2019. augusztus 28., szerda

Tizenkilenc perc

Szóval vannak azok az írók, akiknek a könyveinél fixen tudod, hogy mire számíthatsz. Van egy bevált recept, aminek mentén haladva nem nagyon érezhető színvonal csökkenés. Sablonos könyvek ezek? Valahol igen. De talán nem is baj ez olykor; nem kell olyan sokszor fogyasztani, és akkor nem un rá az ember. Talán. Hanem évekre lebontva elég elcsámcsogni egy-egy kötetet, és az jól eső ismerős érzésként tölti el az olvasót. Picoult pontosan ilyen szerző, akit sokan és sokszor is szidnak regényei felépítése miatt, de én mégis szeretek bizonyos időközönként visszatérni hozzá. Szeretem a témaválasztásait, ahogy azt is, hogy új nézőpontokkal tud megismertetni velük kapcsolatban.
A Tizenkilenc perc például az iskolai lövöldözéseket veszi górcső alá, és pár fejezet után eléri azt az egyébként nem várt dolgot, hogy együttérezzek a lövöldözővel.

"...emlékezzünk meg mindarról a sok ezernyi gyerekről, akik egy kicsit mások, kissé riadt tekintettel járnak ebben a világban, és kevésbé népszerűek, mint társaik: ez a könyv róluk, és nekik szól."

Történetünk egy olyan tipikus kisvárosban játszódik, ahol nem történik soha semmi. Ám egy nap egy iskolai lövöldözés rázza meg Sterling életét. A regény pontosan ennek a tizenkilenc percen át tartó pokolnak az utolsó perceiben veszi fel a történet fonalát, majd ahogy haladunk előre az elkövető, Peter tárgyalásáig, egy másik szálon Peter korábbi életét ismerhetjük meg egészen addig a pontig, amíg egy nap fegyverekkel a kezében besétált az iskolájába.
Ahogy Picoult regényeinél megszokhattuk, nemcsak Peter nézőpontját ismerjük meg ezalatt, hanem sok más, szorosabban vagy éppen lazábban kapcsolódó emberek sorsait is megismerhetjük ezalatt, illetve az ő viszonyukat a történtekhez.

Azonban a Tizenkilenc perc sokkal inkább szól arról, hogy milyen szerencsétlenül összetett folyamatok vezettek egészen a lövöldözés napjáig. Itt most nem nagyon van véleményütköztetés, nem - úgy - pedzeget morális kérdéseket az üggyel kapcsolatban, ahogyan azt korábbi regényeiben tette. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beláttassa velünk, hogy Peter is ugyanúgy áldozata volt annak a napnak.
Ezt a kissé félénk, visszahúzódó fiút már azon a napon kipécézték maguknak agresszorai, amikor az iskola első napján felült supermanes uzsonnadobozával a buszra. Onnantól kezdve fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenéznie nap mint nap, ami elől nem tudott menekülni. Picoult persze nem állítja, hogy minden bántalmazottból lövöldöző lesz, de az állandó félelem, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, ha olyan bizonyos történésekkel találkozik egy illető életében, akkor bizony megindulhat egy láncreakció, ami végül odáig vezet, hogy az áldozat a maga kétségbeesett módján fellázad agresszorai ellen. Nehéz ezt meglátni, időben észrevenni, ahogy az is örök kérdés marad, hogy Peter személyisége önmagában is mutathatott ilyen cselekvésre hajlamokat, vagy tényleg csupán a sok szerencsétlen körülmény összejátszása változtatta őt végül gyilkossá?

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett vagy egyáltalán volt-e egy olyan pont, ahol Peter élete elkezdett egy ilyen irányba folytatódni. Vajon amikor az anyja annyira forszírozta és kvázi kényszerítette, hogy szálljon szembe bántalmazóival? Az, hogy az anyja elbagatellizálta azt a minden napos agressziót, amivel fiának szembe kellett néznie? Az, hogy folyton a népszerű, mindenben kiváló bátyjához hasonlítgatták szülei? Vagy amikor az édesapja megismertette a fegyverekkel? De az az igazság, hogy valószínűleg nincs egy konkrét pont, ami a leejtő felé vitte őt - vagy legalábbis ott és akkor ez nem volt felismerhető. Nyilván nem mindenkiből lesz gyilkos, aki hasonló nehézségekkel néz szembe élete folyamán - de ott vannak Peter esetében azok az apró többlet dolgok, amelyek miatt az otthoni hátországa sem egy biztonságos menedék. És ehhez már csak egy szikra kellett, ami az egészet lángra lobbantotta a megfelelő pillanatban.

Picoult regénye ezzel a történettel elsősorban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia az iskolai bántalmazások kezelésére - se az iskolában, se odahaza. És ez nem csak Amerikában probléma, hanem itthon is. Egy 2015-ös magyarországi felmérés* szerint a felsőtagozatos diákok több mint kétharmadát bántalmazták már fizikailag, verbálisan vagy virtuálisan az iskolában. A felmérésből az is kiderült, hogy a diákok egyáltalán nem elégedettek a tanárok reagálásával, és nem tartják eredményesnek az érintettekkel való beszélgetést. Nemcsak Peter esetében nem orvosolták ezt a helyzetet tehát, rengeteg gyerek szenved az iskolai bántalmazástól nap mint nap különböző mértékben - nyíltan vagy láthatatlanul.
Sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez mindig is része volt az iskolai életnek. De miért hunyunk szemet olyasmi felett, ami miatt a felnőtt világban már súlyos következményekkel kéne számolnia az illetőnek? Miért kell támogatni - akaratlanul is - az agresszív viselkedést? Nagyon fontos lenne valóban hatékony megoldást találni ezekre az esetekre és jó lenne, ha az áldozatok számára külső segítséggel sikerülne kialakítani megfelelő és eredményes defenzív magatartást. És megtanulni ezt kezelni szülőként is. Hozzáértéssel és megfelelő érzékenységgel közelíteni ehhez a kényes témához, valóban partnerként kezelve a bántalmazott gyereket.
És szerintem mindezek felismeréséhez egy jó kiinduló alap lehet ez a regény, amely bár nem kínál megoldásokat, de hatásosan felhívja a figyelmet erre a problémára. Nagyon fontos - bár korántsem hibátlan -  történetnek tartom tehát, amit el tudnék képzelni akár ajánlott irodalomként is az iskolákban. 
 
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Nineteen Minutes
Fordította: Kocsis Anikó
Athenaeum Kiadó
552 oldal

* adatok forrása: ITT

Nincsenek megjegyzések:

Follow Me @photos_from_anna