Majdnem eltelt az év úgy, hogy nem volt az idei olvasmányaim között Angela Marsons krimi. Ami alapvetően nem ejtett volna letargiába teljesen, de amióta felfedeztem magamnak Kim Stone nyomozót, amondó vagyok, hogy azért érdemes beiktatni legalább egy kötet évente. Marsons már eddig kétszer kihúzott engem egy-egy roppant makacs olvasási válságból, ezért általában nyárra szoktam időzíteni az újbóli találkozást. Kivéve idén, amikor - mint említettem - majdnem elmaradt a dolog, de így lett belőle egy kis tél eleji nyomozás és izgulás. És meg kell hagyni, ez az évszak is egészen jól állt ennek a történetnek.
– Gondolod, hogy egy ember képes volt egymaga felráncigálni azon a füves parton, Főnök?
– Valahogy odavitték, Bryant, és az biztos, hogy nem a Királyi Posta volt.
A sorozat legújabb részében Kim és csapata egy ártatlannak indult látogatást tesznek Westerley-re, ahol a kutatók az emberi test bomlásának folyamatait tanulmányozzák különféle körülmények között, hogy a rendőrség munkájában minél hatékonyabb segítséget tudjanak nyújtani a halott áldozatokkal kapcsolatban. A látogatásuk során azonban hamar munkává válik, mert egy nem odavaló holttestre bukkannak. A nőt brutális kegyetlenséggel ölték meg, szájában nagy mennyiségű földet találtak, arcát pedig a felismerhetetlenségig szétzúzták. Azonban ahogy kezdetét veszi a nyomozás, egy újabb áldozat bukkan fel. Ugyanott, ugyanolyan körülmények között - azonban ez a nő életben maradt, mert nagyon úgy tűnik, hogy az éjjeliőr megzavarta az elkövetőt. Kimék most már tudják, egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki újból le fog csapni. Megkezdődik tehát a versenyfutás az idővel, és ahogy Kim egyre inkább beleássa magát az ügybe, egyre fontosabb lesz számára, hogy elkapja az elkövetőt.
Ez a kötet most a gyerekkori traumákra helyezi a főhangsúlyt: mivé tesznek minket azok a dolgok és események, amelyekkel gyerekként találkozunk? Hogyan hat a személyiségünkre a kiközösítés vagy az, ha a szüleink nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk? Többféle válaszút is kibontakozik előttünk egy-egy karakter életén keresztül, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy markáns személyiségváltozáshoz vezetnek a megélt és fel nem dolgozott traumák. A sok negatív múltbeli élmény mellett, mintegy ellenpontozásként, megismerhetjük Kimnek azokat a gyerekkori éveit is, amit szeretett nevelőszüleinél töltött, az egyetlen olyan helyen eddigi élete során, ahol valóban otthon érezte magát, a szó minden puhaságával és szeretetével.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy anyaként már mennyire máshogy érintenek bizonyos dolgok az olvasmányaimban. Ebben a részben voltak olyan szálak, pontosabban leginkább a gyilkos gyerekkorával kapcsolatos dolgok, amiket elképesztő iszonyattal olvastam. Persze, tudom, hogy egy vagy két évvel ezelőtt is megrökönyödtem volna rajta, de most leírhatatlan iszonyatot éreztem. Egyik kolléganőm mondta, hogy ő a gyerekei születése után teljesen felhagyott a krimik és a thrillerek olvasásával, mert nem tudta elviselni a borzalmakat. Akkor nem igazán értettem ezt a dolgot, de most már kezdem kapisgálni, mire gondolhatott.
Ez a kötet most a gyerekkori traumákra helyezi a főhangsúlyt: mivé tesznek minket azok a dolgok és események, amelyekkel gyerekként találkozunk? Hogyan hat a személyiségünkre a kiközösítés vagy az, ha a szüleink nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk? Többféle válaszút is kibontakozik előttünk egy-egy karakter életén keresztül, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy markáns személyiségváltozáshoz vezetnek a megélt és fel nem dolgozott traumák. A sok negatív múltbeli élmény mellett, mintegy ellenpontozásként, megismerhetjük Kimnek azokat a gyerekkori éveit is, amit szeretett nevelőszüleinél töltött, az egyetlen olyan helyen eddigi élete során, ahol valóban otthon érezte magát, a szó minden puhaságával és szeretetével.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy anyaként már mennyire máshogy érintenek bizonyos dolgok az olvasmányaimban. Ebben a részben voltak olyan szálak, pontosabban leginkább a gyilkos gyerekkorával kapcsolatos dolgok, amiket elképesztő iszonyattal olvastam. Persze, tudom, hogy egy vagy két évvel ezelőtt is megrökönyödtem volna rajta, de most leírhatatlan iszonyatot éreztem. Egyik kolléganőm mondta, hogy ő a gyerekei születése után teljesen felhagyott a krimik és a thrillerek olvasásával, mert nem tudta elviselni a borzalmakat. Akkor nem igazán értettem ezt a dolgot, de most már kezdem kapisgálni, mire gondolhatott.
A bűncselekmények utáni nyomozás nem olyan, mint a bowling. Egy ügy megoldása nem borítja a többit.
Szeretem, hogy Kimet minden részben egyre jobban és jobban megismerjük, hogy pontosan mi történt vele, miért is lett ennyire zárkózott és elutasító az emberekkel. Nem igazán értek egyet azokkal, akik Kim indokolatlan személyiségfejlődését hozzák fel mint negatívumot, mert szerintem alapvetően az van, hogy nem igazán van szó itt személyiségfejlődésről. Inkább a mi szemünkben árnyalódik az alakja, ahogy egyre jobban beleássuk magunkat a múltjába. Kim szerintem ugyanolyan mint az első könyvben. Maximum bizonyos új szereplők, új események felvillantanak egy-egy új szeletet a személyiségéből, de ettől ő még ugyanaz a magának való nő, mint korábban, aki nem igazán szereti a felnőttekkel való kommunikációt.
Maximum néha már tud köszönni az embereknek.
Viszont ezzel a résszel kapcsolatban azért nekem is lettek fenntartásaim. Bár nagyon izgalmas volt és a megszokott pörgést hozta magával a szöveg, de a gyilkosság körül bizonyos elemek túl könnyen kitalálhatóak voltak. És egy bizonyos résznél olyan butaságok voltak benne, hogy nem is értem, ezek miért így kerültek bele. Például hát nem az az alap, ha felbukkan egy ismeretlen valaki egy majdnem meggyilkolt kómás nő ágyánál, hogy utánanézünk a rendszerben ki is ő? Illetve a férfi csak szeretőként hivatkozott magára, hogy engedhették oda a kórházban, mikor mindig azzal szoktak jönni, hogy csak közeli hozzátartozók tartózkodhatnak ott a betegágynál? Az amnéziás áldozat kórházas részei szerintem több szempontból is problémásak voltak.
Mindenesetre jó volt visszatérni ehhez a sorozathoz, az apró hibái ellenére. Igazán kár lett volna, ha ez az év Kim Stone nélkül marad. Izgalmas, pörgős és érdekes olvasmány volt újfent, ahol a sok borzasztó dolgot remekül ellensúlyozta Kim és a kollégái humora, ami pont olyan mennyiségben volt jelen, hogy a regény ne legyen annyira megterhelő, de azért a hangsúlyt és a hangulatot nem vitte el a regény fő témájáról. Ha egy igényes, thrilleres beütésű krimisorozatot kerestek akkor Angela Marsons könyveit továbbra is ajánlom.
Angela Marsons: Halálos játék
Play Dead
Fordította: Seregi Márton
General Press Kiadó
336 oldal
Maximum néha már tud köszönni az embereknek.
Viszont ezzel a résszel kapcsolatban azért nekem is lettek fenntartásaim. Bár nagyon izgalmas volt és a megszokott pörgést hozta magával a szöveg, de a gyilkosság körül bizonyos elemek túl könnyen kitalálhatóak voltak. És egy bizonyos résznél olyan butaságok voltak benne, hogy nem is értem, ezek miért így kerültek bele. Például hát nem az az alap, ha felbukkan egy ismeretlen valaki egy majdnem meggyilkolt kómás nő ágyánál, hogy utánanézünk a rendszerben ki is ő? Illetve a férfi csak szeretőként hivatkozott magára, hogy engedhették oda a kórházban, mikor mindig azzal szoktak jönni, hogy csak közeli hozzátartozók tartózkodhatnak ott a betegágynál? Az amnéziás áldozat kórházas részei szerintem több szempontból is problémásak voltak.
Mindenesetre jó volt visszatérni ehhez a sorozathoz, az apró hibái ellenére. Igazán kár lett volna, ha ez az év Kim Stone nélkül marad. Izgalmas, pörgős és érdekes olvasmány volt újfent, ahol a sok borzasztó dolgot remekül ellensúlyozta Kim és a kollégái humora, ami pont olyan mennyiségben volt jelen, hogy a regény ne legyen annyira megterhelő, de azért a hangsúlyt és a hangulatot nem vitte el a regény fő témájáról. Ha egy igényes, thrilleres beütésű krimisorozatot kerestek akkor Angela Marsons könyveit továbbra is ajánlom.
Angela Marsons: Halálos játék
Play Dead
Fordította: Seregi Márton
General Press Kiadó
336 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése