Kémiai reakciók

Igazából nem tudom, hogy a könyv és köztem működött-e a tökéletes kémia... Ezt olyan helyzethez tudnám a leginkább hasonlítani, mintha leülnék beszélgetni egy iszonyatosan helyes sráccal, és óriási rózsaszín köd ereszkedne a szemem elé, de eközben a srácból dőlne a rengeteg olyan hülyeség, amitől legszívesebben a falnak mennék, és pár órával később egyik barátnőm megkérdezné, hogy "na, és tetszett a srác?" hátizé... erre mit lehet mondani?

Hát valahogy így voltam én ezzel a könyvvel. Mondjuk azért azt szeretném leszögezni még itt az elején, hogy nem utálom ezt a könyvet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Igazából annyiról van szó, hogy voltak bizonyos momentumok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Viszont még minden pozitív-negatív dolog előtt, bemásolom azt az idézetet a folytatásával együtt, ami a múltkori játék része volt :-) :

"- Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott.
Colin megköszörüli a torkát.
- Még soha nem szexeltünk telefonon."

Igazából, teljesen egyetértek entropic értékelésével, szinte ugyanazok a dolgok zavartak engem is. (az ő véleményétől függetlenül). Tök jól leírta azokat a problémákat, amik nekem is szemet szúrtak. Nehéz ehhez bármi újat hozzátenni, de azért kifejtem én is, ha már így alakult.
Tudom, hogy szórakoztató irodalom, tudom, hogy ifjúsági, tudom, hogy romantikus, és ezt többször is tudatosítottam magamban az olvasás alatt, néha kissé erőszakosabban, mint ahogy kellett volna. De mindezektől függetlenül olykor igenis felment a vérnyomásom, amikor Brittany sokadik nyavalygását kellett hallgatnom arról, hogy neki milyen rossz az élete, micsoda nehéz fenntartani a látszatot, és hát úgy egyáltalán, szegény... neki olyan borzalmas. És hát áh... komolyan csajszi, veled tényleg baj van! De nem az életeddel, hanem a világképeddel. Hát gügyögd már el nekem, hogy miért olyan rossz a te kis életed? A nővéred miatt? De hát szereted, meg ő is szeret téged - akkor pedig WTF? Te egészséges vagy, vannak barátaid, jó tanuló vagy és menő, nem okoz problémát a cuki és márkás rucik megvásárlása, a saját autóddal jársz iskolába, ott a lehetőséged, hogy fősulira menj - magyarázd már el nekem, hogy akkor mégis mi a gond? Mert hogy ezt próbáltad vagy kétszáz oldalon keresztül bebeszélni nekem, hogy neked milyen borzalmas, de abszolút nem voltál meggyőző. Az a gond, hogy a nővéred Little-kóros, és ezért nem illeszkedik be tökéletesen a te csili-vili életedbe? Segítened kell az etetésében meg tisztába kell raknod? És ezért önmagadat sajnálod?? Önmagadat? Komolyan? Az a baj veled Brittany, hogy te nem csak látszatra vagy felszínes, hanem tényleg. És ezt a felszínességet olyan tökélyre fejlesztetted, hogy még saját magadat is képes vagy becsapni ezzel kapcsolatban. És ezért szerintem még az anyádnál is rosszabb vagy.

És aztán ott van Alex... még az egy dolog, hogy a szövegbe indokolatlanul beleszúrt spanyol mondataitól, szóösszetételeitől a falat kapartam - sajnálom, nekem ez nem igazán tetszett - , mert hát az tényleg tök jó dolog olvasás közben, hogy hátra kell lapoznom, aztán ott bogarásszam ki a könyv végén található szótárból, hogy megtudjam, éppen tejet kér-e a társától vagy éppen melegebb éghajlatra küldi. Eszemmel fel nem foghatom, hogy miért nem lehetett inkább lábjegyzetben feltüntetni ezeket?

Tudjátok, vannak azok a pasik, akik a figyelem felkeltése érdekében szeretnek nagyokat mondani. Például hogy részegen nekitámolygott az ajtófélfának, amitől egy jó nagy dudor lett a fején, és ezt másnap a kocsmában egy pofa sör melletti asztalcsapkodások közepette úgy adja elő a társaságnak, hogy irdatlan kemény bunyóba keveredett, de szerencsére ő egy púppal megúszta a dolgot, de a többiek, akiket elgyepált.... hát ők az intenzív osztályon fekszenek jelenleg. Hogy kiket? Ó, nem, nem ismeritek őket....
Jah, hát persze.
Na, Alex stílusában is valami ilyesmit érzékeltem. Mintha folyamatosan le szeretett volna nyűgözni az ő hihetetlenül veszélyes és izgalmas életével, és ha ezt élőben kellett volna hallgatnom, szemtől szembe, hát én biz' Isten régen felálltam volna az asztaltól, és hazamentem volna inkább esti mesét nézni. Meg hát most komolyan... Latin Vér... izé, én ebből a névből inkább egy salsa tánccsoportra asszociáltam.
Mondjuk, Alexet még mindig jobban bírtam, mint a csajt.


DE! És itt jön az a de, ami talán érzékelteti a bejegyzésem első bekezdésében felvetett problémámat a tetszési-faktorral kapcsolatban.
Szóval, de.... voltak részek, amikor számomra is működött a könyv. Nagyon is. Ez úgy kb. a könyv közepére volt jellemző, amikor a két főszereplő féllábbal (majdnem falábat írtam :-D ) kilépett az önsajnálat tocsogó mocsarából, illetve arrébb húzódott a sör mámorában akcióhősökké váló társaság kerekasztalától, és egymásra kezdtek figyelni, nem pedig önmagukra. És akkor azt éreztem, hogy "na, hát mégis lesz ebből valami, csak meg fogom kedvelni ezt a könyvet". Tök jól működtek a poénok (pl. amikor Brittany meg Alex egymást szívatták, azokon iszonyatosakat nevettem :-D ), még a romantikus jelenetek is tetszettek, és hát minek is tagadjam, azért a hangulatát is sikerült elkapnom a dolognak. Teljesen körbevont ez a rózsaszínködös atmoszféra, és úgy éreztem, már én sem lógok ki annyira az olvasótáborból. Már afelé hajlottam, hogy egyértelműen ki fogom jelenteni, ez a könyv biza' tetszett (és cserkészbecsszó, még azokat a dolgait is majdnem megbocsátottam, amik ellen fentebb kikeltem).

Nyeh... de aztán a végét sikerült úgy befejeznie, hogy megint nem tudom mit gondoljak erről. Az utolsó ötven oldalt - tehát nem csupán az epilógust - egyszerűen untam. Oda lett a varázs, az atmoszféra, egyszerűen minden, amit kedveltem a könyvben. Kedves Simone, hát ezt miért kellett? MIÉRT?? Ugyan áruld már el nekem!

Működhetett volna köztünk a kémia - mondanám végül a barátnőmnek, ha kérdezne a helyes srácról - , de az az igazság, hogy a rózsaszín köd elszállt, amikor megszólalt. De azért helyes volt.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia
Eredeti cím: Perfect Chemistry
Fordította: Neset Adrienn
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 416
Eredeti ár: 3000 Ft