Ne ijedjetek meg, nem mosóport, szuper fogkrémet vagy csuda mosogatószert szeretnék reklámozni, hanem egy nagyon jó kezdeményezésről szeretnék Nektek pár szóban írni, aminek a Firkálsz? Mutasd, mit? című, frissen indult blog ad otthont.


S hogy miről is szólna ez az egész?
A kezdeményezés szervezői (FFG - könyvesblogger, Sansa - a Sötét Hórusz című regény szerzője) tisztában vannak vele, hogy milyen nehéz a kezdő írók sorsa, akiknek a művei még a kiadás előtti fázisban vannak. Iszonyatosan nehéz folytonosan kilincselni a kiadóknál, akik aztán vagy elolvassák a beérkezett kéziratokat vagy nem.

S ebből született az ötlet, hogy mi lenne, ha legalább egy apró kezdőlökést adnának a tehetséges íróknak azzal, ha fogadnának kéziratokat, és a könyvesblogger közösségben szétküldenék azt véleményezésre - ezáltal az író megtudná, hogy vajon mennyire állná meg műve a helyét a könyvpiacon, illetve már megjelenés előtt népszerűsítve lenne a műve, ezáltal az esély is nőne arra nézve, hogy a kiadók felfigyeljenek rá.

Ha úgy érzed, hogy ez a felhívás pont Neked szól, akkor a következőket kell tenned:
a firkalok[kukac]gmail[pont]com e-mailcímre elküldöd a figyelemfelkeltő, spoilermentes ismertetőt a könyvedről (A/4-es oldalnál ne legyen hosszabb!, 12-es betűméret, Times New Roman) a kész kéziratoddal együtt. Ezután pedig vársz a fogadtatásra :-)

S hogy mi történik a kéziratoddal?
Az ismertető felkerül a blogba, ahol kommentben vagy e-mailben jelezni fogják a könyvesbloggerek, hogy mely' kéziratokat vállalják recenzálásra, s aztán a blogukban közzéteszik majd a véleményüket, ami aztán felkerül a kezdeményezés blogjára is.

A félelmek kiküszöbölésére:
A kezdeményezés elindítói illetve a könyvesbloggerek vállalják, hogy nem adják ki harmadik személynek a kéziratokat, illetve nem jelentetik meg/küldik el kiadóknak a saját nevük alatt. Ebből senkinek nem lesz semmiféle haszna (kivéve a kezdő írókat), csupán azt szeretnénk, hogy hazánk tehetséges írói ne az asztalfióknak írjanak, hanem igenis, aki megérdemli, kapjon publicitást.

Minden más egyéb részletet, pontosabb információt megtalálsz a kezdeményezés blogján: ITT
Sőt, külön figyelmedbe ajánlom a Fontos tudnivalók című bejegyzést is, ahol megtudhatod, hogy milyen típusú kéziratokat várnak, kiadókkal való kapcsolatfelvétel hogy fog működni meg úgy egyáltalán minden más egyéb, hasznos információt is megtudhattok. Mielőtt bármit is tennétek, ezt alaposan olvassátok át! - a félreértések, hajtépések, későbbi értetlenkedések elkerülése végett.
Ha lesz még egyéb kérdésed/kérésed, bátran fordulj a kezdeményezés elindítóihoz e-mailben (firkalok [kukac] gmail [pont] com) vagy kommentben vagy füstjelekkel vagy pantomimmel, örömmel állnak rendelkezésedre!

Szóval, hajrá! Elő a kéziratokkal!


képek forrása:
1. http://www.tumblr.com/reblog/6939108859/jANk230d
2. http://penetrazionimentali.tumblr.com/

A hónap írója - Cornelia Funke

Bár kicsiny hazánkban még csupán a Tintaszív című könyve miatt ismerhetjük leginkább nevét, ami mellesleg egy trilógia első része, de angolul és németül -és még ki tudja milyen nyelveken - rengeteg regénye jelent meg, amik mind hatalmas népszerűségnek örvendenek, ahogyan az írónő személye is. Nálunk még nem alakult ki nagy kultusza, ez gondolom a csekély számú magyar nyelven megjelent regényének köszönhető, de külföldön már évek óta a "német J.K. Rowlingként" tartják számon, ami persze egy igen megtisztelő titulus, de úgy hiszem, Cornelia Funke ennél többet érdemel, minthogy bárkihez is hasonlítgassák. Még ha az illető, az általam olyannyira tisztelt, J. K. Rowling.

Cornelia Funke (szül. 1958. december 10, Dorsen) hírnevét külföldön is leginkább a Tintaszív-trilógiának köszönheti, melynek befejező része az Inkdeath 2008-ban jelent meg. A regényeit bár németül írja, de ennek ellenére az angol fordítás sem várat sokáig magára, könyveinek a nagy része angolul is olvasható, és ha jól tudom, csupán a korai művei nem érhetők (még) el ezen a nyelven. Cornelia elsősorban a gyerekeknek írja fantasztikummal teli kalandos történeteit, hiszen őket szeretné leginkább szórakoztatni. A gyerekek iránti rajongása és tisztelete akkor érte el tetőpontját, amikor szociális munkásként dolgozott, s ott olyan gyerekekkel hozta össze a sors, akik kiérdemelték csodálatát: sokan közülük igen nehéz körülmények között éltek, és a családjuk sem volt éppen a legtökéletesebb. Csodálta őket a bátorságukért, és azért is ahogy óvták, ahogy vigyáztak kisebb testvéreikre - ha már a szülők képtelenek voltak erre. Ám a sok nehézség és nélkülözés dacára ezek a gyermekek mégis képesek voltak a nevetésre, az önfeledt játékra - pedig az Élet ritkán adott rá okot számukra. Cornelia, állítása szerint, rengeteget tanult ezektől a gyerekektől abban a három évben, amíg köztük volt - s úgy érzi, a leckékért tartozik nekik. Elsősorban ez az oka annak, hogy a gyerekek számára írja a történeteit, továbbá emellett alapítványai révén is igyekszik a nehéz sorsú gyerekek segítségére lenni. Egy Los Angeles-ben élő, bántalmazott gyermekeket segítő orvos mondta egyszer neki: " Cornelia, mindketten képesek vagyunk szembenézni a szomorú történetekkel, de hátha adhatunk nekik egy sokkal boldogabb befejezést" - az írónőnek azóta ez lett az örök vesszőparipája: olyan mederbe terelni a gyermekek életét, ahol tényleg átélhetik azt a felhőtlen boldogságot, amit megérdemelnének. Nem csoda hát, ha számos alapítvány főtámogatója, illetve reklámarca: így például az Exilio - nak, a Violence Intervention Program -nak vagy a Hausliche Kinderkrankpflege Hamburg - nak is.

Cornelia könyvillusztrátorként is dolgozott, de aztán mégis az írásban találta meg önmagát. Azóta több mint negyven könyv jelent meg a neve alatt, és állítása szerint nem szeretné egyhamar abbahagyni az írást - rajongói legnagyobb örömére. Állítása szerint annyi ötlet van még a tarsolyában, hogy egy élet nem lenne elég a megírásukra. A Tolvajok ura (nálunk a Ciceró Könyvkiadó gondozásában jelent meg, eredeti címe: The Thief Lord) című regénye megírásához például Velence adta az inspirációt, ami az írónő szerint a legelragadóbb város a világon - nem csoda hát, ha megihlette. A Tintaszív története viszont egy, az írónő előtt megjelenő képből bomlott ki: "Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből azt a képet, amit magam előtt láttam: egy kislány ül az ágyában, míg a ház előtt a szakadó esőben egy idegen ember áll. Ez a kép indította el az egész történetet."

Sokan kérdezik tőle, hogy hogyan kezdi el a regényírást: " Egyszer csak előbukkan a semmiből egy ötlet, amitől a szívem erősen lüktetni kezd, s gyorsan le is írom valahova. Ezután elgondolkodom azon, hogy vajon képes lennék-e éveket eltölteni azzal, hogy megteremtem hozzá a világot, kibontom a részleteit - s ha erre a kérdésre a válaszom igen, akkor elkezdem a kutatást: kitalálom a helyszíneket, a szereplőket stb. Majd később, ha ez megvan, és már megírtam belőle mondjuk 20 fejezetet, akkor a történet elindul a maga útján (és ez általában sosem egyezik meg azzal, amit én korábban elterveztem)"
Cornelia elmondása szerint írás közben a szereplőket olyannyira érzi, mintha csak ott állnának mellette a szobában. A legtöbbje természetesen előzetes alapos tervezés eredménye, de vannak olyanok is, akiket már az első pillanattól kezdve lelki szemei előtt lát saját valójukban. Ilyen volt például a Tintaszívből megismert Porkéz is. "Már az első pillanatban, mikor feltűnt előttem udvariasan bemutatkozott, és az írás alatt mindvégig annyira valóságosnak éreztem, mintha ott állna mögöttem, és a fülembe suttogná a történetét." Persze, mindezek ellenére neki is vannak mélypontjai az írás tekintetében, de ezen egy jó hosszú séta a lányával, mindig segít, hogy túllendüljön rajta.

Magánéletéről igazából annyit lehet tudni, hogy két gyermeke van (Ben most 16 éves, Anna pedig 21), és nagyon sokáig Hamburgban éltek. Majd pár évvel ezelőtt átköltöztek Los Angelesbe, s nem sokkal ezután férje rákban meghalt.
Mostanában rengeteget kell utaznia - könyvbemutatók és alapítványi dolgok miatt - , ezért az írást már képtelenség a megszokott ütemben folytatni, és jó néhány szokásával is fel kellett hagynia az írás tekintetében. Meg kellett tanulni bárhol és bármikor írni, bármennyire is rövid ideig - ami állítása szerint nagyon nehéz feladat volt, ugyanis korábban az írásnak megvolt a maga helye és ideje. Reményei szerint a következő év sokkal nyugodtabb lesz, és végre visszavonulhat az írókuckójába, és zavartalanul írhatja történeteit. (mert bizony ám! Corneliának egy külön kis írókuckója van a los angeles-i házában! Vagyis nem bent a házban, hanem a kertben egy aprócska épület, hatalmas ablakokkal, tele könyvekkel, és az ajtaja előtt egy csodálatos citromfával. Igazán mennyei lehet ez a hely!)

Érdekességek, mazsolázgatásra:

1. Gyermekkorában űrhajós vagy pilóta szeretett volna lenni, de később, mikor megtudta, hogy ezekhez katonai kiképzés szükséges, eltántorodott.

2. Kedvenc elfoglaltsága az olvasás: elmondása szerint egy igazi könyvmoly - falja a könyveket. (ahogy a filmeket is). De ezen kívül nagyon szeret még rajzolni, festeni és utazni is.

3. Kedvenc könyve: T. H. White: The Once and Future King - ami Arthur kiráy és a Kerekasztal lovagjairól szól, ami az írónő egyik legkedvesebb témája.

4. Imádja a sárkányokat - nem csak rajzolni, hanem gyűjteni is. Persze, nem igazi sárkányokat, hanem csak figurák szintjén. Az egyik könyvespolca például tele van porcelán -, műanyag - , faragott (és még ki tudja hányféle) sárkánnyal.

5. Annyira szereti Shakespeare műveit, hogy azt kívánja bárcsak ő írta volna őket.

6. Kedvenc országa Olaszország, itt már többször megfordult. Imádja az olasz ételeket, az olasz emberek mentalitását. Nagy álma, hogy egyszer odaköltözhessen.

Források, további olvasásra érdemes oldalak:
Könyvesblogger interjú Cornelia Funke -val
Cornelia Funke rajongói oldala (angolul)
Cornelia Funke rajongói oldala (németül)
Cornelia Funke a Wikipédián

"...az erény páncéljába zárva..."

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Elolvastam: 2011. június 18.

A krimikirálynő újra bebizonyította számomra, hogy mindig képes meglepni. Ez esetben nem csupán a gyilkos kilétével kapcsolatban. A Tíz kicsi néger olykor horrorfilmbe illő jeleneteivel rendesen megborzolta az idegeimet, olyan hátborzongató képek jelentek meg olvasás közben a fejemben, hogy többször is meg kellett néznem a címlapját - nem csalás, nem ámítás, én tényleg egy Agatha Christie regényt olvasok, nem mást.

Egy sziget körül mindig van valami varázslatos: már maga a „sziget” szó is fölkelti az ember fantáziáját. Elvesztjük a kapcsolatot a külvilággal: egy sziget külön világ. S lehet, hogy ebből a világból nincs is visszatérés.

A regény elején tíz ember útját követhetjük nyomon: ennél különbözőbbek nem is lehetnének - van itt konzervatív vénkisasszony, testnevelőtanár, orvos, bíró, tábornok stb. , ám mégis van valami közös bennük: mind egy helyre tartanak, a Néger-szigetre, a felhőtlen kikapcsolódás reményében. Ám ami ott fogadja őket, minden lesz, csak éppen felhőtlen nem. A világtól elzárt szigeten valaki gyilkolni kezd, kegyetlen játékot űzve velük. A kérdés: hogy vajon ki a gyilkos? És vajon ki fog megmenekülni közülük?

Az írónő ismét az igazságszolgáltatás egyik kényes kérdését boncolgatja, vagyis mi számít gyilkosságnak? Persze, ha direktbe fejbe vágnak valakit egy óriási baltával az nem kérdéses... de mi van abban az esetben, ha a nevelőnő megengedi a gyermeknek, hogy beússzon a tengerbe a veszélyes sziklákkal körülövezett részhez - és az valóban meg is hal? Vagy ha a háziasszony elbocsájtja a munkájából a rossz hírbe keveredett cselédjét, és az öngyilkos lesz - ez vajon gyilkosság? Az első eset bár tényleg annak minősül, de képtelenség bármit is bizonyítani, míg a másik... nos, az már valóban kérdéses, hogy valóban az-e? A Néger-szigeten rekedt tíz ember múltjában akad egy ilyen fekete folt: vagyis egy (esetleg több) személy halála köthető a nevükhöz, a vezeklésük -a törvény és saját maguk előtt - viszont elmaradt. Ez alatt a pár nap alatt viszont többszörösen is visszakapják büntetésüket... rémképek gyötrik mindannyiukat, a lelkiismeret némelyekben felébred, de senki nem menekülhet a szigeten garázdálkodó önjelölt igazságosztó kegyetlenkedéseitől.

A regény felépítése zseniális, a nézőpontok váltakoztatása is annyira kitűnően van megoldva, hogy soha nem lehetünk biztosak a gyilkos kilétében, hiába látunk bele mindenki fejébe. Néha, amikor végre olvashatjuk a gyilkos gondolatait, és ráadásul be is tudjuk lokalizálni, hogy igen, ezt biztosan csak a gyilkos gondolhatja, akkor viszont képtelenek vagyunk eldönteni, hogy vajon melyik szereplőhöz is tartozik ez a gondolat, mert direkt olyan összefüggésben mutatja be, ahol tulajdonosok nélkül keringenek, hajszolják egymást a pánikba esett emberek és a köztük ügyesen megbúvó gyilkos ki nem mondott gondolatai.

És azok a jelenetek! Ó, te jó ég! A folyosó nyikorgása, egy hideg kéz érintése a vállon, azok a pillanatok, amikor az áldozat és az olvasó is egyaránt tudja, hogy most jött el a halálának pillanata, most .... még három sor... és ekkor egy olyan kép jelenik meg a fejünkben, hogy legszívesebben felsikítanánk. Vagy meg is tesszük.

A Tíz kicsi néger minden szempontból zseniális regény, ahogy a gyilkos terve is. Roppant furmányos, és ráadásul kegyetlen. A legjobb Agatha Christie regény, amit eddig olvastam. Hihetetlenül jó, én csak ajánlani tudom!

Kiadó: Európa
Eredeti cím: And Then There Were None
Fordította: Szíjgyártó László
Eredeti ár: 2200 Ft
Oldalszám: 266

Egyedül a világban...

Delphine de Vigan: No és én

elolvastam: 2011. június 12.

Nem szokványos ifjúsági regény, a Vörös Pöttyös könyvek között pedig elég furcsa helyet foglal el - valami ilyesmi gondolatok jártak a fejemben, amikor elolvastam az első fejezetet. Legalábbis nekem ha azt mondjátok Vörös Pöttyös, én azt mondom: vérfarkasok, vámpírok, árnyvadászok meg miegyéb. De itt nem. Egy fia természetfeletti lény nincs, se mindent elsöprő szerelem, csak egy kislány, aki kiselőadásának témájául a hajléktalanok életének bemutatását választotta. És No, aki hajléktalan, aki még túl fiatal, aki fekete koszrétege alatt bújik meg a világ szeme elöl, aki napról napra él, aki az utcákat rója a hidegben, maga után húzva a kopott kis kerekesbőröndöt, amiben az életét cipeli... néhány fénykép, pár levél, koszos-kopott ruhák...

Eszembe jut a szabadság, egyenlőség, testvériség, meg az összes többi maszlag, amit az iskolában tanulunk, és ami nem létezik. Nem lenne szabad elhitetni az emberekkel, hogy egyenlők lehetnek itt, vagy másutt.

Lou, a regény egyik főszereplője - tudjátok, a kislány, aki kiselőadást tart - legyen akármennyire is visszahúzódó az osztálytársai, szülei előtt, de előttünk, olvasók előtt azért mégis megnyílik - hiszen ő a regény elbeszélője. Ránk zúdítja az összes komplexusát, érzéseit, otthoni problémáit, No történetét és a vele való kapcsolatát - csak úgy hömpölyög ez az egész, s mi csak hallgatunk megértően, bólogatunk, ha kell, miközben furcsa kesernyés ízt érzünk a szánkban, s olykor, ha már túl sok, igyekszünk megnyugtatni magunkat, hogy ez csupán fikció. Lou csak egy elképzelt mesélő, ahogyan No is az. Igen ám, csak aztán befurakszanak a fejünkbe azok a képek, amiket nap, mint nap látunk a vasútállomásokon, a hidak eldugott szegleteiben, a forgalmas tereken. Képek azokról az emberekről, akikről nem szívesen veszünk tudomást általában. Akik lerongyolódott ruhákban téblábolnak az utcákon vagy csak ülnek a lépcső alján vagy egy padon, meredten bámulnak a semmibe, s talán nem akarják elhinni, hogy tényleg idejutottak. Nem, ez már sajnos nem fikció.

Ez Lou története és persze No-é. És Lucas-é, aki bár nem hajléktalan, sőt elég tehetős szülők gyermeke - de mit ér a pénz, ha a szülők éppen most próbálnak adni egy második esélyt az életüknek, és Lucas-nak ebből ki kell maradnia? Valóban: semmit. Lucas is otthontalan, akárcsak No - csupán annyi különbséggel, hogy neki nem kell küzdenie a hideggel, az utcán való kiszolgáltatottsággal, hiszen van fedél a feje felett. De igazi otthona neki sincs.

Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott

Tudom, most valami olyasmi járhat a fejetekben, hogy ez iszonyatosan nyomasztó könyv - és igen, tényleg az, bár nem mondanám, hogy egy csepp napsugár sincs benne, mert ez hazugság lenne - barátságok köttetnek, vannak dolgok, amik jóra fordulnak, és a hit mindig ott lobog Lou lelkében. A hit, hogy a világ megváltoztatható. Lou egyébként nagyon jó mesélő - komor és szomorú dolgokról beszél ugyan, de valahogy olyan stílusban adja elő, hogy mégis szívesen hallgatod (bocs: olvasod) tovább és tovább. Viszont azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy néhol a magyar fordítás kicsit összecsapottnak tűnt, a nézőpontváltások egynémely helyen egészen érdekesen voltak megoldva (igen, itt az "érdekes" szót kéretik pejoratív értelemben érteni), és nem mindig volt világos, hogy most a szereplők az adott gondolatot hangosan kimondják vagy csak a fejükben. Ezek zavaróak voltak számomra.

Persze, voltak azért dolgok, amikkel nem értettem egyet vagy valamennyire dühítettek a szereplőkkel kapcsolatban, néha az volt az érzésem, hogy csak kenegetik, kenegetik jó vastagon a rózsaszín cukormázat és tejszínhabot a problémák rohadó, penészedő tortájára, örömködnek egy sort, hogy milyen csodálatosan is fest, de enni már köszönik szépen nem kérnek belőle. Ez persze dühítő, de ha belegondolunk tényleg ez az élet. Folyton csak szépítgetjük a problémáinkat (nem csupán a személyesekre gondolok, hanem a társadalmiakra is), esetleg néha megerőltetjük magunkat, és csinálunk valami látszat dolgot, ami fúú, de csodálatos, kapunk is érte pár hátba veregetést, egy-két elismerő pillantást, gondoljuk, hogy most aztán milyen nagyszerű emberek voltunk, de a probléma nem változott. Ugyanott maradt. Sokkal több mindent kéne feláldozni azért, hogy ténylegesen történjen is valami. De valószínű, erre képtelenek vagyunk...

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: No and Me
Fordította: Burján Mónika
Oldalszám: 212
Eredeti ár: 2499 Ft






Képek forrása:
1. http://giovannafn.tumblr.com/page/4
2. http://favim.com/image/78199/

"A szokások nem engedik, hogy szívünk szerint házasodhassunk"

Boris Danzer- Kantof: Magánélet Napóleon korában

elolvastam: 2011. június 8.

Valamikor a gimis éveim során jöttem rá arra, hogy a történelemben sose (vagy ritkán) az az igazán érdekes, amit az órán tanulunk. Nem a nagy távlatból bemutatott lejegyzésre méltónak vélt események az igazán izgalmasak, sokkal inkább azok, amik apró, mára elfeledett könyvecskék, poros lapjain bújnak meg; azok az apróságok, amik bizonyítják, hogy a sok száz évvel ezelőtt élt emberek ugyanolyan emberek voltak mint mi magunk, nem pedig képzelet szülte kitalált alakok.

A történelem még ma is körülvesz minket - akár tudunk róla, akár nem. Egy-egy utcakő mennyi mindent mesélhet arról, hogy kik jártak rajta előttünk, vagy egy háznak is biztosan rengeteg története lehet, ahogy a folyóknak, erdőknek, hegyeknek is. Csak meg kell hallgatnunk a suttogásukat...

A Corvina Kiadó által megjelentetett Magánélet... sorozat pont az ilyen információkat szedte össze - amik valahogy mindig kimaradnak az átlagos történelmi tananyagból, pedig igazán érdekesek! Hohó, de még mennyire...! Nem csatákról, szerződésekről, államalapításokról olvashatunk benne, hanem a történelem hétköznapi embereiről. Akikről elsőre talán furcsa lehet elgondolni, hogy nem csupán háborúztak, politizáltak, hanem öltözködtek, ettek, kirándultak, és bizony nekik is megvoltak a maguk hóbortjai.

Kicsit anarchista korszakomat éltem, amikor kiválasztottam a Napóleon koráról szóló kötetet, ugyanis ez szám szerint a második darabja a sorozatnak. De oda se neki, majd pótlom legközelebb! A könyv, mármint a Napóleon korszakáról szóló, négy hatalmas fejezetre van felosztva, amelyeket aztán jópár kisebb alfejezet darabol szét a könnyebb áttekinthetőség érdekében.
Az első a Család és erkölcs címet viseli, és meg kell mondjam, hogy az olvasása közben többször is kirázott a hideg, többek közt a nők korabeli helyzetéről írtak miatt, a korabeli kiházasítási szokásokat, ami körülbelül egy bútorvásárláshoz hasonlított a legjobban. S persze akkor még nem is beszéltem azokról a borzalmas higiénés viszonyokról, amik a születendő csecsemőt fogadták... vagy a bábaasszonyok azon szokásáról, hogy az újszülött koponyaformáját az ujjaikkal alakították ki, vagy a csecsemő nyelvfékének elvágásáról ne is beszéljünk! S még jópár dolog volt még ebben a fejezetben, amiért hálát adtam annak, hogy én szerencsére nem ebben a korban élek. Valahogy a regényekből nem tűnt ez a kor ennyire borzalmasnak..

A második nagyobb fejezet a lakóhely és a korabeli kényelem témakörét járja körbe, kitérve alaposan mindegyik társadalmi réteg otthonára, divatos tárgyaira, házaik dekorációira, bútorzataikra. Olvashatunk Napóleon szemkápráztató építkezéseiről is, ahol nem csupán látvány tekintetében igyekezett javítani a városok összképén, hanem az egészségügyi helyzeten is. S bizony nem kevés teendő akadt e tekintetben...

"Bármilyen jó gyalogló vagy is, nehezen szánod rá magad, hogy órákon át tapicskolj a szemétben, a bűzös ürülék mocskolta utcákon."

Őszintén? Én egyáltalán nem gondoltam, hogy Párizsban a XIX. század elején ilyen borzalmas állapotok uralkodtak, nagyon meglepő volt ilyesmit olvasni, s a könyvben található korabeli illusztrációk még jobban segítették elképzelni ezeket a számomra elsőre hihetetlennek tűnő dolgokat.

A könyv utolsó két fejezete volt számomra az igazi kedvenc, mert itt a divat és az ételek kerültek szóba. Megtudhattam, hogy mi volt az akkori párizsi divat - nem csupán a meseszép ruhák terén, hanem alsóneműk, kesztyűk, főkötők, frizurák is szóba kerültek, így ha egyszer időutazásra adnám a fejem, valószínűleg Titus-frizurát vágatnék magamnak, és egy meseszép selyemturbánnal ékesíteném, és biztosan nem hagynám otthon a retikülömet, és a kor divatja szerint fehér szaténruhában libbennék be az ajtón. S persze azt is tudom már, hogy miként cseveghetnék a hölgyekkel a szalonokban, milyen újságot járatnék (naná, hogy a Journal des dames et de la mode -ot... még szép!), és kinél varratnám a ruháimat (biztosan Leroy-nál, a "szabók hercegénél, a hercegek szabójánál" ). Persze, azért a higiéniához továbbra is ragaszkodnék.
Az utolsó fejezetnek köszönhetően eszméletlenül sikerült megéheznem: olyan szívesen ettem volna egy hatalmas baguette -et egy kis sajttal (ó, tejóég mennyi sajt volt felsorolva)...
De ezt félretéve, egyébként nagyon sok érdekes dolgot tudhattam meg még ebben a fejezetben a korabeli asztalterítésről, a szervírozásról, az étkezések időpontjaitól, különféle táplálkozási szokásokról, a vendéglőkről, a pezsgőről és a borokról... Nem hiába lett kedvenc ez a fejezet!

Nagyon tetszett ez a könyvecske, amely bár elég vékony, de ez ne tévesszen meg senkit: rengeteg érdekesség, jópár korabeli forrás felhasználásával, érthető nyelven megírva, amiket csodaszép illusztrációk tarkítanak. Szerintem érdemes elolvasni!

"Felfelé szállnak a parázs szikrái"

Cassandra Clare: Üvegváros

Elolvastam: 2011. június 4.

Egyszer minden jó véget ér, így van ez ezzel a trilógiával is. Emlékszem, hogy tavaly nyáron ennek a sorozatnak az első része rángatott ki az olvasási válságomból, méghozzá annyira, hogy egy nap alatt befaltam az egész könyvet. Nos, ez történt most is, a harmadik rész is túllendített az egyéb dolgok okozta stressz miatti holtpontomon, bár mielőtt kinyitottam volna a könyvet erősen kételkedtem ebben a képességében, elvégre extra nyűgös voltam.

Aztán mikor elolvastam az első sort, rájöttem, hogy én bizony már nem nagyon emlékszem az előző rész történéseire (ez egyrészt annak köszönhető, hogy már elég régen olvastam, másrészt pedig híres vagyok fantasztikus amnéziámról), és hát az úgy meg milyen dolog lenne már, ha csak úgy belevágnék a várva várt harmadik részbe... Szóval levettem a polcomról a Hamuváros kötetét és random módra beleolvasgattam a soraiba, és szépen lassan megint összeállt a kép, mi is történt pontosan Jace - szel, Clary-vel és Simon -nal...

Aztán belevetettem magam az Üvegvárosba, és onnantól kezdve nem volt megállás: olyan otthonosan mozogtam ebben a világban, mintha ténylegesen most olvastam volna ki az előző két részt, bár az írónő ismét sikeresen lenyűgözött a fantáziájával, a szereplőivel és a humorával. Egyszóval megvett kilóra, már valahol az első fejezet elején, miközben az ujjaim között csak úgy pörögtek a lapok, és az egész történet filmként elevenedett meg előttem.

Igazából az olvasás alatt nem nagyon volt időm a gondolkodásra, de aztán ahogy az utolsó oldal utolsó szavát is elolvastam, feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon mégis hogy csinálja ezt az írónő? Hiszen a titkok eltitkolása láthatóan nem megy neki igazából, messze van J. K. Rowlingtól ebben a tekintetben. Legalábbis nekem nem okoztak meglepetést a fordulatai. Ennek ellenére mégis lekötött, sőt elvarázsolt, és egy rossz szót sem tudnék mondani a sorozatra, még akkor sem, ha megerőltetném magam.

Cassandra Clare nagyon igényes stílusban írta meg könyveit, legalábbis a mai young adult könyveket tekintve mindenképp: nem használ tőmondatokat, nem ismételget kedvenc szavakat, sem gondolatmeneteket(és milyen szomorú dolog, hogy ezeket ki kell emelni...) , pörgős a cselekménye, de azért tájleírások is találhatók benne - éppen annyi, amennyit a mai fiatalság még képes befogadni. S ami még egy hatalmas plusz pontot érdemel, hogy hiába egy tinédzser lány a főszereplője a történetnek, mégsem megy át nyavalygásba és nyálcsorgatásba, a neme és a kora nem szorítja háttérbe ezt a fantasztikus világot, amit az írónő megálmodott - hál' Istennek! A szereplők mind szerethetőek a maguk módján, nagyon karakteresek, sajátos stílussal rendelkeznek, amely tetteikben és beszédükben egyaránt kiütközik (azaz, még egy jó pont, hogy a narrátor nem rágja az olvasó szájába, hogy most melyik szereplőről pontosan mit is kell gondolnunk), és akkor még nem is beszéltünk az írónő kiváló humorérzékéről, ami a legváratlanabb helyeken bukkan fel, a sok hűűűűű meg háááááh között egy kis kuncogást produkálva.

A Végzet Ereklyéi világa talán annyira nem újdonság, hiszen démonok, tündérek, vámpírok és még ki tudja miféle lények manapság szinte minden fiataloknak szóló kalandregényben megtalálhatóak, szóval nem mondhatnánk, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, mégis működik a dolog, mert beszippant, mert elvarázsol, és képtelenség szabadulni ettől az érzéstől még napokon keresztül.

Az Üvegváros olvasása közben szintén gyakran hűűűűű -ztem meg hááááááh-ztam meg nevettem, meg visszatartottam a lélegzetem, akárcsak az előző részeknél, mégis valamiért úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban sikerült az előzőeknél. Talán, mert annyi akciót és lelepleződést sűrített bele ebbe kötetbe? Vagy mert végre megpillanthattuk az Árnyvadászok városát? Vagy mert a múlt sötét titkaira végre fény derült? Tényleg, ez a rész kiváló befejező része a trilógiának, ezzel valóban feltette az írónő a koronát! Most legszívesebben kezdeném elölről az egészet. Mármint az egész trilógiát...

Rajongásom jelenleg az egekbe szökő, szóval a kedves Olvasók érdekében most be is fejezem a bejegyzést. Utolsó szó jogán még annyit mondanék, hogy aki még habozik a trilógia elolvasásával kapcsolatban, azoknak üzenem: ne tegyék, tényleg fantasztikus! 10 Cassandra Clare olvasóból 9 ezt ajánlja! (a maradék egy csak azért nem, mert nem hallotta a kérdést, túlságosan lefoglalta az olvasás ;-) )

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: City of Glass
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 499
Eredeti ár: 2999

(képek forrásai:
1. http://myvintagefairytales.tumblr.com/
2. fanpop.com

Istenekre hangolva

Marie Phillips: Csintalan istenek
Elolvastam: 2011. május 31.

Az írónő regényére Bridge fantasztikus lelkendező bejegyzése miatt figyeltem fel, és hát ráadásul görög istenek meg modern kor meg miegyéb... rögtön a Percy Jackson kalandjairól szóló (amúgy szerény véleményem szerint hihetetlenül jó ifjúsági) regények jutottak eszembe, és persze rögtön az is, hogy én azokat mennyire imádom. Persze, bármennyire is megszokott a régi történetek, alakok modern korba helyezése, azt azért meg kell hagyni, hogy a görög istenek jófejek voltak. Szóval, engem semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerkedjem ezzel a történettel. Mikor végre megkaparinthattam a könyvtárban, mint valami Szent Grált, széles vigyorral elterülve az arcomon rohantam oda a könyvtárosnőhöz, hogy én ezt most kiveszem, ő pedig rá sem hederített a pillanat ünnepélyességére, kicsit unottan pittyegtette be a könyvet az adatbázisba. Nem baj, én vigyorogtam tovább.

Szóval, a történetről röviden annyit mondhatok, hogy ezekről a görög istenekről, akikkel (jó esetben ott is) a Trencsényi-Waldapfel könyv lapozgatása során már megismerkedhettünk, kiderül, nemcsak hogy nem az elmés görögök fantáziájának szüleményei, hanem ráadásul még napjainkban is élnek. Hogy hol? Nem, nem New York - ban... Londonban! (ez volt a második tipped, ugye?) Szóval...azt ahogy gondolhatjuk, kultuszuk már eléggé leáldozóban, vagyis mondhatnánk azt is, hogy gyakorlatilag a nullán van: nincsenek áldozások, imádkozások, könyörgések meg miegyéb... igen, igen, ez tényleg szívás. Szóval, ott élnek Londonban egy leamortizálódott randa nagy házban, és kénytelenek voltak lecserélni isteni szerepüket civil állásokra. Ja... ez már a szívások netovábbja. Aphrodité szextelefont működtet (nem mellesleg élvezi is), Apollónnak jósműsora van a tévében, Dionüsszosznak van egy jó kis kocsmája és a többi.
Aztán egy nap Apollón és Aphrodité közt egy rosszul végződött együttlétnek olyan igazán görög istenes bosszú lesz a következménye.

– De én nem akarok az alvilágba menni.
– Ha itt maradsz, kísértet leszel – válaszolta Hermész. – És attól fogva csak és kizárólag a tévés médiumokkal tudsz majd beszélgetni. Higgy nekem, akkor már inkább az alvilág…

Már lassan három napja elolvastam a könyvet, de még mindig hatalmas kérdőjelek vannak a fejem körül, akárcsak egy képregény-figurának. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e a könyv, és ha igen, akkor mégis mennyire. Tényleg nem tudom hova rakni. Ugyanis maga a történet, mármint a tényleges történet, nem igazán ragadott magával, egy kicsit ütősebbet is össze lehetett volna rittyenteni, és véleményem szerint ráadásul túl sokáig stagnált, csak az utolsó negyede volt annyira pörgős, hogy képtelen voltam lerakni. Apollón és Aphrodité alakja olykor eléggé idegesített, ahogyan a bosszúban felhasznált halandó Alice is, Neil (ő a halandólány barátja) pedig, jaj... néha fájdalmas volt. Meg Alice is. Ők ketten együtt. A többi isten ráadásul nagyon háttérbe volt szorítva mellettük (jó, oké Artemisz nem annyira), pedig én még olyan szívesen olvastam volna Athénéről meg Dionüsszoszról is...

Ez akár jelenthetne rosszat is. De a poénok, a helyzetkomikumok viszont annyira jók voltak, hogy sikeresen ellensúlyozták számomra ezeket a hiányosságokat. Hádész és Perszephóné személyéről pedig ne is beszéljünk. Egyszerűen imádtam őket, (bár Hádész azért szerintem mindig jófej ezekben a görög istenes történetekben, Perszephónét pedig egy nyávogós, buta nőnek elgondolni igazán isteni -haha- és szórakoztató ötlet) és az egész Alvilágban játszódó részt.

A vége... nos, ezt se tudom még hova rakni, akárcsak a könyvet. Mikor elolvastam az volt a benyomásom, hogy túl giccses, túl cukormázas befejezés, és egyáltalán hogy kerül ez ebbe a könyvbe? Aztán végül arra jutottam, hogy miért ne lehetne a bugyuta, klisés befejezések paródiájának gondolni?

Mindent összevetve ez egy jó humorérzékkel megírt, könnyed szórakoztató regény némi pajzánsággal fűszerezve, (ami igazából csak említés szinten van jelen a könyvben, nincs semmi részletezés, és inkább jellemábrázolásként jelenik meg, szóval nem is céltalan, de azért arra mégis figyeljünk oda, hogy milyen korosztálynak adjuk :-) ) és hát görög istenek meg miegyéb... Szóval, nem rossz könyv ez, csak... csak... ha a történet nem lett volna ilyen, akkor nem lennék ennyire bizonytalan.

Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Fordító: Vizi Katalin
Eredeti cím: Gods Behaving Badly

Oldalszám: 397

Ára: 3500 Ft

Húsz év

David Nicholls: Egy nap
Elolvastam: 2011. május 20.

Szóval, itt van ez a könyv előttem, a borítóján tengerpart, a távolban két ember sétál, az előtérben pedig egy giccses, kövekkel kirakott szívecske díszeleg. Elolvasom a cím alatti ajánlást: „Minden olvasó imádni fogja. Minden író azt kívánja majd, bár ő írta volna.” Végigfut a hátamon a hideg ezektől a szavaktól. A könyv már totálisan ellenszenves, pedig még csak a borítót tanulmányoztam. Nagyot sóhajtok, majd elkezdem olvasni...

Emma és Dexter az egyetemi éveik legvégén ismerkedtek össze, a diplomaosztó bulijuk után együtt töltik az éjszakát. Az egyetem elvégzése után mindenki megy a maga útjára, amin haladva egyetemistaként dédelgetett álmaikat kergetik, s bár hiába választja el egymástól a két fiatalt több ezer kilométer, jó barátok maradnak, és leveleken, képeslapokon keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Útjaik később újból és újból összetalálkoznak, boldog és boldogtalan időszakok következnek: szerelmek, konfliktusok, csalódások, szerencsétlen véletlenek, félreértések és tragédiák kísérik barátságuk olykor rögösnek mondható útját, hogy aztán oly' sok év után végül... Vajon mi is lesz végül?

Két teljesen átlagos ember kapcsolatának húsz évéről úgy gondolom, nagyon nehéz valami olyat írni, hogy a fanyalgó közönséget (jelen esetben mondjuk engem) meggyőzze arról, hogy mennyire igaz a címlapon található ajánlást minden szava, vagy ha nem is teljesen igaz, legalább részben. Ahhoz valamit nagyon tudnia kell mind jellemábrázolás, mind stílus tekintetében. Az utóbbi minden bizonnyal hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis nekem az első száz oldal elolvasása után az jött le, hogy eszméletlenül túl van írva. Ha ráeresztettek volna egy jobb szerkesztőt, szerintem a könyv feleennyi oldalt se tenne ki. A párbeszédek sokszor felszínesek és feleslegesnek hatnak, a leírások túlságosan is terjengősek, néha fulladozik bennük az olvasó. Pozitívumként egyedül a humorát tudnám kiemelni, bár nem mindenhol, mert olykor elég erőltetett, de amikor nem az, akkor David Nicholls valóban sziporkázik. Az az igazi, intelligens humor villan fel a lapokon a legváratlanabb helyzetekben. Szóval, a rengeteg fejcsóválás között mégis akadtak olyan momentumok, amik üdítően hatottak.

A regényben felvonuló személyiségekről igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy egyik se volt érdekes számomra annyira, hogy megszerettesse velem a történetet, vagy legalább valaki miatt érdekelni kezdjen, hogy miként is fog végződni a regény. Dexter egy igazi, romlott szépfiú, az a tipikus macsó, aki százával hódítja meg a nőket minden héten, akinek legnagyobb álma, hogy híres emberekkel karöltve caplasson a klubokba, az „Élj a mának!” jelmondat uralkodik az életén, és tényleg sose gondol a holnapra. Még a másnaposságra sem. Még huszonévesen bulizós fazonnak titulálhatnánk, de túl a harmincon leginkább a szánalmas jelzőt aggathatnánk rá...
Emma már egy kicsit más tészta, bár őt is meglehetősen ellenszenvesnek találtam a regény elején. Tipikus idealista, aki azt hiszi, ha kilép az egyetem kapuján a diplomájával, képes lesz megváltani a világot, aztán az ezt követő koppanásokat (mert mindig jönnek koppanások) már nehezen viseli – végül pont ezek a negatív tapasztalatok indítanak el a lelkében olyan változásokat, amitől végül egyre szimpatikusabbá vált a regény során. Nem különösebben lett kedvenc szereplőm, de ha mégis ki kell emelni valakit, akinek a sorsa akár egy nyúlfarknyit is érdekelt, az Emma lenne.

Maga a történet számomra olyan semmilyen, kicsit langyos, hiányzik az a valami plusz, aminek meg kéne benne lennie ahhoz, hogy azt mondhassam nyugodt szívvel, kellemes olvasmányélmény volt számomra. A könyv vége felé azonban már kezdett megváltozni a történethez való viszonyom: persze, továbbra is túlírtnak tartottam, továbbra is ugyanúgy láttam az általam emlegetett hibáit, de végül úgy csuktam be a könyvet az utolsó oldalnál, hogy azt éreztem, végül is nem volt ez annyira rossz. Persze, messze van ez az általam levont konklúzió a címlapon szereplő ajánlástól, de ha azt vesszük, hogy honnan is indult nálam ez a regény (igen, mondhatjuk úgyis, hogy a béka segge alól), ahhoz képest egészen jól feltornázta magát.

Kiadó: Cartaphilus
Fordító: Földváry Kinga
Eredeti cím: One Day
Oldalszám: 506
Ára: 3490 Ft

Csupa könyv

Cornelia Funke: Tintaszív

Elolvastam: 2011. május 15.



Sokszor ábrándoztam azon, miközben egy izgalmas, letehetetlen könyvet olvastam, hogy vajon mennyire jó lenne belecsöppenni az események sűrűjébe, küzdeni együtt a főhőssel, legyőzni a gonoszok ármánykodásait, bátran harcolni a barátok oldalán. Milyen lehet felfedezni az ismeretlen világokat, kirándulni más fantáziája által teremtett erdőkben, hegyekben, képzeletbeli lények között... Sokszor vágytam rá, hogy bárcsak együtt mehetnék Frodóval a Végzet Hegye felé, vagy Lizzy Benneth jó barátnője lennék, együtt sétálnék Jane Eyre -rel Galagonyás parkjában Mr. Rochester után kutatva a távolban... s még annyi, de annyi mindent szeretnék olvasás közben!

De a Tintaszív elolvasása után, azt hiszem kétszer is meggondolom, hogy vajon tényleg szeretném-e a saját bőrömön megtapasztalni a fantáziadús izgalmakat? Biztos, hogy olyan bátor lennék, mint ahogy elképzelem, vagy magamra húznám a takarót, és felőlem aztán jöhetne az Armageddon? Nagy valószínűséggel az utóbbi lehetőség történne... Bár a képzelet sem utolsó edzésprogram a bátorság tekintetében, azért mégis azt kell mondjam, valószínű több engedményt tennék magamnak, mint amire a valóélet képes lenne. A kalandok, izgalmak maradjanak csak a lapokon!

S hogy miért is írom ezt? Tanultam Mortimer esetéből... Az ügyes kezű könyvgyógyász ugyanis nem csupán a könyvek szépségének visszavarázsolásához ért, hanem a felolvasáshoz is. De nem ám úgy, ahogyan édesanyánk vagy az óvónéni tette annak idején az ágyunk mellett arra várva, hogy végre lecsukódjon a szemünk! Nem ám! Mortimer, rövidebben csak Mo, olyan csodálatosan formálja a szavakat, mikor felolvas egy könyvből, hogy a történet megelevenedik, testet ölt – szereplők szabadulnak ki a regényekből, jók és rosszak egyaránt. Egy ilyen felolvasással hozta el a világra a gonosz Kaprikornuszt és hírhedt bandáját még sok évvel a regény kezdete előtt. Kaprikornusz ebben a világban sem hazudtolta meg önmagát: falvakat tett a földdel egyenlővé, családokat tett tönkre, nőket és férfiakat egyaránt szolgaságba hajtott és még tovább sorolhatnám, de az túl borzalmas lenne.
Sok évvel Kaprikornusz kivarázsolása után, Mo és kislánya Maggie viszonylag békés életet élnek, továbbra is a könyvek és az irodalom szeretetében – ám érthető módon, a felolvasások azóta elmaradnak. Egy nap végül azt a hírt kapják, hogy a Mo által világra szabadított gonosz elhatározta, hogy szüksége van Mo tehetségére – így apa és lánya kénytelen hátrahagyni otthonát, és bujdosásra kényszerülnek. De vajon hová mennek? És képesek-e megmenekülni Kaprikornusz kezei közül?

"...ahol mások házában, lakásában tapétás fal ékeskedik, Elinornál ott is könyvespolcok sorakoztak. Könyvek gerincei tarkállottak, piroslottak, voltak feketék, fakók... könyvek, könyvek. Már az előtérben is - egészen fel a mennyezetig. "

Cornelia Funke könyve letehetetlenül izgalmas, szívszorítóan szép, olykor irtózatosan kegyetlen, s minden sorából süt a könyvek iránti mérhetetlen szeretet. Gyönyörű történet a regényekről, a képzeletbeli világokról, az olvasás és a könyvek szeretetéről, és magukról a könyvekről is. A Tintaszívben több regény is szót kap egy-egy fejezet elején, úgy mint a Szép remények, a Pán Péter, Narnia krónikái, a Végtelen történet és még sokan mások – e könyvek talán régi jó barátként köszönnek vissza, de az is lehet, hogy új kalandokra csábítanak...

De az írónő bármennyire is jó munkát végzett ezzel a könyvével kapcsolatban, a magyar kiadással én annyira már nem vagyok megelégedve: először is, a fordítás hagy némi kívánnivalót maga után – akár azt a szót is használhatnám rá, hogy borzalmas -, a mondatok olykor magyartalanok és a szöveg néhol döcögős. A kiadó sem végzett tökéletes munkát, legyen bármennyire is szép a borító, az illusztrációk szemet gyönyörködtetőek, de fájdalmasan sok benne az elütés.

A Tintaszív egy trilógia első része lenne, de a magyar kiadó nem igazán szorgalmazza a további kötetek megjelenését, de még bizakodhatunk ez ügyben. Mindenesetre ez ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától, mert attól még ugyanolyan kerek egész történet. Kár lenne kihagyni. Vagy olvassátok angolul :-) Én a folytatások esetében biztosan így fogok tenni - persze, sok választásom nincs.

A könyv pedig a Csökkentsd a várólistádat-2011 játék része volt.

Kiadó: M&C Kft
Fordító: Tandori Dezső
Eredeti cím: Tintenhertz
Oldalszám: 623
Ára: 3990 Ft

(képek forrása: weheartit.com)

Ott fönn a magasban

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

Elolvastam: 2011. május 21.

Az első megállapításom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy milyen furcsa címe van! Úgy értem, ehhez hasonlóval eddig nem nagyon találkoztam, és persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet, vajon milyen lehet egy olyan lánynak a története, aki tud repülni? A furcsa cím furcsa gyerekek, állatok és növények történetét takarja, akik valamiben mások mint a többiek. De talán nem is a más a legjobb szó erre, hanem a különleges. S a különlegességről mindenki tudja, hogy egyaránt lehet áldás és átok is, hiszen a többség nem biztos, hogy tolerálni képes azt, ha valaki különbözik tőlük.

"Könnyű vagyok, mint a felhő és szabad, mint a madár,
Része vagyok a kék égnek, s tudok repülni már."

Piper McCloud -nak hívják a könyv címében szereplő lányt, aki képes arra, amire az emberek nagy többsége nem: repülni tud. Eleinte megzabolázhatatlannak tűnő lebegés formájában jelentkezett nála, amit képtelen volt kontrollálni, bármikor rátörhetett csak úgy. Ahogy teltek az évek, egyre jobban zavarta, hogy nem képes uralni a saját testét, és úgy döntött, hogy a saját akaratával szeretné irányítani különleges képességét. Kitartó munka árán végül sikerült megtanulnia, szülei legnagyobb bánatára, akik a természet ellen való dolognak tartották a repülést. Ezzel nem csak ők voltak így, hanem az egyszerű kisváros egyszerű lakói is, akik egy piknik során tanúi lehettek Piper különleges képességének. Pletykák röppentek fel, újságírók hada rohamozta meg a McCloud farmot, és mikor feltűnt egy elegáns hölgy azzal az ajánlattal, hogy Pipert egy neki való különleges iskolába vinné, ahol megvédenék a veszélyes helyzetektől - nos, abban a kellemetlen helyzetben ez egy nagyon kiváló ötletnek tűnt. Piper így maga mögött hagyta a búzamezőkkel együtt szeretett szüleit is, hogy tagja lehessen ennek a különleges iskolának... Eleinte minden szép és jó, ám hamarosan nagy turpisságokra derül fény...

A regény eleje nekem nem igazán tetszett, az írónőnek nem igazán sikerült a vidéki emberek ábrázolása. Kicsit elnagyoltnak, kicsit mesterkéltnek hatott számomra, valószínűleg azért, mert nálam ebben L. M. Montgomery az etalon, és valljuk be, őt nehéz túlszárnyalni. Vártam, hogy előtörjön bennem az az érzés, ami az Anne-könyveknél szokott, a vágy, hogy milyen szívesen élnék egy ilyen vidéken. De nem, ez nem igazán jött össze, sőt... néha az volt az érzésem, hogy az írónő az a tipikus nagyvárosi ember, aki előszeretettel nézi le a vidékieket, és mást nem is tud róluk mondani, csak azt, hogy milyen egyszerű emberek. Tudjátok, olyan lekezelő hangsúllyal...
Továbbá az elején az is idegesített, hogy minden érzést és gondolatot az én ízlésemnek túlságosan szájbarágósan akart megmagyarázni, ugyanazok a dolgok többször is feltűntek egymás után, kicsit más szavakkal, kicsit más mondatban, de a lényeg mindig ugyanaz volt. Az első pár fejezetnél nagyokat sóhajtoztam, nem tudtam hogyan lehetünk jóban ezek után.

Aztán ahogy megérkeztünk az intézetbe, már más lett a könyvvel a viszonyom. Ahogy eltűnt a vidéki élet túl műnek ható bemutatása, egy igazán élvezetes regényvilág bontakozott ki előttem. Persze, a fordulatok sokszor kiszámíthatóak voltak, de ez nem érdekelt, egyszerűen csak átadtam magam az élvezetnek. Imádtam Piper -t, a tücsköt, akit Sebastian névre kereszteltek, a szintén különleges képességekkel rendelkező osztálytársakat, és később még Conradot is, a hihetetlenül eszes kisfiút.

"Létezik egy hely, valahol mélyen minden ember bensőjében, amely mindentől el van rejtve, és nagyon nehéz megtalálni. Ha a dolgok rosszra fordulnak, és az élet túlságosan nehéz, megesik, hogy az ember elbujdosik erre a helyre, és soha többé nem tér vissza onnan (...) ezen a titkos, roppant mélyen fekvő helyen rejtőzködik, ahol senki nem érheti el, és senki sem bánthatja soha többé."

A sok érdekesség és megmosolyogtató jelenetek mellett (persze itt nem olyan értelemben megmosolyogtató jelenetekre kell gondolnunk, hogy "haha, de vicces!" inkább olyan "jaaaaaj, de ééééédes!" - szóval értitek) azért bőven akadt olyan is, ahol volt okom a szomorkodásra, és ezt nem is rejtettem véka alá - értsd: bőgtem, mint egy nem-normális. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon az én extra érzékenységemnek a számlájára írható, vagy tényleg ennyire képes megríkatni az embereket, mindenesetre nálam elérte a hatását.
A regény üzenete, miszerint el kell fogadni azt, ha valaki különbözik másoktól, illetve a különlegességnek csak áldásnak kéne lennie, és hogy ne adjuk fel önmagunkat mások kedvéért - amit kicsit klisésnek is nevezhetnénk, de azt mondtam magamban, hogy "Egye fene! Ha egyszer jól esik most ilyet olvasnom, miért ne élvezzem?"

Most ahogy írom a posztot, rájövök, mennyi mindent bocsátottam meg a regénynek olvasás közben - pedig fel se tűnt, hogy ennyi minden lett volna. S az, hogy sikerült a végére feledtetnie velem a hibáit, azért ez csak jelent valamit. Igazából aranyos, bájos kis ifjúsági regény, megható jelenetekkel tarkítva, amely egyaránt szól az elfogadásról és az önmagunk mellett kiállásról.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Girl Who Could Fly
Fordította: Pásztor Judit
Oldalszám: 296
Eredeti ár:2999






képek forrása:
1. http://justmeandmyfashion.deviantart.com/art/come-fly-with-me-170637053?q=&qo=
2. http://www.flickr.com/photos/86885725@N00/380982914/

A hónap írója - Stephen Fry

"Stephen Fry a XX. században született és a XXI. században fog eltávozni. Nyolc könyve megírása közben négyszáztizenkétezer csésze kávét kortyolt, másfél millió cigarettát füstölt és tizenkilenc nadrágot nyűtt el. Csillagjegye nincs. " - ezek voltak az első sorok, amiket elolvastam Stephen Fry első magyarul megjelent könyvében, A vízilóban - azt is írhatnám, így kezdődött ismeretségünk. Nem mondhatnám, hogy a könyv fanatikus rajongást generált bennem, mindenesetre azt elérte, hogy jobban felfigyeljek rá. Majd a múlt hónapban a Csináljunk történelmet! című regényével végül totálisan meggyőzött.

Az életben minden dolgot ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot. Ahogy egy kicsit alaposabban utánajártam az életrajzának, rájöttem, hogy Stephen Fry (szül.: London, 1957. augusztus 24.) egy hihetetlen sokoldalú ember, már-már decagonnak is elmehetne, hiszen író, újságíró, színész, rendező (filmekben és színdarabokban egyaránt), tévés, rádiós, futballklub-igazgató, blogger és még sorolhatnánk, hogy mi minden, talán csak az űrhajós hiányzik a felsorolásból.

Gyermekkora tipikusan angolosan telt: vidéki kúria, kertésszel meg minden egyébbel, amit az ember csak odaképzel egy felső-középosztálybeli angol család otthonába; bentlakásos iskola a gyerekeknek. Talán csak annyiban hiányzott a nagyon-angolosság gyermekkorának hétköznapjaiból, hogy édesanyja nem egy tipikus brit asszony volt. Bár ő már Angliában született, de családja a mai Szlovákia területéről (akkor még Magyarország) származott. Fry elmondása szerint édesanyja hihetetlenül vidám asszony volt, és ő állt hozzá a legközelebb. Édesapja az a tipikusan őrült tudós ember volt, aki naphosszat csak a kísérletezgetéssel foglalkozott, és a család istállóját laboratóriummá alakította át. Elgondolva ezt, bevallom őszintén, nagyot mosolyogtam magamban, egészen addig, amíg meg nem tudtam, mivel jár a tudós ember a családban...

Televíziós karrierje 1982-ben vette kezdetét a The Cellar Tapes -szel, amiben Emma Thompson-nal és Hugh Laurie -vel dolgozott együtt. 1986-ban indult hódítóútjára az A Bit of Fry and Laurie című sketch sorozat, ami négy évadot élt meg, és nagy sikert aratott. Eközben Lord Melchett -ként szerepet kapott az általam is nagyon kedvelt sorozatban, A Fekete viperában, amiben többek között Rowan Atkinson, nálunk leginkább Mr. Beanként elhíresült színésszel játszott együtt. 1990-1993-ig a Majd a komornyik című sorozatban szerepelt, ismét Hugh Laurie-val karöltve. A sorozat P.G Wodehouse Jeeves-sorozatát dolgozza fel, s én aki mindig nagy fanyalgója vagyok a feldolgozásoknak, azt kell mondjam, hogy nagyon jól sikerült ez a sorozat! Hugh Laurie-nál jobb Bertie Wooster -t el sem tudnék képzelni, akárcsak Jeeves szerepében Stephen Fry is telitalálat.

Akárcsak a sorozatai esetében, filmszerepei is megérnének egy hosszabb bejegyzést, ám én most gonosz leszek, és csupán az Oscar Wilde szerelmei című filmjéről szeretnék beszélni. Pontosabban nem is arról beszélni, inkább Wilde -dal való kapcsolatáról, aki Fry személyét illetően megkerülhetetlen alak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy jelenleg Fry a legnagyobb élő Wilde-rajongó. Az iránta való rajongása 11-12 évesen kezdődött, amikor ráébresztette arra, hogy a nyelv nem csupán prózainak ható kommunikációs funkcióval bír, hanem gyönyörködtetni is lehet vele - s ez a felfedezés hihetetlen erővel hatott rá, ahogy ezt olvasóként a könyveiben is megtapasztalhatjuk. Fry nyelvezete játékos és lenyűgöző egyszerre - s azt, hogy magyar olvasóként is megtapasztalhatjuk ezt, Fry könyveinek magyar fordítójának, Pék Zoltánnak az érdeme.
Wilde szerepének eljátszása nem csoda, hogy nagy örömmel töltötte el, és persze egyben félelemmel is, hogy vajon mennyire fog megfelelni a szerepre - az évek során egyre jobban elhatalmasodott rajta a rajongás, első kiadású könyveit gyűjtötte, sőt külsőleg is egyre jobban kezdett rá hasonlítani, amit többen meg is jegyeztek számára.
Fry -ról és Wilde -ról bővebben ITT olvashatsz.

Fry -nál először tizenöt éves korában diagnosztizálták a mániás depressziót, amivel nem könnyű együtt élni. Ez egy úgynevezett érzelmi hullámvasúttal járó betegség: egyik pillanatban a depresszió lehangolt periódusát tapasztalja meg a beteg, ahol önmagáról egy hihetetlen negatív képet alkot: érdektelennek, kitaszítottnak, alacsonyabb rendűnek tartja magát, súlyos alvászavarok lépnek fel ilyenkor és a figyelemzavar is elég gyakori. Majd ezt követően mindenféle ok nélkül különösen emelkedett hangulatba kerül: a kirobbanó jókedvtől a szélsőséges elragadtatottságig terjedő felhangoltság jellemző. A mániás depresszió problémájáról rengeteget beszél, sőt egy tévéműsort is készített ezzel kapcsolatban, és a hasonló cipőben járó betegeknek is szívesen segít, ha tud. Fry miként nyilatkozott erről a betegségéről, arról ITT olvashatsz.

Igazából Stephen Fry-ról még annyi, de annyi mindent lehetne mesélni, hiszen munkássága valóban széleskörű, és ráadásul nem is tegnap kezdte. A bejegyzés végén majd felsorolok pár linket - a teljesség igénye nélkül - , ahol kicsit jobban utána lehet szaglászni személyének. Könyveiről még annyit meg szeretnék jegyezni, hogy érdekes kérdéseket boncolgatnak, akár tabudöngetőknek is lehetne nevezni őket. Olykor az emberek prűdsége egy jó nagy pofont kaphat tőlük, szóval tessék vigyázni vagy lelkileg felkészülni, ha nem olyan fából faragtak - én szóltam. Bár a Csináljunk történelmet! nem tartozik ebbe a kategóriába, legalábbis szerintem.
Viszont ahogy a nyelvvel bánik: nos, az egészen elképesztő, és szemet/fület gyönyörködtető, igazán leleményes megoldásai vannak. Szóval, wow! Ja, és olvassatok Fry-t!

Regényei:

Stephen Fry in America (2009)
The Ode Less Travelled (2005)
Rescuing the Spectacled Bear (2002)
The Stars’ Tennis Balls (2000)
Moab Is My Washpot (1997)
Making History (1996)
The Hippopotamus (1994)
Paperweight (1992)

The Liar (1991)

Ezek közül magyarul a Kult Könyvek kiadásában elérhető:
A víziló
A hazudozó
Csináljunk történelmet! - ez tényleg ütős regény!

Hasznos linkek (ahonnan az információkat szedtem, de még többet is tartogatnak):
http://www.stephenfry.com/ - The New Adventures of Mr. Stephen Fry
http://stephenfry.hu/category/interju/ - Fry interjúk magyarul
http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Fry - Fry wiki
http://twitter.com/#!/stephenfry - Fry a Twitteren

Kötelékek

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2011. május 8.


Vajon melyik lehet a nagyobb varázslat? Ha képesek vagyunk megérezni a hazugságot, ha látjuk mások álmait? Vagy megtapasztalni az emberi kapcsolatok törékenységét és a megbocsátás képességét, esetleg elég lelki erővel rendelkezni az újrakezdéshez? Azt hiszem, bármennyire is varázslatos dolgok a Sparrow család nőtagjainak nem mindennapi képességei, azért a hétköznapi életben is ugyanúgy találhatunk csodákat. Igaz, nem feltétlenül tűnnek kívülről annyira izgalmasnak, de ettől függetlenül jottányival sem kevesebbek. Mágia ez is. Olykor ólomsúlyú, iszonyúan nehéz, s talán pont ezért varázslatos.

"… az ég a föld felszínén kezdődik, de erre senki sem gondol így; a legtöbb embernek csak a jó öreg levegőt jelenti. Nem veszik észre, hogy az égen járnak…"

Alice Hoffman könyveire már régóta nagyon kíváncsi vagyok, olyan sok lelkesítő blogbejegyzés született már a könyvei kapcsán, hogy ezt egyszerűen képtelen voltam otthagyni a könyvtár polcán árválkodni. Ám ahogy lenni szokott, azért óvatosan közelítettem felé, hiszen mi lesz akkor, ha már megint túlságosan is, már -már elképzelhetetlenül jónak képzelem, és csalódást okoz? Jó, oké - persze semmi se fog történni, gondolom senki nem veszi majd a fejemet vagy ilyesmi. De annyira akartam én is lelkendezni, imádni, hogy ez már kezdett egészen veszélyes méreteket ölteni. Így amikor először kinyitottam a könyvet, magamban elhatároztam, sok bólogatás közepette, hogy kiverem a fejemből a sok Hoffman rajongót, a nagyszerű bejegyzéseket - úgy fogok hozzáállni, hogy ez egy átlagos, semmiféle plusz töltettel rendelkező könyv. A számításom persze bejött: imádtam a könyvet, az első szavától egészen az utolsóig; egy-egy fejezetet többször is elolvastam, hogy magamba szívhassam ezt az atmoszférát, a gyönyörű szavakat, a varázslatot, és közben azt kívántam, bárcsak sose lenne vége! Tökéletes könyv úgy, ahogy van. Tényleg semmi kivetni valót nem tudnék vele kapcsolatban említeni. Ja, de mégis: hogy vége lett.

A tizenharmadik boszorkány nemzedékek története, egy családé, ahol a női ágon különleges képességek öröklődnek: Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot, Jenny mások álmait álmodja éjszakánként. Lánya, Stella pedig mások halálát látja előre... A család története szorosan összefonódik Unity nevű kisváros történetével is, így ez az ott lakók múltjának a krónikája is.


Be kell vallanom, hogy eszméletlen nehéz erről a könyvről írni számomra. Csak keresem a szavakat, kutatok a gondolataim után, de valahogy most nem jönnek... Nem tudom megfogni azt az érzést, ami állandóan körüllengett olvasás közben. Olyan volt, mintha egy buborékban lennék, a külvilág morajai tompán csengettek odabent, elhatárolódtam az odakint zajló eseményektől. Valami olyan helyen jártam, ami tele volt rózsa - és levendulaillattal, éreztem az esővel öntözött fű tavaszt idéző illatát, láttam az ég kékjét és komor szürkeségét, éreztem, amikor ragyogtak a nap sugarai, ugyanúgy, ahogy a hűsítő esőt is. Ez a világ ugyanúgy tele van rossz döntésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal, hiszen a szereplőket nem igazítják útba a jelzőtáblák, csak állnak az élet útkereszteződéseiben, és reménykednek, hogy jó irányba fordulnak, vagy ha mégsem, bizakodnak, hogy nem egyirányú utcába léptek. Ahogy mi is ezt tesszük folyton.



Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Probable Future
Ár: 2990 Ft
Oldalszám: 416 oldal
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/64188695@N04/5851712225/in/photostream
2. http://pinterest.com/pin/11664518/

A gyűrű keresése

Pierrot - Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje

Elolvastam: 2011. május 1.

Figyelemfelkeltő cím, szubjektíven igényesnek tartott borító, rajta rengeteg évszám és egy kék szempár. Vajon mi lehet a könyv titka? Ezen morfondíroztam, mikor először megpillantottam Christina/Pöfivonat molyos polcán, még a megjelenése előtt. Be is ütöttem a google-be, mert az mindig segít az ilyen nehéz helyzetekben, ám nem álltam meg a fülszöveg elolvasásánál – többet akartam tudni róla. Szóval, görgettem lejjebb az oldalakat, fáradhatatlanul nyomozva utána, hátha megtudok róla egy-két érdekességet. Nos, nem is kellett sokáig keresnem, az internet rögtön szolgált olyan információkkal, amikkel a kíváncsiságomat csillapíthattam: a regény, egy már létező számítógépes játék, pontosabban egy interaktív film történetéből íródott. Valahogy ez az információmorzsa talán mégsem hiányzott nekem – nem igazán adott bizodalmat a könyvben. Valahogy a film, számítógépes játék sikerén felbuzdulva megírt könyveknek elég erős marketing bűze van, és nagyon sokszor nem is érdekli őket a minőség, mert úgy vannak vele, hogy a rajongók úgyis megveszik. Persze nem tudom, hogy a Jumurdzsák gyűrűje nevű játék mennyire sikeres, hogy őszinte legyek még nem is hallottam róla előtte, de akkor is tartottam tőle.

Pár héttel később a fentebb említett kék szempár már az éjjeliszekrényemen várt rám, hogy elolvassam, de a megtudott információk fényében, nem igazán akartam nekivágni rögtön az elolvasásának, nem tudtam, hogy mit várhatok ebben az esetben egy regénytől. Aztán egy délután mégis csak kezembe vettem, félre minden előítélettel, minden félelemmel! – most csak a könyv legyen és én.

Eger várának ostroma, Gárdonyi Géza és egy Jonathan Hunt nevű New York-i újságíró – vajon mi a közös bennük? Jonathan Hunt a New York Times riportere költözése során nagyapja leveleire bukkan a rongyosra olvasott Egri csillagokban, amelyekben egy bizonyos Ábray professzor különös találmányáról van szó, aminek segítségével lehetséges az időben utazni. Egy furcsa és titokzatos merénylet folytán, vélhetően nem összefüggésben a megtalált levelekkel, Huntnak el kell utaznia New York-ból, és hát hová is menne, mint Magyarországra, édesanyja szülőföldjére, ahol végül úgy dönt, hogy utánajár ennek az Ábray professzornak és az ő állításainak. A nyomok Egerbe vezetnek, és valamilyen összefüggésben állnak Gárdonyival – ám valakik nem nézik jó szemmel privát kis nyomozását. Követik, fenyegetik – de Jonathan hajthatatlan. Eldöntötte, hogy a végére jár a titoknak.... És mi köze ehhez az egészhez Jumurdzsáknak, az Egri csillagok című regény egyik szereplőjének?

A könyv első negyedén kicsit elégedetlen voltam, mert bár az izgalmak megvoltak, és érdekes is volt, mégis sokszor éreztem azt, hogy döcög a szöveg. Ennek ellenére az oldalak csak fogytak, és fogytak rendületlenül, és amikor Jonathan elérkezett Egerbe, már az a maradék ellenérzésem is elszállt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is ott akarok lenni, látni akarom újra az egri várat, az óvárosban akarok sétálni, keresni a jeleket, és az Egri csillagokat is újra szeretném olvasni (pedig nagyon nem szerettem általános iskolás koromban, nagyon rossz emlékeim vannak róla). Jonathan kalandja egyszerűen megfogott, és nem eresztett. Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor Dan Brown egyik könyvét olvastam még sok-sok évvel ezelőtt. Ez az összehasonlítás részemről nem dicséret, de nem is szidás, hogy őszinte legyek baromira régen olvastam Dan Brown regényt (most hirtelen utánaszámoltam, és már 8 éve!) ahhoz, hogy ez most bármiféle negatív vagy pozitív mérce legyen a részemről. Egyszerűen csak az van, hogy olvasás közben sokszor akaratlanul is eszembe jutott, hiszen titkokból nincs hiány: folyton jön egy újabb és újabb, miközben megállíthatatlanul pörög a cselekmény, az ember szeme pedig villámgyorsan cikázik a sorok között, hogy végre kiderüljön minden, és a titkoknak írmagja se maradjon.

És amit igazán élveztem ebben a könyvben, az az volt, hogy nem Párizsba, vagy Amerikába, vagy a világ más, általam nem ismert szegletébe vágyódtam olvasás közben, hanem ide Magyarországra. A regény helyszínein már mind jártam – egyszer vagy éppen többször is, így ismerősként üdvözölhettem őket, emlékek jöttek elő az osztálykirándulásokról, a nyaralásokról, és amit még nagyobb örömmel konstatáltam, hogy rájöttem, nem fejeződött be a kalandom véglegesen az Egri csillagokkal.

A Jumurdzsák gyűrűje a legszigorúbb értelemben vett szórakoztató irodalom - de ezt gondolom mindenki sejtette valamennyire - egy könnyed és izgalmas kis krimi, némi fantasztikummal vegyítve, ami tökéletesen megfelel egy lazítós, fotelben heverészős, csokit zabálós délutánra.