Ráth-Végh István: A könyv komédiája
kiolvastam: 2010. március 23.

Sokan vagyunk, akik szenvedélyesen szeretjük a könyveket, s nagyrészünk a könyvekre kiterjedő hatalmas birtoklási vággyal rendelkezik. De mit szóltok, ha azt mondom, az hogy teleborítják a hálónkat és a nappalinkat a szebbnél szebb kötetek még mind semmi ahhoz képest amit egy bizonyos Richard Heber művelt? Elárulom, a pasas félmillió (!!!) könyvet gyűjtött össze élete során, amik annyira kinőtték otthonát, hogy könyveinek külön házakat tartott fenn Európa szerte: Brüsszel, Párizs, Antwerpen, Genf városa is magáénak mondhatott egy, a különc könyvimádó által bérelt házat.

De hát ez még semmi! Gondolom, Ti is voltatok már úgy, hogy azt éreztétek annyira kell nektek egy bizonyos könyv, hogy ölni is képesek volnátok érte (persze csak képletesen). Nos, voltak akik ezt nemcsak képletesen gondolták, hanem meg is tették... Ki gondolná, hogy a könyvek iránti szeretetnek ilyen veszélyes mélységei is lehetnek?

Ráth-Végh tudósít olyan esetekről is, amikor a bibliofil nem másokat, hanem saját magát ítélte halálra a könyvek miatt. S hogy ezt hogyan csinálta? Ezek a bibliofilek nem igazán voltak gazdag, jómódú emberek, elég szűkös anyagi körülmények között éltek, s mikor utolsó fillérjeikkel elindultak a boltba, hogy vegyenek maguknak egy kis kenyeret, nos balszerencséjükre egy könyvesbolt vagy antikvárium mellett haladtak el, s mindig találtak maguknak valami kihagyhatatlan könyvet, s így étel helyett erre költöttek... Elárulom, ezeknek nem volt jó végük.

Persze, maguk a könyvek is a középpontba kerülnek Ráth-Véghnél, nemcsak a már a pszichiátriai esetbe sorolható könyvkedvelők. Megtudhatjuk hogy régen milyen iszonyat hosszú, agyonkörmondatozott, megjegyezhetetlen címeket adtak műveiknek az írók, vagy beleolvashatunk egy-egy igen öndicsőítő, agyonajnározó előszóba is, ami próbálta a közönség felé reklámozni a könyvet, vagy esetleges illetlen tartalma miatt mentegetőzött. Igen vicces kis történetek ezek, amiken jókat lehet derülni, s akkor még nem is beszéltem a kedvenc részemről: a sajtóhibákról. Ráth-Végh olyan jó példákat hoz fel könyvében, hogy azoktól vagy fél órán keresztül a hasamat fogtam a röhögéstől, és még azóta is jópárszor ha csak eszembe jutnak.

De van itt mindenféle téma, ami szem-szájnak ingere és valamilyen szinten a könyvekhez kapcsolódik. Igazán örülök, hogy rábukkantam erre Natashánál, nélküle nem is biztos, hogy megismertem volna ezt a könyvet. Még egyszer köszi!

Összegzés:

Hihetetlenül jó könyv, mindenkinek, de tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom! Ráth-Véghnek eszméletlen jó stílusa van, sokszor megnevettetett nemcsak a történeteivel, hanem a cinikus hozzászólásaival, tanulság levonásaival. S nemcsak én élveztem, hanem a párom és a barátaim is, ugyanis az utóbbi hetekben kedvelt foglalatosságunk lett, hogy ebből olvastam fel nekik részeket vagy meséltem el egy-egy érdekesebb történetet. El is határoztam, hogy ebből egy példányt birtokolnom kell, jó lesz elővenni később is, másoknak is mesélni belőle. Sajnos többet a könyvről igazán nem mondhatok, de vegyétek kezetekbe és meglátjátok, hogy eszméletlen! Az értékelésemben 10 pontot ért el!

Bródy színdarabja

Bródy Sándor: A tanítónő

kiolvastam: 2010. március 8.

Divatosak még manapság is az olyan történetek, mint a Holt Költők Társasága vagy a Mona Lisa mosolya: egy új tanító vagy tanítónő érkezése egy meglehetősen konzervatív közösségbe, ahol hősünk folytonos akadályokba ütközik, s végül nem marad más hátra, mint az eltávozás.

Nos, Bródynak a drámája is egy hasonló témát boncolgat, de főhőse nem egy Mr. Keating típusú ember, aki a gyermekek szabadgondolkodásának kineveléséért vív harcot, hanem csak egy törékeny nő, aki az őt megkaparintani igyekvő férfiak elől menekül.

Flóra, a főszereplő személyében egy látszólag magabiztos hölgyet ismerünk meg, aki bizony tudja mit akar. Közvetlen mindenkivel, barátságos, és ami a korban szokatlan: nő létére céljai vannak! Persze, mint csinos és fiatal rögtön magára vonja a falubeli hímnemű egyedek figyelmét, és ajánlataikkal ostromolják. De Flóra egy igazán tiszta lény, nem enged a csábításuknak, kerek-perec megmondja, hogy neki bizony ne csapják a szelet! A kikosarazott férfiak végül csapdát állítanak neki, és kiadják az útját a katedráról mindenféle koholt vádak ürügyén.

Végül Bródy ezzel a történetszövéssel ezt az elején kis könnyed darabnak hitt művet egy olyan összefüggésbe helyezi, amely messze túlmutat várakozásainkon: olvasása (vagy szerencsésebbeknek: megnézése során) tanúi lehetünk annak, hogyan képesek mások megtörni egy fiatal, ambíciózus ember lelkesedését, hogyan törik be nagy fájdalmak és csalódások árán az életerős lelkeket, hogy végül egy nagyot csalódott, „egy a sok közül” emberré váljanak.

Fülszöveg:

Egy alföldi faluba megérkezik Budapestről a fiatal tanítónő, mégpedig a kántortanító házába érkezik, ahol már ott lakik egy fiatal filológus mint tanító, és akibe már szerelmes is a kántorlány. Az érkezőt, Flórát, rögtön megrohanják a falubeli pozícionált urak, a szolgabíró és a káplán, a bíró, az orvos, a gyógyszerész, és persze a falu leggazdagabb kegyura, ifj. Nagy. Flóra csökönyös elutasítása felidegesíti a falu urait, akik fel vannak zaklatva a tanítónő miatt, s közben még a szerencsétlen filológus, a kis tanító is beleszeret Flórába, aki még ifj. Nagyot is elutasította. Mindennek ellenére, ha nem mutatkozik is többé a színen, mindennap érkeznek Flórának virágcsokrok, a fővárosi cigányprímás pedig minden éjszaka szerenádot húzat a bandájával az ablaka alatt...

Összegzés:

Bródyhoz ritkán volt szerencsém az egyetemi éveim alatt, de azt elmondhatom, hogy eddig, általam olvasott művei mindig nagyon tetszettek, s ez most sem volt másképp! Jellegzetesen bródys darab ez, az igen komoly mondanivaló mellett egy-két humoros részt is találunk, amiken még így olvasva is jókat lehet fetrengeni (így például amikor a szigorú erkölcsű vezetők Flóránál találnak egy Zola regényt, és árgus szemekkel, egymáson átverekedve akarják megnézni -persze tisztán erkölcsi indítékokból kifolyólag /haha... na persze/- hogy vajon vannak-e benne illusztrációk). Egyszóval, szép volt, jó volt, de talán még jobb lett volna, ha színházban van hozzá szerencsém. Talán majd egyszer! Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Díjazott lettem

Ismét egy blogdíj boldog tulajdonosa lehetek, amit nagyon szépen köszönök Amadeának és Sisternek (ha jól emlékszem, ő is ugyanezzel a díjjal ajándékozott meg, de már nem találtam a blogjában, h utánajárjak ennek :-) ), Pupillának, Csengának és Zenkának. Na, hát lássuk cserébe mit kell tennem:

Ez egy bloggerdíj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül. (én nem vagyok olyan szigorú, szóval nem muszáj elfogadni :-) )

2) a logót kirakom a blogomba.

3) a szabályzatot kirakom a blogomba.

4.) megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5) kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6) megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7) betartom a szabályokat.

Na, akkor a teszt:

Név: Heloise

Becenév:
Lakhely: Szeged
Magasság: 160 cm
Névnap: nem tudom mikor van Heloise nap...
Foglalkozása: hát ez egy igen jó kérdés.... még nem döntöttem el, hogy mi leszek ha nagy leszek, de egy biztos: most épp egyetemista éveim végét járom (hüpp-hüppp)
Testvérek: van egy rakat... (pontosabban 5), szal ha kell valakinek, szívesen kölcsönadok egyet :-)
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyarul szoktam beszélni... de van róla papírom, hogy tudok angolul, meg elméletileg tudnom kéne németül is (4 évig tanultam, de sikertelenül, azóta se), meg valamicskét latinul (de ezt csak másfél évig tanultam, és annak is jópár éve...szóval ez se igazán mondható általam használhatónak), most perpillanat a spanyollal próbálkozom, hogy összekaparjak belőle másfél év alatt egy középfokút :-)

Gyűjtemény: Könyvek (habár könyvmoly körökben elég szerény gyűjteménnyel rendelkezem...), Nici baris cuccok (na, ebből van egy rakattal :-) ), filmek és sorozatok garmadáját mondhatom magaménak. Régen gyűjtöttem a levelezőlapokat is meg a képeslapokat... de az a szép kis gyűjteményem valahogy felszívódott a költözéskor

Cipőméret: 36
Iskola: SZTE-BTK
Évfolyam: a végefelé...
Kedvenc tantárgyak: a szakirányos tárgyaim :-) (Irodalom és képzőművészet összehasonlítása, A kultúra ikonjai, Szimbólumtörténet, Angol temetői költészet stb stb) de ha tehetem, felveszek töris tárgyakat is

Hobbi: olvasok, netezek, szeretek hosszú és céltalan sétákat tenni, barátnőmmel megváltjuk a világot, főzök, néha-néha festek vagy írok

Zsebpénz: hát, most nem vázolom fel a netvilágának az anyagi helyzetem, ha nem haragszotok :-)

Kívánság: egyszer legyen egy olyan házam, ahol van könyvtárszoba és legyen annyi pénzem, hogy megtöltsem jobbnál-jobb könyvekkel (no, meg egy világkörüli utat is szívesen fogadnék)

Álom: ? hát ez most nem ugyanaz, mint az előző?

Szerencseszám: mindig más

Szeretne találkozni: a családommal vagy a barátaimmal mindig szívesen találkozom... hírességet most nem tudnék mondani... de könyvszereplőt igen :-) Messire -rel a Mester és Margaritából, Mr. Rochesterrel, Mr. Dracyval és Gandalffal is

Háziállatok: Anyáéknál van egy naaaagy, kövér macsekom (habár őt nem kizárólagosan birtoklom, és hát már nem is ott lakom... szóval) itthon van egy plüss birkám, de tervezek még két kismacskát, amik a barátnőm macskája és egy idegen kandúr jóvoltából május elejére várhatóak :-)

És akkor a díjazottjaim: (előre szeretném leszögezni, hogy aki nem kíván részt venni a játékban, semmi baj: nincs sértődés részemről, se semmi. :-) )

Amadea: 1. nagyon szeretem a blogját, mindig szolgál valami érdekességgel, akcióval, szép borítóval, vicces otthoni történetekkel, töprengésekkel, és mindig jó ott a hangulat :-) 2. nehogy meggondold magad két hét múlva :-)

Bridge és Zenka: őket ismerem a legjobban így a blogvilágon belül és nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, mert fantasztikus emberek! Zenkának mindig gyönyörűek a posztjai és elgondolkodtatnak, Bridge pedig mindig megnevettet és sikerül, valami számomra addig ismeretlen, ám mégis fantasztikus könyvet ajánlania, amiért legszívesebben rögtön rohannék a legközelebbi könyvesboltba

Pupilla: szeretem a stílusát, azt ahogy bemutatja az olvasmányait, és mindig olyan könyvekről ír, amikkel már régóta szemezek csak nem volt bátorságom/lehetőségem elolvasni őket.

Csenga: nem olyan régen kezdtem olvasni a blogját, de azóta rendszeresen felnézek hozzá, mert mindig hihetetlenül érdekesen közelít egy-egy könyvhöz, és ezáltal alaposan elgondolkodtat még ha nem is volt a kezemben a könyv.

Joey: nagyon hasonló az ízlésvilágunk és olyan jó könyveket szokott olvasni, így gyakran nézegetem a posztjait és ötleteket merítek tőle a nyárra :-)

Natasha és Lobó: igazi profikká nőtték ki magukat az évek során, nagyon jó kritikákat írnak, tele vannak ötletekkel és abszolút becsülöm a munkájukat

Szeee: abszolút szépirodalmi blogot vezet és nagyon jól, intelligensen érvel egy-egy könyv mellett vagy ellen, és ezáltal teljesen megbízom az ítéleteiben.

+1: és mindenki más, aki benne van a linklistámban, mert igazából mindenkihez aki ott van, szívesen nézek fel és szeretem olvasni őket :-)

Egy boros darab

Gárdonyi Géza: A bor
kiolvastam: 2010. március 9.

Gárdonyi Géza nevével már kisiskolásként mindenki megismerkedett a sokak által megutált, illetve némelyek által megkedvelt Egri csillagok kapcsán. Nos, én töredelmesen bevallom, hogy e kötelező olvasmány szempontjából jelenleg még az előbb említett csoportot gyarapítom, viszont Gárdonyit, mint írót igen nagyra becsülöm. S ezt a megbecsülést az általam olyannyira szeretett A láthatatlan ember című regényével vívta ki magának, amit egyszerűen nem tudtam letenni a kezemből! Tényleg egy fantasztikus könyv, és ennek hatására bizony elgondolkodtam azon is, hogy a tizenkét évesen nyögvenyelősen ment Egri csillagokat is leveszem egyszer újra a polcomról.

De most sem az Egri csillagokról, sem A láthatatlan emberről nem kívánok írni, inkább az író egy drámáját, nevezetesen A bort szeretném ismertetni veletek! Tudnotok kell, hogy Gárdonyinak mindig is megvolt a vonzódása a színpadhoz, és nem is ezzel a művével kezdte drámaírói karrierjét, de mégis ezt mondhatjuk az első fontos darabjának.

A színmű egyébként egy általa írott novellából született meg, de mégis lényegi különbségek vannak a kettő között: az eredeti szöveg Baracs, vagyis a főhőst helyezi az abszolút középpontba, felesége, aki viszont a darabban igen nagy szerepet kap, végig a háttérben marad. A novellában az egész történet ún. flashbackként jelenik meg, s a tényleges jelenben csak a történések következményeit illetve a lezárást mutatja meg. Ehhez képest a dráma ezt az egészet az elejétől a végéig bemutatja.

De térjünk is rá ténylegesen a műre! Az egész első jelenet a mellékszereplőkkel kezdődik, illetve már Juli, Baracs felesége is megjelenik. Ő egy nagyon érdekes, és ellentmondásos személy az egész műben: cselekedeteiből egy nyughatatlan személyre következtethetünk, aki sosem elégszik meg semmivel és abszolút nincsenek jó döntései. S ez mintha nem is lenne elég, még ezeket el is titkolja a férje elől, pedig nincs oka rá, hiszen Baracs feltűnése után rögtön érezzük, hogy férje mennyire imádja, a széltől is óvja asszonyát. Még egy fogadalmat is tett érte, miszerint soha nem fog inni alkoholt, s ezt bizony be is tartja.

Ám a problémák akkor jönnek, mikor egy vendégsereg állít be Baracsék házába, s borral kínálgatják a ház urát. Természetesen, Baracs a fogadalmát tartva nem óhajt inni, ám Julinak egyre kényelmetlenebbé válik az, hogy az ura tartja magát a fogadalmához, míg a vendégek ezen felbuzdulva elkezdik főhősünket egyre inkább ugratni emiatt. Végül az egész egy csúnya veszekedéshez vezet a házastársak között, s Baracs a felesége kedvéért feladja fogadalmát és jól lerészegedik és Juli arcán egy pofon csattan...

Persze lesz ebből nagy perpatvar, sírás-rívás, költözés és társai, s mivel tudvalevőleg falun játszódik a cselekmény, bizony az egész közösség szívügye lesz ez a dolog: ki ennek a pártjára áll, ki amannak. Ez a falusi környezet egyébként folyton kihangsúlyozást kap a darabban, hiszen fontos, hogy tudjuk: itt bizony minden mindenki szeme előtt zajlik, s a legtöbb embernek lényegi kérdéssé válik, hogy mit gondolnak róla mások?

De természetesen Juli elköltözésével a történetnek nem lesz vége: ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, olvassátok el!


Összegzés:

Érdekes volt egy nyelvjárásban megírt művet olvasni, nálam elég ritkán van erre példa, de a kezdeti nehézségek után már egész könnyen megy az embernek, ráérez az ízére. Persze, tudnunk kell, hogy nem ez a drámairodalom csúcspontja, nekem legalábbis nem nyújtott felejthetetlen élményt, de azért színpadon szívesen megnézném, ott azért mégis más. Az értékelésemben 5 pontot kap!

Félek, tehát vagyok

Hankiss Elemér: Félelmek és szimbólumok
kiolvastam: 2010. február. 25

Hankiss Elemér tanulmányával még adós maradtam, pedig kár lett volna kihagyni, hiszen tanulmány mivoltát meghazudtolva hihetetlenül érdekes és olvasmányos is. Ezért is gondoltam, hogy ennek bizony bejegyzést kell szentelnem.

Ez a kötet, mint a cím is sugallja a félelem témáját veszi górcső alá, s azonbelül is leginkább azt vizsgálja, hogy vajon mennyire határozza meg az emberi civilizációt, s úgy egyáltalán az egyén mindennapi életét. Biztos Ti is feltettétek már magatokban azt a kérdést, hogy vajon az emberek miért is vonzódnak (tisztelet a kivételnek) a horror, illetve a thriller vagy úgy általában az olyan történetek iránt, amik félelmet keltenek bennünk? Nos, erre választ kaphatunk, ha elolvassuk ezt a könyvet.

Tudnunk kell, hogy a félelem már az emberiség történelmének legkorábbi szakaszaiban jelen volt mítoszok formájában. Később, ahogy a civilizáció egyre jobban kiépült, a természet rizikófaktora csökkenni kezdett. Ám ahogy a külső veszélyek megszűntek, úgy növekedtek és szaporodtak belső szorongásaink. Hiszen ha belegondolunk nem hiányozhatnak a démonok, az ördögök a kereszténységből, illetve az erőteljesen vallásos korszakok idején minden ember szeme előtt ott lebegett a bűntől, az elkárhozástól, az Úrtól való félelem. És hát manapság pedig a televízió képernyőin megjelenő szörnyek, sorozatgyilkosok, katasztrófák ma is szinte mindennaposan felkorbácsolják bennünk ezeket a félelmeket.

Persze, igyekszünk védekezni a sorozatosan minket érő rettegés ellen, s így az elhárító mechanizmusok csinos kis arzenálját fejlesztettük ki magunkban. Például, ahogy előítéleteket táplálunk másokkal szemben, megbélyegzünk, kiközösítünk mindent és mindenkit, aki egy picit is zavarja a lelki nyugalmunkat. De még nem is soroltuk fel ide a magas fokon űzött öncsalásainkat, önámításainkat. Nem is beszélve arról, hogy emlékezetünk is rövid és szelektív – ebből rengeteg hasznot húzunk, csakúgy mint abból, hogy képtelenek vagyunk látni a jövőt, és életünk időbeli korlátaival szembenézni se tudunk.

De a félelem, mint meghatározó emberi létélmény nem csak negatív oldalát mutatja, pozitív értelemben is gondolkodhatunk róla. Ha így vesszük, akkor ez az érzés az életünk, a személyiségünk, a közösségeink kiépítésére is ösztönöz minket. Tehát, életet is teremt!

Hankiss rengeteg nézőpontból járja körbe ezt az igen széles témát: vallási, szociológiai, antropológiai szempontból, olykor egy kis filozófusi eszmefuttatásokkal megtűzdelve. De ne ijedjetek meg, azok is hihetetlenül érdekesek és tanulságosak. Szót ejt még az épületekről, a városokról, mint védelmezőkről: miért pont így épültek? Miért pont oda? Miért pont olyan színű kívül és miért más belülről? Miért pont olyannak kell lennie egy város alaprajzának? Milyen szimbólumokat fedezhetünk fel egy katedrális vagy templom megépítésében? És még számos hasonló érdekes kérdés, amiken az ember lehet hogy magától el se gondolkodna.

Összegzés:

Akit egy kicsit is érdekelnek a civilizáció miértjei, annak megéri a kézbe vételt! Mint tanulmány meglepően olvasmányos és érdekes, sőt helyenként humoros is. Egyszóval egy kellemes csalódás volt számomra! Megérte elolvasni! Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Mesés világ

Elizabeth Gnone: Fairy Oak I. - Az ikrek titka

kiolvastam: 2010. március 4.

Gyakran megesik velem, hogy szomjazok egy jó kis mesére. Szükségem van arra, hogy egy picit elvarázsoljanak, eltávolodjak a segítségükkel ettől a világtól, s igenis higgyek a tündérekben, a boszorkányokban, s úgy általában a varázslatban. Nem is tudom miért van ez, de érzem, ha megkapom a meseadagomat, azután már másként tekintek a világra, s igyekszem mindig ennek a varázsát is felfedezni.

Fairy Oak is egy olyan hely, ahova az ember szívesen menekül. Csodálatos kis falucska ez, amit én Írország dús füvű legelői, százéves erdői és vad tengerpartja környékén képzelek el, a háttérben szivárvánnyal, s levegője telistele van a régi idők meséivel, mítoszaival. Egyszóval idilli egy hely! S itt bizony ezek a történetek megelevenednek a hozzánk hasonló halandók közt: boszorkányok, icipici tündérek és egyéb varázsos lények lakják még ezt a pici falucskát, egyetértésben és barátságban az átlagemberekkel.

A könyvben ezt a csodálatos helyet ismerhetjük meg Feli, a gondoskodó, ám olykor kissé naiv dajkatündér elbeszéléséből. Neveltjei ikerlányok, akik jó gyerekek módjára apró csínyjeikkel néha sírba viszik szegény kis tündért, aki jóhiszeműségéből adódóan nem egyszer végzi egy bezárt befőttesüvegben.

Tomelilla, a hatalmas erejű boszorkány alig várja már, hogy keresztlányairól, Pervinkáról és Vaníliáról végre kiderüljön, hogy ők is rendelkeznek varázserővel. Csak vár és vár, amíg Feli egy napon be nem számol neki Vanília csodálatos repüléséről, s Pervinka is nem sokára kedvező jeleket mutat e téren, s csodák csodájára és mindenki örömére meg is kezdődhet a lányok varázslatra való tanítása.

Ám ez az idilli, varázslatos kis falu se lehet teljesen tökéletes: borzalmas előjelek csúfítják el az égboltot, s a falu lakó lassan rádöbbennek, hogy be kell látniuk: a Rettenetes 21 visszatért! Hogy ki ő? Ezt senki se tudja pontosan megmondani. Nevét onnan kapta, hogy mindig a nyári napforduló éjszakáján jön el Fairy Oak városába, hogy hatalmas vihart keltve elragadjon pár boszorkányt, s a maga oldalára állítsa őket. Rémtörténetek kelnek útra a falubeliek között, s néha egy-egy sikolyt visz a szél az Adum hegye felől. S az ez évi Szentiván éjszakáján bizony le is csap a gonosz, s Pervinkát ragadja magával...

Izgalmas történet volt, habár az elején kicsit lassan pörögtek az események, aminek én nem voltam ellenére, de nem tudom, hogy egy nyolc éves gyereknek az ilyesmihez mennyire lenne türelme. Persze az eseménytelenséget kárpótolta az a csodálatos világ, amit az írónő lefestett nekünk, Olvasóknak, illetve a hihetetlen vicces, és nehezen kimondható tündérnevek, amiknek a hirtelen felolvasásába néha beletörik az ember bicskája. Még jó, hogy csak ritkán írta ki őket teljesen, s nagy részt inkább becézték a tündéreket!

A stílusa szerintem nagyon jó az írónőnek, igazán olvasmányos, képes fent tartani az érdeklődést, és pont a kisiskolás korosztálynak való. Nem bonyolítja túl a dolgokat, de azért én, huszonéves fejjel is képes voltam élvezni a történetet. Nem éreztem azt azt erőltetettséget, amelyet némely meseíróknál szoktam. Mert bizony bármit mondtok is, mesét a legnehezebb írni egy felnőttnek! Sokszor esnek abba a hibába, hogy túlságosan leviszik a színvonalat, mintha szerintük egy gyerek nem tudná felfogni a kicsit mélyebb történet lényegét. Pedig ez nem így van! Sokkal többet értenek meg a világból, és a történetekből, mint azt mi felnőtt gondolnánk...

Fülszöveg:

Már vagy ezer éve mindig, amikor éjfélt üt az óra, varázslatos dolog történik Fairy Oak házaiban: parányi, fényes tündérek gyermekekről mesélnek a jóságos tekintetű boszokáknak, akik izgatottan csüggnek minden szavukon. Különös ugye? Köztudott, hogy a tündérek és a boszorkányok nem szívlelik egymást, s hogy a boszorkányok ki nem állhatják a gyerekeket. Csakhogy mi Zöldlapályvölgyben járunk, Fairy Oak falujában, ahol a dolgok mindig is egy kissé másképp zajlottak…

Összegzés:

Egy bűbájos mesét olvashattam, és kíváncsian várom a folytatásokat! Külön piros pont jár szerintem a könyvben megjelenő csodaszép illusztrációkért, amelyek tovább színesítették ezt az önmagában is izgalmas és fantáziadús gyermekregényt. Azt hiszem bátran ajánlhatom a kisiskolásoknak, és a lelkükben még gyerek felnőtteknek! Az értékelésemben 8 pontot ért el.

Amit elvesztésre ajánlok

Gregory Maguire: A boszorkány

Mindannyiunk fülében ott cseng az a dal, amit egy kislány énekel a farmon és egy valahol messze, túl a szivárványon levő csodás helyről álmodik. Oz, a nagy varázsló meséje belopta magát a szívünkbe gyermeki egyszerűségével, ahol a jót és a gonoszt könnyű elválasztani egymástól. De mi van akkor, ha a gonosz nem is az, aminek hittük? Ha megtévesztettek bennünket, és valójában a Hatalmas, az Igazságos valójában pont az ellenkezője annak, amit L. Frank Baum lefestett nekünk?

Gregory Maguire műve pont ezt a kérdést boncolgatja, s merőben más nézőpontból mutatja meg nekünk ezt a képzeletbeli birodalmat, s magát a jól ismert mesét: megismerhetjük főhősünk, a Gonosz Nyugati Boszorkány gyermekkorát, végigkísérhetjük egyetemi éveit, s tanúi lehetünk Oz elleni lázadásának, s később Dorothyval való találkozásának. Persze, így az előzmények tudatában az olvasó már teljesen más színben látja a dolgokat, s a korábbi fekete-fehér megítélése gyökeresen megváltozik: rájövünk, hogy a dolgoknak mindig van egy mögöttes mozgatórugója, s ennek megismerésével szemléletünk is pálforduláson mehet végbe.

Az író ezt a nem mindennapi ötletét fantasztikusan tudta kivitelezni: stílusa gördülékeny és igazán olvasmányos, szórakoztató. Kiválóan tudja kihasználni a mese és a való világ kontrasztját, ami így igen jó humorforrásként szolgál. De mindezek ellenére mégse sorolható a ponyva kategóriába, hiszen igen komoly kérdést feszeget a lapjain: Mit jelent gonosznak lenni? S ki számít annak?

A regény olvasása során sok gondolat felötlött bennem a hatalomról, a beilleszkedésről, a szeretetről, a meggyőződésekről, a jóságról, a gonoszságról, a változásokról, a megbocsátásról és úgy magáról az életről. Azt hiszem, ez a regény több, mint szórakoztató irodalom. Sokkal több.

Az elvesztésre azért is ajánlom a művet, mert hiszem, hogy az emberek talán elgondolkodnak a regény üzenetén, s rájönnek, hogy a dolgoknak mindig két oldaluk van, s az elhamarkodottan megítélés nem vezet jó eredményre. S mindezt Maguire egy olyan mesevilágon keresztül üzeni, amely már egyszer elvarázsolt minket, s más oldalát mutatva is ugyanazt a hatást éri el, vagy még jobban rabul ejt.

Az írást megtalálhatjátok még a játék blogján, ahol az ajánló végén egy kérdést is olvashatsz a könyvvel kapcsolatosan (nem kell megijedni, nem olyan nehéz... a Google csodákra képes), amelyre ha helyesen válaszolsz talán pont Te leszel az a szerencsés, aki megnyeri ezt az igazán fantasztikus könyvet! Én a helyedben játszanék...

A játék részleteiről érdeklődsz, akkor sasold meg a játék blogját

Veszíts el egy könyvet! JÁTÉK!

Kedves Olvasók, Idetévedő Idegenek!

Szeretném a figyelmeteket felhívni az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár keretein belül működő Veszíts el egy könyvet! nevű játék második születésnapja alkalmából tartott netes nyereményjátékra, ami holnap (azaz március 2.) fog indulni, a tervek szerint hetente két könyvesblogger fog ajánlani elvesztésre egy könyvet, s ha a poszt végén feltett kérdésre helyesen válaszolsz, akkor talán Te leszel az a szerencsés aki megnyeri a kötetet. No, de nem is makogok itt tovább, beszéljen helyettem Buzai Csaba, a játékmester:

"Kedves olvasók és könyvelvesztők! Mint arról talán már hallottatok, közeledik a Veszíts el egy könyvet! második szülinapja (március 25.), amit mi mással, mint könyvelhagyásokkal szeretnénk emlékezetessé tenni. A „hagyományos” könyvelvesztések mellett most valami mással is megpróbálkozunk – könyves bloggerek segítségével.

Januárban ugyanis rendkívül titokzatos módon – a http://www.freeblog.hu/konyv/ szerkesztőinek pótolhatatlan segítségével – könyves bloggereket kértünk fel e-mail-ben, hogy írjanak egy-egy bejegyzést egyik kedvenc könyvükről. Miért pont könyves bloggereket? Mert sokat olvasnak, lelkesek, önzetlenek, és meghatározó a szerepük a könyvek és az olvasás népszerűsítésében. Meg mert igazán szeretjük őket.

Szóval most ők ajánlanak egy-egy könyvet, könyvtárunk (az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár) pedig vállalta, hogy beszerzi azokat, majd pedig elküldi egy-egy szerencsés olvasónak olvasásra – és persze elvesztésre.

Mit kell ezért tenned? Igazából nem sokat. Először is figyeld a blogot, vagy a játék honlapját (vagy a Twittert, vagy a Facebook-ot, vagy a csillagok kedvező állását), és olvasgasd a bejegyzéseket. A könyves bloggerek ajánlóit rendszertelenül fogjuk megjelentetni, annyit azonban ígérhetünk, hogy heti két bejegyzést mindenképp olvashattok majd.

A bejegyzésekben (jelen állás szerint tíz ilyen várható) népszerű könyves blogok szerzői írnak majd arról, melyik kedvenc könyvüket látnák szívesen az elveszett könyvek listájában, és miért. Majd a poszt végén egy kérdést is találhattok az ajánlott könyvhöz kapcsolódóan. A kérdésre e-mailben lehet majd válaszolni (ide küldd a választ: konyvtar@justhvk.hu) és a jó válaszokat beküldők között kisorsoljuk a könyv elolvasásának, és elveszítésének jogát. A beküldési határidő minden esetben a megjelenéstől számított egy hét lesz – a későn idekeveredők kedvéért. Érdemes lesz pályázni, hiszen az utolsó ajánló után – valamikor március végén – az összes helyes választ beküldők között kisorsolunk majd egy közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot is, melyet a Gondolat Kiadó ajánlott fel (és persze ezeket a könyveket akár meg is tarthatod).

A dolog ennyire egyszerű, holnap mindjárt itt is az első ajánló (ami rögtön az egyik leglátogatottabb könyves blogger, Natasha ajánlója lesz egyik legutóbbi könyvélményéről)."

Hát, akkor hajrá és nyomás játszani!

Nem megy minden terv szerint

Doris Lessing könyvével kapcsolatban sok az ellentétes vélemény: van, aki szerint túlságosan is távolságtartóan jeleníti meg ezt a tragikus családi történetet. S van, aki szerint ennél jobban nem lehetett megírni, s a túlságosan leíró jellegű elbeszélés igenis előnyére van a történetnek. Hogy én melyik csoportba tartozom? Nos, amikor letettem a könyvet egyértelműen jónak tartottam, és sokat is járattam rajta az agyam: mit lehetett volna másképp csinálni? mi lett volna a jó út a főszereplő anyuka számára? S egyáltalán: mi a tanulság, ha van ilyen?

A történet elején megismerjük a két fiatalt, a leendő szülőket: mindketten zárkózottak, konzervatívok, ridegek -legalábbis mások ilyennek látják őket. Ezt már rögtön érdekesnek tartottam, hiszen az ilyen jellemű emberekről elképzelhetetlen, hogy nagycsaládosok legyenek. Hiszen az pont olyan dolgokat követel meg az embertől, amit ilyen jellemmel szerintem lehetetlen teljesíteni. De nekik ez volt a vágyuk, vagyis inkább a tervük.

Egyszerűen abszolút felelőtlennek tartottam ezt a két embert, hiszen olyan álmokat kergettek maguk előtt amit a pénztárcájuk nem bírt el: egy szálloda nagyságú ház, s aztán a sok gyerek, akiknek a taníttatásáról, ruházásáról, etetéséről gondoskodni kell. De hát "szerencsére" ott volt a gazdag jachtépítő após, aki mindig dobott egy szép, zsíros csekket a süllyedni látszó hajóra. Ám a pénz még nem elég... a gyerekeket nem csak eltartani kell, hanem bizony nevelni is, s ez sok gyerek esetén (akik közt a legnagyobb korkülönbség maximum másfél év) még nehezebb dolog. De hát sebaj, ott van az anyós, akinek úgyis túl sok a szabadideje, az majd neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, amíg az anyuka épp a soron következő terhesség bajaival van elfoglalva. Hát így tényleg könnyű! S a fiatalok csak tervezgetnek, tervezgetnek: nyolc gyermek szerepel a listán, ami szép és jó dolog, majd úgyis dob nekik valaki egy mentőmellényt, ha már úsznak el a dolgok a fejük felett.

Igazából nincs nekem gondom a nagycsaláddal (hiszen nekem is az van, öt testvérrel), de egy szülőnek tudnia kell, hogy mit képes még elbírni, mennyivel tud megbirkózni. Mert hát szép és jó dolog a nagyszülő, de szerintem nem várható el az, hogy ő nevelje a gyereket a szülő helyett. Az egy-két hónapi besegítés megint más dolog, az szerintem mindenkinek jól jön, főleg az első gyereknél. De aztán meg kell tanulni egyedül vezetni a háztartást, s egyedül (vagyis ketten) eligazgatni a családot.

Egy gyönyörű, idilli kisvárosi életet építenek ki maguk körül, amivel csak úgy vonzzák a rokonokat magukhoz. Legalábbis látszatra ez van, de valójában a rokonok hívogatása se szól másról, minthogy minél több ember legyen, aki besegít a háztartásba, foglalkozik a gyerekekkel. Minden szépen és jól megy, mindenki boldog, miközben szipolyozzák a dúsgazdag após pénztárcáját, s cselédet csinálnak a lelkiismeretes anyósból. De a kedves, álomba illő család látszata megvan, így mindenki örül neki.

Ám a nő terhes lesz, pár hónapra rá miután megszülte negyedik gyermekét. Ez az ötödik gyerek nem volt tervbe véve (legalábbis most nem, majd egy picit később következett volna), a sors átszerkesztette kicsit a listájukat, s ez bizony olyan lavinát indított el a családban, amilyenre nem számítottak...

Én igazából mind a két szülőt abszolút elítéltem a viselkedése miatt, hiszen szerintem az ötödik gyermek nem volt megátalkodottabb, mint bármely más gyerek, egyszerűen a szülei tették azzá, ilyennek akarták látni őt. Persze, lehet hogy valóban egy kicsit nehezebben kezelhető gyerek lett volna akkor is, ha ugyanúgy foglalkoznak, mint a többiekkel, de szerintem türelemmel, szeretettel mindenki nevelhető, s ez ebben az esetben se lett volna másként.

Itt igazából a szülőknek kellett volna megoldaniuk a problémát (tegyük fel, hogy eleve volt, s nem ők gerjesztették), de eddigi életükben mindig más húzta ki őket a pácból, mindig volt valaki, aki megtette helyettük a dolgokat. De most, hogy itt csak magukra számíthattak, egyszerűen nem ment a megoldás s ennek az idilli családi környezet itta meg a levét.

Fülszöveg:

A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Összegzés:

Igazából annyi, de annyi mindenről lehetne még beszélni ennek a könyvnek a kapcsán! Még oldalakat tudnék róla írni, de untatni se szeretnélek titeket, meg azaz igazság, hogy nagyon nehéz írásban összefoglalni ezt a rengeteg gondolatot. De a lényeg: ha most megkérdeznétek tőlem, hogy szerintem jó könyv-e, én kapásból azt mondanám hogy igen, hiszen ahogy leteszed, utána még jó pár napig járatod az egész történeten az agyadat, s ez szerintem csak az igazán jó könyvek tudják elérni. Hogy a távolságtartó stílusról mit mondok? Nem szeretem, ha a számba adják a dolgokat, hogy most gondold ezt erről a szereplőről stb. stb. Ez az objektivitás szerintem igenis szükséges ahhoz, hogy "fölötte álljunk" a történetnek, s ne csupán egy anyai tragédiát lássunk a történetben, hanem igenis képesek legyünk kritikusan hozzáállni a szereplők tetteihez, s gondolkodjunk el a következményeken. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Felkapaszkodni azon a bizonyos létrán

Guy de Maupassant: Szépfiú

kiolvastam: 2010. február 25.


Tudjuk, hogy aki fel akar kapaszkodni a ranglétrán, annak nemcsak szorgalommal kell rendelkeznie. Sőt, hogy őszinték legyünk, igen kevesek igyekeznek saját erejükből megvalósítani nagyravágyó terveiket. Nem hogy szorgalom nem szükségeltetik, de a tehetség se nyom akkorát a latba, mint a jó kapcsolatok. S ezt nem csak napjainkról mondhatjuk el, hanem úgy általánosságban mindenkor és mindenhol. Maupassant ezt mutatja be nekünk.

Szépfiú című regényének főhősét a történet elején úgy ismerjük meg, mint egy lecsúszott embert, akinek se pénze, se kutyája. Tengeti életét a semmittevésben és közben próbál nem éhen halni. Egy szerencsés napon összeakad régi katonatársával, akinek a segítségével sikerül újságírói állást szereznie egy kis francia lapnál. A férfi abszolút nem konyít az íráshoz, ám hamar megtanulja, hogy ennek ellenére hogyan is csinálhatná meg a szerencséjét: egy lehengerlő mosoly, pár magas társadalmi rangú hölgy és már ível is felfelé az a bizonyos karrier.

Olvashatunk itt mások sárba tiprásáról, elcsábításokról, eszméletlen könyöklésekről, manipulálásokról, de igaz szerelemről... nem, arról nem. Itt nincs helye a tiszta érzelmeknek, legalábbis Georges Duroy (a főszereplő) esetében semmiképpen. Minden, de minden a társadalmi ranglétrán való felemelkedés körül mozog. Bizony, még az érzelmek is.

A regény elején talán szánalmat kelt bennünk az alakja, majd egyre jobban értetlenkedünk tettein, s a végére már teljes mértékben undorodunk tőle. Már nem tudunk szemet hunyni tettei felett, képtelen vagyunk elintézni egy pici elítéléssel, mert akkor már látjuk, hogy bizony nem a körülmények áldozata, hanem egy számító, pénzsóvár figura, akinek semmi se szent.

Walter, az egyik szereplő fogalmazza meg a nagy igazságot Duroy kapcsán:

" Ő a jövő embere. Képviselő vagy miniszter lesz"

Azt hiszem ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit, mindenki kiérzi belőle a lényeget.

S amellett, hogy Maupassant elénk rajzolja a felkapaszkodó ember alakját, regényében egy fantasztikus milliőt teremt. Ott sétálhatunk az 1800-as évek Párizsának utcáin, érezhetjük a francia pékségek finom illatát, igazi színkavalkád lobog a szemünk előtt ahogy magunk elé képzeljük az elegáns asszonyok öltözékét, suhogós szoknyáit, s az igazi francia nyüzsgés zaja tölti be fülünket ahogy végighaladunk főhősünkkel a Champs Elysées-n vagy ha leülünk vele egy kávéház teraszára újsággal a kezünkben. Mennyi ember! Mennyi bódító parfümillat! S a háttérben a tangóharmonika játékos dallama szól. Ez az igazi Párizs-érzés!

Fülszöveg:
Egy éhenkórász fiatal kalandor a kishivatalnokok nyomorúságos életet éli Párizsban. Georges Duroynak kackiás bajusza, búgó hangja, bársonyos tekintete van. No meg nagyra törő álmai. Lelkiismerete viszont nincs egy csepp sem. Hamar rájön, hogy a nők segítségével karriert csinálhat, vagyont szerezhet, sorra csábítja és sorra hagyja el hát őket, szélhámosságtól, zsarolástól sem riadva vissza. A Szépfiú útja egyre feljebb vezet a nyárspolgári Harmadik Köztársaság haszonelvű, korrupt, léha és züllött világában, hogy végül az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének meseszép lányát vezesse oltár elé, a Becsületrend Lovagjaként. „A Szépfiú én vagyok”, mondta magáról a szerző, az egykori duzzadó izmú, napbarnított szajnai evezős, a párizsi széplányok bálványa. Flaubert tanítványa négy hónap alatt harminchét kiadást megért regényével egy csapásra felnőtt mesteréhez.

Összegzés:

Bár megvetendő a főszereplő, de a történet maga nagyon is érdekes és aktuális napjainkban is. Maupassant remekül ábrázolja a szereplők viszonyait, karakterei életre valóak, s a regény hátteréül szolgáló helyszíneket zseniálisan jeleníti meg előttünk. Ott lélegzünk együtt a figurákkal, bejárjuk Párizs utcáit, s megtapasztaljuk a nagyvilági életet. Abszolút érdemes a kézbe vételre, nekem sokkal jobban tetszett a Vörös és feketénél. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

A nő, aki csütörtök volt

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset

kiolvastam: 2010. február 19.

Képzeljünk el, egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtódon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, "hétköznapi" holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t... ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan...)

Amikor belekezdtem a könyvbe, az első száz oldalig nem igazán tudtam eldönteni, hogy nekem való-e ez a könyv vagy sem. Bevallom, nem igazán tudtam hova tenni, hiszen nem volt még nagyon tapasztalatom a titkosügynökös, belevaló, pisztolyt forgató csajos könyvek típusával. Ugyanis, az első harmada a könyvnek nagyon is ennek tűnt.

De aztán, ahogy elkezdtek felpörögni az események, sokszorozódtak az irodalmi utalások, egyre inkább előkerültek bizonyos művek, akkor már tudtam, hogy ez igenis nagy kedvencem lesz! Bizony, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: ténylegesen belekerülhetünk a regények világába, a szereplők meglátogathatnak minket a könyvön kívül sőt, még időutazásokat is tehetünk! Feltéve persze, ha beállunk az Időőrzők elit csapatába, ami nem mellesleg igen magas jutalékokkal jár. A mellékhatásokról inkább nem ejtek szót, az a szerződés apró betűs része, mindenki járjon utána!

Ha kedvenc szereplőkről kéne beszélni, azt hiszem hármat neveznék meg: az első, a már fentebb említett megátalkodott bűnözőnk Acheron Hades, aki annyira igyekszik gonosz lenni, hogy az már halálian vicces! Az ő mondatain nevettem a legtöbbet a regény során. Persze, nagyon gonosz, de igen szórakoztató.

Másodiknak a fantasztikus feltalálót, Thursday bácsikáját, Mycroftot említeném, akinél annyi csodakütyüvel találkoztam, hogy nem győztem ámuldozni! A könyvmoly lárvák, a regényekbe mászkálás lehetősége bárki számára, mind-mind az ő fejéből pattant ki! Azt hiszem eljöhetne ebbe a valóságba is, hogy tegyen itt is ilyen csuda dolgokat! Én nem bánnám...

És végül a harmadik kedvenc befutóm Thursday édesapja volt, aki az Időőrzőknél dolgozik, s így ide-oda ugrálhat bármely korban. Mindig a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel, és érdekes, olykor vicces információkkal szolgál lányának, s így az olvasónak is.

A könyv olvasása közben végig azon agyaltam, hogy vajon ha lehetőségem lenne rá, melyik történetbe lépnék be, melyiknek lennék szívesen szemlélője közvetlen közelről? Hát, igen nehezen sikerült leszűkítenem s listát, de végül megmaradt a Szentivánéji álom, A Mester és Margarita, a Harry Potter történetek és A Gyűrűk Ura. Ennél kevesebbet már igazán nem tudtam volna választani, így is elég nehéz dolgom volt és egy csomó többi kedvenc is kiesett. És Ti melyik könyvnek lennétek szívesen a szemlélői egy történet erejéig? Kíváncsi vagyok!

Fülszöveg:
Isten hozta a Nyájas Olvasót egy másik lehetséges és meglehetősen bizarr 20. század végi Angliában, ahol mindennapos az idõutazás, kihalt állafajok házilag klónozott példányai sétálgatnak a kertekben, virágzó feketepiacuk van a hamisított verseknek, és a művészeti irányzatok harcias hívei utcai csatákat vívnak egymással. Ebben a világban él Thursday Next, a rettenthetetlen irodalmi mesterdetektívnő, aki élete legnagyobb kihívásával szembesül, mikor a zseniális bűnöző, Acheron Hades a hírnév és a busás váltságdíj reményében elrabolja Charlotte Brontë nagyszerű regényének hősnőjét, Jane Eyre-t… Jasper Fforde nemzetközi sikerű könyvét a Harry Potter-sorozat fordítója, Tóth Tamás Boldizsár magyarításában adjuk közre.

Összegzés:

Úgy kellett nekem most ez a regény, mint egy falat kenyér! Jó volt a könyveken átutazgatni, együtt izgulni a szereplőkkel, hogy akkor most mi is lesz... És jó volt hatalmasakat nevetni, továbbgondolni a történetet, vágyakozni erre a világra! Minden irodalomszeretőnek bátran ajánlom, aki szívesen olvasna regényekről szóló regényt! Az értékelésemben megkapja a maximális 10 pontot!

A szép, a csúf és a görög

C.S. Lewis: Míg arcunk nem lesz

kiolvastam: 2010. február. 11.

C.S. Lewis nevét nem kell bemutatni, hiszen főleg az utóbbi időkben megjelenő filmes feldolgozásoknak hála neve összeforrott a Narnia krónikáival. De tudnunk kell, hogy nem csak e mesék megalkotása tartozik nevéhez, hanem fontos irodalomtörténeti, irodalomkritikái és keresztény hitvédő könyvei is szorosan hozzátartoznak az életművéhez.

A Míg arcunk nem lesz című regénye egyik, fentebb említett kategóriába sem sorolható, hiszen témája a görög mitológia egy kis darabja, nevezetesen Ámor és Psziché története, amit a világirodalom először Apuelius Metamorphoses című művében jegyez fel. Habár Lewis műve utószavában megjegyzi, hogy ezt a fantasztikus művet ő csak forrásként és nem mintaként használta fel. Hogy mi is ez pontosan, azt most itt nem részletezném, aki kíváncsi rá elolvashatja itt.

C. S. Lewis egy nagyon szép történetet jelenített meg könyvének lapjain a ragaszkodásról, a szeretetről, illetve a szerettünk elengedésének szükségességéről. Psziché nővére, aki az elbeszélője az egész eseménynek, nagyon ragaszkodik szeretett húgához, olyannyira hogy képtelen őt elengedni maga mellől, s végül ez a foggal-körömmel való kapaszkodása okozza végül Psziché kálváriáját, aminek következtében rengeteg próbát kell kiállnia, hogy szerelme megbocsájtását elnyerhesse. Persze mi, olvasók ebből mit se látunk, csak halljuk innen-onnan a nővérrel együtt, hogy hová is vezetett ez az egész. De közben tanúi lehetünk Oruál, azaz Psziché nővérének a szenvedésének, hiszen később tudatosodott benne tettének súlyossága, s a bűntudat egész végig gyötri a regény során.

A legszebb része számomra az volt, mikor Oruál és Psziché az istenség csodálatos völgyében vannak, s Psziché hiába mutogatja Oruálnak a férje pompázatos palotáját, ő csak fákat és köveket lát. Ez valami olyasmi lehet, mint maga a szerelem. Csak az érzi, aki benne van, s a kívülállók számára nem létezik ott semmi.Ők nem érzik azt az erőt, azt a csodálatosságot, azt az álomszerűséget, ami a szerelmeseket körülveszi. Nem látnak benne semmi különöset. Ugyanolyan ez, mint amikor az általunk szeretett emberre tekintünk: érezzük, hogy kiemelkedik a többi ember közül, s valami olyan dicsfény ragyogja körül mikor ránézünk, hogy össze se téveszthetjük mással. De egy idegen számára ő nem lesz más, mint az a másik akárhány millió. Ő csak egy a sok közül. Erről egy Mauriac idézet jutott eszembe, ami szerintem abszolút idevág: "Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni". S azt hiszem ez tényleg így is van.

No, de hogy az általam adott címet is megmagyarázzam valamelyest: nyilván a szép Pszichére utal, a csúf pedig nővérére Oruálra, aki aztán kendő mögé rejti arcát a regény közepe felé, s ezzel együtt valódi személyiségét is a kíváncsiskodó tömeg elől. Ahogy többször is megfogalmazza: Oruál megszűnt létezni, s már csak Királynőként éli életét. Egyetlen egy alkalommal fedte fel ezután arcát, még pedig az általa titokban szeretett férfi halála után az özvegyének.

No és a görög? Ő pedig a lányok tanítója, aki megtanítja nekik a görög nyelv, filozófia és irodalom minden csínját-bínját, s beléjük csepegteti a kétséget mindenféle transzcendens dolog felől. Ő is Psziché tragédiájának egyik okozója, habár nem közvetlenül. De mellette szól az a tény is, hogy ő tette végül Oruált jó királynővé, aki bölcsen és vigyázón kormányozza országát.

S hogy a C.S.Lewis által adott cím mire utalhat? Mindenkinek van egy olyan tulajdonsága, ami abszolút meghatározza személyiségét, másokhoz való viszonyulását és a világban elfoglalt helyét. Sokáig hordozzuk magunkban, olykor jobban felüti a fejét, s olykor elrejtőzik. De egyszer rá kell döbbennünk hogy mik vagyunk valójában, milyen tulajdonságot birtoklunk teljes egészében, s ez a felismerés adja meg az igazi arcunkat, azt hiszem.

Fülszöveg:
Felnőtteknek szóló regény C.S. Lewis angol írónak, Tolkien barátjának, a világhírű Narnia-sorozat szerzőjének tollából. Kortalan mítosz két hercegnőről, a szépségről és a csúfságról, a szent és a profán szeretet küzdelméről, a látható és a láthatatlan valóságról. A magával ragadó, lebilincselő regény igényes kivitelben, kemény kötésben igazi ajándékkönyv!

A történetet Oruál hercegnő meséli el, a világszép Psziché megkeseredett és visszataszító külsejű nővére, aki húgát féltő szeretettel bitorolja. Oruál legnagyobb keserűsége, hogy Pszichébe maga Ámor szeret bele. A szent és a profán szeretet tusájának, a látható és láthatatlan világ harcának Glóm királysága, egy barbár világ ad helyet. Oruál küzdelme addig tart, amíg rá nem ébred: az égiek akaratát mindaddig nem érthetjük meg, "míg arcunk nem lesz", s míg őszinteség nem lakozik szívünkben, lelkünkben.

Összegzés:

Igazából jó könyvnek tartom, habár az elején nagyon nehezen szoktunk össze. Ez sok mindennek betudható, hiszen mostanában eléggé lefoglal az egyetem, kevés időm van kedvtelésből olvasni, továbbá én még egy kicsit a fordítót is hibáztatom... szívesen összevetném az eredetivel. Oruál, a főszereplő nagyon nem volt szimpatikus, nem értettem ezt az erős ragaszkodást húga irányába. Nem értettem miért kell ennyire kisajátítani valakit. Én ódzkodom az ilyesmitől, és egyáltalán nem tudom megérteni, még egy kicsit sem. Talán a történet ott nyert meg magának, amikor a fentebb említett völgyes jelenetet olvastam. Ott teljesen elvarázsolt, és még volt néhány ilyen pillanat. Összességében egy eléggé hullámzó történetnek tartom, ami hol nagyon lekötött, hol pedig inkább a gyors átfutásra ösztönzött. Így az értékelésemben 5 pontot kap végül!

Kilenc napig a trónon

Alison Weir: Lady Jane

kiolvastam: 2010. február 3.

Emlékszem, amikor kislány voltam valami ünnepnapokon adtak le egy filmet, ami egy nagyon fiatal lányról szólt, aki kilenc napon keresztül Anglia királynője volt. A film akkor teljesen megszédített, a főhősnőt pedig csodáltam, igaz mára kevés emlékképem van belőle, de annyit biztosan tudok, hogy tetszett.

Az évek távlatából még az általam olyannyira tisztelt főszereplő neve is kikopott az emlékeimből, míg nem egyszer Amadea blogján rátaláltam erre a könyvre, s akkor beugrott az egész, és tudtam hogy ez a könyv nem menekülhet tőlem. Nem is sikerült neki.

A könyvben, mint ugye a címe is sugallja, Lady Jane Grey élettörténetét olvashatjuk különböző nézőpontokból. Azt is mondhatnám, ahány szereplő, annyi elbeszélő. Így végülis mindenkinek a fejébe belekukkanthatunk, s így nem csak Jane-nel ismerkedhetünk meg, hanem az egész politikával és a különböző összetűzésekkel, s egyéb problémákkal.

Igazából nagyon olvastatja magát a könyv, de azt nem állítanám, hogy nem voltak problémáim. Először is kicsit hiányoltam azt a plusz dolgot az író stílusában, ami nem csak a történetet teszi érdekessé az olvasó szemében, hanem magáért a megfogalmazás szépségéért olvassuk. Ez szerintem hiányzott. Inkább csak úgy leírta a dolgokat, és kész. Többre nem igazán törekedett.

A másik dolog, amit problémának éreztem, hogy a szereplőket nem igazán igyekezett közelebb hozni az olvasókhoz. Mert rendben van, hogy az egy másik világ volt, másfajta értékrenddel, de szerintem ők is emberek voltak valahol. De a regényben ezt nem éreztem. Jane alakja olyan mitikus lett az egész műben, mint egy igazi szentnek. Én nem igazán hiszem például, hogy négyévesen úgy volt képes gondolkodni, mint egy felnőtt, érett nő. Akármennyire van kiművelve az a szegény kislány, attól még gyerek marad, gyermeki felfogással. Szerintem. És Jane elbeszéléseiben, ahogy haladtunk az idővel egyáltalán nem éreztem azt a fajta lelki és szellemi fejlődést, ami minden embernél megvan. Olyan volt, mintha már negyven éves fejjel született volna meg. Ez egy picit zavaró volt.

"Aki nem sír a végén, az kőszívű" -olvasható a könyv borítóján ez a kicsit hatásvadász felirat. Hát, én nem sírtam. No, nem azért mert nem sajnáltam szegény lányt, egyszerűen csak annyi, hogy az írónő tényleg nem hozta közel hozzám a szereplőit, és így nem volt a végén a várta várt katarzis.

Ami viszont a regény mellett szól a szememben: mindig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, nem igazán volt jellemző, hogy ellankadt volna a figyelmem. Továbbá, tetszett az is, hogy bepillantást engedett a korabeli szokásokba, jobban megismertetett az angol történelemmel, és talán még a kor milliőjét is sikerült megteremtenie számomra.

Jane Grey az angol földeken "Nine Day Queen" néven ismert, aki a különböző politikai érdekek bábujaként egyszer csak az angol trónon találja magát, teszem hozzá, hogy akarata ellenére. A regény nem csak rövid uralkodási idejét dolgozza fel, hanem születésétől egészen haláláig végigkíséri főhőse életét, s így lehetséges válaszokat kaphatunk a miért?-ekre, amik esetleg már korábban felmerültek bennünk története hallatán.

Fülszöveg:

Nagy-Britannia történelmi időket él…

A Tudorok legbátrabb, legvonzóbb és leginkább megalázott hősnője, Lady Jane Grey veszedelmes korban született. A kislány hatalomvágytól fűtött apja számára tökéletes fegyver a hatalmi harcok színterén, míg anyja könyörtelenül irányítja a trón felé. Jane vallásháborúk és végzetes politikai játszmák között érik fiatal nővé. VIII. Henrik rokonaként sosem tudja levetkőzni a dinasztia múltját és bélyegét, és bár uralkodóként csupán pár pillanat adatott neki a történelem színpadán, személyes sorsa végtelenül megható és lélekemelő történet. Ereje, esze és őszintesége, példátlan önfeláldozása egy vérgőzös korszak kivételes személyiségéve avatták, akinek regényes életrajza valódi iroldalmi csemege.
Alison Weir a történelmi regények koronázatlan királynője. Lady Elizabeth című bestsellere nemrég a magyar olvasókat is meghódította.

Összegzés:
Még annyit mondanék, hogy a magyar kiadás borítója nem tetszik, (az angolé mint az általában lenni szokott, sokkal jobb), kicsit olyan férfi-látószögesnek tartom ezt a képet :-) A regény pedig igazából nem elégítette ki az elvárásaimat, habár hozzáteszem sosem olvastam még Alison Weir-től. Nem volt azért annyira rossz, sőt élvezetesnek találtam! A Tudor-korszak rajongóinak szerintem kötelező, és azoknak is ajánlom, akik szeretnének egy kis kikapcsolódást, vagy csak simán szeretik a történelmi regényeket. Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Az első díjam

Hát, nem is tudom mit mondjak! Én teljesen meghatódtam, ugyanis még sosem kaptam semmilyen díjat se a blogomra, és igazából nem is reménykedtem ilyesmiben. A díjért Sisternek tartozom köszönettel.


Akkor lássuk a játékszabályokat:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem õket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Hát, akkor írjak magamról 7 dolgot...
1. Éppen most olyan keresem az utam fázisban vagyok, így ez a blogdolog nagyon jól jött, mert sikeresen eltereli a figyelmem mindenféle felesleges agyalgatástól, amik csak az idegeimet készítenék ki. Úgyhogy most jól vagyok, köszönöm.

2. Nagy vágyam, hogy egyszer legyen annyi pénzem, hogy körbeutazhassam a világot, és megnézhessek mindenféle csuda dolgot, megismerkedhessek a különböző kultúrákkal, és lássak sok szépet. De persze a Bridge -dzsel és Zenkával tervezett irodalmi körút is ott lebeg a vágyaim között.

3. Ha nem olvasok, akkor szívesen kirándulok, festek (óh, de ez igazán amatőr szinten), írogatok ( a hangsúly a képzőn van, és ezt szintén amatőr szinten művelem) és táncolok: legyen az klasszikus, latin vagy bármi más.

4. Az irodalom mellett a történelem a másik nagy szerelmem, ami sajnos valahogy kimaradt az egyetemi tanulmányaimból, de ettől függetlenül szívesen forgatok ilyen könyveket (még tömény tanulmányokat is), és ha tehetem bejárok az egyetemen ilyen témájú előadásokra.

5. Sokszor hiszem, hogy rossz korba születtem. Valahogy a mai világból kiveszett a romantika és túl erőteljes a realista látásmód. Szívesen éltem volna az 1800-as, 1700-as években: a mondák, a bálok, a szép ruhák és a lovashintók korában. Imádom ezt a milliőt, így az ilyen témájú könyvekkel könnyen le lehet venni a lábamról.

6. Súlyos könyvgyűjtő mániában szenvedek, azt hiszem krónikus és gyógyíthatatlan. Ezt nem igazán szeretném továbbfűzni, a legtöbb könyvmoly úgyis vágja mi ez. Aki meg nem, annak hiába magyaráznám, úgy se értené meg...

7. Nehezen írok magamról, főleg hét pontban.

És a hét bloggertársam, aki megkapja tőlem (igazából sokkal több jelöltem lenne, de a szabály az szabály):

Zenka
Bridge
Pupilla
Joey
Amadea
Nima
Szeee

A fantáziám eladó!

Jostein Gaarder: A történetárus

kiolvastam: 2010. január 29.

Különleges könyvet tarthat kezében az olvasó A történetárus személyében. Nem is csoda, hogy a Lobo által összeállított Évtized könyvei listában benne szerepelt az első húszban. Azt hiszem méltán illette meg ez a helyezés, mert tényleg nem egy mindennapi történetről van szó.

A regény főszereplője egy akár grafomániásnak is titulálható férfi, aki csak úgy ontja magából a különböző regényötleteket, szinopszisokat, egyszerűen nem tud velük leállni. De ő, az írókkal ellentétben nem vágyakozik a hírnév után, de a pénz viszont kell. Így hát üzletelni kezd az irodalmi világgal: vázlatait eladja jó kis pénzösszegekért, s így mindenki boldog: az ötlettelen író és ő is. Egész komoly kis hálózatot épít ki, amely már nem csak az országhatárokra korlátozódik, lassan az Európa írói függnek az ötleteitől. Ám ahogy az lenni szokott, az üzletelés lassan túlnő főhősünkön, titkának kitudódása már veszélyeket rejt, s lassan kialakul az üldözési mánia.

A regény fikciója szerint ezt a történetet ő maga, vagyis a főhős írja, hogy elmesélje hogyan is vált grafomániássá, hogyan fedezte fel a fantáziájával való üzletelés lehetőségét, s hogyan szőtte a hálóját az irodalmi életben. Sok mindent megértünk vele kapcsolatban, ám a végső megoldást, a kezdet kezdetét mégis a könyv vége fejti fel nekünk.

A főhős furcsasága már gyerekkorának elmesélése közben feltűnik: nemcsak azzal, hogy nem játszik a többi gyerekkel, sőt igazából játékokkal sem, hanem már akkor a fantáziavilágát hívja segítségül, s a külső szemlélő csak annyit lát, hogy a gyermek ott ül a szoba közepén, és nem mozdul órákon keresztül. De valójában a képzeletében ezer meg ezer országot jár be, száz meg száz helyzetbe képzeli bele magát: míg teste nyugodtan pihen, lelke szárnyal a különböző valóságsíkok között. Ám a gyermekben nem csak ez a furcsa: minden lépését figyelemmel kíséri az apró, alig egy méter magas kisember, aki szürke öltönyt visel, fekete lakkcipőt és csúcsos, zöld filckalapot. A főhős azt mondja, hogy korábban mindig vele álmodott, aztán egyszer csak kilépett ebből az álomvilágból, s azóta hűséges követője lett.

A regény olvasása közben nem csak a főhős történetét kísérhetjük figyelemmel, hanem megismertet jó pár általa kitalált történettel, amiket vagy eladott egy írónak vagy elmesélt valakinek. Igazából ezek valóban kis vázlatok, melyek támpontot nyújthatnak az íróknak, olykor még pár tanács is ott van a végén, hogy miket kéne a megírása során jobban kibontani, mire kell odafigyelni és ehhez hasonlók. A cirkuszigazgató és annak lánya, Panina Manina története folyamatosan visszatérő motívum, ami a főszereplő számára fontos személyeknek van elmesélve, mindig egy pici változtatással. S a végén ez a történet hozza meg a főhős és a lány számára a nagy felismerést, ami az olvasókra is meghökkentően hat.

Jostein Gaarder stílusa nagyon jó, könyvében sok gondolat ötlik fel az irodalomról, a tömegkultúráról és az érvényesülésről. Igyekszünk megérteni ezt a tőlünk nagyon távol álló főhőst, akivel néhol talán képesek is vagyunk azonosulni, vagy ha azt nem is, legalább megérteni. Igazából nekem folyton egy, valamelyik dokucsatorna által sugárzott műsor jutott eszembe, ami a grafomániás emberekről szólt. Mutattak olyan embereket, akik a házuk összes falát teleírták szövegekkel, és képtelenek voltak kimozdulni egy jegyzetfüzet nélkül, mert egyszerűen úgy érezték, akár Gaarder könyvének főhőse, hogy ha nem írja le a gondolatot, akkor úgy érzi mindjárt szétrobban a feje. S ha nem volt jegyzetfüzetük, akkor megtette a karjuk, egy pad, a járda vagy bármi más papír helyett. Általában mind magányos emberek voltak, akik csak az írásnak éltek, egyszerűen nem jutott idejük az emberekre, s mindezt mindenféle írói ambíció nélkül. Ők sem vágytak hírnévre, ők csak írni akartak (vagy inkább kellett?).

A regény végével, mint oly' sokaknak akik olvasták, nekem is problémám akadt: nem értettem, miért kellett oda ez a sakkozás és annak a részletes taglalása, és idegesített, hogy annyira nyitott maradt a vége. Persze, lehet hogy a végére való utalás valahol ott volt a korábbi sorok között csak én nem vettem észre...

Fülszöveg:

Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.

Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfelei listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja.

Egy napon hírek kelnek szárnyra. A Pókról szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna. Ez a történet azonban keserű valóság, és a mese szálait most nem ő tartja kezében.

Jostein Gaarder a nagy mesélő egy olyan férfi tragikomédiáját mondja el nekünk, aki történetekkel kereskedik, és nem is álmodja, hogy azok veszélyesebbé válhatnak, mint az élet.

Összegzés:
Különleges, nem mindennapi történet, ami bár egy-két nap alatt kiolvasható, mégis maradandó nyomot hagy az emberben. Voltak benne olyan részek, amiket egy picit máshogy képzeltem el, vagy talán máshogy megírva jobban elnyerte volna a tetszésem, de még ezek ellenére is jó könyvnek tartom. Hogy kiknek ajánlom? Mindenféleképp érettebb embereknek, mert nem épp egy gyermek- vagy ifjúsági irodalomnak mondható. Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Egy lowoodi árva története

Charlotte Bronte: Jane Eyre

kiolvastam: 2010. január 25.

Jane Eyre története már a maga korában is igen nagy népszerűségnek örvendett, egy igazi bestsellerré nőtte ki magát, olyannyira hogy még maga az angol királynő is nagy rajongója lett. Charlotte úszott a dicsfényben, s úszik azóta is: emberek millióit hódította meg a lowoodi árva története, amely példát ad az embereknek bátorságból és tartásból egyaránt.

A regény középpontjában maga az elbeszélő, azaz Jane áll, aki az évek távolából jegyzi le történetét: megismerteti velünk, olvasókkal az idegen családba való bekerülés borzalmait, milyen úgy élni, hogy nem látnak otthon szívesen. Aztán ízelítőt kaphatunk a nevelőintézet borzalmaiból, embertelen környezetéből. Az itt történt borzalmakat Charlotte valós forrásból merítette: édesapja Charlotte -ot és testvéreit beíratta egy, a szegény lelkészek lányai számára létrejött iskolába, melynek a vezetője egy bizonyos Wilson tiszteletes volt. Ott is igyekeztek a lányokat a szegény életre felkészíteni, habár a korabeliek szerint Charlotte a regényében sokat szépített a módszereken. Az bizony ennél is keményebb volt és embert próbálóbb... Mikor felütötte a fejét a tífusz, sokáig nem is akarták elhinni, hogy a leányok tényleg megbetegedtek, azt hitték csak lustálkodnak. És mire felismerték a dolog súlyosságát, az egész iskolát be kellett záratni, s a tanulókat hazaküldeni. Ebben a betegségben hunyt el Charlotte két nővére is.

Jane Eyre is egy fontos személyt vesztett el a nevelőintézetben, még hozzá Helen Burnst -öt. Ő az a lány, akinek a gondolatait nem csak Jane csodálja, hanem az olvasó is: mennyivel másabb lenne a világ, ha mindenki Helen tanácsait követné! Mikor olvastam ezeket az oldalakat sokszor megálltam és jól megrágtam magamban, de rájöttem képtelen lennék ezeket követni, nem vagyok én annyira jó. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a pár fejezet lett az egyik kedvencem a könyvből, s Helen Burnst alakját rögtön a szívembe zártam, s az utolsó jelenetét pedig alaposan megkönnyeztem.

A másik szereplő, akit most már a kedvenceim között tartok számon az nem más, mint Mr. Rochester. Róla teljesen Byron személye ugrott be: ez a világjáró, borús hangulatú ember megfestése folyton őt jutotta eszembe. Élvezettel olvastam hogy mennyit ármánykodott, csak hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: azaz végre Jane is kimutassa iránta az érzelmeit. Igazi taktikus veszett el ebben az emberben, én mondom (na, meg persze Zenka is :-) )! És a végére kicsit fordult a kocka: a kapcsolatban Jane lett inkább a dominánsfél, hiszen ő lett a mankója, a szeme és a szíve is.

Jane függetlenségében a mai szemlélő számára nincsen semmi különös, de akkoriban szerintem meglepődést válthatott ki az emberekből. Ő egy igazi újrakezdő alkat, aki sokszor kerül ugyan a padlóra de mindig talpra áll, s ugyanolyan erővel elölről kezdi az életét. Szépségének hiánya többször is hangsúlyozva van a regény során, de az olvasó, aki beletekint Jane lelkébe, egyáltalán nem "látja" csúnyácskának: épp ellenkezőleg! S én például mindig megütköztem azokon a mondatokon, amikor a szereplők nyilatkoztak külsejéről: ahogy az ember egyre jobban megismerte őt, megszépült a szemében. Persze nem a konkrét kinézet, hanem az az összhatás, ahogy az ember csak akkor láthatja a másikat, ha ismeri a belső tulajdonságait is: így a látszólagos világszépe ronda banyává válhat, s a csúnyácska lány pedig szépséges hercegnővé.

Minden karakternek megvan az a vezető eszméje, amely uralkodik a viselkedésén, megmagyarázza tetteit, s persze ha az eszme rossz, akkor a karakter viselkedése sem helyénvaló. De igazából én abszolút meg vagyok elégedve a szereplőkkel, engem nem zavart az ilyesmi, egyedül talán St. John karaktere volt egy kissé túl irracionális, elrugaszkodottabb a többinél, de még megbocsájtható.

Összegzés:
Egy remek történet, de sajnos nem a legjobb időpontban. Valahogy még mindig a Hász Róbert regényének a hatása alatt voltam, nehezen tudtam emiatt belerázódni a stílusába, és magába a történetbe. De pedig tudom, hogy ha nem így lett volna, akkor eszméletlenül tetszene. Néhol egy kicsit túlírottnak éreztem, de lehet hogy ez is Hász számlájára írható. Majd legközelebbi olvasásnál kiderül, mert bizony tervbe van véve. Az értékelésemben 7 pontot kapott.

Csaba királyfi csillagösvénye

Hász Róbert: A künde

kiolvastam: 2010. január 18.

A romantika korában az emberek egyre a múlt felé kezdtek fordulni, érdeklődni kezdtek gyökereik felől, s az irodalom egyik nagy célkitűzése lett az eredetmítoszok megírása. Magyarországon is számos könyv keletkezett ilyen témában: úgy mint Arany János Csaba-trilógiája, vagy Vörösmarty Mihály Zalán futása. S most nem régen napvilágot látott Hász Róbert A künde című regénye, mely szintén hasonló témát dolgoz fel, mint elődei: mindannyian hallottunk Csaba királyfi legendájáról (az angol Arthur mítoszhoz hasonló), akit a székelyek még ma is várnak, s hiszik, hogy egyszer eljő, s megszabadítja őket a sok szenvedéstől, s ismét naggyá teszi ezt a népet. Nos az ő, homályba vesző lehetséges életét dolgozza fel Hász Róbert ebben a regényében, de szó van még itt a kereszténység -pogányság szembenállásáról, s a kettő közötti választásról. A magyarok e két világ határán vannak, s nem tudnak megegyezni, merre lépjenek: vagy csatlakoznak valamelyik egyházhoz és elvetik múltjukat, vagy fogják magukat és visszamennek a már csak őseik regéiben levő Kelethonba, ahol az igazi otthonuk van.

Kissé fenntartással vettem a kezembe a könyvet, főleg hogy posztmodern regényként hallottam róla korábban. Valahogy ez az irányzat nagyon távol áll tőlem, mivel sokszor az olvashatóság rovására megy. De már az első oldalakon látszott, hogy ez nem az a fajta modern regény, amitől az ember arcán megjelenik a teljes értetlenség, és végül jó messzire hajítja magától a könyvet, hogy csak úgy csattanjon. Hász Róbert regénye mindenféle posztmodernnek kikiáltott híre ellenére nagyon is olvasmányos és lebilincselő. Egy interjúban meg is jegyzi: „Kinek írna másnak az ember, ha nem az olvasóknak? Sohasem csináltam belőle titkot, hogy mindig is az olvasmányosságra törekedtem. Nem szeretnék olyan prózát írni, amilyet jómagam sem olvasnék szívesen. Számomra szövegirodalmat művelni olyan, mint hangszigetelt szobában egyedül muzsikálni. Meg hát szégyellném is írónak nevezni magamat, közben meg nem tudok egy történetet elmondani.” Ez nekem egy eszméletlenül szimpatikus hozzáállás volt, és szerintem sok mai író tanulhatna tőle.

A regény elejéről nekem rögtön Umberto Eco A rózsa neve című regénye ugrott be: itt is szerzetesek álltak a középpontban, és megvolt a mester-tanítvány viszony. De aztán ahogy haladtunk előre a történetben, ez az Eco-s vonulat valahogy eltűnt, és egy olyan regény bontakozott ki a szemem előtt, ami nem hasonlítható egyik általam olvasott korábbi regényhez se. Mindig amikor a kezembe vettem, tudtam, hogy a külvilág most meg fog szűnni számomra egy jó ideig, és nem lesz emberfia aki ebből a csodálatos világból ki tudna rángatni. Olyan gyorsan haladtam az olvasásával, hogy magam is meglepődtem, lévén hogy nem egy száz oldalas regényről van szó. És az a ritkán tapasztalt érzés kerített a hatalmába, hogy szabályosan sajnáltam, hogy vége lesz. Egyszerűen nem akartam elfogadni, s vártam hátha az éjszaka alatt, vagy amíg nincs a kezembe a lapok valahogy elkezdenek osztódni, és megtöltik magukat Hász Róbert csodálatos írásával. De sajnálattal kell közölnöm, hogy nem történt ilyesmi. Szóval, ti se reménykedjetek ebben.

Ahogy olvassuk a krónika és Stephanus elbeszélését, rájövünk, hogy a történelem hányféleképpen mesélhető el, s ebből amit megbízható forrásnak ítélünk manapság, nem biztos hogy valóban az. Hász Róbert szerencsés témaválasztása miatt jó nagy adag írói szabadsággal rendelkezhetett, hiszen ebből a korszakból nem igazán maradtak fent feljegyzések, s a történészek körében is rengeteg a találgatás. Persze, azért Hász nem ír könyvében semmi olyasmit, ami a szakértők számára elfogadhatatlan lenne, hiszen csak a történelem üres foltjait tölti ki a fantáziájával, s ez pedig szerintem sose volt tilos.

Ha van egy icipici történelmi tudásunk, a végével úgy is tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy melyik oldal fog győztesen kikerülni, s kinek a próbálkozásai vesznek majd el. De itt nem is ez a lényeg! Hanem a hogyan? kérdésre a válasz. S ez, szerintem sokkal érdekesebb, izgalmasabb, meglepetésekben gazdag.

Fülszöveg:

Kr. u. a X. század derekán egy Sankt Gallen-i szerzetes, Pannóniai Stephanus veszélyes politikai küldetést kap: a civilizált világ határát átlépve kell elvinnie János pápa üzenetét a barbár magyarok földjére, szövetséget ajánlva a türkök fejedelmének Ottó császár ellen. Pannóniai Stephanus, aki gyermekként került a kolostorba és származását homály fedi, a kolostor apátjától egy madarat ábrázoló melldíszt kap az útra. A szerzetesi csuha alatt lapuló madárdísz azonban nem várt irányt ad a történéseknek: a magyarok a hozzájuk érkező küldöttben Csaba-urat, a honfoglaló törzsek hajdani szakrális fejedelmének, a megölt Kurszán-kündének elveszett fiát vélik felfedezni. Az augsburgi vereséget kiheverni nem tudó, széthulló törzsszövetség néhány tagjában új remény éled a kettős fejedelemség visszaállítására. Hász Róbert regényében fikció párosul lenyűgöző történelmi tudással. Három elbeszélői szinten, három párhuzamos forrásból követhetjük Stephanus történetét, melyek nem csak eltérőek, hanem sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Hász leleményesen ötvözi regényíró klasszikusaink legnemesebb hagyományait a modern próza elbeszélői eljárásaival.

Összegzés:

Most jelenleg úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy belefogtam a kortárs magyar irodalom projectbe. Úgy néz ki, ez jó kis szilveszteri fogadalom volt :-) Tényleg, kevés regény van, ami ennyire megérint, és ennyire magához vonz! Nem bántam meg, hogy végül a kezembe vettem, sőt egyenesen rajongásig beleszerettem ebbe a könyvbe. Bátran ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket, vagy csak szeretnének egy jó kortárs magyar írótól olvasni!Az értékelésemben 10 pontot ért el!