Pages

The Best We Could Do

2019. január 15., kedd



Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére. 
Thi Bui műve egyfajta énkeresés tehát a sok elhallgatott, el nem beszélt családtörténet között. 

I grew up with a terrified boy who became my father.

 A szerző igyekszik tudatosan közelíteni saját szülővé válásához. Nem szeretné elkövetni a szülei hibáját, vagyis azt, hogy a fel nem dolgozott, meg nem értett tragédiák vagy a múlt bármilyen negatív lenyomata visszaköszönjön fiával való kapcsolatában. Így hát nyomozásba kezd. Elkezdi kutatni szülei életét, mesélteti őket a vietnámi évekről és arról, hogyan élték meg ezeket a dolgokat. Ám nem csupán terápiás módszerként alkalmazza történetük megismerését - amely mindidáig rejtve maradt előtte -, hanem azért is, mert felismeri a múlt ismeretének szükségességét. Múlt nélkül ugyanis nincsen jövő. Bevándorlóként pedig többszörösen is hátrányos helyzetben van ebből a szempontból, hiszen hiába született Vietnámban, alig pár éves volt, amikor Amerikába került. 
A migráns történetekre jellemző gyökértelenség érzése erősen jelen van tehát itt is. Amikor a felnőttek hiába adják át gyermekeiknek régi országuk szokásait, viselkedésmódjait (ha átadják egyáltalán), azok ebben az új kontextusban - vagyis új országukban - egyszerűen értelmüket vesztik, nem adják ugyanazt az érzést, mint abban az országban, ahonnan származnak. És a felnőttek számára az új otthonuk szokásai sokszor érthetetlenek, idegenek: hogy adhatnák így át ezeket gyermekeiknek, ha ők sem értik pontosan? A folytonos kívülállóság érzése pedig tovább mélyíti a szakadékot köztük és új otthonuk között. Vajon hány generációnak kell eltelnie, hogy egy bevándorló magáénak mondhassa a választott országot? 

Fontos, hogy szüleit nem hibáztatni szeretné az általa megélt dolgokért, hanem megérteni. Megérteni, hogy miért tartották a távolságot gyermekeiktől, hogy miért nevelték őket annyira másként, mint amerikai társaikat. Ez a szándék és ezeknek a dolgoknak a megértése és elfogadása hozza meg számára az igazi felszabadulást a memoár végén. Amikor végre képes lesz egyesíteni magában mindenféle frusztráció nélkül az általa és a szülei által megélt múltat saját maga és gyermeke jelenével valamint jövőjével.

Alone with my son and feeling COMPETENT about it for the first time, I relaxed and started speak to him.
– Con oi, Me ne. (Child, it's Mother)
I could hear echoes of my mother's voice speaking to me in my own childhood… but I could feel the voice coming from my own throat.
As a child, I thought my mother's voice was beautiful. She hated it, but I loved its raspiness. (…) When my mother spoke to me, she spoke softly, the tones of Vietnamese giving it music – not high and reedy, but scratchy and bluesly. I always wished I had her voice.

 Ezen dolgok mellett még nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.

Thi Bui memoárja azt hiszem, az idei év egyik legfontosabb olvasmánya lett számomra. Igazi művészi képregény, zseniális koncepcióval és kivitelezéssel. És még ha saját történetünk első pillantásra nagyon távolinak is tűnik ettől, ha kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy talán ez nem is igaz. Hiszen a szülővé válás, a szülő-gyermek kapcsolat olyan egyetemes vetületeiről is beszél, amit lehet, hogy máshogy és máskor, de talán mindenki megtapasztalt valamelyest. 
Ha most megkérdeznétek tőlem, hogy van-e olyan könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, hát ez lenne az. 
Zseniális.


"Writing about my mother is harder for me - maybe because my image of her is too tied up with my opinion of myself."

Thi Bui: The Best We Could Do
 Harry N. Abrams
330 oldal

Nincsenek megjegyzések:

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS