Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Ezt a kérdést az örökbe fogadó anyja szegezte neki Jeanette Wintersonnak, miután kiderült, hogy Jeanette egy újabb kapcsolatba kezdett egy lánnyal. Ez a filozófia alapvetően meghatározta a gyermekkorát, hiszen Mrs. Winterson ebben a szellemben élt. Mániákusan ragaszkodott a vallási közösség normalitásához, miközben saját boldogtalanságát, saját kudarcait igyekezett elrejteni a világ szeme elől. Ezek a titkok és titkosságuk következményei mindig saját otthonában ütöttek igazán vissza.
Mivé lehet egy gyermek, aki egy ennyire boldogtalan, saját magát soha fel nem vállaló anya mellett nő fel? Mivé lehet egy gyermek, aki folytonosan szomjazza és vágyja a szerető anya alakját maga mellett, de azt soha sem kaphatja meg? Jeanette Winterson ebben az önéletírásában gyermekkorát idézi fel és Mrs. Winterson alakját és vele való kapcsolatát - nem csak az emlékezés puszta létéért teszi ezt, hanem hogy megtalálja a maga válaszait saját, felnőtt életének egyik mélypontján. Hogy túléljen. Ez az emlékezés ugyan sok fájdalmas dolgot hoz a felszínre, ugyanakkor terápia is. Miért lett Jeanette Winterson az, aki? Miképpen lehet egy ilyen gyerekkorból építkezni a jelenben?
Szerettem Winterson prózáját olvasni, ami valahogy úgy áradt és zubogott akárcsak Ferrante regényei. Ahogy ráléptem az első sorok ösvényére, szinte képtelenség volt onnan letérni: sodort magával ez az időszakadékokon átívelő sok érzés és gondolat. Nehéz megfogni azt, hogy mitől ennyire brutálisan jó könyv.
Talán mert kegyetlenül őszinte.
Nem is lehet más választása, hiszen ahhoz, hogy feljöjjön a mélység wintersoni feneketlen feketeségéből, szembe kell néznie mindazzal, ami idáig vezetett. Mrs. Winterson alakja minden sor fölött ott tornyosul a maga apokalipszist váró mivoltában.
Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük, de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És aztán reméljük, hogy valaki majd meghallja csöndeket,és folytatódhat a történet, újra elbeszélhetô lesz.
Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei.
Életünk legmeghatározóbb szereplője az anyánk. Akár vérszerinti, akár nem, ő az, akivel kapcsolatban először tapasztaljuk meg milyen is szeretni, illetve ha szeretve vagyunk. Általa tanuljuk meg, milyen is a szeretet. Ha a szeretet ebben a kapcsolatban folyton változó, nincs benne állandóság, se stabilitás, akkor az későbbi életünkre is kihat: diszfunkcionalitásunk bármely emberi kapcsolatunkban szinte borítékolható. Miközben Jeanette újraépíti önmagát memoárjának köszönhetően, közben igyekszik azt is megtanulni és tudatossá tenni magában, hogy a szeretet igenis lehet kiszámítható, lehet állandó és soha meg nem szűnő. Hogy nem kell feltételekhez kötni ezt az érzést.
Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.
Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.
Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon.
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal
Sosem késő megtanulni szeretni.
Csak ijesztő.
Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.
A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.
Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.
Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon.
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése