Pages

Színezd újra!

2011. november 30., szerda

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Szóval az úgy volt, hogy megjött a könyvrendelésem (illetve könyvrendelésünk, mert húgom megkért rá, hogy rendeljem meg neki az ő könyveit is). Hatalmas kupac könyv, csodaszép borítókkal - egyszerűen jó volt rájuk nézni. És ott volt Alessandro D'Avenia könyve is ezzel a nagyon furcsa címmel. Már olvasgattam korábban a fülszövegét, de valahogy nem vonzott, annak ellenére, hogy a molyon nagyon sok jót mondtak róla. Gondoltam, csak belelesek, mégis milyen könyv ez, és aztán.... Aztán ott ragadtam, és csak arra eszméltem föl, hogy már szinte a könyv közepén járok.

"Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál..." - valahogy így kezdődik ez az ide-odacsapódó gondolatfolyam. Leo, a regény főhőse és egyben elbeszélője színnel szeretné megtölteni élete fehérségét, de még maga se tudja miképpen. Egy nap egy helyettestanár érkezik az iskolába, az Álmodozó, aki a tananyag bemagoltatása helyett azon van, hogy diákjainak megmutassa milyen fontosak is az álmok. Mert ezek azok a színek, amelyekkel megtölthetjük a fehér papírlapunkat.
Igazából ennyi a történet, és mégsem. De ezt már inkább rátok hagyom.

Leo gondolatainak nagy része tetszett, különösen ez az igazán nem mindennapi gondolkodásmódja, hogy egy-egy érzéshez, élethelyzethez, érzelemhez, személyekhez színeket társított, s így a történetben felbukkanó valódi színek szimbólumokként kezdtek működni, érdekes adalékokként értelmezve a történet egészéhez. Továbbá számos irodalmi utalás is felbukkant a sorok között, köztük egyértelműek (pl. Dante, Beatrice miatt), illetve kissé átalakított, de még így is felismerhető idézetek (pl. egy híres Arkhimédész idézet), de voltak olyan utalások is, amelyek kevésbé voltak felismerhetők - de itt a szerkesztő a segítségünkre siet a lábjegyzetben.

Leo gondolatai lassan hömpölyögtek - stílusát eleinte mosolyra fakasztónak találtam, kicsit talán filozofikusnak meg csöppet olykor melankolikusnak. Úgy lubickoltam benne, mint egy kádnyi kellemesen meleg vízben, tele illatos habbal, fejem felett szálltak a színes szappanbuborékok. Aztán a közepefele oda lett a derű. Kipukkadtak a játékosan röpködő buborékok, a hab leapadt. Eltűnt a könnyedség, a fájdalom és a lemondás vette át a helyét, és számomra olvasni is egyre nehezebbé vált. Nem azért, mert rossz volt, egyszerűen csak túl sokszor került már ekkor gombóc a torkomba.


Egyébként nem tudom, lehet ha kicsit kevésbé szentimentális hangulatomban talált volna meg, akkor talán túl soknak találtam volna, hogy minden oldalon felbukkan valami bölcsesség, és hogy a szereplők között szinte minden bevezetés nélkül nagyon mély értelmű beszélgetés alakul ki. De mivel pont jó időben talált meg, így nem zavartak az ilyen dolgok.

Viszont a leendő olvasóknak azt tanácsolom, hogy csak akkor kezdjék el olvasni, ha meggyőződtek arról, hogy semmi nem fogja megzavarni az olvasás folyamatát, és lesz arra idejük, hogy egyben elolvassák a könyvet, minimális megszakításokkal. Szerintem legalábbis így lehet igazán élvezni ezt a könyvet, mert amikor olyan földi dolgok miatt, mint a vacsora meg fürdés, félre kellett raknom egy rövid időre a történetet, és utána újra elővettem, éreztem, hogy vissza kell rázódnom a stílusába, hogy újra belefeledkezhessek. S el nem tudom képzelni, hogy alakult volna a viszonyunk, ha egy vagy több napra is félre kellett volna raknom, nem csupán fél órákra. Szóval, én inkább az egy huzamban való olvasást tanácsolnám.

Többet nem nagyon szeretnék írni erről a könyvről, no nem azért mert lusta vagyok, csak szerintem minél több mindent mondok el róla, annál inkább elveszik a könyv varázsa. Meg igazából, nehéz erről a könyvről írni - nemcsak arról, hogy miről is szól, hanem arról is, hogy mit éreztem, gondoltam olvasás közben. Képtelen lennék leírni mindezt, mert magam sem tudom pontosan.
De annyiban biztos vagyok, hogy szép emlék marad ez a könyv. Örülök, hogy azon a délutánon belelapoztam.

Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Fordító: Gál Judit
kiadó: Európa
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3000 Ft

Angyalok háborúja

2011. november 28., hétfő


Danielle Trussoni: Angelology - Az átok

Danielle Trussoni meghódította az Egyesült Államokat ezzel a regényével, azonban az írónő neve az amerikaiak körében már korábban is ismert volt: Falling Through the Earth című könyvét a New York Times a 2006-os év tíz legjobb könyve közé választotta. Az Angelology is hasonló elismerésekben részesült a kritikusok részéről, és bizonyosan az amerikai olvasók részéről is – bár az Amazonon található vélemények azért mindössze erős közepesre értékelték. Hát, már most az elején elárulom, hogy én is az amazonos átlaggal értek egyet.

Mint azt a címből és a borítóból sejteni lehet, a regény középpontjában az angyalok állnak. Pontosabban, a bukott angyalok. Bevallom őszintén, sokáig csodálkoztam, hogy a mostani vámpír-, tündér-, démon- és vérfarkasdömpingből hogy maradhattak ki az angyalok? Persze, ott volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett Csitt, csitt című young adult-urban fantasy regény, amiben a főszereplő tinilányka nem a csillogó testű vámpírba, hanem a szárnyas angyalkába lett szerelmes, de tudomásom szerint a bukott angyal téma itt ki is fújt. De nem kell megijedni ettől a hasonlítástól, azért az Angelology témájában, szerkezetében komolyabb és kicsit bonyolultabb, mint Becca Fritzpatrick könyve, és stílusában is érettebb. Csak az angyalos téma a közös pont bennük.

Tegyük fel, hogy a bukott angyalok nagyon is léteznek, és leszármazottaik, a nefilimek köztünk élnek. Amivel persze nem lenne semmi gond – bár nagy lenne a csodálkozás –, csakhogy a nefilimek nem valami kedves lények. Nem csupán vagyonosak, hanem kegyetlenek, erőszakosak, és csak a hatalom megszerzése jár a fejükben. Az ő megsemmisítésükre jött létre nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt az Angelológiai Társaság. De persze, nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a nefilimek nemcsak befolyásosak, hanem emberfeletti erőkkel rendelkeznek. Az angelológusok évszázadok óta tanulmányozzák őket, hogy rájöhessenek gyenge pontjukra. Evangeline nővérnek, a Szent Róza kolostor egyik lakójának is újdonságként hat ez a sok, hihetetlennek tűnő információ, ám olyan dolgok történnek körülötte mostanában, hogy kénytelen elhinni: ez mind igaz.

A regény szerkezete igazán figyelemre méltó, nem nevezhető szokványosnak a szórakoztató irodalom, pontosabban a bestsellerek körében. Különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak a fejezeteken keresztül, több vagy éppen kevesebb információt hozzátoldva a nagy egészhez – valóban, akárcsak egy kirakós. Tetszett ez a forma, hogy nem egy snassz lineáris irányú cselekménnyel dolgozott a szerző, hanem csavart egyet rajta. Ha ez nem lett volna, akkor számomra még annyira semmilyen könyv lett volna.
Amit hiányoltam viszont - pont a nézőpontok váltakozásából adódóan - hogy semmiféle egyedi jegy, stílus vagy gondolkodásmód nem bukkant fel a lapokon. Egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy angelológus, egy apáca vagy egy férfi elbeszélése között, annyira egyformák.

S igazából a szereplők sem kerülnek közelebb az olvasókhoz. Nem hús-vér emberként tűnnek fel előttünk, reakciók teljesen általánosak, korántsem egyéniek. Tekintetünk elsiklik felettük, csupán a kirakós egy-egy részeként értelmezzük őket, nem pedig szereplőkként. Egyedül Gabriella és Grigori figurája menthetné meg a regényt a papírmasé szereplők tömkelegétől, viszont ők ketten kevesek ahhoz, hogy az egészet elcipeljék a hátukon.

Ami viszont számomra kérdéses maradt még a regény elolvasása után is: hogy vajon a nefilimek tényleg gonosz lények lennének? Hogy őszinte legyek, erről nem sikerült meggyőznie a könyvnek – leginkább Grigori miatt. A nefilimek tetteit csupán az angelológusok elmondásából ismerjük meg, és szerintem ebben a könyvben ez egy elég részrehajló nézőpont. Azonban akárhányszor belekukkantottam Grigori szemével a nefilimek világába, egészen emberinek találtam őket. De az is lehet, hogy pont ez a gond velük.

Szóval, talán lenne a történetben némi fantázia, de megmarad mégis egy "egy kaptafára írt történetnek". Talán pont ezért semmi indulatot vagy más érzelmet nem váltott ki belőlem, hozzátenném még csak nem is idegesített - nagy valószínűséggel pár hét vagy hónap múlva már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán elolvastam ezt a könyvet.
Szerintem ez egyszer olvasós, felejthető történet. Ha esetleg lesz folytatása, azt köszi, inkább kihagyom.

Eredeti cím: Angelology
Fordította: Illés Róbert
Kiadó: Kelly
Eredeti ár: 3480 Ft
Oldalszám: 448

képek forrásai:
1. terri0729.wordpress.com
2. thisburningfire.blogspot.com

Egy mindenkiért!

2011. november 21., hétfő


Alexandre Dumas: A három testőr


Ezt már a múltkor meséltem nektek, hogy bizony Dumas regényei teljesen kimaradtak a gyermekkoromból, így elhatároztam, hogy nem maradhatok tovább ilyen tudatlanságban, meg kell velük ismerkednem. Igaz, a Monte Cristo grófját terveztem elolvasni A fekete tulipán után, de aztán másképp alakult a dolog, így A három testőr -trilógia került az olvasnivalók listájára. És most jöhet a teljes meglepődés, mert bevallom, hogy én biza' ezt a történetet egyáltalán nem ismertem. Mármint persze, tisztában voltam, hogy itt van az Athos-Porthos-Aramis hármas, meg ÁFA-ként hozzájuk csapódott D'Artagnan, és ismertem a mára szállóigévé vált szlogenjüket, az "Egy mindenkiért, mindenki Egyért!" -et, de itt a tudásom ki is fújt. Azt is tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, amit a tévében körülbelül annyiszor adnak le egy évben, mint a Reszkessetek betörők!-et, de ilyenkor mindig módszeresen elkapcsoltam. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, csak mert igen.

Szóval, a könyvről...
A három testőr című regényének legfőbb szereplője D'Artagnan, a kissé heves vérmérsékletű, bátor gascogne-i fiatalember, aki elhagyva szülőföldjét Párizsba megy, hogy tagja lehessen a király testőreinek, ám ez korántsem olyan egyszerű dolog. A francia fővárosban összebarátkozik Athos, Porthos és Aramis nevezetű testőrökkel, majd egy kis kalamajka után tagja lesz a Királyi Gárdának.
A regény három intrikával teli évet ölel fel, melyben nagy szerepet játszik Richelieu bíboros, Buckingham hercege, a királyné és XIII. Lajos király, és mintha ez még nem lenne elég a cselszövéshez, egy bizonyos Milady is alaposan összekuszálja a szálakat....

Dumas egyáltalán nem hagyott unatkozni ebben a féltégla-méretű regényében, folyton volt miért izgulnom. Ám mégis azt mondom, hogy a regény közepét kicsit időhúzásnak éreztem, az valamiért nem nyerte el maximálisan a tetszésemet. Hogy most ott valóban leült kicsit az izgalom, vagy már nagyon untam a további csűrést-csavarást, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem élveztem annyira. S ebből kifolyólag egyre jobban idegesített. Mert amint alábbhagyott az izgalom részemről, a könyv "hibái" egyre jobban kiélesedtek.

A "hibáit" azért tettem idézőjelbe, mert ezek igazából nem is hibák, a szó valódi értelmében (meg ezek tök szubjektív dolgok), sőt valószínűleg ezek, a számomra idegesítő részek a könyv elején és végén is szintén megtalálhatóak, csak ott annyira lekötött a történet, hogy észre se vettem őket, vagy csak nem foglalkoztam velük. És tudom, most sokan dühödten fogják becsukni a böngészőt, én meg a nap hátralevő részében csuklani fogok, de a regény közepénél (de csak ott!) engem legjobban a három testőr és D'Artagnan idegesített. Egyáltalán nem tűntek felnőttnek, a viselkedésüket leginkább a nyolcéves kisfiúkhoz tudnám hasonlítani. Továbbá tékozlóak, felelőtlenek, komolytalanok és sokszor nagyképűek voltak; sőt megkockáztatom, hogy olykor a butaság sem állt messze tőlük.
De persze, azért nem szeretnék velük ennyire szigorú lenni, elvégre Dumas -nak a szórakoztatás volt a célja, és talán, ha más tulajdonsággal vértezi fel őket, nem lett volna ennyire izgalmas a könyv. És ezt azért szeretném még egyszer leszögezni, hogy a fentebb említett dolgok tényleg csupán a könyv közepénél zavartak, a többi oldalon tényleg kedveltem őket. Meg szerintem ebben az is közrejátszott, hogy már kiestem a megfelelő korosztályból. Talán, hamarabb kellett volna kezdenem az ismerkedést.

S persze, az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők terén Dumas csak végletekben tud gondolkodni. Valaki vagy teljesen jó, vagy teljesen rossz. S ha az előbbi, akkor akármilyen szörnyűséget is kövessen el az illető, akármilyen hibás döntést is hoz, nem változtatja meg a megítélést róla, jótékonyan fátylat borít a kisiklásokra. Ám a gonosz szereplők tettei - ha csupán apró kis dologról is van szó - rögtön ékes bizonyítékai mohóságuknak, rosszindulatúságuknak. Egyébként az én kedvenc szereplőm Milady volt, szerintem ő volt a legötletesebb, legrátermettebb karakter ebben a regényben: okos, fantáziadús, ravasz és a manipulálás nagymestere. Sokkal életrevalóbb, mint a többi halovány, naiv, gyenge nőalak; sőt: szerintem még az itteni férfikaraktereket is simán lehagyja.

D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell


Most hogy egy kicsit kipanaszkodtam magam, azért elárulom, hogy tetszett a könyv, és élveztem olvasni. Egyszerűen csak nem tudtam szó nélkül elmenni a fentebb emlegetett (szubjektíven megállapított) hibái mellett. Izgalmas volt, és szerettem, hogy sose tudhattam milyen fejleményeket hoz a következő fejezet, milyen újabb bonyodalmakkal kell szembesülniük hőseinknek. Tényleg jó kis kalandregény, és biztos vagyok benne, ha minimum tizenöt évvel korábban olvastam volna, akkor fakanállal a kezemben, és törülközővel a hátamon rohangáltam volna, hangosan kiáltva a jelmondatot: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!". De az is lehet, hogy már akkor is a fondorlatosan ravasz Milady szerettem volna lenni... ez már örökre titok marad.




A regényről még annyit, hogy 1844-ben jelent meg folytatásokban az egyik francia folyóiratban. A regény előszavában Dumas azt állítja, hogy ezt a történetet egy, a könyvtárban felfedezett kézirat alapján írta - persze, ahogy gondoljuk, ez az egész csupán fikció. Ám a Wikipédiáról megtudtam, hogy később bebizonyosodott, hogy Dumas valóban más munkából merített a regény megírásához, mégpedig a Mémoires de Monsieur d’Artagnan, capitaine lieutenant de la première compagnie des Mousquetaires du Roi (D’Artagnan úrnak, az első Királyi Testőrszázad hadnagyának emlékiratai) -ból, melyet 1700 körül adtak ki Gatien de Courtilz de Sandras neve alatt. És a vicces rész most jön: a könyvet a Marseilles-i könyvtárból kölcsönözték ki, és máig nem vitték vissza. Dumas -nak bizonyára annyira megtetszett a könyv, hogy úgy gondolta, megtartja magának :-) Ejnye!

A bejegyzésben található illusztrációk forrása:
http://www.cadytech.com/dumas/galerie.php



Eredeti cím: Trois Mousquetaires
Fordította: Rónay György, Csatlós János
Kiadó: Európa
Eredeti ár: 3800 Ft
Oldalszám: 688 oldal

A Brontë Lányok

2011. november 11., péntek


Sheila Kohler: A Brontë lányok

Shelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. Úgy gondolom, hogy a három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert, és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?

A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte -ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte -ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, amiből később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba családjukhoz - ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne -nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.

Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényei nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, hogy a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkait: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.

Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény Második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte -é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön meg igazán a regény csúcspontja.

Bevallom, nem előítélet mentesen vágtam bele az olvasásába: volt egy elképzelésem, hogy ez most milyen is lehet hangulatában, stílusában (valljátok be, nektek is van a cím elolvastával). Teljesen rákészítettem magam lelkileg, és alig vártam, hogy nekikezdjek. Az első száz oldal nem győzött meg. Sőt, ennél továbbmegyek: nemhogy nem győzött meg, egyenesen az őrületbe kergetett. Egyáltalán nem erre számítottam, és tényleg már megfordult a fejemben az is, hogy nem is olvasom tovább, annyira feldühít.

Az első pár oldalig még nem volt gond – ha jól emlékszem, az első szemöldök-felhúzásom valahol a huszadik oldal környékén volt, amikor megpillantottam a "sóvár combok" kifejezést, és innentől nem volt megállás. A történet – megítélésem szerint – egyre jobban nyögött és erőlködött, bár továbbra se tudom mi célból. Brontë apuka pap és aszott öregember létére, aki éppen most esett át egy szemműtéten, olyan szexuális képzelgésekkel rendelkezik, hogy arra gondoltam folyton, hogy te jó ég, még jó, hogy nem fogadott cölibátust – tuti nem bírta volna ki. Ráizgul a nővérke "sóvár combjaira" és a halott feleségére is úgy emlékszik vissza, mint akivel milyen jó volt ágyba bújni – főleg, mikor ellenkezett. S aztán, amikor jött egy olyan fejezet, amiben a Brontë apukát ápoló nővérke önkielégítéséről olvashattam, akkor ott valahol tényleg elszakadt a cérna. Ez egyáltalán nem oké. S igazából most sem értem pontosan, hogy ez az epizód – meg a papuska kis fantáziálgatása, Charlotte -ról nem is beszélve – miért került bele? Tényleg az egésznek semmi funkcióját nem láttam akkor se, és a könyv elolvasása után se. Ez egyszerűen ott van, mert miért ne. "Há' legyen már benne egy kis szex, mer' az köll." -felkiáltással.

Egyszóval a könyv egyre inkább egy ócska, rossz ponyva benyomását kezdte kelteni bennem, aminek csak azért adták a Brontë-lányok, és nem a "Pajzán pap huncut nővérkéje" címet, mert a Brontë-nővérek divatosak, és lehet, hogy így még többen megveszik, sőt még esély is van rá, hogy egy igazi könyvkiadó kiadja, és nem a száz forintos Tiffany füzetek közt végzi. És ezt nemcsak azért mondom, mert a szex itt-ott felbukkan benne, hanem a szereplők jellemzése teljesen egysíkú és amatőr, Charlotte visszaemlékezései fájdalmasan és bosszantóan unalmasak, érdektelenek és néha egy brazil szappanopera mélységeihez közelítettek, nem is beszélve az anyuka haldoklásáról szóló visszaemlékezésről, ami már tényleg a nevetséges teátralitás határát súrolta. És én csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy ezt az egészet hogy lehetett ennyire elrontani? Utáltam az apát, utáltam a nővérkét (aki egyébként miután túlesett az önkielégítésen, lement a konyhába egy nagy cupákot elszopogatni) , meg Mr. És Mrs. H. -t, és Charlotte se volt szimpatikus. Őt is majdnem utáltam.

És aztán a Második résznél ez az egész egy csapásra megszűnt. Mintha az írónő észbe kapott volna, hogy jaj, mit tettem, ez úgy rossz, ahogy van – és innentől kezdve olyan volt az egész, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, és nem is ugyanattól az írótól. Az Első rész és a Második, illetve Harmadik rész között annyira ég és föld a különbség, hogy hihetetlen! Végre feltűnt a színen Anne és Emily is, aminek tényleg őszintén örültem, mert mint említettem Charlotte az idegeimre ment az előző részben. Itt végre azt kaptam, amit vártam – én ilyesminek képzeltem el ezt a regényt még az olvasása előtt, és ha az Első rész nem lett volna, akkor lehet, hogy még szeretném is ezt a könyvet.

Az itt felmerülő problémák és dilemmák már sokkal jobban érdekeltek, és az írónő ezeket már egyáltalán nem amatőr módon ábrázolta, nem éreztem annyira mesterségesnek, teátrálisnak a szituációkat, a párbeszédeket – végre bele tudtam élni magam. Ami sajnálok itt az az, hogy Anne és Emily továbbra se kerülnek annyira előtérbe, mint Charlotte, és igazából nem értem miért. Talán, nem találta őket annyira izgalmasnak az írónő? Az valóban igaz, hogy kevés ideig éltek, és olyan nagy sikereket -rövid életük miatt – nem tudtak megélni, mint Charlotte, és biztosan dokumentum, visszaemlékezés se maradt annyi róluk, mint nővérükről, de szerintem ebben pont ez az izgalmas... én legalábbis szívesen megismertem volna őket jobban is.

A könyvet igazából nem tudom hova tenni, hiszen az első fele szerintem rémesen borzalmas, és bár a második fele mondhatni jó, de nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt mondjam, jó volt. Inkább azt mondom, végül is nem volt annyira rossz könyv. Annyira.

Eredeti cím: Becoming Jane Eyre
Fordította: Fazekas Edit
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 219
Eredeti ár: 2580 Ft

Díjacska

Amadea és Titti volt olyan kedves és aranyos, hogy megajándékozott engem egy ilyen szép színes, vidám díjjal - ezúton is nagyon szépen köszönöm nekik. :-)

Ugye milyen szép?

Szerintem egyébként már mindenki megkapta - de amilyen lusta vagyok mostanság, elég sokára jutottam ide, hogy én is kitegyem.
Az én választottam most Joeymano lesz, szóval neki küldöm szeretettel :-)

Ne bántsátok a feketerigót!

2011. november 7., hétfő

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee 1960-ban napvilágot látott regénye hatalmas sikereket ért el nem sokkal megjelenése után mind az ítészek, mind az olvasók körében: a szerzőt eme regényéért Pulitzer-díjjal jutalmazták, az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választották, és egy 1996-os felmérés szerint a XX. század hetedik legjelentősebb műve. Érdekes, hogy az írónő se a regényt megelőzően, sem azt követően nem írt mást, és mégis: ezzel az egyetlen könyvével méltán helyet foglalhatott a klasszikusok között.

A regény az 1930-as évekbeli amerikai Dél egyik kisvárosába kalauzolja az olvasót. Itt él a forrófejű, lány létére kissé túl fiúsan viselkedő Scout Finch bátyjával, Jemmel és édesapjával, Atticus-szal. A gondtalan, játékba belefeledkezős nyaraikat csupán egy dolog zavarja meg: ez pedig a felnőtté válás. Először Jem, majd később Scout is kénytelenek egyre többet és többet hátrahagyni gyermeki naivitásukból, hogy képesek legyenek tekintetüket az igazi világra emelni.

S ez a szóban forgó világ valahol ott kezdi el megmutatni valódi arcát, mikor ügyvéd édesapjuk, Atticus Finch elvállalja egy színes bőrű férfi védelmét a bíróságon, akit egy fehér nő nemi erőszakkal vádol...

Úgy gondolom, hogy a könyv egyik legélvezetesebb pontja a narráció. Az írónő ugyanis két narrátorral dolgozik, aki tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy: Scout Finch gyermekkori énje meséli a történetet, melyet sokszor felülír, vagy éppen más megvilágításba helyez Scout felnőtt énje.
Így megmarad a gyermeki rácsodálkozás, a társadalmilag elfogadott gondolkodás ismeretének hiánya. De ami számomra a legmeglepőbb volt - és ami a legjobban tetszett az egészben - , hogy a narrátor ártatlanságából fakadóan sok dolgot nem tud: különösen a bírósági tárgyalásra vonatkozóan, illetve az emberek gyűlöletének kiváltó okát sem ismeri teljesen, csak magát a jelenséget tapasztalja. S tudjátok mit? Szerintem sokszor a kiváltó okok tényleg nem is lényegesek; nem hiszek abban, hogy a rosszindulatra, a gonoszságra lehetne bármiféle mentséget is találni. Scout pontosan érti a lényeget, és az egészet sallangmentesen tárja az olvasók elé.

S bár ezek is már önmagukban súlyos témák, de a Ne bántsátok a feketerigót! nem csupán erről szól. A társadalmi beilleszkedés nehézségei is terítékre kerülnek, hogy mennyi terhet ró is ránk az, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. S itt nem csupán azokat a fajta konvenciókat értem, hogy miről mit kellett gondolni, vagy hogyan is kell élni ezt a kisvárosi életet, hanem ebbe beletartozik az is, hogy mit is jelentett akkor és ott nőnek lenni. Scout pont ez utóbbi szempontból lóg ki Maycomb leányai közül, hiszen szeret nadrágban járni, fára mászni, verekedni, légpuskával lövöldözni, és minden délután édesapjával együtt olvassa az újságokat – már iskolába kerülése előtt is. Csupa olyan dolog, amit a maycombiak szerint egy úrihölgy nem engedhet meg magának. S hogy Scout mennyire nem illik bele a nőkről alkotott keretbe, az igazán csak akkor derül ki számára – és az olvasó számára is - , mikor részt vesz egy, a nagynénje által szervezett külmissziós összejövetelen. Ez amolyan hölgydélután, amikor valamelyik tag házában összegyűlnek az úrihölgyek, és békésen elteázgatnak, süteményeket esznek, miközben pletykákat cserélnek egymás közt. Egy igazi, külön kis közösség bontakozik ki ekkor szemeink előtt, amelynek megvannak a saját törvényei, és amely gyökeresen különbözik a Scout által megismert férfivilágtól.

Rengeteg érdekes és nehéz téma bukkan fel ebben az alig négyszáz oldalas könyvben, ám a regény legfőbb üzenete a címben keresendő. A feketerigó az ártatlanság jelképe - igen, ezt már sok hozzáértő ember megállapította - , amely nem csupán a vád alá helyezett színes bőrű férfira vonatkozik, hanem a társadalmilag el- vagy megítéltekre, az ok nélkül bántalmazottakra, a gyerekekre is.

Harper Lee regénye valóban nagyszerű könyv, mindenkinek bátran ajánlom. Elgondolkodtató, felkavaró, és mégis légies könnyedséggel megírt történet, mely közel hetven év távlatából, és ki tudja, hányezer kilométerrel arrébb is aktuális, hiszen nem változtunk sokat azóta sem.


Eredeti cím: To Kill a Mockingbird
Fordította: Máthé Elek
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 412
Eredeti ár: 3490 Ft

"Az Idő széles szárnya nyílt, csukódott..."

2011. november 5., szombat

Dan Simmons: Hyperion bukása

Igazából, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ugye, múltkor Simmons totálisan meggyőzött arról, hogy ez a sci-fi cucc jó is lehet. Aztán októberben az Agave megjelentette a sokak által várt folytatást, én pedig ezt is elolvastam.

"Az áradat huligánok morajló, kiabáló, rikoltozó masszájává vált; a tömeg össz-IQ-ja ezzel jóval a legszerényebb értelmi képességű tagjának IQ-ja alá csökkent. A csőcseléket a szenvedélyük hajtja, nem az eszük."


A bejegyzés lehet, hogy egyeseknek a spoiler-határon túllép, de nem nagyon, csak egy picit. De lehet, hogy még annyira sem. Igazából, ezt csak azért írom, mert nem tudom, hogy itt most hol is van pontosan a spoiler határ, de nem szeretnék senkit se megfosztani semmiféle felfedezésre váró élménytől (ez az alábbi bekezdésre vonatkozik).

Hogy őszinte legyek, az elején eszméletlenül hiányoltam azt a csudajó narrációt, ami az előző kötetben megfogott. A Hyperionban ugyanis a hét zarándok mesélte el egymásnak - illetve nekünk olvasóknak - a saját történetét, és ebből fakadóan igazi narrátor-tobzódásban lehetett részünk, hiszen a narrátorok sok mindenben különböztek egymástól: másképp közelítették meg saját történetüket, más felépítést használtak, és teljesen más stílusban adták elő ezeket nekünk. Sőt, ha műfajilag címkéznénk, mindegyikük története más-más besorolást is kapna.
Na, és ehhez képest ezt a kötetet kezdetben túl egyszerűnek éreztem (mármint a narráció szempontjából). Nyomon követhettük a hét zarándok közös kalandjait, majd későbbi szétválását - meg később még egyéb szálakat is - egy szenvtelen, szimpla E/3-as elbeszélő módban, illetve Joseph Severn (vagyis John Keats kibrid új identitása) történetét pedig egy személyesebb jellegű, E/1-es elbeszélői módból ismerhetjük meg. Szóval, nagyban sajnálkoztam magamban, hogy sokat vesztett a narráció a varázsából a korábbi kötethez képest, és aztán leesett a dolog. Ez mégsem olyan egyszerű - vagyis az, de van benne egy csavar: tulajdonképpen ez a két elbeszélő egy és ugyanaz. Az E./3.-as narrációjú részeknél ugyanúgy J. Severn a narrátor, hiszen ő álmodik ezekről a történetekről, nem vesz részt bennük, csak mint külső szemlélő. És hát persze, hogy álmodik - gondoltam magamban - hiszen Simmons ennek a regényének a címe is Keats azonos című művére utal, amelynek alcíme: Dream, vagyis álom! (fú, mennyi "cím" egy mondatban...) Ha jól emlékszem, Keats-től csak a Hyperionnal foglalkoztunk az egyetemen, a folytatása csak szóba került, hogy tudjuk, van ilyen is. Biztos érdekes lenne megnézni, hogy ezen kívül milyen kapcsolódási pontok vannak még a két mű között (mert biztosan van).

Ám Simmons regénye nem csupán Keats művét idézi meg: számos híres történet, illetve kép elevenedik meg a lapokon, amiket jó lett volna kijegyzetelni olvasás közben, de mivel nem tettem, ezért a legtöbbjét sikeresen elfelejtettem. De emlékszem például, hogy a regény valamelyik jelenete kísértetiesen emlékeztetett egy Bosch-festményre, a Shrike fája kapcsán Dante Isteni színjátékának egyik jelenete elevenedett meg előttem, illetve (de ezt a spoiler miatt nem árulom el, hogy hol) Jézus keresztre feszítése is eszembe jutott. Az Időkripták egymást keresztező, olykor egymásba mosódó, kifacsart, kitekert idősíkjai pedig Escher -képeit idézték fel bennem. (Escher képeire egyébként a szöveg több ponton is utalt)

Maga a szöveg számomra annyira sűrű volt, hogy őszinte leszek: szerintem ennek a könyvnek igen kis százalékát voltam képes teljes egészében felfogni (gondolok itt az intertextuális utalások tömkelegére, a filozofikus mondanivalóra, vagy éppen az összefüggések átlátására). Tényleg sokszor éreztem olvasás közben, hogy itt most valami nagyon lényeges, valami nagyon mély gondolatiság jelenik meg, és érzem, hogy ott van, csak nem tudom elkapni. Vagyis hát nem mindig, nem teljes egészében.

Az MI-k megfoghatatlan, emberi érzékelésünk birtokában elképzelhetetlen világát Simmons olyan zseniálisan alkotta meg, hogy csak ámultam és bámultam a lapok fölött: a szöveg egyre sűrűsödött, szinte már összenyomott. Hangos volt, nehéz, és én kicsi voltam.
Aztán Ummon megszólalt: a szöveg tipográfiája teljesen megváltozott. A folytonos nagybetűk, a szöveg a programozásban használt jelzésekkel tagolása - egyszerűen kirítt a sorok közül. Nem csupán kinézetében - mint az olvasás alatt rájöttem - , hanem kifejezés módja is teljesen különbözik a regény világában megszokott "hús-vér" emberekétől. Ummon hol a delphoi jósokhoz, hol egy mindenható istenséghez hasonlatos. Mondataiban egyszerre van jelen a mindenség és a semmi.

A Hyperion bukása méltó folytatása a korábbi kötetnek, sőt: az írói zsenialitás szerintem csak tovább fokozódik. Nem egyszerű könyv, de nem is egyszer olvasós. Az ilyen könyveknél érzem azt igazán, hogy mennyire keveset is tudok az irodalomról, a filozófiáról, a világról és a mindenségről.

(a poszt címe Keats: Hyperion című művéből van)

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Fall of Hyperion
Fordító: Huszár András
Oldalszám: 635
Eredeti ár: 3480 Ft

"Én vagyok a poszáta"

2011. november 1., kedd

Suzanne Collins: Futótűz

Ahogy elolvastam Az éhezők viadalát, szinte abban a minutumban vettem is elő a következő részt - képtelenség volt vele leállni, annak ellenére, hogy viszonylag egész sztoriként ért véget az előző rész. Persze, csak azért mondom, hogy viszonylag, mert azért így is elég sok elvarratlan szál maradt, de mégis kerekebb történet volt, mint a Futótűz, ami aztán tényleg úgy ért véget, hogy képtelenség megállj!-t parancsolni magamnak, és most kénytelen vagyok tűkön ülve várni a folytatásra. Amadea pedig nem rég megsúgta nekem, hogy november 17-ig leszek fakírságra ítélve - be is jegyeztem a naptáramba.

Nos, mivel nem tudok úgy beszélni erről a részről, hogy Az éhezők viadalának végére ne utalnék, ezért aki még nem olvasta az első részt - de feltett szándéka -, akkor az kérem, ne olvassa tovább a bejegyzést.
Véget ért az Éhezők Viadala, Katniss és Peeta a győzteseknek kijáró gondtalanságban tengetik napjaikat. A családjukkal együtt szép, új házba költöztek, bőven van pénzük, és az élelemnek sincsenek hiányában. Ám Peeta, Gale és Katniss közti kapcsolat már feszültségekkel terhes - sok minden megváltozott a Viadal óta. Katniss a két fiú közt őrlődik, nem mer lépni igazából egyikük felé sem, és még ha mindez nem lenne elég, Peeta -val újra el kell játszaniuk a szerelmesek szerepét, hiszen elindulnak a Győzelmi Körútra.
Eközben Katniss -t meg is fenyegeti Snow elnök, hiszen a Körzetek egyre elégedetlenebbek, néhányan már lázadozni kezdtek - s ezért Katniss -t teszi felelőssé, aki a Viadalon nyíltan szembeszállt a Kapitólium akaratával, és győzött. Legalábbis egyelőre. Ám a Kapitólium tudja, hogy hogyan bosszulja meg Katniss ellenszegülését.

Sokan panaszkodtak arra, hogy ez a kötet kicsit nyögvenyelősebben indult, mint az első, és a regény kezdése már-már az unalmas kategóriába sorolható. Én viszont ezzel egyáltalán nem értek egyet, azért szerintem itt is bőven lehetett találni izgalmas vagy éppen érdekes dolgokat. Igaz, nem úgy izgis, mint az arénában - hanem kicsit máshogy. Az eleje inkább rejtett feszültségekkel teli: a folytonos lehallgatások, kémkedések, a tizenkettedik körzetben véghez vitt szigorítások mind-mind valóban nem adrenalin növelő események, viszont az ezekből fakadó tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése bőven kárpótolnak a várt izgalmakért. Legalábbis engem. A regény közepén felpörgő eseményekről pedig már ne is beszéljünk.

Az előző kötetben szintén nagy szerephez jutó Kapitólium, most még hangsúlyosabbá lesz. Hogy úgy mondjam, az ő vasmarkára van kihegyezve a történet - hogy hogyan tartja sakkban a körzetek lakóit; hogyan manipulálja az embereket; hogyan zsákmányolja ki a dolgozókat, és miféle demagógiával él az emberek megtévesztésére. Az összes körzet tulajdonképpen azért jött létre, hogy a központ, vagyis a Kapitólium igényeit kielégítse: miközben emberek halnak éhen a mezőgazdasági szektorban, a Kapitóliumban élő emberek degeszre tömik magukat a finomabbnál finomabb ételek tömkelegével, hogy aztán valami speciális lötty segítségével kihányhassák, és üres hassal folytathassák tovább a lakomát... ám a Kapitóliumban élő emberek nem csupán az élelemben, hanem minden luxus cikkben dúskálnak - nincs hiányuk semmiben, így az ő problémáik leginkább csak a külsőségekben nyilvánulnak meg, s képtelenek egy hullámhosszra kerülni a körzetekben élő emberekkel, akik nap mint nap a megélhetésért dolgoznak keményen, és a szemöldökük kiszedése, vagy a szőrtelenítés problémájának nagysága valahol a béka popsija alatt foglal helyet náluk. S ha belegondolok, ebben is mennyi igazság van... hány fejlődő ország van most kiszolgáltatva a fejlett országok kényének-kedvének? Hány afrikai országot használnak most ipariszemét-lerakónak? Hány országban éheznek, miközben nálunk bőven van választék a hazai és egzotikus termékekből egyaránt? Nem mi is a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy figyelmet szentelnénk ezekre a problémákra?
Mi is a Kapitóliumban élünk...

Ám a társadalom-kritika csak egy nagyon halvány vonalon jelenik meg a könyvben, és egyáltalán nem szájbarágósan. Éppen annyit kapunk belőle, hogy ez a löket elég ahhoz, hogy tovább gondoljuk ezeket a dolgokat.
Emellett persze ugyanúgy izgulhatunk Katniss -ért, Peeta -ért és Gale -ért - szóval, ismét: aki nem akar elvonatkoztatni, annak továbbra sem szükséges, anélkül is élvezhető a történet. Bár szerény véleményem szerint, ha nem gondoljuk tovább, sokat veszíthetünk.
S persze, tudom, hogy az a tény, hogy valamiről elkezdünk gondolkodni, vagy elkezd minket érdekelni, még nem változtatja a világot egy jobb hellyé. De azt hiszem, legalább az első lépést megtesszük.
A Futótűz kiváló átvezető kötet volt, az első részben megismert viszonyok, jellemek, problémák és az ellenük való lázadás egyre tovább és tovább mélyed, még maga a Viadal eseménye is egy egészen új színezetet kap az előző részhez képest. Én pedig egyre izgatottabban várom, hogy végül hogyan is ér véget ez a trilógia, és hova fajulnak majd az események.

Eredeti cím: Catching Fire
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 320
Ára: 2980 Ft

képek forrása:
1. http://district12.be/gallery/displayimage.php?album=5&pid=178#top_display_media
2. http://hongerspielen.hyves.nl
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS