Pages

#február

2017. február 28., kedd

A februári mérlegem a következőképp alakult:


Megvett könyvek száma: 1
Elolvasott könyvek száma : 5             
Várólistacsökkentős könyv: 0


Az egyik februári reggelem munkába menet.


Ez az a hónap, amiben egyáltalán nem olvastam Dickenst. Ezt csak azért tartottam szükségesnek leírni, mert eléggé tervben volt, hogy nekiesek a Várólistacsökkentős tizenkettek közé beválasztott Ódon ritkaságok boltjának. Ezt most bebuktam. Egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Már látom, hogy a végén ez a könyv fogja a vesztemet okozni! De neeeeem.... Tökre pozitív vagyok továbbra is, totálisan menni fog ez. 
Márciusban majd kicsit jobban belehúzok a listámba, most például eléggé érlelődik bennem, hogy olvasni szeretném a Vörös lázadást vagy A könyvtolvajt.

Vásárlási lázamat most kiéltem a februárban kiosztott számos szülinapi ajándékba szánt könyvek vételekor, nyilvánvalóan azért sikerült ilyen alacsony számot produkálnom most. Az egyetlen könyv, ami végül örökre a polcomon landolt, az Kerstin Gier: Silber - Az álmok második könyve volt, amit már el is olvastam, sőt! Önmagamat túlszárnyalva még egy posztot is sikerült kanyarintanom belőle még ebben a hónapban, így most tökre eminensnek érzem magam. Legalább ebből a szempontból.

Februárban öt könyvet olvastam el - köztük a régóta nyújtott A klastrom titkát, amit hivatalosan már legalább november óta olvasok. Amúgy ez újraolvasás volt, de most se lett a kedvenc Austen regényem, hiába volt a sorrend revideálása a célom. Olvastam még egy szociolingvisztika témájú könyvet is Sándor Klára tollából, amit hihetetlenül szerettem és sikerült újra eszembe juttatnia, hogy miért is rajongtam én anno annyira a nyelvészetért. Erről még nem született poszt, de hamarosan ez is sorra kerül, nagyon izgatottan írogatom az élményeimet erről a könyvről a piszkozatomba.
Mostanában amúgy meg az északi vidékeken kalandozom, nem is nagyon tervezem, hogy mostanában visszatérnék onnan. Elolvastam Edith Pattou: Északfi című meseregényét (poszt erről is hamarosan!), most Tom Rob Smith: A tanya című regénye van terítéken nálam (Svédország), aztán erősen tervben van A Rekviem egy gyilkos asszonyért című, Izlandon játszódó történet, és szerintem Gaiman Északi mitológiája is sorra fog utána kerülni. Nem tudom, most mi van, de eléggé vonz ez a világ. Ha tehetném, már holnap indulnék valamelyik skandináv országba.
Pedig a tavasz is jól esik most, alig várom, hogy megteljen a levegő virágillattal és napfénnyel.

Többiek:
 Nita

London folyói

2017. február 23., csütörtök

Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”


* Elnézést a kissé vulgáris idézetért, de az az igazság, hogy Peter Grant közrendőr édesapja tényleg bölcs ember volt. Mikor elolvastam ezt a mondatot a huszonharminc akárhanyadik oldalon, megfogadtam magamban, hogy ezt a mondást nem fogom elfelejteni, és előszeretettel alkalmazom majd az általában napokig tartó "miértvelemtörténikez" kezdetű gondolati monológjaim kezdetén, amik amúgy már az első percekben az agyamra mennek, de baromi nehéz róluk leállni. *

Ben Aaronovitch regénye ugyan a várólistacsökkentős játékban az alternatív listámon landolt, de már elég régóta kíváncsi voltam rá. Hiszen azt hiszem, elárulhatom, hogy a Londonban játszódó regények úgy elég fokozott mértékben vonzanak. S most ráadásul úgy éreztem, hogy olyan igazán szórakoztató történetre van szükségem, mert most a karcolgatós könyveket nem igazán bírja a lelkem. Dirk Gently után így esett hát utamba Peter Grant közrendőr - meg kell mondjam, iszonyatosan jól esett. 

Főszereplőnk nem ugrál örömében a hírtől, hogy a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez vezénylik majd át aktatologató kukacnak. Ám egy gyilkossági ügy kapcsán egy meglehetősen közlékeny szemtanuval hozza össze a sors, aki emellett meglehetősen halott is. Aztán összeismerkedik Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával, aki tanoncává fogadja Grant közrendőrt. Ezután együtt próbálják meg felgöngyölíteni ezt a meglehetősen furcsa körülményekkel tarkított gyilkossági ügyet, s eközben Grant közrendőr megismerheti London teljesen más arcát is, ahol istenek és istennők hadakoznak és játszmáznak egymással.

Igazából, nem is értem, miért tologattam eddig az olvasását, de mindegy. Még szerencse, hogy  valamilyen szinten motiváltam magam. Meglepően többet nevettem rajta, mint Douglas Adams regényén, és már az első tíz oldal után tudtam, hogy szeretem Aaronovitch humorát. Van stílusa, ez tagadhatatlan tény. 
Persze, azért azt is el kell mondanom, hogy az örömöm korántsem maradéktalan a regény kapcsán, számomra a közepe fele kicsit leült a sztori - hogy ez most a történetnek vagy a fáradtságomnak tudható-e be igazából, már örökre titok marad azt hiszem. Nem igazán volt erőm ezt kielemeznem magamban. Annyira azonban sikerült rájönnöm, hogy Nightingale eltűnése a sztoriból nem vált éppen a regény javára, sokat vesztett a dinamikájából a történet. Sajnos, főszereplőnk szerintem kevésbé tudja tök egyedül a saját hátán elvinni a történetet - legalábbis így az első rész alapján. 
Igen, amúgy kezdem belátni, hogy számomra az egész könyv legnagyobb pozitívuma a stílusa és humora volt. Amit persze, egyáltalán nem kell lebecsülni, nekem ez legalább annyira fontos, mint a történet - ha nem jobban. Aaronovitch összerakott egy egészen tűrhető könnyed regényt, ám az igazi csodát - ami miatt nekem igazán szerethető volt - a fentebb említett dolgokkal tette. Bele se merek gondolni, hogy mennyire megszerettem volna, ha a sztorit jobban kiaknázza

S persze, jön az örök dilemma, hogy elolvassam-e a folytatásait ezek után.. Roppant hivatalosan megfogalmazva azt kell mondanom, nem zárkózom el tőle. Nem rágom addig a körmömet a felgyülemlett feszültségtől meg ilyenek, de ha egyszer úgy hozza majd úrinői kedvem, kiveszem a könyvtárból a második részt is.  

Ben Aaronovitch: London folyói
Rivers of London
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Gabo Kiadó
376 oldal  
 

Silber

2017. február 15., szerda

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."


A vicces, könnyed olvasmányok keresésének útja most Kerstin Gierhez vezetett, és tudtam, hogy ő sem fog cserben hagyni. És hát tényleg így is lett: az írónő humora és a súlytalan gimis történet garantálta a sikert nálam - jól esett napközben is a könyv után vágyakozni, és a monitor bámulása közben azt vizualizálni magam előtt, ahogy pizsamában ezt olvasom. Szeretem, ha egy regény ezt hozza ki belőlem.
Kerstin Giert az Időtlen szerelem-trilógiája kapcsán ismertem meg, amit jó pár évvel ezelőtt rajongásig szerettem, és a mai napig jól esik visszagondolni rá annak ellenére, hogy az utolsó rész szerintem nem volt az igazi. Így amikor tavaly előtt decemberben megpillantottam vadiúj szériájának első részét a boltban, nem is volt kérdés, hogy megveszem-e. Igazából el se olvastam akkor a fülszöveget, megláttam az írónő nevét, kellett. Pedig ha tudtam volna miről szól, még lehet kicsit jobban fangirl-üzemmódba kapcsoltam volna. 

Rejtélyes ajtó egy összegömbölyödött gyíkot formázó kilinccsel, beszélő szobrok, és egy temető, ahol négy srác éppen fekete mágiával akar megidézni valamit vagy valakit - igen, Liv Silber álmai elég különösek mostanában. Ám a legfurább, hogy az a négy fiú a temetőből nem csupán az álmaiban létezik, hanem a való életben is. Ők Liv osztálytársai az új sulijában. És ami még furcsább, hogy a fiúk láthatólag olyan dolgokat is tudnak Livről és az életéről, amikről egyébként fogalmuk sem lehetne. Hacsak... hacsak tényleg nem arról van szó, hogy nem csupán álmodik róluk, hanem valójában ott vannak az álmaiban.  

Az első rész egy enyhe csalódást hozott magával, és nem tudtam kit is okoljak ezért: magamat vagy a könyvet vagy magát Kerstin Giert esetleg az univerzumot? A kérdésemre a választ a mai napig nem találtam meg, de tény, hogy akkor nem ragadott magával. Egyefene, mit szépítsek, kimondom kerekperec: kevésnek éreztem. Mikor a végére értem, egyszerűen kifakadt belőlem, hogy "Ennyi??" Az is benne lehet persze a pakliban, hogy az Időtlen szerelem-trilógiáját túlságosan is piedesztálra emeltem magamban a saját műfaján belül, és olyan mértékű young adult szintű zsenialitást álmodtam mögé az eltelt évek alatt, ami lehet, hogy nincs is mögötte. Vagy ha igen, nem annyi. 
Vagy egyszerűen ez tényleg csak egy gyengébb kezdés volt. Ezt már csak egy újraolvasás mondhatja meg. 
Mindenesetre sok apró dolog idegesített az első részben, mint például ez a TittleTattle Blog szál, a suli pletykafészek oldala, ahol egy rejtélyes valaki minden kényes titkot összegyűjt a diákokról és közszemlére teszi, amin aztán lehet sápítozni. Én az ominózus blog bejegyzései nélkül eléggé meglettem volna, az első résznél határozottan úgy éreztem, hogy csak az oldalakat telítik, más funkciójuk nem nagyon volt.

Így hát ilyen előzményekkel a második résznek már kicsit kevésbé lelkesen vágtam neki, ám azért még mindig bizodalmam volt az írónő felé. És milyen jól tettem! Lehet, hogy csak jókor talált meg, de az is lehet, hogy tényleg sokkal jobb volt, mint az első rész - mindenesetre tény, hogy nekem ez most sokkal jobban működött mint az első résznél. Végre visszatért a rajongás, és én ezt úgy szeretem! Szeretem, ha munka közben eszembe jutnak bizonyos jelenetek az előző esti olvasásomból, ha a lopott nyugodt perceimben Liv és Henry kettősén agyalhatok vagy hogy vajon mitől lett alvajáró Liv kishúga, Mia - vagy inkább: kitől? Most pont ezt az érzést keresem, és itt megtaláltam.
Kedves Kerstin, örök hálám; te vagy az egyik író azon kevesek közül, akik be tudják bennem indítani a tizenéves fangirl-üzemmódot, ami bár minden fennköltségtől és filozofikus gondolatoktól mentes, de pont azért ilyen jó.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első és második könyve
Das erste Buch der Träume; Das zweite Buch der Träume
Fordította: Szakál Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
328 oldal, 344 oldal

A klastrom titka

2017. február 12., vasárnap

"Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja."


Tizenhárom évvel ezelőtt kaptam ezt a könyvet karácsonyra az anyukámtól. Emlékszem, milyen hosszú könyves kívánságlistát írtam pár hónappal azelőtt, amiből lehet válogatni, és végül erre esett a választása, mert kislány korában nagyon szerette Jane Austen regényeit, és végre engem is érdekelni kezdett. Addig hiába ajánlgatta nekem. Ezzel a könyvvel kezdődött az ismertségem Ms. Austennal, bár meg kell valljam, nem ragadott akkor annyira magával, ezt egy hosszú téli estén át is beszéltük anyukámmal. Még két évnek kellett eltelnie, hogy Mr. Darcy hűvös tartózkodása megnyerjen magának, és végül belássam, anyukámnak tényleg igaza volt, Austen világa tényleg nekem való. 

Azóta se olvastam újra A klastrom titkát, de minden évben belemerültem egy Austen regénybe, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mennyire szeretem az írónő humorát és gondosan becsomagolt társadalomkritikáit. Tavaly úgy döntöttem, hogy megpróbálom magamban revideálni ezt a regényt is, amit talán mindig is kicsit mostohán kezeltem. S hogy sikerült-e? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. A klastrom titka így második újraolvasás után is az Austen regények legutolsó helyén kullog bár most lényegesen jobban szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy a hozzá kapcsolódó emlékeim továbbra is nagyon kedvesek. 

A regény amúgy Austen első befejezett könyve, bár csak poszthumusz jelent meg végül 1817-ben. Az első munkacíme eredetileg Susan volt amikor 1803-ban átadta a londoni Crosby&Co.-nak, akik vállalták kiadását. Ám ebből nem lett semmi. 1816 tavaszán visszaadták bátyjának, Henry-nek a kiadás jogát ugyanazért az árért, amiért anno ők vették. Jane egy éven keresztül dolgozta át ezt a regényét, és a főszereplő nevét Susanről Catherine-re változtatta - így a regény munkacíme is megváltozott. Miután az írónő 1817. júliusában elhunyt, bátyja átnevezte a regényt a most ismert Northanger Abbey-re, és így jelent meg 1817. decemberében a Persuasionnel (Meggyőző érvek) együtt. 

Catherine Morland hiába lett hős, mégsem erre lett predesztinálva - ezt már Austen is megmondta. A kanyarban sincs Elizabeth Bennetthez vagy Eleanor Dashwoodhoz képest, ezt jó, ha tudjátok. Sokkalta több a közös benne inkább Fanny Price-szal, csak Catherine véleményem szerint sokkal butácskább, naivabb és ráadásul mindent túlaggódik és a folytonos megfelelni akarásától legszívesebben a falba verném a fejem. Tele van mindenféle társadalmi görcsökkel, oldalakat tud lamentálni arról, hogy vajon ez vagy az a barátnője mit gondolhat róla vagy milyen mértékű negatív érzésekkel viseltetik iránta vajon. Oh, Catherine, hát tojd le magasról - azt hiszem, ezt a tanácsot adtam neki a legtöbbször olvasás alatt. Azonban hogy Catherine mellett is szóljak pár jó szót, a javára írható az a vitán felül álló tény, hogy a regény során azért mégis csak fejlődik, és sok hibáját belátja. 
Ezzel a regénnyel amúgy szerintem az a baj, hogy nem annyira kiforrott; érződik, hogy első regény és hogy nem annyira nekünk szól. Claire Tomalin az írónőről írt életrajzában azt mondja, hogy ez a regény a leginkább olyan, ami a család szórakoztatására készült elsősorban. Valószínűleg tele van egy csomó olyan belső poénnal, ami ennyi év távlatából és az Edward-kori regények kevésbé ismerőjeként nem esik le sehogysem. 
Persze, jó ez meg időnként nagyon is szórakoztató (a narrátor kiszólásait egyszerűen imádom), de jóval kevesebb benne az a finoman becsomagolt, iróniában megmártózott, rettentően éleslátású társadalomkritika, ami a többi regényének sajátja. Vagy csak én értettem ezt most kevésbé? Ugyan a gótikus regényt és azok olvasóit remekül kifigurázza, de ez csak a regény elég kis százalékát teszi ki. Nem úgy, mint a későbbi Mansfieldi kastély esetében, ami az én olvasatomban a romantikus regények paródiája, és ezt nagyon szépen végigvonultatja az egész történeten. Ha itt is nagyobb helyet kapott volna, talán nem az Austen- listám végén szomorkodna ez a könyv.
Mégis... jó volt elővenni ezt a könyvet most. Nem Austen miatt, más miatt. Akárhányszor kinyitottam, eszembe jutott az a karácsony. Mintha meghasítottam volna kicsit az idő szövetét.

Jane Austen: A klastrom titka
Northanger Abbey
Fordította: Borbás Mária
Palatinus Kiadó
226 oldal  
 

Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

2017. február 5., vasárnap

A napsugár játszadozott a Cam folyó tükrén. A csónakázók lelkesen ordibálva küldözgették egymást a fenébe.

Douglas Adams könyvei általában olyanok, hogy tök jó dolog olvasni őket és iszonyatosan elszórakoztatnak, de ha megkérdezik, mégis miről szólt ez vagy éppen amaz, akkor általában csak annyit sikerül kinyögnöm roppant szofisztikáltan, hogy idézem: "őőőőő....hát...izé...őőőőőőőő." Nincs ez másként szerintem Dirk Gently történetével sem, aki amúgy egy holisztikus nyomozóirodát üzemeltet, és az eltűnt macskák megkeresésére specializálódott, miközben csinos összeget húz ki az idős hölgyek pénztárcájából. Aztán történik egy rejtélyes gyilkosság, megjelenik egy elektromos szerzetes, ló kerül a kádba, beszorul a folyosóra a kanapé, és Samuel Taylor Coleridge is feltűnik a színen. S ezzel igazából még csak a felszínt kapargatom, de szerintem már ebből is érezhető, hogy micsoda abszurd kavalkád van itt, kérem szépen.

Dirk elérte, hogy kialakuljon róla a mítosz, miszerint ő egy médiumadottságokkal bíró, misztikus, telepatikus, vizionárius, távolbalátó, pszichoasszikus vámpírdenevér. Hogy mit jelent a pszichoasszikus? A szót ő találta ki, és hevesen tagadta, hogy bármit is jelentene.

Amúgy elég jó lenne, ha sokkal jobban otthon lennék az abszurd meg humoros könyvekben, és akkor sorolhatnám a vég nélküli listát, hogy kihez tudnám Douglas Adamset hasonlítani meg miért is... ám műveltségem hiányának folytán csak annyit tudok mondani, hogy az angol humor kedvelői szerintem biztosan díjaznák ezt a regényt.  Meg persze azok, akik szerették a Galaxis útikalauzt - igazából hasonlóan agyament történet, legalább ugyanannyi fura helyzettel, ám valamennyivel kevesebb űrhajóval. Ugyanúgy itt is, sosem fogod igazán kitalálni, hogy mi lesz a következő fordulat vagy egyáltalán merre tart a történet, mert Douglas Adams annyi agyament és váratlan dolgot hoz be, amit még csak elképzelni sem lehet. 
Igazából az ő könyveinél szerintem nekem, mint olvasónak nincs is más dolgom, mint csak rácsodálkozni folyton, hogy milyen lehetetlen elemeket vagy fordulatokat varázsol elő a képzeletbeli kalapjából. 

Mellesleg, ki gondolná, hogy Dirk Gentlynek nem csak a pizzához, hanem még Dr. Who-hoz is köze van. Most ezt úgy mondom, mintha rendszeresen nézném a sorozatot, pedig nem is. Mindenesetre tény, hogy Dirk Gently alakja illetve a történetéhez kötődő jó néhány ötlet Doctor Who-s epizódok írása közben jutott eszébe, és bizonyos részekben találhatunk ilyen-olyan mértékű hasonlóságokat is (City of Death vagy a soha le nem adott Shada). No, és persze a lépcsőfordulóba ragadt kanapé sem véletlen!
Minden mindennel összefügg, ezt már Dirk Gently is megmondta - én meg örömmel olvastam. Csak légyszi, ne kérdezzétek meg tőlem, miről szólt. 

(zárójeles megjegyzés: mellesleg most csináltak ebből a könyvből egy sorozatot, ha jól láttam, Elijah Wood főszereplésével. Ebben a szent pillanatban töltöttem..khm.. szereztem meg az első évad első részét, mindjárt meg is nézem, roppant mód kíváncsi vagyok.) 

Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
Dirk Gently's Holistic Detective Agency
Fordította: Gieler Gyöngyi
Gabo Kiadó
351 oldal


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS