2017. augusztus 20., vasárnap

Átkozott boszorkák

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.


Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

Vélemények:

10 hozzászólás:

SafeHaven Avilda írta...

Örülök neki, hogy te is ennyire megszeretted Hoffmant :)
Bár az utolsó pár mondatodon meglepődtem, szerintem eddig még nem találkoztam ilyen véleménnyel. Úgy gondolom, hogy passzol a stílushoz ez a trágárság, hisz eleve már egy hullával kezdődik a sztori, és Hoffmanra jellemző amúgy is, hogy a mágia mellett erőteljes a realista zsáner.
Számomra inkább az Itt a Földön hatott így (nem is tudom, azt merjem-e ajánlani :)), és ott éreztem úgy, hogy a fordítás elcsúszott (állandóan a meghág szavakat használta a fordító), miközben Nagy Nóra annyira elkapta Hoffman stílusát :)
Amúgy olvasva az írónő többi regényét, ott is megjelennek ezek a trágárabb, szexszel teli jelenetek, de hát Hoffman a szerelemről ír, ahhoz meg mindez hozzátartozik.

Heloise írta...

Igen, totál jó volt a regény stílusa egyébként - egyetértek, hogy Nagy Nóra elkapta a stílust. Választékos és lírai volt, és nem tudom, nekem pont ezért lógott ki a Jimmyvel való "kefélések" hosszasabb ecsetelése (és nem is maga a dolog, hogy erről szó van, mert hát na tényleg nem ez a probléma meg értem én azt is, hogy a Jimmyvel való kapcsolat nagyjából erről szólt), hanem nem tudom... nekem ez most nem illett bele, de nem a kisasszonyos zavarom miatt.
Lehet, hogy bennem másabb kép élt Alice Hoffman stílusáról (mmint összességében értve), és meglepett ez a dolog talán ez lehet, nem tudom - mindenesetre értem, amit írsz, sőt még azt is mondom, hogy objektív szempontból melletted több érv szól :)

Amadea írta...

Na, ezen én is meglepődtem, ezt a könyvét kétszer olvastam, de nem emlékszem, hogy annyira kilógott volna a szövegből... ha valaki azt mondja, káromkodás van benne, csak pislognék.:) Amennyire emlékszem, Jillian nem igazán finomkodó jellem, lehet, hogy Hoffman úgy gondolta, illik hozzá a trágárabb szóhasználat.
Az időutazó feleségén szoktak még kiakadni: szép, romantikus történet (valóban romantikus, de túl életszerű ahhoz, hogy szép legyen), és csúnyán beszélnek benne... aha, kétszer szerepel benne a "p*na" szó.:D
(Nem azért írtam mindezt le, hogy a véleményed ellen ágáljak, csak simán leírtam.)

Heloise írta...

@Amadea: Igazából én már akkor ufónak éreztem magam, mikor megfogalmaztam magamban, hogy ez a része nem tetszett :D de mint írtam, objektívan szemlélve a dolgot, több érv szól amellett, hogy ez itt megfér, és én ezt el is fogadom, tényleg. De az egyéni ízlésem (amiben nem feltétlen kell legyen logika :D ) a kefélés, szopás és dugás szavakat most (!) nem tartotta ideillőnek - és nem azért mert juj, de csúnya, ilyet életemben nem hallottam, látni se merem leírva - , hanem nem tudom... nekem ez így most nem. Látod, még megindokolni se tudom normálisan :D Szóval ezért mondom, mellettetek több érv szól, és én csak egy "mert nem"-et tudok felmutatni :D most ez lehet részemről egyéni hangulat, hibás prekoncepció vagy nem tudom. De gondoltam azért leírom, mert hozzátartozott az élményemhez - amellett, hogy egyébként meg tetszett a könyv.
Na legalább Az időutazó feleségén nem akadtam ki :D - de tényleg, most hogy írod, emlékszem, hogy voltak róla ilyen vélemények, és én meg azokat nem is értettem.
(persze, nyugi értem, miért írod :) )

Amadea írta...

Ez a szép a saját blogban, leírhatod a saját véleményed (mármint, kommentben is leírhatja az ember máshová, de a saját oldal olyan, mint vállalhatatlan ruhában mászkálni otthon), nem kell megindokolni. Ezt érezted és kész, szerintem még Hoffman se kérné rajtad számon.
Én most a Hetedik mennyország c. könyvét olvasom újra, kilenc év után, még mindig tetszik.:) De a Gyönyörű titkok múzeuma (sírok ettől a címtől) kivételével mindegyik könyvét szeretem, még az Itt a Földönt is, csak dühös lettem tőle.:)

Én az Ava Lavender különös és szépséges bánatával voltam hasonlóan... a vége felé történik valami, ami nagy arcul csapás a könyv stílusát tekintve.

Heloise írta...

"a saját oldal olyan, mint vállalhatatlan ruhában mászkálni otthon" :D :D zseniális és mennyire találó!
Az ilyen könyvek az igazán jók - hogy pl. ennyi év után is szereti az ember. Jó (és ritka) az, amikor a régi kedvencek kibírják az újraolvasásokat.

Nikkincs írta...

Ezt is nagyon imádtam AH-tól :) Nemrég olvastam, könyvtárból, és először állandóan a film járt a fejemben, aztán elfeledtem és élveztem a regényt. Amúgy erre "hardcora" :) vonalra én sem emlékszem benne, lehet nálam átcsúszott a rostán. Viszont gondolkoztam és szerintem ezzel AH más könyvében is találkoztam. Talán a Skylight Confession-ben? De azt angolul olvastam és valahogy abban a szövegkörnyezetben és angolul nem olyan kirívó, mint a mi magyar szavainkkal olvasva.
Örülök, hogy azért megint jó élményed lett vele, szerintem olyan jó dolog az újraolvasás. Most én is tobzódom benne, őszre tervezek jó néhány könyvet újra levenni a polcról :)

Heloise írta...

Húú, én a filmet már nagyon régen láttam egyébként, tervezem, hogy hétvégén újranézem. Amúgy elhiszem, hogy átcsúszott ez a rész a rostán, mert tényleg annyi gyönyörűen megfogalmazott bekezdés van benne, és ez igazából tényleg nüansznyi része.
Igen, amúgy aztán utánanéztem, a Goodreadsen is említette pár értékelő hogy az angol verzióban is feltűnt ez nekik - persze, ezzel igazából csak azt akarom mondani, hogy jó, hogy mégsem vagyok egyedül :D pedig már úgy éreztem magam... :( / :)
Ó, és miket tervezel újraolvasni? :)

Síontan, a Bátor Nyúl írta...

Heloise, nekem is pontosan ez jutott róla az eszembe o.O Hogy olyan arculcsapósan nem odaillő. Pedig A tizenharmadik boszorkányban is volt ez meg az, de ott mégse volt ennyire feltűnő. Még régebben olvastam egy kisregényt, Vercors Sylva címűjét, tisztára lírai az egész egy jó darabig, aztán van egy olyan rész benne, hogy csak néztem. Most már megbocsátottam neki, de ott és akkor elég nagy sokk volt :D De lehet, hogy csak mi vagyunk túlságosan sznobok :D

Heloise írta...

jaj, de jó @Siontan :) - Akkor pacsizzunk össze! Igen, A tizenharmadik boszorkányból ez nekem se rémlik ilyesmi, de mondjuk én mást nem olvastam tőle ezen kívül.. A többiek mondják, hogy a több regényében is előfordul. És én tényleg objektíven tudom, hogy lehet rá magyarázatot találni, hogy ezek miért vannak ott - Ugye ez leginkább Gillian és Jimmy kapcsolatában bukkan fel, ami kb. erről is szólt, nem volt ott lelki mélység csak szex. De közben meg a saját szubjektív ízlésem itt és most valahogy mégis fanyalgott emiatt. (oh, pedig ha ez nem lett volna, simán kedvenc lett volna. Mert tényleg kb. ennyi hiányzott hozzá, minden más annyira szuperség benne.)

Related Posts with Thumbnails