2012. december 31., hétfő

Búcsú az Óévtől


Valahogy ez az év gyorsabban telt el mint a legutóbbi, kicsit úgy érzem, hogy végigszáguldottam rajta. Annyi mindent elterveztem, annyi mindent szerettem volna csinálni, mégis a terveim nagy részéből igen keveset tudtam csak megvalósítani. Őszintén remélem, hogy a következő évben megtanulom jobban beosztani az időmet. (kieg.: Legalábbis nem adom fel a reményt, hogy egyszer eljön ez a fajta aranykor az életemben. )



A blog közben elmúlt három éves - pontosabban már 3 és fél éves - , eme jeles eseményre való megemlékezésem megint csak elmaradt, de azért pótolva mulasztásomat most jól megveregetem a vállamat, és majd éjfélkor ennek az örömére is koccintok. 107 750 kattintást produkáltatok eddig jelen állás szerint, amit egészen elképesztő mennyiségnek tartok! bár ahogy most rápillantottam a statisztikára, ebből 97en igazából csak Tahitiról szerettek volna olvasni, hét ember meg a sárgaszemű farkasról, és pechjükre engem dobott ki a google. Mi olyan nagy szám a sárgaszemű farkasban? A tahitiseknek meg üzenem, hogy egyszer engem is igazán magukkal vihetnének... Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki legalább egy percet szánt az agymenéseim elolvasására (akár rendszeresen tette, akár csak bizonyos időközönként vagy csak egyszer, esetleg véletlenül), s minden visszajelzésért külön köszönet és ölelés jár mindenkinek. Ma ilyen ölelgetős napom van ugyanis... Ahogy visszatekintettem most az időben - ez most úgy kell vizualizálni, hogy álmodozva felfelé nézek, és aláfestésként valami megható zene szól - , rá kellett jönnöm, hogy az idei év szánalmasan eseménytelenül telt. Legalább egy autósüldözés vagy egy világmentés becsúszhatott volna, de úgy látszik továbbra is azzal a tudattal kell élnem, hogy még mindig nem vagyok szuperhősnő. Roxfortból még mindig nem kaptam meg a levelemet nem fogom feladni a reményt soha , és egy valódi bűntény felgöngyölítésénél sem csillogtathattam meg felettébb briliáns elmémet, és James McAvoy vagy Benedict Cumberbatch sem vallott nekem szerelmet még mindig, pedig ezt a pillanatot továbbra is türelmetlenül várom... és igen uraim, ez célzás volt!

szinte mindegyik idei olvasmányom után így éreztem magam.
S ha még mindez nem lenne elég - bár tudom, hogy ez már így is elég sokkoló - , még olvasás terén sem jeleskedtem ebben az évben. Mármint mennyiségileg értve, ugyanis a tavalyi százhoz képest most csupán hetven könyv szerepel az idei olvasottaim között. Bár meg kell mondanom, ezt mégsem érzem kudarcnak - legalábbis nem annyira mint az autósüldözés vagy a világmegmentés hiányát - , hiszen ennek a 70 olvasmánynak a nagy része, de tényleg nagy része igazán jó élmény volt. Talán ebben az évben avattam a legtöbb új kedvenc könyvet (10 darabot, tejóég!), és tényleg a szokásosnál is elhanyagolhatóbb volt a borzalmas vagy az "egynek-elmegy" típusú könyvek száma. Lehet, ebben az is szerepet játszott, hogy sokat félbe is hagytam, de ez már igazán részletkérdés. Mindenesetre ezt az évet a Szuper Könyvek Évének nyilvánítom most már hivatalosan is, s remélem, ez a tendencia folytatódni fog 2013-ban is. 

Most eme évértékelő bejegyzésemre való tekintettel végignéztem a bejegyzéseim statisztikáját, és kicsi szívem örömtől repesett mikor megláttam, hogy mely' posztjaim voltak a leglátogatottabbak az ideiek közül: első helyen Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba című művével kapcsolatos véleményem szerepel, melyre 591en kattintottak. Őszintén remélem, hogy a látogatók nagy része tényleg erről a könyvről akart olvasni, és nem valami lakberendezési tippet keresett - amennyiben mégis, szeretném kinyilvánítani abbéli véleményemet, hogy szerintem a bíborvörös falak nem feltétlen szerencsések, mert túl sötétté teszik a szobát (persze, ezt csak általánosságban mondom, mert végülis megfelelő bútorokkal meg kialakítással akár ellensúlyozható is a dolog). De inkább valami világos, pasztell színt javaslok.  A második helyen az egyik új kedvenc könyvemről írott posztom szerepel, ez pedig Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... . Aki még nem tette, tényleg olvassa el ezt a könyvet, mert nagyon jó! Ez év tavaszán volt szerencsém a másik új kedvenc könyvemhez, a Vándorünnephez, amivel kapcsolatban el kell mondanom, hogy annyira örülök, hogy egyre több blogon futok bele a róla szóló dicsőítő énekekbe - persze, nyilván nem miattam van ez, de akkor is úúúgy örülök, mert tényleg fantasztikus könyv! - , na és ennek kapcsán írtam a Párizsban található Shakeaspeare & Co. könyvesboltról, s ez a bejegyzés szerepel a dobogó harmadik helyén. Erről a helyről igazából csak pár kattintás híján csúszott le a könyvértelmezéssel kapcsolatos posztom, s igen kimagasló látogatottságot kapott még a Kedvenc íróimat bemutató bejegyzésem, valamint a könyvbeli Sherlock alakját taglaló írásom.

Nos, a díjkiosztós báliruhám sajna most éppen mosásban van, szóval most csak levélben értesítem a nyerteseket. Majd aztán személyesen kapnak egy leporolást is.
Lássuk először is az Év Könyve - kategóriát, aminél még a tavalyinál is nehezebb helyzetben vagyok, ugyanis - mint említettem - rengeteg fantasztikus könyvhöz volt szerencsém. Igazából szinte mindegyiknek köszönettel tartozom, de azért mégis megpróbálok valami sorrendet felállítani:

1. Szabó Magda: Abigél - még mindig úgy érzem, hogy nincs rá szó mekkora élményt adott. Ez a regény megnyert magának testestül-lelkestül. Imádtam!

2. Ernest Hemingway: Vándorünnep - lapok közé zárt igazi párizsi életérzés. "Párizst látni és meghalni" -  szól a mondás, ám Párizst a Vándorünnep nélkül szerintem nem is lehet igazán látni. Nagy álmom, hogy egyszer a francia fővárosban olvashassam újra ezt a könyvet - remélem, addigra lesz belőle saját példányom. 

3. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... - imádtam azt a szuggesztív atmoszféráját, ami körbevont olvasás alatt méghozzá annyira, és olyan hamar, hogy már az első oldal olvasása után képtelen voltam letenni. 

Az Év Felfedezettje számomra Virginia Woolf volt, akitől nagyon sokáig tartottam, hogy vajon csekély értelmi képességeim ellenére mennyit tudok a műveiből felfogni - lehet, így is csak töredékét értettem meg mondanivalójának és zsenialitásának, ám hömpölygő gondolatfolyamait olvasva tényleg hallottam a hangját a fejemben - s meg kell mondjam, gyönyörű hangja van. Szeretem őt hallgatni. A polcomon már egyre több könyve várakozik olvasásra, s bevallom, alig várom, hogy nekikezdjek. 

Az Év Sorozata - kategóriában Kerstin Gier-trilógiája kapja meg a leporolt, Prontoval lefújt díszpolcot. Kellemes délutánokat szerzett nekem ez a sorozat, roppant jól szórakoztam Gwendolyn és Gideon szurkapiszkás párbeszédein, s Gwen esetlenségein. S bár ez csöppet sem számít, de a borítói is szemet gyönyörködtetőek - csak mondom. 

A Legötletesebb Történet díját pedig Lakatos István Dobozváros című regénye kapta, amelyik szintén külön díszpolcot érdemel. Hihetetlenül fantáziadús, kalandos, jól megírt regény - ahogy Anne Shirley barátnőm mondaná, igazán tág teret enged a képzeletnek. 

Az idei Citrom-díj pedig, szinte ellenfél híján, Julie Orringer: Láthatatlan híd című regénye kapja, amely fárasztóan és idegesítően túlírtnak bizonyult, a banális párbeszédekről és a Júlia-regénybe illő szerelmi senyvelgésekről ne is beszéljünk. Végezetül csak annyit mondanék még, hogy: blöeh! - s ezt teljes szívemből. 

Nos, aki végigbírta szenvedni ezt a bejegyzést, annak köszönöm az olvasást, plusz mindenkinek köszönöm, aki velem tartott ebben az évben, s szeretettel várlak titeket jövőre is ide, a viktoriánus szalonomba.

Ez évben ismét majdnem dalra fakadtam, már éppen rögzítettem volna is a kamerámmal, hogy aztán felrakjam a youtube-ra, de úgy döntöttem, mégis csak megkíméllek titeket, ha már a Világvége is még várat magára... szóval búcsúzóul inkább ezt a dalt választottam Nektek - sajnos a beágyazást letiltották, így csak linkelem ITT -  és csak úgy mondom, hogy stippistoppi James McAvoy!

Igazán Boldogságos, Szuperkönyves, Könyvesakciós, Dalolászós, Táncolós, Világotlátós, Szeretőemberekkelkörülvevős, Kacagós, Sikerekbengazdagos, Gondoktólmentes - s aki szeretné, annak Világmegmentős - Új Évet Kívánok mindenkinek!







2012. december 30., vasárnap

Smaragdzöld


Még emlékszem az első találkozásunkra, mikor kicsit kétkedve vettem kezembe a Rubinvöröst, hiszen aminek az az alcíme, hogy Időtlen szerelem, attól nem számíthatok semmi jóra. Legalábbis így gondoltam. Aztán mégis félretettem miatta a szakdolgozatírást, majd egy évvel később a második rész megjelenésénél úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon hisztérikusan letámadtam az egyik könyvesbolti eladót, s a befejező kötetet is szinte rögtön a megjelenés után megvettem (kissé méltóságteljesebben viselkedve). S azt hiszem, ezzel tényleg mindent elmondtam a sorozattal kapcsolatos érzéseimről. A Smaragdzöldtől kicsit tartottam abban a tekintetben, hogy vajon képes-e hozni azt az általam elvárt színvonalat, amit az előző kötetekben megszoktam, ám ez sem tartott vissza attól, hogy a karácsony előtti hétvégén rá ne vessem magam iszonytató mohósággal...

Igazából külön ennek a kötetnek a történetéről nehéz írni - mindig így van ez a befejező részekkel. Nyilván a cselekményből nem szeretnék semmit sem elárulni, hiszen aki még nem olvasta az első részt annak nem szeretnék spoilerezni (ám egyben üzenem neki, hogy olvassa el a Rubinvöröst!), aki pedig épp a megfelelő pillanatra vár, hogy kezébe vehesse a befejező kötetet, attól meg nem szeretném elvenni azt az örömöt, hogy saját maga fedezze fel hogy alakul ebben a részben Gwendolyn és Gideon közös kalandja. Szóval, én erről nem fogok most írogatni, aki esetleg kíváncsi rá, olvassa el a fülszöveget. Pont. Vagy magát a regényt. (az úgy még jobb ám) Szóóval, hol is tartottam? Ja, a befejező rész...

Már a második rész kapcsán leírtam még anno, hogy mit is imádok annyira ebben a sorozatban: azt, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Hozza a divatos young adult regények megszokott klisés jeleneteit, a főhősnő zsebkendőitató szerelmi senyvelgéseit, és aztán jól az olvasó képébe vágja valamilyen módon, hogy ez A) mennyire szánalmas B) iszonyatosan klisés - nem csupán saját magát figurázva ki ezáltal, hanem szerintem az egész műfajt. Ez a dolog a Smaragdzöldben sincs másképp, abszolút hozta az általam elvárt színvonalat, nagyon jól rájátszott ezekre a dolgokra, sőt bizonyos jelenetekben erre még erősebben és direktebben rájátszott, mint az előző részeknél. Azt hiszem, szerelmi bánatban szenvedő főhősnőről rég' olvastam ennyire vidáman és nagy röhögések közepette.

Maguk a szereplők is rettentő mód szórakoztatók, különösen Gwendolyn a kedvencem, aki mikor éppen nem értetlenkedik (na jó, meg akkor is) igazán vicces dolgokat tud mondani, meg úgy egyébként is jó ifjúsági narrátornak tartom, aki pontosan tisztában van vele, hogy mikor és hol elég a cukorból meg a világfájdalomból. Gideonban én folyton Mr. Darcy ifjúságizált de ronda szó!  változatát látom - és azt hiszem, ez többet mond minden bekezdésnél - , ámbár hozzá kell tennem, hogy a harmadik részben sajnálatos módon némileg visszavesz sznobizmusából és arroganciájából, amit roppantul sajnáltam, mert szerintem ez adta ennek a szereplőnek a sava-borsát. Ebben a részben úgy éreztem, hogy már csupán Gwendolyn imádata tárgyává lényegült át, az az idegesítően szórakoztató jelleme pedig már csak nagyon-nagyon halványan volt jelen. Nyilván minden arrogáns bunkónak egyszer meg kell szelídülnie - különösen ha egy lányregény szereplőjeként kell tengetnie életét - , szóval nem is igazán haragszom emiatt, inkább csak némi hiányérzetet éreztem. Ugyanis Gwendolyn hiába próbálja fenntartani közöttük azt a megszokott szurkálódós, paprikás hangulatot, ami a közöttük levő kémiának a lényege, mégis azt mondom ezt egyedül képtelen olyan szórakoztatóan kivitelezni, mint amikor mindketten benne voltak a "játékban". 

Xemerius alapvetően ebben a részben már túl sok(k) volt nekem... nos, ezért viszont eléggé haragudtam. Annyira erőltetetten akart vicces lenni, mint a Sas Kabaré, s ahogy ebből sejthetjük: marhára nem jött össze. Helyette fárasztó beszólogatások és lapos poénok egész garmadáját olvashattam tőle, s ha nem lett volna vízköpődémon, én Gwendolyn helyében jól rásóztam volna egyet a légkalapáccsal. Meg még egyszer. És még egyszer. Pedig olyan jól megtalálta az előző részekben az írónő azt az egyensúlyt, hogy a végeredmény egy tényleg üdítően vicces regény legyen mindenféle túlzások nélkül, ám úgy tűnik ez az egyensúly tényleg kényesnek bizonyult. Ahogy Xemerius kicsit jobban előretolakodott a poénokat szóró szereplők sorában, már átbillent a mérleg nyelve sok helyen - legalábbis nálam. Persze, félre ne értsetek, ez is jó meg vicces rész volt, és én tényleg élveztem meg imádtam, csupán annyi, hogy jobb lett volna ha Xemeriusból kicsit kevesebbet kapok.

Az időutazásos szálakat Gier végül nagyon jól összeillesztette a végére, tényleg minden a helyére került, és persze izgalomnak se voltam híján ebben a részben sem, mondanom sem kell szerintem, hogy alig bírtam letenni a kezemből. Ez a pár negatívum pedig ne szegje senki kedvét, mert tényleg elhanyagolhatóak a sorozat fantasztikusságához képest - én még mindig továbbra is imádom. Ezt a részt is. Aki egy igazán vidám, könnyed ifjúsági regényt keres, szerintem ne is menjen tovább, mert ez tényleg maradéktalanul teljesíti ezeket a kívánalmakat, sőt. 
Hát, viszlát kedves Gwendolyn! Még biztosan találkozunk!


Kerstin Gier: Smaragdzöld
Smaragdgrün
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 444



Napok romjai

Kazuo Ishiguro immár kitörölhetetlenül beírta nevét az emlékezetembe. Minden a Ne engedj el! című könyvével kezdődött, ami a kezdeti ódzkodásom ellenére már az első oldalaknál levett a lábamról azzal a különös, szuggesztív hangulatvilágával. Így hát nem is csoda, hogy ezután szinte rögtön repült is a kívánságlistámra a Napok romjai című regénye, amit aztán egy kedves barátnőm orvul kifigyelt, és nem átallott meglepni vele születésnapom alkalmából. Ahogy kezembe vettem, szinte megcsapott egyfajta elmúlásos, őszies hangulat, így tudtam, hogy ezt a könyvet pontosan mikor is kell elővennem, hogy testestül-lelkestül át tudjam magam adni az élménynek. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tévedtem az időzítéssel kapcsolatban. Ishiguro megint csak elvarázsolt.

Két nap. Csak ennyit mondok. Két nap alatt faltam be ugyanis ezt a könyvet, velem utazott a villamoson, ezzel a könyvvel keltem, feküdtem, s ha éppen nem volt a kezemben, akkor is rágondoltam.  S ettől mindig olyan szomorúság lett rajtam úrrá... Tudom, elég fura, de Ishiguro úgy ír az elmúlásról, a korok változásairól ebben a regényében, hogy még az az olvasó is mélységesen együttérez, akinek köze sincs az angol kultúrához. Valami elmúlt, valami átalakult... valami örökre elveszett. Stevens, a komornyik - regényünk főhőse - pedig ennek a letűnt kornak az utolsó létező bástyája, aki mindenét, de tényleg mindenét annak a világnak adta. S most, hogy ez elmúlni látszik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi maradt számára: semmi.  Ebben rejlik Ishiguro regényének igazi drámája, ami engem mélyen megérintett, s az elolvasása után is sokáig bennem maradt.

Ahogy a Ne engedj el!, úgy ez a regény is E./1 személyben íródott. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés.
Stevens a kérésnek engedelmeskedve így nyakába veszi Angliát - de természetesen, Darlington Hall-hoz méltóan jól öltözötten - , ám mégsem nyaralni indul. Úticélja Little Compton, ahol Miss Kentonnal lesz találkozója, amely tisztán szakmai jellegű: meg szeretné győzni a hölgyet - aki korábban éveken keresztül a munkatársa volt Darlington Hall-ban -, hogy jöjjön vissza házvezetőnőnek. Stevens az út során sokféle emléket felelevenít a múltról. S mire útjának végére ér az olvasó megismeri a komornyik-lét lényegét, s ezt az első pillantásra különös figurát is, aki útitársául választott minket Olvasókat ezen az úton.

Ishiguro olyan finoman ábrázolta főhősét, és a körülötte levő, változó világot, hogy egyszerűen megint fejet kell hajtanom előtte. Az emberi kapcsolatok árnyaltak és leheletnyien finomak: szinte semmi sincs kimondva, nincsenek drámai ráismerések, mindenki csak hallgat, miközben valahol a lelkek mélyén iszonyatos viharok tombolnak.  Az emberi méltóság, az elvesztegetett lehetőségek és egy mára letűnt kor regénye ez, amely épp' annyira lenyűgöző, mint amennyire fájdalmas. Nem Mr. Stevens csinál belőle drámát, inkább úgy vélem mi Olvasók: ő csupán méltóságteljesen, szinte sztoikusan felidézi Darlington Hall fénykorát, azt az időt, amikor a komornyik és a kiszolgáló személyzet nem valamiféle nosztalgikus státuszszimbólumok voltak, hanem egy jól működő gépezet szerves részei, s ez a felidézés az, ami - többek között - megcsinálta a saját drámámat ebben a regényben.

Darlington Hall



Egy zseniálisan megírt, iszonyatosan összetett regény ez (ismét) - élmény volt olvasni. Egyszerűen imádom ezt a szuggesztív atmoszférát, amelyet itt is megteremtett; egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez amolyan sajátossága a regényeinek. Akit érdekel a komornyikok világa, vagy úgy egyáltalán az angol kultúra rabja, vagy csak szereti a lélektani regényeket, annak szívből ajánlom elolvasásra. Végezetül pedig csak annyit mondok: ide nekem a többi regényét is!

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Remains of the Day
Fordította: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 272













2012. december 28., péntek

A fehér ruhás nő


Wilkie Collins nevéről bevallom nem sokat hallottam korábban, ám érdemes róla tudni, hogy a viktoriánus Angliában nagy hírnévnek örvendett, és Charles Dickens -szel igen jó barátságban volt. Számos írása a Dickens által vezetett újságokban jelent meg, s legtöbb drámáját is az ő színtársulata vitte színpadra. A fehér ruhás nő Collins egyik legismertebb műve az Egyesült Királyságban, mely 1860-ban jelent meg először, s az utókor a detektív történetek egyik korai példájaként emlegeti. 

A regény többek elbeszéléséből épül fel. Mint később kiderül ezek nem csupán egyszerű elbeszélések, hanem tanúvallomások, melyek Laura Fairlie -vel kapcsolatos tragikus és megdöbbentő eseményekre igyekeznek rávilágítani, s ezekben az elbeszélésekben a társadalom több rétegének képviselői is megszólalnak: gazdagok, szegények, tanultak és tanulatlanok, nők és férfiak egyaránt kiveszik a részüket, hogy az egyenként hiányos történetek összeálljanak egy kerek egésszé. A történet ott veszi kezdetét, mikor Mr. Hartright rajztanárként szegődik a Fairlie -ház szolgálatába, ahol megismeri a két ott élő fiatal kisasszonyt, Mss Halcombe-ot és Miss Fairlie -t. Utóbbival hamarosan kölcsönös vonzalom alakul ki,, ám természetesen egyikük sem tud a másik valódi érzéseiről. Ám mielőtt ez mind valósággá válna közöttük, Laurát – vagyis Miss Fairlie -t – férjhez adják egy igen előkelő, látszólag finom modorú úriemberhez, Sir Percival Glyde-hoz, így Mr. Hartright nagy szerelmi bánatában ott hagyja a birtokot. Laura és Miss Halcombe baljóslatokkal telve tekint a hamarosan kötendő frigy elé, s a házasság után kiderül, hogy rosszérzéseik nem voltak alaptalanok. Ugyanis Sir Glyde nem csupán távol áll a finom modorú úriember fogalmától... Barátjával, Fosco gróffal ugyanis Laura hatalmas vagyonára vetettek szemet, amit csak a lány halálával kaparinthatnak meg. 

Collins regényét olvasni meglehetősen szokatlan élmény volt, hiszen korához képest, úgy vélem, hogy egy meglehetősen modern alkotás. Nem csupán a hagyományos elbeszélői módtól való eltérése miatt – vagyis a több, E/1. narrátor használata, akik csak néhány részinformáció birtokában vannak, és csupán közösen képesek kiegészíteni a történetet kerek egésszé - , hanem Marian Halcombe figurája miatt is, aki abszolúte a meglepetés erejével hatott számomra, hiszen nem csupán egy viktoriánus korban íródott műről beszélünk, hanem ráadásul férfi író teremtette meg alakját. S persze, ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy a női szereplők szempontjából ez duplán hátrányos helyzet, ám Collins Marian figurájával – mint említettem – egy igen modern nőalakot teremtett. Miss Halcombe korántsem egy halvány, papírmasé figura, aki női mivoltából adódóan önállótlan és behódoló a férfialakokkal szemben. Ő egy hihetetlenül talpraesett, intelligens vénkisasszony, aki a legnagyobb veszélyektől sem riad vissza, hogy kiderítse ki és hogyan akar ártani szeretett testvérének. Még Fosco gróf – a regény egyik legsötétebb és legdörzsöltebb figurája – is méltó ellenfelének találja őt, s őszinte szívből csodálja bátorságát, kiváló emberismeretét: „Újfent sajnálatomat fejezem ki, hogy a kegyetlen sors az ellenkező oldalra állított bennünket, és szembefordította érdekeinket. Boldogabb időkben megbecsülhettük volna egymást.” 
Ha egy korai detektív regényként gondolunk a műre, akkor maga a nyomozó nem is lehet más, csakis Miss Halcombe – hiszen ő az a szereplő, akinek figyelmét nem kerülhetik el a baljóslatú jelek, és megpróbál a végére járni a dolgoknak - saját testi épségét kockáztatva ezáltal. Ám a történet előrehaladtával Miss Halcombe egészsége valóban megromlik, s ezután – sajnálatos módon – mint narrátor a későbbiekben megnémul, s már csupán csöndes szereplőként vesz részt az elbeszélésékben. 

A regény másik „nyomozója” Mr. Hartright, Laura szerelmese, aki szintén szembeszáll a nőt fenyegető erőkkel. Ám meglepő módon Mr. Hartright korántsem annyira hidegvérű és eszes nyomozó, mint Ms. Halcombe. Laura iránt érzett érzelmei sokszor átveszik az uralkodó szerepet elbeszélésében, többet – és látszólag szívesebben – időz érzelmei boncolgatásánál, mint az ügy felgöngyölítésénél. Számára ez inkább tragikus szerelmi történet, ellentétben Miss Halcombe -bal, aki számára inkább egy olykor thrillerbe átcsapó krimi, tele félelemmel és üldözéssel. Azt hiszem ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ő naplóbejegyzéseit olvastam szívesebben. 

Wilkie Collins regénye meglepően izgalmas és korához képest újszerű, s engem kicsit Anne Brontë művére, a Wildfell asszonyára emlékeztetett olyan szempontból, hogy a korabeli házasodási szokásokat – vagyis a ranghoz való kötődés szükségessége és a nő házasságba kényszerítése – feltűnően bírálja azáltal, hogy egy igencsak balul elsült házasságot, és egy aljas, agresszív, gonosz férjet állít a középpontjába. Collins regénye izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik, s olvasóként igazi élmény részt venni abban a folyamatban, ahogy a regény a sok apró részletből építkezve egy egész történetté áll össze. Bátran ajánlom a viktoriánus irodalom vagy éppen a krimik kedvelőinek, garantáltan kellemes élményben lesz részük.

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő
Eredeti cím: The Woman In White
Fordította: Béresi Csilla
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 510
Eredeti ár:  3400 Ft

(a posztban található festmény Edward Killingworth Johnson: Gathering Lavander c. műve )

2012. december 27., csütörtök

Örömhozó, bánatrontó


Szabó Magda életművével még csak az ismerkedési fázisban vagyok szégyenszemre, ám az Abigél óta iszonyatosan eltökélt vagyok. Az ezévi töltött káposzta zabálós, mézeskalácsillatú karácsony alkalmából pedig ezt a könyvet kaptam Édesapámtól ajándékba, ami higgyétek el ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A boldog, ám kissé fárasztónak mondható kétnapos szocializációt ezzel a könyvvel pihentem ki ma délután a kanapénkon elterülve, miközben a két cicám a hasamon/fejemen elhelyezkedve hangos dorombolással nyugtázta, hogy ezt a napot már semmiféle idegen embertömeg meg nem zavarja, s egy roppant idilli, csendes délutánnak nézhetünk elébe.  

Az Örömhozó, bánatrontó tulajdonképpen nem is regény, mégcsak levélregény sem, sőt még csak nem is könyvnek készült eredetileg. Csak a sors - és az olvasók szerencséje - hozta úgy, hogy végül mégiscsak azzá lett. Szabó Magdáék még 1960-ban költöztek a Júlia utcába cicájukkal, Évukával együtt, ahol amarosan jó barátságba kerültek a szomszéd házaspárral, akik szívesen gondoskodtak Évukáról, mikor az írónőék bokros teendőik miatt kénytelenek voltak elutazni; még egy pallót is tettek a két erkély közé, hogy ilyen alkalmakkor Évuka akárhányszor egyedül érzi magát, át tudjon menni a szomszédba. Szabó Magda jó néhány levelet írt nekik cicája nevében, megköszönve óvó gondoskodásukat és hogy olyan fantasztikus pótgazdik Évuka számára. A kötet nagyrészt ezeket a leveleket tartalmazza, de helyet kapnak még benne Konstantin - az írónő későbbi cicája - levelei is, melyeket a Pomogáts házaspárnak küldött.

Bevallom, korábban fogalmam sem volt arról, hogy Szabó Magda ennyire állatbarát volt - így már még jobban tisztelem őt. Hihetetlen megértéssel és szeretettel ír ezekben a levelekben kedvenceiről, ahogy csak egy igazán jó gazdi képes. Kicsit intimebb élmény is olvasni ezeket a sorokat, hiszen itt nem írónőként szól, s ráadásul nem is nekünk, olvasóknak... s emiatt lehet, nincs akkora irodalmi értéke, mint a Régimódi történetnek vagy Az ajtónak, mégis ott van benne az a megfoghatatlan báj és kedvesség, amely engem, mint fanatikus állatbarátot és boldog cicatulajdonost, rögtön levett a lábamról. Sokszor nyerítve nevettem fel egy-egy számomra is ismerős szituáción, különösen a cicák vízipálmák iránti gyengéd vonzalmaikat ecsetelő részeknél - Marcipán cicámnál ez már-már beteges méreteket öltött. Szegény Peti! tudniillik ő a vízipálmánk. Mármint a Peti - vagy éppen azon, hogy a macskák vajon mit gondolnak a ruhákon jelentkező hatalmas cicaszőr mennyiségről. Bár őszintén hiszek abban, hogy minden állat egyedi és megismételhetetlen személyiség, azért Évuka leveleit olvasva néha-néha bizonyos lelki rokonságot is felfedeztem közte és az én paMacskáim között. 

Minikém a kissé fóbiás, s rettentő manipulatív cicám


Szó mi szó, igazán csodás olvasmány volt, amely még közelebb hozta hozzám Szabó Magdát; azt a Szabó Magdát, akit szerető állatok vettek körül egész életében, beleértve az utolsó napjait is.  A kötetben található számos fénykép még jobban erősítik az írások intim jellegét, s a Tasi Géza által írt bevezetőt elolvasva jól el tudjuk helyezni magunkban Szabó Magdának ezen írásait. Én amondó vagyok hogy akár állatbarátok, akár Szabó Magda-rajongók vagyunk, mindenképp élmény olvasni ezt a kis könyvecskét - persze nyilván más szempontok vezérlik ilyenkor az embert, az biztos hogy így vagy úgy, de különleges... 
No, be is fejezem mert már kezd rám jönni a késztetés, hogy a cicáimról szóló történetekkel traktáljalak titeket, amit szerintem csak én élveznék. Mégis úgy érzem, ez az a könyves bejegyzés, ahová abszolút nyugodt szívvel és indokoltan berakhatom az én csodás kedvenceim fényképét még ha csak én egyedül olvadozom ettől a dologtól , hiszen olvasás közben olyan sokszor eszembe jutottak, hogy nem átallottam két oldalanként megölelgetni őket, amit ők roppant kegyesen fogadtak. Ez a mi könyvünk volt, a mi délutánunk.

Marcipán, a vízipálmazabáló. Itt éppen ártatlan cica benyomását kelti.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba
Kiadó: Európa
Oldalszám: 132

u.i.: s végezetül pedig álljon itt az a vers a kötet végéről, amelyen én annyit, de annyit sírtam... A könyv alapvetően vidám különben, csak hát itt... itt törött el a mécses.

Sírfelirat Ifinek

Én sose jártam nélküled,
Csak most jöttem előre;
Az ifjúságod elgurult,
Azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,
A fényes szál kibomlott,
Ne sírj, ha e kövek felé
Hajolsz, s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
Mint otthon, odafenn,
S nem tudta más, hogy közeledsz,
Csak szívem és fülem.
Majd rád nézek, mint annyiszor,
Hogy mit hoztál nekem,
Ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.




2012. december 24., hétfő

Karácsonyi üdvözlőlap


Kedves Olvasóim (és véletlenül idekattintók)!

Lassan itt a Szenteste - bár a hónak legnagyobb sajnálatomra nyoma sincs - , így szeretnék mindenkinek békés és igazán meghitt karácsonyi ünnepeket kívánni! Legyen minden szép és jó a családi körben: vigadjatok, mulassatok, egyetek sok finomat, s remélem, hogy egy-két (három-négy-öt) igazán szuper könyv is ott vár majd rátok a fa alatt.
(jut eszembe, most rohanok is ajándékokat csomagolni... hiszen mindjárt itt a Jézuska)

Üdvözöl Titeket,
Heloise

2012. december 21., péntek

Scott Westerfeld: Leviatán


Még anno Patriciánál figyeltem fel erre a trilógiára, aki csupa szép dolgokat mondott róla, és tudtam, hogyha egyszer egymást keresztezik útjaink bizonyosan jó barátok leszünk. Ahogy terjedni kezdett a hír, hogy az Ad Astra Kiadónak hála megjelenik magyarul is, izgatottan néztem első találkozásunk elébe. S már itt az elején meg kell vallanom - mert magamban tartani képtelen vagyok - , hogy iszonyatosan odáig voltam érte! Végre egy év után ismét találtam egy olyan ifjúsági sorozatot, amiért rajonghatok teljes szívemből és tűkön ülve várhatom a következő részt! És ez tényleg olyan jó érzés... Bár a beszámolóm szempontjából nem annyira, hiszen ezt már megfigyeltem magamon, hogy ami annyira, de annyira tetszik, arról sokkal nehezebben tudok írni bármit is. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy "óóó, ez mennyire jó volt!" - de gondolom, ez így édeskevés... Oké, megpróbálom kifejteni, de nem ígérek semmit.
(Az elfogultságomért előre is elnézést.)


Scott Westerfeld regénye egy olyan alternatív világba kalauzolja olvasóit, ahol a gőzgépekkel felszerelkezett, gépiesített országok - vagy ahogy nevezik őket: Barkácsok - és a biotechnológia segítségével génmódosított teremtményeket hadba állító országok - vagyis a Darwinisták - közötti feszültség egyre inkább pattanásig feszül.
A történet 1914-ben veszi kezdetét, méghozzá azon az éjszakán, amikor Ferenc Ferdinándot meggyilkolták. A főherceg  fiát, Sándor herceget  kimenekítik a palotából, hogy egy olyan helyre vigyék, ahol biztonságban lehet ezekben a vészterhes időkben. Ugyanis Ferenc Ferdinánd meggyilkolása mintha egy lavinát indított volna el az európai politikában, és ezzel Sándor herceg élete is veszélybe kerül... Ám a svájci úticéljuk eléréséig számos akadály gördül útjukba, hiszen Sándor üldözői sem tétlenkednek...
Eközben valahol Londonban Deryn Sharp lány létére nem kisebb álmot dédelget magában, minthogy csatlakozzon a brit légierőhöz. Ám a felvételihez nem csupán az elméleti alapokat kell elsajátítania, hanem meg kell tanulnia fiúnak lenni. Ha kiderül a csalás, Deryn az életével fizethet érte.  Ám szerencséjére - egy kissé ijesztő kaland után - végül teljesülhet az álma: a lány a Leviatán fedélzetére kerül, mely a közelgő háború kitörésének hírére Törökországba indul, hogy egy szupertitkos küldetést teljesítsen.

Keith Thompson illusztrációja
Tudjátok, mostanában sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon a női szereplők  miért csupán "trófeák" sokszor, akiket megnyerhetnek az erős, izmos férfiszereplők, miután megmentették őket a hatalmas veszedelemtől. Mert hát így van szerintem a legtöbb young adult regényben. Hiába "kiválasztottak", hiába különlegesek, akkor is csetlő-botló királykisasszonyok, akik folyton belesétálnak a legnagyobb veszélybe, és egyedül képtelenek kimászni onnan. Persze, nem szeretnék általánosítani vagy egy-egy konkrét regényre mutogatni ezzel kapcsolatban (meg persze, tudom hogy vannak kivételek is), mindenesetre nekem az összbenyomásom mostanában ez. S valahol ez szerintem picit szomorú dolog...  így biztosan nem is csodálkoztok, ha azt mondom, mennyire üdvözítően fogadtam Deryn Sharp figuráját: hiszen ő egy nagyon belevaló női szereplő, aki férfiakat megszégyenítő bátorságáról tesz tanúbizonyságot nem is egyszer a regény során. Szerettem benne, hogy nő létére mégsem a "megmentett" szerepét tölti be, hanem inkább ellenkezőleg: nemcsak kiáll saját magáért, hanem másokat is képes kihúzni a bajból - mindenféle nyafogás nélkül, pedig szerintem bőven kijutott neki is a gondokból. Persze, azt sem szabad gondolni, hogy mindenféle érzelem nélkül éli meg a tragédiáit vagy mindennapi gondjait, mert ez tévedés lenne. Az olvasó tudtára adja ő is az érzelmeit, egyszerűen csak annyi, hogy nem csinál belőle négy fejezetes litániákat. Deryn Sharp esetében az író olyan hihetetlenül jól megtalálta azt a kényes egyensúlyt a szereplő belső vívódásai és a tettei között, hogy tényleg egy percig se éreztem azt, hogy külön kéne töltenünk egy kis időt, hanem inkább valami olyasmi járt a fejemben végig, hogy "hé, jó lenne vele egyszer összefutni"
Sándor herceg viszont már nem tudott ennyire közel kerülni a szívemhez, s talán pont Deryn karaktere miatt: így hogy felváltva követhettük végig történetüket, s bele-belekukkanthattunk a mindkettőjük fejébe, Sándor az én szememben sokszor alulmaradt - bár hibái, illetve az olykor meghozott rossz döntései nem csak olyan légből kapott dolgok: neveltetése, a palotában élt élete, s hogy ki is ő s mire hivatott mind-mind nagy szerepet játszanak abban, hogy Sándor miért is olyan, amilyen, és hogy miért is kell  - olykor Harry Potter stílusú - hibákat elkövetnie. S én őszintén remélem, hogy majd a következő részekben ezekből mind tanulni fog, s lassan leveti magáról ezt a "burokban-nőttem-fel" életstílust. Szerintem erre minden esély megvan, hiszen az első rész utolsó néhány fejezetében én azt tapasztaltam, hogy igazán ígéretes tettei és monológjai voltak, szóval én abszolúte bizakodó vagyok Sándorral kapcsolatban. 

Maga a világ egyszerűen lenyűgöző! Pedig mielőtt még a kezembe került volna, voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogom otthon érezni magam ebben az alternatív világban, de rögtön kiderült - szinte már az első oldalakon - , hogy ez a félelmem teljesen alaptalan. A Westerfeld fejéből kipattant világ annyira magával ragadó, hogy akárhányszor felnéztem a könyvből, mindig csalódottan konstatáltam hogy a tigrisfogatok és repülő medúzák helyett az emberek autókkal és repülőkkel közlekednek...
A Barkácsok és Darwinisták világa ugyanis nem csupán hátterként szolgál a klasszikus kalandregénybe illő cselekménynek, hanem elég erősen jelen van (de nem megy annak rovására sem). Bár szerintem a további részekben még tovább fog árnyalódni ez a különös világ, egyre több és több réteget fogunk róla lefejteni a kalandok előrehaladtával. Mindenesetre tetszik, hogy nem egyoldalúan láttatja ezt vagy amazt a kultúrát: a két teljesen külön világból származó főszereplők segítségével megismerjük a Barkácsok és a Darwinisták nagyszerűségeit, ugyanakkor  a velük kapcsolatos előítéletekkel és valós hiányosságaikkal is szembekerülünk.

A Leviatán világa: Barkácsok és Darwinisták szembenállása.


Ami mellett még nem tudok szó nélkül elmenni, az a könyv kivitele: a védőborítótól való ódzkodásomat el is feledtették velem a könyvben található csodaszép illusztrációk, melyek egy-egy fontosabb jelenetet  ragadnak ki a cselekményből. Ezek az akár egész oldalakat is elfoglaló fekete-fehér rajzok még inkább ráerősítettek arra az érzésemre, hogy most egy amolyan igazi régimódi ifjúsági kalandregényt olvasok. S hát arról a különleges térképről, amely a fedőlap belső lapján van, ne is beszéljünk... nemcsak hogy könnyen bele lehet feledkezni, hanem ráadásul tök jó segítséget is nyújtott abban, hogy hamar tisztába jöjjek azzal, hogy ebben az alternatív világban melyik ország melyik oldalon áll.

Most pedig ott tartok éppen, mint a bevezetőmben említettem, hogy tűkön ülve várom a trilógia következő részét, ami jövő tavasszal fog megjelenni. Szerintem addig még párszor újraélem majd Sándor és Deryn kalandjait, s találgatok, hogy vajon milyen irányt fog venni a történet. Szerintem, ha tehetitek, ne hagyjátok ki Scott Westerfeld trilógiáját, mert tényleg klassz! Én szívből ajánlom mindenkinek.


Scott Westerfeld: Leviatán
Eredeti cím: Leviathan
Illusztrátor: Keith Thompson
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ad Astra
Oldalszám: 539
Eredeti ár: 3990 Ft












2012. december 4., kedd

Micisapka és Bolyhos Zokni

Alex T. Smith Claude-sorozata már csupán a borítók miatt is belopta magát a szívembe. Mert hát most őszintén, ki ne olvadozna egy micisapkás, csinos pulcsis, dundi kutya láttán? Akárhányszor a kezembe került - mert elég sokszor a kezembe került mintegy véletlen - , nem tudtam ellenállni annak, hogy legalább a fülszöveget el ne olvassam. Így amint adódott egy kis alkalom, gyorsan kölcsön is kértem, s még aznap délután rég nem látott mohósággal bele is vetettem magam Claude kalandjaiba. 


Sajnos a sorozat első része - Claude a városban - nem szerepelt a délutáni repertoáromban, de a veszteségemért azt hiszem, bőven kárpótolt a másik három rész, amire hát nincs jobb szó: úgy cukiságos, ahogy van. No meg - nem utolsó sorban -  vicces is, szóval szinte minden adott, hogy egy igazán jó gyerekolvasmány legyen. A történet minden részben hasonló felépítést követ: az első oldalakon megismerjük Claude -ot, aki a Csóválós sugárút 112-es szám alatt lakik jófej barátjával - és személyes kedvencemmel - Bolyhos Zoknival, és gazdáival: Suvikszcipő úrral és Suvikszcipő asszonysággal. 

Claude a micisapkájában és az igazán csodás pulcsijában



Claude gazdái mindennap magára hagyják a kutyust, s a legszebb ruhájukat magukra öltve dolgozni indulnak. Ám a micisapkás kutyát nem kell félteni, hiszen amint a Suviszkcipő házaspár elhagyja a házat, Claude és Bolyhos Zokni uraság számára kezdetét veszi a nagy kaland: hol nyaralni indulnak a tengerpartra, hol a cirkuszba tévednek be, hol pedig egy kis vidéki kiruccanást tesznek Tehénlepény asszonyság birtokára. S persze mindig adódnak kisebb-nagyobb kalamajkák és kalandok, ám számomra minden részben a humor vitte a prímet. Legalábbis elsőre. Aztán később képtelen voltam nem észrevenni azt, hogy Alex T. Smith - aki írója és illusztrátora a köteteknek - milyen jól összekapcsolta a szövegeket és képeket: ugyanis itt korántsem arról van szó, hogy a szöveg az uralkodó, és ahhoz mintegy mellékesen oda van csapva pár illusztráció. Nem. A képek szerves részei a szövegnek: hol csupán szemléltetés gyanánt  vannak jelen, hol a szövegben le nem írt dolgokat ábrázolják, s ezzel valami pluszt adnak hozzá, s van olyan is, hogy a szöveg magyarázza a képet (pl. hogy a Suvikszcipő házaspárnak miért csak a lábaik vannak ábrázolva). S persze az is nagyon érdekes, ahogy a képek elhelyezésével és a szöveg tagolásával egyfajta kellemes ritmust ad az olvasásnak. Maga a képi világ minden kötetben egységes: az uralkodó szín végig a fehér-piros-rózsaszín-szürke-fekete kombinációja, amely kellemes, kicsit olyan retros hangulatot áraszt magából.

A három könyv közül nekem a Claude nyaral tetszett legjobban, itt szerintem az író tényleg sziporkázott a humoros leírásokban, és a képek és szöveg közötti összhang is itt működött a legjobban - ellentétben a cirkuszos résszel, ami ugyan továbbra is cuki volt, de csak egy vagy két helyen tudtam rajta elmosolyodni. Claude történetei egyszerűek és bájosak, szerintem a célcsoportot (kb. 6-9 éves korosztály) gond nélkül leköti, hiszen az elbeszélés amellett, hogy könnyen követhető, rettentő szórakoztató is. A nagybetűk, a széles sorközök és az egyszerű mondatok pedig tényleg ideális első olvasmánnyá is teszik. 

Alex T. Smith: Claude nyaral, Claude a cirkuszban, Claude vidéken
Eredeti cím: Claude on Holiday, Claude at the Circus, Claude in the Country
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Manó Könyvek
Ára: 1290 Ft körül 



2012. november 30., péntek

Boldog születésnapot, Maud!

Lucy Maud Montgomery

Legkedvesebb írónőm, Anne Shirley megteremtője ugyanis a mai nappal ünnepelné 138. születésnapját. Eddig olvasott könyvei mind egytől egyig felejthetetlen élményt nyújtottak számomra, életem eddigi egyetlen papírbarátnőjét is neki köszönhetem a vörös fruska személyében, s hiszem, ha lett volna szerencsém ismerni magát az írónőt is, biztosan jó kebelbarátnők lettünk volna.

Emlékezzünk meg a mai napon eme nagyszerű írónőre, emeljük le valamelyik könyvét a polcunkról, ízlelgessük szavait, s merüljünk el a Prince Edward-sziget csodálatos világában. Én legalábbis ezt fogom tenni, majd az ünnep megkoronázásaként megnézem az Anne Shirley-sorozatot vagy pár részt a Váratlan utazásból.

Az életéről, s egy-két érdekességről vele kapcsolatban már korábban írtam A hónap írója-sorozatomban, amit ha szeretnél, ITT elolvashatsz. Az írónő könyveivel kapcsolatos élménybeszámolóim pedig az alábbi linken érhetők el: ITT

Az Anne otthonra talál c. regényének első kiadása 1908-ból.

2012. november 23., péntek

A segítség


Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.



Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető. Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp. 

Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről. 

A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre. 



Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban. Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen. 

Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Eredeti cím. The Secret Life of Bees
Fordította: Barta Judit
Kiadó: Terricum
Oldalszám: 425
Eredeti ár: 2750 Ft

2012. november 21., szerda

Monte Cristo grófja


Dumas könyvét már jóval korábban kinéztem magamnak: még a 2011-es várólistacsökkentésre is beneveztem a Tizenkettőbe, de - szokásomhoz híven - jól elbuktam a dolgot. Bevallom őszintén, szerintem én vagyok az egyetlen ember kerek e világon, aki semmit, de tényleg semmit nem tudott korábban a Monte Cristo grófjának történetéről. Persze, most hogy elolvastam, változott a helyzet, de előtte fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, mire is számíthatok itt az olvasás alatt. Még most se tudom, hogy ez előnyöm vagy inkább hátrányom volt - mindenesetre befejeztem, és eléggé felemás érzésekkel tettem le a könyvet, s igazából ez volt az oka annak, hogy idáig húzódott a bejegyzésem megírása. Valamennyire távolodnom kellett a regénytől, hogy kicsit átgondolva, higgadtan, első benyomásoktól mentesen tudjak visszagondolni rá.



Én amondó vagyok, mai szemmel nézve a dolgot, hogy ez a folytatásos regények-ötlet az egyik legbénább na, jó ez túlzás, de akkor is dolog, amit a XVIII.-XIX. században kitaláltak, persze az író meg az akkori közönség is lelkesen örvendezett miatta, de ma, amikor itt ülök a kanapén, és éppen azon vagyok, hogy hogy is meg hova is tegyem le ezt a közel 1200 oldalas könyvet, egyszerűen elszörnyedek. S olykor nem csupán a mérete miatt. Nehéz ezt leírni - mert kicsit igazságtalannak is érzem részemről, de ezt majd később jobban kifejtem, hogy miért is - , de a Monte Cristo grófjának megvan a maga helye és ideje, és nagyon úgy tűnik, hogy nálam nem mindig klappoltak a dolgok. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is érzem így magammal ezzel a könyvvel kapcsolatban, hiszen a vele kapcsolatos visszás érzéseimet nem lehet csupán arra fogni, hogy baromi hosszú könyv, hiszen , egy-két évvel ezelőtt totálisan lelkesen végigolvastam A nyomorultakat, a Három testőr-trilógiát és az Anna Kareninát is - hogy csupán az akkori irodalmi remekekből említsek néhány kifejezetten hosszú példát. Szóval, nem: nem a hosszúság, és nem is az akkori műfaji sajátosságokkal van gondom. Még csak nem is Dumas -val. Valami más volt a bibi.

Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor megjelentek ezek a magyar kereskedelmi tévécsatornák, amelyek rövid idő után elkezdték ontani magukból a brazil meg argentin szappanoperákat, jöttek a Marimarok, a Rosalindák meg a... ő, biz'Isten nem jut eszembe több, de jöttek dögivel, és hát tudom, ciki de bevallom, egy-két évig amíg megvolt az újdonság varázsa, addig én is rendszeres nézője voltam ezeknek. Persze, aztán hamar korrigáltam a dolgot, és őszintén reménykedtem benne, hogy még csak írmagjuk sem maradt meg elmémben.... de most a Monte Cristonál rá kellett jönnöm, hogy mégsem ilyen egyszerű ezt a "setét évet" csak úgy eltörölni. (ne, ne hörögjetek! Várjátok ki a végét!) Ugyanis akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, és olvasni kezdtem, megszólalt a fejemben valami telenovellás főcímdal (mondjuk ez), és szinte láttam magam előtt a kamera felé forduló monológokat, a túlgesztikulált párbeszédeket és a gonosz szereplők titkos önelégült mosolyát - remélem, nem kell mondanom, hogy mindez részemről abszolúte önkéntelenül jött, nem igazán így terveztem az olvasást, hiszen azért ez elég gyakran felhúzott. Elvégre mégiscsak egy Dumas -regényre "fizettem be", nem pedig egy négyévados Marimar-maratonra. No, de mielőtt még jól megdobáltok paradicsommal, azért utolsó szó mondat, bekezdés jogán elmondanám, hogy sokáig teljesen értetlenül álltam én magam is az eset előtt, tényleg nem értettem a dolgot, hogy miért is látom ekképp a történetet, ám aztán egy reggel olyan igazán homlokra csapósan beugrott a dolog: bizonyosan azért történt így nálam olvasás közben, mert némely brazil és argentin telenovellák számára - ki tudja miképp és hogy történhetett - ez amolyan "ősszöveggé" változott az idők során. Gondoljunk csak bele - megfelelő műveltséggel rendelkező olvasók előnyben! :-) - hány telenovella épül hasonló történetre manapság? Hányban fogadja meg a kihasznált, esetleg szerelmétől elszakított szegény legény/lány, hogyha egyszer gazdag lesz, majd álruhában bosszút áll azokon, akik kegyetlenek voltak hozzá egykor? Elárulom: rengetegben.
Hát ezt akarta velem közölni a tudatalattim olvasás közben. S miután erre rájöttem, már másképp álltam Dumas-regényéhez is, mert így már biztos voltam benne, hogy ez részemről nem egy önkéntelen gúnyolódás vagy ilyesmi volt, egyszerűen csak egy jelzés, hogy hahó, hahó, nem emlékeztet ez téged valamire? Persze, mondanom sem kell, hogy bőven azután jöttem erre rá, miután elolvastam az utolsó oldalakat is...

Oké, érzem, hogy néhány kézben még mindig dobásra várnak a paradicsomok, de tudnotok kell, hogy a telenovellák "ősszövegeként" való értelmezését nem valamiféle igénytelenség mércéjeként értem, csak szimpla észrevétel. Meg hát lássuk be, hogy anno a folytatásos regények nagy része, amik egy-egy lap hasábjain jelentek meg, igenis hasonló szerepet töltöttek be akkoriban, mint a '90-es évek szappanoperái: az olvasók izgatottan várták a fejleményeket, beférkőztek a mindennapos témák közé, hogy megtárgyalhassák egymás között, hogy úristen, olvastad mi volt a múltkori részben? és ehhez hasonlók. A Monte Cristo grófja is hasonló fogadtatásra lelt mikor a Journal dés Débats 1844. augusztusában megjelentette az első részt - a rajongók ezután közel másfél évig olvashatták Edmond Dantes bosszúhadjáratát, aminek eredménye az előttem heverő, ezerkétszáz oldalnyi pillesúlyú könyv lett.



Különben Dumas dicséretére legyen mondva, hogy a Monte Cristo grófja nem olyan könnyű olvasmány, mint ahogy elsőre gondolná az ember - nem, nincsenek benne filozófiai, politikai meg történelmi fejtegetések, ezt inkább a szövevényes történetre értem, és a szereplők hihetetlenül bonyolult kapcsolathálójára. Mert hát tényleg az... amikor nagyobb szüneteket hagytam ki két olvasás között, néha bele is kavarodtam a ki-kicsoda játékba rendesen, hogy most ki is a gonosz, ki kinek a fia-borja meg ezt vagy azt most honnan is kéne ismernem... szóval, nem is egyszer kellett visszalapoznom vagy Google barátunk segítségét kérnem. Egyszer megpróbáltam felrajzolni magamnak mintegy emlékeztetésül, de kb. hat szereplő után feladtam a dolgot, mert rájöttem, hogy erre nem lesz elég egy A/4-es lap. De hála az internet csodájának, rátaláltam a vállalkozóbb szellemű olvasókra, akik ezt megtették helyettem. ITT megtekinthetitek - azt hiszem, a feliratok nem látszódnak rajta rendesen, szóval ez csak amolyan érzékeltetésnek jó, mondjuk azért aki még nem olvasta a könyvet, de tervben van neki, az inkább ne nézze meg, biztos ami tuti, nehogy véletlenül sikeresen kiolvasson belőle sasszemével egy ordenáré spoilert. 

No, de lássuk csak miről is szól röviden bocsi, de tényleg baromi röviden fogom elmondani Dumas egyik leghíresebb regénye: adva van nekünk egy igen fiatal, sikeres jövő előtt álló férfiú, aki Edmond Dantes névre hallgat, és úgy tűnik nagyon a szerencse fia, hiszen munkájában előléptetés előtt áll, s emellett szívszerelmével, a gyönyörű Mercedes - szel éppen közös esküvőjükre készülnek. Ám ezt a boldog kezdést nem mindenki nézi tétlenül: Fernand (titokban szerelmes Mercedes-be), Danglars (Edmond Dantes -szal egy hajón szolgál, és eléggé szíven üti, mikor megtudja, hogy Edmondot ki akarják nevezni kapitánnyá) és Caderousse (ő pedig csupán a szomszéd, és csak simán rosszindulatú) szóval ők hárman kitervelik, hogy Dantes -nak mégse legyen annyira jó, és jól feljelentik őt azzal a hazugsággal, hogy Dantes bonapartista. ez éppen akkor nem volt jó dolog Főhősünket pont az esküvője napján  cibálják el a rendőrök, és nem is olyan sokára If várában köt ki egy szűk börtöncellában. Azt mondják neki, hogy ez lesz örök időkre az otthona. Dantes először nem is igazán érti, hogy miért és hogy is került ő ide, hiszen semmi rosszat nem tett... aztán egy nap összeismerkedik a szomszédos cellában raboskodó Faria abbéval, aki felnyitja Dantes szemét. Dantes ekkor bosszút esküszik: ha egyszer kikerül a börtönből, kamatostól visszaadja mindezt azoknak az embereknek, akik rosszat tettek vele...

Az elején picit zavaróan hatott számomra az a rengeteg szál, amit elkezdett. Fejezetről fejezetre csak jöttek és jöttek az újabbnál újabb szereplők, eltelt 100 oldal és még mindig nem indult be a cselekmény, csak paroláztunk egyet mindenkivel. Jó, persze gondoltam, hogy lesz ez még jobb is, hiszen általában a naaagy romantikus természetesen a korszakra értem, nem a műfajra regények mindig így kezdődnek, úgyhogy nem estem pánikba, csak hát no... azért száz oldal után már úgy gondoltam, hogy igazán itt az ideje annak, hogy bekövetkezzen az a bonyodalom, mert Fernand, Danglars és Caderousse gonoszkodós bajuszpödrései valahogy nem nyomták fel az adrenalin szintemet. Aztán már valamelyest beindult a cselekmény, de aztán megint holtpontra jutott újabb száz oldal , s persze értem, hogy miért volt ez: gondolom, érzékeltetni próbálta, hogy a börtönben töltött évek során a kedves, jóindulatú Dantes hogyan is szánja rá magát a bosszúra. S ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha Faria abbé nem lett volna ott a színen. Ugyanis, bevallom, én őt utáltam a legjobban a szereplők közül, annak ellenére, hogy ő a könyv szerint egy nagyon pozitív alak, amolyan apafigura-szerűség. Csakhogy Dumas szerintem nem igazán erőlködött a jellemábrázolásnál Faria esetében: úgy gondolta, hogy elég lesz úgy az olvasó tudtára adni az abbé bölcs mivoltát, ha azt többször is kimondatja vele, s sokszor nem is következetesen, hanem csak úgy bele-beleszurkálja a párbeszédekbe. Csak az a baj, hogy ebből nekem inkább az jött le, hogy ez az abbé egy iszonyatosan dicsekvő ember, aki el van telve magától. Mert hát ne is haragudjatok, de én az olyan emberekről sose gondolom, hogy jaj, de bölcsek vagy okosak, akik állandóan keresik az alkalmat, hogy kimondhassák, hogy ők milyen bölcsek vagy okosak. És hát az meg egyenesen a nevetség határát súrolta, ahogy az abbé Dantes elbeszéléséből rájött, hogy mégis kik azok, akik az ifjút börtönbe juttatták. (s mindezt tizenöt év távlatából!) S valahol itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy én biza' nem fogom tovább olvasni, mert ez véleményem szerint egy elég gagyi megoldás volt. Dumas-tól nem ezt vártam.

Ám miután végre! kikerült Dantes a börtönből, és kezdetüket vették a kalandok, már semmi problémám nem volt a könyvvel. Izgalmas volt, lekötött, és hát tényleg nem egy olyan jelenet volt, ahol szabályosan izgultam olvasás alatt, és tényleg érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni, és külön tetszett az a húzása is Dumas-nak, ahogy a kiszabadulást követően nem csupán a szereplők, hanem az olvasó elől is bújtatta Dantes-t, aki különböző neveken, és különböző külsővel lépett be a jelenetekbe, és egy ideig tényleg csak sejtettem, hogy ez valójában ő, de volt olyan is, hogy úgy gondoltam, bizonyosan csak felbérelt embereket ezekre a szerepekre.

Dantes lelki és jellembeli átalakulását, illetve ennek folyamatát Dumas nagyon jó érzékkel írta le, szerintem lélektani regényként is simán becímkézhető ilyen szempontból. S ebből a szempontból érdekes volt megfigyelni azt is, hogy az elején Dantes fejébe beengedi az olvasót a narrátor, de aztán ahogy Dantes Monte Cristo grófjává válik már nem. Az olvasó számára ugyanúgy rejtve maradnak Monte Cristo magában tartott gondolatai mint a könyvben élő szereplők előtt: már csupán a párbeszédekből tudhatjuk meg egy-egy dolog miértjét. Dantes és Monte Cristo grófja az évek oldalak során annyira eltávolodik egymástól, hogy szinte már mi sem ismerünk rá, annak ellenére sem, hogy olvasóként tudjuk az igazságot. Például nekem a végefelé már ijesztőnek tűnt az, ahogy Monte Cristo gondolkodott a saját bosszúhadjáratáról.. bizonyos volt benne, hogy ő lett "Isten ostora", aki ezzel, hogy megbosszulja a múltat csakis Igaz és Jó cselekedeteket hajt végre. Én itt már nagyon elborultnak éreztem Monte Cristo gondolkodását, mintha tényleg az őrület határán lett volna. S talán pont emiatt a lélektani vonal miatt ezt a regényt én a komorabb Dumas-könyvek közé sorolom.

logót készítette: Nima
A molyon három és fél csillagot adtam a könyvre, ami az én pontozásom szerint azt jelenti, hogy számomra az abszolút semlegességnél valamennyivel élvezhetőbb volt a történet. Voltak pillanatok, amikor csak unottan olvastam, és igazából hidegen hagyott az egész bosszúhadjárat, de nem tagadom, volt olyan is, hogy nagyon egymásra találtunk (különösen a Párizsban játszódó részek többségénél, de ilyen volt néhány rómás fejezet is). Abszolút megértem, hogy sokaknak kedves olvasmánya, ám én inkább mégis csak maradok A három testőrnél, és annak folytatásánál - ezeket én sokkal felszabadultabb olvasmányoknak éreztem. 
Na, jó azért valamelyik filmváltozatát majd megnézem.
A könyvet az újraélesztett Online Könyvklub keretein belül olvastam, és csúnyán kicsúsztam a határidőből, amiért mindenkitől elnézést kérek.

Végezetül pedig álljon itt Jim kapitány velős, tömör véleménye a folytatásos regényekről (L. M. Montgomery: Anne férjhez megy). :

"Biztonságba kell helyeznem ezt az újságot, amíg be nem fejezem a folytatásos regényrészletet. Őrült szerelem a címe. Nem éppen a kedvenc műfajom, de kíváncsi vagyok, az írónő meddig képes elnyújtani a történetet. Már a hatvankettedik fejezetnél tart, és amennyire én látom, most sincs közelebb az esküvő, mint az elsőben."

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Eredeti cím: Le Comte de Monte-Cristo
Fordította: Csetényi Erzsi
Kiadó: Magyar Könyvklub
Oldalszám: 1136
Eredeti ár:  (passz, nincs rajta a borítón)





2012. november 8., csütörtök

Az ábrándok parttalan tájain


Ahogy beköszönt az ősz,  nálam egyet jelent az "L. M. Montgomery -i - hangulattal" - aki már olvasott tőle, az tudja hogy ez mit is takar pontosan. Így hát újra - már ki tudja hanyadszorra - elkezdtem nézni a Váratlan utazást. Ám valamelyik nap aztán arra jutottam, hogy ez most a fél fogamra sem elég, hiába néztem meg legalább két-három (olykor öt-hat) részt egyhuzamban, szóval úgy gondoltam ezen nem segíthet más csakis egy igazi rokonlélek vagyis: Anne, a legkedvesebb papír-barátnőm. Eme felismerés után rögtön odacsámborogtam a polcomhoz, hogy levegyem a sorozat soron következő kötetét, majd egy puha takaró és egy jó nagy bögre forró tea társaságában bekucorogtam a fotelembe, s hagytam, hogy Anne története ismét magával ragadjon.

Bevallom, kicsit féltem ettől a kötettől, ugyanis még nyár elején elkezdtem olvasni, és hősiesen bevallom, akkor egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, félre is raktam két fejezet után. Ez a reakcióm eléggé meglepett, sőt: megijesztett, ha Montgomery szavaival akarok élni, napokon keresztül én voltam a tragédia élő szobra. Ám saját megnyugtatásom érdekében végül arra jutottam, hogy ez bizonyosan csupán azért történhetett így, mert nyár van, és Montgomery könyvei nekem a tavaszhoz meg az őszhöz kapcsolódnak. És hát milyen igazam volt! Persze, hogy az évszak volt az oka, nem is lehetett másként. Hiszen most mikor ősszel újra elkezdtem olvasni már az első oldalaktól kezdve elkapott az a bizonyos "Montgomery -i -hangulat", és elfogott az a hihetetlen vágyódás a Prince Edward-sziget után. Így újabb kedvenc Anne-könyvet avattam, immáron az ötödiket.

Ebben a részben - minő meglepetés! - mindenki kedvenc főhősnőjét immáron menyasszonyként látjuk viszont az első lapokon, aki éppen a Nagy Napra készül. Épp hogy átesünk az előző kötet óta várt eseményen, pár fejezet múlva Anne -t és Gilbertet már egy hajó fedélzetén látjuk viszont, amivel első közös otthonuk felé tartanak. Hamarosan megbizonyosodhatunk arról is, hogy ennél gyönyörűbb, romantikusabb és nagyszerű történetekkel rendelkező házat kívánni se lehetne: Anne és Gilbert pont olyan csodálatos új otthont kaptak, amilyet megérdemeltek. Lassan megismerkedünk a környéken élő emberekkel, a zárkózott szomszédokkal, s természetesen, ahogy azt az előző kötetekből megszokhattuk mind regénybe illően izgalmas vagy éppen fájdalmas élettörténettel rendelkeznek, amiket jól esik hallgatni a tűztől ropogó kandalló előtt.

Ez a kötet már egy kicsit más, kicsit komolyabb, mint az előző kötetek, de szerencsére emellett még mindig megmaradt olyan jellegzetesen montgomery -snek, azaz tökéletes lélekmelengetőként szolgált továbbra is. Igazából nem is tudom megfogalmazni mi adja az igazi bűbáját, talán az az igazi, biztos harmónia főszereplőink között, ami olykor észrevétlenül, olykor erőteljesebben végighúzódik a köteteken. Az előző rész óta ezt a sziklaszilárd és jóleső harmóniát Anne és Gilbert kapcsolata adja - talán dramaturgiai szempontból lehet, hogy kissé rózsaszínfelhős ez a nagy boldogság és szeretet, de tudjátok mit? Én azt mondom, hogy ebben a mai világban, ahol kapcsolatok jönnek-mennek nap, mint nap; ahol sok az emberekben felgyülemlett keserűség; ahol sokszor nincs időnk úgy igazán egymásra, szóval ebben a sokszor rideg és szürke világban igenis jólesik ilyenről olvasni, hogy két ember ennyire szereti egymást mindenféle dráma nélkül, s boldogan élnek az álomházukban.



Igazából a konfliktusok a mellékszereplők történeteiben zajlanak, amik az utóbbi két rész óta véleményem szerint egyre hangsúlyosabbakká válnak, tehát ők viszik el a regényt a hátukon. Persze, ez nem válik a történet kárára, sőt! Ahogy egyre jobban belegabalyodunk ezekbe a sztorikba, úgy válik az egész egyre izgalmasabbá - ám csak amolyan lányregény szinten kell ezt elképzelni. Itt van például Leslie története, aki egy az anyja által kikényszerített, borzalmas házasságban él már tizenhat éves kora óta. A bajt csak fokozza, hogy időközben Leslie férje, Dick egy baleset következtében szellemileg sérült lett, s így neki kell őt gondoznia. A zárkózott Leslie-ben az évek során emiatt annyi keserűség és fájdalom gyülemlett fel, hogy az elején képtelen elviselni Anne boldogságát. Vagy ott van még például Jim kapitány, a héttengert bejárt tengerész, akinek öregségére minden vágya az lett, hogy történetei, kalandjai ne merüljenek feledésbe. Ő egy hihetetlenül pozitív kisugárzású szereplő, aki a hosszú évek során összegyűjtögetett bölcsességet és tapasztalatot osztja meg Anne -ékkel. Ám személyes kedvencem - és egyben a legerőteljesebb mellékszereplő - Miss Cornelia volt, aki inkább személyiségével csempész egy kis fűszert a lapok közé. Róla ugyanis tudni kell, hogy erősen nősoviniszta, így Anne -nel meglehetősen furcsa (és vicces) párost alkotnak a közös jelenetekben.(SPOILER: egy dologgal nem voltam maradéktalanul elégedett, méghozzá azzal, hogy Miss Cornelia a regény végén végül férjhez megy, ami szerintem erőteljesen szembemegy azzal a képpel, amit Montgomery a regény során felépített előttünk. Miss Cornelia -nak szerintem nem a házasságban kellett volna megtalálnia a boldogságot, hanem valami másban... ez így eléggé kilógott SPOILER VÉGE)

Nagy sóhajtozások közepette olvastam el végül az utolsó sorokat is, és tisztára letargiába estem, hogy nincs tovább. Bár vigasztal a tudat, hogy még három kötet a polcomon vár elolvasásra, s ha azokkal is végzek, akkor bármikor elölről kezdhetem. Azt hiszem, immár lassan hivatalossá válik, hogy számomra ez a sorozat amolyan végtelen történet lesz. Hiszen olyan jól esik rokonlelkek között lenni.

L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
Anne's House of Dreams
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 278
Eredeti ár:  2299 Ft


2012. október 30., kedd

Rém hangosan és irtó közel

Pár napja fejeztem be ezt a könyvet, és ahogy olvasás közben, úgy most is nehéz rátalálnom a megfelelő szavakra. Mintha csak bennakadtak volna valahol, valahol félúton, és csak kavarognának és kavarognának bennem, majd összeállnának egy tömény masszává valahol a torkomban, s aztán megint szétrobbannának millió és millió darabokra. Szerintem azért van ez, mert sokszor fájdalmasan igaznak éreztem, és annyi minden apró és nagy igazság benne volt ebben az alig négyszáz oldalban, hogy az szinte elképzelhetetlen. Bevallom, sokszor meg is könnyeztem a lapokat.



Bár sok csodálatos értékelést olvastam Foer regényéről, valahogy mégsem keltette fel a kíváncsiságom nagyon-nagyon sokáig, hogy igazából miért nem, nem tudom rá a magyarázatot. Nem tudtam semmit sem a történetről, nem olvastam a fülszöveget, de aztán az egyik könyvtári bóklászásom során valahogy mégis rákerült a kupacnyi könyv tetejére, amivel óvatosan egyensúlyoztam a kölcsönző pult felé.

Néhány hétig csak heverészett a polcomon, amolyan igazi lustaság módjára, néha felkaptam, kinyitottam, elolvastam az első sort, visszatettem - és ez megismétlődött még vagy négyszer. Aztán egy este úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk, így már nem is tartottam magam vissza: hagytam, hadd sodorjanak Oscar gondolatai, amik már fél oldal után megfogtak. Oscar, az elbeszélő ugyanis rendkívüli fantáziával van megáldva, folyton olyan találmányokon agyalgat, amik megkönnyíthetik az emberek életét. De nem ám olyan találmányok ezek, amiket megszokhattunk: ezek sokkal inkább az érzéseikhez vagy a lélekhez köthetők. Például az érzésekkel rezonáló bőrszín: mert hát alapjáraton olyan egyszerűnek tűnik a dolog, hogy most pontosan mit és hogyan is érzünk. De ha jobban belegondolunk, ez a legtöbb esetben nem igaz: sokszor annyira elbizonytalanodunk magunkban, hogy azt se tudjuk eldönteni, hogy vajon boldogok vagyunk-e vagy inkább szomorúak. Vagy esetleg mindkettő egyszerre? Bevallom, én elég gyakran szoktam így lenni, és bizton állíthatom hogy ennél idegesítőbb és zavaróbb dolog nincs a világon. Szóval, én nagyon örülnék neki - minden ebből fakadó kellemetlenség ellenére - , ha amikor boldog lennék, akkor zöld színű lenne a bőröm, amikor pedig mondjuk szomorú lennék akkor kékké változna. Elég lenne csak egy pillantást vetnem a kezemre, és máris tudnám hogy érzem magam.

Szóval, Oscar - véleményem szerint - egy zseniális feltaláló, aki emellett még ékszertervezőnek, ékszerkészítőnek, amatőr entomológusnak, frankománnak, vegának, origamistának, pacifistának, dobosnak, amatőr csillagásznak, számítógép-tanácsadónak, amatőr régésznek, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtőjének vallja magát kilencéves létére. Legalábbis ez áll a névjegykártyáján. Ez a hihetetlenül okos és elképesztő fantáziával megáldott kisfiú 2011. szeptember 11-én a World Trade Center összeomlásakor elvesztette rajongva szeretett édesapját, s attól fogva minden megváltozott. Nem maradt más, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, illetve egy boríték, benne egy kulccsal, s a borítékon csupán egyetlen szó áll: Black. Vajon mit nyithat a kulcs? S ki lehet az a Black? S milyen kapcsolatban van mindez az édesapjával? Oscar tudja, hogy nem tehet mást, mint nyakába veszi New Yorkot, hogy felkutassa az összes Black vezetéknevű embert, hátha tud valaki segíteni neki az ügyben. Ez 216 lakáscímet jelent, így Oscar elkövetkezendő hétvégéi igencsak mozgalmasan fognak telni.

Tudjátok, talán nem is az a tény volt ebben a könyvben a legszomorúbb, hogy Oscar elvesztette az édesapját, és végig kellett nézni azt, ahogy Oscar családja  megpróbálja elviselni ezt a borzalmas űrt - persze, ez is szörnyű -, de ami a legjobban megviselt ebben a könyvben, hogy itt minden szereplő, beleértve azt a rengeteg Black vezetéknevű embert is, eszméletlenül magányos - s nem szeptember 11. -e miatt. Mintha mindenki úgy robognak végig az életen, hogy közben iszonyatos hiányt érez: szétszakadt családok, elvált szerelmespárok, elvesztegetett lehetőségek, elfelejtett álmok kozmikus hálója kavarog a Nagy Alma utcái felett, ahol senki sem boldog. Csak volt valaha. Vagy talán még valaha sem. Szinte sikoltottak a betűk a könyv lapjairól, akárhányszor kinyitottam - rém hangosan és irtó közel, hiszen sokszor bennem is visszahangzott, mert néha annyira igaznak éreztem.
Az időnek, és magának az életnek a mulandóságával persze mindenki tisztában van, én is természetesen, de most szinte arcul csapott ez a dolog. Hogy minden elmúlhat, hogy mindenki, akit csak ismerek, örökre elmehet, s sose fogom tudni melyik lesz az utolsó találkozás... 

"Gondolom szükségtelen elmondanom neked, hogy a világegyetem nagy része sötét anyagból áll. A törékeny egyensúly azokon a dolgokon áll vagy bukik, amelyeket soha nem leszünk képesek meglátni, meghallani, megszagolni, megízlelni és megérinteni. Maga az élet ezeken múlik. Mi valós? Mi nem valós? Talán nem is ezek a helyesen feltett kérdések. Mitől függ az élet?"

Ami különösen tetszett ebben a regényben, hogy a szöveg abszolút tisztában volt szöveg mivoltával: újságcikkek, aláhúzások, rajzok, kiemelések, füzetlapokba írott sorok mind-mind a szöveg részét képezték, és ezzel olyan pluszt adott az olvasmányélményhez, amit korábban előtte még nem tapasztaltam. Nem is tudom, mit mondhatnék még. Örülök, hogy ráakadtam és elolvastam, hiszen tényleg egy élmény volt, de újraolvasni nem mostanában fogom. Szerettem, hogy olyan érzéseket, gondolatokat fogalmaz meg Foer, amelyek olyan szempontból univerzálisak, hogy nem csupán azokat képes megszólítani, akik elvesztették szerettüket a New York-i terrortámadás idején. Tényleg nagyon mai regény ez, s nagyon is aktuális, hiszen korunk egyik jelensége, az elidegenedés is megjelenik a sorok között. Vajon mennyi értékes beszélgetésről mondunk le azzal, hogy kizárjuk magunkból a körülöttünk levőket? És vajon mennyit jelent a "szeretlek" szó? Mennyi időt vesztegetünk el az életünkből látszólag fontos, de egyébként jelentéktelen dolgokra?

Persze, azért nem minden gondolatával értettem egyet, voltak dolgok, amiket én másképp láttam/látok, másképp tapasztaltam, és szerintem nem is ennyire elkeserítő a helyzet - vagyis maga az élet - ahogy lefestette néhány helyen. Sokszor annak tűnik, az igaz, de ha engem kérdeztek, én amondó vagyok, hogy a felhők felett folyton süt a nap, s egyszer az ég is kitisztul. Egyszerűen muszáj így lennie. Muszáj ebben hinni.

Jonathan Safrar Froer: Rém hangosan és irtó közel
Eredeti cím: Extremly Loud and Incredibly Close
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 388
Eredeti ár: 2999 Ft






2012. október 17., szerda

Gondolatok az értelmezésről


- avagy: ennél fantáziátlanabb címet azt hiszem ki se találhattam volna. Különben a bejegyzés se valami izgi... én szóltam! -

Az értelmezés képessége minden emberben benne van, nem szükséges hozzá bebiflázni Paul de Man vagy Roland Barthes elméleteit, hogy ennek a tudásnak a birtokában legyünk, hiszen például amikor kijelentjük, hogy tetszik-e számunkra egy könyv avagy sem, már azzal is tulajdonképpen értelmezünk. Néha tudattalannak, sőt teljesen természetesnek tűnik a dolog, néha talán észre sem vesszük, mikor csak úgy sodor magával a történet. De vannak olyan esetek is, amikor a könyvben talált gondolatmorzsákat tovább kelesztjük magunkban: kiegészítjük, és eközben nagy egyetértéssel bólogatunk, máskor pedig éppen ellentmondunk. Amikor éppen nem vagyok mentálisan leterhelt állapotban, akkor számomra az ilyen esetek a legérdekesebbek és legizgalmasabbak. Szeretek a könyvekkel beszélgetni.



Kép forrása: http://www.culturareviu.com/
Az értelmezés tehát benne rejlik az egyszerű tetszett/nem tetszett kijelentésekben - még akkor is, ha pontosan megindokolni nem is tudjuk - , de a tovább kelesztett gondolatmorzsákban is ott rejlik, amikor a szövegen túli tartományokhoz érkezünk, amikor láthatatlan tintával felvéssük a sorok közé a saját gondolatainkat is vagy azokat az asszociációkat, amiket a szöveg keltett bennünk. Lehetnek ezek igen távoliak is: eszedbe juthat egy kedves emlék vagy egy olyan gondolat is, ami ki tudja, hol bújt eddig meg benned. A lényeg, hogy ezáltal minden olvasás egyedivé válik. Ha odaadnám húsz ember kezébe teszem azt a Ne bántsátok a feketerigót!, és tegyük fel, hogy a fentebb említett láthatatlan tinta kirajzolódna a sorok között, akkor bizony mind egytől egyig különbözne egymástól. Mindegyik annyira sajátságos lenne, akárcsak az olvasóik. Sőt, ha a regényt ráadásul évek eltelte után újraolvastatnánk ezzel a húsz emberrel, akkor újabb húsz egyedi Ne bántsátok a feketerigót! szöveg keletkezne. Hiszen az értelmezés, a szöveghez való viszonyulás nem csupán személyenként különbözik, hanem a személyeken belül is.

Vannak olyan alkalmak is, amikor ezek a sorok közé, láthatatlan tintával írt értelmezéseink kicsit más mechanizmusúak, mint az asszociációk, vagy az ott olvasható gondolatok továbbgondolásai. Néha van olyan is, hogy a szövegben levő bizonyos elemeket teljesen öntudatlanul elkezdjük szimbólumokként értelmezni, és ez... egyszerűen leírhatatlan élmény! Mintha egy teljesen új könyv nyílna meg előtted, egy olyan több síkon futó történet, ami semmihez sem hasonlítható: mintha az előtted heverő sorok között megbúvó történet még egy és még egy meg még egy másik folyamatosan futó történetet is rejtene. S az a vicc, tudjátok, hogy nem kell ehhez a magas irodalom elefántcsonttornyát döngetnünk, véleményem szerint a populáris irodalom bármelyik - ismétlem: bármelyik - könyve kiválthatja ezt az emberben. (persze, ezt már említettem, hogy nem hiszek az irodalom bipoláris felosztásában, szerintem nincs szépirodalom meg ponyva, de most efelett mégis szemet hunyok,  mert így sokkal egyszerűbb levezetni a dolgokat) Nem mindenkiben, és nem feltétlen ugyanaz a könyv fogja kiváltani, hiszen ez is annyira, de annyira személy függő, akárcsak a gondolkodás.

S általában az ilyen értelmezések hallatán szokott elhangzani az általam mélységesen utált mondat: "Nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat, amik nincsenek is" - de hát nem erről szól az olvasás? Vagy az egész életünk? Nem tesszük bele minden általunk látott, hallott, olvasott dologba egy kicsit magunkat is? Ha végigmegy két ember egy utcán egymás mellett, és az utca végén valaki megkérdezi tőlük, hogy milyen volt a séta, miket láttak, szerintetek mindketten ugyanazt fogják mondani? Lehet az egyik úgy válaszol, hogy tele volt az utca romos házakkal, az öregek kint ücsörögtek az utcán és kedélyesen elcseverésztek egymással. S ha a másik ember azt mondja, hogy a sétája során végig azon gondolkodott, hogy ez pár évvel ezelőtt milyen gyönyörű környék volt vagy éppen lehetett volna, akkor ő most belemagyaráz? Akkor neki nem is kéne végigsétálnia az utcán?
Vagy hogy egy kicsit olvasás közelibb példát hozzak: ha én a Manderley-ház asszonya című regényt úgy olvastam, hogy Rebecca helyszínei (a sárga tipp-topp dolgozószoba, a vérvörös, szexualitástól túlfűtött hálószoba és a romos, nyers tengerparti ház) Rebecca személyiségének egy-egy oldalát jelképezik, akkor sütögessem máshol a homokpogácsámat egészen addig, amíg meg nem értem, hogy de hát azok csak egyszerű szobák és pont? Nem, félre ne értsetek: nem akkor vagyok felháborodva, ha mondjuk valaki ezeket csak egyszerű szobáknak látja. Azért fakadok ki, mert a bekezdés elején szereplő bizonyos mondat, miszerint: "nem kéne belemagyarázni olyan  dolgokat, amik nincsenek is", mintha gúzsba kötné az egyéni olvasást. Mintha ez a kijelentés arról szólna, hogy mindenkinek ugyanúgy kell látnia a dolgokat. És én az ilyesmitől irtózom.

És ehhez szorosan kapcsolódik a második, számomra mélységesen utált mondat: "szerintem az író/írónő sem azt gondolta, hogy..." vagy "az író biztos azt gondolta ekkor, hogy..." - mert hogy én magasról teszek rá, mit gondolt az az író, akinek a neve fel van tüntetve a borítón. Az író ugyanis írt egy szöveget, és amikor az az olvasó emberek kezébe kerül, elkezd önálló életet élni. És itt jön a képbe az, amiről korábban beszéltem: a húsz, negyven, hatvan, sokféle Ne bántsátok a feketerigót!, aminek a sorai közé az olvasók láthatatlan tintával írják fel az olvasás során eszükbe jutott gondolataikat, amik nem csupán személyenként, hanem személyeken belül is különböznek egymástól. Nem véletlen használtam ezt a metaforát: hiszen akárhányszor kezünkbe veszünk egy könyvet, nem csupán olvasók vagyunk, hanem írók is. Egy univerzális alapanyagból, ami végtelen számú értelmezéslehetőséget rejt magában,  megalkotjuk a mi egyéni könyvünket(könyveinket), ami egyszeri és megismételhetetlen, és ami csak és kizárólag a miénk.
S ez, hogy törekedjünk magunkévá tenni, hogy mit is gondolt az író, egyszerűen nevetséges, és ráadásul lehetetlen is, s ráadásul ez a fajta elvárás is egy ugyanolyan készre gyártott gondolkodást vár el, mint a "nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat..." - kezdetű mondat. Gondoljunk csak bele: mi lenne ha mindenki így olvasna? Egyszerűen nem lenne az egésznek értelme. Elég lenne csupán valami idióta gimis irodalom tankönyvszerű valamit gyorsan átfutnunk, hogy mit is kéne az adott könyvről gondolnunk, miket kéne belelátnunk vagy éppen nem, és csókolom. Mindenkinek tetszene minden, és mindenki azt gondolná, amit az író gondolt írás közben.
Szerintem hamar megutálnám az olvasást.

Azért koptattam most a billentyűzetet, mert a múlt héten egyik netes böngészésem során belefutottam egy cikkbe (amit most azért nem linkelek be, mert igazából az csak egy kiindulópont volt ehhez a poszthoz, nem pedig a konkrét tárgy.), ami szerintem egy elég izgalmas lehetséges (ismétlem: lehetséges) értelmezést kezdett el boncolgatni az egyik kultusz könyvsorozattal kapcsolatban - bár, ahogy az várható volt, éppen csak a felszínt kapargatta, nem támasztott alá semmit sem, és eléggé bulvárosan is tálalták, de maga az értelmezés szerintem érdekes, én is felhoztam egy mondat erejéig anno az egyik posztomban - , és miután elolvastam a hozzászólásokat, ledöbbentem. A két, általam mélységesen megvetett mondat szinte minden elképzelhető lehetséges variációban elhangzott, s mindez olvasó emberek szájából. meg persze voltak ott személyeskedések a cikkíró személyével kapcsolatban is, de ez már csak sárdobálás, szóval erre inkább nem térnék ki Komolyan, ültem a gép előtt, és tátottam a számat. És megismétlem még egyszer: félre ne értsetek, nem az döbbentett le, hogy nem értenek vele egyet (én se tudok magamévá tenni minden értelmezést. Vagy bármit), leginkább az "érvelés" módja miatt esett le az állam. Félóra elteltével végül arra jutottam magamban, hogy valójában milyen érdekesek is ezek a reakciók, hiszen szerintem ezek azt is bizonyítják, hogy egy kultuszkönyv mainstream értelmezésével szembemenni, sokak szerint egyet jelent a szentségtöréssel. Miközben becsuktam a böngészőt, arra gondoltam, hogy bármennyire is utáltuk a gimis irodalomórákat anno, amikor be kellett biflázni a dolgokat, hogy "mit gondolt a költő", ez az évek múltával is mélyen megmaradt néhány emberben, és mikor egy könyv értelmezéséről gondolkodnak - utólag és tudatosan - véleményem szerint ezek miatt a berögzült értelmezési szokások miatt utasítják zsigerből kispadra ezeket a variációkat. Néha elgondolkodom, hogy vajon az iskolás irodalomórák vajon több kárt csinálnak-e ilyen szempontból, mint hasznot. (minden bántási szándék nélkül mondom, és tisztelet persze, a kivételnek).

Vagy az is lehet, hogy csak simán nem kéne belelátnom valamibe olyan dolgokat, amik nincsenek is, és különben is, menjek inkább követ törni, mert láthatóan túl sok a szabadidőm.









Related Posts with Thumbnails