2010. augusztus 25., szerda

Richard Csodaországban


Neil Gaiman: Sosehol

kiolvastam: 2010. augusztus 20.

Gaiman egy újabb fantasztikus mesével állt elő, bár ez már nem olyan értelemben mese, mint a Csillagpor. A Sosehol sokkal sötétebb, kegyetlenebb, izgalmasabb, viccesebb, titokzatosabb. Mikor elolvastam a fülszöveget, rögtön Gaál Viktor regénye jutott eszembe, a Varázserdő. Itt is ugyanaz a fenti vs. lenti világ, melynek különbségei nagyon is érezhetők: a lenti valahogy sokkal mágikusabb, s teljesen más törvények uralkodnak ott, más lények népesítik be az egészet. Hát, Gaiman -nál is ugyanez volt, ám mégis kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit tud kihozni ebből a mintából.


„-Hosszú út vár magára... - kezdte homlokráncolva.
- London – bólintott Richard.
Nem csak London. - az öregasszony hallgatott egy kicsit – Nem az a London, amit én ismerek – szemerkélni kezdett az eső. - Sajnálom – sóhajtott – Ajtókkal kezdődik.
- Ajtókkal?
Az öregasszony bólintott. Az eső máris nekilendült, hangosan kopogott a tetőkön és az aszfalton. - A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal”



A szerző utószava szerint ez a könyv úgy született meg, hogy felkérte őt a BBC egy sorozat megírására, s azokat az ötleteit, amiket a rendező nem engedélyezett ott, illetve azokat az elképzeléseit, amiket máshogy valósítottak meg a vásznon, lejegyezte egy papírra, s végül megszületett a Sosehol könyvváltozata. Gaiman olyan könyvet akart írni, ami az Alice Csodaországban, a Narnia-könyvek és az Óz, a nagy varázsló meséjéhez hasonlít, ami olyan érzéseket ébreszt olvasóban, mint anno ezek a történetek. S szerintem Gaiman jó munkát végzett: érezni lehetett, hogy ezeknek a jól ismert történeteknek az elemeit, milyen jól beleillesztette a regényébe, méghozzá úgy, hogy bár felismerhetők maradtak, de az olvasó mégse érezte azt, legalábbis én nem, hogy lemásolta volna őket, aztán jól összekatyvasztotta. Nem. Akárcsak a Csillagpor esetében, Gaiman itt is ugyanúgy felhasznál bizonyos elemeket, amiket aztán mégis saját képére formál, s igazán gaimanossá teszi. Egyébként, ezekre a történetekre, főként az Óz, a nagy varázslóra, rengeteg utalás történik, leginkább a szereplők szájából.


„Richard átért az aluljárón, majd felment a lépcsőn, s egy kis füves domb tetején találta magát(...) Valahogy tudta, hogy még mindig Londonban van, csak épp a háromezer évvel ezelőtti Londonban, vagy még korábban, még mielőtt az első emberi település alapjait lerakták volna(...) Az ég már kezdett világosodni, bár a fény furcsa volt. Valahogy fiatalabb, mint amihez szokott, talán tisztább „


Gaiman azokról az emberekről kerített egy fantasztikus történetet, akik ott vannak nap, mint nap az utcákon, ám mégse látjuk már őket. Ők azok, akiket sok ember nem vesz észre, még a közvetlen közelében sem. Akik ott ülnek melegben, hidegben a koszos aluljáróban, szatyornyi vagy még annál is kevesebb vagyonukkal, s akik néha odalépnek a jól öltözött emberekhez, s azok csak keresztülnéznek rajtuk. Ahogy Gaiman mondaná, ők azok, akik kihullottak a réseken, elfeledkeztek róluk, s ezért már ők Lenti London hivatalos lakói a többi emlékfoszlánnyal, elfeledett tárggyal együtt.

Richard Mayhew, könyvünk főhőse is egy olyan jól öltözött ember, aki azt hiszi magáról, hogy boldog életet él, de mi onnan fentről, a sorok közöttpásztázva, tudjuk, hogy nem hogy nem boldog, de igazából élete sincs. Csak belecsöppen a forgatagba, tapossa a mókuskereket, s hagyja, hogy sodorja magával az ár. Így lesz egy tuti jó állása Londonban, egy szép, de borzasztóan anyagias és sznob menyasszonya, s persze ott vannak a munkahelyi „barátok”, akik csak a munkahelyen azok, vagy még ott sem. S egyszer megtörténik a csoda: Richard már nem sodortatja magát tovább az eseményekkel, egy este ő dönt: egy sebesült lány kér tőle segítséget, aki ott hever egy hatalmas vértócsában az utca közepén, s szinte mindenki átlépdel rajta. Richard fogja a lányt, és hazaviszi, menyasszonya hisztije dacára, akinek a többfogásos vacsora fontosabb, mint egy sebesült senkiházi. De Richard, mint mondtam, döntött. Ez volt az első önálló cselekedete, s ennek az lett a vége, hogy a Fenti London kivetette magából. Másnap, ahogy felébredt, már senki se látta, a lakását kiadták egy fiatal házaspárnak, s ő mintha, nem is létezett volna. Kiesett a résen, ahogy oly' sok minden az idők folyamán. Richard véresebbnél véresebb, izgalmasnál izgalmasabb, titokzatosnál titokzatosabb kalandokba keveredik ezen az elfeledett helyen, miközben igyekszik az olvasóval együtt kiismerni ennek a világnak a törvényeit, miértjeit.

A szereplők hihetetlen jól meg vannak rajzolva, s mindig okozhatnak meglepetéseket. Szerintem mindegyik nagyon jól el van találva, s Gaiman olyan mesterien mozgatja őket, mint a sakkfigurákat. A történet humora is fergeteges, én sokkal többet nevettem itt, mint a Csillagpor alatt, s ez leginkább a két gonosz alaknak köszönhető, Mr. Croupnak és Mr. Vandemarnak. Ők a történet igazi sztárjai, minden kegyetlenségük és vérszomjuk dacára.

„ A külső szemlélőnek négy egyszerű jegy segít megkülönböztetni Mr. Croupot Mr. Vandermartól: az első, hogy Mr. Vandemar két és fél fejjel magasabb; a második, hogy Mr. Croup szeme fakókék, akár a napszítta porcelán, míg társáé barna, a harmadik, hogy Mr. Vandemar jobb keze ujjain viselt gyűrűket négy holló koponyájából készítette, míg kollégája nem szenvedheti az ékszereket; a negyedik, hogy Mr. Croup imád beszélni, míg Mr. Vandemar inkább enni. Ja, és hogy egy cseppet sem hasonlítanak.”

Gaiman szerint nem kizárt, hogy lesz majd egyszer folytatása a történetnek, vagyis ő mindenképp szeretne egyszer visszatérni Lenti London világába. Hát, kíváncsian várom, főleg mert még jó pár titkot hagyott hátra a történet. Az értékelésemben 10 pontot ért el!

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Neverwhere
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 267 oldal
Eredeti ár: 2480 Ft
ISBN. 978 963 986 807 6

Fülszöveg: A világ és ami alatta van Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja. A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?

Akik előttem olvasták:

Lobo
Nima
Amadea
Norin
Ilweran

Vélemények:

3 hozzászólás:

PuPilla írta...

Na tessék, mondtam hogy előbb olvasod el, mint én! Jajjj de jó kis poszt ez is. :) Még mindig ugyanott vagyok a könyvvel, de előbb a könyvtáriakat meg egy utazókönyvet kéne elolvasnom, így csak nyugszik itt békében már jó ideje... De amennyit olvastam, az eddig nekem is tízpontos Lehet hogy úgy térek vissza hozzá, hogy elölről kezdem. Nagyon varázsos, nagyon ötletes, és izgalmas is. Sokkal összetettebb és kidolgozottabb a Csilagpornál.

Nah, azért belátható időn belül én is elolvasom és írok róla ;)

Heloise írta...

Nekem muszáj volt, mert vissza kellett vinnem a könyvtárba :-D Persze, ezt én is szoktam, hogy halogatok egy könyvet, mert tele vagyok olyanokkal, amik határidősek, s hát ha tetszik, ha nem, azok vannak elsőbbségben, mert utálok hosszabbítani a könyvtárban. :-)

Várom is majd nagyon a posztodat! :-) Bár, inkább várd meg a megfelelő időt, minthogy a könyv igya meg a levét a dolognak :-)

PuPilla írta...

Na hát velem is ez van, A virágok vérét meg az utazókönyvet kéne előbb elolvasnom (The Average American Male), úgyhogy most majd újra fel kell vennem a Sosehol fonalát - na nem mintha nehéz lenne elmélyedni ebbe a mocskosul jó al(só)világba :D

Related Posts with Thumbnails