Hogy ne egy negatív könyvélménnyel zárjam ezt az utóbbi hetekben igazán napsütéses hónapot, úgy gondoltam írok pár sort az Abigélről, amit valójában még a hideg és szürke februárban olvastam, mikor a zord időjárás és a hétköznapok elől menekülve egy kabátkönyvre vágytam, és ennél jobbat keresve sem találhattam volna erre a célra. Szóval, ezt az élményt a jégcsapokkal tűzdelt, zimankós, jeges-havas napok óta magamban őrzöm. Nehéz számomra erről a könyvről írni...ha jól emlékszem, múltkor Diamant érezte ugyanezt az Üvöltő szelek kapcsán, és most valahogy nekem is elakad a szavam most a bejegyzés írása közben. Már egy hónapja hever itt Abigél címmel egy piszkozat, olykor megnyitottam, írtam bele pár mondatot, de aztán kitöröltem másnap. Az az igazság, hogy a könyv olvasása alatt most nem gondolatok, hanem érzések, emlékek kavarogtak bennem, amiket nehéz szavakba önteni, mert úgy érzem, képtelen vagyok kifejezni azt, amit kifejezni szeretnék. Minden olyan sablonosnak, semmitmondónak tűnik. És most ott suttog a fejemben Horn Mici, hogy "Ne szólj (...) nem kell mindig mindent megfogalmazni"... S persze teljesen igazat adok neki, de közben meg érzem azt az igazságtalanságot, hogy pont erről a könyvről ne írjak semmit? Egy sort se? Pont erről, ami ennyire rám talált?

Tulajdonképpen nem is értem hogy is maradhatott ki eddig Abigél az olvasmányaimból. Meg úgy egyáltalán Szabó Magda könyvei - igen, tiszta szégyen és gyalázat, tudom.. De ami késik, nem múlik, ugyebár. Igazából szinte rögtön kedvenc könyvemmé avattam, már a huszadik oldal környékén érlelődött bennem, és ahogy haladtam az oldalakkal, egyre biztosabbá vált a dolog. Bár az elszalasztott időt továbbra is sajnálom, hiszen belegondoltam, hogy tíz évvel ezelőtt mennyivel többet (és mást) jelentett volna ez a könyv. Eszembe jutottak a beilleszkedési nehézségeim, a gimnázium szigora, ami már közel sem volt annyira szigorú, annyira ellenőrzött, annyira fegyelmezett, mint szüleim idejében, de mégis sokszor éreztem azt, amit Gina, hogy egyszerűen megfojt már maga a légkör is. Talán, pont az Abigéllel jött el számomra az a pont, hogy ezekre az éveimre inkább kedves nosztalgiával gondoljak, mintsem utálkozva.

A történetről röviden csak annyit írnék, hogy a regény főhőse, a tizenöt éves Gina egy nap kénytelen elhagyni kényelmes, bálokkal és fényekkel teli pesti életét, mert édesapja minden magyarázat nélkül a "világ végén" levő Matula intézetbe viteti. Gina nehezen viseli az iskola puritánságát és szigorú szabályait, amelyek a diákok szinte minden percét korlátozzák. Képtelen beilleszkedni, társait eltaszítja magától, ahogyan az intézet szokásait, babonáit is... köztük Abigél legendáját is. Gina végül szökésre szánja el magát, ám a hely, amit ő börtönnek gondol, valójában inkább menedéknek bizonyul...

Szabó Magda különben ekképp mesélt erről a regényről: " Az Abigél úgy készült annak idején, hogy voltaképpen nem is készült, csak elmeséltem azoknak, akik átélték, azért mert átélték, és azoknak akik nem élték át, mert nem élték át, milyen az, amikor az emberiség elveszti józan eszét, és ránk tör a kivédhetetlen háború. (...) Nem Zsuzsanna vagyok, nem Gina, még csak nem is Torma Gedeon. Máshol keressen az olvasó: az emberiségért való rettegésben, a tényben, hogy amikor az emberiség megőrül, mindenkinek legjobb mivoltát kell aktivizálnia, hogy túléljük a válságot. A világ védelme vagyok gondolataimban ebben a regényben, és a világ reménykedése is, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek semmitől, ha ártatlan."

Legtöbbször lélegzetvisszafojtva olvastam, miközben betakart a Matula fekete-fehér világa. Jó volt most egy olyan zárt világban bolyongani, amelyben előírások, kimondatlan vagy éppen nagyon is kimondott szabályok szinte ignorálják a szürke árnyalatait, ahol nincs talán, valami vagy jó vagy rossz. A Matula törvényei egyszerűek és világosak. Biztos pontot jelentenek a külvilág folyton változó, átláthatatlan, gyakran önmagukból kiforduló törvényeihez képest.

Szabó Magda pedig... egyszerűen csodálatos! Lenyűgöző, ahogy ír. Eleinte furcsának tűnt az írásmódja, a rengeteg végeláthatatlanul hosszú mondat, amik olykor egész oldalakon keresztül csordogáltak. Aztán... aztán azt vettem észre, hogy menthetetlenül belefeledkezem, szinte sodródom mondatai ritmusával. Körbefontak, melengettek, és rengetegszer csaltak könnyet a szemembe: hol örömkönnyeket, hol pedig édesbús nosztalgiázós, olykor égető, fájó könnyeket.

Kalandos, izgalmakkal és érzelmekkel teli lányregény ez, és ennél szerintem jóval több is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire, de ennyire magával ragad. Ha majd újraolvasom (mert biztos újra fogom), lehet hogy érdemben is képes leszek róla írni. De lehet, hogy még akkor sem... lehet, hogy ez már örökre bennem marad.

Szabó Magda: Abigél
Kiadó: Európa
Oldalszám: 387
Eredeti ár: 1900 Ft

A híd túl messze van

Igazából nem voltam biztos benne, hogy erről a féltégláról akarok-e írni bármit is, de végül úgy döntöttem, mégis fogok, de csak amolyan széljegyzetként, mert hát annyira nem tetszett, hogy igazából azon kívül, hogy szerintem ez egy fostalicska, nem igazán tudok mást mondani.

A történetről röviden: András és Klára szeretkeznek. Néha meg nem. Ebben az esetben az irodalom legbanálisabb párbeszédeit produkálják. Ja, és mellesleg kitör a második világháború is....
És ennél többet szerintem felesleges írnom a cselekményről.

Különben már amikor megláttam az alcímet, elbizonytalanított. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre ezzel kapcsolatban. Hiszen, aminek a borítóján ez áll: "Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem." (vagy fordítva? fene tudja már...) - nos, ez alapján már biztos lehettem volna, hogy nem nekem való könyv, mert igen, ez pontosan olyan történet, amilyet az alcímből sejteni lehet. Bár esetemben, minden várakozásomat alulmúlta. Öhm, de tudjátok mit? Beszéljenek helyettem a könyvből vett idézetek most kivételesen, amelyek szerintem kiválóan reprezentálják, hogy mik is voltak vele a problémáim. És legalább én se pötyögöm dühtől vörös fejjel a billentyűzetet, és így kisebb az esély, hogy a szövegem a bloghoz nem méltó heveny anyázásba fulladna.

"András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprika szeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült." - jah, hát ez a titka, hogy miért is ilyen vastag ez a könyv különben. Basszus, még a kaják leírása is benne van...! és ez az idegesítő sztereotíp izé... mert Magyarországon aztán minden egyes szendvicsen ott virít a zöldpaprika... Jah, és miközben megesszük, csárdást járunk kalocsai hímzésű fejkendőinkben.
De oké, oké, nyugalom - ez még nem ok a kiborulásra... hiszen eredetileg nem a magyarok voltak a célközönség, hanem az amerikaiak, és bár fura ebbe belegondolni, de ebben az esetben most mi számítunk egzotikumnak. És ezzel együtt járnak a sztereotípiák is. Szóval, no problem.
Lendüljünk tovább!

„Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében (…) kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart.” - na, ezt olvasva valahogy úgy sipítottam, mint Janice a Jóbarátokból: Ó-te-jó-ég!
Mindig is tudni szerettem volna, hogy az aktuális főhősnek milyen illatú a vizelete... (különben ez a rész is teljesen funkciótlan volt, mint oly' sok minden más... ez egy egész bekezdést elfoglalt, és tudjátok mi lett a vége? András visszafeküdt aludni a hajnal szürke ködében. )


„A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. (..) A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt.”(20.o.) később: „András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték (…) Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidó negyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie.” (57-58.o.) - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elsőre felfogtam, hogy zsidó. De azért köszi az ismétlést, Julie! Meg a többi ötvenet is.... András zsidó volta különben olyasmi attribútum volt, mint Edward és az ő gyönyörű külseje a Twilight -ban.

"- Klára - szólalt meg. - Meghaltam volna? Itt vagy még?
- Itt vagyok. Nem haltál meg.
- Most mit kellene tennünk?
- Semmit. Csak feküdjünk itt egy kicsit.
- Jó - felelte, és csak feküdt ott. " (132.o.) - előzmény: András és Klára szeretkeztek. A párbeszéd alatt éppen nem. Azt hiszem felesleges kommentálnom a dolgot.

"- Milyen borzalmas születésnapod lett!
-Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját – Egész nap együtt voltam veled.
-A táncteremben van valami a számodra. - jelentette ki Klára. - Születésnapi ajándék.
-Nincs szükségem ajándékra. - közölte András.
-Mégis ott van.
-Majd ideadod máskor.
-Nem. - felelte Klára – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. -Lejövök veled. (…)
-Úristen – kiáltott fel András. - Mi ez?
-Nézd csak meg! - felelt Klára.
-Nem merem!
-Szedd össze a bátorságod!” - erre igazából csak annyi a reakcióm: András! Nézd már meg azt a szerencsétlen ajándékot az istenért!!
De lehetséges hogy ez így első látásra nem tűnik idegesítőnek, de amikor már ötven oldalon belül a századik hasonló párbeszédet olvassa az ember, akkor igenis felmegy benne a pumpa... bennem legalábbis abszolút.

A szerelmi jeleneteikből inkább nem idéznék, nincs nálam most felmosóvödör. De azért még egy utolsó idézetet bemásolok: "Párizs a szerelem városa. Mindannyiunknak szerelmeskedni kéne." - fúazanyja.

S igazából még vagy hússzor, ha nem harmincszor ennyi idézettel is telepakolhatnám a bejegyzést, különösebben keresgetnem se kéne utánuk, elég csak találomra kinyitnom... És bár már legalább egy hónapja olvastam a könyvet, de egy momentumot se tudnék mondani, amiért azt mondanám, hogy megérte, hogy a kezembe vettem. Sajnálom a dolgot, mert hát na... mégiscsak a II. világháború a témája, és meg lehetett volna ezt szépen is meg jól is írni. Kár hogy szerintem nem jött össze.

Julie Orringer: Láthatatlan híd
Eredeti cím: The Invisible Bridge
Fordította: Kepes János
Kiadó: Libri
Oldalszám: 654
Eredeti ár: 4990 Ft

Kémiai reakciók

Igazából nem tudom, hogy a könyv és köztem működött-e a tökéletes kémia... Ezt olyan helyzethez tudnám a leginkább hasonlítani, mintha leülnék beszélgetni egy iszonyatosan helyes sráccal, és óriási rózsaszín köd ereszkedne a szemem elé, de eközben a srácból dőlne a rengeteg olyan hülyeség, amitől legszívesebben a falnak mennék, és pár órával később egyik barátnőm megkérdezné, hogy "na, és tetszett a srác?" hátizé... erre mit lehet mondani?

Hát valahogy így voltam én ezzel a könyvvel. Mondjuk azért azt szeretném leszögezni még itt az elején, hogy nem utálom ezt a könyvet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Igazából annyiról van szó, hogy voltak bizonyos momentumok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Viszont még minden pozitív-negatív dolog előtt, bemásolom azt az idézetet a folytatásával együtt, ami a múltkori játék része volt :-) :

"- Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott.
Colin megköszörüli a torkát.
- Még soha nem szexeltünk telefonon."

Igazából, teljesen egyetértek entropic értékelésével, szinte ugyanazok a dolgok zavartak engem is. (az ő véleményétől függetlenül). Tök jól leírta azokat a problémákat, amik nekem is szemet szúrtak. Nehéz ehhez bármi újat hozzátenni, de azért kifejtem én is, ha már így alakult.
Tudom, hogy szórakoztató irodalom, tudom, hogy ifjúsági, tudom, hogy romantikus, és ezt többször is tudatosítottam magamban az olvasás alatt, néha kissé erőszakosabban, mint ahogy kellett volna. De mindezektől függetlenül olykor igenis felment a vérnyomásom, amikor Brittany sokadik nyavalygását kellett hallgatnom arról, hogy neki milyen rossz az élete, micsoda nehéz fenntartani a látszatot, és hát úgy egyáltalán, szegény... neki olyan borzalmas. És hát áh... komolyan csajszi, veled tényleg baj van! De nem az életeddel, hanem a világképeddel. Hát gügyögd már el nekem, hogy miért olyan rossz a te kis életed? A nővéred miatt? De hát szereted, meg ő is szeret téged - akkor pedig WTF? Te egészséges vagy, vannak barátaid, jó tanuló vagy és menő, nem okoz problémát a cuki és márkás rucik megvásárlása, a saját autóddal jársz iskolába, ott a lehetőséged, hogy fősulira menj - magyarázd már el nekem, hogy akkor mégis mi a gond? Mert hogy ezt próbáltad vagy kétszáz oldalon keresztül bebeszélni nekem, hogy neked milyen borzalmas, de abszolút nem voltál meggyőző. Az a gond, hogy a nővéred Little-kóros, és ezért nem illeszkedik be tökéletesen a te csili-vili életedbe? Segítened kell az etetésében meg tisztába kell raknod? És ezért önmagadat sajnálod?? Önmagadat? Komolyan? Az a baj veled Brittany, hogy te nem csak látszatra vagy felszínes, hanem tényleg. És ezt a felszínességet olyan tökélyre fejlesztetted, hogy még saját magadat is képes vagy becsapni ezzel kapcsolatban. És ezért szerintem még az anyádnál is rosszabb vagy.

És aztán ott van Alex... még az egy dolog, hogy a szövegbe indokolatlanul beleszúrt spanyol mondataitól, szóösszetételeitől a falat kapartam - sajnálom, nekem ez nem igazán tetszett - , mert hát az tényleg tök jó dolog olvasás közben, hogy hátra kell lapoznom, aztán ott bogarásszam ki a könyv végén található szótárból, hogy megtudjam, éppen tejet kér-e a társától vagy éppen melegebb éghajlatra küldi. Eszemmel fel nem foghatom, hogy miért nem lehetett inkább lábjegyzetben feltüntetni ezeket?

Tudjátok, vannak azok a pasik, akik a figyelem felkeltése érdekében szeretnek nagyokat mondani. Például hogy részegen nekitámolygott az ajtófélfának, amitől egy jó nagy dudor lett a fején, és ezt másnap a kocsmában egy pofa sör melletti asztalcsapkodások közepette úgy adja elő a társaságnak, hogy irdatlan kemény bunyóba keveredett, de szerencsére ő egy púppal megúszta a dolgot, de a többiek, akiket elgyepált.... hát ők az intenzív osztályon fekszenek jelenleg. Hogy kiket? Ó, nem, nem ismeritek őket....
Jah, hát persze.
Na, Alex stílusában is valami ilyesmit érzékeltem. Mintha folyamatosan le szeretett volna nyűgözni az ő hihetetlenül veszélyes és izgalmas életével, és ha ezt élőben kellett volna hallgatnom, szemtől szembe, hát én biz' Isten régen felálltam volna az asztaltól, és hazamentem volna inkább esti mesét nézni. Meg hát most komolyan... Latin Vér... izé, én ebből a névből inkább egy salsa tánccsoportra asszociáltam.
Mondjuk, Alexet még mindig jobban bírtam, mint a csajt.


DE! És itt jön az a de, ami talán érzékelteti a bejegyzésem első bekezdésében felvetett problémámat a tetszési-faktorral kapcsolatban.
Szóval, de.... voltak részek, amikor számomra is működött a könyv. Nagyon is. Ez úgy kb. a könyv közepére volt jellemző, amikor a két főszereplő féllábbal (majdnem falábat írtam :-D ) kilépett az önsajnálat tocsogó mocsarából, illetve arrébb húzódott a sör mámorában akcióhősökké váló társaság kerekasztalától, és egymásra kezdtek figyelni, nem pedig önmagukra. És akkor azt éreztem, hogy "na, hát mégis lesz ebből valami, csak meg fogom kedvelni ezt a könyvet". Tök jól működtek a poénok (pl. amikor Brittany meg Alex egymást szívatták, azokon iszonyatosakat nevettem :-D ), még a romantikus jelenetek is tetszettek, és hát minek is tagadjam, azért a hangulatát is sikerült elkapnom a dolognak. Teljesen körbevont ez a rózsaszínködös atmoszféra, és úgy éreztem, már én sem lógok ki annyira az olvasótáborból. Már afelé hajlottam, hogy egyértelműen ki fogom jelenteni, ez a könyv biza' tetszett (és cserkészbecsszó, még azokat a dolgait is majdnem megbocsátottam, amik ellen fentebb kikeltem).

Nyeh... de aztán a végét sikerült úgy befejeznie, hogy megint nem tudom mit gondoljak erről. Az utolsó ötven oldalt - tehát nem csupán az epilógust - egyszerűen untam. Oda lett a varázs, az atmoszféra, egyszerűen minden, amit kedveltem a könyvben. Kedves Simone, hát ezt miért kellett? MIÉRT?? Ugyan áruld már el nekem!

Működhetett volna köztünk a kémia - mondanám végül a barátnőmnek, ha kérdezne a helyes srácról - , de az az igazság, hogy a rózsaszín köd elszállt, amikor megszólalt. De azért helyes volt.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia
Eredeti cím: Perfect Chemistry
Fordította: Neset Adrienn
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 416
Eredeti ár: 3000 Ft

Most olvasom

Vagyis már nem, de tegnapig ezt olvastam.
A könyv címét most nem feltétlen kell eltalálni, de aki olyan ügyes, hogy az elolvasása után már rá is jött melyik könyvből való az idézet, ne tartsa magában. :-)
Most a jelszó a kreativitás lesz :-) Szóval, idézni fogok a könyvből egy részletet, és ha szeretnétek játszani, akkor a folytatást a képzeletetekre bízom, amit a kommenteknél alant ki is fejthettek.
Kíváncsi vagyok, milyen megoldások fognak születni.

A kérdéses könyvből egy telefonbeszélgetés részletét választottam:

"Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott."

Szerintetek mit fog válaszolni a srác a vonal túlsó végén?

Nem kell eltalálni a tényleges választ, a lényeg: legyetek kreatívak! :-)

A játék kiötlője @Nima volt, ITT megtekinthető az ehhez kapcsolódó bejegyzés.


(a bejegyzésben található kép forrása: flickr.com)

Pech

Annyira tudtam, hogy ez lesz :-D. Annyira tipikus, de komolyan... Ha valamit elköltök, kidobok, eladok, elajándékozok, elrakok, arra tuti biztos, hogy a közeljövőben szükségem lesz. Murphy állandóan üldöz engem.
Már nem tudom mióta gyűjtögettem a kicsi pénzecskémet, hogy ha majd lesz Európa akció, akkor szemérmetlenül bevásárolhassak. Vagy ha nem is szemérmetlenül, de ne okozzon gondot két vagy három könyv megvétele.
És tessék, itt van az Európa akció, én meg hétvégén elköltöttem a félretett kis pénzecskémet (nem volt egy nagy vagyon, de hát na..), mert muszáj volt, és most itt ülök a laptop előtt, a böngészőmön hat lap megnyitva, és köztük ide-oda lapozgatva bámulom a hőn áhított könyveimet...
Különben miért van az, hogy szinte mindig hó végén vagy ahhoz közel hirdetik meg az Európa könyveit? Áh, mindegy. Ez csak költői kérdés volt. Gondolom csak véletlen, de én ezt mindig elemi csapásként élem meg.
Különben, amiket kinéztem magamnak:

Umberto Eco: Ellenséget alkotni
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó...
Virginia Woolf: Flush
Szabó Magda: Álarcosbál
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó

Most igazán telefonálhatna nekem valaki a Szerencsejáték Zrt. -től mondjuk, hogy nyertem egy kis pénzt vagy ilyesmi. De mivel nem lottózom, nem szerencsejátékozom, így ennek elég kicsi az esélye, ugye?
Áh, na mindegy. Túl fogom élni. Lesz még legközelebb is, és (megint) türelmesen kivárom. Hátha akkor majd kedvezni fog nekem a csillagok állása, és végre bevásárolnom is sikerül.

Kutyavilág

A Virginia Woolf által írt életrajz - mert hogy ez a könyv egy életrajz - roppant eredeti és roppant mód különös is. Az esetek nagy részében az életrajzokról elmondhatjuk, hogy olyan életutakról számolnak be az olvasóközönségnek, amelyek követendő vagy éppen elrettentő példával szolgálhatnak az embereknek. Sok esetben előfordul az is, hogy nem maga a bejárt életút a lényeg elsősorban, hanem maga a személy, aki ezeket át-illetve megélte. S hát itt van a Flush, melyet ha valóban életrajzként olvasunk - mint fentebb említettem - roppant mód különös. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem egy híres vagy éppen hírhedt személy áll a középpontjában, hanem ott van az is, hogy még csak nem is ember, hanem egy kutya életéről szerezhetünk tudomást.

"Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. "

Számomra itt maga a témaválasztás is az, ami érdekessé teszi ezt a kis könyvecskét. Az viszont, hogy Woolf miképp töltötte ki Flush életének eseményeiről szóló dokumentumok között tátongó hézagokat, amelyek nyilvánvalóan a fikció szintjén mozognak - pl. Flush gondolatai a társadalomról stb. - az életrajzírásnak olyan momentumaira világítanak rá, amelyeket nem feltétlen veszünk észre egy emberről írt életrajz esetében, még pedig: a másokról írt életrajzokban a fikciók, a spekulációk ugyanúgy jelen vannak, akárcsak (teszem azt) egy történelmi regény esetében. Igen, ott vannak a dokumentumok, a naplók, a levelek stb., de bármennyi is áll a rendelkezésünkre, akkor sem képesek lefedni egy egész élet minden egyes momentumát. S ha már hézagok vannak, akkor jönnek a (nem mindig tudatos) spekulációk, a vetítések.
És itt jön az az érdekes kérdés (ami lehet, hogy csak számomra érdekes), hogy vajon létezhet-e hiteles életrajz bárkiről is? Nem arról van-e szó, hogy a lapokon egy olyan embert ismerünk csupán meg, amit az életrajzíró látni/láttatni akar? S ezáltal ezek a hús-vér emberek a hátrahagyott, kézzel fogható dokumentumaikkal együtt nem válnak-e fiktív szereplőkké?

(James Edwin McConnell: Elizabeth Barrett-Browning és Flush.
Kép forrása: http://www.bridgemanartondemand.com)

Ám a Flush-t egy ember (pontosabban egy nő) életrajzának is tekinthetjük. Ő pedig nem más, mint (Amadea által az utóbbi időkben oly' sokszor emlegetett, és általa nagyon kedvelt) Elizabeth Barrett-Browning költőnő. És ez egy tök izgalmas megközelítése a témának (szerintem), és a fentebbi bekezdés utolsó gondolataihoz szorosan kapcsolódik. Flush szerintem egy ideális életrajzíró: az ő szemén keresztül ismerjük meg Barrett-Browning kisasszonyt, hiszen árnyékként követi minden egyes lépését. Flush ennek ellenére sok dolgot nem ért gazdájával kapcsolatban: nem érti motivációit, gondolatait,érzéseit. S ő ezekkel tisztában van, ezt többször be is vallja. Nem áltat, nem spekulál, nem von le konzekvenciákat: csak annyit mond, amennyit lát. Nem többet. Különben ezek, hogy pl. csak azt mondjuk el, amit látunk, ne többet, látszólag pofon egyszerűnek tűnnek, pedig tudatosan vagy nem tudatosan, de minden mondatban ott vagyunk mi is. S szerintem ezért ideális életrajzíró Flush, mert képes szétválasztani saját maga gondolatait és a látványt. Továbbá tudatában van a gazdája és a közte levő szakadéknak - ami nem azért van ott véleményem szerint, mert két külön fajról beszélünk. Ez a szakadék ott van köztünk, emberek között is: soha nem leszünk képesek egymást teljesen és igazán megérteni. S pont az a dolog okozza ezt az igazán mély szakadékot köztünk, ami ennek az áthidalására jött létre: a nyelv maga. (és erre volt is a könyvben egy tökre idevágó idézet, de lustaságom és betegségem okán ezt nem jelöltem olvasás közben, és most az istenért sem találom sehol. jellemző... )

Különben korántsem ennyire elméleti ez a regény, mint ahogy én most bemutattam. Simán lehet egy aranyos kutyás sztorinak is olvasni, vagy csak egy kedves kis történetként, de nekem ilyesmik jártak a fejemben olvasás közben vagy éppen az olvasások között. Woolftól a második regényem volt, és ezzel még inkább meggyőzött magának. Én ezt a könyvét is, ahogy a Saját szobát, csak ajánlani tudom. Stílusos, érdekes, és hihetetlenül intelligens kisregény.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Virginia Woolf: Flush
Eredeti cím: Flush: A Biography
Fordította: Rónay György
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 158 (jegyzetestül mindenestül)
Eredeti ár: passzolom. Az Európa újra kiadta a Woolf-életmű sorozatában.

"Kés volt nála, rajtam meg szexi cipő"

Az elmúlt egy hétben Stephanie Plum vendégeskedett nálam, és meg kell mondjam, tök jól esett egy olyan csajról olvasni, aki olyan tekintetben hasonló hozzám, hogy az élet neki is olykor jól bemutat és egy kiadós anyázással megspékelve végigszáguld rajta egy piros Ferrarival. (ne kérdezzétek miért pont Ferrarival. Mert csak.) És én mikor azon vagyok, hogy levakarjam az arcomról a keréknyomot, valahogy elvész közben a humorérzékem is. Na, és itt jött a képbe Steph. Így utólag rájöttem, hogy iszonyatosan nagy szükségem volt rá. Ahogy a harmadik könyv végére értem, nem is tudom pontosan mi történt, de úgy éreztem, leléptem a gyorsforgalmiról. És azon kaptam magam, hogy bambulós pillanataimban arról ábrándozom, hogy milyen menő dolog lenne már óvadékbehajtó ügynöknek lenni, és hogy micsoda szívdöglesztő pasi lehetne a való életben Joe Morelli, és hogy vajon az én ismerőseim között is vannak titkos szuperhősök?

"Mesés. Tökéletes állás, valakinek, aki már a béka segge alatt van. Szemét főnök, szemét munka, szemét fizetés. Végtelen lehetőség az önsajnálatra. "

Persze, azért három könyv elolvasása alatt bőven megtapasztalhattam, hogy ez az óvadékbehajtó ügynökösdi nem éppen fenékig tejfel: jönnek az ilyen-olyan fenyegetések, amik olykor tettlegességig fajulnak, ráadásul edzettnek és folyamatosan ébernek kell lenni, hogy a keresett személy elfogása minél gördülékenyebben történjen, és a fegyveres szökevények elfogásában nem segít az sem, ha rajtunk csak egy szexi cipő van. És hát az ember egóját ezzel kapcsolatban kissé lerombolja, ha egy olyan ügynököt is ismer, mint Ranger, aki a szuperhősök minden ismertetőjegyét magán viseli. (legalábbis Lula szerint. Hmm.... különben tényleg lehet ebben valami). Ja, és még grátiszban ott van a főnökök gyöngye, Vinnie. Egy perverz, undorító alak, nem mellesleg Stephanie rokona. De főhősnőnknek nem igazán volt más választása. A munkanélküliség mellett ezenkívül egyedül egy tampongyár dobozológépének felügyeletét választhatta volna. Ami ugyan szép feladat, de valljuk be, nem valószínű, hogy kéjes kihívásokat tartogatna.

Különben elég sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mint a forró kását szokás. Talán azért, mert az előző kiadás borítói nem éppen a legszebbnek nevezhetők (nekem legalábbis egyáltalán nem tetszenek), és valami tök gagyi, bóvli könyvekre asszociáltam belőlük. Meg hát mégis milyen cím ez már, hogy szingli fejvadász? De közben meg olvastam a tök jó posztokat, amik az egekig dicsérték a sorozatot, és aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy nekem szingli fejvadászt kell olvasnom. Hát függő is lettem rendesen. Imádtam Steph-et, mert olyan viccesen esetlen, és annak ellenére, hogy a paprikaspray és a fegyver szinte állandó alapfelszerelése, tisztára hétköznapi nő, hétköznapi problémákkal.

"Hátraléptem, végignéztem magamon. Nem is rossz - bár nem valószínű, hogy Sharon Stone az irigységtől félrerántaná a volánt egy hídon, ha meglátna"

És ha már a csajos könyveknél meg a vallomásoknál tartunk, azt kell mondjam, hogy Janet Evanovich könyvei nekem még a Bridget Jones -nál is jobban tetszettek. Igazából így gyors egymás utánjában olvasva a sorozatrészeket - eddig még csak hármat -, semmiféle színvonal csökkenést nem éreztem köztük. Bár azt hozzátenném, hogy emelkedés sem volt... A sorozat második és harmadik része pontosan ugyanolyan, mint az első volt. Ugyanaz a felépítés, ugyanazok az elemek, és Stephanie mindig akkor fogja el a könyv elejétől kezdve keresett személyt (aki vagy őrült vagy perverz), amikor hangosan kimondja, hogy "Ez már nem a pénzről szól. Ez már személyes ügy".


De őszintén? Hát kit érdekelnek az ismétlések, amikor eközben olyan jól szórakozom? Mondjuk Mazur nagyi nálam nem volt annyira telitalálat. Hát, ezt viszont sajnálom, mert szinte mindegyik szingli fejvadászos posztban volt Mazur nagyi így meg úgy, és én is tökre akartam így meg úgy szeretni, de igazából nálam nem jött össze. De ez nem azt jelenti, hogy nem röhögtem mondjuk a második részben a szövegein, amikor egyik ravatalozót járta a másik után, vagy nem fulladoztam volna a röhögéstől, amikor bepasizott a harmadik részben. Meg még volt több jó fellépése is, szóval tényleg nem azért mondom, de eh... nálam ő mégsem működött annyira. De hát ugye ízlések és nagyik...

Ha már különben mellékszereplőknél tartunk (mert hát Steph nyilvánvalóan az abszolút kedvencem), akkor én azt mondom, hogy Lula, a kurvából titkárnővé avanzsált, remélhetőleg jövőbeni fejvadász és Ranger, az óvadékbehajtó ügynökök alfája és omegája. És hát Rexről, a hörcsögről se feledkezzünk el, aki a három rész alatt meglehetősen nagy kalandokba keveredett (nemcsak hörcsögléptékben mérve). És hát persze hazudnék, ha azt írnám, hogy Joe Morelli nem volt rám semmilyen hatással... Sajnáltam is picit, hogy a harmadik részben nem jutott akkora szerephez, mint a korábbiakban - de Lula és Ranger jól ellensúlyozták ezt a hiányt.

A krimi szál különben nem tudom mennyire erős, én ezt nem igazán tudom megítélni, mert olvasás közben folyton Stephanie szövegeire figyeltem, hogy most ki vagy kik álltak a bűnügy hátterében meg ilyenek, számomra mindig meglepetést okoztak. Szóval, jah - mondhatjuk, hogy nálam tökre működött a krimi része.

Nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy a sorozat kiadása nem fog megállni a negyedik résznél (megint), hanem egyszer csak elérünk legalább a tizedik részig, mielőtt újra elkezdik kiadni elölről... Az áraikról nem is mondok inkább semmit, mert a sorozathoz nem méltó fröcsögésbe fulladna. De legalább a borítót lecserélték (vivát! - legalábbis nekem ezek az újak tökre tetszenek), meg a címekkel is próbáltak kreatívabbak lenni. Mondjuk A szingli fejvadász 1., 2., 3. nevezetű fantasztikus kreálmányt nem nehéz túlszárnyalni.

Nagyon kellemesen ellazított ez a sorozat, és végre nevetni is tudtam, de úgy igazán és hangosan. Halljátok, még most is röhögőgörcsöt kapok, akárhányszor eszembe jut a "hullaházhozszállítás" :-D amit Steph-től tanultam ezen három könyv alatt, azt pedig igyekszem magamévá tenni. Méghozzá, hogy: odázzuk el a kellemetlenségeket! Végül is, ha holnap elüt minket egy teherautó, soha nem kell velük szembenéznünk. Hmm... van benne igazság.

Janet Evanovich: Egy lövés, Két ravatal, Három díler/A szingli fejvadász 1., 2., 3.
Eredeti cím(ek): One for Money, Two for Dough, Three to Get Deadly
Fordító: Csáki Judit
Kiadó: Ulpius-ház
Eredeti ár(ak): 3499 Ft

"Őfelsége szeretett alattvalói számára"

A 2012-es év Charles Dickens bicentenáriumának jegyében telik világszerte, de erről már írtam korábban is, hogy micsoda ereszd-el-a-hajam zajlik most a nagyvilágban. Múzeumi kiállítások, kosztümös könyvklubok, fesztiválok keretében emlékeznek meg a viktoriánus kor egyik legismertebb íróóriásáról, aki kétszáz évvel ezelőtt, 1812-ben született. Bár hazánk nem kapcsolódott be nagy mértékben a Dickens előtti tisztelgés-sorozatba, azért a megemlékezés nálunk sem marad el. Ezt bizonyítja a nemrégiben boltokba került Feljegyzések fiatal párokról című novelláskötet, amely először olvasható magyar nyelven.

Dickens hihetetlenül jó mesélőkéje gondoskodik arról, hogy ez az alig kilencven oldalas kis kötet kellemes délutáni elfoglaltságot nyújtson. A téma középpontjában – ahogy azt a címből sejteni lehet, szóval nem nagy meglepetés – a szerelmes párok állnak. Az író által írt rendkívül humoros, előszóként értelmezhető írás magyarázatot ad e történetek megírásának okára: Viktória királynő nyilvánosság előtt bejelentett eljegyzése után ugyanis eluralkodott Angliában a házasodási-láz, amely „Anglia úri embereit fenyegeti”. „A példák célja” - írja Dickens a kötet befejezésében - „ hogy a felnövekvő generáció mindkét nembeli képviselőjének hasznára váljanak” Magyarán: nehogy mi is ilyen agyérgörcsöt okozó szerelmes párokká váljunk. Hmm... abszolút megfontolandó!

A novellák különös ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a párokat nem két különálló emberként gondolja el, hanem szorosan összetartozó, együtt lélegző, szerves egészként, különféle típusokba sorolva őket. Szó esik itt az idegesítő, a mások dolgai tekintetében a kákán is csomót kereső illemtudó pároktól kezdve, a soha egyet nem értő, vitatkozó párokon át a saját gyermekeik különlegességén kívül másról nem beszélő, gyermekeikért rajongó párokig. Humoros, szatirikus jellemrajzok sűrűsödnek össze alig kilencven oldalban. S egy-egy szórakoztató bemutatás elolvasása után megállapíthattam, hogy bár legtöbb esetben karikaturisztikusan elnagyolt ábrázolások voltak, azért van bennük jó pár igazság. Egy-egy novella olvasása közben, nagy bólogatások közepette olykor valami ilyesmiket motyogtam az orrom alatt: "jesszus, hát ezek tényleg olyanok, mint xy-ék!" Mondjuk az is lehet, hogyha valamelyik ismerősöm olvasná ezeket, akkor meg valamelyik történetnél mi jutnánk eszébe a párommal. Szóval semmi sem elképzelhetetlen, de őszintén remélem, hogy nem így lenne.
Ó! Meg aztán eszembe jutott a Bridget Jones-ból az a jelenet is, tudjátok, mikor Bridget elment vacsorázni Magdához és Jeremy-hez... juj! És itt mondta Bridget, hogy: "Egy boldog párnál csak egy dolog rosszabb... Sok boldog pár" - és ezt akár Dickens novelláskötetéről is mondhatta volna. Teljesen illik rá, kivéve talán annyit, hogy szerintem a Dickens által bemutatott párok egy része egyáltalán nem volt boldog. Mármint úgy igazán...

A kötet befejezése ugyan mellőzi e novellák szatirikus stílusát, ám olyan örök érvényű (és kissé klisésnek nevezhető, de ez abszolút megbocsátható, mert attól még tök jogos) üzenettel köszön el olvasójától, amely mindenféleképp megfontolandó: a család és az otthon fontosságára hívja fel a figyelmet, ami mai rohanó világunkban az egyetlen hely, ahol nyugalmat és elégedettséget találhatunk. Becsüljük meg hát e szerint. Hiszen „a családi boldogság egyetlen igaz forrása az otthonban rejlik.”



Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról
Eredeti cím: Sketches of Young Couples
Fordító: Signorelli Gabriella
Kiadó: Artemisz Kiadó
Oldalszám: 92
Eredeti ár: 2600 Ft

Charlotte Brontë megkerült házi feladata

Ismét egy kis érdekességre bukkantam internetes szörfözésem eredményeként, és ezek után tényleg kezdem azt hinni, hogy külföldön csak úgy hemzsegnek az elveszett, majd újra felfedezett cuccok. Volt itt ugye szó Jane Austen igaz/hamis portréról, most pedig egy kézirat került a középpontba. De eközben az is bebizonyosodott számomra - csak úgy mellékesen - , hogy tök jó dolog csak úgy olvasgatni a neten, mindenféle cél vagy ilyesmi nélkül. Bár, ehhez hozzátenném, hogy eléggé időrabló is.

Brian Bracken, elismert Brontë-kutató, Charlotte Brontë elveszett írására bukkant a Musée de Royal Mariemont levéltárában. A rövid kis történet pár hónappal Charlotte Brüsszelbe érkezése után íródott, és amolyan iskolai házi feladat volt, amit ( a Shelia Kohler regényben csak Mr. H. -ként emlegetett, jajj... az a könyv...) Constantin Heger adott fel tanítványainak. A fabula címe L'Ingratitude, és egy patkányról szól, aki édesapja túlzott gondoskodásától menekülve nekivág a nagyvilágnak, hogy kalandokat keressen - a mese végül szomorú véget ér. A nyelvtani és mondatszerkesztési hibáktól hemzsegő történet (Charlotte ugyanis franciául írta) megírása 1842 március 16.-ára van datálva, és nagy valószínűséggel a házi feladat célja az volt, hogy a tanulók La Fontaine állatmeséinek stílusában írják meg.
Különben ez a legkorábbiként ismert házi feladata a Brüsszelben töltött időkből. Harminc ilyen írásról van tudomásuk, amit a nővérek (Emily és Charlotte) Heger óráira írtak.


A kéziratról egyébként 1913 körül hallottak utoljára, amikor Heger fia, Paul odaadta egy iszonyatosan vastag pénztárcával rendelkező belga magángyűjtőnek, aki nagyon ácsingózott egy Charlotte vagy Emily által írt levélért, de helyette ezt kapta. (meg pluszban még négy levél másolatát)
A kéziratot már fel is töltötték, ITT el lehet olvasni az eredeti szöveget és annak angol fordítását is. Az itt látható fénykép is arról a helyről származik.

Most egyébként azon gondolkodom, hogy vajon ez a házi feladat egyáltalán releváns elemnek tekinthető-e Charlotte életművében, és úgy egyáltalán: van-e értelme a kutatóknak ezzel foglalkozni, vagy csak annyit ér, mint teszem azt: egy padlásról előkerült, ősrégi bevásárlólista?

Most olvasom

Szóval, Nima még múlt héten (?) meghirdetett egy tök jó játékot, amihez boldogan csatlakoztam. És végre eljutottam oda több, mint egy hét után, hogy pénteken kezembe vettem egy (pontosabban több) könyvet olvasás céljából.
De mi is ez a könyv? Na, hát erre a kérdésre várom a helyes megfejtést a kommenteknél, alant ;-) (ha mégsem találod el, hogy mit olvasok, és egy tök más könyvnek a címét írod, ami a leírásomból eszedbe jutott, az is tök jó, mert akkor azt viszont ajánlásnak veszem, és felteszem a várólistámra, mert biztos az is tetszene nekem) Az első helyes megfejtő kiérdemli a "nagyon ügyes" titulust.

Szóval, ez egy sorozat, de még csak a töredéke jelent meg kicsiny hazánkban...

(ja, hogy ezzel még nem sokat segítettem? Akkor menjünk tovább)

Talán csajos könyvként tudnám aposztrofálni. A főszereplő kicsit ügyetlen, sokszor minden balul üt ki nála, de minden bénázása ellenére - vagy éppen ezért - nagyon vicces.
(na? megvan már? még segítek egy picit!)

Természetesen, egy helyes csávó is fontos szerephez jut még. Ő és a főszereplő már jóval régebbről ismerik egymást, de mégsem mondhatók sem exeknek, sem barátoknak, ám a "közeli ismeretség" megvolt. De most teljesen más apropóból keresztezik egymás útját: amihez a fegyver és az ideggáz alapfelszerelés.

Utolsó segítségként megemlítem, hogy a főszereplő kisállatát Rexnek hívják. ( nem, nem a felügyelő... :-) )

És már meg is van a helyes megfejtő: Christina/Pöfivonat , aki nagyon ügyes! :-)

Ezért sok szeretettel küldök neki egy ilyen bébisárkányos képet (mert úgy emlékszem, szereti a sárkányokat ;-) )
(Kép forrása: http://www.pinterest.com )