A fülemüleerdő titka

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

A fák alatt hűvös volt, sötét és nyugtalanító. Forró volt a nyár, a lábam alatt a levelek és az ágak úgy ropogtak, mint a gyújtós. Elvadult ösvények szövevénye olvadt bele az erdő sűrűjébe. Megálltam és füleltem, de csak a saját szívverésem puha dobbanásait és Malacka lélegzetének surrogását hallottam.

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal