2019. január 13., vasárnap

Egyezer tündöklő nap



Ennél lélekgyűrögetősebb, szívfacsaróbb és a tehetetlenség érzése miatt dühítőbb olvasmányt azt hiszem, nem is választhattam volna magamnak. Nem egyszer undorodva olvastam benne bizonyos jeleneteket, és az is elég gyakran előfordult velem olvasás közben, hogy annyira dühös voltam, hogy még a pulzusom is felgyorsult. 
Ha valakinek ebből mondjuk nem jönne le teljesen egyértelműen: remek könyvnek tartom Hosseini regényét. Pont ezekért a dolgokért. Mert olyan indulatokat korbácsolt fel bennem és olyan élethű módon, hogy képtelen voltam semleges maradni a szereplőkkel történtek iránt. A jó könyvek ugyanis nem csak kellemes élményeket adnak vagy megnyugtató gondolatokat: hanem ilyen élményeket is. Hogy például ennyire felforgatják a világodat, az érzelmeidet, és hogy az olvasottak után képtelen vagy csak úgy belekezdeni egy másik könyvbe. Mert ezt, amit a történettől kaptál, le kell zongoráznod magadban. Kicsit fordul ilyenkor a világ veled. 

Az 1980-as évek Kabuljában járunk, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni valahogy ezt az időszakot. A fegyverek ropogása, bombák robbanása szinte mindennapos, ahogy az is, hogy házak néptelenednek el, vagy régi ismerősöket ragad el a halál egyik pillanatról a másikra. A könnyek egy idő után elfogynak, és az emberek csak a saját túlélésükre koncentrálnak: valaki menekül, valaki marad. De a legtöbben inkább a másvilágra távoznak. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is.
Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen. A törvénytelen leánygyermeket már kiskorúként, akarata ellenére hozzá lehetett kényszeríteni akár egy negyven évvel idősebb, ismeretlen férfihoz is. Csak hirdetni kellett, és várni a megfelelő - vagy inkább:  az első - jelentkezőre. Ez történt az egyik főszereplővel, Marjammal is, aki így került végül Kabulba, még kiskorúként, de már férjezett asszonyként. Erőszakos, hirtelen haragú férje mellett kénytelen újra rádöbbenni, hogy létezése még férje számára sem kívánatos, ahogy anno ezt apjánál is megtapasztalta.
Leila Kabulban nevelkedett, ahol az iskolában nem csupán tanárai, de diáktársai is elismerték éles eszét, és tudták mindannyian, hogy valami nagy dologra hivatott. Ám odahaza nem volt ennyire támogató a légkör, hiszen már egészen kisgyermekkorától kezdve bátyjai árnyékában élt, majd azok halála után, édesanyja súlyos depressziója miatt, amitől sokszor hetekig ki sem mozdult a szobából, kénytelen volt felnőni ahhoz a feladathoz, hogy egészen kislányként vezesse az otthoni háztartást. Édesapjával való szoros kapcsolata és legjobb barátjához fűződő mély érzelmiség volt az, ami képes volt feledtetni vele azt a tényt, hogy édesanyja számára gyakorlatilag láthatatlan volt mindig is. Ám a háború mindent elvett tőle. A családját is. Abban a végzetes pillanatban fonódott össze Marjam és Leila sorsa, ami az évek során ritka és pótolhatatlan, mély kötelékké alakult át. Egy olyan női kapcsolattá, ami azelőtt egyiküknek se adatott meg.

Hosseini regénye egyáltalán nem kegyes a szereplőihez. Olyan dolgokon kell keresztülmenniük egészen a kezdetektől fogva, amik egyenként is komolyan embert próbálóak. Marjam és Leila életében már megismerkedésük előtt megfigyelhetőek bizonyos hasonlóságok. Anyjukkal való kapcsolatuk egyiküknél sem nevezhető ideálisnak: mindkét anya mélyen bevonja lányát személyes tragédiáikba, megmártóztatják gyermekeiket a lelkeik legsötétebb zugaiban, és hagyják, hogy a sok keserűség és elkeseredettség állandó árnyékként húzódjon meg lányaikkal töltött mindennapjaikon. Nem szolgálnak számukra útmutatásul, nem adják meg nekik szeretetük melegét - talán, mert már valóban kihűlt belőlük. Nem kegyetlenségből teszik ezt, és még talán nem is szándékosan. Egyszerűen az élet annyira elbánt ezekkel az anyákkal, hogy a végtelen bánaton és elkeseredettségen kívül nem tudnak már mást érezni. Még lányaik jelenlétében sem.
Hogy ez felmenti-e őket tetteik - pontosabban tétlenségük - alól? Szerintem nem. Hiszen pont Marjam és Leila a példa arra, hogy a szeretet kiirthatatlan, elpusztíthatatlan - csak nyitottnak kell lenni az érzésre. Ők a legnagyobb sötétség közepette is képesek voltak érezni, s azok lenni egymás számára, amiknek valódi anyjuknak kellett volna lenniük. Támaszoknak. Biztos pontnak. Bensőségességnek.

Dühítő volt emellett olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. Nem lehet akaratuk, nem lehetnek kívánságaik, nem beszélhetnek, nem tehetnek semmit sem férjeik beleegyezése nélkül. És ha a férj kegyetlenül veri őket, többször szexuális erőszakot követ el rajtuk, büntetésből éhezteti őket ők akkor sem menekülhetnek el. Egyszerűen nem. A férj beleegyezése nélkül még csak az utcára sem léphetnek ki. A házasságból nincs menekvés. Itt a nőket nem csupán a lelki abúzus következményei fogják vissza attól, hogy maguk mögött hagyják börtönük őreit, hanem maga a vallás sem áll az ő oldalukon.
És a tálibok uralma után ez az egész csak fokozódik. A vallási szélsőség törvényi szintre emelkedik, nem csupán bizonyos - a hagyományokat követő - háztartásokra lesz ez jellemző, hanem egész Afganisztánra. Fegyveres rendfenntartók vernek agyon egyedül járkáló nőket, ahogyan azokat is, akik nem hordanak burkát. A tálibok a vallás zászlaja alatt azonban nem csupán a nőktől vesznek el mindent, hanem mindekitől. A könyveket, a tévét, a színházat és mindenfajta szórakozást betiltanak, az ebből élőket kegyetlenül kivégzik vagy agyonverik - az emberek csak a vallásnak élhetnek. Minden más világi hívság, és minden más világnézet istenkáromlás. Mint például a Kabul határában található, Világörökség részét képező, IV. századi Buddha szobrok, amiket egy szempillantás alatt, mindenféle bűntudat nélkül felrobbantanak pár nap leforgása alatt.
És megannyi pusztítás, megannyi vér és szenvedés... És nem a távoli múltban, nem sokszáz évvel ezelőtt, hanem akkor, amikor már én is éltem, iskolába jártam. Néhány hírre emlékszem még abból az időből, de akkor térben annyira távolinak tűnt ez az egész, és a tízperces hírösszefoglalóban leadott pár mondat és képkocka egyáltalán nem tudta ezt közelebb hozni hozzám. Hosseini könyve viszont ezt tette.

És brutálisan húsbavágó volt sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
A Thousand Splendid Suns
Fordította: Bobory Dóra
Libri Kiadó
480 oldal

2 megjegyzés:

PuPilla írta...

De szépen írtál róla, nincs is mit hozzátennem, csak, hogy örülök, hogy elolvastad és szeretted! ♥

Heloise írta...

♥ köszönöm! :) És azt is, hogy felhívtad a figyelmemet Hosseinire!

Follow Me @photos_from_anna