A szenvedély

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal