Márciusban három könyvet szereztem be magamnak végül, de legalább tizenkétszer vágyakoztam még más könyvek után. Számoltam. De végül győzött a józan ész, és megemberelve magam azt mondtam, nyugi, majd legközelebb. Most a kerti virágok fontosabbak voltak. A többi könyv címét feljegyeztem a Moleskine-embe, és majd ha kiállják az idő vaspróbáját megveszem őket is. Valamikor.
De lássuk, kik is jöttek velem haza ebben a hónapban!

Roald Dahl: Boszorkányok - gyerekkori nosztalgia miatt volt muszáj most azonnal megvenni. Még általános iskolában ajándékoztam a Boszorkányokat az egyik barátnőmnek születésnapjára, de természetesen előtte én is elolvastam :P . Emlékszem, hogy mennyire odáig meg vissza voltam érte, és megfogadtam, hogy majd megveszem magamnak is. Aztán ez elmaradt, később pedig a könyvnek ki is fogyott az a kiadása. Mikor megtudtam, hogy kiadják újra, megfogadtam, hogy ezúttal nem fogom elodázni a megvételét. Újra el is olvastam még aznap este, posztot is majd hamarosan írok róla. 

Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle - hogy én ezt már milyen régóta el szeretném olvasni! Gondoltam egyet, és végül angolul vettem meg, mert miért is ne. 

Jennie Fields: A vágy kora - oké, ez tényleg abszolút impulzus vásárlás volt, nem tagadom. És azt is bevallom, hogy amúgy nem jött volna velem haza, ha nem 670 Ft-ért dobják utánam az egyik újságosnál. Az Edith Wharton életéről szóló regény valójában a "majd-egyszer-könyvtárból"-listám tételeként szerepelt eredetileg, de ennyi pénzért igazán nem hagyhattam ott. Ugye?

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet sikerült teljesen magamévá tennem, bár a posztokkal erős elmaradásban vagyok. Elolvastam Tom Rob Smith: A tanya című regényét, Dave Eggerstől A Kör című disztópiát. Lázár Ervintől a Szegény Dzsoni és Árnika egy másfél órás munka utáni várakozás közben került a kezembe (még szerencse, hogy könyvtárépületben dolgozom), és pont kitöltötte a várakozási időmet. Olyan aranyos könyv :) Majd lehet egyszer csinálok egy mesekönyves válogatást, és akkor írok ott róla kicsit bővebben. Akkor ugye volt még terítéken Neil Gaimantól a Kilátás az erkélyről című esszékötetszerűsége és a Boszorkányok is. És március nagy részében természetesen a februárban elolvasott könyveimről írtam. De nem is baj, jó az, ha kicsit leülepednek bennem a dolgok. Most egyébként jelenleg A szél nevének világában kalandozom, és hát eléggé rajongok.  Csak mondom.

Rögtön rá is jöttem, hogy erre van most szüksége az én kis lelkemnek: fantáziára és végtelen kalandozásokra. Kicsit el kell menekülnöm, távolodnom ettől a világtól, bizonyos helyzetektől, és még az olvasmányaimban sem szeretném ezeket viszontlátni. Az elkövetkezendő hetekre az új jelszavam könyvek terén: Csak könnyedén! Nem szeretnék komoly dolgokat olvasni, és mély gondolatiságokon sem akarok töprengeni. Menekülni szeretnék. Nem tudom meddig, de most ezt érzem. 

Amiket például ennek a jegyében terveztem olvasni:

• Libba Bray: Diviners - A Látók
• Cassandra Clare: Lady Midnight
• Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle
• Sarah J. Maas: Throne of Glass - Az üvegtrón

Úgyhogy éljen az eszképista irodalom! További könnyedségek ötleteit szívesen fogadom, bármi ilyesmire vevő vagyok most, úgy érzem.

Többieknél a március:
Nita
Dóri 
Nikkincs 
Amadea
PuPilla

A Kör

A Kör az a fajta könyv volt az életemben, ami csak úgy felbukkant előttem a semmiből. Aztán másnap pont úgy sétáltam oda a kölcsönző pulthoz kezemben a könyvvel, mintha hónapok óta érdekelt volna. Ilyen is előfordul olykor.

"A kör a világmindenség legerősebb alakzata. Nincs, ami felülmúlná, nincs jobb, nincs tökéletesebb."

A Kör miatti mizéria totálisan elkerült engem jó sokáig, méghozzá annyira, hogy kábé az olvasása közben tudtam meg, hogy amúgy lesz belőle film is, ami belátható időn belül a mozikba kerül. Nem tudom, hogy kerülhette el ennyire a radarom, de ha egyik barátom nem hivatkozik erre a könyvre a kávézásunk közben, akkor talán a film után felfigyeltem volna rá, de lehet, még akkor sem. Hogy így jobban jártam-e? Az az igazság, hogy nem tudom.

Dave Eggers regénye a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a Kör nevezetű cég uralja az informatikai piacot. Rengeteg innovációval, elképesztő felfedezésekkel, óriási, a társadalom javára váló projektekkel nemcsak hogy abszolút monopol helyzetbe került, hanem a kreatív elmék számára is egy igazán csábító munkahely. Ide érkezik újoncként Mae Holland, akit rögtön lenyűgöz a Kör kampuszának hihetetlen világa. A kezdetben paradicsominak vélt hely azonban észrevétlenül pokollá változik, s Mae-t is magába szippantja. 

A Kör világában nincs magánélet, nincsenek személyes dolgok és megszűnik az anonimitás. Mindenki a közösségért van, és őszintén hisz a cég szlogenjében: "A titok hazugság. A megosztás törődés. A félrevonulás lopás." Az emberek múltjának a legapróbb, legszégyenletesebb része is feltárul itt, és a jelenben pedig minden egyes percük elérhető az interneten keresztül élő közvetítésként. Bárki kukkolhat bárkit bármikor, a reflektor mindent bevilágít, nem hagy semmit sem az árnyékban: minden egyes momentum a közösségé, nincs privát szféra, nincs magánélet. Mindenki celeb lesz a maga módján. 

A Facebook, Twitter, Instagram hármasában létező emberek többségének már nem is annyira elképzelhetetlen ez a jövőkép. Egyáltalán jövőkép ez még csak vagy már itt toporgunk a kapujában? Mikor fogja végleg felülírni a hasznosság és a könnyen kezelhetőség elve a személyiségi jogokat? Óhatatlanul is felmerülnek ezek a kérdések, hogy vajon hova fog vezetni mindez. Ez a kisebb vagy nagyobb darabka belőlünk, amit megosztunk a világháló közösségével, átveheti-e valaha az irányítást az offline életünk felett? Dave Eggers regénye ezekre a kérdésekre adott egy lehetséges választ. A kérdésfeltevései valóban érdekesek, és ez a nagyon is valóságosnak tűnő alternatív jövőképe is, ám nagy kár, hogy maga a történet nem tudott ehhez felnőni.  Vagy nem is tudom, hogy a történettel volt-e igazán baj...

Mert az az igazság, hogy Mae Holland fejében létezni olyan volt, mintha egy jellegtelen, megvezethető, butácska lány véget nem érő monológját kellett volna hallgatnom esténként, aki sose lát a dolgok mögé, sose gyanakszik, egyszerűen csak teszi a dolgát, mert ő bármit, de tényleg bármit megtenne egy csöppnyi elismerésért is. Mae egyszerűen unalmas volt. U-nal-mas. Az elején is és a végén is. Nem lett érdekesebb, nem lett semmilyenebb, egyszerűen csak ott volt és történtek vele dolgok. Hogy Eggers mennyire akarta ezt így, arra sajnos nem sikerült rájönnöm. Az elején amúgy még eléggé örültem neki, hogy végre nem tini disztópiát fogok olvasni. Persze, ennek ezután is örültem. Olykor eszembe jutott amúgy Orwelltől az 1984 is, sok momentumában láttam benne rokonságot. Aztán a közepénél azt kezdtem érezni, hogy ebben a könyvben egyre inkább nem történik semmi. Eltelik húsz oldal, semmi; ötven oldal, semmi... Oké, aztán igyekeztem a háromnegyedénél revideálni magamban ezt a dolgot, hogy itt inkább a lelki folyamatokon, az antifejlődésen van a hangsúly. Ami azért új lendületet adott nekem, és sokkal izgalmasabbnak is találtam ebből a szempontból, mert végre nem a mostanában megszokott disztópia sémán mentünk végig, hanem egy kicsit másképp, más módszerekkel közelített a témához. És ez jó dolog szerintem. De Mae akkor is u-nal-mas. Legyen bármilyen szörnyű is Eggers nem túl távoli jövőképe, engem igazából inkább Mae-vel tudott kikergetni a világból.Ez az igazság.

Eggers regénye mindezt leszámítva egész jó, de korántsem akkora nagy durranás, ahogy azt eleinte gondoltam. A filmet mindenesetre meg fogom nézni, kíváncsi vagyok, hogy hogy sikerült vászonra vinni.

Dave Eggers: A Kör

The Circle

Fordította: Nemes Anna

Európa Kiadó

382 oldal

Határtalan nyelv

Mindig is érdekelt a nyelvészet. Oké, bevallom: nagyon szerettem. Sokszor az irodalomelméleteknél is jobban. Az egyik ága, amitől azonban oda meg vissza voltam egyetemi tanulmányaim alatt az a szociolingvisztika volt, vagyis a nyelvhasználat és a társadalom kapcsolatát vizsgáló tudományág. A másik pedig a pszicholingvisztika Szerintem itt jön át leginkább, hogy a nyelv mennyire egy élő, folytonosan változó, mozgásban lévő valami, amire igenis hatnak a használói, bármennyire is keseregnek ezen egyesek. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ez igenis érdekes és egyben csodálatos dolog. Látni a folyamatokat, kutatni a mögöttes okokat - mert bizony a változások rengeteg mindent elmondanak a társadalomban zajló folyamatokról vagy éppen magáról az egyénről. 

Én mindig is a leíró és nem pedig az előíró nyelvészet pártján voltam és vagyok még most is - bevallom, a nyelvhasználattal kapcsolatban kesergőktől a falnak tudok menni, akik folyton "bezzegrégen"-eznek meg akik biztosak benne, hogy a nyelvünk egyre inkább romlik (vagy fejlődik) vagy egyáltalán, akik azt feltételezik, hogy létezik olyan, hogy helytelen nyelvhasználat egy anyanyelvű beszélőnél - jaj, istenem... a nyelv nem fejlődik, nem romlik, hanem idomul a használóihoz. Nincsen nyelvi aranykor és nem lesz valaki attól több, hogy azt hiszi, "őrzi" a nyelvet. Legszívesebben amúgy az ő kezükbe is odanyomnám Sándor Klára könyvét - másképp tekintenének a nyelvre (nyelvekre) utána. 

A Határtalan nyelvet amúgy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom: akár nyelvészettel foglalkozó egyetemistáknak, akár csak érdeklődő laikusoknak. Nagyon jól áttekinti a főbb kérdésköröket, elméleteket, amiket rengeteg érdekes példával támaszt alá és ráadásul mindezt teljesen olvasmányos stílusban teszi. "[ennek a könyvnek]nem az a célja, hogy helyettesítse a társnyelvészet szakirodalmának olvasását, hanem hogy kedvet csináljon hozzá. Úgy épül föl, hogy az egyetemisták jól hasznosíthassák - de nem akar jól jegyzetelhető tankönyv lenni, sem lexikális ismereteket listázó telefonkönyv, mert nem akarja megfosztani az olvasót a gondolkodás élményétől." - írja Sándor Klára a könyv bevezetőjében, és szerintem ennek maradéktalanul eleget tesz. Tényleg sikerül megmutatnia, hogy a nyelv az egyik legérdekesebb dolog a világon, és hogy a nyelvészet nem azonos a dögunalmas szaggatott meg hullámos aláhúzogatással. A nyelvészet igenis izgalmas és elgondolkodtató, és a nyelvhasználat pedig egy teljesen más és sokkal összetettebb dolog, mint ahogy a nyelvművelők képzelik és próbálják különböző fórumokon az emberekbe sulykolni. 

Hogy példákkal alátámasztva is bebizonyítsam, mennyire igaz, amiket fentebb írtam, pár érdekességet összeválogattam a könyvből. Ha még ezek után sincs kedved előkapni Sándor Klára könyvét, akkor sajnos nem tudok veled mit kezdeni. :)

• A nyelvi relativizmus elmélete szerint az eltérő nyelveket beszélők világképe és világértelmezése különbözik. Tehát a nyelv a gondolataink formálója is, és a világot ennek a szűrőjén keresztül látjuk, s azt a világot tartjuk természetesnek, amelyet saját nyelvünk felépít. A magyar anyanyelvűeknek egyértelműen más gyümölcs a meggy és a cseresznye, hiába hasonlítanak egymáshoz - az angol anyanyelvűeknek viszont ugyanannak a gyümölcsnek a fajtái. Nálunk viszont "belső" kapcsolat fűzi össze a sárga- és az őszibarackot, sok más nyelvben viszont egymástól teljesen független nevük van. A szókincs jelentéshálói mellett még az is érdekes, hogy a nyelvtani kategóriák hogyan befolyásolhatják az automatikus gondolkodásunkat. Mint például az időszemléletünket. Ezt vizsgálva a "sztenderd európai" időszemléletet vetették össze egy indián nyelv, a hopi tulajdonságaival. A hopi nyelvben nincsenek az európai nyelvekben megszokott igeidők, mint múlt, jelen, jövő. Ezzel szemben a jelen idő kifejezésére sokkal szélesebb választék áll a rendelkezésükre. Mindezek a nyelvi szerkezeti különbségek arra utalnak, hogy az európai nyelvekben tükröződő nyugati kultúrával szemben, amelynek centrális tengelye az idő és a tér, a hopi kultúrában élő emberek nyelvükből eredően az események egymásra következésének fogalmaiban gondolkodnak. Az időt nem tekintik mérhetőnek vagy olyasvalaminek, aminek határpontjai lehetnek. 
•  Norvégiának nem csupán demokráciája vagy jómódja irigylésre méltó, de még a nyelvészek is mintaországnak tartják, hiszen ott megvalósult az, amit sok országban lehetetlennek gondolnak: mindenki bármilyen helyzetben olyan nyelvváltozatot használ, amilyet csak akar, egyetemi előadáson, tévében, vizsgán, parlamentben, bárhol és senki nem gúnyolódik rajta. A szülők választhatnak, hogy a gyerek melyik sztenderd változatot tanulja meg elsőként, továbbá a megyék és a járások szintén választhatnak sztenderd változatot maguknak, de tisztviselőknek a többi sztenderdet is ismernie kell,  mert bárki bármelyik hivatallal a tetszőleges választott sztenderddel érintkezhet. A magánemberek úgy írnak hivatalos levelet, ahogy csak akarnak: szigorúan tilos bárkit diszkriminálni, nemcsak az általa használt sztenderd miatt, hanem akkor is, ha saját nyelvjárásában ír. A norvégok tehát büszkén védik saját nyelvi sokszínűségüket - és közben jól beszélnek angolul, lényegében majdnem kétnyelvűnek nevezhető a teljes lakosság. Nekik érdekes módon nem jut eszükbe az a félelem, amivel az idegen nyelvet alig beszélő magyar népességet riogatják, hogy majd a nagy nyelvek - élükön az angollal - kiszorítják, elpusztítják a magyart. 
• Apropó nyelvcsere. Bár sokan a csángókat a magyar nyelv patinásan régi képviselőjeként, a romlatlan magyarság megtestesítőjeként látják, a valóság sajnos ettől igen csak távol áll. A csángók többsége már egynyelvű román, és az a kevés ember, aki még beszéli az egykori anyanyelvet, sokaknak már a domináns nyelve a román. Szó sincs azonban arról, hogy a csángók morális hiányosságok miatt tértek át a román használatára - ahogy más népcsoportok sem erkölcsi deficit okán cserélnek nyelvet amúgy. Az iparosodás, urbanizáció is nagyban közbe szólt, ám valójában az áttérítés már sok száz évvel ezelőtt megkezdődött. És azt például tudtad, hogy a csángók nyelvcseréje pont hogy fordítva zajlott, mint ahogy a nagykönyv szerint kellett volna? Ugyanis a nyelvcseréknek van egy folyamata: általában a formális helyzeteknél kezdődik (pl. hivatalok) és aztán fokozatosan kúszik be az egyre informálisabb, bensőségesebb használatba (pl. otthon). A csángók nyelvcseréjében az az érdekes, hogy ez a folyamat pont fordítva, vagyis egy bensőséges helyzetből indult, abból a beszédtartományból, amely a legtovább szokta őrizni a régi anyanyelvet, ez pedig a valláshoz kapcsolódó nyelvhasználat. A csángók vallásossága egyébként is legendás, ez szorosan hozzátartozik identitásukhoz, nagyon erős náluk a hit szerepe. A román állam asszimiláló politikája igazán furmányosan oldotta meg a helyzetet. A legnagyobb köztiszteletben álló moldvai papok (akik egyébként nem csángók) egyszerűen tiltják  a csángó változat használatát, sőt az ördög nyelvének nevezik. És ezen túlmenően 1990-es években a magyarországi kapcsolatokat ápoló, vagy csak Magyarországra látogató híveket a moldvai papok iszonyatos megszégyenítés mellett kiközösítették az egyházközösségből. Ilyen és ehhez hasonló dolgoknak volt nagy szerepe abban, hogy elinduljon innen a nyelvcsere. 

 A Határtalan nyelv még sok-sok érdekességet tartogat példák, történetek, felvetett kérdések formájában. Imádtam még például a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát boncolgató fejezeteket, a kreol és a pidzsin nyelvek elméleteit vizsgáló részeket vagy annak a vizsgálatát, hogy egy bizonyos fajta nyelvhasználat kialakulása, eltűnése mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak. A kötet ára kicsit ugyan borsos, de én azt mondom, megéri. Legalábbis annak, aki hasonlóan szereti a nyelvészetet. Vagy még jobban.

Sándor Klára: Határtalan nyelv

Szak Kiadó

488 oldal

Böngészgető

Néha  - oké, hetente... jó, néha naponta - én is végig szoktam szaladni az előjegyzési listákon vagy szétnézek a friss megjelenések között, hátha akad valami olyan, ami ki-hagy-ha-tat-lan vagy akár egy picit is kíváncsivá tesz, amit aztán megjegyezhetek magamnak későbbre. És hát persze, hogy mindig akad. Az aktuális kedvemtől függ, milyen sokáig kell keresgéljek. :) Igen, az újdonságok böngészése számomra kedélyjavító hatással bír - ha éppen nincs más elérhető közelségben. Például a cicám.

De amúgy most hogy lassan itt a tavasz, és közeledik a világtól elvonulós hosszú hétvégénk, egyre inkább Salzkammerguttal kapcsolatos infók és honlapok kerülnek a szemem elé, és kedélyjavítóként a megjelenések böngészése helyett azt vizualizálom, ahogy ott állok a Schafbergen és magasról letojom a világot. 

De amíg ez nem következik be, addig marad az Ausztria utáni vágyakozás és persze az újdonságok  meg előjegyzések böngészése. Lássuk akkor, miket is találtam eddig magamnak.

Anne Tyler: Az ecetlány

A Kossuth Kiadó Shakespeare újra! -sorozatának hírét nagy ovációval fogadtam, az eddig megjelent köteteket már összegyűjtöttem magamnak (igen, az olvasásuk is tervben van amúgy. Most már tényleg. Eskü.) , és Az ecetlány meg végképp nem hiányozhat a gyűjteményemből, mert az egyik kedvenc Shakespeare darabom átdolgozásáról van szó.
Anne Tyler regénye Shakespeare talán legtöbbet feldolgozott A makrancos hölgy című színdarabját meséli újra. A regény a Hogarth Press Shakespeare-projektjének harmadik darabja - Jeanette Winterson Az időszakadék és Howard Jacobson Shylock a nevem című regényei után -, amelyben élő klasszikusok írják meg az ismert nagy drámák modern változatát.
Anne Tyler műve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a tökéletesen modern, és független Kate képes-e feláldozni magát egy - illetve ezúttal inkább két - férfi kedvéért. A válasz legalább olyan sajátos, szokatlan és vicces, mint Kate maga.
A könyvet visszafogott, könnyed humor, üde történet teszi letehetetlenné.

Meik Wiking: Hygge - A dán életérzés, amely boldoggá tesz
 megjelenés: 2017. április 14.

Erre a könyvre még a Bookdepository-n figyeltem fel, gondolkodtam is rajta, hogy megveszem a férjemnek - ő mostanában eléggé belemerült ezekbe a stresszcsökkentős meg meditációs könyvekbe. De még nem tudom, mi lesz, mindenesetre rajta van a figyelem-listámon. 
Egyre többször halljuk, hogy Dánia a világ legboldogabb országa. Mi lehet a dánok titka, ami a legboldogabb nemzetté teszi őket? Meik Wiking, a koppenhágai Boldogságkutató Intézet igazgatója többéves munkája során arra jutott, hogy a válasz nem más, mint a hygge.
Ezt a kifejezést fordították már a meghittség művészetének, a lélek otthonosságának és a megnyugtató környezet élvezetének is, ám ahhoz, hogy valóban megértsük ennek a különleges életérzésnek a lényegét, néhány kifejezésnél többre lesz szükségünk.
Ennek a gyönyörű és inspiráló könyvnek a segítségével lépésről lépésre sajátíthatjuk el a hygge - és általa a boldogság - titkát: megtudhatjuk, milyen szerepet játszanak ebben a fények, a jó ételek, a társas kapcsolatok, a karácsony vagy éppen az öltözködés.
A rengeteg érdekes információ és összefüggés mellett a a gazdagon illusztrált kötet gyakorlati tanácsokkal (konkrét példákkal, receptekkel, ötletekkel) is szolgál, melyek segítségével bárki könnyedén belecsempészheti a hygge elemeit a mindennapjaiba.

Josh Mallerman: Ház a tó mélyén
várható megjelenés: 2017. április

Még nem sokat tudni erről a könyvről - legalábbis legutóbbi információim szerint. Csak annyit, hogy meg fog jelenni magyarul - hurrá! Mindenesetre Josh Malerman neve számomra garancia a Madarak a dobozban után a borzongatós, jó stílusban megírt könyvre. Szóval, ez tutira érdekelni fog. Bármennyire is kisregény.

Kreatív szépírás és kalligráfia - Inspiráló ötletek, technikák és gyakorlatok saját kézírásos alkotások

várható megjelenés: 2017. május 16.

Mindig is imádtam a kézírásommal pepecselni vagy másét csodálni - oda meg vissza vagyok a szépen megírt képeslapokért, ajándékkísérőkért, rajongok a régi idők kézírásainak cikornyás betűiért, és bevallom, szeretem azokat leutánozni. Akár csak úgy, saját kedvtelésből is. Úgyhogy nem is kérdés, miért érzem úgy, hogy ezt a könyvet nekem találták ki. 

Ez a különleges kézikönyv valójában egy interaktív kalauz, amely tele van kreatív ötletekkel, mókás feladatokkal és egyszerű, lépésről lépésre követhető gyakorlatokkal. A modern kalligráfiától az illusztrációkig és a krétarajzokig, az egyszerű betűktől a bonyolultabb szavakig számtalan különleges megoldást mutatunk be, amelyekkel mindenkit elkápráztathatunk, akár ajándékba adjuk őket, akár otthonunkat díszítenénk vele. Elsajátíthatjuk a kacskaringók és virágok rajzolását, a vászonra festett betűk művészetét, elkészíthetjük saját krétarajzokkal díszített táblánkat, ékes kerámiákat, de műveinket digitalizálhatjuk és ki is nyomtathatjuk. Számtalan inspiráló és hasznos tippet kapunk, amelyek segítségével elsajátíthatjuk a kreatív szépírás fortélyait, az üres oldalakon pedig gyakorolhatjuk és kidolgozhatjuk saját stílusunkat is.

Jessie Burton: Múzsa

várható megjelenés: 2017. április 18.

 A babaház úrnőjét nem olvastam, kicsit alábbhagyott a vele kapcsolatos kezdeti lelkesedésem a vegyes fogadtatás után. Mondjuk még mindig rajta van a könytárazós listámon, de már eléggé hátra tolódott. Node. Ez a borító! Wow! Úgy értem, hát nem csodálatos? Utánanéztem Goodreadsen, kicsit vegyes ennek is a fogadtatása, bár inkább a jó könyv felé kacsingat. Nem tudom még, mindenesetre a radaromon rajta lesz, aztán majd kiderül. 

London, 1967. A trinidadi Odelle állást kap az előkelő Skelton galériában. Egy nap felbukkan a varázslatos tehetségű spanyol festő, Isaac Robles egy addig ismeretlen korai műve, amit a galéria kiállításon akar bemutatni. Odelle-nek feltűnik, milyen különös hatást gyakorol a kép főnökére és pártfogójára, Marjorie Quickre, és a lányban gyanú ébred: miféle titkok rejlenek a festmény múltjában?
Spanyolország, 1930-as évek. Robles, a festő és a húga megismerkedik egy Londonból érkezett műkereskedővel és vonzó lányával, Olive-val. A kereskedőt elbűvöli Robles első képe, ám mielőtt felkarolhatná az ifjú tehetséget, kirobban a spanyol polgárháború…
Mi köti össze ezt a két eseményt, amelyet több mint harminc év választ el?
Jessie Burton regényében egy festmény sorsán keresztül ismét magával ragadó, érzelmekben gazdag történet tárul fel múlt és jelen kapcsolatáról, a szerelembe beleavatkozó politikáról és a tehetség valódi természetéről.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - Ravenclaw Edition

Természetesen, mint a Harry Potter világát ennyi év után is rajongva imádó nem is kérdés, hogy kell-e nekem a Bölcsek kövének legújabb kiadása. Az első könyv már húsz éve jelent meg a könyvpiacon, és a Bloomsbury úgy döntött, hogy ennek alkalmából egy - vagyis négy - csodás, a Roxfort házak színeivel díszített kiadást készít a Bölcsek kövéhez. Nem is kérdés, hogy ez a fajta is kell majd a polcomra. Férjem legnagyobb örömére, aki még mindig nem érti, hogy miért kell a Harry Potter sorozatot ennyiféle kiadásban összegyűjtenem. Ezt inkább meg se hallom amúgy.

A tanya

A tanya nem lesz az év thrillere számomra, hiába garantálta ezt a borítón található ajánlás. Ez inkább az olykor érdekes, de leginkább langyos élmény volt, ami folyton csak kétségeket ébresztett bennem, hogy kell-e nekem ezt tovább olvasni. Amúgy nem borzalmas élményként maradt meg bennem - hiába is sugallják ezt az első mondataim - főleg, hogy a sztori vége sokat lendített a véleményemen pozitív irányba.

Mindig is vonzottak a megbízhatatlan narrátorok - őket valahogy mindig sokkal szórakoztatóbbnak képzelem, mint a többieket. Más kérdés, hogy mostanában kevés vagy még kevesebb általam kedvelt hazudós elbeszélő talál meg, sőt hogy őszinte legyek regényeknél igazán kevés példát tudnék mondani, aki tényleg megnyert magának. (nem úgy filmeknél. Például a HIMYM Ted Mosby-ját egyenesen imádom narrátorként.) Mindenesetre a negatív élmények ellenére - vagy éppen annak hatására - mégis csak vonzanak, mert mi van ha....ugye. Így történt ez A tanya esetében is. Mikor kikövetkeztettem a fülszövegből, hogy itt is hasonló esetről van szó, akkor nem is volt kérdés, hogy el fogom-e valaha ezt a könyvet olvasni. Hiszen mi van, ha....

Főszereplőnket, Danielt egyszer csak felhívja Svédországban élő édesapja, hogy az édesanyja beteg. Mentálisan. Egyre furcsábban viselkedett, majd eluralkodtak rajta a kényszerképzetek. Most kórházban van. Daniel a hír hallatára rohan is a repülőtérre, hogy a legközelebbi Svédországba tartó repülőre felszálljon. A repülőtéren megszólal a telefonja ismét, ám ezúttal az édesanyja hívja. Azt mondja, ő egészséges, viszont Daniel édesapja egy igazi gazember, aki bezáratta az elmegyógyintézetbe. Ahonnan mellesleg pár órája kiengedték az orvosok, és most épp a repülőtéren van, hogy hamarosan felszálljon egy Londonba tartó gépre, hogy aztán személyesen elmesélhesse fiának azt a poklot, amit Svédországban kellett átélnie az apja mellett. Daniel nem tud dönteni, kinek higgyen, de végül arra jut, hajlandó meghallgatni édesanyja verzióját is.

"Menj csak el akármelyik iskolába, bárhol a világon, és biztosan találni fogsz egy boldogtalan gyermeket. És arról a boldogtalan gyerekről rosszindulatú pletykák fognak keringeni. Amelyek nagyrészt hazugságokból fognak állni. De hiába hazugságok, nem számít, mert ha olyan emberek között élsz, akik elhiszik ezeket a hazugságokat, szájról szájra adják őket, akkor ezek a hazugságok valósággá válnak – valósággá a te számodra, és valósággá a többiek számára is. Nem menekülhetsz előlük, mert ez nem bizonyíték kérdése, ez aljasság, az aljasságnak pedig nincs szüksége bizonyítékra."

Főszereplőnk édesanyja, Tilde mint elbeszélő sok szempontból nem volt szimpatikus. Egyéni ízlésem szerint én a valóéletben is falnak tudok menni azoktól az emberektől, akik ha valamit el akarnak nekem mesélni, akkor kábé az Ősrobbanástól kezdik és onnan haladnak el napjainkig, majd a háromórás felvezető után végre talán elkezdik a konkrét sztorit mesélni - egy órán keresztül. Bevallom, nekem az első negyedóra után el szokott menni a kedvem. Szóval, - visszatérve a könyvhöz - Tilde is ilyen mesélő. Úgy 60 oldal után azt érzed, hogy elmesél ő mindent, csak a lényeghez sose fog odaérni. S erre ráadásként még az is jön, hogy a stílusa a klasszikus gótikus regények narrátorait idézi: ha minden második bekezdésben nem bizonygatja, hogy ő mennyire normális meg mennyire racionálisan viselkedett mindig is meg két lábbal áll a földön meg ilyenek, na hát akkor egyszer sem. Egyszerűen túl körülményes. Nekem. Mert másfelől bizony igencsak jogosnak mondható - tekintve viselt dolgait -, hogy ennyire bizonyítani szeretné a fiának, hogy ő aztán igazán normális. 

De ahogy haladunk a végefelé, és amikor aztán tényleg odaérünk, akkor ott felülírta a regény mindenféle morgolódásomat. Szóval, A tanya igenis jó könyv. Nem az évszázad thrillere, de még csak évtizedé  - vagy megkockáztatom azt is, hogy- ezé az évé sem, de elég jó. Meg azért pofon is vág elég rendesen. Ám sajnos, pont erről a fordulópontról nem írhatok ennél részletesebben, mert akkor lelőném a poént, és hova lenne az izgalom. 

Szóval, maradjunk annyiban, hogy higgyétek el, tényleg nagyot szól a vége.

Tom Rob Smith: A tanya

The Farm

Fordította: Komló Zoltán

Gabo Kiadó

364 oldal

Északfi

Edith Pattou regénye kellemesen felmelegítette a lelkemet északi mesevilágával a február szürkeségében. Szóval, ha olyasfajta könyv után sóvárogsz mostanság, ami hasonló érzéseket gerjeszt benned és még ráadásul az északi népmesékért is odavagy, akkor szerintem ez a te könyved.

"Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el."

Egy norvég babona szerint az az égtáj, amely felé fordulva világrajövünk, meghatározza jellemünk és későbbi sorsunk is. Rose északnak született, és ezzel édesanyja egyik rettegett rémálma (a sok közül) valósággá vált. Az északnak született gyermekek ugyanis folyton újabb és újabb kalandokra vágynak és messzire kerülnek otthonuktól - egyszerűen a vérükben van. Szülei minden óvintézkedése ellenére a kaland egyszer csak bekopogtat a család otthonának ajtaján egy Fehér Medve képében, és magával viszi Rose-t a kastélyába... Ám a kalandok még csak ezután kezdődnek!

Hiába hangzik úgy, de ezek a kalandok korántsem rajzfilmfigurásan cukiságos kalandok, hanem inkább olyan népmeseien sötétek az ősi hiedelemvilág minden komolyságával. S mindez gyermekien egyszerű nyelvezetbe csomagolva. 

Edith Pattou regénye egy norvég népmesén alapszik, amit Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól címen ismerhetünk. Én sajnos nem voltam annyira tájékozott az északi népek meséi terén, így a regény fordulatai nagyrészt meglepetésként értek, maximum csak sejthettem, hogy mire számíthatok. Van valami megfoghatatlan ősiség ebben a történetben, ami egyszerűen megbabonázott, és én meg hagytam magam. 

Azonban, hogy a megtévesztés lehetőségét kizárjam: ne számítsatok Valente meseregényének északi átiratára, mert az Északfi annál sokkal egyszerűbb. Mint egy regény hosszúságúra nyújtott népmese, aki köszöni szépen, nem szeretne regény lenni, még ha a formája, vagy a narrátorok folytonos váltakoztatása azt is sugallja. A Pattou által papírra vetett történet megmarad inkább ebben az egyszerű ősiségben az északi idegenség minden bájával.

Azt hiszem, ilyennek kellett volna lennie Naomi Novik: Rengeteg című regényének. Ez sokszor eszembe jutott amúgy olvasás közben. Egyébként nem véletlen, hiszen nagyon sok ott olvasott vagy már eleve ismert motívum visszaköszönt ebben a történetben.

Szerettem. Nincs mit ezen tovább ragozni. A magyar kiadáshoz készült illusztrációk, amelyek Barcza Dániel tehetségét dicsérik, csodásak! Minimalisták, modernek, ám mégis meseszerűek. Nekem kicsit visszaidézte annak a norvég népmese gyűjteménynek az illusztrációit, ahol a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól megjelent - csak letisztultabb stílusban. Örültem, hogy a történet mellett még ezeket is csodálhattam.

Edith Pattou: Északfi

East

Fordította: Uzsoki Eszter

Illusztrációk: Barcza Dániel 

Kiadó: Ciceró Könyvkiadó

430 oldal