Nem létezik, hogy Mr. Darcy vagy Wentworth kapitány a szexre hajtott volna... egyszerűen nem lehetséges. Ez a könyv (Allan Pease és Barbara Pease tanulmánya) egy kicsit összetörte bennem a romantikát. Utolsó, elkeseredett lépésként elővettem a férfi ismerőseimet, és megkérdeztem tőlük: nekik mit jelent a szerelem? Nos hölgyeim, a válaszok tényleg kiábrándítóak valahol.

Jó, az tény, hogy a szerelmet mindig is túlgondoltam - velem sose volt egyszerű. Ha maradt egy percnyi szabadidőm, azt agyalással töltöttem ezekben az időszakokban. Mindent túlkomplikáltam mindig. Ha az én szerelmi életemről van szó, egy romantikus, naiv fruska vagyok, aki elhiszi azt a szerelmet, amiről a könyvekben olvas. Hogy például nehéz rátalálni az Igazira, s ha megtaláltad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. De a kutatások szerint egy emberre másfél millió (!) Nagy Ő jut. A tudomány mindig is lelombozott... 

"... a mai férfi a vizuális ingereket, a nő egészségének, termékenységének, fiatalságának jeleit, a nő a férfi hatalmának, társadalmi helyzetének, elkötelezettségének, vagyonának külső jeleit találja izgatónak."

Röviden ez lenne a vonzódás kulcsa a könyv szerint, plusz a kémia. Mintha minden nőben ott lakozna valahol egy dopaminnal és oxitocinnal elöntött Mrs. Bennet.

Hogy valójában mi késztetett mégis ennek a könyvnek az elolvasására, az az volt, hogy tényleg kíváncsi voltam, hogy a tudományos világ szerint mi ez az érzés, amit mindenki ismer vagy ismert valaha, de szavakba önteni mégis csak kevés kivételes embernek sikerült. Mi ez az érzés, ami képes ennyire felforgatni a hétköznapjainkat; amiről sokan azt hiszik, hogy ez az élet egyetlen értelme, s persze az is érdekelt, hogy valójában hogyan is gondolkodik erről a másik nem.

Nos, a könyv már a címével félig le is lőtte a poént az utolsó kérdésemnél.

Amit felvázolt a szerelemmel kapcsolatban a könyv - hogy a férfiak szemében elsősorban vizuális ingerek, a kémia és a gondoskodással kapcsolatos vágy keveréke; a nők szemében pedig az erőforrások, a kémia és a számukra tökéletes apakép megtalálásának olvasztótégelye - , én ezt valahol el tudom fogadni, tényleg. De valahogy mégsem ennyire egyszerűnek látom. Valahogy úgy gondolok erre inkább mint valamifajta alapra, amire még legalább tíz emeletnyi tégla kerül. Mert valljuk be őszintén, ha ennyire egyszerű lenne ez az egész szerelem dolog, akkor nem lenne olyan nehéz megfogalmazni ezt az érzést, nem? vagy csak próbálom ezzel vigasztalni magam

A Pease házaspár a szerelmet a bedrogozottak állapotához hasonlítják, MRI és egyéb vizsgálatokkal kimutatták, hogy egy szerelmes agya nem igazán különbözik egy kokainfüggőjétől: ugyanazok az agyi áramkörök gyulladnak fel, mintha drogot használnának. A kutatók a szerelmet azokkal a biológiai folyamatokkal hozták kapcsolatba, amelyek az eufóriához, a farkaséhséghez és az addikcióhoz szorosan kapcsolódó dopamin kiválasztását kísérik. 

Maguk a kémiai folyamatok tényleg érdekesek voltak, illetve az is, ahogy boncolgatni kezdték a modern kor hatását a szerelem ideájára. Hogy tulajdonképpen az utóbbi 50 évben - leginkább a média és azon belül is a romantikus filmek hatására - mennyire megváltozott a szerelem felfogás, mennyire mást várnak manapság a férfiak és a nők egyaránt a másik nemtől. A férfiak szépségről alkotott fogalmát ugyanis iszonyatosan megváltoztatták az agyonphotoshoppolt, a soha nem létező tökéletességet képviselő bombanők, akik tulajdonképpen még a való életben sem léteznek, csupán a képeken. Egy illúzió az egész, aminek a csapdájába rengeteg férfi belesétál. 

S ott vannak még a kifejezetten nőknek készült romantikus filmek is, amiket azért tartanak károsnak a szerelmet illetően, mert szintén egy nem létező férfiideált állítanak a mozivászon élére: olyan férfiakat, akik hajnalig lelkiznek és rágódnak az érzéseiken, akik a szerelmet nőként fogják fel. Csakhogy - mint mondják - ilyen férfi ugyanúgy nem létezik, ahogy a tökéletesen hibátlan kinézetű bombanő sem.

Annak ellenére, hogy a könyv néhol eléggé lelombozott, mégis azt mondom, hogy voltak igazán érdekes és megszívlelendő részei, s a kérdéseimre a válaszokat nagyjából úgy vélem, hogy megtaláltam benne. A nyelvezete nagyon egyszerű, nem igényel semmiféle előzetes ismereteket - mondhatni konyhanyelven van megfogalmazva, és emellett még el is szórakoztatott. Szerintem időkitöltésre - ha éppen nincs ötlete az embernek, hogy mit olvasson - vagy kíváncsiság kielégítésére egészen megfelelő könyv. 

Azért a romantikus lelkületűeknek csak óvatosan ajánlott!

Allan és Barbara Pease: A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

Why Men Want Sex & Women Need Love

Fordító:  Sóvágó Katalin

Kiadó: Park Kiadó

Oldalszám:  296

Hogyan legyünk tökös csajok?

A magyar címmel vannak fenntartásaim. Gondoltam, ezt már az elején közlöm mint tényt. Kiegészítve azzal, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit kifogásolok ebben a könyvben. 

Meg még pár meredekebb dolog.

De lényegében azt mondhatom, hogy képzeletben eléggé lepacsiztam Caitlin Morannel. 

A feminizmus valódi szellemisége Virginia Woolf írása óta érdekel. Azóta gondolkodom rajta, olvasok és befogadok. Sok könyv szerepel még a terveim között ebben a témában, s a tételek egyre csak gyarapodnak az idő előrehaladtával, ám Moran könyve most kicsit beelőzte mindet, és felborította a nem létező ütemtervemet. Ám kezdjük azzal, hogy miért nem akartam ezt a könyvet se megvenni, se elolvasni: először is maga a cím. Mikor először megláttam a boltok polcain, azt gondoltam, hogy köszönöm, én már pedig nem kérek olyan könyvet, aminek a borítójára olyasmit nyomatnak, mint a Hogyan legyünk boldogok, szerelmesek, sikeresek, családanyák, feleségek stb. ... vagy jelen esetben éppen tökös csajok. Mert hogy az elvek, ugye. Nekem ne akarja megmondani egy totál ismeretlen ember, hogy hogyan éljem az életem helyesen vagy hogyan teljesítsem be önmagam meg a hasonló blablák. Mert ezt így ne már... Tökös csaj meg köszönöm, végképp nem akarok lenni. Először is azért, mert nos... nő vagyok. Töketlenül. S ez így nekem teljesen megfelel. Se fizikailag, se lelkileg nem akarok tökös lenni. Egyszerűen nem szerepel az önmegvalósítási listámon.

Szemforgatva és fanyalogva hagytam ott érintetlenül a bolt polcán, s inkább továbbálltam a gyerekkönyves részlegre.

S aztán hogyhogy nem, egy nap mégis egyszer a pénztár előtt találtam magam, ahogy ezt a könyvet szorongatom. Mert hogy hallgattam az okosabbakra (jelen esetben Bridge-re és Lobora), és hajlandó voltam egyáltalán leemelni a polcról. Most mondanám, hogy már az első oldalak megfogtak, mikor leültem a boltban beleolvasni, de nem mondom, mert nem így volt. Inkább az segített a mérleg serpenyőjét elbillenteni, hogy fellapoztam a későbbi oldalakat, ahol ha jól emlékszem éppen a pornóiparról és annak hatásairól elmélkedett. Ebből elolvastam féloldalt, majd határozott mozdulatokkal a pénztárhoz battyogtam. Hát valahogy így volt. 

Nos, a címével ellentétben Caitlin Moran nem kívánja megmondani, hogy hogyan legyél tökös csaj. Vagy bármi más. Legalábbis nem egészen. Ő csupán mesél a saját élményeiről, miközben elmélkedik a nőiség mibenlétéről és a nők jelenlegi, illetve múltbéli helyzetén. Könyvében végigjárja a nőiség legfontosabb állomásait - az első menstruációtól kezdve a karrieren, a szerelmeken, a házasságon és a gyerekszülésen át egészen az öregedésig - , s minderről saját szemszögén keresztül beszél, ám mindezt valahogy mégis úgy teszi, hogy a sok röhögés közepette (mert bizony elég gyakran sitcomba illő jelenetek bukkannak fel), azért mégiscsak elgondolkozzon az ember egy-két dologról. 

Moran nyíltan beszél mindenről: nem szépít, nem hallgat el. Még az olyan kínos témánál sem mint az abortusz, a szexuális zaklatások vagy éppen a a rejtett szexista megjegyzések, amik lehet hogy elsőre nem is esnek le nekünk - vagy akár később se. Volt hogy szinte pofán csapott, megijesztett, megdöbbentett, de a legtöbb esetben mégis csak hevesen bólogattam. Utóbbit leginkább az esküvő témája váltotta ki belőlem. Sokáig én is úgy voltam, mint a legtöbb lány és nő: hittem, hogy ez lesz a legszebb nap az életemben, aminek "meg kell adni a módját." Az utóbbi hónapokban valahogy mégis inkább úgy vagyok, hogy egyszerűen sajnálnám azt a rengeteg pénzt egyetlen nap alatt elbulizni. Főleg úgy, hogy belegondolok, hogy azt mennyi minden más, értelmesebb dologra is elkölthetném. Utazásra (egy angliai körtúra simán kijönne belőle!), bútorokra, házra vagy akár fotós felszerelésre is. Bár ez eléggé prózai, és talán jogosan kérdezhetitek tőlem, hogy hova tűnt belőlem a romantika... De ez a nap szerintem nem erről szól. Erről kéne, hogy szóljon valóban, de a gyakorlatban mégsem így van. A gyakorlatban tényleg az van, hogy mindenkitől csak azt hallgatod, mit és hogyan kéne csinálnod, hallgatod a fanyalgásokat, és igen, a vendégek 75%-a az óráját fogja bámulni, hogy mikor léphet már le valami kifogással... s persze, a tervezgetés és megvalósítás fázisaiban rá kell hogy jöjj, hogy bizony ha egyediséget szeretnél vinni az esküvődbe (és nem a szocis művházas, piros-fehér szalagos, mulatós zenés, pörköltes és töltött káposztás hagyományos valamit szeretnél), akkor 

1. menj hozzá egy milliomoshoz 

2. legyen lelkierőd megküzdeni a hagyománypártolókkal

... és akkor még nem is beszéltem arról, hogy úgy egyébként is mekkora lehúzás ez az egész esküvő dolog. Minden tekintetben. Egyszerűen illúzióromboló. Akárhányszor ezt előadtam valakinek vagy komplett idiótának tartottak vagy nem vettek komolyan. Tényleg kezdtem furának érezni magam és nem normálisnak, aki folyton csak a problémát és a kifogásokat keresi mindenben, de most azért egy picit megnyugodtam, ahogy olvastam Moran eszmefuttatását a témában. Legalább nem egyedül vagyok nem normális.

 Bár az öltözködés... az öltözködés más kérdés. Itt valahogy nem mindig értettünk egyet. Félre ne értsetek, nem vagyok az a fajta, aki hetente tesz egy nagy bevásárló körutat, s hazaérkezik egy lényegesen vékonyabb pénztárcával és vagy tíz, nadrágokkal és szoknyákkal tömött szatyorral. Nem. Viszont szeretek öltözködni - s az utóbbi évben jöttem rá, hogy igazából mennyire. Bár továbbra is az ésszerű határokon belül vagyok, ám ha belebotlok egy olyan igazán nekem való darabba, nem sokáig gondolkodom, hogy megvegyem-e. Mert tényleg rájöttem, hogy szeretem kifejezni magam a ruháimon keresztül; önmagam minden árnyalatát, amit csak ismerek: s ehhez nem elég egy négy darabból álló ruhatár.  

S talán azóta szeretem ezt, mióta kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. S a legújabb felfedezésem, hogy a magassarkúkat is szeretem. Sokáig lázadtam ellenük a lábammal együtt, de az utóbbi időkben nem csupán megbékéltem velük, hanem egyenesen imádom őket. Tényleg. Valahogy magabiztosabbnak érzem bennük magam; kecsesebbnek és nőiesebbnek. Lehet, hogy ez hülyeség egyébként, és túl sok mindent próbálok ebbe belemagyarázni, de tényleg így érzem. 

A táskamániám pedig egyidős velem, de sose volt rá lehetőségem, hogy igazán megéljem. 

De amúgy a méregdrága cuccok feleslegességét tekintve egyetértek. 

S itt van az anyaság kérdése is, ami egyszerre megrémít és érdekel. Megrémít, mert iszonyat felelősséget és odaadást követel, és mert tudom, hogy az egész nem csupán rózsaszín csillámpor. Tudom, hogy fel kell adni érte a jelenlegi életemet, és tudom, hogy meg kell erősödjek annyira önmagamban, hogy az évek alatt később ne vesszen el a személyiségem az anyaság dzsungelében. Szeretnék még akkor is önmagam maradni, de úgy, hogy emellett jó anya is legyek. Jelenleg ez az egész még ijesztőnek tűnik számomra.

Viszont olyan szempontból nagyon is érdekel, hogy vajon milyen érzés lehet valakit annyira és feltétel nélkül szeretni. Milyen érzés, ha valaki ennyire tőlem függ. Ha valakinek én vagyok a példakép, és ameddig csak lehet, a kezét fogva vezetem az útvesztőkön keresztül. Az anyaság megváltoztatna, egy új arcomat mutatná (önmagamnak is), és egyre kíváncsibb vagyok erre a soha nem látott oldalamra. 

Moran se a szülést, se az anyaságot nem csomagolta rózsaszín díszdobozba, ahogy a legtöbben teszik. Nyíltan beszélt a nehézségekről - amik engem leginkább érdekelnek - , s persze arról, hogy vajon egy nőnek mennyiben lehet kizárólagos életcélja a gyerekvállalás. Erről sokat beszélgettünk korábban egyik barátnőmmel - aki azóta boldog anyuka lett :-)  - , s valahogy sose tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Mert bizony ketyeg az a biológiai óra, tehát van egy időintervallum, amin belül meg kell hozni ezt a döntést. Ám ha az ember nem biztos magában, nem feltétlen jó, ha mégis a gyerekvállalás mellett dönt, mert nem biztos, hogy úgy fogja megélni, ahogy azt kell. S az se neki nem jó, se a gyereknek. Másfelől viszont az is igaz, hogy ebben a kérdésben bizony nehéz magabiztosnak lenni... ördögi kör.

Moran a könyvében egy egészen érdekes és szimpatikus női képet állított elém. Magyarán, "legyél az, aki lenni akarsz" - ami bár eléggé közhelyesnek hangzik (és hát valahol tényleg az is), de ha jobban belegondolunk, a társadalmi elvárások miatt ez mégsem olyan egyszerű. Tetszett a nyíltsága és szókimondása - pedig voltak fenntartásaim, hogy be tudom- e fogadni ezt a fajta kendőzetlenséget -, és elég sok gondolata beindította a fogaskerekeimet, méghozzá annyira, hogy aztán még napokig kattogott rajtuk az agyam. A humora és a stílusa pedig csak hab volt a tortán. Nekem totálisan bejött, és tényleg egy percig nem bántam meg, hogy végül a vásárlás mellett döntöttem.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok?
How To Be a Woman?
Fordította: Bakonyi Berta
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 311

Maléna kertje

Maléna kertje különös világ, amely mégis valahogy ismerős. Kellemesen elringató, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben, szinte észrevétlenül befészkeli magát az olvasó fejébe, s mire észbe kapna, már ott ücsörög az illatozó hársfa tövében, és tücsökciripelést hallgat. 

Ez a könyv egyszerűen tünemény, a szó legszorosabb értelmében. Ráérősen, lassan folydogál - már egy mai ifjúsági regényhez képest -, s talán pont ebben rejlik a titka. Vagy is ebben is.  Ahogy beléptem Maléna kertjébe, mintha kiléptem volna egy picit az időből, s talán ebből a világból is. 

Kicsit olyan, mintha a mágikus realizmus begyűrűzött volna a lapok közé: ott is van a mesei varázslat, meg nem is. Éppen csak egy leheletnyi finomság ez benne - Szirillt, a beszélő tücsköt leszámítva szinte észre sem vehető.  Pedig ott van a véletlen  találkozásokban, a nagy egymásra találásokban, a régi idők történeteiben, melyek át - meg átszövik a jelent. S talán egy kicsit magában Malénában is ott van ez a pici mesei varázslat.

Magáról a történetről annyit, hogy a főszereplő kislány, Maléna nagyon sokat van egyedül, mert szülei folyton dolgoznak - elhivatottságból, és persze azért is, hogy megteremtsék maguknak és gyermeküknek azt az életszínvonalat, amiről álmodtak. Maléna igazán felelősségteljes, komoly kislány, aki anyukája reggel sebtiben a cetlire firkantott utasításait mindig betartja, ám eközben iszonyatosan magányos. Nagy vágya, hogy a tengerparti nyaralása helyett inkább a kert végében levő hársfa ágai közé épített bunkerben töltse a nyarat a szüleivel, nyugalomban és békében. Egyetlen barátja, Szirill, a beszélő tücsök, aki nem csupán társaságot nyújt neki, hanem sok bölcsességre is megtanítja. Egy nap azonban véletlenül találkozik a maszatos, szintén magányos és kissé elveszett Janóval, s hamarosan barátok lesznek. Maléna tiszta, rendben tartott kis életébe ekkor belépnek azok az apró kis kalandok, amely egy gyermekkorból sem hiányozhatnak, s az álmok szépen, lassan valósággá kezdenek válni. 

Igazából az is tetszett a könyvben, hogy tele volt azzal a jóleső harmóniával. Úgymond klasszikus gonosz szereplők egyáltalán nem voltak, s lám mégis folyt ez a gyermeki történet a jó és a rossz összecsapása nélkül - itt csak emberek voltak, köztük olyanok is, akik olykor rossz döntéseket hoztak ugyan, de azt is a mások boldogulása, remélt boldogsága miatt hozták. S persze ott voltak a gyermekek, akik ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit elszenvedték. Kicsit kesernyés volt néhol emiatt a történet íze, de éppen hogy csak pár csepp - pont annyi, amennyi kellett belőle.

Az írónő stílusa egészen különleges, azt mondanám, kicsit olyan montgomery-s. Valahogy mindig Anne Shirley világát idézte meg bennem, pedig ha jobban belegondolok, nem sok köze van a két regénynek egymáshoz. Talán egy picit a hangulatuk hasonlít. Talán. Simonyi Cecília illusztrációi pedig egyszerűen lenyűgözőek és elvontak - tényleg igazán művésziek. Hosszú perceken keresztül nézegettem a képes oldalakat, s az illusztrációkba legalább annyira belemerültem, mint magába a szövegbe. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a gyerekregény egy igazán, de igazán kellemes meglepetés volt számomra. Kár, hogy csak ennyire szedett-vedetten sikerült írnom róla. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Illusztráció: Simonyi Cecília

Kiadó: Naphegy

Oldalszám: 240

Kedvenc illusztrátoraim

Avagy egy újabb lista, mert miért is ne

Amióta gyerekkönyvekkel foglalkozom, meghódítottak maguknak az illusztrációk. Persze, a festészet már korábban is a szívem csücske volt, de az illusztrációkat tekintve Szegedi Katalin, Réber László és Kass János munkásságán túl nem nagyon láttam. Aztán szépen, lassan jöttek a nevek, s a hozzájuk társított stílus, s bizony lettek olyan művészek, akiket már az első pillantástól fogva rajongva csodálok. Vannak, akiket a színhasználatuk miatt kedvelek; vannak, akiknek a jellegzetes figuráiért vagyok oda; van, akinél szeretem a képein visszaköszönő édesbájos harmóniát; s vannak bizony olyanok is, akiknek az elvontságát, az újszerű látásmódját kedvelem.

Nehéz megfogni, milyen is a jó illusztráció. Én valahol azon az állásponton vagyok, hogy a szövegnek és a képnek egyenrangúnak kell lennie, vagyis az illusztráció ne csupán a leírt szavakat ábrázolja, hanem mutasson túl rajtuk: egészítse ki, folytasson vele párbeszédet - legyen tényleg szerves, elhagyhatatlan része a könyvnek. Persze, egy gyerekkönyv-illusztrációnak még sok más, pszichológiai kritériumoknak is meg kell felelnie (mint például az arckifejezések könnyű leolvashatósága, egyértelműsítése; vagy hogy a szövegnek azokat a fontos momentumait emelje ki, ami alapján a gyermek csupán a képek alapján is képes legyen elmesélni a történetet stb.), de ez persze már más tészta. 

Jelen lista elkészítésében csupán a saját ízlésem és intuícióim játszottak szerepet. Nem lesz hosszú felsorolás, tényleg csak a számomra legeslegek. Majd később persze, lehet hogy bővítésre szorul majd, sőt biztos vagyok benne.
Lássuk hát:

Benjamin Lacombe

Az első számú szuperkedvencem, akinek a könyveiért majd' megveszek, mert mindegyik egytől-egyig tényleg művészi. Mármint komolyan. És hihetetlenül frusztráló ám, hogy nemhogy magyarul (hah! na persze...) , de még angolul se nagyon találni tőle könyvet... Legalábbis azokat, amikért annyira ácsingózok, mint például az Ondine vagy a Madame Butterfly. Az Ondine-t volt szerencsém látni élőben is egy spanyol kiadásban, és hadd ne mondjam, a szívem sajdult bele, olyan gyönyörűséges.

Nicoletta Ceccoli

Imádnivalóan beteg és szürrealista. Mintha Carroll Csodaországából pottyant volna ide. A Cinderella (Hamupipőke) általa illusztrált változata jelenleg beszerzés alatt áll.

Egri Mónika

Sopotnik Zoltán: A fahéjas kert című könyvéhez készült illusztráció

De bizony a magyarok között akadnak kedvencek, ilyen például Egri Mónika, aki teljesen más stílusban alkot, mint a fentebb említett két művésztársa. Rá először Fésűs Éva Mesebeszéd című könyve kapcsán figyeltem fel, ahol egyszerűen magával ragadott rajzainak bája és kedvessége. Egyszerűen imádnivaló, és pont.

Agócs Írisz

Agócs Írisz munkái szintén a kedvességükkel nyűgöznek le elsősorban. Már nem is emlékszem, melyik volt az a könyv, amelyiknél felfedeztem őt magamnak, talán a Cipelő cicák lehetett az, ahol sokkal inkább a képi megjelenítés vonzott, mintsem maga a szöveg. Szeretem, hogy rajzai olyan egyszerűek, és hogy gyakran alkalmaz pasztell színeket. Agócs Írisz stílusa tényleg egy fogalom, első pillantásra is felismerhető. Érdemes böngészgetni a blogján is (a kép feletti link), tele van csudálatosabbnál csudálatosabb illusztrációkkal. * sóhaj * Ha egyszer lesz gyermekem, biztos vagyok benne, hogy tőle fogok képeket rendelni a gyerekszoba falára.

Az egyáltalán nem létező tervezett olvasmányaim listája

Szeretek listázni. Szinte már-már kényszeresen gyártom a pro-kontra listákat minden egyes döntésem előtt; szeretem kilistázni a tervezett menüsort egy-egy nagyobb alkalomra; egy kis füzetemben vezetem a megnézett illetve megnézendő filmjeimet, s még ki tudja milyen kuszaságokat igyekszem átlátható sorokba rendezni. Ez így első hallásra talán egy igen pedáns személynek is beállíthatna engem, de a látszat csal. Inkább azt mondanám, hogy törekszem a rendre az én kis személyes káoszomban.

S bizony, ha könyvekről van szó, akkor bizony végeláthatatlanul sok variáció előfordulhat a listákból - bár bizonyos szintig ezek elvárásokat is támasztanak az ember elé, és az elvárásokkal sose voltam jó viszonyban, szóval könnyen skizofrén helyzetekbe kerülhetek ilyen esetekben. Mint például most is. Mióta Amadea a blogján felhozta, hogy miket tervez az idei évben, azóta ezen kattog nekem is az agyam, folyton csak bámulom a könyvespolcaimat, és csak röpülnek fel a képzeletbeli listámra a különféle címek, és egyszerűen nem hagynak nyugodni. Szóval, akkor miért is ne, hát essünk neki ennek a tervezett olvasmányaim   - egyébként egyáltalán nem létező - listájára.

Maléna kertje  - ezt vasárnap már el is kezdtem ám - virtuális hátbaveregetés magamnak.

Előttem az élet - mert PuPilla ajánlója után úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképp muszáj.

Marija Morevna és a Halhatatlan - mert mindenki, kivétel nélkül, olyan szupereket írt róla, és már tudom, hogy ez bizony maradandó élmény lesz.

Kraken - Amadea és Ilweran ajánlója óta piszkálja a fantáziámat, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy beszerezzem-e.

Értelem és érzelem - mert minden évben kell egy Austen, ráadásul ez lesz az utolsó regénye, amit még nem olvastam. Aztán jöhetnek az újraolvasások.

A nagy Gatsby - Fitzgeraldra Hemingway Vándorünnepe óta kíváncsi vagyok. S hát mivel is kezdhetném az ismerkedést, mint a leghíresebb regényével?

Hattyútolvajok - mert a festészet és az alkotás a témája. Ennél többet szerintem nem is kell mondanom.

Magányos vadász a szív - még a nyáron láttam a Love Song for Bobby Long című filmet, és teljesen rabul ejtett. Na, és ott emlegették folyton ezt a könyvet, úgyhogy villámgyorsan be is szereztem. Bár már egyszer nekiestem még a nyáron, de aztán félreraktam. Ebben az évben pedig végigolvasom.

Changeless - Alexia Tarabotti különös furcsa világa bevonzott teljesen tavaly, úgyhogy folytatnom kell a sorozatot és kész.

Egy jó házból való úrilány emlékei - Beauvoir régóta piszkálja a fantáziámat, talán Woolf óta kacsingatok felé.

Galaxis Útikalauz stopposoknak- a húgom egyszerűen egy zseniális posztot kerekített erről az olvasmányáról, és hát nem akarok lemaradni a belsős poénokról sem.

A sündisznó eleganciája

Bár nem tagadom, még vannak jelentkezők, akik ott ácsingóznak a polcaimon, meg persze az is elképzelhető, hogy egy hét múlva már módosítanám is ezt a listát, de most jelenleg, ebben a szent pillanatban ők a legbiztosabb tervek.

Két kupac könyvkupac

Egy regény rabjai

"Az idő a kozmosz ragasztója, Thursday. Óvatosan kell szétoperálni, mert ha rángatod az eseményeket, a végén úgy homloklebenyen csapnak, mint a hat lépésről hozzád vágott káposztafej."

Mivel is lehetne jobban visszahozni a valahol elhagyott olvasási kedvet, mint egy könnyed, humoros, különféle irodalmi világokat megidéző könyvvel? Hát én nem nagyon tudok jobb alternatívát... Az első idei olvasmányomon rengeteg nevettem, többet mint egy Wodehouse regényen szoktam, szóval ennél jobban nem is kezdhetném az évet. Nem tudom kicsoda ez a Jasper Fforde, és hogy juthat eszébe ennyi zseniális sületlenség, de az biztos, hogy most legszívesebben jól körbeölelgetném őt ebben az akut szeretetrohamomban.

A Jane Eyre-esetet még vagy két évvel ezelőtt olvastam, és emlékeztem arra, hogy ahan, tökre tetszett, de ahogy hallottam a második rész megjelenéséről, valahogy nem rohantam azonnal érte a könyvesboltba. Mindenesetre végül most decemberben mégis csak beszereztem, és az lett a cseppet sem elfogult véleményem, hogy ez a rész bizony jóval felülmúlta az előzőt. Szóval, kedves kiadó, itt vagyok és tűkön ülve várom a sorozat többi részét. 

Zseniálisan és irigylésre méltóan elborult ennek a regénynek a világa, ahol veszedelmes harcok folynak egy könyv díszdobozos kiadásáért; ahol némely kattant alakok odaadásuk jeléül kedvenc művészük nevét viselik, és vannak olyan szerencsések, akik fizikailag beléphetnek a könyvek világába. S a Juriszfikciót, a minden könyvek könyvtárát pedig inkább nem is említem, ahogy az irodalmi detektíveket sem - óóó, igazi álomállás lenne! 

Thursday Next valahol Stephanie Plummal állhat rokonságban: ugyanolyan kemény és szórakoztató csaj, aki miközben üldözi a gonoszokat vagy éppen menekül előlük, sosem felejt el egy-egy sziporkát bedobni, még a leglehetetlenebb helyzetben sem, s persze a sors is szereti rajta próbálgatni a humorérzékét. A Szép remények férfigyűlölő Miss Havishamjével - aki nem mellesleg a mentora - pedig igazán remek párost alkotnak.

A sok idő-, tér-, világ- és fikcióbeli ugrással abszurd módon mozgalmas cselekmény rántja be magával az olvasót, ám mégsem lesz az egészből egy követhetetlen katyvasz. De azért az embernek mégis csak észnél kell lennie olvasáskor, ez a könyv tényleg teljes figyelmet érdemel, amit hogy őszinte legyek, nem is olyan nehéz megadni neki. A rengetegsok irodalmi utalás és játékosság egész egyszerűen ellenállhatatlanná tette a szememben a történetet, szinte lubickoltam a lábjegyzetekben elsuttogott mondatokban és az olykor látszólag random módon beszúrt irodalmi művek megidézésében. 

Minél jobban belegondolok, annál inkább zseniálisnak tartom ezt a könyvet. Nemcsak olyan üres szórakoztatás ez: minden kétséget kizáróan Jasper Fforde nem csupán humorérzékből kapott igen nagy adagot, hanem műveltségből és intelligenciából is. Ha ezt a három összetevőt jó alaposan összegyúrjuk, lám meg is kapjuk az Egy regény rabjait. 

Kedves Thursday, még találkozunk!

Jasper Fforde: Egy regény rabjai
Lost In a Good Book
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó: Cor Leonis
Oldalszám: 401

u.i.: bár khm-khm a betüvirrusokkal kicsit jobban is vigyázhattak volna a magyar kiadásnál. De az is lehet, hogy csak néhány szövegelő szórakozott. Mindenesetre egy hatalmas ölelés jár a Cor Leonisnak, hogy kiadták, és őszintén remélem, hogy nem állnak meg a második résznél :-)

Az utolsó kép pedig Thomas Allen alkotása, amelyet Thursday Next alakja ihletett.

Mégis csak egy év végi összegzés...

Valaki megkérdezte tőlem, hogy írok-e ide év végi összegzést. Ha igazán őszinte akarok lenni, nem terveztem, mert nem igazán van mit összegeznem most könyvek terén. Keveset olvastam, iszonyatosan keveset, mert ebben az évben folyton csak a saját életemen kattogott az agyam. A kórházakba gyakrabban jártam szinte, mint a könyvesboltokba. Volt hogy hozzám jöttek látogatóba, volt hogy én mentem. Nehéz és eseménydús év volt ez - különösen az utolsó öt hónap. Köszöntések és búcsúzások váltogatták egymást. Valaki érkezett, valaki elment. Az élet már csak ilyen. Egyszerűnek hangzik, pedig nem az.

Ebben az évben sokszor húzódtam be a csigaházam menedékébe, és becipzároztam a lelkemet. Nehéz volt velem, tudom - főleg, amikor hetekre, hónapokra eltűntem a beszélgetésekből, és még egysoros válaszleveleket sem írtam. De nagyon szépen köszönöm minden barátomnak, aki rendületlenül és megállíthatatlanul kopogtatott azon a bizonyos csigaházon, és mesélt, és érdeklődött - lehet nem érződött rajtam, de sokat jelentett nekem, tényleg. 

Tudjátok, most valahogy várom a szilvesztert, hogy szimbolikusan magam mögött hagyjam végre ezt az egész évet, és egy új fejezet kezdődhessen. Persze, nyilván nem teljesen így lesz, mert egy éjszaka nem szakítja meg a folyamatosságot, nem varázsol nekem teljesen üres lapokat, s az idő szövetéből se tépi ki azokat a részeket, amiket szívem szerint kivagdosnék egy hatalmas ollóval. De valahol a január 1-je mégiscsak egy új kezdet, egy új fejezet - amit reményeim szerint már P. G. Wodehouse fog írni nálam, és nem valami hatásvadász, nyomasztóan realista író.

De ha már az íróknál tartunk, azért lássuk csak, mely könyveket is emelném ki ebből az évből. Bár keveset olvastam, de nagy szerencsémre mindig jó és feledhetetlen élményekkel gazdagodtam. Most valahogy mindig beletaláltam a szuper könyvekbe. S ez azért mégis csak egy nem elhanyagolható pozitívum.

Charles Dickens: Szép remények

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

 

Claire Tomalin: Jane Austen élete

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Victoria Schwab: Az Archívum

Nos, mindenkinek Nagyon Boldogságos Új Évet Kívánok, legyen minden szebb, jobb a következő évben, és ne kerüljenek el senkit se az igazán fantasztikus, fotelbe szegezős, hajnalig maguknál marasztalós könyvélmények. :-)

Minou szigete

 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

A Betiltott Könyvek Hete alkalmából...

- bár hazánkban annyira nem aktuális, de azért ezt nem lehetett kihagyni -

kép forrása: www.bookpatrol.net

u.i.: azért most már egyszer csak jövök egy normális poszttal is. Belátható időn belül.

Feljegyzés a molyos eseményekről

Már régóta érlelődik bennem egy olyan poszt megfogalmazása, amelyben ideiglenesen vagy véglegesen elköszönök könyvesblogger létemtől, mert úgy érzem, elfogytak a gondolataim. Az az igazság, hogy tegnap óta viszont zúg a fejem, annyi minden kavarog bennem. Sok minden történt pár óra leforgása alatt, és végül eljutottam oda, hogy mégsem a blogomtól veszek búcsút (egyelőre), hanem a moly tagságomtól. Már több mint másfél éve írtam egy bejegyzést, amelyben kisebb-nagyobb mértékben kifejtettem, miért is nem leszek ott többet aktív tag. Ezt nem csupán mondtam, ehhez tartottam is magam: se csillagozás, se véleményezés, se könyvfeltöltés, se idézet, se semmi. A frissek olvasása is szépen elmaradt, mert marhára nem voltam ott már kíváncsi sok a cukiságra meg idiótaságra, amik az idők során egyre inkább megszaporodtak, és a - szerintem - értékes tartalmat generáló felhasználók aktivitása is egyre inkább csökkent. A moly nekem levelezőfelület lett, semmi több. A netes életből is egyre inkább kivontam magam - aminek most megvannak a magánéleti okai - , de emellett még én se tudok elmenni szó nélkül.

Az ok, amiért távozok onnan, rengeteg blogon elolvasható - nem fogom most nyolcvanhatmilliomodjára leírni ugyanazt, hogy mi és hogy is kezdődött, mert talán nem is annyira az a lényeg már, hanem az, hogy hova is fajult ez az egész. Már azt iszonyatosan felháborító dolognak tartottam, hogy egy külső felületen történő kommentért vagy egyáltalán véleményért törlik bárki regisztrációját , csupán azért, mert kritikát merészelt megfogalmazni - szerintem nem felháborító módon - az oldalról. Lehet itt jönni azzal, hogy "de a blog RSS-je be van kötve a molyra" meg ilyesmi, de a blog attól még nem lesz molyos felület. Az egy úgymond privát szféra volt mindig és az is marad, amiért nem tartozik számadással a blogger a moly felé. Főleg nem ilyen szankciók fényében.
De aztán tegnap közzétették "hivatalos" álláspontot, ami felháborító módon féligazságokkal teli és rágalmazó hangnemű, és bár felszólítja a tagokat, hogy nyugodtan kérdezzenek, érdemi válasz az érdemi kérdésekre sehol sem érkezik, és olyan - számomra más kedves tagokat - buzdítanak regisztráció törlésére, akiknek csupán annyi a bűnük, hogy intelligens módon érvelnek és jogos kérdéseket vetnek fel az esettel kapcsolatban. Egyszerre nevetséges és szánalmas nem csupán a féligazságokkal teli molyblog bejegyzés, hanem a jogos kérdésekre adott válaszok(?). Mert hogy én hiába olvastam el az összes hozzászólást, azoknak a tagoknak a kérdéseire nem találtam érdemi választ sehol sem, csak olyan mondatokat, amik kikerülik a lényeget. Ugyanis - bár lehet hihetetlen - nem válasz az, hogy "ha nem tetszik, el lehet innen menni", illetve a "rágalmazó hadjárat" és "gyűlöletbeszéd" fogalmak random beszúrása a mondatba, mindenféle megalapozottság nélkül.

S ez az egész már túllépett egy határt nálam is. Bár már régóta nem teszek semmit hozzá az oldalhoz, de számadat se akarok lenni egy ilyen helyen, ahol a gondolatrendőrség figyeli a tagok minden lépését. Egyedül az Amadeával való közös, hihetetlen hosszú levélfolyamunkat fogom sajnálni, amit már legalább másfél éve írunk, és ami alatt szépen-lassan nagyon jó barátokká váltunk.

És végezetül, én már csupán egyetlen rágalomra reagálnék, amit esetleg most ennek a bejegyzésnek a fényében most már én is magamra vehetek (meg mert tegnap Ilweran és Hanna meg Patricia is leírták helyettem is, amit gondolok erről az egészről): "Persze tudjuk, hogy a Molyt szapulni nagyon megtérül, hiszen egy blogger legalább tízszer annyi kommentre számíthat, mintha egy könyvről írna. És ez sajnos úgy működik, mint a drogok: aki egyszer így tesz, utána már vágyni fog a nagy figyelemre."
Nos, speciel én magasról tojok a látogatottságra, nem érdekel, ha ezt a bejegyzést kb. egy ember fogja elolvasni és még ő se ír hozzászólást. Ezt csak muszáj volt feljegyeznem és kész, mert fel vagyok háborodva, meg továbbá, ha valakit érdekel, akkor tudja, hogy mostantól ott nem leszek elérhető. A blogomon, illetve a heloise.villette [kukac]gmail[pont]com címen megtalál.

Ja, és érdemi infókat az apropóról (többek között, a teljesség igénye nélkül) az alábbi linkeken lehet megtalálni:
Ilweran
Zenka
Gretty
Titti
Nima

Kérdésekre válaszok

Jó ilyesmikre hazaérkezni a hosszú hétvégés miniszabiból. Ugyanis kaptam díjat, ráadásul négyszer is! Nagyon szépen köszönöm Katherine -nek, Diamantnak, Ariadnénak és Diananak . Szuper, hogy gondoltatok rám, igazán megtisztelő, de tényleg. Főleg, hogy nem vagyok mostanában valami aktív - így duplaplusz jól esik a dolog. 

Ariadne kérdései:

1. Olvasmányélményeid helyszínei közül, hova látogatnál el szívesen?
A Prince Edward -szigetre, természetesen. De a Roxfortot is szívesen megnézném magamnak :-) 

2. Mi alapján értékelsz egy könyvet? Mitől jó neked egy könyv?

A stílus nagyon fontos, hogy magával ragadjon. Ha hallom magamban az elbeszélő hangját, akkor tök mindegy miről szól a könyv, én már akkor is imádom. Szeretem még, ha a szereplők érdekesek, karakteresek, vagy ha egy témát másképp közelít meg, mint ahogy azt addig megszoktam. 

3. Csendben vagy zenét hallgatva, kint vagy bent olvasol szívesebben?

Csendben szeretek olvasni, és általában bent a szobában. Amúgy mindig elképzelem, hogy milyen fantasztikus lehet egy fa árnyékában olvasni, és irigylem is azokat, akik erre képesek, mert ennél idillibb kép szerintem nincs :-)  - de én eddig akárhányszor kipróbáltam a dolgot, mindig az lett a vége, hogy 1. inkább nézelődtem 2. elaludtam 3. beszélgetni kezdtem a mellettem ülővel

4. Szerinted, ha olcsóbbak lennének a könyvek, többen olvasnának?

Sajnos nem. Szerintem alapvetően nem a könyvárakkal vannak a gondok, inkább azzal, hogy a legtöbb tanintézményben az olvasás összeforr a kötelezőség és az unalmasság érzetével. Ezen kéne változtatni elsősorban...

5. Mennyire fontos számodra mások véleménye, amikor a blogodról mondanak kritikát? Fontos, hogy sok követőd legyen?

Most azt kéne írnom, hogy nem érdekel, mások mit gondolnak a blogomról (és tényleg szeretném, ha így lenne), de az az igazság, hogy én az életben is iszonyatosan érzékeny ember vagyok egy nagy adag megfelelni akarással, és ha valakinek nem vagyok szimpatikus vagy nem tetszik az, amit csinálok, azt világkatasztrófaként élem meg, még akkor is, ha tíz emberből kilencnek pozitív véleménye van rólam. Szóval, így vagyok a blogommal is - bár eddig még nem jutott a fülembe elégedetlenség ezzel kapcsolatban...

A követők száma nem fontos. Persze, mindig örülök az új feliratkozóknak (hiszen ez is egy visszajelzés), de ha csak öt követőm lenne, én akkor is írnám.

6. Mi az, amit szívesen megtennél, ha lehetőséged lenne rá?

Utazni, utazni és utazni! Bejárni a világot, de úgy igazán. Nem csupán egy hetet eltölteni itt vagy ott, hanem heteket, hónapokat akár egy évet (vagy többet) is ott lenni egy országban, megismerni a helyieket, elsajátítani a szemléletmódjukat, befogadni a kultúrájukat, bejárni és felfedezni a terület legkisebb zegzugát is. Ha tehetném, világvándor lennék...

7. Ha nem olvasol éppen, mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

Notórius sorozatnéző vagyok. Mindig, de mindig kell lennie egy aktuális sorozatnak, amit nézek. Olykor képes vagyok 5-6, néha még ennél több részt is bedarálni egy nap alatt, ha nagyon fáradt vagyok, és nincs erőm olvasni. 

A másik dolog pedig a fényképezés. Tavaly nyáron kaptam meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet, s azóta nagy szerelmem lett a dolog. Pár hete elindítottam a fényképezős blogomat is, amit majd szép-lassan feltöltögetek tartalommal. 

8. Vannak káros szenvedélyeid?
A folytonos kólázás annak számít? Meg néha a kávéval is túlzásba esem.

9. Mit változtatnál meg az életben?

Nem tudom, boldog vagyok így, ahogy vagyok. De azért világvándor szívesen lennék.

10. Ajánlanál egy könyvet, amit szerinted kár lenne kihagyni?

Most írhatnék ide könyvcímeket, de szerintem úgyse lenne mindenkinek kihagyhatatlan élmény. De szívesen leírok azok közül párat (mert egyet kiemelni képtelenség), amik nekem sokat adtak: L. M. Montgomery: Anne-sorozata, Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet, Dickens: Szép remények, Jane Austentól a Büszkeség és balítélet illetve A Mansfieldi kastély, Szabó Magda Abigélje és Hemingway Vándorünnepe.  Ja, és Woolftól a Saját szoba. 

Dia kérdései:

1.) Melyik az a könyv, amelyiket már ötnél többször is képes voltál végigolvasni? (Többet is megnevezhetsz)
A Harry Potter-sorozat, a Gyűrűk Ura-trilógia és Jane Austen Büszkeség és balítélete.
2.) Ha emlékszel rá: melyik volt az első könyv, amit a kezedbe fogtál és elolvastál?
Igen, Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül.
3.) Harry Potter vagy Gyűrűk Ura? Miért? 
Mindkettőhöz erős érzelmi szálak fűznek, sok-sok kellemes emléket köszönhetek nekik. Mindkét könyvsorozat meghatározó volt az életemben, így dönteni elég nehéz lenne, ha csak ezt venném figyelembe. Meg úgy egyébként is teljesen más a kettő, a kultuszkönyv státuszukon kívül én nem igazán látok hasonlóságot köztük, amit össze lehetne vetni. Másfelől viszont szövegként szerintem Rowling műve sokkal jobban működik, sokkal bravúrosabb megoldásokat alkalmaz: Rowling igazi Író, Tolkien pedig igazi Mesélő.
4.) Melyik tanárnyat tanította az a tanár, aki pikkel(t) rád a gimiben vagy melyik volt a leghírhedtebb? 
Azt hiszem, nem pikkeltek rám sohasem a tanárok - más kérdés, hogy én mennyire utáltam odajárni. A matek óra volt a legborzalmasabb, de az is csak 9.-ben és 10.-ben, amíg az a bizonyos tanár tanított bennünket, akitől mindenki rettegett. De szerencsére aztán leváltották, új tanárt kaptunk, és csodák csodájára a matek azután már nem volt akkora katyvasz nekem. 
A töritanárunk is elég félelmetes volt, de szerencsére ott sose volt gondom. Szeretem a törit (akkor is és most is), és utólag hálát adok neki, hogy anno annyira keményen bevasalta rajtunk az apróbetűs zárójeles részeket is.
5.) Hány könyvespolcod van? 
Négy teljes értékű könyvespolcom van, de a nappali szekrényen is vannak könyveim, illetve az ágyneműtartóban, a padlón is néhol, és minden szinte vízszintes helyen. :-)

Bertie Wooster, álmaim egyik férfija :-D

6.) Melyik a kedvenc hímnemű karaktered és melyik könyvben szerepel? (kötelező legalább egyet megnevezni!)
Hm-hm ezen sokat gondolkodtam, és még mindig nem jutottam biztos válaszra. Talán Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből. Vagy Rhett Butler az Elfújta a szélből... vagy Bertie Wooster Wodehouse komornyikos sorozatából.. áh, tényleg nem tudom :-))
7.) Ki a kedvenc íród és melyiket szereted a legkevésbé? Miért?
L. M. Montgomery az egyik egyértelműen, mert szeretem a bájos könyveit, és hogy annyi csodát képes felfedezni a természetben, hogy legszívesebben mindig egy jó nagy sétára indulnék. De szeretem nagyon Austen műveit is, mert viccesek és olyan jól kifigurázza a kor előkelőségeit meg a hagyományos lányregények műfaját. 
Olyantól nem olvasok, akit nem szeretek. Szóval, ez passz.
8.) Mikor kellemesebb számodra olvasni? a.) Nyáron, egy homokos tengerparton. b) Télen, pokrócba bugyolálva egy kakaó mellett. (Válassz! :D )
Télen, pokrócba bugyolálva. Utálom a meleget.
9.) Ha választhatnál, hogy melyik könyvszereplő keljen életre, akkor kit választanál? (Könyv címét, íróját és a szereplő nevét is írd le, kérlek)
Most csak azért nem írom ide Anne Shirley-t, mert már uncsi lenne (gondolom). Szóval, inkább Széklábra vagy Jónásra, a kecskére szavazok Lakatos István Dobozváros című regényéből.
10.) Vezetsz naplót? Ha igen, akkor a számítógépen vagy igazi füzetbe? Ha füzetbe, milyen színű a füzet és hogy néz ki? :D
Nem vezetek naplót.

Katherine kérdései:

1. Mi a legfrissebb, teljesíthető könyvvágyad? 
Mette Jakobsen: Minou szigete és Cessida Cowell: How to Train Your Dragon című könyvét szeretném megkaparintani most perpillanat. 
2. És melyik a legteljesíthetetlenebb? 
Egy könyvtárszoba hatalmas ablakokkal, kényelmes kanapéval. Illetve tök szívesen bejárnám az eddig olvasott regények helyszíneit. 
3. Mi alapján rendezed el a könyveidet a helyükön? 
Pont most pakolásztam át a polcomat valamelyik hétvégén, mert már megbomlott a rend az új könyvek miatt. Amúgy évek óta műfaj/téma szerint rendezem. Vagyis pontosabban: törekszem rá. 
4. Szoktál-e könyvet venni ajándékba?
Persze, szinte csak azt szoktam.  :-)
5. Ha igen, miért, ha nem, miért nem? 
Azért mert a családtagok is, barátaim is szeretnek olvasni - és egy olvasniszerető embernek mi lehetne nagyobb ajándék? :-) (legalábbis magamból kiindulva)
6. Volt-e már, hogy becsomagoltál egy könyvet (pl. újságpapírba), hogy magaddal vihesd valahova olvasni? 
Nem, vagyis nem emlékszem. Ha kölcsön vagy könyvtári könyvről van szó, azt soha nem viszem magammal, csakis itthon olvasom, nehogy valami baja legyen. (ezért haladok velük lassabban amúgy). A sajátjaimra meg ugyan vigyázok, de azért nem dől össze nálam a világ, ha mondjuk egy picit meggyűrődik a sarka vagy ilyesmi - legalább látszódik, hogy forgatom. Szóval, a sajátjaimra ezért nem szoktam csomagolást tenni. 
7. Használsz könyvjelzőt? 
Igen, van belőlük egy szép rakatnyi. Bár sokszor előfordul, hogy azt a nagy rakatot éppen seholse találom (pl. amikor új könyvbe kezdek bele), mert valami tutibiztos helyre elrakom, és olyankor egy ideig kénytelen vagyok nélkülözni a könyvjelzőhasználatot. Ilyenkor hasznosítom a közelemben fellelhető zsebkendőket, papírfecniket, vagy ha a könyvnek van védőborítója, akkor azt állítom szolgálatba.
8. Ott voltál a Könyvhéten? 
Igen kint voltam az ittenin, csak a pult másik oldalán. Más élmény volt, az biztos :-)

9. Melyik a kedvenc filmed? 
Egyet nehezen tudok megnevezni. Imádom az Audrey Hepburn filmeket (legesleg a My Fair Lady), de nagy kedvencem még az Éjfélkor Párizsban is, vagy a Becoming Jane, de ott van még a Miss Potter is, és az új kedvencem a Love Song for Bobby Long. 
10. Melyik a kedvenc filmed, amit könyvből forgattak?
Hm... nagyon imádom a Starter for 10-t, amit David Nicholls regényéből forgattak (és nem, nem csupán a szívdöglesztő James McAvoy miatt. Na, jó: miatta is egy picit), mert szerintem nagyon jó adaptáció, jól átvették a könyv üzenetét és hangulatát. De ott van még a Struck by Lightning (Bridge kolléganő közreműködésével ismertem meg), a könyvet még nem olvastam, de a film nagyon eredeti és érdekes, szóval a könyv is sorra kerül. És hát persze, a My Fair Lady itt is kihagyhatatlan a felsorolásból. :-)


Diamant kérdései:

1. Ki volt az első költő/költőnő, akinek igazán megfogott egy kötete?
Emily Dickinson volt az első - és ezidáig egyetlen - aki úgy igazán a szívemhez szólt. 

2. Melyik az a dráma, amit szerinted nem csak színpadon kell látni, hanem el is kell olvasni?
Klisés dolog Shakespeare-rel jönni, de a Szenitvánéji álom szerintem tényleg olyan, amit nem csupán látni, hanem olvasni is kell. 

3. Mondj egy könyvet, amit te egyszer mindenképpen megfilmesítenél. Milyen lenne?
Valentétől A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. Kicsit sötét hangulatú, leheletnyit elvont film lenne. Ú! Vagy Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája.

4. Ha bármit választhatnál, melyik könyv világába csöppennél be és töltenél el ott egy napot?
Továbbra is az Anne-könyvek :-) - de ott nem tudnék csak egy napot tölteni...

5. Milyen könyvritkaságra vágysz a legjobban? Van valami amit régóta szeretnél megszerezni?
Igen, volt az Emily Dickinson verseskötet, de a drága Amadea megajándékozott vele születésnapom alkalmából, így ezt már nem kell hajkurásznom (köszönet érte még egyszer!). Már csak Hemingway Vándorünnepére fáj a fogam, de nagyon. Anélkül nem mehetek Párizsba. 

6. Mondj egy magyar regényt, ami igazán tetszett és másnak is ajánlanád.
Szabó Magda Abigélje mindenképp - ha esetleg kimaradt volna. Vagy Lakatos István Dobozváros című regénye, mert iszonyatosan eredeti és fantáziadús.

7. Hogy állsz az életrajzi művekkel?  Kinek az élettörténete fogott meg a leginkább?
Szeretem őket, bár tartom magam ahhoz, hogy bármennyire is tárgyilagosnak tűnnek meg objektívnek, én ezeket valamiféle fikcióként kezelem. Mindenesetre legutóbb Claire Tomalin Jane Austen életrajza fogott meg, de iszonyatosan - ha létezik olyan, hogy kedvenc életrajz, akkor ez az :-)

8. Tegyük fel, hogy író (élő vagy holt) karjaiba löknének egy napra. Kit választanál, ki írja az életedet?
Uh, nem tudom :-) de az biztos, hogy nem Stephen King vagy Agatha Christie, mert nem élnék sokáig :-D Ha Wodehouse írná, biztosan fetrengenék a röhögéstől - szóval, most rászavazok :-)

9. Melyik az a mese, amit még most is újra kézbe vennél?
Az utóbbi egy évben újra felfedeztem magamnak a meséket, szóval mondhatni, elég sokszor forgatok ilyesmit. A kedvencem még mindig Máté Angi Emlékfoltozók című meséje. 
De ha a régi gyerekkori kedvenceimből kéne választanom, akkor azt hiszem, Tony Wolf: Mesél az erdő... -sorozata lenne az. Úgy imádtam benne a süniket meg a sárkányokat :-)

10. Fejezd be: A legérdekesebb szereplő/karakter, akiről valaha olvastam...
az szerintem Scarlett O'Hara. Szeretem, ahogy szép-lassan átalakul az elkényeztetett, zöld topánkás fruska egy szívós, jég hátán is megélő, erős nővé. 

Jane Austen élete

Jane Austen már régóta ott van kedvenc szerzőim palettáján, a teljes életművéből már csupán az Értelem és érzelem, illetve a rövidebb írásai vannak hátra. Tinédzser voltam még, amikor felfedeztem őt magamnak: minden A klastrom titkával kezdődött, aztán nem is olyan sokára követte azt a Büszkeség és balítélet (ez utóbbi aztán többször is előkerült nálam), s mérhetetlenül szerelembe estem nem csupán Mr. Darcyval, hanem Jane Austen stílusával is. Ha visszagondolok, mindig megállapítom magamban, hogy régebben mennyire másért és másként szerettem az írásait, akkoriban mindig csak a szívdobogtató romantikát láttam bennük, és csak sóhajtoztam és sóhajtoztam a lapok felett. Persze, ezek a romantikázós pillanataim olykor még mindig megvannak - például Wentworth kapitány levelénél nem tudtam megállni a szerelmetes rágondolászásokat - , de manapság már inkább az iróniáját és a karikatúráit értékelem. 

S már nem is tudom, hol volt az a bizonyos pont, amikor érdekelni kezdett az a hölgy, akinek a fejéből kipattant Elizabeth Bennet, Emma Woodehouse, Anne Elliot vagy éppen Fanny Price. Mindenesetre amikor így lett, rendesen meg is lepődtem, hogy bizony milyen családi körülmények között élt - régebben, mikor az internet nem volt ilyen elérhető közelségben, és eszembe nem jutott könyvtárban utánanézni,  én abban a hitben voltam, hogy egy igazán jómódú kisasszony írogatta ezeket a regényeket, mert nem tudott mit kezdeni magával. S persze, amint kiderült, hogy ez egészen távol áll az igazságtól, és hogy tulajdonképpen Austen egész életét valami mérhetetlen titokzatosság övezi, akkor aztán még inkább rákattantam, hogy minél több mindent megtudjak róla. Clare Tomalin Austen-életrajzát már kicsit később, még tavaly nyáron zsákmányoltam egy eszeveszett Európa-akcióban, és csak azért került most sorra, mert... mert nincs mentségem, hogy miért. Mindenesetre pár héttel ezelőtt ott tartottam, hogy olyan szívesen olvasnék könyvben Austenról valamit. Bármit. Lekaptam a polcról a Jane Austen naplóját, majd sutba vágtam, aztán jött a Stephanie Barrons-féle Austen nyomoz sorozat első része, és az is ment vissza a polcra. Én nem tudom amúgy, hogy miért kell naplós fikcióban írni, mikor nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni a naplóval, mint formával. Komolyan mondom, a falnak megyek ettől, hogy valaki nem függő beszédet használ ilyen esetekben, hanem rendes párbeszédeket. Na mindegy. Szóval, mikor már teljes volt az elkeseredés, akkor jutott eszembe, hogy itt van a polcomon a Tomalin-féle Austen életrajz... szóval, így szerettünk mi egymásba. 

Jane Austen gyűrűje

Tomalin tényleg olyan részletesen mesél Austenékről és környezetükről, amennyire csak lehet - és valóban szükséges is szerintem egy olyan írónő esetében, akiről ilyen kevés hiteles információ maradt fent. Az életrajzban lassan kibomlik előttünk Steventon és Hampshire világa. Szinte észrevétlenül utazunk a térben és az időben vissza a postakocsik és a főkötők századába, minden Austen rokon alakja szépen-lassan kirajzolódik előttünk - van, akivel szimpatizálunk, van akit csak simán nem értünk, aggódunk sorsukért, hiszen olvasás közben körbevesznek minket, akárcsak egy nagy család. De Jane valahogy továbbra is a háttérben marad, megfoghatatlanul, kiismerhetetlenül, csupán az a néhány fennmaradt pár szavas leírás lebbenti fel alakjáról a fátylat, de ezek is olyan ellentmondásosak, és szűkszavúak, hogy tényleg zavarbaejtőek, hiszen teljesen úgy éreztem, mintha az életéből csupán egy-egy másodpercre láthattam volna őt. S ezek a másodpercek vajon mennyiben fedik a valóságot? Persze, már a Flush kapcsán filozofáltam arról egy bekezdésnyit, hogy úgy egyáltalán az életrajzok mennyire tekinthetők valóságnak és mennyire fikciónak, szóval még ha Tomalin esetleg több információ birtokába tudott volna jutni Jane-nel kapcsolatban, akkor is ott lennének a kételyeim, de így csupán a zavartság és a még nagyobb titokzatosság vesz körül, ha kedvenc írónőmre gondolok. Hiába ültem ott vele az íróasztalánál, mégsem tudtam megismerni, csupán egy árnykép maradt belőle számomra - csak most már annyi a különbség, hogy sokkal jobban fájlalom ezt a tényt, mint azelőtt. De persze, ez nem az ő hibája. Ő - hiszem - összegyűjtött minden információt, amit csak tudott és lehetett és létezett. Egész egyszerűen és sajnálatos módon, Jane nővére, Cassandra túl alapos munkát végzett az írónő iratainak megsemmisítésénél.

Szóval Tomalint csak dicséret illeti részemről, mert hihetetlen, hogy ezzel az alapvetően száraz műfajjal miket művel! Nem csupán a mindenre

kiterjedő információkra értem vagy a korszak és az Austen család alapos bemutatására, hanem a stílusa, az érzékenysége, ahogy ehhez a témához nyúlt, mind-mind ámulatba ejtő.  S bár voltak köztünk apró nézeteltérések egy-egy regény értelmezését tekintve, de ez már csak így van ha olvasók összetalálkoznak - de mindemellett új értelmezési távlatokat is megnyitott előttem Austen szövegeivel kapcsolatban, szóval az újraolvasásoknál biztosan elő fogom még venni. Meglepő amúgy, hogy legalább annyira és olyan módon élveztem Tomalin művét, ahogy egy jó regényt szoktam, és a végén - életrajztól szokatlan módon - még meg is hatott Jane halála. Valahogy az utolsó oldalakat olvasva furcsa ürességet éreztem... ez is bizonyítja, hogy Tomalin micsoda zseniális mesélő!

Szerettem, hogy ilyen kedvesen meginvitált ez az életrajz az Austen-lakba, hogy bepillantást engedett az apró-cseprő mindennapokba, a pletykákba és a családi drámákba, Jane szárnypróbálgatásaiba, illetve a regényeinek keletkezésébe is (már amennyire lehetett), és irigyeltem Jane testvéreit és barátait, akik hallhatták azt, ahogy maga Jane felolvassa egy-egy művét nekik. Ez az életrajz szerintem egy alapolvasmány (méghozzá milyen!) minden Austen-rajongónak, szóval olvassátok, forgassátok bátran, ha még nem tettétek. Színes, érdekes és alapos könyv, és még az is kiderül belőle, hogy Jane Austennek korántsem volt olyan "egyszerű és unalmas" élete...sőt!

Claire Tomalin: Jane Austen élete

Jane Austen - A Life

Fordította. Sipos Katalin

Kiadó: Európa

Oldalszám: 598