"Az én történetem kacskaringós, tarka és bús"

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

kiolvastam: 2009. december14.


Bevallom, félve kezdtem neki az olvasásának. A Walt Disney -s feldolgozásból indultam ki: mikor kislány voltam megvolt nekünk videón, s ezt is, akárcsak a többi mesét, rongyosra néztem. De sose éreztem magam közel ehhez a világhoz: nagyon nyomasztónak és összevisszásnak találtam. És nem értettem, hogy Alice miért csinálja mindezt, miért fut állandóan a fehér nyuszi után, s miért engedi, hogy folyton nevetségessé tegyék. Nem egy szép álomként gondoltam el, inkább lidércesnek neveztem.

Azóta eltelt pár év, Alice nélkül. Most nyáron egyik otthonülős, unalmas délutánomon vettem elő a DVD -t (igen, én is haladok a korral. Azóta az összes régi Walt Disney mesét felvásároltam, köztük ezt is), és ekkor gondoltam először arra, hogy én ezt el szeretném olvasni.

Azóta pedig jó pár hónap telt el. De végül megszereztem a könyvtárból, és boldogan cipeltem haza, és alig vártam hogy nekikezdjek. Eljött ez a pillanat is. Aztán elolvastam, mondhatni elég gyorsan. Nem olyan hosszú ez a könyv, és le se tettem a kezemből.

Egyrészt imádom Kosztolányi Dezső fordításait, szerintem fantasztikusan csinálja! Annak ellenére, hogy sokan önkényesnek tartják, és sokszor vádolták meg azzal, hogy inkább Kosztolányi művek ezek, mint fordítások. Ez persze lehetne baj is, de mivel imádom a műveit, ezért külön öröm számomra az ilyesmi. És persze nagy leleménnyel oldja meg a különböző szójátékokat! Erre tényleg csak az az ember képes, aki jól ismeri a nyelvünket, és a mi gondolkodásunkat.

Lewis Carroll világát a könyvön keresztül nem találtam annyira nyomasztónak. A szavakkal való játszadozás, a korabeli angol költők kifigurázása miatt inkább érdekesnek és humorosnak találtam. El tudom képzelni, hogy a korabeli angolok ezeket a versikéket olvasva hogy fetrenghettek a nevetéstől! Én sajnos a versikékben rejlő poénokat azért nem értettem, mert nem ismerem az eredetieket. De ettől függetlenül tetszettek, különösen az egérfakincás képvers. De érdekes altatódalnak találtam a Hercegnő által költöttet: " Tente baba,tente/ ne bőgj, anyja szentje/Ne tüsszögj már, ne üvöltözz/oda váglak én a földhöz/adta teremtette"

A könyvben a kedvenc részem a Bolondok uzsonnája című fejezet volt. Kellően agyamentek itt a szereplők, akiknek az órájuk a napokat mutatja, és vajjal igyekeznek javítani, ha késik, és mivel mindig teaidő van náluk, nincs idejük mosogatni, s ezért mászkálnak mindig egyik terítéktől a másikig. Azt hiszem, itt az angolok berögzött teamániája került Carroll csipkelődős regényének oldalaira.

Az olvasás közben végig az motoszkált bennem, hogy vajon mi célja van ennek a történetnek? Mit képes számomra mondani? A regény közepén egyre erősödött az az érzésem, hogy talán ez az egész látszólag logika nélküli, összekavarodott világ a gyermeki szemmel nézett felnőtt világot ábrázolja. Legalábbis nekem mindenképpen. Alice -t mindig kioktatják, s ő nem képes felfogni (az olvasóval együtt) a gondolatmenet mögött megbúvó logikát. Azt hiszem egy gyermek tényleg így láthat minket: a saját kialakult, értelmetlen szokásaink rabjai vagyunk, igyekszünk a kisebbeket kioktatni a világ dolgairól, anélkül, hogy számára értelmes magyarázatot adnánk. A Szívkirálynő állandó agressziója pedig gyerekkori leszidásaimat juttatta eszembe, amikor nem értettem meg, miért is csináltam rosszat (persze így utólag azért már rájöttem, hogy például fehér szoknyában a fűben csúszás, kúszás nem igazán jó dolog a ruha szempontjából).

És Carroll zsenialitása leginkább abban rejlik, hogy Alice-szal azonosul az olvasó, az ő gondolkodását teszi meg hozzánk közelivé, s a felnőttvilágot jelképező kusza álom logikáját nem érezzük magunkénak.

Alice testmagasságának folyton változása szerintem nagyon érdekes. Igazából nem tudom úgy megfogalmazni most ezt a dolgot, mint ahogy a fejembe van, de nekem ebből teljesen az jött le, hogy ez a növés, összemenés a felnőttek világába történő beilleszkedés próbálgatása. Igyekszik megtalálni azt az álarcot, amivel nem tűnik fel rögtön ebben a felnőtt világban, mert ez bizony kavarodásokhoz vezethet. (mint például amikor túlságosan megnőtt a házikóban és rá akarták gyújtani a házat)

Most sokan gondolhatják, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok apró kis dolgoknak, és ezt az egészet rosszul gondolom. Lehet. Én nem is egy irodalmi elemzésnek szántam ezt az egészet (ahhoz elég kevés), csupán szavakba öntöttem, hogy számomra mit mesélt ez a történet.

Fülszöveg:
Alice eleven eszű, bűbájos kisiskolás lányka, aki álmában az óráját aggodalmasan nézegető, piros szemű Nyuszi nyomába ered s egy mély kúton át Csodaországba jut, ahol különféle varázsszerek hatására hol pöttömke lesz, hol óriás; furcsa beszélgetéseket folytat különféle érdekes személyekkel, Egérkével, Struccal, Griffmadárral és Ál-Teknőssel, meglátogatja otthonában doktor Nyuszi Alajost, megismerkedik az örökké vigyorgó Fakutyával, Április Bolondjával és nem kevésbé bolond kalapossal; krokettezik a játékkártyaudvara felett zsarnokoskodó, mindenkit folyton lefejezéssel fenyegető Szív Királynővel - s közben rengeteg mulatságos csacsiságot lát, hall és mond: a verses és prózai nonsense-ötleteknek se szeri se száma.

Összegzés:

Örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, aminek nagyszerűsége egyre növekszik bennem, ahányszor csak pörgetem a fejemben az eseményeket, vagy újra bele-beleolvasok a könyvbe. Kellően szürreális, az én ízlésemnek pont megfelelő. Akik szeretik az összevisszás dolgokat, azok nehogy kihagyják! Az értékelésemben 8 pontot ért el.