A Vörös lázadás egy nagyon erős kezdőkötet, csak túl kell esni az első húsz oldalon, ami nem szól másról, mint hogy a főhős, Darrow mennyire izzad a hőszkafanderben. De miután a 21. oldalon végre letusol, utána tényleg teret kaphat ennek a világnak a zseniálissága és összetettsége. Meg olykor hátralapozhatunk az utolsó oldalra, hogy rácsodálkozhassunk minden egyes alkalommal, hogy Pierce Brown mennyire piszkosul jóképű.
"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. Én vagyok a pöröly, ami leveri majd a láncokat."
Darrow születése óta lent él a Mars alagútrendszerében, ahol bányászként dolgozik. Sosem látta még az égboltot. Ám Darrow nemcsak bányász, hanem Vörös is - vagyis a társadalom legalacsonyabb rétegének a tagja. A Vörösökkel elhitetik az Aranyak, hogy sok-sok éve tartó munkájuk egyszer csak megtérül, és valamikor végre lakhatóvá varázsolják a bolygót. Addig is bányásznak, és életveszélyes körülmények között dolgoznak, miközben igencsak szűkös betevőjüket próbálják beosztani. Ám egy nap Darrow is rájön az igazságra: az Aranyak végig hazudtak. A Mars már egy nagyon is lakható bolygó, ahol a társadalom felsőbb rétegei nem is akármilyen életet élnek, miközben ők lent gürcölnek embertelen körülmények között a megélhetésért. Bár Darrow ennek tudatában továbbra is tenné a dolgát, de felesége Eo nem tud belenyugodni a tudatba. Eo elsuttogott vágyai végül Darrow vágyaivá válnak, mikor a lányt egy betiltott dal éneklése miatt felakasztják az Aranyak. Darrow bosszút esküszik, és nem érdekli, hogy meddig kell ezért elmennie. Neki már nincs vesztenivalója.
A Vörös lázadásról az első benyomásom az volt, hogy talán ezt már olvastam valahol: benne van egy pici Vének háborúja, egy csipetnyi Végjáték némi Éhezők Viadalával hígítva. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy totálisan koppincs lenne az egész mert egyáltalán nem az, csak voltak momentumok, amelyek egy picit a fentebb említett könyvekre emlékeztettek. Emellett azért bőven voltak benne új dolgok és sajátos megoldások.
Nagyon szerettem benne, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a politika működésére. Tetszett, hogy nem akar szépíteni vagy az optimista jövőkép jegyében elmaszatolni bizonyos dolgokat. Mert Pierce Brown világában nincsen semmi optimizmus. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy miképp hitetik el bármelyik társadalmi réteggel saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét, miközben észrevétlenül tartják őket elnyomás alatt. Legyen szó akár a Vörösökről, akik kvázi rabszolgasorba vannak taszítva a Mars felszíne alatti alagutak mélyén, és hosszú évtizedek óta csak a reményt kapják, hogy egyszer minden jobb lesz. Ha Arany vagy, annak is ára van. Aranyként meg kell feleljél bizonyos elvárásoknak születésedtől kezdve. Ha nem, akkor meghalsz. Erről gondoskodik az iskola. Ha sikerül életben maradnod, akkor meg kell tanulnod lavírozni a politikai élet útvesztőjében, különben... nos, igen akkor is meghalsz.
Pierce Brown igazából végig azt sugallja, hogy a társadalmat úgy tudod leginkább az irányításod alatt tartani, ha mindenkivel sikerül elhitetned, hogy nyerhet, hogy előrébb juthat, hogy jobb lehet a helyzete. És hogy mindez csak rajtuk múlik. Pedig ez valójában hazugság, mert minden előre eldöntött. De a hitet meg kell hagyni, mert anélkül mit sem ér az egész. S persze ne feledkezzünk meg az ellenségképről sem, ami szintén nélkülözhetetlen egy társadalomban. Ellenség nélkül még a végén a tényleges vezető kerülne veszélybe. Az ellenség társadalmi szempontból szükséges és jó dolog: segít levezetni a dühöt, és lefoglalja az embereket a gyűlölködés - ahogy Umberto Eco írja az Ellenséget alkotni című esszékötetében: "Önmaga jobb definiálásához, úgymond, minden társadalomnak és minden
egyénnek szüksége van ellenségre, akitől különbözhet. Erről tettek
bizonyságot a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek, amikor –
tűrhetetlen faji érveléssel – rettentő ellenséget találtak ki maguknak.
És ugyanezt bizonyítják ma is mindazok a társadalmak, amelyek úgy
keresnek valamiféle, ellentmondást nem tűrő közmegegyezést, hogy például
a bevándorlók „másságában” lelnek ellenségre." És ezt a gondolatmenetet Pierce Brown remekül megfogta és adaptálta ebben a regényében.
Ám nem csak a történet mögött meghúzódó ideológiát kedveltem, hanem főhősünk kitartását és eltökéltségét is. Az író Darrow kezébe a bosszú mindent elsöprő és soha nem nyugható erejét adta. Egy olyan hihető motivációt, hogy nem kérdőjelezzük meg soha, miért is csinálja. Darrow elveszített mindent, ami fontos neki, így úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Csak a bosszú élteti, és bármire képes azért, hogy elérje, amit akar. Ahogy Darrow is mondta: ő lesz a szikra, ami lángra lobbantja a világot. És ezt mi is érezzük már attól a ponttól kezdve, hogy az Aranyak elveszik tőle a feleségét, Eo-t.
A Vörös lázadás egy nagyon okos, nagyon erős kezdőkötet. Ugyan a sokszor kissé nyers és realisztikus leírásai nélkül örömmel meglettem volna, de így is körömrágósan izgalmas volt. A megfilmesítése állítólag tervben van, a forgatókönyv már kész - mondjuk, vannak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetne ezt vászonra vinni. Mindenesetre a következő részekre is vevő vagyok, és ha esetleg a film is megjelenik egyszer csak, nem fogok nemet mondani egy mozira sem.
Red Rising
Fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek
424 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése