Pages

Csalódások könyvei | Témázás

2018. augusztus 20., hétfő

Ha jobban belegondolunk, az olvasás eléggé hasonlít a randizáshoz. Előzetes elvárások, remények vesznek körbe minket mielőtt belekezdenénk egy könyvbe. Szeretnénk, ha minden jól klappolna; ha valami igazán fergeteges sülne ki az egészből, vagy hogy legalább azt elmondhassuk, jól szórakoztunk az együtt töltött idő alatt. Hogy legyenek kis emlékmorzsák, amikre jól esik majd visszagondolnunk - vagy esetleg azt érezzük, hogy egy alkalom nem volt elég. 
Ám sajnos, nem minden találkozás ilyen szerencsés, bármennyire is reméltük vagy éppen szerettük volna. Számos oka lehet a csalódásunknak: aktuális rossz hangulat, nem a megfelelő időben és helyen történt az első találkozás, a túl magas elvárások - vagy csak egyszerűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy bármennyire is hittük, mégsem voltunk egymáshoz valóak. Van ilyen. Mert nem minden olvasónak való egy bizonyos könyv - és fordítva: a könyvnek se való minden olvasó. 
És szerintem hasznunkra válhat, ha fel tudjuk ismerni ezeket az okokat. Ha nem csupán dühtől toporzékolva a sarokba hajítjuk könyvmoly életünk újabb csalódását, hanem - legalább utána - meg hányjuk-vetjük magunkban, mi is történt pontosan velünk. 

Életem könyves csalódásait azt hiszem, sohasem striguláztam. 


Direktben legalábbis. De a legborzalmasabbak mind kitörölhetetlenül beleégtek a tudatomba - illetve voltak olyanok is, amikről már azt se tudom megmondani, miről szóltak, részleteiben miért nem tetszettek, csak azt, hogy nem klappoltunk valamiért. Amúgy talán ez az utóbbi fajta a legrosszabb, hiszen még csak nyomot se hagytak bennem - ez pedig tényleg az időrablás netovábbja. Ebben a bejegyzésben a teljesség igénye nélkül igyekeztem számot vetni könyvmoly életem csalódásaival, rossz időzítéseivel és a túl magas elvárásaimmal.

Rossz helyen, rossz időben


Még éretlen voltam vagy már túlhaladtam. Ideges  vagy éppen fáradt időszakomat éltem. Túl cinikus voltam hozzá vagy túl sznob. Könyvmoly létemben éppen nyűglődtem vagy túlságosan is pörögtem. Ezerféle oka lehet annak, ha egy alapvetően jó könyvvel éppen nem találkoznak a horizontjaink. Ilyen esetekben azért ott szokott motoszkálni bennem egy érzés, hogy itt bizony velem van a gond. Ha élvezhetetlen az élmény emiatt, akkor inkább elteszem későbbre, egy alkalmasabbnak ítélt időszakra - vagy a másik esetben: belátom, hogy a mi időnk már lejárt, sajnos. Azonban ha egy kicsit is élvezni tudom, akkor azért igyekszem végigolvasni, bár fogalmam sincs, miért, hiszen így sérül az élményem, és csupán az időzítés miatt nem lesz belőle fenomenális olvasás. Talán, a kíváncsiság vagy a jobb élmény reményében olvasok tovább ilyenkor. 
Tipikus példa erre egyébként Kurt Vonnegut, akitől eddig egyetlen ízig-vérig Vonnegut regényt se tudtam elolvasni, mert mindig rosszkor nyúltam hozzá. Leginkább olyankor, amikor csak ifjúsági regényeket voltam képes befogadni alapvetően. Az Éj anyánkat még az egyetem alatt olvastam tőle, és imádtam, de azóta se sikerült jobban megismerkednem vele. Afonzo Cruzzal való első találkozásom is ilyen élmény: azt éreztem, hogy éretlen vagyok még hozzá könyvmoly ügyileg, a posztmodernség egyébként is mindig megriaszt. De a másik regényével pár év múlva mindenképp tenni fogok egy próbát, hátha addig kicsit benő a fejem lágya. Szerb Antal regényét az Utas és holdvilágot biztos vagyok benne, hogy tizenöt évvel ezelőtt imádtam volna. Együttéreztem volna Mihály minden nyűgjével és világfájdalmával, de most csak eeeehhhh.... fárasztott. Sajnálom, nincs erre jobb kifejezésem. Szeretem az életemet - ha meg éppen nem, akkor szeretném ismét szeretni.
Aztán - kicsit könnyedebb vizekre evezve-  ott van még Jonathan Stroud Bartimeus-trilógiája, ami egy nagyon eredeti és vicces ifjúsági fantasy történet, de mivel már előtte totálisan elfogult Lockwood rajongó lettem (Sherlock-figura, szellemek, alternatív Anglia, érdekes női főhős stb. Istenem, olvassatok Lockwoodot!!), és a hamarabb megjelent, ám általam később olvasott Bartimeus könyv ehhez képest nekem kevésbé érett benyomást keltette, így azt éreztem, hogy hiába tetszett volna X évvel ezelőtt ez a történet, ma már képtelen vagyok a szívembe zárni. A pasi egyébként zseniális, és vérzik a szívem, hogy a Lockwood sorozatból nem jelent meg magyarul csak az első rész... 

Bridget Jones is alapvetően ilyen számomra, hogy az eredeti naplóját nem a megfelelő időben  olvastam. A film életem egyik meghatározó élménye, a mai napig évente minimum háromszor megnézem, hiába tudom kívülről az egészet. Helen Fielding írását viszont nem tudtam megkedvelni, és ennek az okát ott látom, hogy a film akkora szerelem számomra, hogy könyves változata képtelen nálam felvenni vele a versenyt. De még mindenképp tervben van egy újraolvasás, hátha revideálni tudom magamban ezt a dolgot. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófjának olvasásával szintén késtem legalább tíz évet. Tizenéves korom kezdetén biztosan odáig lettem volna tőle, de amikor ténylegesen a kezembe került, már rég kinőttem belőle. Túlságosan színpadias volt, túlságosan ifjúsági és emiatt túlírtnak éreztem. Ettől függetlenül Dumas-t azért szeretem, de ma már óvatosabban vennék a kezembe tőle bármit is.  Becky Albertalli sztárregénye a Simon és a Homo Sapiens-lobbi esetében többféle ok is közrejátszott, hogy felkerült a listámra. Például, hogy ebben a témában (LMBT)  már olvastam korábban egy zseniális ifjúsági regényt, az Aristotle és Dantét - és ehhez képest Simon története nem igazán fogott meg, plusz maga a stílus se tudott megtalálni - de az is lehet, hogy csak túl magasak voltak az elvárásaim. 

Amikor túl magas a léc


És akkor el is érkeztünk azokhoz az esetekhez, amikor a marketing túl jól sikerül. Nem feltétlen a kiadók által közvetített marketingre gondolok most, hanem más olvasók áradozásaira, világrengető élményeire. Amiknek az őszinteségét egyáltalán nem vonom kétségbe, hiszen pont ez az őszinte rajongás képes olyan könyvek iránt is felkelteni az érdeklődésemet, amiket lehet hogy alapvetően elkerültem volna. De ilyenkor én mindig azt érzem, hogy én is részese akarok lenni ennek a fülig szerelemnek - és ha mindenki ennyire rajong érte, akkor én miért ne rajonganék? Tudom, tudom: naiv elképzelés ez, de szeretem a rajongás érzését. 
Neil Gaiman könyveivel alapvetően mindig így járok - néhány üdítő kivételtől eltekintve. Gaimannel ritkán rezgünk azonos tartományban (ám ha igen, akkor nagyon is), de a rengeteg rajongó vélemény újra és újra csapdába csal. Az Amerikai istenek véleményem szerint például egy hihetetlenül túlírt valami, amiért szinte mindenki odáig meg vissza van. És hiába csalódtam már korábban Gaiman regényeiben, a sok szuper vélemény mégis rávett az elolvasására. És nagy valószínűséggel ez a jövőben is meg fog történni, mert a Gaiman-rajongók mindig olyan jól tudnak rajongani. 
E. Lockhart We were Liars (magyarul: Hazudósok) szintén ide sorolható. A rengeteg dicsérő, szinte ódával felérő írás hihetetlen óriási és letaglózó rejtélytől volt hangos, igazi falhoz vágós élményt ígértek - ehhez képest nagy kíváncsiságomban a könyv első negyedénél megfejtettem a rejtélyt, és utána már csak az agyamra ment a történet. Talán, ha nem így és ilyen módon találkoztam volna vele, talán nekem is tetszett volna. 
Ernest Cline: Ready Player One regényével kapcsolatos vélemények hihetetlenül eredeti, műfajformáló regényt ígértek, ami annyira felforgatja az olvasó világát, hogy utána hetekig képtelen magához térni, és minden korábban olvasott könyv eltörpül majd Cline regénye mellett. Hát naná, hogy felkeltette a kíváncsiságomat - geekségek és minden csupa jóság. Hát persze, hogy jöhet! Azonban esetemben ez a lufi egyre jobban ereszteni kezdett, míg a végén igazán kínos hangtól kísérve totálisan ellaposodott. 
Tracy Chevalier könyveit alapvetően szeretem, bár még csak kettőt olvastam tőle, de azok mind fantasztikusak voltak és maradandó élmények. A lány gyöngy fülbevalóval mindenki kedvence és (meglepő módon) meghatározó élmény sokak számára - én viszont, képtelen voltam eddig az ötvenedik oldalnál továbbjutni, pedig már háromszor is nekifutottam. Itt a túlzott elvárásaimat hibáztatom az élvezhetetlenségért. Hiszen nem létezik, hogy ha Chevaliert alapvetően szeretem, pont ezt a regényét ne tudnám... 
Stephen King is valahogy ebbe a kategóriába sorolható esetemben. Rengetegen rajonganak a regényeiért, és olyan szuper dolgokat mondanak/írnak róluk mindig, hogy mindig feltornázzák az elvárásaimat vele szemben, és aztán csak egy langyos élményt kapok legtöbbször. Bár a Carrie-t eléggé imádtam én is. 

Ó, miért? Ó, miért?? Miért kerültél az utamba???


És vannak azok a könyvek, amik ellen semmit nem tudunk felhozni mentségként. Egyszerűen nem. Legszívesebben az emlékét is kitörölnénk az emlékezetünkből, és még az is elképzelhető, hogy hirtelen felindulásból fizikailag komoly bántódásuk esett az olvasás során. Persze, nyilván nem. Mert nyilván, a legdühítőbb könyv esetében is képesek vagyunk megőrizni hidegvérünket, és a tombolás helyett szemöldökráncolva elmajszolunk egy teasüteményt a könyvtől biztonságos távolságra. Vagy nem. 
Mostanában a dühítő könyveket nem szoktam végigolvasni, csak a legritkább esetben - még pedig azon oknál fogva, hogy nincs időm rossz könyvekre. Régen azért kitartottam, mindig reménykedtem abban, hogy a könyv a végén mégis bebizonyítja, hogy nem rossz könyv ő, és képes nekem pozitív élményt okozni. 
(Elárulom: ilyen egyébként sose fordult elő. Ami még a közepénél is idegelt, az utána végig kiakasztott. Most már bevezettem a 100 oldalas szabályt: ha a 100. oldal környékén is még tépem a hajam, akkor nekem és a könyvnek befellegzett örökre. )
Életem első borzasztóan megrázó, könnyfakasztóan iszonytató élménye az Egri csillagok volt. Én alapvetően szerettem amúgy a kötelező olvasmányokat, de az Egri csillagok volt az, ami felett legtöbbször sírtam - nem a meghatottságtól, hanem mert annyira gyűlöltem az olvasását. Pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, érdemes újra nekikezdenem, hátha csak az életkorommal volt a gond; hátha most már jobb élmény lenne: a 95. oldalig jutottam, és a véleményem nem változott. Talán annyi, hogy már nem sírtam felette, mert amikor már tényleg nagyon untam, csak becsuktam, és halálos nyugalommal visszavittem a könyvtárba. Elvégre most nem volt muszáj végigolvasnom. Gárdonyi más regényeit (Ida regénye, A láthatatlan ember) imádom, de az Egri csillagok sehogy sem tudott közelebb férkőzni hozzám, és ez szerintem már így is marad.
Julie Orringer regénye A láthatatlan híd szintén egy dühítő élményként maradt meg bennem. Elképesztően túlírt, nyálas, önismétlő regény, ami szereti az olvasójának megmondani, hogy egyes szereplőkről éppen mit is kéne gondolni. András és Klára banális párbeszédei még sok-sok év után is kísértenek. 
A közelmúltból hiba lenne kihagyni ebből a felsorolásból Stephanie Garber regényét a Caravalt. Az egész egy nagy katyvasz: Garber a történetet mintha csak írás közben kanyarította volna. A szereplők egy faék egyszerűségével vannak megáldva, a narráció nem különben -  hiába próbál nagyon költői lenni, igazából csak random szavak vannak egymásra pakolva, amivel csak egy WTF élményt volt képes nálam produkálni. Ezt igazából csak azért olvastam végig, mert megvettem és baromi drága volt - gondoltam, a pénzkidobás miatt megérdemlem a szenvedést. 
Jude Deveraux regénye, a Madame Zoya szintén a borítójával és a fülszövegével fogott meg anno. Azt gondoltam izgalmas lesz meg jó, aztán nem lett egyik sem. Már nem is emlékszem rá igazán, hogy mi volt konkrétan, ami idegesített benne, csak arra, hogy nagyon buta könyv volt szerintem. 
John Greentől a Csillagainkban a hiba lehetett volna jó. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 
Ruth Ware: A nő a tizes kabinból és Camilla Lackberg: Jéghercegnő című regényét nem is venném külön, mert ugyanaz volt a bajom mindkettővel. A női főszereplők súlytalan nyafogásai a sminkről, a pasikról és az úristen-vajon-kövérebb-lettem-mint-tegnap-voltam kérdésköre teljesen feleslegesen foglalt el oldalakat a komoly és érdekesebb témáktól. Lehettek volna jók is, ha bátrabban belemennek azokba a komoly problémákba, amiknek kapargatták a felszínét (zaklatás, gyermekbántalmazás, nők kiszolgáltatottsága stb.) - de ehelyett inkább az előbb említett témákról olvashattam nagyrészt, ami ugyan elég érdeke... janem
Naomi Novik regénye, a Rengeteg is a tévútra vitt történet tipikus példája. Nem is értem, hogy mi történt Novikkal félúton, de sikerült az ígéretesen induló történetet olyan irányba kanyarítania, amivel az egészet taccsra vágta. Ha csak ránézek - az egyébként csodás - borítójára, öntudatlanul is kitör belőlem egy eeeeeh...dekárérte! felkiáltás. 
Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak című könyvét még a kezdeti urban fantasy YA regények felfedezésének korszakában olvastam. Ne kérdezzetek, fogalmam nincs, miről szól. Ez a könyv már pár nap elteltével fehér folttá változott számomra. Ez a könyv életem egyik legértelmetlenebb olvasásaként van számontartva. 

***És nektek milyen könyvek okoztak csalódást? Volt olyan, amit legszívesebben a falhoz vágtatok volna? Ha van mit mesélned, írd meg kommentben vagy csatlakozz te is a Témázós csapathoz, írj róla bejegyzést és linkeld valamelyikünk posztja alá, hogy mi is belinkelhessünk téged. :) ***

Témázók:
Bea

Később csatlakozók:


10 megjegyzés:

theodora írta...

Jól összeszedted, hogy miért nem tetszik egy-egy könyv :)
Fura, mert többet amit írtál én nagyon szerettem, vagy tetszett - pedig úgy nagyjából hasonló szerintem az ízlésünk :D
Hmm most érdekelni kezdett a Lockwood :)

Tara Nima írta...

ó, tényleg, nálam is tuti áldozatul esett pár könyv, csak mert rossz időben jött. ez ellen sajna nincs mit tenni, de mondjuk azért általában érzi az ember, hogy ezt még érdemes lesz-e elpvenni később. Mead vámpírakadémiájával jártam így. a beleolvasó után eldöntöttem, hogy nekem ez ugyan nem kell, miezmár, aztán eltelt pár év, és teljesen rákattantam. azóta is az egyik legjobb ya-nak tartom az életemben.
a magas léceket eddig sikeresen elkerültem, általában átsiklik a szemem az ilyen hangzatos ígéreteken. a kiadóknak egyszerűen minden az év akármije, és képesek egymás után több könyvükre is ugyanezt ráírni. így elég nehéz komolyan venni, még ha így is lenne.:)

Bea írta...

Ó, Lockwood nekem is instant szerelem lett, iszonyú csalódás, hogy nem lesz folytatás magyarul, komolyan fontolgatom, hogy folytatom angolul, pedig nem szeretek angolul olvasni.

A Madame Zoyát sajnálom, Deveraux az egyetlen romantikus, akit szívesen olvastam, kár, hogy magyarul csak pár könyve jelent meg.

A Rengetegről annyi jót olvastam, meg rosszat is, hogy végképp nem tudom, neki merjek-e vágni.

Chevalier-tól a Hulló angyalokat olvastam, és nálam az a kategória volt, hogy mi a fenének olvastam én ezt végig egyáltalán. Őt is beírhattam volna a listámba, most jut eszembe. :D

Mariann Czene írta...

Tessék, tudtam, hogy kihagytam magamnál valamit: Csillagainkban a hiba!
És persze bennem is, mert Shakespeare mestert imádom, de a Rómeó és Júliát pont nem, oszt ez meg annak az adaptálása.
(baráti körben négyen is esküdtek rá, hogy milyen jó...)

Ó, a Wings :D az egy fanfiction kiadva XDXD
szintén nem említettem, pedig elolvastam, és pislogtam nagyokat, hogy az egy dolog, hogy az amcsi hatalmas piac elbír egy ekkora baromságot, de lefordítani, minek?

Még mielőtt elfelejteném: szuper lett a poszt címe + királyak az alcímek :)) "Ó, miért? Ó, miért?? Miért kerültél az utamba???" a legjobb.

zakkant írta...

A könyvolvasás tényleg olyan mint a randizás, tök jó hasonlat. És az is igaz, hogy vannak könyvek, amik rosszkor találnak meg minket és ezért nem szeretjük őket. Én beleszerettem az Utas és holdvilágba nemrég, de ha 15 évvel előbb olvasom, akkor tuti, hogy nem is olvasom végig. Fura ez. Tök jó könyveket említesz. Nekem a Csillagainkban a hiba egy nagyon szép történet, de nem tökéletes regény, bár én bőgtem rajta, mert meghatott, de bizony tényleg nagyon bestseller szagú alkotás. Bridget JOnes filmben nekem is örök kedvenc, de a könyv megvan otthon és beleolvastam és nem tudtam haladni vele, könyvben valahogy nem jó.

Heloise írta...

@Theodora: Köszi :) Abba a kategóriában voltak ilyenek inkább, amik engem rosszkor találtak meg, nem? Igen, pedig tényleg hasonló az ízlésünk - de a körülmények nálam olykor eléggé beleszólnak a megítélésbe, sajnos. Ha szuper ifjúságira vágysz, akkor Lockwoodot mindenképpen :))

@Nima: a kiadós blablánál tényleg így van, hogy minden az év meg az évszázad akármije :D Azok engem se tudnak meghatni (annyira :P csak néha :D ), viszont a sok pozitív olvasói vélemény képes olyanoknál is felkelteni az érdeklődésemet, aminél nem kéne. :D Másrészt viszont komfortzóna tágításnak is megteszi ez néha - nagy ritkán azért jó dolgok is ki szoktak ebből sülni :D

@Bea: Jeej, még egy Lockwood rajongó, szuperség! :) Én már megvettem angolul a második részt is, most már tényleg ideje lesz elkezdenem, mert tutira nem jön már ki magyarul - pedig szuper fordítót kapott meg minden :( A Rengeteggel az volt a legfőbb bajom, hogy elkezdett egy tök jó regényt Novik, aztán a közepénél meggondolta magát, és egy uncsi, klisés történet kerekedett belőle. A Hulló angyalok nekem most benne van a várólista csökkentős listámban, hát kíváncsi leszek :D

@Mariann: Köszi :)) Ó, tényleg! A Rómeó és Júlia nálam is noway kategória :D A Wings-szel kapcsolatban nagyon egyetértek, meg lett volna a magyar piac nélküle. A poszt írásakor elolvastam molyon a fülszöveget, hogy mégis mi ez, de egyáltalán nem derengett belőle semmi sem :D :D

@Zakkant: Köszi :) igen, az időzítés sok könyv esetében nagyon fontos. Én tudom, hogy ezt fiatalabb koromban sokkal jobban kedveltem volna - mármint az Utas és holdvilágot. Nem volt amúgy borzalmas élmény, de Mihály kiakasztott. Erzsi szála sokkal jobban megfogott, de arra meg nem jutott elég lap.
A Csillagainkban a hibát sokan szeretik, és megértem amúgy - nekem az olvasásakor végig az volt sajnos az érzésem, hogy Green egy recept szerint halad, és ez nekem nagyon visszás volt így.
A Bridget Jones naplója minden idők egyik legzseniálisabb adaptációja, ehhez nem fér kétség :))

PuPilla írta...

Ajj, de jó posztot írtál! A randis analógia kifejezetten tetszik, tényleg ilyen ez! :D És az okokat, hogy miért nem tetszik valami, szuperül összefoglaltad.

Vonneguttól én egyet olvastam, a Börleszket, nem volt rossz egyáltalán, mégsem éreztem késztetést, azóta sem, hogy folytassam az életművet, sőt, azt hiszem végül el is adtam a könyvet. Mondjuk ha többször előfordul ugyanannak a szerzőnek a könyveinél, hogy nem jókor olvasod, akkor az azért gyanús tud lenni, hogy mégsem neked való. Nem?

Lockwoodot én is felírtam magamnak. ;)
BJ-t még bakfisként olvastam, és tetszett, de azóta nem tértem még vissza a harmadik részhez, meg újraolvasásokhoz sem, csak a babás epizódot olvastam el. A film tényleg zseniális! :D

Meg tudlak érteni, hogy szereted a rajongás érzését, meg hogy szeretnél ezért vagy azért a könyvért ugyanúgy rajongani, ahogy mások is tudnak, nekem is vannak ilyen érzéseim, és meg is szoktam jegyezni olyankor a posztban, hogy én ezt nagyon szerettem volna rajongásig szeretni... csak ez nem csettintésre megy. :/ Gaimannel nekem is volt már pár buktám. Az Amerikai istenekről le is tettem teljesen. Nem kell az nekem. :/

Az RPO-t és a Leány gyöngy fülbevalóvalt szerettem nagyon. :) King nekem olyan jó-jó, de mondjuk csak egyet olvastam tőle, a Cujót. Annyira nem vonz, hogy kihagyhatatlannak érezzem a könyveit. A Tortúra megvan, azt majd valamikor azért beiktatom.

"Mert nyilván, a legdühítőbb könyv esetében is képesek vagyunk megőrizni hidegvérünket, és a tombolás helyett szemöldökráncolva elmajszolunk egy teasüteményt a könyvtől biztonságos távolságra. Vagy nem. " :D :D Ahha. Eszembe jutott most erről Makai Rita és a Határtalan szerelem Párizsban, amit konkrétan a kövön szánkáztava hajítottam el... Khm, azért ritkán csinálok ilyet. :D Az Egri csillagokból mi barátnőmmel ajtókitámasztót csináltunk. :)

Nita írta...

Jó ötlet volt, hogy így külön pontokba szedted, mit miért nem szerettél. :) Szerintem én is kanyarítok az antikedvencekről egy bejegyezést, van egy pár...

Nikkincs írta...

Nekem is tetszik a randi hasonlat, olyan vakrandis a dolog :) Annyiban különbözik, hogy egy vakrandin tök ideges vagyok, egy könyvnél azért kicsit nyugodtabban kezdődik a kapcsolatunk :PP

Nagyon jó, hogy ilyen tematikusan pontokba szedted az okokat, nálam is általában azok vezetnek csalódáshoz, hogy rosszkor rossz időben vagy a nagyon reklámozott könyveknek dőlök be. A rosszkor olvasással nincs mit tenni, ezt szerintem nem tudjuk kikerülni, max jobban tudunk a belső radarra támaszkodni.

Van pár közös pontunk: Neil Gaimannel én sem tudok megbarátkozni, próbálkoztam, de nem, nem nekem ír, elengedtem. Annak viszont tök örülök, hogy az Egri csillag fiaskó után az Ida regénye betalált, azt én is annyira szeretem. És milyen jó, hogy nem kaszáltad el teljesen az írót!

A Csillagainkban a hibát direkt nem olvastam el, a filmet sem láttam és nem is fogom. Annyian rajongtak érte, nekem túl sok volt körülötte a felhajtás..
A Rengetegért valóban nagyon kár, annyira jól indult és hát a végén meg már annyira untam ...

A 100 oldalas szabályodhoz azt hiszem csatlakoznom kéne, én még mindig végigszenvedem a rossz könyveket is.

Heloise írta...

@PuPilla: Awww, köszi :)Eddig kétszer próbálkoztam Vonneguttal, a Bajnokok reggelijével, még azért adok neki valamikor egy esélyt, aztán majd meglátjuk.
A Lockwoodnak nagyon örülök, szerintem szuperség egyébként, én nagyon szeretem - persze, ifjúsági regény, szóval erre számolni kell, de a jobb fajtából van mindenképp.
Örülök, hogy egyetértünk sok mindenben, illetve hasonlóak voltak a tapasztalatok bizonyos szerzőknél :) Kingtől nekem is tervben van még a Tortúra, arra még nagyon kíváncsi vagyok. De újat tőle tuti nem fogok olvasni, azok viszont egyáltalán nem tetszettek. A régi nagy klasszikus Kingek inkább, ha már választani kell.
:D :D ez az eset a Határtalan szerelemmel nagyon tetszik :D Én a Breaking Dawnt hajítottam el az ágyon anno - ez mondjuk, elég szolíd volt ehhez képest :D

@Nita: szuper, Nita! Nagyon örülök, már be is tettem a linkedet :)

@Nikkincs: Ida regénye <3 imádtam, azon a nyáron kétszer is elolvastam egymás után, annyira megszerettem. Egyébként nem is értem ezt az Egri csillagok dolgot, hogy miért feltétlenül ezt kell nyomni, vannak sokkal jobb Gárdonyik is. :(
A Csillagainkban a hibával nem vesztettél semmit szerintem, tényleg egy jó kis iparosmunka, ennél szerintem nem több.
A 100 oldalas szabály nekem eddig nagyon bejött, a rossz könyvektől már 100 oldal is sikeresen elveszi a kedvem egy egész életre :D Csak ajánlani tudom :)

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS