A titokzatos mosolyú hölgy

Rita A. Scotti: Az elveszett Mona Lisa

kiolvastam: 2010. június 25.

Mona Lisa mosolyát mindenki ismeri. Nincs olyan ember a világon, aki értetlenül állna a Louvre-ban da Vinci eme képe előtt, s a kép alatt található kiskártyáról olvasná el a címét. Mona Lisa beivódott a köztudatba, kultúrális ikonná vált.

De vajon ez a széleskörű ismertség valóban pozitív dolog? Valóban jót tesz egy festménynek vagy egyáltalán bármi másnak, hogy ekkora figyelmet kap? Vajon egy olyan festészeti mérföldkő, mint a Mona Lisa, megérdemli azt, hogy párnára hímezzék, vagy egy zokniról mosolyogjon vissza, vagy egy esernyőt illetve bögrét díszítsen? Vagy ne adj' Isten egy óvszernek szolgáljon ékül?

De ne szaladjunk ennyire előre! Maradjunk egy kicsit szigorúan ennél a képnél! Bár tudom, hogy nehéz dolog, de próbáljuk meg azt, hogy friss szemmel tekintünk rá: mintha most látnánk életünkben először. Da Vinci rengeteg újítást vitt ebbe a festménybe, ami a reneszánsz festészetben meglehetősen szokatlan volt: először is, maga a beállítás. A korábbi reneszánsz portrékra jellemző volt, hogy a modellt vagy teljesen szemből vagy oldalról ábrázolták. Ám da Vinci hölgye háromnegyedes fordulatba van beállítva. Ezt a beállítást ma már contrapposto néven emlegetjük. A másik újítása Leonardonak az ún. sfumato technika bevezetése, ami a különböző festékrétegek egybemosódását jelenti, s ez egyfajta bizonytalan látványt hoz létre. Nyilván rájöttetek, hogy ezt a technikát a festő leginkább a modell szeme és szája körül alkalmazta. Ezáltal jött létre Mona Lisa -nak az a titokzatos mosolya, amely oly' sokakat megihletett és fogva tartott az idők során. Persze, még említést érdemelne a piramiskompozíció tökéletesítése, illetve ez a képzeletbeli tájat ábrázoló háttér is, de ezekről inkább csak elég legyen annyit mondanom, hogy szintén a kép tökéletességét és különlegességét szolgálják.

Mona Lisa szépsége rengeteg embert vett le a lábáról a reneszánszban, még Giorgo Vasarit is, aki művében (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) jópár dícsérő mondatot szentelt ennek a festménynek, s kijelentette, hogy annak a festőnek, aki Leonardo fölé akar kerekedni, bizony jól fel kell kötnie a nadrágját, mert nem lesz egyszerű. Hát, úgy tűnt mégis sokan vették kihívásnak ezt a dolgot, mert számtalan Mona Lisa stílusú arckép kezdett születni ebben a korban -ezeknek együttes elnevezése lett Gioconda vagy Joconde- s fura módon Leonardo hölgye egyre jobban kezdett kimenni a divatból.

Aztán Mona Lisa-nak kalandos utat kellett bejárnia, míg magáénak mondhatott egy saját arcképével díszített zoknit. Része volt a Francia Királyi Gyűjteménynek, négy éven keresztül függött Napóleon hálószobájában, majd elfoglalta a helyét a Louvre egyik termében. Eljött a Romantika kora, s Mona Lisa megint felkapott hölgy lett, akihez rengeteg szerelmes levelet és szonettet írtak - számos rajongója akadt. De a hölgy csak nézte, nézte ezeket a szerelmes ifjúkat, s csak egy titokzatos mosolyt engedett feléjük.

Majd elérkezett a sokszorosítás kora: minél olcsóbban, minél több emberhez eljuttatni a művészetet. Leonardo da Vinci és még számos más művész mesterműve pár garasért megkapható lett a sarki boltban. Már nem váltott ki akkora lázat, mint ötven évvel ezelőtt, de azért rajongói még mindig akadtak.

S ezzel el is érkeztünk Rita A. Scotti könyvéhez, illetve annak témájához (remélem, még bírjátok szusszal! ) : a Mona Lisa elrablása. Ez volt a lehető legtökéletesebb reklám a szép hölgy számára! Elrablásának ténye, hogy egy idegen kabátja alatt kisétált a Louvre kapuján, minden eddiginél nagyobb Mona Lisa-lázat robbantott ki. Képe ott díszelgett az összes párizsi lap címlapján, hűlt helye a Louvre -ban pedig valóságos zarándokhellyé vált -az emberek tolongtak azért, hogy megnézhessék honnan tűnt el a Mona Lisa. Mindenki igazi tragédiaként élte meg ezt a helyzetet, bár jóllehet voltak olyanok is, akik korábban a létezéséről se tudtak. Az eladók persze kapva kaptak az alkalmon: igyekeztek minél nagyobb üzletet csinálni ebből a hisztériából. Így számtalan képeslap és reprodukció látott napvilágot Leonardo hölgyéről.

Rita A. Scotti könyve, amit szeretnék egyértelművé tenni mindenki számára, hogy nem regényről van szó, hanem ismeretterjesztő munkáról, lebilincselően érdekes stílusban és igazi aprólékossággal mutatja be Mona Lisa eltűnésének hiteles történetét, miközben jobban megismerjük a századelő közegét is. Hallhatunk összeesküvés elméletekről, találgatásokról, melyek a festmény eltűnése kapcsán felmerültek a rendőrségben vagy a közvéleményben.

A szerző a Mona Lisa elvesztésétől egészen a megkerüléséig kíséri figyelemmel az eseményeket. Korabeli sajtócikkek színesítik az amúgy is érdekes munkát, számba veszi a gyanúsítottak listáját, s egy-két érdekességet is megtudhatunk a festmény kapcsán: mint például, hogy egy férfi annyira szerelmes volt Leonardo hölgyébe, hogy kétségbeesésében fejbelőtte magát a festmény előtt.

Természetesen, két év múlva visszatért otthonába ez a csavargó hölgy, s az emberek megbocsájtottak neki nagy megkönnyebbülésükben. Jó szívvel fogadta mindenki, s csodájára járnak azóta is. A Mona Lisa -láz nem csökkent, úton, útfélen belebotlott az ember ebbe az arcba, s titokzatos mosolyába. A rablás következményeként Mona Lisa passzív tárgyból egy érzésekkel bíró lénnyé vált. Bár ezt a kérdést később Nat King Cole azért feltette a hölgy számára egy csodálatos dalban, melyet ő ihletett : "Are you warm, are you real, Mona Lisa?/ Or just a cold and lonely lovely work of art?"

Persze, a hírnévnek mindig ára van! Mona Lisa népszerűségének növekedésével egyenesen arányosan szaporodtak a festményhez kapcsolódó paródiák: úgymint Duchamp vagy a Dalí által készített. Andy Warhol-t, a popart neves képviselőjét, is megihlette: "Harminc jobb, mint egy" című fotomechanikus módon elkészített Mona Lisa sorozatával arra akart rávilágítani, hogy a festmény már nem csupán a magaskultúrához tartozik: kultúrális ikonná vált. Nem mesterműként, s nem is istenségként ábrázolja, hanem csak egy, a technika által végtelenül sokszorosítható, egyszerű képmásként. Warhol ezzel rámutatott, hogy a kép mechanikus, szenvtelen ismétlésével a néző látásmódját eltompítja, s így a kép elveszíti valódi értékeit. Ehhez a képhez hasonlatos Fernand Léger: A kulcsos Joconde című festménye is, melyben kulcscsomóval és más, egyéb hétköznapi tárgyakkal ábrázolta a Mona Lisát, arra utalva, hogy ez a festmény már épp olyan jelentéktelen tárgy, mint azok.

Összegzés:
A posztomban kicsit eltértem a könyvtől és annak értékelésétől, sőt ahogy most visszaolvasom, látom hogy alig pár bekezdést szenteltem neki. Ne haragudjatok érte, de a Mona Lisa és annak utóélete a szívem csücske, fél évig volt szerencsém foglalkozni ezzel, egy egyetemi "kutatáson" belül, s azóta is megdobban a szívem, ha ránézek erre a képre. Szóval, ezzel kapcsolatban hajlamos vagyok a szófosásra :-) De a könyv tényleg jó és érdekes, csak ajánlani tudom! (Bár nekem jobban tetszett Donald Sasoon könyve, ami a Mona Lisa sztori címet viseli) Így az értékelésemben 9 pontot ért el!