Múlt szerdán borult volt az ég: az eső olykor-olykor szemerkélt, vagy erősebben rázendített, s a cseppek ütemesen doboltak a piros pöttyös esernyőm tetején. Mert bizony hosszú sétára indultam, mondván mert az egészséges, meg hát egyébként sincs most bérletem, és ráadásul mennem is kellett, mert jött a drótposta, hogy megérkezett a könyv, amit rendeltem. Mert hát rendeltem. Méghozzá Mariana Alcoforado: Portugál levelek című kötetét, amiről - szégyen, nem szégyen - nem hallottam addig, míg Amadea bejegyzését el nem olvastam.

Beértem az antikba, átvettem, és jól meglepődtem. Igaz, Amadea ugyan írta, hogy milyen pici könyv ez, de a kötet csöppnyiségének tudata mégis csak akkor jutott el hozzám, mikor fizikai valójában megláttam. Pontosabban: inkább nem láttam, ugyanis a hozzácsatolt számla és a nejloncsomagolás annyira beborította ezt a piciny könyvet, hogy nem láttam belőle semmit. Mikor hazaértem, gondoltam belelapozok mielőtt Catullus és Marcus Aurelius közé elhelyezném a polcon - mert van egy "pici könyvek"-polcom - , és végül a belelapozásból egy belefeledkezős olvasás kerekedett. A Szabó Magda által írt előszó - ugyanis ő volt a kötet magyarítója - rögtön megragadott, s a levelek stílusáról, gondolatiságáról írt mondataival az utolsó szóig egyetértek - mármint így utólag.

"Ha él benned még egy parányi érdeklődés életem iránt, írj gyakran nekem. Úgy megérdemlem azt a kis fáradságot, amibe kerül, míg tudatod, mit érez szíved, hogy megy sorod. De mindenekelőtt: jöjj, jöjj, látogass meg! Áldjon az ég, szinte nem tudok elszakadni ettől a papírtól, mert kezed közé jut majd valaha. Ó, bár nekem is ez a szerencse jutna osztályrészül! Jaj, mily esztelen is vagyok! Jól tudom, hogy ez lehetetlen. Áldjon az ég, nincs erőm többre már. Áldjon az ég! És szeress, örökké!"

A Portugál levelek szerzője egy apáca volt valamikor az 1600-as években. Kolostorának erkélyéről egy nap lepillantott, és egy tisztre lett figyelmes, aki épp' a lovát táncoltatta. Végül - külső segítséggel - szerelem szövődött kettejük között, ám sejthető, hogy a magányra ítélt apáca, aki korábban nem tapasztalt ilyen érzelmeket, sokkal komolyabban vette ezt a kapcsolatot, mint a világot járó, folyton szerelembe eső nyalka tiszt. A kötet öt szépirodalmi igényességgel megírt levelet tartalmaz, amelyet az apáca a szerelmének küldözgetett egy éven keresztül.

A levelek 1669-ben jelentek meg először, ám nem portugálul, hanem franciául. Fordítója pedig - állítólag - az apáca szerelme, a lovát táncoltató katona, azaz Chamilly gróf. Már a Portugál levelek első megjelenése is viharos sikert aratott. A wikipédia szerint öt kiadása jelent meg egy éven belül - s a XVII. században még kb. negyven kiadás követte. Szóval, egy igazi bestseller volt; illetve még a mai napig is annak számít.
Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon egy ilyen kötet, ami "véletlenül" ennyire nagyon illeszkedik az akkori idők irodalmi mainstreamjébe, és mindennek tetejében nem csupán irodalmi igényű nyelvezetről beszélhetünk e kötet kapcsán, hanem olvasóként még azt is rögtön észrevehetjük, hogy mennyire feszesen és jól megkomponált ívet alkotnak ezek a levelek, s ráadásul azt se feledjük el, hogy ekkoriban szinte bevett irodalmi gyakorlat volt fikciós műveket valódiként eladni az olvasóközönségnek, szóval mindennek tudatában joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon ezek valódi levelek vagy csupán egy ügyesen tálalt fiktív levélregény? Szabó Magda egyértelműen Mariana Alcoforado szerzősége mellett teszi le voksát, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Utánaolvastam, és a vita máig tart irodalomtörténészi körökben: vannak, akik úgy gondolják, hogy az egészet Chamilly gróf írta; vannak, akik szerint valóban léteztek ezek a portugál levelek, de a gróf nem szó szerint fordította le őket, hanem itt-ott átköltötte, átfogalmazta, hogy könyvként eladható legyen; s vannak, akik szerint a levelek valóban egy portugál apáca alkotásai cakompakk.
S persze, valóban kalandosabb ez az utóbbi elgondolás, és az olvasási élményre is rárak némi pluszt - sőt! - , de én inkább maradok a kiábrándítóbb verziónál - vagyis hogy ezek fiktív levelek -, mert túl jól megkomponáltak, rengetegszer túl általánosan megfogalmazott érzésekről, emlékekről beszél, nagyon kevés benne a személyes élmény; s ráadásul a kötet túl szabályos érzelmi ívet alkot ahhoz, hogy az azt alkotó leveleket amolyan rögtönzött, és valódi bensőséges alkotásokként tekintsük. De ne legyen igazam! Bevallom, a másik verziót én is jobban szeretném igaznak tudni.

(kép forrása: www.fotocommunity.de)

Mert ha ezek a levelek - tegyük fel - valóban igaziak, akkor az még több érdekes és izgalmas kérdést vet fel, még pedig az irodalmi alkotások mibenlétének kérdéséről: például, hogy lehet-e úgy is műalkotás, ha nem olvasóközönségnek szánták? Képes-e úgy megszólítani, ha nem a megszólítás volt a célja? És persze, még napestig sorolhatnám, de inkább nem untatok senkit.

Egy a lényeg: így vagy úgy, akárki is írta ezeket a leveleket, gyönyörű olvasmány, ami érzékletesen ábrázolja a szerelem minden apró rezdülését az emésztő, vagy éppen szárnyakat adó szerelmen át egészen a lemondásig, a kedves nevének és a hozzákapcsolódó emlékek feledni akarásáig. Akár tudatos írások, akár nem, mégis van bennük valami mélységesen őszinte nyíltság, zsibbadó fájdalom, ami az egyik legátérezhetőbb szerelmes alkotások közé emeli ezt a kötetet. Még így, közel négyszáz év után is.

Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Eredeti cím: Les Lettres Portugaises
Fordította: Szabó Magda
Kiadó: Móra
Oldalszám: 110
Eredeti ár: ? (én 500 Ft -ért vettem)

A blogolás és recikönyvek apropóján 1.

Először a blogról, blogolásról...

Mikor anno - lassan már három éve, te jó ég! - elindítottam a blogomat, igazából nem is tudom, mi volt vele a szent célom pontosan, vagy hogy egyáltalán: volt-e, és nem csak merő unaloműzésből kötöttem ki itt végül. de tegyük fel, hogy egy magasabb eszmeiség vezetett, mert az olyan szépen hangzik Mindenesetre valamikor ekkortájt jöhettem rá arra, hogy mi hiányzott eddig az olvasásból: hogy alaposabban átgondoljam a regényeket, és részemről hogy ne csupán egy hebegős-habogós diskurzus alakuljon ki egy-egy fantasztikus, világmegváltó és hi-he-tet-le-nül jó könyv kapcsán. Mert a bejegyzések írása - jó esetben - sokat segít ezekben a dolgokban. (ó, ez elmehetne egy teleshopos reklámnak). És igazából, nekem ennyi a blog - lehet, hogy ez így most leírva kevésnek tűnik, és mellőz minden fennköltséget, de nekem ezek a dolgok baromi sokat számítanak. És végül is ez utóbbi a lényeges, nem?

Aztán itt-ott felbukkant ez a kérdés, - bár nem ebben a formában, de én ezt (is) leszűrtem belőlük - , hogy most a blog van az olvasásért vagy van olyan eset, hogy az olvasás van a blogért. Érdekes kérdés. Még mielőtt belemennék, leszögezném, hogy szerintem egyikkel sincs probléma: van, aki így, van, aki úgy - ez sok mindentől függ, pl. ki hogy gondol a blogjára. Hát, én most elmondom, hogy én hogy vagyok: teljesen felesleges álszenteskedés lenne részemről tagadni azt a tényt, hogy mennyire jól esik, ha valamelyik bejegyzésem a többihez képest kiugróan magas látogatottságra tesz szert, vagy hogy mennyire imádom azokat az embereket, akik veszik a fáradtságot és nemcsak hogy elolvassák a gondolataimat az adott könyvről, hanem valamilyen formában még visszajelzést is küldenek (akár csillagozásként, akár hozzászólásban), hogy jelzik: tetszik nekik amit csinálok, vagy ne adj' Isten bepötyögik, hogy meghoztam a kedvüket valamelyik könyvhöz (vagy éppen nem), vagy csak úgy egyáltalán: beszélgetnek velem.
Én ezeket mindig megtiszteltetésnek érzem - bármilyen hivatalosan hangzik is -, és ezek a visszajelzések képesek arra, hogy bearanyozzák a napomat, még akkor is, ha az a nap életem egyik mélypontja. S tudom, ez meg túlzásnak hangzik, de higgyétek el, így van.

De mindezek ellenére én mégis olyan egoista és önző dög vagyok, hogy csak és kizárólag magamnak olvasok. Amikor elolvasok egy könyvet, és írok róla, az a legfontosabb, hogy csak én vagyok, a gondolataim és a könyv, nem pedig én és az olvasók. Sajnálom, ez van. bár nem gondolom, hogy e kijelentésem miatt egy egész tömeg fog majd az utcákra vonulni.
Valószínűleg ez is az egyik ok a több száz közül, hogy miért is nem tudok világuralomra törni.
Hogy valami felkapott és divatos, nem azért olvasom el, mert felkapott és divatos, hanem ettől teljesen függetlenül, valamivel felkeltette az érdeklődésem. Bár egyre kevesebb ilyen olvasmányom csúszik be (a mostani szórakoztató irodalmas megjelenések nagy része, mintha nem igazán akarna jó lenni, inkább csak olyan nesze nektek - tisztelet a kivételnek - . Vagy csak én látom így? Mostanában csak kevés friss megjelenés tud felcsigázni, pedig pár évvel ezelőtt nem győztem kívánságlistára pakolni a könyveket...).

Ha az utóbbi időben figyelemmel kíséritek a blogomat, láthatjátok, hogy mostanában nem bővelkedem divatkönyvekben - és ezt ismételten nem pozitív vagy negatív tulajdonságként mondom, ez csak egy egyszerű megállapítás - , néha becsúszik egy-egy, meg azért vannak szórakoztató irodalmi olvasmányaim is, de azt hiszem kezdek visszatérni a szépirodalmi, illetve a klasszikus berkekbe, ahonnan még a blogolás előtt jöttem (ami nem valami népszerű téma). Sőt, az elméleti szövegek is egyre jobban hiányoznak, amik régebben szintúgy szerves részét képezték az olvasmányaimnak (ez meg még úgysem). Most jelenleg ez van - vannak ilyen időszakaim- , ami nem tudom meddig fog tartani, de még egy darabig biztosan.



Bár most egyébként is visszahúzódó korszakomat élem. Persze, nem mintha előtte hihetetlenül népszerű és folyton nyüzsgő moly lettem volna, de érzem, hogy mostanában egyre inkább magamba fordulok. Igazából a moly.hu -t közel féléve nem használom már szinte semmire csak magánlevelezésre. Eltűnt ennek az egésznek a varázsa. Nem olvasok ott frisseket (mert minek, úgyis van egy rakattal, és ennek kb. csak a 2% érdekelne. A blogokat pedig egyébként is a readeremből követtem), szöveges értékelést se írok már oda egy jó ideje, karcok írásához sincs kedvem, igaz az olvasmányaimat néha bejelölgetem, amikor épp' eszembe jut, de igazából azt is csak azért, hogy meglegyen az olvasmánylistám. (mert listamániás vagyok - mondtam már?) Ez az egész már jó ideje csendesen érlelődött bennem, még azelőtt, hogy a tömeges elégedetlenkedés elindult volna. Végül egy ottani januári dolog - amit most inkább nem részleteznék, de eléggé rosszul esett - hozta meg számomra azt a végső lökést, hogy azt mondjam, a moly és én végleg végeztünk egymással. Bár nem fogom magam törölni onnan, mert nem vagyok híve a látványos cyberharakirinek, de az nekem már azóta csak egy levelezőfelület maradt.

A nyár folyamán majd szeretném, hogy a molyon található tartalmaim (polcok, kívánságlista, várólista stb. - mondom én, hogy listamániás vagyok) átkerüljenek a blogomra valahogy, valamilyen formában és szerkeszthető tartalomként, hogy itt legyen nálam minden egy helyen, az én saját és kizárólagos online otthonomban. Ehhez majd egy kis kinézetváltásra lesz szükség, hogy ez a jó pár új tartalom szépen és rendezetten épüljön be a blogom struktúrájába. Szóval, ezt az egészet igazából csak ezért mondtam el, hogy tudjátok majd lesz hamarosan egy ilyesmi is. Meg - bár gondolom, nem hiányoztam a molyos közösségi életből sok mindenkinek, de - hogy azért mégis tudjátok, hogy ez az "ott vagyok, de mégsem" igazából ezért van.

És azt hiszem, első körben csak ennyit akartam megosztani veletek.
Hát, ez van srácok!

Ez egy - kissé elrugaszkodott - körbeposzt első fele volt, amit Nima és Lobo indított útjára a könyvesblogosok között. A második résszel még a héten jelentkezem (ha nem leszek nagyon lusta)

Az első kép forrása: INNEN

Kriszti jelmezbálba megy

Szóval, az Abigél iránt kialakult rajongásom után elhatároztam, hogy Szabó Magda ifjúsági regényeivel folytatom a sort, mielőtt a "komolyabb" műveihez kezdenék hozzá. Így került a kezembe az Álarcosbál, és legnagyobb sajnálatomra, egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ez tiszta letargiába taszított, mert én igenis szeretni akartam - legalább annyira, mint az Abigélt. De úgy a regény közepe tájékán már nem tagadhattam a dolgot, így ezt most kerek-perec kimondom: többnyire nem szerettem olvasni az Álarcosbált.

A nyolcadikos Boros Krisztina álarcosbálba készül, amelyet az iskolájukban rendeznek meg. Cigánylánynak öltözve arra készül, hogy megkérje fiatal tanárnőjének kezét az édesapja számára, hiszen tudja, ők ketten szeretik egymást. Kriszti eközben visszaemlékezik életének korábbi eseményeire, és szépen lassan megtudjuk, hogy miért és hogyan is jutott el Kriszti, Éva néni és Kriszti apukája eddig a furcsa helyzetig.

Egyszerűen nem értem, hogy mi lehetett a gond - vagyis hát pontosan tudom, hogy mi az, ami zavart benne, de nem értem magamat (és valamennyire Szabó Magdát sem), hogy ez miért is volt. Számomra az egész sokszor idegesítően didaktikus volt, és minden annyira szájbarágósan volt előadva, hogy egyszerűen kész voltam tőle. Ahogy az életben sem, úgy a könyvek esetében sem viselem el, ha megmondják, hogy mit is kell gondolnom erről vagy arról; nem szeretem, ha erőszakosan akarnak valamit lenyomni a torkomon - még akkor sem, ha szép és jó gondolatok, és egyetértek velük. Szeretem a halvány utalásokat, vagy ha megadják a lehetőséget, hogy lehessen véleményem - de azt, hogy szó szerint rám tukmálják, hogy pl. melyik karakterről pontosan mit is gondoljak (és semmi mást, csakis azt), na attól a hideg kiráz.
És tudjátok mit? Az a baj még ennek a tetejében, hogy szerintem a narrátornak nem is volt mindig igaza. Volt pl. ez a Megyeri tanárnő, aki ez az "ott-segít-ahol-tud" -típusú emberke, a narrátor(ok) többszöri elmondása szerint csupa szív meg kedvesség, de szerintem inkább egy minden lében kanál hölgyemény, aki erőszakosan és kéretlenül tukmálja rá az apukára, hogy szerinte mi lenne a jó kislánya számára. Nem az volt a gond, amiket mondott, hanem ahogyan...
Persze, azt nagyon értékeltem Megyeri Évában, hogy ennyire érdeklődött a tanulói felől, hogy ennyire odafigyelt rájuk. Azt hiszem, én utoljára általános iskolás koromban találkoztam olyan tanárokkal, akik ennyire odafigyeltek volna a diákok problémáira, gondjaira, és igyekeztek rajtuk segíteni. De azért azt hozzátenném, hogy ők sose voltak tapintatlanok vagy erőszakosak - tudták, hogy hol a határ. Megyeri Éva szerintem nem - mondom ezt annak ellenére, hogy a többi szereplő (élén az apukával meg a lányával) végül nem így gondolta.
Mindettől függetlenül, olvasás közben egy csomószor eszembe jutott az a gondolat, hogy tényleg szép ez a tanári szakma... Vagyis szép lehet, ha komolyan veszik.

Tudtad te azt például, hogy Burger tanár úr igazi festő?
Nemcsak ilyen vagy olyan: igazi. De amikor megkapta a Munkácsy-díjat, nem ment el az iskolából, nem ült be egy műterembe, nem növesztett fura szakállat, és nem járt citromszínű zekében, hanem azt mondta, ha valamit tud, jobban tud, mint más, akkor meg kell tanítania rá a fiatalabbakat. Burger tanár úr mindig azt reméli, hogy valaki közületek még jobb festő lesz, mint ő, és az többet ér a számára minden díjnál.

Néhány gondolat már ismerős volt az Abigélből - így például a háború egyértelmű elutasítása, vagy a közösség fontossága. De itt ezek olyan félreérthetetlenül, olyan tisztán és világosan - szinte szó szerint így - vannak leírva, hogy áh.... én az ilyet nem szeretem. Az Abigélben ezek valahogy másként bukkantak fel: ott a szereplők megjárták a másik oldalt is, az ellentétek kontrasztba kerültek, és így, még ha nyíltan ki is lettek mondva ezek a gondolatok (bár én azt hiszem, nem emlékszem ilyesmire), akkor azok mint végkövetkeztetések voltak jelen, nem pedig a semmiből jött, fel nem épített igazságként.
Egyedül Lujza néni, a fizika tanárnő története lóg ki ebből a szempontból a sorból. Hiszen ő valóban végigjárta ezeket a lépcsőfokokat. Lujza néni, aki folyton kivonja magát a közösségi életből, aki csak a munkájának él, és a társas kapcsolatok terén valahogy nem boldogul, az álarcosbálon igazi tanárnővé válik. Hogy miért is, ezt most nem árulom el, mert szerintem spoileres, de annyit mondok, hogy annál a jelenetnél bizony sikerült egy picit sírva fakadnom a meghatottságtól. Lujza néni jellemrajza tényleg gyönyörűen felépített - nekem ő lett a kedvenc szereplőm.
S persze, Zsuzsa leveléről sem feledkezhetek el - ami szintén egy piros pontos rész - , amit a szülés előtt, a bombázások közepette írt. Na, például itt is azért egy picit sírtam... szép rész volt, nagyon.

Örülj cigánylány, mert az élet gyönyörű, és akkora nap süt az égen, hogy a fényéből jut valamennyiünknek.

Igazából az elbeszélésmódja is tetszett a regénynek, hogy a kezdőszituációból fejtjük vissza a korábbi eseményeket, hogy az okozatból jutunk el az okokig, meg tényleg a történet is aranyos volt, csak ezek a direkt okosságok ne lettek volna. Jaj, és tudom, hogy nagyon sokatoknak a kedvence ez a könyv, szóval még inkább sajnálom, hogy nekem nem jött be annyira, mert az Abigélből kiindulva tudom, hogy milyen sokat tud adni egy Szabó Magda-regény, ha rátalál az olvasójára.... S persze, azért voltak emlékezetes pillanatok, jelenetek, mondatok, amikért azt mondom, megérte, hogy elolvastam - de mégse sikerült berántania magához, az olvasás nagy részében kívülállónak éreztem magam.
Lehet, hagyom is az írónő ifjúsági regényeit, és áttérek a felnőtteknek írt műveire...

Szabó Magda: Álarcosbál
Kiadó: Európa
Oldalszám: 232
Eredeti ár: 2500 Ft

(bejegyzésben található kép: made by Susanna via )

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.

S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

"Állatvárosban nem illik kérdezni"

Úgy tűnik, beköszöntött nálam az FKK - vagyis: a Fura Könyvek Korszaka -, bár ugye ne vonjunk le két darab általam furának ítélt könyvből messzemenő következtetéseket, de azért az tény, hogy így gyors egymás után nálam még sose követték egymást. Mert hát be kell vallanom, hogy a Zoo City is egy fura könyv - bár ezt gondolom a felvezetőből sejteni lehetett -, de nem rossz értelemben mondom ezt, hanem csak úgy, hogy tudjátok. Ugyanis, én mint potya-fantasy olvasó bátran kijelenthetem, eddig még csak hasonló se akadt utamba ebben a műfajban, amihez a Zoo City hangulatát, vagy úgy egyáltalán magát az olvasási élményét hasonlítani tudnám. De ha kicsit más műfaj világába kalandozunk, akkor már nem esne nehezemre rokonítani: a Glamoráma például egy csomószor eszembe jutott, miközben olvastam Beukes könyvét. Mert valami olyasmi, mintha Bret Easton Ellis sztárvilágának alakjai jöttek volna nyaralni egy afrikai fantasy regénybe.
És szerintem ez nagyjából lefedi, hogy milyen érzés is ezt olvasni.

"Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem."

Iszonyatosan jól felépített világa van, és az írónő olyan jól összemossa a valóság és a fantázia határait, hogyha nem tudnám, hogy fikcióról beszélünk, én komolyan simán bekajálnám az egészet. Az egyik kedvenc trilógiámban, Az Úr Sötét Anyagaiban is felbukkant már az az elképzelés, hogy a lélek különböző állatformában testesül meg, s maga az ember-állat kapcsolat milyensége itt is hasonló, de a miértek viszont már teljesen mások. Beukes történetében ugyanis nem minden emberhez szegődnek örök társul állatok, csakis az olyanok mellé, akik közvetve vagy közvetetten, felelősek mások haláláért. Az állat az életre kelt lelkiismeret - egy nagyon is jól látható megbélyegezettséget jelent. Főhősnőnk, Zinzi szintén elállatosodott: az ő lelkiismerete egy lajhár képében akaszkodott a nyakára pár évvel ezelőtt, s azóta együtt élnek Zoo City-ben, amelynek lakosait kivetette magából a társadalom, hiszen mindannyiuk múltjában valami sötét dolog rejtőzik.
Ám az elállatosodással különleges képességek is járnak. Zinzi az elveszett tárgyak megtalálására specializálódott, mágikus erejének köszönhetően képes bármit megtalálni. A legújabb megbízatása szerint egy popegyüttes eltűnt tagját kell megtalálnia, aki szőrén-szálán eltűnt... ám a nyomozás közben valami sötét titokra bukkan.

A könyv stílusa nálam teljesen telitalálat volt, olyan meglepő (en jó) hasonlatok, metaforák, szóösszetételek vannak beszúrva itt-ott a szövegben, hogy csak néztem. (pl. "úgy mosolyog, mintha ledugtak volna a torkán egy napsugarat" ) Ezeknél mindig meg is álltam, emésztgettem, ízlelgettem - és nagyon bejöttek mind, egytől egyig. De azt azért hozzátenném, hogy ezek mind csak egészséges mennyiségben fordulnak elő, nem kap már a tizedik oldal környékén csömört az olvasó - mert szerintem azért az ilyen stilisztikai díszítőelemekkel csínján kell bánni, mert könnyen lehet belőle sok(k).
És bár ezt nem igazán szoktam dicsérni egy könyvnél se (mert vagy nem tűnik fel, vagy pedig a hajamat tépem tőle), de úgy érzem itt most nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ebben a regényben a dialógusok is annyira a helyükön vannak, hogy nagyon. Beukes szigorúan csak akkor használja, amikor kell, a párbeszédek tényleg párbeszédek és nem azért vannak a szövegben, hogy gyorsabban teljen a lap. (ld: ugye a Láthatatlan híd, mint ellenpélda).

A másik megoldás, ami iszonyatosan tetszett, hogy a különböző kortárs szövegtípusokat is felhasználja a narrációban. Van itt skype-os üzenetváltás, újságcikk, szórólap, reklámszöveg, dokumentumregény részlet és még sorolhatnám, és nagyon ötletesen használja fel őket. Például az állatosodás előzményeiről tudjátok honnan értesülünk? Egy dokumentumfilm IMDB-s leírásából.
Hát mekkora posztmodernség már, nem?

Bár azt azért be kell vallanom, számomra túlságosan dzsungelsűrűségű volt a szöveg. Olykor iszonyatosan nehezemre esett követni, hogy most ki kicsoda, meg most éppen miért is megy ide meg oda a főhősnő, hiszen bár ezek mind le vannak írva, de mire eljutottam a főhőssel a megemlítéstől a megvalósításig, olyan sok információ, történés zúdult a nyakamba, hogy elfelejtettem a miérteket. Meg hát még azt is hozzátenném, hogy a modern afrikai kultúra egy óriási lyuk a kulturális páncélzatomon - ez valahogy mindig elkerült - , és így a nevek megjegyzése mindig problémát okozott nálam (vagy hogy kitaláljam milyen nemű ez vagy az a szereplő :-D ), ahogy az is, hogy halvány lila ibolyám sincs azokról a zenei irányzatokról, meg szubkultúrákról, amik itt gyakran szóba kerültek. Szóval, azért esetemben akadtak olyan dolgok, amik eléggé nehezítették az olvasást.

Mindenesetre nem mindennapi élmény volt az biztos, hiszen egy nagyon jól összerakott, érdekes írói megoldásokat használó, és (véleményem szerint) szépirodalmi igényességgel megírt fantasy regényről beszélünk.
Szerintem aki kedveli ezt a műfajt vagy csak úgy egyáltalán a nem mindennapi könyveket, biztosan el fogja nyerni a tetszését.

u.i. : Ja, és láttátok ezt a gyönyörű borítót? Hú, annyira jól visszaadja a könyv hangulatát, hogy nagyon. És ráadásul ez nem külföldről átvett borítóterv, hanem magyar! És megnéztem, sokkal, de sokkal szebb, mint az eredeti borító... wow, nem hittem volna, hogy ezt valaha megélem. Szóval, a borítótervezőnek küldök egy virtuális pacsit. :-)

Lauren Beukes: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Eredeti cím: Zoo City
Fordította: Körmendi Ágnes
Oldalszám: 355
Eredeti ár: 2990 Ft

Kísértetek kora

"Végül is meddig él az ember?
Ezer évet vagy csupán egyet?
Egy hetet él, vagy több évszázadot?
És mennyi időre halunk meg?
Az, hogy örökké, mit jelent?"
/Pablo Neruda/


Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon. Ám ezen kívül nehéz bármit is mondani a történetről, mert szerintem ez tipikusan olyan kategóriába tartozik, amit képtelenség röviden és címszavakban kifejteni, a hosszabb cselekményleírás pedig véleményem szerint egyáltalán nem adja vissza azt, hogy milyen gondolatok, érzések kavarognak az ember fejében olvasás közben, miközben ennek a könyvnek a világában jár.

S visszagondolva a regényre, talán nem is a történet, hanem maguk a szereplők azok, akik szinte beleégnek az emlékezetünkbe. Hiszen ki tudná elfeledni Esteban Trueba-t, aki a nincstelenségből jött, majd erős akaratával és szorgalmával felvirágoztatta a gazokkal benőtt, kopár Tres Marías birtokot, és pár év elteltével igen vagyonos földbirtokossá vált. Ám mindemellett kíméletlensége és erőszakossága folytán nagyon is gyarló, és félelmetesen emberi szereplő, akit egyszer még csodálunk vagy éppen szánunk, majd pár oldallal később szívből gyűlölünk. De ott van még Clara del Valle, Esteban felesége is, aki kisgyermekkorától kezdve a saját kis belső világában él, szinte teljesen kizárva magából a külvilágot. Bár ez a burok olykor meg-megreped bizonyos személyek vagy tragédiák miatt, ám tartósan mégsem képes részt venni abban az életben, ami körülveszi őt. Clara inkább a szellemekkel társalog, miközben a szemével tárgyakat röptet vagy a jövő titkait fürkészi.

A többi szereplő is egytől egyig izgalmas és erős tónusú karakter – ez még a mellékszereplőkre is igaz –, akik rengeteg kiváló háttértörténetet visznek bele a nagy egészbe. S ezekből az apró mozaikokból, melyek hol kiegészítik, hol ellenpontozzák egymást áll össze a család egységesnek ható, szinte végzetszerűnek tűnő története, melyet egyaránt nevezhetünk erőszakosnak, kegyetlennek, szenvedélyesnek és gyönyörűnek is.

Teljesen ambivalens érzések kerítettek hatalmukba a könyv olvasása közben. Allende regényének világa olyan erős atmoszférával rendelkezik, hogy szinte berántja magához az olvasót, és nem ereszti: oldalról oldalra egyre inkább belemerül ebbe a világba, még az olvasások közötti időkben azon kapja magát, hogy Esteban Trueba birtokán lépdel, vagy Clara szellembarátaival társalog. S talán pont emiatt az erős atmoszféra miatt, ami egyben mágikus és nyomasztó, (és a hangsúly leginkább az utolsó szón van) éreztem azt, hogy egyszerre vonz és taszít ez a könyv. Az utolsó oldal elolvasása után folyton azon gondolkodtam, hogy végülis melyik érzésem az erősebb vele kapcsolatban, és egyre inkább hajlok afelé, hogy nem szerettem olvasni ezt a könyvet.
Ám már lassan egy hete, hogy visszaraktam a polcra, de folyton vissza-visszatérnek rá a gondolataim, egyszerűen nem hagy nyugodni. Eszembe jutnak a regényben előforduló apró, végzetszerű események, a generációkon átívelő örök körforgás, és ez az egész kegyetlen-gyönyörű mágikusan realista világ. És arra jutottam, hogy - figyelem! egy teljesen ambivalens kijelentésem következik - szerintem ez egy iszonyatosan jó könyv. Bár továbbra is tartom, hogy nem szerettem olvasni.

Mert hát vannak ezek a fura könyvek, amiknek a világában nem szeretünk létezni, de mégis mély nyomot hagynak bennünk, olykor mélyebbet, mint egy olyan könyv, aminek a világában élvezettel lubickoltunk.

Isabel Allende: Kísértetház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 468
Eredeti ár: 3990 Ft (de a régi kiadása még biztos kapható az antikokban)


kép forrása: http://weheartit.com/entry/25679884

A hónap írója - Janet Evanovich

Pontosan egy éve állt le A hónap írója-sorozatom, ami most úgy tűnik, újra feltámadt hamvaiból, mert most van kedvem hozzá, és miért is ne. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyi idő után küldöm megint hosszabb nyaralásra. A sorozat apropója továbbra sem változott, azaz az előző havi olvasmányaim alapján választom ki, hogy melyik író(nő) az, akire kicsit - vagy éppen nagyon - kíváncsi vagyok.
Hát, akkor csapjunk is a lecsóba! A mostani választottam nem más, mint Janet Evanovich, egy igazán jófej és vicces hölgyemény, aki itthon a Stephanie Plum-sorozat szerzőjeként ismert.

Janet Evanovich (leánykori neve: Janet Schneider, szül. 1943. április 22.) relatíve későn, a harmincas éveiben kezdett el írni. Elmondása szerint az első története amolyan tündérpornószerűség volt (:-D ), de persze később másmilyeneket is írt. Tündérek nélkül legalábbis. Rengeteg kiadónak küldte el átnézésre kéziratait, de mindenhonnan csak elutasításokat kapott. Nagy elkeseredésében végül fel is hagyott az írással, s nem sokkal ezen elhatározása után, végül az egyik kiadótól érkezett egy 2000 dolláros felajánlás a Hero at Large című regényéért, ami aztán 1987-ben meg is jelent Steffie Hall álnév alatt. Janet ekkor ott hagyta a munkáját, mert egész idejét az írásnak akarta szentelni. A Hero at Large -ot még tizenegy romantikus regény követte, majd úgy döntött, egy kicsit más típusú történettel fog előrukkolni legközelebb.

Az Éjszakai rohanás című filmből merítve az ihletet, elhatározta, hogy következő regényének főhősnője fejvadász lesz. Az anyaggyűjtés ideje alatt rendőrökkel sörözött, megtanult lőni és rengeteget káromkodott... és végül ekkor alkotta meg Stephanie Plum alakját. A One for Money 1994-ben került a boltokba, és nagyon jó kritikai fogadtatásra lelt. Ám mégis a sorozat hatodik kötete hozta meg az igazi áttörést, hiszen a New York Times Bestseller listájának az első helyén landolt. A sorozat főszereplője, Steph sok dologban hasonlít írónőjére (állítólag a kínos helyzetek tőle sem állnak távol), ám Janet azt mondja, hogy szerinte erős túlzás lenne azt mondani, hogy Stephanie -t teljes egészében magáról mintázta.

(Janet Evanovich és Katherine Heigl a One for Money premierjén)

Még 1995-ben, a One for Money megjelenése (1994) után egy évvel, férjével rájöttek, hogy a regényírás elég komoly bevételeket hoz, így úgy döntöttek, hogy egy családi céget alapítanak, az Evanovich Inc. -t, amely Janet könyveinek promózásával, kiadásával, eladásával meg ilyenekkel foglalkozik. S valóban igazi családi biznisz lett belőle, hiszen gyermekeik is végül itt kötöttek ki.

Janet a napját mindig reggel hatkor kezdi, s egy rövid reggeli után rögtön el is vonul a dolgozószobájába, hogy írjon, amivel naponta minimum nyolc órát foglalkozik. De azt mondja, hogy gyakorlatilag a kiszabott nyolc órának a felét azzal tölti el, hogy csak bámulja az üres monitort, és azzal küzd, hogy nehogy lefejelje unalmában a billentyűzetet.
"Ebből most úgy tűnhet, hogy csak egy unalmas munkamániás vagyok, mindenféle hobbi vagy egyéb érdeklődés nélkül. Igazából a kedvenc időtöltésem a vásárlás, meg szeretek képregényeket olvasni, és csakis vidám filmeket szoktam nézni. Ha pedig nagy leszek, akkor Mazur nagyi szeretnék lenni."

Évente kétszer szokott könyves turnéra indulni, ahol találkozik rajongóival, illetve órákon keresztül dedikál vagy éppen felolvas a legkülönbözőbb városokban. Elmondása szerint nagyon élvezi ezeket a turnékat, mert az év többi részében dolgozószobájának magányában ül, és egyetlen társasága Ida nevezetű törpepapagája illetve az Ollie névre hallgató kutyája. "Így legalább van rá lehetőségem, hogy máshoz is beszéljek a papagájomon kívül. De a kedvenc részem ilyenkor mégis a szobaszerviz."

Mazsolázgatásra:
1. Janet Evanovich kedvenc szerzői között van Amanda Quick és Nora Roberts is. De nagyon szereti a Donald Kacsa magazint is. :-)
2. Kedvencei romantikus vígjátékok, különösen a 27 idegen igen, amelynek a főszereplője Katherine Heigl. De a régi klasszikus változatokat is kedveli, például a Párducbébit Cary Grant és Katherine Hepburn főszereplésével.
3. Imádja a Cheez Doodles -t, ami mindig segít neki, ha nem megy az írás.
4. Még 1994-ben eladta a One for Money megfilmesítésének jogát.
5. Külföldön a Stephanie Plum- sorozat már a tizennyolcadik kötetnél jár, és az írónő nem igen tervezi abbahagyni a további részek írását. (szerencsére)

Hemingway kedvenc törzshelye

Mert most épp' Hemingway -t olvasok - ma reggel felébredtem, és miközben iszogattam a kávém, arra gondoltam, hogy nekem most Hemingway-t kell olvasnom. S lőn. - , és pont ehhez a részhez értem. mindjárt idézem
...
és aztán muszáj volt rákeresnem a guglin, mert ezt látnom kellett.

(Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare és Company bejáratánál.

Forrás: paris-museums.org)

"Akkortájt nem volt pénzem könyvet venni. Olvasnivalót a Shakespeare és Társai kölcsönkönyvtárából, Sylvia Beach rue de l'Odeon 12. szám alatti könyvtárából és könyvesboltjából kölcsönöztem. Meleg és derűs helyiség volt ez a bolt a hideg és széljárta utcában, télen nagy kályha fűtötte, s mindenütt könyvek álltak, az asztalokon, a polcokon, új kiadású könyvek a kirakatban, a falon pedig híres írók fényképei, élőké és holtaké egyaránt. Valamennyi fénykép olyan volt, mintha pillanatkép lenne, még a halottak is úgy festettek rajtuk, mintha valóban élnének még. (...)

(kép forrása: lightstalkers.org )

Mikor először jártam benn a boltban, nagyon bátortalan voltam, hiszen még annyi pénzem sem volt, hogy beiratkozhattam volna. Fizessem ki a letétet, mondta Sylvia, amikor majd tudom; kitöltötte a kölcsönzőjegyet és felhatalmazott, hogy annyi könyvet vegyek ki, amennyit akarok.

Semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon bennem. Nem ismert, az a cím pedig, amit bediktáltam - a rue de Cardinal Lemoine 74. - szegényszagúbb már nem is lehetett volna. Mégis nyájas volt, lekötelező és szíves, s mögötte meg bent az épület belső udvarára nyíló hátsó helyiségben mindenütt plafonig érő polcok és polcok a könyvtár kincseivel. "

(Részlet Hemingway: Vándorünnep c. regényéből, fordította: Göncz Árpád)

(grapesonavine: Shakespeare Company. Paris, France.
forrása: prettybooks.tumblr.com )

A Shakespeare and Company nevezetű könyvesbolt 1919-ben nyitotta meg először kapuit Párizsban, és a Hemingway által is emlegetett Sylvia Beach volt a tulaja. Ez akkor még a rue Dupuytren 8. szám alatt volt, ami hamar szűkös helynek bizonyult. Így 1922-ben az egész bolt kénytelen volt egy nagyobb helyre költözni, a rue de l'Odeon -ra. A húszas években rengeteg híres író visszajáró vendége volt (pl. Hemingway, Ezra Pound vagy éppen James Joyce), tisztára pezsgő élet lehetett ott akkoriban...
Végül, 1941-ben a német megszállás alatt mindennek vége szakadt. A könyvesbolt bezárt, és soha többé nem nyitotta meg újra kapuit.

Amit ma Shakespeare and Company néven ismerünk - és ahova bármely párizsi vagy éppen Párizsba látogató könyvszerető ember bekukkanthat - 1951-ben George Withman alapította. A könyvesbolt leánykori neve "Le Mistral" volt, de 1964-ben végül Shakespeare and Company -vé avanzsált Sylvia Beach emlékére. Manapság könyvesboltként és könyvtárként is egyaránt funkcionál, polcain pedig leginkább az angol irodalom - legyen az népszerű vagy éppen kevésbé ismert - remekeiből lehet válogatni.
Végigbogarászva a neten fellelhető képeket erről a boltról, teljesen levett a lábamról. Szerintem egyszerűen varázslatos a könyveknek ez a kissé dekadens és túlzsúfolt elrendezése a régi, ütött-kopott bútorok között - olyan igazi kuckós feelingje van.
Nem is csodálkozom, hogy az Éjfélkor Párizsban és a Mielőtt lemegy a Nap című filmekben is feltűnt.
...
Igazából, csak ennyit akartam :-) Na, megyek és folytatom tovább a Vándorünnepet, hogy legalább lélekben Párizs utcáin sétálhassak.

A boltról a tényeket a wiki-ről merítettem.
Aki pedig szeretne még sok-sok szép könyvesboltot nézegetni, és róluk álmodozni, annak szívből ajánlom Christina bejegyzéseit: ITT és ITT kedvére böngészheti magát :-)

Könyvhangulat

Újra bizonyosságot nyert, hogy a könyvek iszonyatosan képesek befolyásolni a hangulatomat. Tegnap ugyanis volt annyi időm, hogy öt órán keresztül, vagy lehet volt az hat is, folyamatosan olvastam Allende Kísértetház című regényét, ami bár tök jó, és tetszik, de a hangulata annyira rám telepedett, hogy szinte fojtogatott. Mikor becsuktam a könyvet, olyan frusztrált voltam, hogy szinte fel tudtam volna robbanni, és úgy éreztem most rögtön ki kell mennem a friss, hűvös levegőre, hogy lehűtsem magam. Igazából nem tudom megmagyarázni miért éreztem így magam az olvasás alatt és után... nem tudom. Ezt majd ki kell analizálnom magamban.

Különben jó könyv. :-)

(kép csak illusztráció! Forrása: http://warm-morning.tumblr.com/post/20516909504 )

Bár azt hiszem, ha befejeztem, sürgősen találkoznom kell Stephanie Plummal újfent. Itt már csak ő segíthet...

"Arra kértek, meséljem el a magam kísértettörténetét"

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a borító nem tetszik. Előbb asszociálnék belőle egy erősen alkoholista nő történetére, mint egy kísértetsztorira. Úgy értem, nézzétek meg! Hát nem olyan, mintha a nő az utolsó üveg borával kezdene erotikus szemezésbe? De persze, ízlések és borítók... meg szerencsére a belbecs attól még ugyanaz marad, akármilyen csomagolásba is teszik.

A fekete ruhás nő egy kísértettörténet, a szó legklasszikusabb értelmében. Főhőse és egyben elbeszélője Arthur Kipps, aki egy idős hölgy hagyatéka rendezésének ügyében jött a "világ végi" angol kisvárosba, és az ügy gyors intézésének érdekében kénytelen beköltözni az üres, elhagyatott házba, amelyet csak apálykor lehet megközelíteni. Bár a helybeliek nagyon ellenzik ezt az ötletét, de hogy miért, arról nagyban hallgatnak. Arthur Kipps előbb-utóbb kénytelen igazat adni a helybelieknek, mert nagyon furcsa és hátborzongató dolgok történnek abban a házban.

"Az egész dolog egyre inkább úgy hangzott, mintha egy viktoriánus regénybe csöppentem volna: egy remeteéletet élő idős hölgy titokzatos iratai, elrejtve az ódon, telezsúfolt ház mélyében."

Kísértettörténet, húú.... ha meghallom ezt a szót, szinte hallom a szereplők sikításait, akik lélekszakadva rohannak végig a sötét folyosón, menekülve az őket üldöző, lassú, de biztos tempóban haladó kísértet elől. Húú.... de különben, ha jobban belegondolok egy jó kísértettörténet igazi esszenciáját mégsem az ilyen jeleneteknél kell keresni. Az valahol az üres folyosó padlójának recsegésében vagy a magától kinyíló ajtó csikorgásában bújik meg. A sikítós, oda-sem-nézős félelem akkor igazán erős, ha nem ismerjük a pontos okát. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem a lehető legrosszabb: mert sose tudjuk, hogy hol és mikor lehetünk biztonságban.

Susan Hill ezt mind nagyon jól hozza a regényében: sokáig nem történik semmi konkrétum, nem ismerjük a háttértörténetet, nem tudjuk az okokat... csak leng az üres hintaszék vagy recseg a parketta. S a titokzatos, csontvázarcú fekete ruhás nő megjelenése számomra mindig valamiféle feszültségi tetőpont volt. (érdekes módon a főszereplő félelme ilyenkor meg pont alábbhagyott.) Az írónő nagyon jól felépítette a regényét ebből a szempontból: visszaemlékezve, azt mondanám, hogy vibrált az egész könyv az elfojtott feszültségtől. Pedig jobban belegondolva nem volt mindig félelmetes (baljóslatú igen, de félelmetes az nem). Ha a könyv feszültségének alakulásait címszavakban jellemeznek kéne, az valahogy így nézne ki: napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás, majd megint napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás és így tovább, és így tovább. Szerintem nagyon jól és tudatosan használta ezt a ritmust az írónő, ahogyan a feszültségteremtés eszközeit is jól használta, sokat merítve a klasszikus kísértettörténetekből.

Hiszen itt van még pl. ez a Mr. Kipps, aki pedig egy teljesen klasszikus gótikus elbeszélő: a regény elején szinte megállás nélkül bizonygatja az olvasónak, hogy ő mennyire a realitások embere, mennyire elutasítja a babonákat, aminek nyilván valami olyasmi funkciója van, hogy a sztori még valóságosabbnak tűnjön:

"...soha nem voltam képzelgésre hajlamos ember, nem szoktak látomásaim vagy megsejtéseim lenni. Azóta is mindig minden erőmmel kerültem az olyan gondolatokat, melyek csak távolról is a nem-anyagi világra vonatkoztak, és igyekeztem ragaszkodni ahhoz, ami prózai, látható és kézzelfogható."

De vannak még más "bevett" elemek is pl. az egész regény szerkezete, az ismétlődések (események, szellemjárás stb tekintetében) vagy maga a külvilágtól elzárt helyszín is. De ezeket nem is részletezném tovább, hiszen aki olvasott már ilyesféle történeteket (mármint a jobbfajtákat), az úgyis felismeri majd.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, sőt: hogy őszinte legyek, teljesen (kellemesen) meglepett ez a konvencionális kísértettörténet. Egy éjszaka alatt egyhuzamban simán elolvasható, csak győzze az ember chips-szel meg ropival.
Mostanában vetítik a belőle készült filmet. Nem tudom, mozivásznon mennyire fog majd klisésnek hatni a történet, mindenesetre nekem papíron totálisan működött.

Susan Hill: A fekete ruhás nő
Eredeti cím: Woman in Black
Fordította: Gieler Gyöngyi
Kiadó: Partvonal
Oldalszám: 176
Eredeti ár: 2490 Ft

A föld alatt, ahol a csillagok csak mítoszok

WOHOOO - sikítanám hangosan, ha megkérdeznétek hogy tetszett ez a könyv. Minden megvolt benne, amit én egy igazán jó szórakoztató könyvtől várok: kellően beszippantós, ötletes, körömrágósan izgalmas, és ez az egész cucc még egy csipetnyi filozofikus gondolattal is meg van bolondítva. Hmm.. persze, nem kell megijedni, ez utóbbi inkább érdekes, mintsem fárasztó, és abszolút a történet javát szolgálja.
És az abroncsos szoknyákról se feledkezzünk meg...

Bár bevallom, az elején azért voltak kétségeim a könyvet illetően, ugyanis az én ízlésemnek az első pár oldal túlontúl hatásvadász volt. Rögtön belecsapódtunk ugyanis az események közepébe, mint muslicák a szélvédőbe, és miközben ezen a szerencsétlen Finn mármint nem finn, hanem Finn gyereken majdnem keresztülszáguldott egy szekér, én nem azon izgultam, hogy jajtejóúristenmostmegfogemenekülni, hanem azzal voltam elfoglalva, hogy ő most ki? És hol van? És miért van kikötözve az útra? És vajon szereti-e a csokis cookie -t?

De don't worry (be happy), a cselekmény előrehaladtával mindenre fény derül kivéve a csokis cookie-s részre, legnagyobb sajnálatomra. Néhány dolgot pár percen belül megtudunk, párra meg kicsivel később jövünk rá, aztán kiderül, hogy mégsem, aztán hogy mégis, aztán már totálisan elbizonytalanodunk, végül meg húúú....
Na, de legyünk kicsit informatívabbak: a történet szerint valahol a távoli, távoli jövőben, mikor már a tudományos élet a technikai vívmányokkal közrefogva olyan szintet ért el, hogy csak na, akkor az éppen aktuális uralkodó, nevezetesen a derék Endor király rájött, hogy marhára elege van a sok modern ketyeréből, illetve a modern gondolkodásból eredő nyűgökből, így parancsba adta azt, hogy köszöntsön be az örök XVII. század. Modern ketyerék, modern gondolkodás nuku, helyette inkább: paloták, kastélyok, hintók, fűzők, bálok, abroncsos szoknyák és teljesen autentikus pókhálók.

"Kiválasztunk egy Kort, és újrateremtjük a múltat. Olyan világot hozunk létre, amelyben nem lesz se változás, se fejlődés, amelytől félnünk kellene. Ez lesz az édenkert!"

És lőn. Bár ezzel az édenkertes dologgal akadtak némi problémák... mert hát ugyan melyik férfi örülne annak, ha fehér harisnyában és térdnadrágban kellene rohangásznia? No oké, azért akadtak más meg komolyabb problémák is, de ezt majd meglátod, ha elolvasod.
És aztán ott van ez az Incarceron is, ami tulajdonképpen egy börtön. De nem akármilyen ám! Aki csíkos ruhás rabokkal teletömött rácsos ablakos börtöncellákra asszociál az iszonyatosan nagyot téved. Az Incarceronban hegységek magasodnak, tengerek hullámzanak.... Az Incarceron egy külön világ, amelybe a rablókat, gyilkosokat és egyéb nem kívánatos elemeket száműztek (mint anno mondjuk Ausztráliába). De itt nincsenek felügyelők vagy börtönőrök... azoknál egy sokkal inkább mindent látó szem figyeli minden lépésüket. Maga a Börtön...

"Ez igen merész kísérlet, amely előre nem látható kockázatokat rejt magában. Az Incarceron rendkívül komplex, intelligens rendszer lesz. A Bentlakók számára el sem képzelhető nálánál kedvesebb, együtt érzőbb gondviselő."

Persze, ez is egy totális tévedés volt. csodálkozom különben, hogy ennyi félresiklott dolog után miért is próbálkoznak még?
No, és ebben a két világban él két főszereplőnk Finn és Claudia, akik igazából nem is különbözhetnének jobban egymástól, ám útjaik mégis keresztezik egymást.

(kép forrása: http://im.glogster.com/media/9/42/85/46/42854605.jpg )

Azért mindenkit igyekszek megnyugtatni, hogy nincsen semmiféle szerelmi szál: totálisan távol áll ez a könyv a tini románcoktól. Inkább egy steampunkos kalandregényként aposztrofálnám, hiszen itt maguk a fordulatok egyértelműen cselekvésközpontúak, nem pedig érzelmiek. Finn menekülésének története például egy csomószor eszembe juttatta Odüsszeusz kalandjait - mindkettejük útját sorozatos próbatételek és veszélyek keresztezik. Claudia története pedig olyasmi volt, mint egy lovagkori kalandregény egy meglepően önálló főhősnővel.

Fischer könyve a kalandok mellett azért elgondolkodtatni valót is bőven tartogatott számomra. Itt-ott felbukkant a teremtő-teremtett kapcsolatának kérdése, az emberek eredendő gonoszságának igaz vagy éppen hamis volta, a történelmi változás vagy átalakulás szükségének kérdése vagy maga a hit... nem csak Istenben, bármiben.
Például butaság-e hinni abban, hogy van valahol egy olyan világ, amelynek egén esténként csillagok ragyognak... És ezért a hitért vajon mire lennél képes?

Catherine Fischer: Incarceron
Fordította: Zubovics Katalin
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti ár:

Most olvasom

Elárulom, megint egy tök jó könyvet olvasok, aminek a címe egyelőre titok. Akinek van kedve játszani, ne fogja vissza magát, nyugodtan tippeljen írásos formában a kommenteknél :-) No, de adnom kéne valami fogódzót is, ugye? Most kivételesen meséljenek helyettem a képek, amik szerintem jól visszaadják a könyv hangulatát, és utalnak valamelyest a cselekményre is. (tehát mind a három kép egyetlen könyvre vonatkozik)

kép forrása: modelmayhem.com

kép forrása: beautifulsweetcandy.trumblr.com

Kép forrása: www.mailru.ru

Nektek milyen történet ugrik be a képekről? A szabad asszociáció abszolút megengedett :-)

A szobor megszólal

Hogy ne egy negatív könyvélménnyel zárjam ezt az utóbbi hetekben igazán napsütéses hónapot, úgy gondoltam írok pár sort az Abigélről, amit valójában még a hideg és szürke februárban olvastam, mikor a zord időjárás és a hétköznapok elől menekülve egy kabátkönyvre vágytam, és ennél jobbat keresve sem találhattam volna erre a célra. Szóval, ezt az élményt a jégcsapokkal tűzdelt, zimankós, jeges-havas napok óta magamban őrzöm. Nehéz számomra erről a könyvről írni...ha jól emlékszem, múltkor Diamant érezte ugyanezt az Üvöltő szelek kapcsán, és most valahogy nekem is elakad a szavam most a bejegyzés írása közben. Már egy hónapja hever itt Abigél címmel egy piszkozat, olykor megnyitottam, írtam bele pár mondatot, de aztán kitöröltem másnap. Az az igazság, hogy a könyv olvasása alatt most nem gondolatok, hanem érzések, emlékek kavarogtak bennem, amiket nehéz szavakba önteni, mert úgy érzem, képtelen vagyok kifejezni azt, amit kifejezni szeretnék. Minden olyan sablonosnak, semmitmondónak tűnik. És most ott suttog a fejemben Horn Mici, hogy "Ne szólj (...) nem kell mindig mindent megfogalmazni"... S persze teljesen igazat adok neki, de közben meg érzem azt az igazságtalanságot, hogy pont erről a könyvről ne írjak semmit? Egy sort se? Pont erről, ami ennyire rám talált?

Tulajdonképpen nem is értem hogy is maradhatott ki eddig Abigél az olvasmányaimból. Meg úgy egyáltalán Szabó Magda könyvei - igen, tiszta szégyen és gyalázat, tudom.. De ami késik, nem múlik, ugyebár. Igazából szinte rögtön kedvenc könyvemmé avattam, már a huszadik oldal környékén érlelődött bennem, és ahogy haladtam az oldalakkal, egyre biztosabbá vált a dolog. Bár az elszalasztott időt továbbra is sajnálom, hiszen belegondoltam, hogy tíz évvel ezelőtt mennyivel többet (és mást) jelentett volna ez a könyv. Eszembe jutottak a beilleszkedési nehézségeim, a gimnázium szigora, ami már közel sem volt annyira szigorú, annyira ellenőrzött, annyira fegyelmezett, mint szüleim idejében, de mégis sokszor éreztem azt, amit Gina, hogy egyszerűen megfojt már maga a légkör is. Talán, pont az Abigéllel jött el számomra az a pont, hogy ezekre az éveimre inkább kedves nosztalgiával gondoljak, mintsem utálkozva.

A történetről röviden csak annyit írnék, hogy a regény főhőse, a tizenöt éves Gina egy nap kénytelen elhagyni kényelmes, bálokkal és fényekkel teli pesti életét, mert édesapja minden magyarázat nélkül a "világ végén" levő Matula intézetbe viteti. Gina nehezen viseli az iskola puritánságát és szigorú szabályait, amelyek a diákok szinte minden percét korlátozzák. Képtelen beilleszkedni, társait eltaszítja magától, ahogyan az intézet szokásait, babonáit is... köztük Abigél legendáját is. Gina végül szökésre szánja el magát, ám a hely, amit ő börtönnek gondol, valójában inkább menedéknek bizonyul...

Szabó Magda különben ekképp mesélt erről a regényről: " Az Abigél úgy készült annak idején, hogy voltaképpen nem is készült, csak elmeséltem azoknak, akik átélték, azért mert átélték, és azoknak akik nem élték át, mert nem élték át, milyen az, amikor az emberiség elveszti józan eszét, és ránk tör a kivédhetetlen háború. (...) Nem Zsuzsanna vagyok, nem Gina, még csak nem is Torma Gedeon. Máshol keressen az olvasó: az emberiségért való rettegésben, a tényben, hogy amikor az emberiség megőrül, mindenkinek legjobb mivoltát kell aktivizálnia, hogy túléljük a válságot. A világ védelme vagyok gondolataimban ebben a regényben, és a világ reménykedése is, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek semmitől, ha ártatlan."

Legtöbbször lélegzetvisszafojtva olvastam, miközben betakart a Matula fekete-fehér világa. Jó volt most egy olyan zárt világban bolyongani, amelyben előírások, kimondatlan vagy éppen nagyon is kimondott szabályok szinte ignorálják a szürke árnyalatait, ahol nincs talán, valami vagy jó vagy rossz. A Matula törvényei egyszerűek és világosak. Biztos pontot jelentenek a külvilág folyton változó, átláthatatlan, gyakran önmagukból kiforduló törvényeihez képest.

Szabó Magda pedig... egyszerűen csodálatos! Lenyűgöző, ahogy ír. Eleinte furcsának tűnt az írásmódja, a rengeteg végeláthatatlanul hosszú mondat, amik olykor egész oldalakon keresztül csordogáltak. Aztán... aztán azt vettem észre, hogy menthetetlenül belefeledkezem, szinte sodródom mondatai ritmusával. Körbefontak, melengettek, és rengetegszer csaltak könnyet a szemembe: hol örömkönnyeket, hol pedig édesbús nosztalgiázós, olykor égető, fájó könnyeket.

Kalandos, izgalmakkal és érzelmekkel teli lányregény ez, és ennél szerintem jóval több is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire, de ennyire magával ragad. Ha majd újraolvasom (mert biztos újra fogom), lehet hogy érdemben is képes leszek róla írni. De lehet, hogy még akkor sem... lehet, hogy ez már örökre bennem marad.

Szabó Magda: Abigél
Kiadó: Európa
Oldalszám: 387
Eredeti ár: 1900 Ft

A híd túl messze van

Igazából nem voltam biztos benne, hogy erről a féltégláról akarok-e írni bármit is, de végül úgy döntöttem, mégis fogok, de csak amolyan széljegyzetként, mert hát annyira nem tetszett, hogy igazából azon kívül, hogy szerintem ez egy fostalicska, nem igazán tudok mást mondani.

A történetről röviden: András és Klára szeretkeznek. Néha meg nem. Ebben az esetben az irodalom legbanálisabb párbeszédeit produkálják. Ja, és mellesleg kitör a második világháború is....
És ennél többet szerintem felesleges írnom a cselekményről.

Különben már amikor megláttam az alcímet, elbizonytalanított. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre ezzel kapcsolatban. Hiszen, aminek a borítóján ez áll: "Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem." (vagy fordítva? fene tudja már...) - nos, ez alapján már biztos lehettem volna, hogy nem nekem való könyv, mert igen, ez pontosan olyan történet, amilyet az alcímből sejteni lehet. Bár esetemben, minden várakozásomat alulmúlta. Öhm, de tudjátok mit? Beszéljenek helyettem a könyvből vett idézetek most kivételesen, amelyek szerintem kiválóan reprezentálják, hogy mik is voltak vele a problémáim. És legalább én se pötyögöm dühtől vörös fejjel a billentyűzetet, és így kisebb az esély, hogy a szövegem a bloghoz nem méltó heveny anyázásba fulladna.

"András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprika szeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült." - jah, hát ez a titka, hogy miért is ilyen vastag ez a könyv különben. Basszus, még a kaják leírása is benne van...! és ez az idegesítő sztereotíp izé... mert Magyarországon aztán minden egyes szendvicsen ott virít a zöldpaprika... Jah, és miközben megesszük, csárdást járunk kalocsai hímzésű fejkendőinkben.
De oké, oké, nyugalom - ez még nem ok a kiborulásra... hiszen eredetileg nem a magyarok voltak a célközönség, hanem az amerikaiak, és bár fura ebbe belegondolni, de ebben az esetben most mi számítunk egzotikumnak. És ezzel együtt járnak a sztereotípiák is. Szóval, no problem.
Lendüljünk tovább!

„Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében (…) kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart.” - na, ezt olvasva valahogy úgy sipítottam, mint Janice a Jóbarátokból: Ó-te-jó-ég!
Mindig is tudni szerettem volna, hogy az aktuális főhősnek milyen illatú a vizelete... (különben ez a rész is teljesen funkciótlan volt, mint oly' sok minden más... ez egy egész bekezdést elfoglalt, és tudjátok mi lett a vége? András visszafeküdt aludni a hajnal szürke ködében. )


„A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. (..) A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt.”(20.o.) később: „András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték (…) Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidó negyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie.” (57-58.o.) - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elsőre felfogtam, hogy zsidó. De azért köszi az ismétlést, Julie! Meg a többi ötvenet is.... András zsidó volta különben olyasmi attribútum volt, mint Edward és az ő gyönyörű külseje a Twilight -ban.

"- Klára - szólalt meg. - Meghaltam volna? Itt vagy még?
- Itt vagyok. Nem haltál meg.
- Most mit kellene tennünk?
- Semmit. Csak feküdjünk itt egy kicsit.
- Jó - felelte, és csak feküdt ott. " (132.o.) - előzmény: András és Klára szeretkeztek. A párbeszéd alatt éppen nem. Azt hiszem felesleges kommentálnom a dolgot.

"- Milyen borzalmas születésnapod lett!
-Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját – Egész nap együtt voltam veled.
-A táncteremben van valami a számodra. - jelentette ki Klára. - Születésnapi ajándék.
-Nincs szükségem ajándékra. - közölte András.
-Mégis ott van.
-Majd ideadod máskor.
-Nem. - felelte Klára – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. -Lejövök veled. (…)
-Úristen – kiáltott fel András. - Mi ez?
-Nézd csak meg! - felelt Klára.
-Nem merem!
-Szedd össze a bátorságod!” - erre igazából csak annyi a reakcióm: András! Nézd már meg azt a szerencsétlen ajándékot az istenért!!
De lehetséges hogy ez így első látásra nem tűnik idegesítőnek, de amikor már ötven oldalon belül a századik hasonló párbeszédet olvassa az ember, akkor igenis felmegy benne a pumpa... bennem legalábbis abszolút.

A szerelmi jeleneteikből inkább nem idéznék, nincs nálam most felmosóvödör. De azért még egy utolsó idézetet bemásolok: "Párizs a szerelem városa. Mindannyiunknak szerelmeskedni kéne." - fúazanyja.

S igazából még vagy hússzor, ha nem harmincszor ennyi idézettel is telepakolhatnám a bejegyzést, különösebben keresgetnem se kéne utánuk, elég csak találomra kinyitnom... És bár már legalább egy hónapja olvastam a könyvet, de egy momentumot se tudnék mondani, amiért azt mondanám, hogy megérte, hogy a kezembe vettem. Sajnálom a dolgot, mert hát na... mégiscsak a II. világháború a témája, és meg lehetett volna ezt szépen is meg jól is írni. Kár hogy szerintem nem jött össze.

Julie Orringer: Láthatatlan híd
Eredeti cím: The Invisible Bridge
Fordította: Kepes János
Kiadó: Libri
Oldalszám: 654
Eredeti ár: 4990 Ft

Kémiai reakciók

Igazából nem tudom, hogy a könyv és köztem működött-e a tökéletes kémia... Ezt olyan helyzethez tudnám a leginkább hasonlítani, mintha leülnék beszélgetni egy iszonyatosan helyes sráccal, és óriási rózsaszín köd ereszkedne a szemem elé, de eközben a srácból dőlne a rengeteg olyan hülyeség, amitől legszívesebben a falnak mennék, és pár órával később egyik barátnőm megkérdezné, hogy "na, és tetszett a srác?" hátizé... erre mit lehet mondani?

Hát valahogy így voltam én ezzel a könyvvel. Mondjuk azért azt szeretném leszögezni még itt az elején, hogy nem utálom ezt a könyvet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Igazából annyiról van szó, hogy voltak bizonyos momentumok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Viszont még minden pozitív-negatív dolog előtt, bemásolom azt az idézetet a folytatásával együtt, ami a múltkori játék része volt :-) :

"- Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott.
Colin megköszörüli a torkát.
- Még soha nem szexeltünk telefonon."

Igazából, teljesen egyetértek entropic értékelésével, szinte ugyanazok a dolgok zavartak engem is. (az ő véleményétől függetlenül). Tök jól leírta azokat a problémákat, amik nekem is szemet szúrtak. Nehéz ehhez bármi újat hozzátenni, de azért kifejtem én is, ha már így alakult.
Tudom, hogy szórakoztató irodalom, tudom, hogy ifjúsági, tudom, hogy romantikus, és ezt többször is tudatosítottam magamban az olvasás alatt, néha kissé erőszakosabban, mint ahogy kellett volna. De mindezektől függetlenül olykor igenis felment a vérnyomásom, amikor Brittany sokadik nyavalygását kellett hallgatnom arról, hogy neki milyen rossz az élete, micsoda nehéz fenntartani a látszatot, és hát úgy egyáltalán, szegény... neki olyan borzalmas. És hát áh... komolyan csajszi, veled tényleg baj van! De nem az életeddel, hanem a világképeddel. Hát gügyögd már el nekem, hogy miért olyan rossz a te kis életed? A nővéred miatt? De hát szereted, meg ő is szeret téged - akkor pedig WTF? Te egészséges vagy, vannak barátaid, jó tanuló vagy és menő, nem okoz problémát a cuki és márkás rucik megvásárlása, a saját autóddal jársz iskolába, ott a lehetőséged, hogy fősulira menj - magyarázd már el nekem, hogy akkor mégis mi a gond? Mert hogy ezt próbáltad vagy kétszáz oldalon keresztül bebeszélni nekem, hogy neked milyen borzalmas, de abszolút nem voltál meggyőző. Az a gond, hogy a nővéred Little-kóros, és ezért nem illeszkedik be tökéletesen a te csili-vili életedbe? Segítened kell az etetésében meg tisztába kell raknod? És ezért önmagadat sajnálod?? Önmagadat? Komolyan? Az a baj veled Brittany, hogy te nem csak látszatra vagy felszínes, hanem tényleg. És ezt a felszínességet olyan tökélyre fejlesztetted, hogy még saját magadat is képes vagy becsapni ezzel kapcsolatban. És ezért szerintem még az anyádnál is rosszabb vagy.

És aztán ott van Alex... még az egy dolog, hogy a szövegbe indokolatlanul beleszúrt spanyol mondataitól, szóösszetételeitől a falat kapartam - sajnálom, nekem ez nem igazán tetszett - , mert hát az tényleg tök jó dolog olvasás közben, hogy hátra kell lapoznom, aztán ott bogarásszam ki a könyv végén található szótárból, hogy megtudjam, éppen tejet kér-e a társától vagy éppen melegebb éghajlatra küldi. Eszemmel fel nem foghatom, hogy miért nem lehetett inkább lábjegyzetben feltüntetni ezeket?

Tudjátok, vannak azok a pasik, akik a figyelem felkeltése érdekében szeretnek nagyokat mondani. Például hogy részegen nekitámolygott az ajtófélfának, amitől egy jó nagy dudor lett a fején, és ezt másnap a kocsmában egy pofa sör melletti asztalcsapkodások közepette úgy adja elő a társaságnak, hogy irdatlan kemény bunyóba keveredett, de szerencsére ő egy púppal megúszta a dolgot, de a többiek, akiket elgyepált.... hát ők az intenzív osztályon fekszenek jelenleg. Hogy kiket? Ó, nem, nem ismeritek őket....
Jah, hát persze.
Na, Alex stílusában is valami ilyesmit érzékeltem. Mintha folyamatosan le szeretett volna nyűgözni az ő hihetetlenül veszélyes és izgalmas életével, és ha ezt élőben kellett volna hallgatnom, szemtől szembe, hát én biz' Isten régen felálltam volna az asztaltól, és hazamentem volna inkább esti mesét nézni. Meg hát most komolyan... Latin Vér... izé, én ebből a névből inkább egy salsa tánccsoportra asszociáltam.
Mondjuk, Alexet még mindig jobban bírtam, mint a csajt.


DE! És itt jön az a de, ami talán érzékelteti a bejegyzésem első bekezdésében felvetett problémámat a tetszési-faktorral kapcsolatban.
Szóval, de.... voltak részek, amikor számomra is működött a könyv. Nagyon is. Ez úgy kb. a könyv közepére volt jellemző, amikor a két főszereplő féllábbal (majdnem falábat írtam :-D ) kilépett az önsajnálat tocsogó mocsarából, illetve arrébb húzódott a sör mámorában akcióhősökké váló társaság kerekasztalától, és egymásra kezdtek figyelni, nem pedig önmagukra. És akkor azt éreztem, hogy "na, hát mégis lesz ebből valami, csak meg fogom kedvelni ezt a könyvet". Tök jól működtek a poénok (pl. amikor Brittany meg Alex egymást szívatták, azokon iszonyatosakat nevettem :-D ), még a romantikus jelenetek is tetszettek, és hát minek is tagadjam, azért a hangulatát is sikerült elkapnom a dolognak. Teljesen körbevont ez a rózsaszínködös atmoszféra, és úgy éreztem, már én sem lógok ki annyira az olvasótáborból. Már afelé hajlottam, hogy egyértelműen ki fogom jelenteni, ez a könyv biza' tetszett (és cserkészbecsszó, még azokat a dolgait is majdnem megbocsátottam, amik ellen fentebb kikeltem).

Nyeh... de aztán a végét sikerült úgy befejeznie, hogy megint nem tudom mit gondoljak erről. Az utolsó ötven oldalt - tehát nem csupán az epilógust - egyszerűen untam. Oda lett a varázs, az atmoszféra, egyszerűen minden, amit kedveltem a könyvben. Kedves Simone, hát ezt miért kellett? MIÉRT?? Ugyan áruld már el nekem!

Működhetett volna köztünk a kémia - mondanám végül a barátnőmnek, ha kérdezne a helyes srácról - , de az az igazság, hogy a rózsaszín köd elszállt, amikor megszólalt. De azért helyes volt.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia
Eredeti cím: Perfect Chemistry
Fordította: Neset Adrienn
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 416
Eredeti ár: 3000 Ft

Most olvasom

Vagyis már nem, de tegnapig ezt olvastam.
A könyv címét most nem feltétlen kell eltalálni, de aki olyan ügyes, hogy az elolvasása után már rá is jött melyik könyvből való az idézet, ne tartsa magában. :-)
Most a jelszó a kreativitás lesz :-) Szóval, idézni fogok a könyvből egy részletet, és ha szeretnétek játszani, akkor a folytatást a képzeletetekre bízom, amit a kommenteknél alant ki is fejthettek.
Kíváncsi vagyok, milyen megoldások fognak születni.

A kérdéses könyvből egy telefonbeszélgetés részletét választottam:

"Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott."

Szerintetek mit fog válaszolni a srác a vonal túlsó végén?

Nem kell eltalálni a tényleges választ, a lényeg: legyetek kreatívak! :-)

A játék kiötlője @Nima volt, ITT megtekinthető az ehhez kapcsolódó bejegyzés.


(a bejegyzésben található kép forrása: flickr.com)

Pech

Annyira tudtam, hogy ez lesz :-D. Annyira tipikus, de komolyan... Ha valamit elköltök, kidobok, eladok, elajándékozok, elrakok, arra tuti biztos, hogy a közeljövőben szükségem lesz. Murphy állandóan üldöz engem.
Már nem tudom mióta gyűjtögettem a kicsi pénzecskémet, hogy ha majd lesz Európa akció, akkor szemérmetlenül bevásárolhassak. Vagy ha nem is szemérmetlenül, de ne okozzon gondot két vagy három könyv megvétele.
És tessék, itt van az Európa akció, én meg hétvégén elköltöttem a félretett kis pénzecskémet (nem volt egy nagy vagyon, de hát na..), mert muszáj volt, és most itt ülök a laptop előtt, a böngészőmön hat lap megnyitva, és köztük ide-oda lapozgatva bámulom a hőn áhított könyveimet...
Különben miért van az, hogy szinte mindig hó végén vagy ahhoz közel hirdetik meg az Európa könyveit? Áh, mindegy. Ez csak költői kérdés volt. Gondolom csak véletlen, de én ezt mindig elemi csapásként élem meg.
Különben, amiket kinéztem magamnak:

Umberto Eco: Ellenséget alkotni
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó...
Virginia Woolf: Flush
Szabó Magda: Álarcosbál
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó

Most igazán telefonálhatna nekem valaki a Szerencsejáték Zrt. -től mondjuk, hogy nyertem egy kis pénzt vagy ilyesmi. De mivel nem lottózom, nem szerencsejátékozom, így ennek elég kicsi az esélye, ugye?
Áh, na mindegy. Túl fogom élni. Lesz még legközelebb is, és (megint) türelmesen kivárom. Hátha akkor majd kedvezni fog nekem a csillagok állása, és végre bevásárolnom is sikerül.