Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem.
Addig meg csak a csalódást éreztem.
Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele.
De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.
Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.
Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal
Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.
Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal
8 megjegyzés:
Kicsit sajnálom, hogy téged nem ragadott annyira magával. Én is a regényt magasztalók közé tartozom ugyanis, nagyon nagy hatással volt rám, és kedvencem lett. Sokkal többnek éreztem szórakoztatónál. Ha esetleg én is azok közé tartoztam, akik feltornászták az elvárásaidat, bocsi, de tényleg nagyon szívcsücsök volt nekem a könyv, és ezért igazán csak csupa jót mondtam róla. :))
Nekem úgy rémlik jól megmagyarázták a szerkezetet, de már sajnos kb. egy év (?) távlatából nem emlékszem rá. :(
Ó, ilyenkor mindig elszomorodom picit egyébként. Mármint hogy nekem nem tudta adni azt az élményt, pedig én is szeretek rajongani. De amúgy biztosan az van, hogy én ilyenkor annyira várok valami nagy dologra, aminek nyilván lehetetlenség megfelelni. A We Were Liars-szel is így jártam anno - nem tudom, emlékszel-e.
Bevallom, egy blogposztra se emlékeztem a könyvről, azért csekkoltam le gyors a molyos értékeléseket (bár ezt a cselekedetemet se értem, általában a GR-t szoktam nézni ilyenkor). De majd mindjárt megkeresem a posztodat róla :)
No, azt hiszem, megnyugodtam kicsit :) Anno én is úgy vettem ki a könyvtárból, hogy micsoda szuper könyv lesz majd ... és nem lett. De én nem voltam olyan kitartó mint te, kb 100 oldal után feladtam. Nekem kaotikus volt az egész, semmi nem fogott meg, így eleresztettem. Nem sok ilyen van, de belefutok néha :)
Akkor nagyon hasonlóan jártunk :)
Amúgy én is eléggé gondolkodtam rajta, hogy végigolvassam-e. Igen, ez tényleg nagyon jó szó rá, hogy kaotikus, én is sokáig nem értettem, hogy merre tart a történet, és a stílusa se fogott meg, az az igazság. :( Pedig az még megmenthette volna a szememben.
Jaj, nem azért írtam, hogy elszomorodj, ne haragudj! :( :) De milyen érdekes, hogy kit hogy tud éppen magával ragadni egy regény, vagy miért. :) Én csak sajnálom ilyenkor, hogy másnak esetleg nem volt olyan különleges, mint ahogy engem megérintett. Az ilyen kedvenc és nagyhatású könyveknél mindig érzek valami furcsa együvé tartozást a könyvvel, már olvasás közben, nem csak a végénél.
Igen-igen, emlékszem a Lockhartra!
Niki, ó, sajnálom, hogy neked se jött be. Fura egy könyv az biztos, nem szokványos, és az elején elég kaotikus.
Jaj, dehogy haragszom meg nem úgy értettem :) Igazából én is csak azt akartam ezzel mondani, hogy kár hogy nem tudok másokkal - veled - együtt rajongani a könyvért - szeretem én is, ha sokat ad egy könyv és ha nekem nem, de másoknak meg igen, azt mindig sajnálom, úgy érzem, lemaradtam valamiről :)
De egyébként érdekes - megkerestem róla a posztodat - és te meg pont nem számítottál az elején semmi különlegesre és mennyire kedvenc lett neked. Én meg pont hogy fordítva voltam :D Lehet itt van a kutya elásva - vagy nem :D
Igen, ez olyan fura érzés, hogy "lemaradtam-e valamiről"? Van, hogy én sem értem a rajongásokat egy-egy könyv iránt, ami nekem nem igazán jön be, pl. a Tizenegyes állomást mindenki imádta tavaly, én meg a feléig bírtam talán,és félredobtam. De valahogy Valentét se sikerült se megértenem, se megszeretnem. :) Különbözőek vagyunk, így szép. :)
Nem voltak nagy elvárásaim, csak sodródtam Harry Augusttal, talán ez is közrejátszott, igen. Vagy nem. :D
Igen, annyi minden megfoghat valakit egy könyvben - én például tudom magamról, hogyha olyan a stílusa, hogy nagyon bejövős, innentől kezdve lehet szinte bármilyen a történet vagy a szereplők, én azt imádni fogom mindentől független :)
Ó, igen Valentére emlékszem, hogy nagyon nem lett a te világod - de így van, a különbözőségben is ott a szépség :)
Megjegyzés küldése