Richard Csodaországban

Neil Gaiman: Sosehol

kiolvastam: 2010. augusztus 20.

Gaiman egy újabb fantasztikus mesével állt elő, bár ez már nem olyan értelemben mese, mint a Csillagpor. A Sosehol sokkal sötétebb, kegyetlenebb, izgalmasabb, viccesebb, titokzatosabb. Mikor elolvastam a fülszöveget, rögtön Gaál Viktor regénye jutott eszembe, a Varázserdő. Itt is ugyanaz a fenti vs. lenti világ, melynek különbségei nagyon is érezhetők: a lenti valahogy sokkal mágikusabb, s teljesen más törvények uralkodnak ott, más lények népesítik be az egészet. Hát, Gaiman -nál is ugyanez volt, ám mégis kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit tud kihozni ebből a mintából.


„-Hosszú út vár magára... - kezdte homlokráncolva.
- London – bólintott Richard.
Nem csak London. - az öregasszony hallgatott egy kicsit – Nem az a London, amit én ismerek – szemerkélni kezdett az eső. - Sajnálom – sóhajtott – Ajtókkal kezdődik.
- Ajtókkal?
Az öregasszony bólintott. Az eső máris nekilendült, hangosan kopogott a tetőkön és az aszfalton. - A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal”


A szerző utószava szerint ez a könyv úgy született meg, hogy felkérte őt a BBC egy sorozat megírására, s azokat az ötleteit, amiket a rendező nem engedélyezett ott, illetve azokat az elképzeléseit, amiket máshogy valósítottak meg a vásznon, lejegyezte egy papírra, s végül megszületett a Sosehol könyvváltozata. Gaiman olyan könyvet akart írni, ami az Alice Csodaországban, a Narnia-könyvek és az Óz, a nagy varázsló meséjéhez hasonlít, ami olyan érzéseket ébreszt olvasóban, mint anno ezek a történetek. S szerintem Gaiman jó munkát végzett: érezni lehetett, hogy ezeknek a jól ismert történeteknek az elemeit, milyen jól beleillesztette a regényébe, méghozzá úgy, hogy bár felismerhetők maradtak, de az olvasó mégse érezte azt, legalábbis én nem, hogy lemásolta volna őket, aztán jól összekatyvasztotta. Nem. Akárcsak a Csillagpor esetében, Gaiman itt is ugyanúgy felhasznál bizonyos elemeket, amiket aztán mégis saját képére formál, s igazán gaimanossá teszi. Egyébként, ezekre a történetekre, főként az Óz, a nagy varázslóra, rengeteg utalás történik, leginkább a szereplők szájából.


„Richard átért az aluljárón, majd felment a lépcsőn, s egy kis füves domb tetején találta magát(...) Valahogy tudta, hogy még mindig Londonban van, csak épp a háromezer évvel ezelőtti Londonban, vagy még korábban, még mielőtt az első emberi település alapjait lerakták volna(...) Az ég már kezdett világosodni, bár a fény furcsa volt. Valahogy fiatalabb, mint amihez szokott, talán tisztább „


Gaiman azokról az emberekről kerített egy fantasztikus történetet, akik ott vannak nap, mint nap az utcákon, ám mégse látjuk már őket. Ők azok, akiket sok ember nem vesz észre, még a közvetlen közelében sem. Akik ott ülnek melegben, hidegben a koszos aluljáróban, szatyornyi vagy még annál is kevesebb vagyonukkal, s akik néha odalépnek a jól öltözött emberekhez, s azok csak keresztülnéznek rajtuk. Ahogy Gaiman mondaná, ők azok, akik kihullottak a réseken, elfeledkeztek róluk, s ezért már ők Lenti London hivatalos lakói a többi emlékfoszlánnyal, elfeledett tárggyal együtt.

Richard Mayhew, könyvünk főhőse is egy olyan jól öltözött ember, aki azt hiszi magáról, hogy boldog életet él, de mi onnan fentről, a sorok közöttpásztázva, tudjuk, hogy nem hogy nem boldog, de igazából élete sincs. Csak belecsöppen a forgatagba, tapossa a mókuskereket, s hagyja, hogy sodorja magával az ár. Így lesz egy tuti jó állása Londonban, egy szép, de borzasztóan anyagias és sznob menyasszonya, s persze ott vannak a munkahelyi „barátok”, akik csak a munkahelyen azok, vagy még ott sem. S egyszer megtörténik a csoda: Richard már nem sodortatja magát tovább az eseményekkel, egy este ő dönt: egy sebesült lány kér tőle segítséget, aki ott hever egy hatalmas vértócsában az utca közepén, s szinte mindenki átlépdel rajta. Richard fogja a lányt, és hazaviszi, menyasszonya hisztije dacára, akinek a többfogásos vacsora fontosabb, mint egy sebesült senkiházi. De Richard, mint mondtam, döntött. Ez volt az első önálló cselekedete, s ennek az lett a vége, hogy a Fenti London kivetette magából. Másnap, ahogy felébredt, már senki se látta, a lakását kiadták egy fiatal házaspárnak, s ő mintha, nem is létezett volna. Kiesett a résen, ahogy oly' sok minden az idők folyamán. Richard véresebbnél véresebb, izgalmasnál izgalmasabb, titokzatosnál titokzatosabb kalandokba keveredik ezen az elfeledett helyen, miközben igyekszik az olvasóval együtt kiismerni ennek a világnak a törvényeit, miértjeit.

A szereplők hihetetlen jól meg vannak rajzolva, s mindig okozhatnak meglepetéseket. Szerintem mindegyik nagyon jól el van találva, s Gaiman olyan mesterien mozgatja őket, mint a sakkfigurákat. A történet humora is fergeteges, én sokkal többet nevettem itt, mint a Csillagpor alatt, s ez leginkább a két gonosz alaknak köszönhető, Mr. Croupnak és Mr. Vandemarnak. Ők a történet igazi sztárjai, minden kegyetlenségük és vérszomjuk dacára.

„ A külső szemlélőnek négy egyszerű jegy segít megkülönböztetni Mr. Croupot Mr. Vandermartól: az első, hogy Mr. Vandemar két és fél fejjel magasabb; a második, hogy Mr. Croup szeme fakókék, akár a napszítta porcelán, míg társáé barna, a harmadik, hogy Mr. Vandemar jobb keze ujjain viselt gyűrűket négy holló koponyájából készítette, míg kollégája nem szenvedheti az ékszereket; a negyedik, hogy Mr. Croup imád beszélni, míg Mr. Vandemar inkább enni. Ja, és hogy egy cseppet sem hasonlítanak.”

Gaiman szerint nem kizárt, hogy lesz majd egyszer folytatása a történetnek, vagyis ő mindenképp szeretne egyszer visszatérni Lenti London világába. Hát, kíváncsian várom, főleg mert még jó pár titkot hagyott hátra a történet. Az értékelésemben 10 pontot ért el!

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Neverwhere
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 267 oldal
Eredeti ár: 2480 Ft
ISBN. 978 963 986 807 6

Fülszöveg: A világ és ami alatta van Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja. A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?

Akik előttem olvasták:

Lobo
Nima
Amadea
Norin
Ilweran