Libba Bray: Rettentő gyönyörűség

kiolvastam: 2010. július 29.


Most már valóban kezdem hinni, hogy a Vörös pöttyös könyvek igenis jók! Ez a könyv szintén egy Vörös pöttyös, ami nem okozott csalódást, inkább kellemes meglepetést. Libba Bray könyve tökéletes lehet azok számára, akik szeretik a misztikumot és a kalandot.

A Rettentő gyönyörűség főhősnője Gemma Doyle, aki édesanyja halála után Londonba kerül, és egy leányok számára létrejött nevelőintézetbe íratják be, ahol tökéletes és művelt feleséget faragnak a fiatal lányokból, akik kezdetben még hisznek az igaz szerelemben, de előbb-utóbb rájönnek, hogy ebben a világban csak érdekházasságok vannak, s a szerelem maxmimum a titkos ajtón besurranó szeretővel jöhet el.

Gemma ebbe a világba csöppen bele, s hamar rájön, hogy itt teljesen mások a szabályok, mint amit eddig megszokott: itt mindenki hideg és kimért. Ám a felszín alatt rengeteg dolog van elrejtve: csalódások, vágyak, remények és egy olyan titok, ami bajt hozhat az azt kutatókra. Gemma talpraesettségével, találékonyságával viszonylag hamar barátokat szerez, akik bár az első pillanatokban nem nyerik el nagy valószínűséggel az olvasó tetszését, hiszen elkényeztetett, a gyengébbekkel folyton gonoszkodó lányokként tűnnek fel. Ők azok a tipikus lányok, akik ma is megtalálhatók minden iskolában, óvodában: ők azok, akik állandóan hangoztatják a többiekkel szembeni felsőbbrendűségüket, akik hangosan kinevetik a másikat miközben ujjal mutogatnak rá, ők azok akiket mindenki fél és egyben csodál is. S ők ugyanazok a lányok, akik legbelül csalódottak, szomorúak, és elhanyagoltnak érzik magukat.


„Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és világossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak. Nem szabad elfelejtenem, hogy megbocsássak magamnak. Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki sem élhet örökösen a fényben. „


A lányok világa kegyetlen is lehet: folytonos gáncsolások, versengések folynak a látszólag könnyed csevejek és egy-egy visszafogott mosoly mögött. Olyan az egész, akár egy szoros fűző, amely ott lapul a kívülről kényelmesnek tűnő, elegáns ruha alatt. Ám ebben a fura és számító világban mindig van egy kulcs: egy kulcs, ami megnyitja a kapukat két lány között. Gemma és a többi három lány esetében ez a kulcs egy közös titok, ami igazán szoros barátsággá fűzi kapcsolatukat.

Ez a titok szoros összefüggésben van Gemmával és az ő nem mindennapi képességével. Ez a titok rengeteg izgalmat és misztikumot hordoz magában, s egy olyan ígéretet, amiről a lányok korábban nem is álmodhattak: kezükbe vehetik életük irányítását.

„Amikor a birodalmak bezárultak, mindenki elbújt. Volt, aki elfelejtette amit tudott. Mások hátat fordítottak a tudásuknak. De néhányan hűségesek maradtak, s várják a napot, amikor a birodalmk ismét egybenyílnak, hogy újra övék legyen a varázslat.”

Tulajdonképpen két szereplő volt az, aki igazán érdekelt. Ők valamiért felkeltették a kíváncsiságomat. Bár, meg kell jegyeznem a főszereplő nincs köztük. Őt valamiért nem éreztem érdekesnek, nem gondoltam egyszer se, hogy én különösebben tudni akarok róla bármit is. Ő csak ott volt, és tette a dolgát, míg én közben a másik két alakra figyeltem. Az egyik Ann, a szegény sorból származó, ösztöndíjas tanuló, akit bár rabul ejt a suhogós szoknyák, az elegáns társasági élet világa, mégis tudja, hogy ő soha nem fog idetartozni. Bár szeretne hinni benne, hogy egyszer, mint Hamupipőkét, kiemelik a nevelőnő sorsából, s ő is beletartozhat majd ebbe a világba, ahol most csak nézőként van jelen. Ő az állandó gúnyolódások tárgya, s egy idő után megtanulta kezelni ezeket a helyzeteket: felveszi magára a teljes érdektelenség ködfátyolát, s valamiféle gépként éli hétköznapjait. Olykor azonban muszáj megvagdosnia magát, hogy tudja nem vesztek ki belőle az érzések, még nem vált teljesen érzéketlenné. Ann megfelelni akarása olyan erős, hogy sokszor nem veszi észre, hogy pont abba a kézbe mar bele nagy igyekezetében, amelyik mindig csak simogatta.

A másik szereplő, aki megfogott az a bandavezér Felicity volt. Ő az a lány, aki folyton a középpontban áll, körbeveszik az udvarhölgyei és mindenki csak csodálja, még a tanárok is. Olykor gonoszkodó, gőgös, de ezt a páncélt csupán azért viseli, hogy ne lássák meg a többiek mennyire mellőzött is ő valójában. Szülei nem látogatják őt az iskolában, nem jönnek el a nyílt napokra, levelet is csak az egyik alkalmazottukkal íratnak neki. Felicity és Ann bár két teljesen ellentétes személyiség, mégis ugyanazon problémákkal küszködnek: az elhanyagoltsággal. Talán a titok, és annak ígérete ezért is fogja meg őket annyira.

A regény valójában tele van izgalmas részekkel: cselekményben és lelki történésekben egyaránt, s ennek is megvan az az atmoszférája, amely körüllengi az embert olvasás közben. Lélegzetvisszafojtva lapoztam az oldalakat, s ahogy egyre beljebb haladtam a regényben, egyre nehezebb lett letenni a kezemből, míg a végére teljesen hozzám nőtt.

A sorozat következő részének a címe: Lázadó angyalok, amit semmi pénzért nem hagynék ki. Köszönettel tartozom Joeymanonak, akinek az ajánlása nélkül nem biztos, hogy kezembe vettem volna a könyvet!

Az értékelésemben 9 pontot kap!

Egyéves lettem én, július 29-én...

… vagyis hát nem én, hanem a blog. A Könyvekkel suttogó pontosan egy évvel ezelőtt, egy unalmas júliusi délutánon kezdte meg működését. De hogy hogy is jutottam oda, hogy blogot indítsak? Hát, elmesélem Nektek röviden!

Egy júniusi napon véletlenül szemtanúja voltam Zenka blogjának a születésének. Egy véletlen kattintás volt, mindenféle direktség vagy különösebb szándék nélkül, mégis kellemes érzésekkel hagytam el azt a blogot. Aztán néha vissza-vissza tértem rá, s elolvastam egy-egy bejegyzését, de egy idő után valahogy elfelejtődött a dolog, s mivel nem könyvjelzőztem és a nevét se jegyeztem meg, ezért mikor később eszembe jutott képtelen voltam visszatalálni.

Egy évvel ezelőtt július 29-én mérhetetlenül unatkoztam. Egyszerűen minden kínszenvedés volt, semmit se tudtam elviselni magam körül. Aztán egyszer csak beugrott „az a jó kis blog a könyvekről”, s gondoltam ezzel igazán elüthetném az időmet. S amellett, hogy elszáll ez a kibírhatatlan unalom köde a fejem fölül, még hasznos dolgot is csinálok. Ugyanis, azt hiszem ezt már elárulhatom Nektek, a fejem olyan mint egy szita! Két-három hét és teljesen elfelejtem az olvasmányaimat: a történetet, a szereplőket... Mindent, de mindent, egyedül csak a hangulatok, impressziók maradnak meg bennem. De így legalább lejegyzem őket, jobban átrágom magam rajtuk, többet járatom az agyam az aktuális olvasmányaimon, s így valamelyest jobban megmaradnak bennem.

Egy év alatt sokat változtam: igyekszem már nem csak rohanvást megírni a bejegyzéseimet, inkább egyre többet és többet foglalkozom velük. A stílusomat, illetve a posztok végleges formáját még mindig nem tekintem kialakultnak és véglegesnek. Folyton változtatgatok, stílusokat váltok, de még nem találtam meg igazán az én hangomat. Ezt nem feltétlen tekintem rossz dolognak, hiszen úgy vagyok vele: aminek ki kell alakulnia, előbb-utóbb ki fog.

A jövőre nézve egyelőre annyi a tervem, hogy megváltoztatom a sablonomat (ha már szülinap, akkor kapjon új ruhát a szentem), illetve egy új értékelési rendszert alakítok ki (mint mostanában oly' sokan). Íme hát:
1-2: pocsék, olvashatatlan!
3-4: Az alapötlet nagyon tetszik, bár a kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után
5-6: A történet elég hullámzó volt: olvasni is jó volt, de párnának is megfelelt.
7-8: Na, hát ez egész jó volt! Voltak benne apró dolgok, amik nem tetszettek, de alapvetően jó könyvnek tartom!
9-10: Zseniális, fantasztikus, bravissimo! Levett a lábamról!

És utoljára, bár nem utolsósorban, hagytam hátra azokat a dolgokat, amiket a blogom hozott számomra. Anno fogalmam se volt, hogy ez az unalmas délután milyen fantasztikus élményeket hozhat számomra mind a könyvek, mind az ismerősök terén. Ezalatt az egy év alatt minimum a triplájára nőtt a várólistás könyveim száma, amit Nektek köszönhetek, kedves bloggertársaim és molyos ismerőseim! Rengeteg könyvet ajánlottatok számomra, amit ezúton is köszönök! Igazából, mindig kicsit furcsán érzem magam, mikor valakinek a kedvenc vagy szeretett könyvét olvasom. Szívdobogásom egyre erősödik mikor fellapozom a könyvet és valami olyasmit is érzek ekkor, mintha beletekintenék annak az embernek a lelkébe, aki ajánlotta. Mintha ezáltal közelebb kerülnék hozzá, bár személyesen nem találkoztunk és könyveken kívül másról nem nagyon beszéltünk. Tudom fura, de én akkor is mindig így vagyok ezzel.

S a másik csodálatos dolog, amit ez a júliusi délutáni döntés hozott nekem, azok Ti vagytok! Néha rácsodálkozom, hogy mit veszthettem volna akkor, ha egy évvel ezelőtt elhessegettem volna ezt az ötletemet, hogy írjak én is könyvesblogot. Akkor nem gondoltam erre, hogy mennyi mindent adhat a blogolás – ugyanis én régebben egyáltalán nem voltam vele tisztában, hogy vannak könyvesblogosok *pirul* . Egy olyan közösségnek lehetek így részese, ahol mindig van közös téma – és most mindegy, hogy vámpíros könyvek, romantikusok, szépirodalom vagy krimi. Mert mindannyian szeretjük a könyveket, és szerintem itt csakis ez számít. Ha fölnézek a molyra vagy mások könyvesblogjára tuti, hogy lesz valami, ami felvidít: egy jó poszt, egy „ez-most-kell-nekem” típusú könyv vagy egy vicces hozzászólás – egyszóval jó hozzátok fordulni akkor is, ha süt a nap az életemben, de akkor is ha mennydörög és villámlik.

Az internetről eddig három emberhez (Amadea, Bridge, Veron) volt szerencsém személyesen is, s remélem még lesz alkalmunk újra találkozni valahogy-valamilyen körülmények között, s reménykedek, hogy más bloggerrel/ molyos ismerőssel is még összehoz a sors. Hát, csak ezeket szerettem volna Veletek megosztani!

Üdvözöl Titeket,
Heloise

Testvérnek lenni

Jodi Picoult: A nővérem húga


kiolvastam: 2010. július 27.

Szeretem az olyan témájú regényeket, amik az élet nagy ellentmondásait boncolgatják vagy olyan problémákat vesznek górcső alá, amelyek bár egyedi esetek, mégis megmozgatnak az emberben valamit. Ha mást nem is, legalább félórára -órára az ember leül, és járatja magában azokat a kérdéseket, amik a regényben előfordultak. Na, Picoult regénye pont ilyen!


"Szerintem vannak az életben olyan útkereszteződések, amikor nagy horderejű döntéseket hozunk, miközben nem is vagyunk ennek tudatában. Mintha az újság címlapját tanulmányozva kissé lemaradnánk, mikor a piros lámpa zöldre vált, s ezért megússzuk, hogy belénk rohanjon a tűzpiros kisteherautó, amely veszélyes előzésben kiugrott a sorból, s helyettünk más valakivel karambolozott. Vagy bemegyünk egy kávézóba, s ott találkozunk jövendőbelinkkel, aki éppen apró után kutat a zsebében a kasszánál"


A nővérem húga arról szól, hogy hogyan képes beárnyékolni egy súlyos betegség egy boldog, majdnem tökéletes család mindennapjait. Mert Fritzgerald -ék azok lehettek volna, ha Kate nem betegszik meg. Ők lehettek volna az a tipikus amerikai álomcsalád a kertvárosban, két gyönyörű gyerekkel, boldog és szerető szülőkkel. Mennyivel másként alakulhatott volna mindannyiuk sorsa! De viszont akkor Anna sem született volna meg, akit szülei azért hívtak életre, hogy tökéletes donorja legyen beteg kislányuknak.

Na, ez a rész már problémásabb, ugye? Persze, az ember szívesen ad a testvérének bármit, s bárki megmentené a sajátját, ha lenne rá lehetősége. De az megint egy másik dolog, hogy valaki csak azért jön a világra, hogy megmentse a testvérét, s soha sem kérdezik meg tőle, hogy akarja-e. Ezt kell csinálnia, ezért él. Ki kell állni a kellemetlenségeket a kórházban, a kezelések mellékhatásait, s ezért még egy köszönöm se jár, mert ez a dolga, s ez így természetes.

Anna legnagyobb problémája azonban mégsem ez. Épp a tinédzserkor küszöbén van, az identitáskeresés fázisában, ám ez számára még bonyolultabb dolog, mint a legtöbb kamasznak, hiszen ő csupán a nővére által meghatározható: a születésének oka, az élete eseményei, az egészségének megtartása mind-mind nővérével, Kate-tel van kapcsolatban. S Anna pont ezen szeretne túllépni: szeretné megtalálni azt az énjét, amelyikben Kate nem játszik ekkora szerepet, azt az ént, amely egyedi és szuverén dolog, amit meg kell találnia mindenkinek ebben az életszakaszában.

"Mikor Kate született, gyakran elképzeltem, milyen szép lesz majd az esküvője napján. Attól a naptól fogva, hogy megállapították nála a leukémiát, esküvő helyett középiskolásként vetítettem őt magam elé, amint az érettségi felé tart. Amikor visszaesett az állapota, mindez köddé vált – s csupán az ötödik születésnapjára rendezett bulira gondoltam. Mostanában már nem képzelek el semmit, így mindig mindent felül tud múlni."


De talán, annak a gyereknek a legrosszabb, aki alkalmatlan volt erre a szerepre. Aki nem lehetett megfelelő donor Kate számára, s így feleslegesnek és tehetetlennek érzi magát. Jesse, a báty pont így van ezzel, s ezért is lépett a problémás, bajkeverő fiatalkorúak dimbes-dombos útjára. A szülei szerint kezelhetetlen, pedig valójában csak egy kis figyelmet akar – mint oly' sok gyerek.

Az anyuka iránt, hogy mit érzek, sokszor nem volt tiszta. Egyfelől haragudtam rá azért, mert így elhanyagolja a másik két gyermekét, s Kate pedig szinte mindig elsőbbséget élvez. Senkit nem kérdez semmiről, ő csak azon van, hogy Kate túlélhesse ezt a napot és a következőt is. Bár, nekem még nincs gyermekem, de ennek ellenére, hogy nem tetszett a viselkedése a többi gyerekével szemben, azt azért meg kell hagyni, hogy Kate-nek viszont nagyon jó anyukája volt. S valószínű én is, vagy bárki így tett volna a helyében. Ha van egy beteg gyereked, aki bármikor meghalhat, akkor az ő túlélésére fogsz koncentrálni, nem legyinthetsz, hogy ennek már úgyis mindegy. Küzdened kell, és remélni, mert különben életed végéig bánni fogod, hogy elmulasztottál valamit vele kapcsolatban. S csodáltam az anyukát, hogy nem roppant össze ennek a hatalmas tehernek a súlya alatt: tudta, hogy nem engedheti meg magának ezt. Csak a kislánya számított, és semmi más. Az ötletessége Kate felvidításával kapcsolatban sokszor meghatott, és az, hogy az élet hétköznapi dolgaiból nem akarta kihagyni a betegsége ellenére, mindig megindított.

"Ha az embernek van egy testvére, s az meghal, akkor az ember nem mondja többé, hogy van testvérem? Vagy akkor is testvérek maradunk, amikor az egyenlet egyik felét leradírozzák?"

Picoult -t egyébként sok éve már, hogy halogattam. Nem a témája miatt, hanem azért, mert nagyon féltem attól, hogy olyan mélyen depresszív lesz a hangulata, hogy megfojt. De nem így lett! Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem lebeg a fejünk felett a téma komolysága, de nem kerültem tőle mély depresszióba, s a sírás is csak a legutolsó oldalon kapott el. Picoult stílusa könnyed, nem telepedik rá az emberre, sőt olykor még a bájos jelző is kifejezetten illik rá. Tetszett az is, hogy az összes szereplő narrátor ebben a regényben. Mindenki elmeséli, hogy ő hogyan élte meg az adott helyzetet, vagy úgy magát az életet. Minden szereplő tette, gondolata értelmet nyer ezáltal, s az olvasó egyiket se tudja elítélni, bármit is csinált vagy mondott az illető. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ott is folyton narrátorok nyüzsögnének a fejünk felett, s akkor talán jobban megértenénk a többi embert is...

"A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak."

Picoult regénye szerintem olyan, mint a való élet. Itt sincs egyetemes és egyszerűen megállapítható igazság. Itt is, akárcsak olykor az életben, nem lehet abszolút jó döntést hozni, mert mindig lesz olyan, aki sérülni fog, aki veszít ezzel valamit. Itt a világ nem fekete vagy fehér, mint ahogy azt sok mű állítja: nincs jó vagy rossz oldal. A célok mások.

Szerintem jó regény volt, és érzem hogy adott valami pluszt is, nemcsak kellemes elfoglaltságot egy-egy unalmas délutánon. Elgondolkodtatott, s a végén sikeresen átéltem a katarzist. Az egyetlen dolog ami olykor zavart, a sok időbeli ugrás, amiket nem mindig tudtam rögtön hova tenni: volt, hogy vissza kellett lapozzak, hogy megtudjam mikor is játszódott ez az esemény. De lehet, hogy csak simán figyelmetlen voltam. A másik dolog, amit szerintem jobban is meg lehetett volna oldani az az, hogy a narrátorok között stílusbeli különbségek is legyenek: hogy az ember ne csak a felirat miatt, hanem magától érezze, hogy most éppen ki beszél.

Picoult regényét így 9 pontosra értékelem.

Az elveszett királylány kalandjai

Hát, akkor íme az általam emlegetett mese, majdnem húsz évvel ezelőttről! A helyesírásban a kijavított verziót használtam fel. (képet is rakok fel hamarosan)


Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy elveszett királylány. De már nem volt elveszett, mert azóta megkerült. Azért volt elveszett, mert egyszer mikor nagyon kicsi volt, és az anyukájával bementek a városba megnézni a cirkuszt, eltévedt. Sokáig csak keresték, és keresték, de csak két nap után találták meg. Így lett ő elveszett királylány.

A neve egyébként Sári volt, és nagyon szép volt. Sárga volt a haja és hosszú és göndör. Magas volt és szép zöld ruhája volt. És volt egy lovacskája is, akit Rárónak hívtak. Sokat lovagolt rajta a házuk mögötti erdőben, ahol rengeteg manó és tündér is élt. De csak titokban. Sári nem tudta, hogy az már Meseországhoz tartozik.

De Sári királylány már felnőtt. Férjhez ment Pisti királyfihoz. Pisti királyfi a szomszéd várban lakott. Szerelmesek voltak egymásba, s az esküvőjük után sok puszit adtak egymásnak. Gyerekük is született. A neve Juli lett. De Juli még kicsi, és nem csinál mást csak sír és eszik és az ágyában alszik. Néha a tündérek belátogatnak hozzá, de csak titokban. Tesznek az ágyára egy csokor piros és kék virágot. Szépek és illatosak azok a virágok.

Egyszer egy napon reggel volt, és Sári és Pisti felébredt. Pisti királyfi kiment a konyhába és csinált kávét, mert attól mindig jobb kedve lesz. Két kávét megivott, mert most nagyon mérges volt. Sári addig megágyazott az ágyon és felöltözött a szép új ruhájába. Az aranyból készült és csillogott is.

Pisti királyfi nagyon sokáig itta a kávéját, és ránézett a naptárra. Hatalmasat kiáltott, és szólt Sárinak. Ma volt Julinak a szülinapja és ők elfelejtették. Szegény Juli! Pisti királyfi kitalált egy tervet. Sári addig eltereli Juli figyelmét, Pisti királyfi pedig addig bevásárol.
- Ne felejts el tejet venni, mert elfogyott! - mondta Sári Pistinek, aki épp a cipőjét húzta. Elment a boltba.

Addig Sári Julival játszott jó sokat. Juli beszélt Sárinak a tündérekről, de ő nem hitt neki. Így tovább játszottak. Sokat rajzoltak és babáztak.

Pisti királyfi estére hazaért és hozott tortát és egy ajándékot Julinak. Vendégeket is hívott a szomszéd várakból. Sok királylány és királyfi volt náluk vendégségben. Jót buliztak. A végén odaadták Julinak a csokis tortáját, és az ajándékát, ami egy bicikli volt. Juli nagyon örült neki. De biciklizni még nem tudott, mert kicsi volt.

Szerencsére nem jött rá, hogy a szülei elfelejtették a szülinapját. Sári este akart csinálni Julinak kakaót, de elfogyott a tej. Pisti királyfi elfelejtett tejet venni. Ezért Juli tortát kapott estére. Utána betették Julit az ágyába és énekeltek neki meg meséltek is. Juli hamar elaludt. Pisti királyfi és Sári királylány boldogan aludtak el. Itt a vége, fuss el véle!

Apácashow

Sarah Dunant: Szöktetés a zárdából

kiolvastam: 2010. július 22.

Ma már természetesnek vesszük, hogy egy nő építheti a karrierjét, beszállhat a mindennapi élet taposómalmába, akár harminc-harmincöt vagy még több évvel a háta mögött is férjhez mehet, sőt, ha úgy gondolja vagy a sors úgy hozza számára még a szingli életet is élvezheti. A család nem fogadja ma már bosszúsan egy lánygyermek születését, s értékét nem az általa megszült fiúgyermekek számában mérik. Pedig tudjuk, hogy ez nem volt mindig így a történelem folyamán...

Régen a lányokban csak a jó kiházasítás reményét látták, s a summás hozomány elvesztését. Egy nő, lett légyen akármilyen eszes és művelt, végül mégiscsak a "tűzhely mellett" köthetett ki. Már ha szépsége engedte. Ha a szegény lány nyúlszájjal született vagy valamely testi vagy lelki fogyatékossággal, akkor csak púp volt a család hátán. S azokról ne is beszéljünk, akik bár szépek és okosak voltak, de árvákká lettek még mielőtt egy jól kecsegtető házasságba léphettek volna: rájuk is nehéz sors várt. De vajon ők hova jutottak? Hová mentek?

Igen, a zárda jelentett menedéket nekik. A hely, ahol az Úrral jegyességet kötöttek, a hely, ahol ezentúl élniük kellett, akár akarták, akár nem. Nekik ez jutott.

"Közülünk többet akaratuk ellenére zártak be ide és fosztottak meg a külvilággal ápolt kapcsolat minden lehetőségétől. Ilyen szigorú szabályok között, így elhagyatva mindenki által, csak a pokol lehet a mienk, itt és a túlvilágon egyaránt." (491.o.)

Sarah Dunant könyve ezeknek a nőknek, valamint az előttük és utánuk járó nők véghetetlen sorának állít emléket. De azok a falak nemcsak elzárták őket, hanem védelmet is nyújtottak az akkori világ furcsa felfogásával szemben. S a kocka megfordult: már nem a társadalom peremén álltak, hanem az Úr szolgálatában, s nagy megbecsülésnek örvendtek a világiak körében is.

S ha jobban belegondolunk, valójában melyik nő volt az igazi rab s melyikük a szabad? Az aki egy kikényszerített érdekházasság életét éli a zárda falain kívül, akinek élete és sorsa folyton mások döntésétől függ; s bár vehet csodaszép, méregdrága ruhákat, csillogó ékszereket, de férje erőszakoskodásától nincs megóvva, akinek engedelmeskednie kell mindenekfelett, mert az ő tulajdona? Vagy az a nő, aki bár falak között él, elzárva a külvilágtól, mégis olyan munkát végezhet, amit élvez, s a közös gyűléseken kifejtheti véleményét, szavazati joggal rendelkezik bármilyen ügyben, bármilyen státusban?

" A szerelem nem piacképes árucikk; az ember elfogadja, amit kap, még akkor is, ha férjura abban leli kedvét, hogy kékre-zöldre verje, és csinosabb ágyékoknak nemzzen mindenféle fattyúgyermeket." (419.o.)

Sarah Dunant regénye egy ilyen világban játszódik, középpontjában egy olyan fiatal lánnyal, akit -mint oly' sokakat az idők során- akarata ellenére adtak be a zárdába, mert egy rangjához nem méltó emberbe szeretett bele - egy zenetanárba. A lányban csak úgy lobog az ellenállás tüze, melyet lecsillapítani senki sem tud, képtelen beletörődni családja által rámért sorsába. Ő szabadulni akar, mert bár tiszteli az Urat, mégis a szívét már Jacopo-nak, a zenetanárnak ajánlotta föl. A lány leleményessége nem ismer határokat: valahogy sikerül eljuttatnia szerelmének raboskodása helyszínét - mert a zárdába költözése is a legnagyobb titokban ment- , s aztán igyekszik úgy csűrni-csavarni a helyzetet, hogy a szökését is végbevigye (bár, elárulom azért a történetben lesznek ezelőtt is és ezután is csavarok)

" Az apátnőnek igaza van. A világ tele van velük: leánygyermekekkel, akik túl fiatalok, túlságosan megöregedtek, túl betegek, túl csúnyácskák, túl nehezen kezelhetők, túl ostobák, túlontúl értelmesek. Kiselejtezés. Száműzetés. Élve eltemettetés. A dolgok rendje. Mit tehetne erről? És nem mintha odakint fenékig tejfel lenne az élet. Szabadság? Miféle szabadság? Hogy feleségül menjen ahhoz, akihez éppen hozzákényszerítik?" (419.o.)

A történet másik főszereplője pedig egy apáca, Zuana nővér, aki patikáriusként szolgálja az Urat a zárda falain belül, s magukat az apácákat is. Zuana már több éve a kolostor lakója, s azért került ide, mert édesapja még azelőtt meghalt mielőtt kiházasíthatta volna leányát - s így kénytelen volt zárdába vonulni, hogy örökségét megmenthesse a teljes eltűnéstől. Ám számára pénze helyett sokkal többet jelentettek édesapja gyógyászati könyvei, melyeket féltve őrzött kincsként őriz, édesapja emlékével együtt, ami oly' sok év után is olyan erősen él benne, hogy tanácsait, bölcsességeit még mindig hallja, s olykor-olykor beszédbe is elegyed vele. Bár többen a szemére vetik a regény során, hogy nincs közel úgy az Úrhoz, mint sok más apáca, de szerintem nem így van. Ha az Urat a Végtelen Jósággal feleltetjük meg - függetlenül attól, hogy hiszünk-e abban, hogy tényleg létezik úgy és olyan formában, ahogy a Biblia mondja - , akkor Zuana a legeslegszorosabb kapcsolatban van vele, még akkor is, ha nem valami misztikus és földöntúli hangon szólal meg számára, hanem szeretett édesapja tónusán. Szerintem, ha Isten meg is szólított valakit ebben a regényben, az csakis ő lehetett, senki más.

Bár, a fülszöveg szerint a regény egy szöktetés történetét meséli el, nekem mégse ezt beszélte el. Én két teljesen különböző nő összecsiszolódását olvastam a sorok között: két külön világ, különböző célokkal, akik valamiként mégis megérinthetik egymást. S a végén rájönnek, talán még sincs annyi különbség köztük. Izgalmas volt számomra olvasni, hogyan is alakul ki ez a furcsa kötelék kettejük között, hogyan fűzi egyre szorosabbra kapcsolatukat a bezártság, az egymásra utaltság.

A regény a közepéig nekem nagyon tetszett, főleg azért, mert ennek a középpontjában a fiatal lány lázongásai, cselvetései álltak, ahogy egyre azon igyekezett, hogy tervét megvalósíthassa, s túljárjon az apácák eszén. A közepétől a regényben egy éles váltás figyelhető meg, ami már egy teljesen megváltozott hangulatot, felfogást áraszt magából, amit én annyira nem tudtam elfogadni. A lemondások, a folytonos vezeklések, ez az egyre fojtogató klausztrofóbiás érzés, ami ekkor engem teljesen a hatalmába kerített mikor olvastam; a csodára várás, s azok felhasználása a zárda vezetéséért vívott sakkjátszmában, melyben minden ember és minden tett csak bábu, számomra nem hozták meg a regény első felére annyira jellemző rajongásomat. Persze, ez nem feltétlenül rossz, inkább csak arról van szó, hogy a második felében középpontba kerülő mentalitással nem igazán tudtam azonosulni.

A regény az értékelésemben 8,5 pontot kap!

A könyvért köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak!

Fülszöveg:
1570-ben járunk, a rendkívül gazdag itáliai városban, Ferrarában. A tizenhat éves lányt, Serafinát szülei arra kényszerítik, hogy egy zárdában, a Santa Caterinában élje le hátralévő életét, ugyanis beleszeretett egy rangján aluli férfiba. A zárda messze földön híres énekkaráról, és Serafinának esodálatos hangja van, ám ő egyáltalán nem hajlandó énekelni. Megérkezése pillanatától a Santa Caterina valóságos csatatérré válik, hiszen a fiatal nő egyáltalán nem hajlandó beletörődni sorsába, minden áron szeretne visszajutni kedveséhez. A harcba mindenki belekeveredik a főnöknőtől kezdve a legutolsó novíciáig, ám az események fő mozgatója mégis a csendes, csodabogárnak számító patikárius nővér, Zuana lesz. Sarah Dunant nagy szakértője a reneszánsz kori Itáliának, e könyvében is korhű képet fest erről a színes, mégis sokszor kegyetlen világról. Földi és égi szerelem, szentség és hamis extázis, hit és merev dogmák összeütközése teszi feszültté ezt a kiváló történelmi regényt.

Én is játszok...

... Norin -nak és Spectator-nak hála, akik megörvendeztettek ezzel a kis kedvességgel. Köszönet érte! :-)

Hát, akkor lássuk mik is a játékszabályok :-)

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Szóval, akkor lássuk azt a hét dolgot, amit sose akartatok megtudni rólam :-)


1. miután megszülettem, és hazavittek a kórházból, azt mondják nagyon sírós baba voltam (szerintem aljas rágalom :-) ), sehogy se tudtak megnyugtatni (kivéve mikor aludtam, ugye). Aztán pár hetes voltam, mikor Apu hazajött hozzánk pár hétre a katonaságból és hiába volt minden babusgatás, csak nem akartam abbahagyni a sírást. Aztán egyszer elkezdett felolvasni nekem az Iliászból, s csodák csodájára elhallgattam, és csüngtem minden szaván. Hát, valahol itt kezdődött el a szeretetem az irodalom iránt.

2. Óvodás koromban mindig is csodáltam azokat a furcsa krikszkrakszokat a mesekönyveim szépséges lapjain, s nem értettem, hogy lehet onnan ilyen gyönyörűséges történeteket elővarázsolni. Négyéves voltam, mikor egy nyáron megkértem Mamámat, hogy tanítsa meg nekem hogyan fejtsem meg ezeket az ákombákomokat. Azóta olvasok -persze, azért a könyvek stílusa, tartalma az évek alatt változott :-D (bár, még mindig szeretek meséket olvasni)

3. Ugyanezzel a Mamámmal nyaranta gyakran töltöttük úgy az időnket, hogy könyveket "írtunk". Vagyis fogtam egy csomag írópapírt, s elkezdtem lejegyezni olyan meséket, amiket szívesen hallgatnék esténként, hozzá természetesen illusztrációkat is készítettem :-) Az első ilyen "mesém" címe Az elveszett királylány kalandjai, aminek a lapjait celluxszal ragasztottam meg, hogy tényleg igazi könyvnek tűnjön. Pár hónapja találtam rá megint erre az elveszettnek vélt könyvecskére, s mint valami hülye, röhögve bőgtem felette. Sírtam, mert megható volt látni a sárga lapokon mostanra már elhunyt Mamám kezének az írását, aki helyesírási bénázásaimat javította gyönyörű gyöngybetűivel. S nevettem is, mert maga a történet így visszaolvasva eléggé banálisnak tűnik. :-) Szegény Anyunak pedig hányszor kellett ezt felolvasnia nekem esténként :-D Respect! :-D

4. Az első, önszántamból elolvasott regény Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül c. műve volt.

5. Mindig is utáltam a kötelezőket - no nem (mindig) a könyvek miatt, hanem a tudat, hogy kötelezők, mindig elriasztottak.

6. A kedvenc könyvjelzőm, amit az egyik húgom hozott nekem Törökországból: gyönyörű, kékes szőttes anyag. Féltve őrzöm!

7. Vagy a szülinapomra kapott rattanfotelemben ülve olvasok mostanában, vagy pedig hason fekve, hátamon egy kiscicával, amíg a másik macskuszommal meg folyton harcolok közben vagy azért, mert a könyvem lapját rágja vagy éppen azért, mert az éppen olvasott könyvemet jelölte ki a legideálisabb fekvőhelynek és nem lehet onnan leszedni.

Továbbadni: na, ez már neccesebb! Egyszerűen nem tudok közületek választani - a bőség zavara :-) Szóval, ha nem haragszotok én kicsit rendhagyó leszek most, és nem 7 embernek ajánlom fel ezt a díjat, hanem mindenkinek aki (ott oldalt) a linklistámban szerepel - akár megkapta már, akár nem.

Szóval, és akkor egy kis játék:

Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!

Hmmmm...... szóval, akkor írom is

1. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
2. Bulgakov: Mester és Margarita
3. Jane Austen: Büszkeség és balítélet
4. Jean Webster: Nyakigláb Apó
5. Hász Róbert: A künde
6. Gárdonyi Géza: Ida regénye
7. Jasper Fforde: Jane Eyre-eset
8. Philip Pullmann: Az Úr sötét anyagai trilógia
9. Shakespeare: Szentivánéji álom (plusz még ha csalhatok, akkor: Makrancos hölgy, Ahogy tetszik)
10. Emily Bronte: Üvöltő szelek

Hát, ennyi! És akkor most megyek nézelődni, ki milyen könyveket ajánlott és milyen hét dolgot árult el magáról :-)

Ókori mágusok -kik voltatok?

Fritz Graf: Mágia a görög-római világban

kiolvastam: 2010. július 19.

Mágia - már maga ez a szó is varázslatosan hangzik, nem? Mint egy titokzatos varázsszó, ami vágyakozást és kíváncsiságot egyaránt ébreszt a hallgatóban. Valami ősi, mégis valami divatos: hiszen hány regényírót, hány filmrendezőt, festőt, szobrászt ihletett meg a mágia világa az évszázadok során? S hány hétköznapi ember álmodozik titkon azokról a varázslatos dolgokról, amiket a művészek a szemük elé tártak?

Fritz Graf könyvének a középpontjában a mágia áll, méghozzá (mint a címe is mutatja) a mágia görög-római vonatkozásait járja alaposan körül. Nem más ez, mint egy alapos mágiatörténet, műfajához képest nagyon olvasmányosan megírva. A szerző már az előszóban elárulja nekünk célkitűzését ezzel kapcsolatban, méghozzá, hogy minél szélesebb közönség számára érthető legyen, s az olvasó ne egy száraz adathalmazt lapozgasson. Azt kell mondjam, hogy az író sikeresen véghezvitte tervét - már amennyire ezt egy komolyabb tanulmánytól elvárni lehet. Természetesen, azért nem egy regényről vagy egy a Mária Magdolna-örökségéhez hasonlító rendkívül izgalmas, bár igazságtartalmát tekintve erősen megkérdőjelezhető tanulmányról van szó. Az érdekességek itt is ugyanúgy megtalálhatók, bár ahogy komolyabb tanulmányoknál lenni szokott - itt is érezni, hogy minden szónak súlya van.

Az elején a laikus olvasó egy gyorstalpalót kap a kutatástörténetből, s jobban megismerheti azokat a forrásokat, amelyekből dolgozott az író - ezek később már csak említés és idézés szinten vannak jelen, szóval jó ezt a részt figyelmesen olvasni.

S a Bevezetés után már ott is termünk az ókori mágia világában. Megtudjuk, hogy a mágia perzsa eredetű szó, s Hérodotosz szerint ezek a perzsa magoszok egyfajta titkos társaságokba tömörültek és álomfejtéssel, jóslással, temetkezési rítusokkal, áldozatbemutatással foglalkoztak. További érdekességeket fejtünk fel Graf úrral együtt, ha töretlenül és rendületlenül haladunk előre: mit értettek a görög, majd a rómaiak a mágus szó alatt, milyen volt a megítélésük, illetve a vallás-tudomány dichotómiáját is részletesen tárgyalja.

S a következő fejezetekben maga a mágus kerül a középpontba: vagyis hogy mi tett valakit varázslóvá? Hogyan ismerték fel az ókoriak, hogy varázslóval van dolguk? S milyen rituálék voltak szükségesek ahhoz, hogy az ember mágussá váljon? Csupa-csupa izgalmas kérdés, amit szerintem (már ahogy én ezt meg tudom ítélni) az író jó alaposan körüljár, s rengeteg példát hoz fel, ami miatt még olvasmányosabbá válik az egész tanulmány.

S miután a mágia jelentését és a mágus személyét megismertük, megtudhatjuk hogy hogyan is folytak a különböző rituálék, milyen eszközöket használtak, s még az áldozatok "nézőpontját" is beleveszi a vizsgálódásba - már amennyire ez az áldozatok véleménye nélkül lehetséges.


Érdekesnek találtam Fritz Graf könyvét, hiszen érdekelnek az ilyen témával kapcsolatos dolgok, s külön tetszett benne az, hogy bár elég tankönyv-szerű az egész, ehhez képest mégis jó volt olvasni, hiszen az oldalakon nem zavarták a szememet a lábjegyzetek (amik függelékbe voltak rejtve hátul), s ami idegen kifejezés előfordult azt mindig megmagyarázta, és az egész könyv tagolása is jól volt megoldva - tehát egy áttekinthető munkára kell gondolnunk. Vastagsága se visszarettentő, a függelék nélkül körülbelül 160 oldal.
Talán, a külcsín az, ami határozottan nem nyerte el a tetszésemet: jobban örültem volna egy keményfedéllel ellátott példánynak, s valami szebb borítónak. De nem lehet minden tökéletes!

Akit érdekel a mágia vagy a történelem eme szelete, annak bátran ajánlom, legyen az történész vagy éppen laikus. Az értékelésemben 8 pontot ért el!

A könyvért köszönettel tartozom a Gondolat Kiadónak!

Kultúrák találkozása

Kate Furnivall: Az orosz szerető

kiolvastam: 2010. július 18.

Egy vallomással kell kezdenem a bejegyzésemet: engem a könyv borítója fogott meg, szerintem gyönyörűre sikerült! Az, hogy miről is szól, kezdetben egyáltalán nem érdekelt, csak a borítója miatt vettem le olykor-olykor a könyvesbolt polcáról. Aztán később olvastam róla véleményeket a molyon, könyvesblogokon, s mivel mindenki csak jót mondott róla, gondoltam kiveszem a könyvtárból - így határoztam el jópár hónapja, s csak most a nyári szünet semmittevésében jutottam oda, hogy valóban magamhoz vegyem.

A könyv egy nagyon erős kezdéssel indul: a vörösök már átvették a hatalmat Oroszországban, s az arisztokraták és a felsőbb vezetés körüli tisztogatások folynak éppen. Az első oldalakon az orosz pusztákra egy fehéroroszokkal megtömött vagon érkezik, hogy a senkiföldje csendjében a katonák minden különösebb gond nélkül elintézhessék őket - a halálraítéltek között van Valentina Ivanova és férje, illetve egyetlen kislányuk, Lydia. Valentina az utolsó szem gyémántjaival végül meg tudja vesztegetni a katonákat, hogy őt és a kislányát engedjék el - sajnos a férjét már nem tudja megmenteni, ő a vörösök kezén marad.

Pár év múlva anyát és lányát Kínában látjuk viszont: egy olyan Kínában, ami még mindig keresi a helyét ebben a kitágult világban. Különböző népek ötvöző helye ez: angoloktól kezdve magyarokig mindenféle nép megtalálható itt, bár eléggé szeparálva vannak egymástól a város különböző negyedeiben. A nyomorúság és szegénység mindennaposak a város bizonyos részein (legfőként a kínai negyedben), miközben pár utcával feljebb a kandalló melege előtt bársonyszékbe kényelmesen elhelyezkedve a szőrmébe és aranyláncba burkolózott gazdagok azon tanakodnak, hogy epret egyenek-e vagy inkább pezsgőt igyanak?

"Az országban a sötétség, sűrű és határtalan volt. Visszakövetelte magának azt a törékeny világot, amiről azt hitték a külföldiek, hogy az övék."

Valentina és Lydia az orosz negyedben húzta meg magát egy apró padlásszobában. Az anya, aki egykor a cárnak zongorázott, nem tudja és soha nem is fogja tudni feldolgozni férje halálát, és életmódjának megváltozását. A finom ruhákhoz, drága parfümökhöz szokott tehetséges zongoraművésznő már a vodkával illatosítja magát, hogy a feledés homálya megszüntesse a vesztesége fájdalmát. Lydia talpraesett lánnyá érett az évek során, s édesanyja alkoholizmusa és súlyos depressziója miatt kénytelen volt maga megkeresni a napi betevő falatot, amit apróbb lopásokból oldott meg. A lány egyre csak azon van, hogy édesanyját boldoggá tegye, és visszaadhassa neki az élet számukra elveszett csillogását. Eközben egy szerelmi szál is kialakul Lydia és az ő életét megmentő kínai kommunista fiatalember között. Két különböző kultúra találkozása, s két fiatal egymásra találása története ez: hogy pattan fel szívükben az első szikra, amiből egyszer mindent fénybe és melegségbe borító, hatalmas tűz válik. Bár fontos része ez a könyvnek, mégsem ez van kihangsúlyozva - vagy nem csak ez? , s így a regényt nem nevezhetjük egy egyszerű kis limonádénak.

"Zenét vittél az életembe. Egész életemben ott volt a zene. Ó anya, rengeteg puszit adtál. Színes sálakat. És megmutattad, hogyan használjam ésszel a szavakat, még akkor is, ha ezzel megőrjítettelek. Igen megmutattad – erősködött –, megtanítottál arra, hogy önállóan gondolkodjak, és ami a legjobb, hagytad, hogy elkövessem a saját hibáimat"

A könyvben nemcsak Lydia sorsát követhetjük nyomon, egy másik szál is fut mellette. Ez pedig Lydia iskolájának az igazgatójának az élete, aki Kína szépségeibe van belefeledkezve. Csodálja ezt a kultúrát, a nyelvet és az itt őshonos embereket. Szeretné, ha az ország iránt való tisztelete nebulóiban is visszhangra találna, így a brit történelem és irodalom mellett Kínáról is ugyanígy tanulnak. Persze, a korlátolt szülők némelyike nem igazán díjazza ezt a tanítási módszert: megfenyegetik, hogy bezáratják az iskolát, megvonják az anyagi támogatását. Az igazgató végig a regényben az iskolájának megtartásáért küzd, s közben olyan tiltott üzletekbe is belemegy, amivel rengeteget kockáztat.

Igazából nekem Lydia története tetszett a legjobban: ez az okos, talpraesett lány rettentően szimpatikus volt számomra, s így a további sorsa is jobban érdekelt. Ő tényleg egy igazi túlélő, aki a jég hátán is megél, bár sokszor keveredett veszélyes kalandokba, amikből úgy látszott nincs már menekvés. Valentina is érdekelt, kíváncsi voltam, hogy túl tud-e jutni depresszióján, vajon képes lesz-e újrakezdeni az életet, ha nem is magáért, legalább a lányáért.

Furnivall regénye elnyerte a tetszésemet, bár nem annyira, mint azt én elgondoltam. A sok központozási hiba számomra nagyon levett a mű élvezeti értékéből - talán az a lektor mégsem olyan felesleges személy.... Nem túlzok szerintem, ha azt állítom, hogy volt olyan rész, ahol szinte minden egyes szó után ott virított egy vessző. És. A. Pontok. Nagy. Számáról. Ne. Is . Beszéljünk.

Magával a történettel nem voltak nagy gondjaim, amik voltak azok viszont teljesen szubjektív problémák. Például, hogy az érdeklődési körömbe annyira nem fér bele a kínai maffia. Elolvastam azokat a részeket is, nem azt mondom, csak ezek valahogy nem kötöttek le. (Bár gondolom, jópár embernek viszont pont ezek voltak az izgalmas részek. Szóval, mondom ez egyéni problémám.). De érdekes volt a bepillantás a kínai, orosz kultúrába, a korabeli puskaporos helyzetnek a megismerése. Szóval én is találtam magamnak csemegézni valót.

Lesz majd valamikor ennek folytatása is, bár nem tudom, hogy ez milyen és mikor megjelenést jelent majd hazánkban. De remélem, annak a könyvnek el lesz végezve a lektorálása. Az értékelésemben 7 pontot adok a könyvnek.

Fülszöveg:

Valentina Ivanova arisztokratikus származású fehérorosz zongoraművésznő, aki eddig csak elit orosz körökben forgott, mígnem a bolsevik forradalom idején, családjával menekülni kényszerül a hazájából. Sok viszontagság után végül Kínában, Juncsow orosz negyedében talál menedéket magának és lányának, Lydiának. A túlélés azonban nehéz műfaj. Valentina titkok, depresszió és alkoholizmus veszélyes örvényébe süllyed. A gyönyörű fiatal nő, férfi csodálóitól kapott ajándékokból, és esélyeken való fellépéseiből próbálja fenntartani magát és leányát. A tizenhat éves, megfékezhetetlen Lídia, édesanyja tudta nélkül lopásokból egészíti ki jövedelmüket. Amikor a nyughatatlan lány magára vonja a maffia figyelmét, Csang an Lo személyében váratlan megmentőre talál. Az intelligens, vonzó kínai fiú kiváló kung u harcos. A két különleges fiatal ebben a veszélyekkel teli világban egymásba szeret, s szembe kerülnek Juncsow ádáz triádjával és a városban letelepedett fehér kolónia szigorú korlátaival. Lydia sorsa tükröződik Theo Willoughby, a brit iskolaigazgató életében is. Theo minden erejét megfeszítve próbálja megőrizni iskoláját és boldog életét gyönyörű kínai szeretőjével, Li Mejjel. A küzdelem során összejátszik Li Mej elhidegült apjával, a Fekete Kígyók Maffia fejével, és miatta belebonyolódik a juncsow-i ópium-csempészetbe is. A szerző életszerűen festi le Lydia egyéniségét és személyes küzdelmeit a Kínai korrupcióval, és gonoszsággal bemocskolt különleges világban, ahol a gyönyörű és bátor lány nap mint nap keményen küzd szeretteiért.

Los angeles-i komédiás

Isabel Allende: Zorro

kiolvastam: 2010. július 15.

Zorro nevét kislánykorom óta ismerem, hiszen akkoriban nagy rajongója voltam a Disney által készített sorozatnak. Minden egyes vasárnap délután ott izgultam a tévé előtt, s vártam mikor tűnik fel ez az álarcos megmentő.

Aztán ahogy levették az adásról, valahogy bennem is elmúlt a Zorro-láz, s más dolog után néztem, amiért rajonghatok. Mert én kicsinek ilyen voltam. Aztán a napokban nemrég megpillantottam a könyvtár egyik polcán Allende regényét, aminek a borítóján ott díszelgett Antonio Banderas teljes Zorro-felszerelésben. Hát jó, miért is ne? - gondoltam. Kivettem.

Allendétől ez az első könyvem, így nem támasztottam a regénnyel szemben semmilyen elvárásokat. Inkább kíváncsi voltam mit tud az írónő. Ahogy fellapoztam az első oldalt, magam elé képzeltem egy kedves, öreg nénikét akit a hintaszékében hátradőlve elragad a mesék és kalandok világa. S csak mesél és mesél. S én ott ülök a lábainál, felhúzott térddel és hallgatom. Mintha csak azt kértem volna: "Mesélj Zorro-ról!" S ő belekezdett.

A regény narrátora, mint ahogy a fent említett impressziómból is kiderül, nagyon tud mesélni. Olyan jól forgatja a szavakat, akárcsak hőse a kardot. Bár, meg kell mondjam, hogy nagyon furcsa volt ez a kevés párbeszéd: Allende tényleg ritkán szólaltatta meg a szereplőit. Ők inkább meghúzódtak a háttérben, s a szavakat teljesen a mesélőre bízták.

A történet Zorro vagyis Diego de la Vega ifjúkoráról szól: így a borító kicsit megtévesztő lehet azok számára, akik a Banderas-os történet valamilyen formáját sejtik a lapokon. Az elején még csak egy egyszerű, ám kivételes bátorságú fiúcskával találkozhatunk, akit mindig ott kísér hűséges barátja, fogadott testvére az indián származású Bernardo. Olyan kalandoknak lehetünk szemtanúi, amelyek nagy szerepet játszottak a későbbi Zorro jellemformálódásában. Megismerjük minden egyes ruhakellékének, fegyverének a történetét: milyen megfontolásból és hogyan került hozzá. Allende jó oviskislány módjára öltözteti fel szépen lassan, fejezetről fejezetre ezt a jól ismert alakot, aminek az eredménye lesz az ostoros-kardforgató-kalapos-maszkos-Tornádó gazda, bátor hős, akit mi már a gyengék és elesettek védelmezőjeként ismerünk.

Rengeteg kalandot élünk meg az ifjú Diego oldalán, s talán mikor letesszük a könyvet a kezünkből, mi is átalakulunk egy kicsit. Mi is szeretnénk lóra pattanni és vágtatni a végtelen mezőkön, maszkot húzni, hogy azt tehessük végre amit a szívünk diktál és ne kelljen megfelelnünk a társadalom rólunk kialakított képének,s mi is szeretnénk hőssé lenni. Talán.

Allende regénye még olyan szempontból is jó volt, hogy nem csupán szórakoztatott, hanem igen komoly kérdéseket állított a középpontba, amiken érdemes elgondolkodni, kicsit belemerülni. Magunkba nézni.

Úgy képzeltem, hogy ez egy könnyed, kikapcsoló olvasmány lesz, de ehelyett egy olyan regényt kaptam, ami a kaland mellett szolgál jópár mondanivalóval az indiánok-telepesek helyzetéről, a felsőbbrendűség kérdéséről, a kirekesztettség társadalmi vonatkozásairól, az igazság védelméről, a beteljesületlen szerelemről és a folytonos sóvárgásról és még sok mindenről. Tetszett a könyv, bár ebben a melegben kicsit türelmetlenebb voltam, mint kellett volna. Így a regény 6 pontot kap nálam.

Fülszöveg: Ki ne ismerné a mozikból Zorro kalandjait? A hőst, aki nyaktörő mutatványaival a legreménytelenebb helyzetekből is mindig megmenekül? Isabel Allende a legendás Diego De La Vega ifjúkorát meséli el, hogyan lett a jómódú kaliforniai fiúból az igazság bajnoka, a szegények oltalmazója. Kalandjain keresztül betekintést nyerünk a 19. századi Spanyolországnak és amerikai gyarmatának sokszínű világába, társadalmi szokásaiba. Mindenekelőtt azonban élvezhetjük a furfangos ifjú hajmeresztő hőstetteit. S hogy figyelmünk egy percre se lankadjon, az írónő megalkotta az írónő két segédjének figuráját, így aztán már nem egy, hanem három álarcos lovag kápráztatja el leleményeivel az olvasót.

Itt és most

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
kiolvastam: 2010. július 10.

Különös dolog az idő. Illékony és megfoghatatlan, mégis érezzük, hogy létezik, tudjuk, hogy múlnia kell. Nemcsak a Nap járásából, az évszakok váltakozásából látjuk ezt, hanem a jeleket saját magunkon is észrevesszük. Kezdetben hihetetlen boldogságot érzünk, ahogy hónapról hónapra, évről évre hány centivel leszünk magasabbak, ahogy egyre többet tudunk magunkról és a minket körülvevő világról, s rájövünk mennyi mindent megtapasztalhatunk: egyre jobban úgy érezzük mienk a világ. Ám mindenkinek az életében van egy fordulópont. Egy pont, ahol a világ nem tágul tovább számunkra, hanem egyre zsugorodik, egyre keservesebb lesz minden egyes felkelés reggelente, ráncaink végigszántják arcunkat, mozgásunk lassú lesz és nehézkes, s előbb-utóbb az idő végez velünk. Ez a sorsunk.

Henry DeTamble, Niffenegger regényének főhőse, mindnyájunknál szorosabb kapcsolatban van az idővel: nagyobb szerepet játszik az életében, mint bárkinek. Henry időutazó. Itt persze gondolhatnánk egy furcsa és kicsit hibbant, kócos hajú feltalálóra aki egy fura szerkezetet tervezett, ami a fénysebességnél gyorsabban képes száguldani, s így képes túllépni az idő korlátait. Izgalmas lenne, de ezt már megfilmesítették mások. Henry esetében nem ez van: az időutazás számára nem lenyűgöző dolog, hanem nyűg. Egy genetikai betegség eredménye, minek következtében az időutazás számára kontrollálhatatlan: nem tudja mikor és hova fog kilyukadni. S az egész dolog egyik nagy kellemetlensége: az időutazás során nem tud semmit magával vinni, még ruhát sem.

Egy biztos, hogy az élete érzelmi csomópontjai szolgáltatják számára az időutazások színhelyeit: ez jó dolog, de ugyanakkor nagyon fájdalmas is. Találkozhat az általa szeretett emberekkel, de újraélheti élete borzalmait is, és semmit se tud tenni, hogy megakadályozza. Hiszen Niffenegger regénye szerint az embernek nincs lehetősége megváltoztatni a múltat, az mindenféleképp úgy fog alakulni, ahogy alakulnia kell. Nincs kiút.

Míg az átlag emberek mindig a múlt után vágyakoznak, s próbálnak hozzá vissza-visszatérni, de azok fénylő homokszemként peregnek le ujjaikról, s nincs lehetőségük a megtartására, addig Henry a jelen, az itt és most meghatározhatatlan, számára illékony homokjában igyekszik megkapaszkodni, de az folyton kifolyik a markából. Számára a jelen csak annyiban különbözik a többi idősíktól, hogy bármennyire is szeretne mindig és teljes egészében ott létezni, mégse képes rá.

Az egyetlen biztospont, akihez mindig visszatér (hol a múltban, hol a jelenben, hol a jövőben) az Clare, a felesége. A lány hatévesen pillantotta meg először férjét, aki a jövőből jött. A közös jövőjükből, amely boldogsággal és csalódásokkal egyaránt tele van, de igyekeznek normális családként élni mindennapjaikat.

A regény Clare és Henry nézőpontjából mondja el kettejük nem éppen kronológikus történetét. Ez talán az elején kicsit zavaró lehet, de hamar hozzászokik az ember az időbeli ugrásokhoz, és a regény atmoszférája előbb-utóbb körüllengi, nem ereszti. Tetszett benne, hogy nem egy csöpögős, nyáltól fröcskölős szerelmi történetet olvastam, amit zsebkendővel kell felitatni, de mégse veszített semmit abból a tulajdonságából, amely képes megérinteni az ember lelkét. A nyelvezetének vulgaritására sokan panaszkodtak, s ez engem is olykor zavart, néha nem éreztem odaillőnek, de volt hogy csak átsiklottam ezen. Inkább a fordításnak a hibái ütköztek ki nálam (vagy ez inkább a lektorálás hiánya lett volna? Nem tudom.), volt hogy szívesen áthúztam volna a mondatot, úgy ahogy van.

De összességében tetszett a történet, ezért végül 8 pontot adok neki. A filmre is kíváncsi vagyok most már, szóval a napokban meg is fogom nézni. Vajon hogy sikerült ezt a nem mindennapi történetet átültetni a filmvászonra?

Fülszöveg:

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb.
Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

„Azoknak, akik azt mondják, nincsenek igazán új történetek, szívből ajánlom Az időutazó feleségét, ezt az elragadó regényt, amely irodalmilag kiváló, szédítően fantáziadús, és észbontóan romantikus.”
Scott Turow

Alatt

Gaál Viktor: Varázserdő

kiolvastam: 2010. július 2.

Különös könyv ez, s a kapcsolatunk is annak volt mondható. Mikor leemeltem a könyvtár polcáról, valami teljesen más könyvre számítottam. Bár az írónak még egy könyvét se olvastam, de erről mégis volt valami elképzelésem. Érdekes, nem? A cím, a borító mennyi mindent mondhat az olvasónak, mennyi mindent üzenhet felé: s bár, még ki se nyitottuk a könyvet, a fülszöveget se olvastuk el, mégis elvárásokat támasztunk felé, kialakul az elképzelésünk róla.

A Varázserdővel is így volt. Ha jól emlékszem, egy bájos és varázslatos tündérmesére számítottam, ahol az erdőben nyüzsögnek a koboldok, varázslók, s apró tündérkék repkednek a főhős feje körül. Persze, Gaál Viktor könyve nem erről szól. S ez, hogy az elképzeléseim még se valósultak meg, nem feltétlenül rossz dolog: hiszen ez az életben is így van, nem igaz? Elképzelünk valamit, hisszük, hogy csak így lehet jó- s aztán jön valaki, aki átírja a forgatókönyvet, s rájövünk: máshogy is lehet jó, sőt jobb is.

Gaál Viktor regényének hihetetlenül egyszerű nyelvezete van, s pont emiatt igyekeztem mindig megtalálni a mögöttes jelentést. Pár oldal után ez a könnyed tündérmesének induló történet átváltozott egy mély mondanivalóval rendelkező allegóriává, ami jó tanításként állhat bárki előtt. Persze, itt ne a közhelyes, mindenki számára egyértelmű életbölcsességekre gondoljunk. Én folyton gondolkodtam, találgattam, hogy ez vajon mire vonatkozik: nem szájbarágós, de elgondolkodtató, s egyszerűsége ellenére mégis ott érzi az ember azt a hihetetlen bölcsességet a sorok közt, érzi, hogy ennek az egésznek tényleg van mondanivalója. S a mélyebb értelemnek folytonos keresését maga a könyv is alátámasztja: "... a Tudást mindig a sorok között kell keresned. Ha megtanulsz ekképp olvasni, akkor végre meghallhatod a suttogást, megtalálhatod a rejtett utalásokat."

Gaál Viktor regényének az érdekessége, hogy nem csupán olvasója válogatja mit jelent számára a Varázserdő, hanem egy olvasón belül is folyton változik - legalábbis számomra mindig mást jelentett, sose tudtam egyértelműsíteni, hogy "na, ez az!" S maguk a szereplők is olyan allegórikus alakok, akiknek vagy a saját életben találod meg a megfelelőiket vagy általánosságban magában az Életben.

A regényben központi szerepet kap a félelem: ez mindenütt felbukkan, legfőképp a Varázserdőben. Ott rá vagy kényszerítve, hogy megismerd saját démonaidat, s hajlandó legyél velük szembeszállni. Csak így élheted túl. Egyébként tényleg ez a legnehezebb feladat az ember életében. Nemcsak szembenézni velük, hanem egyáltalán meghatározni azt, hogy mitől félünk a legjobban. Ezek az emberi lélek olyan rejtett mélységeibe tartoznak, amik lehet, hogy egy életen át ott lapulnak, s a felszín alatt áskálódnak.

Magáról a történetről nem szeretnék írni, mert ezt mindenkinek magának kell felfedeznie, s magának kell megtalálnia a csak neki szóló mondanivalót. Persze, azért nem érzem, hogy "alapjaiban változtatta meg az életem", mint ahogy az ajánlásban olvastam, de elgondolkodtatott, s ez már rám fért.

A sok szimbólum, rejtett utalás miatt az egész regény hangulata olyan, mint egy álom. Egy álom, amiben szeretünk elmerülni, belefeledkezni, de ami bármikor rémálommá válhat, ami nyomaszt, üldöz, s amiből minél hamarabb szeretnénk kiszabadulni. Bármilyen rövidke ez a regény, a maga 227 oldalával, mégis négy napig olvastam, s utána még sokat gondolkodtam róla. Ez nem az a könyv, amit csak átlapozol, s miután az utolsó sort is elolvastad, rögtön nyúlsz a következő könyvért. Nem. Itt ezt nem csinálhatod. Vagy ha igen, akkor elvész a varázs, s csak egy egyszerű történet lesz számodra sárkánnyal, vándorokkal, Erdő Asszonyával meg szoboremberekkel és démonokkal. Lassan kell olvasni, a szobád nyugalmában, teljes egyedüllétben. Csak így juthatsz el az igazi Varázserdőbe.

Az értékelésemben 8 pontot ért el.

Fülszöveg: Eljött az idő. Mindennapjaid Városa alatt már vár rád az Erdő. A szépség, a varázslat – a titkok és veszélyek erdeje. Az Erdő, amelyről évszázadokig megfeledkeztünk. Erdő és Város rendje azonban felborult. És ezúttal immár puszta létezésünk a tét. Alá kell szállnunk újra. Ne hozz magaddal semmit. Térképeid és fegyvereid hátráltatnak csak. Egyedül az ösztöneidben bízhatsz. Odalenn három szabály van: – Sose hazudj! – Sose maradj hét napnál tovább ugyanott! – És soha, de soha ne köss alkut a Sárkánnyal! Gyere. A Varázserdő már vár…