Mostanában kicsit kezdek elkalandozni a gyerekkönyvek világába, mert ez (is) egy olyan szelete az irodalomnak, amivel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. Sőt, hogy úgy mondjam, sehogy se. A gyerekirodalom terén én megrekedtem a nyolcvanas évek végefelé. Amivel éppen semmi gond nincs, mert a láthatáron sincs olyan esemény, ami miatt áptudétnek kéne lennem, de ahogy egyre inkább szembejönnek velem a csodásabbnál csodásabb kivitelezésű, tarkabarka kötetek, előtör belőlem a kíváncsiság. Itt is van példának okáért a Pipogya-sorozat, amire elsősorban a meleg színeket használó illusztrációi miatt figyeltem fel, melyek igazán szemet gyönyörködtető harmóniát árasztanak magukból, és nem mellékesen Gyöngyösi Adrienn munkáit dicsérik. Meg hát persze, maga a Pipogya név mint olyan, szintén beindította nálam a szemező-reflexet, mert ezt már kimondani is gyönyörűséget okoz.

"Az emberek (...) borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek el szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik."

Szóval, a sorozat első kötete a Pipogya, a budapesti medve címet viseli, és azt hiszem, nem okozok vele fergeteges meglepetést senkinek, ha azt mondom, hogy a főszereplője egy Budapesten élő medve, aki a Pipogya névre hallgat. Igen ám, csakhogy ez a medve láthatatlan - na, ezt viszont nem gondoltad volna, mi? - és nemcsak ő, még sok más vadállat él a városokban szerteszét, az emberek közvetlen közelében láthatatlanként. Az állatok sok-sok évvel ezelőtt ugyanis az emberek kegyetlenkedései miatt háromféle döntést hoztak: voltak, akik úgy döntöttek, behódolnak az embernek és háziállatokká válnak; voltak, akik azt mondták, hogy a szabadban vívják meg az emberekkel a maguk harcait; és voltak, akik a láthatatlanság mellett döntöttek, mert biztos védelmet nyújt és a szabadságuk is az övék marad.
Ezek a városban lakó, láthatatlan állatok az évek során végül kellően antropomorfizálódtak: lakásokban, házakban élnek, a felnőttek dolgoznak, míg a csemeték iskolába járnak. A ruhákról meg már ne is beszéljünk. Igen ám, csakhogy ennek a boldog láthatatlanságnak egyszer csak vége szakadt, mikor Pipogyát, aki éppen az utcán békésen bandukolt, a vele szembejövő kisgyerek kikerülte. Vajon mi történhetett? Pipogya és barátai nyomába erednek a rejtélynek...

Ahogy olvasni kezdtem, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csupán az illusztrációk fantasztikusak, hanem a szöveg a stílusa is: vicces, a szókincse választékos, és ami a legfontosabb: csöppet sem bugyuta. A történetek nem csupán az állatok szeretetére tanítanak, hanem a másság elfogadására is, s mindezt közel sem annyira didaktikusan teszik, mint ahogy én erre előzetesen számoltam. S persze, a mondanivaló kicsit feltűnőbb és pont ezért egyértelműbb, mint egy felnőtteknek írt regénynél (s persze, a gyerekkönyveknél erre szükség is van. Hm, különben milyen érdekes ez az író által vezetett értelmezés lazulása az olvasmányoknál a kor előrehaladtával.... hm!), de mégsem fárasztóan szájbarágós, szóval idősebbek számára is abszolút fogyasztható szerintem.

(A könyv egyik illusztrációja. Gyöngyösi Adrienn munkája)

A cselekmény elég lendületes és klasszikus értelemben, jól kivehetően követi a dráma szerkezetét, ám mintha a cselekmény kibontakozása kicsit hosszadalmasra nyúlt volna. Bevallom, már a tetőponthoz közelítve kicsit lankadt az érdeklődésem, de a tortacsata végül mindenért kárpótolt. A sorozat második része már nem lett ennyire túlnyújtva, ott pont a megfelelő ritmusban pattogtak elő a különböző történések, csavarok - sokkal gördülékenyebbnek éreztem ezt a kötetet.

A karakterek terén két rész alatt nem történtek nagy változások, sőt: hogy úgy mondjam egyáltalán nem is. De mivel a könyvek lényege egyáltalán nem erről szól, ezért ezt nem is lehetne felróni nekik. Meg hát szerencsére mindegyik szereplő, egytől egyig igazán szórakoztató és első pillantásra szerethető (kivéve a tündér. Ő valahogy nem lett szimpi a két kötet alatt sem), hogy őszinte legyek nem is tudnék kedvenc szereplőt választani Pipogya, Oroszlán Géza és Tigris Oszkár közül. Az embergyerekek háza táján éreztem némi hiányosságokat - ha már elméletileg ugye ők is a "banda" tagjai - , hiszen nem igazán hordoznak magukon markáns karakterjegyeket, szinte elhalványodnak állatbarátaik mellett. Ők olyan semmilyenre sikerültek, ami számomra zavaró volt. Viszont egy gyerekolvasó szemével ez nem feltétlenül tűnhet hiányosságnak - most hogy jobban belegondolok, és próbálok más olvasóvá átvedleni. Bár így utólag ugye nem biztos, hogy sikerül - , hiszen így biztosan könnyebb beleképzelniük magukat Tomi, Anna vagy Eszter helyébe, és ezáltal átélhetőbbé válik a történet.

Mindenesetre apróbb hibái ellenére - amik talán nem is hibák, hanem a műfaj sajátosságai. Hiszen mint mondtam, nem vagyok még otthon a gyerekirodalomban - , ez egy igazán bűbájos sorozat tele kalanddal és izgalommal, és igazán jó humorral. Különben most az egyszer sajnáltam picit (de csak egy icipicit, és igazán átmenetileg), hogy nem vagyok budapesti. Poén lett volna ezt a két könyvet ott valahol egy téren vagy egy parkban olvasni, s közben fel-felkémlelni a lapok közül, hátha megpillantom én is Pipogyát, ahogy végigcammog az utcán Oroszlán Gézával az oldalán. Mert akkor biztosan elkezdtem volna nagy hévvel kalimpálni felé, és kiabálni teli torokból, hogy Sziaaaa Pipogyaaaaa!
Szegeden is feltűnhet azért vajon?

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve; Pipogya és a Városvédő Szent
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Kiadó: Pagony
Oldalszám: 88 oldal; 95 oldal

"És Filoména elém jön a múlt ködéből, és végiglépeget újra nehéz hatvan esztendőt"

A Filoména, Kosáryné Réz Lola első regénye, annak idején szinte berobbant a köztudatba az Athenaeum regénypályázatának hála, ahol első helyezést ért el. Rengeteg dicsérő kritikát kapott, és ennek köszönhetően a Nyugat munkatársai közül többen is felfigyeltek az akkor csupán huszonnyolc éves írónőre.

"...Visszafelé megyek a halott esztendők között, míg csak tiszta napfény alól nem néz reám a hegyoldalra feszített falu, aminek százszor éreztem kínos lihegését. Szerettem és féltem a lázas-meleg lélegzetet, ami kerekre tátott száján keresztül sötét torkából kiáradt."

A regény főhőse, Piatok Milka – vagyis Filoména – egy kis bányászfaluban él nagy szegénységben édesanyjával. Hogy megélhetésük biztosítva legyen, már igen fiatalon cselédnek áll. Az évek egyre múlnak, gazdái egyre-másra váltják egymást: vannak köztük módosabbak és kevésbé módosabbak is, de mindegyiküknél fájdalmak, óriási veszteségek és megaláztatások érik. Filoména mindeközben jobb életről álmodik, egy olyanról, amelyben több lehet a láthatatlan árnyéknál; amelyben végre emberszámba veszik. Élete során folyamatosan próbál kitörni nyomorúságos életéből, de végül mindig kudarcot vall. Szikraként föllobbanó boldogságmorzsák ugyan olykor-olykor megvilágítják életét, de a szikrák fényei után bekövetkező sötétségek egyre fájdalmasabban sikoltanak.

A Filoména tragikus története ellenére gyönyörű lírai nyelvezettel van körbefonva. Témája a cselédsors, akárcsak a Különös ismertetőjele: nincs című regényében, csak itt a végkicsengés sokkal pesszimistább, sokkal fájdalmasabb. Ám a cselédsors keserű léte mellett még rengeteg más problémát is felvet, és néhány dolgot igazán modern megvilágításba helyez: így például a férfiak uralta társadalmat némi feminista éllel bírálja. Filoména nem csupán cselédként, hanem nőként – szeretőként, feleségként és később anyaként – is folyton alárendelt szerepet játszik, akitől a férfiak rengeteg áldozatot kérnek. Néha olyan elképesztően nagyokat is, hogy majdnem belerokkan. Ítéletet ritkán mond ki nyíltan ezzel kapcsolatban, távol áll a keményvonalas feminista írásoktól, ennek ellenére mégis kiérződik belőle némi társadalomkritika.

Ám Kosáryné az én szememben nem csupán ettől lesz letagadhatatlanul és ízig-vérig női író: van valami olyasmi – számomra egyelőre megmagyarázhatatlan – tulajdonsága regényeinek, amely miatt legfőképp a női olvasóknak képes a többnél is többet mondani. Virginia Woolf azt írta a Saját szoba című esszéregényében, hogy a női íróknak meg kell találniuk – pontosabban ki kell fejleszteniük - azt az elbeszélésmódot, amely a női regények sajátja lehet. S Kosáryné is efelé haladt: alig kétszáz oldalban sűríti össze egy emberélet minden tragikumát, s mindezt úgy, hogy nemhogy hiányérzetünk nincs, hanem épp ellenkezőleg: sokszor szinte ólomsúlyként nehezedik ránk egy-egy ott elmúlt esztendő, vagy sikoltó szilánkként szúródik belénk egy mélyen átélt pillanat. Néha ugyan felbukkan egy-egy naivan bájos, vagy szándékoltan giccses – s ebből kifolyólag humoros – pillanat, amelyek pár percre ugyan oldani képesek ezt a sok lemondást és megaláztatást, de elfeledtetni mégsem képesek. S ez így is van jól.

A Filoména – ahogy Kosáryné regényei általában – igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Egy igazán kiforrott és komoly mű, melynek tragédiája lavinaként söpör végig az olvasó lelkében, s végül az utolsó oldalakon megadja azt a felszabadító erejű katarzist, amely miatt igazán feledhetetlen olvasmányélménnyé válik.

A könyvet nagyon szépen köszönöm Amadeának! Eddig is sejtettem, de most már biztos vagyok benne, hogy ez egy igazán csodás szülinapi ajándék. :-)

Kosáryné Réz Lola: Filoména
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 222
Eredeti ár: 590 Ft

Zene és szöveg

Jodi Picoult neve nálam összefonódott a - populáris köntösbe bújtatott - megrázó, elgondolkodtató történetekkel. Az elmúlt években magyar nyelven megjelent regényei alapján elmondható, hogy az írónő rendre ugyanazt a felépítést használja, hasonló elemekkel operál, és a karakterizáció szintjén sem hoz újdonságokat. Vannak, akik szerint könyvei szenzációhajhászok, kiszámíthatóak, mások meg inkább azt vallják, hogy Picoult könyveiben nem lehet csalódni: pontosan azt kapod, amire számítasz. Én inkább az utóbbi meggyőződést vallom. Ugyan képtelen lennék tonnaszámra falni az ilyen típusú könyveket, de évente egyszer pont jól esik. S külön öröm számomra, hogy ilyen alkalmakkor sosem kell csalódnom Picoult regényeiben: mielőtt kezembe venném, tudom mit várok, illetve mit várhatok el, hogy milyen élmény lesz olvasni – s az elvárásaimnak mindig eleget tesz. Vagy úgy is felfoghatom a dolgot, hogy Picoult az én guilty pleasure-öm :-)

A Gyere haza című kötetének első lapjain egy házaspár küzdelmeibe nyerhetünk bepillantást, akik már sokadjára próbálkoznak azzal – sikertelenül –, hogy gyermekáldásban lehessen részük. Hosszú évek után a megpróbáltatásokkal teli, szinte megfizethetetlenül drága lombikbébiprogramnál kötöttek ki, ami ugyan némi reménysugárt jelent, de talán pont emiatt még fájdalmasabb kudarcokkal ér véget. Mikor Zoe a babaváró ünnepségen veszíti el következő magzatát, Max belátja, hogy képtelen ezt tovább folytatni: nem akar többet próbálkozni, nem szeretné többet így látni feleségét. Ám Zoe nem hajlandó lemondani az anyaságról, ő a végsőkig próbálkozna: ez az ellentét végül váláshoz vezet. Házasságuk felbontása és legutóbbi vetélése után Zoe úgy érzi, nem lesz képes kimászni a gödörből, ám végül rátalál egy barátra, Vanessa személyében. Barátságuk később mély és őszinte szerelemmé alakul. Ám boldogságuk nem lehet felhőtlen, hiszen a társadalmi kirekesztés és megbélyegzettség égető billogként hagyja ott nyomát közösen töltött hétköznapjaik legharmonikusabb pillanatain is.

S ahogy a bevezetőben említettem: Picoult újabb könyve teljesen olyan, mint az eddigiek. Fejezetről fejezetre váltogatott nézőpontokon keresztül ismerjük meg a teljes történetet, s ezek az elbeszélések olykor nem is különbözhetnének jobban egymástól. Picoult pont ezekre az ellentétekre hegyezi ki regényét. Miközben olvassuk, mindhárom elbeszélőnek – Zoe-nak, Max-nek és Vanessának – teljesen, vagy éppen részben igazat adunk, vagy csak hajlandóak vagyunk megérteni álláspontjukat. Ám Picoult karakterei sajnos itt sem lesznek igazi karakterek: szereplői legfontosabb attribútumai nem is annyira a tulajdonságok, inkább a velük történt események – a történések határozzák meg őket. Klasszikus értelemben felfogott karakterizációról inkább a mellékszereplők esetében – pl. Clive tiszteletes, vagy Angela Moretti – lehet szó, ám ők kicsit meg mintha túl sztereotípra sikerültek volna.



Mindenesetre a Gyere haza is feldobott pár remek témát olvasmányos köntösbe csavarva, amiken érdemes elgondolkodni, s a felmerült – olykor provokatív – kérdésekre megadni a magunk válaszait. Ám véleményem szerint Picoult a szexualitás kérdésében mintha átlendült volna egy kicsit a ló túloldalára: némely kijelentésében úgy fogalmazott, hogy egy homoszexuális kapcsolat mennyivel jobb, kellemesebb, mint egy heteroszexuális kapcsolat, és hogy csak a homoszexuális pároknál képzelhető el a partnerek közötti egyenlőség (most perpillanat nem találom az idevágó idézetet, de ez majdnem szó szerint így hangzott el). Ami szerintem ugyanúgy nem fair, mint teszem azt egy homoszexuális kapcsolat el nem ismerése. Miért kell az egyiket jobbnak, egyenlőbbnek kikiáltani a másiknál egy olyan könyvben, aminek az egyik üzenete – szerintem – mások elfogadása lenne?

Eh, na szóval láthatjátok: ez tényleg guilty pleasure nálam a javából. Tudom és érzem a hibáit meg minden, de mégis... mégis szeretem olvasni. Persze csak bizonyos időközönként, nagy szüneteket beiktatva. Én amondó vagyok, aki már olvasott Picoult-tól és jó élmény volt számára, az ebben se fog csalódni. Aki viszont nem kedveli, azt ez a könyve se fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (részemről ez pedig egy tipikus Captain Obvious-féle kinyilatkoztatás volt. Köszönjük Emese! )

u.i.: az idézetek jelölgetéséhez most lusta voltam, szóval azért nincs most a posztban.

Jodi Picoult: Gyere haza
Eredeti cím: Sing You Home
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 474
Eredeti ár: 3490 Ft

(kép forrása: http://www.freehdwall.com/2011/10/book-music-violin-key-wonderful-hd.html)

Az szögedi Könyvhétről

Jobbnál jobb posztokkal örvendeztettek meg az idei Könyvhétről készült beszámolók kapcsán, úgy látom szuper élmény volt ez mindenkinek - hát, naná. Ha már egyszer könyvmoly az ember :-) - , függetlenül attól, hogy hosszabb-rövidebb ideig, vagy éppen melyik városban látogatta meg az országos könyves-ereszd-el-a-hajam -at.
S hát miért pont én maradjak ki a sorból a beszámolóírást tekintve, ha már egyszer szinte non-stopban kint voltam a szegedin - igaz, a pult másik oldaláról figyeltem az eseményeket, no meg a könyveket, s mindeközben sikerült teljesen rákvörösre sülnöm, de mindez igazán mellékes.

Sajnos könyveket most nem sikerült zsákmányolnom, nem mintha nem lett volna széles választék, csak ebben a hónapban kellően lyukas a zsebem a könyves partizánakciókhoz, így inkább csak csodáltam és lapozgattam őket. De tudjátok mit? Nem is bánom - na, jó akkor eléggé bántam, de így utólag már nem - , mert könyvvásárlás nélkül is fantasztikus élményekkel gazdagodtam.
Mi csináltuk a Reök-palota mellett az Olvasó - és Játszóligetet, ami telis-tele volt rakva szebbnél szebb könyvekkel mindenféle korosztály számára: kisgyerekektől egészen a kamaszokig. Csodás volt látni, ahogy a gyerekek és szüleik félbeszakították sétájukat és leheveredtek a műfűre vagy a padra, és - ki kíváncsi mohósággal, ki minden címet gondosan elolvasva - végigpásztázták az olvasópéldányokkal teli dobozokat, majd a megfelelőnek ítélt könyv kiválasztása után elkezdtek olvasni. Voltak olyan kisgyerekek, akik tátott szájjal hallgatták, ahogy anyukájuk/apukájuk mesél; voltak akik eközben folyton izegtek-mozogtak, mások csöndesen saját maguknak betűzték ki a történetet - de higgyétek el, igazi élmény volt ennyi aprócska olvasót látni egy helyen, akik együtt merültek el a könyvek világában.


A Könyvhétre felállított színpad egész közel volt - hehe. Vagyis mindenhez közel volt, hiszen az itteni Könyvhét nem foglalt el akkora területet, mint a fővárosban. Épp csak a Reök-palota előtti kis téren volt pár sátor felállítva, így a légkör igazán családias volt - , és nagyjából mindent hallhattam félfüllel. Legalábbis elméletben.
A szegedi Könyvhetet Lackfi János nyitotta meg, aki egy iszonyatosan jó beszédet mondott ennek alkalmából, igazán sajnálom, hogy néhány mondatát mégis elmulasztottam. Mindenesetre nota bene: szerezzek be magamnak egy Lackfi -kötetet, de sürgősen! (közben mint a linkből látható, teljesen belemerültem a Lovasi által megzenésített Lackfi-versekbe. Addig is, ugye...)
A rendezvény színpadán ezen a négy napon a legkülönfélébb, és olykor igazán meglepő fellépők akadtak: az itt árusító kiadók vezetőivel cseverésztek, volt néhány könyvbemutató, dedikálás - pl. Szabó T. Anna biztosan ott volt, őt láttam is a távolból; Takács Mari, gyerekkönyv-illusztrátort pedig egészen közelről :-) - , versszavalás, könyvkirálylány-választás - szóval teljesen hagyományos programok, és emellett volt még táncoscsapat, dekázó-verseny, sőt: még énekesek, együttesek is felléptek a legkülönfélébb zenei műfajokat prezentálva. Azt hiszem szombaton (vagy pénteken?) például egy olyan jó-ebédhez-szól-a-nóta-féle muzsikálás zajlott, ami hát ja... elég érdekes volt. Már csak egy jó ebéd hiányzott volna mellé, hogy teljes legyen az élmény, de abban a melegben beértem a Mekiben vett jeges kólámmal, ami csak épp' addig volt jeges, amíg oda nem értem vele a sátorhoz, de se gáz.
A legmaradandóbb program számomra Luzsi Margó pénteki mesedélelőttje volt. Csudálatos volt látni azt a sok kisgyereket, akik szinte itták Margó minden egyes szavát. Nem csoda, hiszen a mesélés egészen interaktív volt, így még a legizgő-mozgóbb gyereket is totálisan lekötötte a történet.
Egyszóval: jó buli volt ez a Könyvhét. De azért remélem, legközelebb már én is tudok vásárolni ezt-azt. Mert hát no, mégis csak egy könyves vásárról beszélünk :-)

(képek: innen)

A tegnap szigete

A Kísértetház után nem is volt kérdés, hogy mivel folytatom a sort Allende életművében kalandozva. Bár kicsit tartottam tőle, hogy ez is amolyan se-veled-se-nélküled kapcsolat lesz, mint a Kísértetház esetében volt, amivel különben nem volt semmi gond, mert szerettem azt a könyvet, viszont ennyi fura könyvet már nem biztos, hogy jól viseltem volna egyhuzamban. De ez a megérzésem , mint kiderült, nem volt teljesen helyes: a Távoli sziget abszolút magával ragadott, a nyomasztó légkör pedig most elmaradt.

"A zene olyan, akár a szél, elsöpri az éveket, az emlékeket és a félelmet, ezt a bensőmben lapuló vadat. (...) Talpammal verem a földet, s az élet felszökik a lábszáraimban, végigfut a csontjaimban, aztán hatalmába kerít, elűzi a rosszkedvet s megédesíti az emlékezetemet. Beleremeg a világ. A ritmus a tenger mélyén fekvő szigeten születik, megrengeti a földet, villámként cikázik át rajtam, s az ég felé távozva magával ragadja minden bánatomat."

A történet a tőlünk oly' távoli Saint-Domingue szigetén kezdődik 1770-ben. Tolouse Valmorain, a finom ízlésű és előkelő körülmények között élő fiatal férfi kénytelen hátrahagyni kényelmes franciaországi életét, ugyanis hírt kapott arról, hogy édesapja súlyos betegségben szenved saint-domingue-i ültetvényén. Szifilisze már a végső stádiumában van, így a halál már megváltást hoz a férfi számára, "akinek testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak és agyát köd szállta meg." Valmorain apja már egy ideje képtelen volt ellátni rendesen a birtokot, ami így hanyatlásnak indult. A piperkőc fiú így a szigeten marad édesapja halála után, hiszen az ültetvényből származó bevétel nélkül Franciaországban élő családja képtelen megtartani ottani magas társadalmi pozícióját. Az ott töltött évek során kénytelen levedleni magáról európai finomságait, hogy felvirágoztathassa a birtokot, ám ezalatt az idő alatt Valmorain eggyé válik a sziget "primitív, erőszakos világával", amitől odaérkezésének pillanatától kezdve ódzkodott.

A regény másik központi figurája Zarité, akivel csontos, kócos kislányként találkozunk először a regény lapjain, s aki alapos kitaníttatása után Valmorain birtokára kerül háziszolgaként. Zarité maga a szabadság utáni vágy, aki kisgyermekkorától kezdve képtelen beletörődni rabszolga létébe, így többször is szökést kísérel meg. Valmorain birtokára kerülvén sem képes lemondani erről a vágyáról, ám az évek elteltével valami mindig marasztalja: vagy Valmorain pánikbetegségben szenvedő felesége iránt érzett mélységes sajnálata, vagy Maurice – Valmorain egyetlen fia – iránti végtelen szeretete miatt, akire születésétől fogva úgy tekintett, mintha a saját fia volna.
Ám mellettük még rengeteg élet kap helyet ebben a regényben. Sorsuk így vagy úgy, de összefonódik a rabszolgatartással, illetve annak következményeivel – hiszen ebben a világban képtelenség megszabadulni ennek árnyékától.

Ami iszonyatosan érdekes volt számomra ebben a könyvben, az a woodo-vallás, mint olyan. Tudom, hogy ez az én szegénységi bizonyítványomat jelöli, de én kb. eddig annyit tudtam róla, amennyit a hollywoodi filmek (meg a rajzfilmek :-D ) megmutattak: azaz nálam a woodo egyet jelentett a kis viaszfigurákat szurkáló emberekkel. Oké, biztos voltam benne, hogy több van emögött, de nem igazán jártam utána a dolgoknak. Na, itt viszont a woodo teljesen átszövi a rabszolgák életét, és ezáltal kicsit jobban megismerhettem ezt a vallást, és most már tényleg tudom, hogy nemcsak a viaszbabák szurkálgatásáról van itt szó.

A Távoli sziget különben sok elemében hajaz a Kísértetházra: például mindkét regényben megfigyelhető az a történetszál, mely szerint a tönkrement birtokot felvirágoztató városi fiatalember, aki kemény munkával és akarattal eléri célját, ám a földeken töltött évek során vademberré válik, képtelen "civilizált" kapcsolatot létesíteni más emberekkel, és erőszakos, vad ösztöneinek képtelen lesz parancsolni. De ismerősnek tűnhet még a másik világban élő feleség-motívuma is: a Kísértetház Clara de Valle-ja az évek során egyre inkább maga mögött hagyja azt a világot, amelyben férje és gyermekei élnek, s a szellemvilágban éli inkább az életét. Valmorain felesége, Eugenia pedig képzelt félelmeinek rabja: mindent félelmetesnek és ijesztőnek vél, ami körülveszi, míg végül pánikbetegsége annyira elhatalmasodik rajta, hogy természetes önvédelmi mechanizmusként élete utolsó éveiben teljesen kizárja magából a külvilágot, s saját belső világában él, távol minden félelemtől.

A Távoli sziget hangulata viszont sokkal kevésbé nyomasztó: színesebbnek és élettelibbnek mondanám, ami talán annak is köszönhető, hogy az itt felvonuló karakterek között kedvelhetőek, s hovatovább szerethetőek is akadnak szép számmal (oké elismerem, azért unszimpatikusokból sem volt hiány). Ám emellett izgalmas elbeszélői megoldásnak tartottam azt, hogy Zaritét, a fekete rabszolgalányt is narrátorrá tette néhány fejezet erejéig, aki egy teljesen más hangon szólalt meg a mindentudó narrátorhoz képest: s ezalatt nem csupán a nézőpontváltást értem, hanem az események elbeszélésének felépítése is más módon történt, mint ahogy azt egy hagyományos elbeszélőtől megszoktuk. Szerintem ez is egy nagyon fontos momentum a rabszolgaság témájának felkarolásánál: hogy maga a rabszolga is megszólal. S még inkább zseniálissá teszi ezt a regényt a szememben, hogy nagyon alaposan bemutatja a rabszolgák Afrikából hozott kultúráját. Annyira, hogy olvasás közben úgy érezzük, otthonosabban mozgunk az ő világukban, mint a fehér földesurakéban. Hát így van ez.

"Megtanított elmerülni a zenében, akár az álomban. 'Táncolj, táncolj, Zarité, mert a rabszolga, ha táncol, szabad... míg táncol.' S én mindig táncoltam."


Isabel Allende: Távoli sziget
Eredeti cím: La isla bajo el mar
Fordító: Dornbach Mária
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 477
Eredeti ár: 3990 Ft

(alsó kép forrása: http://senaswift.tumblr.com/post/24379809466 )

"Atyaúristen, ki írja a forgatókönyveteket?"

Szóval, van ez a habos-babos kis szívecskés borító, ami gúnyos pillanataimban csöppet ellenérzéseket váltott ki belőlem (mert hát most komolyan.... pink szívecskevirágok...ne már), és ezért már számolni se tudom hányszor tettem vissza a könyvtári polcra majdnem ugyanazzal a lendülettel, ahogy leemeltem onnan. És igen, tudom, hogy rengetegen csudajókat mondtatok róla, meg szinte mindenkinek ez a kedvence - vagy legalább az egyik kedvence - az írónőtől, szóval ezt mind nem felejtettem el egy percre sem, meg tudom, hogy a borító meg a hátul levő szövegrészlet (mert az is eléggé elrettentő szerintem) nem minden. No, de nem is magyarázom tovább a bizonyítványomat, inkább ugorjunk át arra a részre, hogy pár hete nem csupán leemeltem a polcról, hanem haza is vittem magammal, és pár napra rá bele is kezdtem.

Öhm... és hát az úgy volt, hogy az első tíz oldalnál én komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy én ezt inkább visszaviszem a könyvtárba olvasatlanul, mert tökre gagyinak tűnt. Ó, és tudom, most túl szigorúnak tűnök meg utáltok meg minden (de azért várjátok ki légyszi a végét! És még ne utáljatok :-) ), de szerintem a levélformátumokkal Ahern -nek igenis volt problémája: sokszor tűnt úgy nekem, mintha nem tudná úgy használni, ahogy azt kéne, hiszen inkább mini-elbeszélések voltak azok, mintsem levelek.
De oké, ennyit a problémázgatós énemről. Igazából egész hamar kikapcsolt - mármint az ilyesmiken való fennakadásom... sőt, annyira, hogy szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy például egyik reggel annyira belemerültem a könyvbe, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le a villamosról.

"Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne."

Ja, de azért írjak valamit a történetről, ugye? Szóval: Alex és Rosie kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és sülve-főve együtt vannak. Aztán még az érettségi előtt messze sodorja őket egymástól az élet, mert Alexnek Bostonba kell költöznie a családjával. Azonban kapcsolatuk nem szakad meg, így a messzi távolból is részesei lesznek egymás életének; bár az idők folyamán különböző akadályok gördülnek eléjük, próbára téve barátságukat.
Történetüket pedig leveleken, képeslapokon, e-maileken, illetve chateléseken keresztül ismerjük meg.

Igazából az egész könyv egy cuki romantikus vígjátékra hasonlít, amiben Hugh Grant is tutira szerepelne. Minden egyes olvasása amolyan igazi felüdüléses kikapcsolódást jelentett - komolyan, már csak a popcorn hiányzott néha a teljes hatás eléréséhez. Kedvenc szereplőm egyértelműen Ruby volt, Rosie legjobb barátnője, akinek a szövegein tök jókat lehetett derülni, és emellett az is tetszett benne, hogy mindig jól látta a dolgokat, és ezt soha nem félt elmondani Rosie-nak - akármilyen fájó volt is az igazság, vagy akármennyire is kritikus volt a véleménye bizonyos dolgokról. Bár nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy Alex-szel együtt olykor elvetették a sulykot, amikor Rosie életéről vagy éppen aktuális döntéseiről mondtak véleményt, általában azzal érvelve, hogy "ez egyáltalán nem jellemző rád, Rosie" vagy "ez nem te vagy". De ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az ember nem változhat? Ugyanannak az embernek kell maradnia örökre, aki négyéves korában volt? Feltétlen a lemondással kell párosítanunk azt, ha valami később már nem lesz annyira fontos az életünkben? Persze, Rosie esetében nyilván nem erről volt szó, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés volt részemről, zárójel nélkül.

"...otthagytam csodálatosan intelligens családomat, elmerültem egy kád vízben, és fontolgattam, hogy bele is fojtom magam. Viszont akkor eszembe jutott, hogy még maradt egy kis csokitorta tegnapról, így mégis feljöttem levegőt venni. Van, amiért érdemes élni. "

Néha kissé klisések a benne fordulatok, és bár teljesen kiszámítható a vég, de tudjátok... mégsem ez itt a lényeg. Jó volt olvasni olyan emberekről, akik ennyire törődnek egymással, meg addig is hinni abban, hogy vannak elválaszthatatlan, életre szóló barátságok is, amelyeket nem fakít ki az idő. Tudjátok, nem is olyan régen, talán pár hónappal ezelőtt, visszaemlékeztem életem eddigi szereplőire, akárcsak Rosie Dunnie tette ezt a könyv végén, és hihetetlen melankólia szállt meg, mikor belegondoltam, hogy hány ember hány éven keresztül mennyire fontos része volt az életemnek, és most azt se tudom mi van velük. Mintha nem is lettünk volna egymásnak. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy C'est la Vie, ugye?
Szóval azért attól, hogy ilyen kis könnyed, csajos-romantikus regény ez, mégis sikerült egy-egy amolyan Rodin- pózba vágott gondolatommal azonos hullámhosszra kerülnie. Azért megjegyzendő: enélkül is maximálisan tetszett volna. Csak mert.

p.s..: I Love You ugye, ha megfilmesítenék, tuti, hogy Hugh Grant-nek is szerepelnie kéne benne? Ne kérdezzétek miért, de nekem folyton ő jutott eszembe olvasás közben. (na, jó - néha egyébként is szokott...)

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Eredeti cím: Where the Rainbow's End
Fordító: Morcsányi Júlia
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 448
Eredeti ár: 2990 Ft

Kedvenc írók

Amadea posztolta, aztán Nima körbeposztolta, és mivel én a blog indulása óta úgysem vallottam színt ezzel kapcsolatban, úgy döntöttem most jött el az idő, és én is kerekítek ebből a témából egy bejegyzést. Szóval, a kedvenc írók... volt idő, mikor foggal-körömmel ragaszkodtam ehhez a fogalomhoz, de volt olyan is, amikor úgy gondoltam kedvenc írók nálam nem léteznek, csak kedvenc könyvek. Mert az írók esetében az irodalmi értékek és tehetség mellett elengedhetetlenül ott van az ember faktor is - legalábbis szerintem. Kedvelhetem valakinek a könyveit, de ha maga az ember nem szimpatikus, akkor mégis hogy tituláljam kedvenc írómnak? De persze itt jön akkor rögtön a kérdés, hogy egyáltalán releváns-e ilyen dolgokat számon kérni a kedvenc író fogalmán...? Különben érdekes, hogy a szövegen túli dolgok a konkrét regényeknél nálam sose számítottak, ez valahogy csak ennél a fogalomnál szokott bezavarni...meggyőződésem ugyanis, hogy maguknak az íróknak is vannak üzeneteik, nem csupán a műveiknek: tudatosan, vagy tudattalanul ott rejlenek minden életútban. A kérdés csupán az, hogy melyikkel és milyen mértékben vagyunk képesek azonosulni.
De mindemellett azért a művekről sem feledkezem el, hiszen ezek is nagyban számítanak (Sőt!). Nem feltétlen kell az író, költő minden munkáját elolvasnom ahhoz, hogy kedvencnek nevezhessem. Elég ahhoz akár két mű is - már abból meg tudom állapítani, hogy írásaival mennyire képes megérinteni; mennyire érdemes tovább és direktbe keresgélnem a műveit. - mert a kedvenc írósághoz bizony ez is hozzátartozik, hogy akkor a könyvesboltok, könyvtárak polcain sokszor direkt rákeresek x.y. egyéb műveire is.. Csak mert szeretem. - Hogy ily' módon és ilyen mértékben felfigyeljek valakire, nagyon fontos nálam a mondanivaló, illetve hogy azt mennyire újszerűen és frissen képes megközelíteni; de ott van még a határtalan fantázia is, ami ha kellően ötletes, rögtön képes megnyerni magának. Emellett fontos még a jó humor is, vagy akár a -beszippantós, fotelba szegezős - hangulat, a nyelvi leleményesség, a minél ötletesebb képiesség, és hát biztos még van egy csomó minden, amivel le lehet venni rögtön a lábamról, de most hirtelen csak ezek jutottak eszembe. - lehet, nem ennyire hirtelen felindulásból kellett volna megírnom ezt a posztot, hanem kicsit még agyalgathattam volna rajta... -
És akkor kik is az én kedvenceim?


Emily Dickinson versei már abban a minutumban beszippantottak, ahogy egy gyors pillantást vetettem rájuk még anno a könyvtárban. S a későbbi ismerkedés folyamán - szó mi szó - beleszerelmesedtem minden, de úgy igazán minden versébe. Olyan iszonyatosan jó és erős képiséggel dolgozik, hogy a szinte elmondhatatlannak hitt érzelmeket szinte játszi könnyedséggel mégis elmondhatóvá teszi. Dallamos, ritmusos verseiből soha nem volt elég - szinte megállás nélkül olvasnám...
Amit olvastam tőle:
Emily Dickinson versei Károlyi Amy fordításában


J. K. Rowling neve egyszerűen fogalom nálam. Tudom, léteznek sokkal rangosabb és komolyabb írók, költők - de Rowling emberek millióinak (köztük nekem is) rengeteg mindent adott sorozatával. Minden életkoromban mást és mást jelentettek számomra a Harry Potter-könyvek, de minden egyes újraolvasáskor fülig beléjük szerelmesedek. S maga az írónő is iszonyatosan szimpatikus számomra: volt idő, mikor nem volt semmi mása, csak a saját fantáziája, és elképesztő, hogy abból a nincstelenségből hova jutott. S óriási vagyona egy részét arra használja, hogy segítsen a szegény egyedülálló anyákon és nehéz sorsú kisgyermekeken.
Amit olvastam tőle:
mind a hét HP-kötet


Lucy Maud Montgomery neve nálam egyet jelent a szépségesen idilli Avonlea-vel, vágyva vágyott álomhelyemmel. Írásaiból süt a mérhetetlen életszeretetet, s folyton bebebizonyítják számomra, hogy a legapróbb, leghétköznapibb dolgokban is meg lehet látni a csodát. Mert az Élet igenis szép!
Amit olvastam tőle:
A kék kastély
Anne otthonra talál
Anne az élet iskolájában
Anne új vizekre evez
Anne válaszúton

Virginia Woolf nálam sem maradhat ki a sorból. Írásai - legalábbis amiket eddig olvastam - mind hihetetlenül intelligensek, és közel sem hétköznapiak: érdekes, újszerű megoldásokat használ, bőven hagy számomra agyalni valót az olvasás után is. S mindemellett ott van az az első pillantásra könnyed, asszociációkkal tarkított elbeszélői módja is, ami szintén levesz a lábamról.
Amit olvastam tőle:
Saját szoba
Flush

Jane Austen sem maradhat ki a sorból éles társadalomkritikái és az iróniába burkolt humora miatt. Hát hogy lehet kibírni röhögés nélkül Norrisné, Mrs. Bennet vagy teszem azt Mary Elliot megmozdulásait? Csak mert nekem sose sikerül. Szerfelett szórakoztató.
Eddig olvastam tőle:
A klastrom titka
Büszkeség és balítélet
Meggyőző érvek
Emma


Kosáryné Réz Lola szerintem a legnőibb magyar női író. Olykor bájosan naiv, máskor meg fájdalmasan szívszorító írásai rögtön megérintenek már az első oldalaknál. S emellett olyan gyönyörűen bánik a nyelvvel, hogy szinte iszom a szavait. Mindig annyira elbűvöl.
Eddig olvastam tőle:
Porszem a napsugárban
Különös ismertetőjele: nincs
Vén diák
Egy hordó bor
Filoména


J. R. R. Tolkien regényeit nem azért olvasom, hogy jól megkomponált szövegekben gyönyörködjek, sokkal inkább rabul ejt végtelen fantáziája és szerelme az ősi regék, mondák világai és a különböző nyelvek iránt.
Eddig olvastam tőle:
Gyűrűk Ura-trilógia
A hobbit
A sonkádi Egyed gazda
A szilmarilok


P. G. Wodehouse az egyik legjobb ellenszer szomorkodás ellen. Földön fetrengősen hahotázósak a történetei, és külön öröm, hogy az esetek nagy részében igen kiváló és ötletes magyarítókat kaptak kötetei, így szóviccei, nyelvi leleményei tök jól működnek nálunk is.
Imádom az angol humort, Bertie Wooster-t meg különösen - bár tudom, sokan Jeeves -pártiak -. Szorgosan gyarapítom a Wodehouse-gyűjteményem, és alig várom, hogy tökéletesen elwodehouseozítsam magam.
Eddig olvastam tőle:
Halihó, Jeeves!
Folytassa, Jeeves!
Megőrült, Jeeves!

(de persze, lehet hogy vannak még mások is, de momentán ők jutottak most eszembe. Eh - ebből simán látható mekkora nálam a nőuralom.)

Szerelem a palackban

Múlt szerdán borult volt az ég: az eső olykor-olykor szemerkélt, vagy erősebben rázendített, s a cseppek ütemesen doboltak a piros pöttyös esernyőm tetején. Mert bizony hosszú sétára indultam, mondván mert az egészséges, meg hát egyébként sincs most bérletem, és ráadásul mennem is kellett, mert jött a drótposta, hogy megérkezett a könyv, amit rendeltem. Mert hát rendeltem. Méghozzá Mariana Alcoforado: Portugál levelek című kötetét, amiről - szégyen, nem szégyen - nem hallottam addig, míg Amadea bejegyzését el nem olvastam.

Beértem az antikba, átvettem, és jól meglepődtem. Igaz, Amadea ugyan írta, hogy milyen pici könyv ez, de a kötet csöppnyiségének tudata mégis csak akkor jutott el hozzám, mikor fizikai valójában megláttam. Pontosabban: inkább nem láttam, ugyanis a hozzácsatolt számla és a nejloncsomagolás annyira beborította ezt a piciny könyvet, hogy nem láttam belőle semmit. Mikor hazaértem, gondoltam belelapozok mielőtt Catullus és Marcus Aurelius közé elhelyezném a polcon - mert van egy "pici könyvek"-polcom - , és végül a belelapozásból egy belefeledkezős olvasás kerekedett. A Szabó Magda által írt előszó - ugyanis ő volt a kötet magyarítója - rögtön megragadott, s a levelek stílusáról, gondolatiságáról írt mondataival az utolsó szóig egyetértek - mármint így utólag.

"Ha él benned még egy parányi érdeklődés életem iránt, írj gyakran nekem. Úgy megérdemlem azt a kis fáradságot, amibe kerül, míg tudatod, mit érez szíved, hogy megy sorod. De mindenekelőtt: jöjj, jöjj, látogass meg! Áldjon az ég, szinte nem tudok elszakadni ettől a papírtól, mert kezed közé jut majd valaha. Ó, bár nekem is ez a szerencse jutna osztályrészül! Jaj, mily esztelen is vagyok! Jól tudom, hogy ez lehetetlen. Áldjon az ég, nincs erőm többre már. Áldjon az ég! És szeress, örökké!"

A Portugál levelek szerzője egy apáca volt valamikor az 1600-as években. Kolostorának erkélyéről egy nap lepillantott, és egy tisztre lett figyelmes, aki épp' a lovát táncoltatta. Végül - külső segítséggel - szerelem szövődött kettejük között, ám sejthető, hogy a magányra ítélt apáca, aki korábban nem tapasztalt ilyen érzelmeket, sokkal komolyabban vette ezt a kapcsolatot, mint a világot járó, folyton szerelembe eső nyalka tiszt. A kötet öt szépirodalmi igényességgel megírt levelet tartalmaz, amelyet az apáca a szerelmének küldözgetett egy éven keresztül.

A levelek 1669-ben jelentek meg először, ám nem portugálul, hanem franciául. Fordítója pedig - állítólag - az apáca szerelme, a lovát táncoltató katona, azaz Chamilly gróf. Már a Portugál levelek első megjelenése is viharos sikert aratott. A wikipédia szerint öt kiadása jelent meg egy éven belül - s a XVII. században még kb. negyven kiadás követte. Szóval, egy igazi bestseller volt; illetve még a mai napig is annak számít.
Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon egy ilyen kötet, ami "véletlenül" ennyire nagyon illeszkedik az akkori idők irodalmi mainstreamjébe, és mindennek tetejében nem csupán irodalmi igényű nyelvezetről beszélhetünk e kötet kapcsán, hanem olvasóként még azt is rögtön észrevehetjük, hogy mennyire feszesen és jól megkomponált ívet alkotnak ezek a levelek, s ráadásul azt se feledjük el, hogy ekkoriban szinte bevett irodalmi gyakorlat volt fikciós műveket valódiként eladni az olvasóközönségnek, szóval mindennek tudatában joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon ezek valódi levelek vagy csupán egy ügyesen tálalt fiktív levélregény? Szabó Magda egyértelműen Mariana Alcoforado szerzősége mellett teszi le voksát, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Utánaolvastam, és a vita máig tart irodalomtörténészi körökben: vannak, akik úgy gondolják, hogy az egészet Chamilly gróf írta; vannak, akik szerint valóban léteztek ezek a portugál levelek, de a gróf nem szó szerint fordította le őket, hanem itt-ott átköltötte, átfogalmazta, hogy könyvként eladható legyen; s vannak, akik szerint a levelek valóban egy portugál apáca alkotásai cakompakk.
S persze, valóban kalandosabb ez az utóbbi elgondolás, és az olvasási élményre is rárak némi pluszt - sőt! - , de én inkább maradok a kiábrándítóbb verziónál - vagyis hogy ezek fiktív levelek -, mert túl jól megkomponáltak, rengetegszer túl általánosan megfogalmazott érzésekről, emlékekről beszél, nagyon kevés benne a személyes élmény; s ráadásul a kötet túl szabályos érzelmi ívet alkot ahhoz, hogy az azt alkotó leveleket amolyan rögtönzött, és valódi bensőséges alkotásokként tekintsük. De ne legyen igazam! Bevallom, a másik verziót én is jobban szeretném igaznak tudni.

(kép forrása: www.fotocommunity.de)

Mert ha ezek a levelek - tegyük fel - valóban igaziak, akkor az még több érdekes és izgalmas kérdést vet fel, még pedig az irodalmi alkotások mibenlétének kérdéséről: például, hogy lehet-e úgy is műalkotás, ha nem olvasóközönségnek szánták? Képes-e úgy megszólítani, ha nem a megszólítás volt a célja? És persze, még napestig sorolhatnám, de inkább nem untatok senkit.

Egy a lényeg: így vagy úgy, akárki is írta ezeket a leveleket, gyönyörű olvasmány, ami érzékletesen ábrázolja a szerelem minden apró rezdülését az emésztő, vagy éppen szárnyakat adó szerelmen át egészen a lemondásig, a kedves nevének és a hozzákapcsolódó emlékek feledni akarásáig. Akár tudatos írások, akár nem, mégis van bennük valami mélységesen őszinte nyíltság, zsibbadó fájdalom, ami az egyik legátérezhetőbb szerelmes alkotások közé emeli ezt a kötetet. Még így, közel négyszáz év után is.

Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Eredeti cím: Les Lettres Portugaises
Fordította: Szabó Magda
Kiadó: Móra
Oldalszám: 110
Eredeti ár: ? (én 500 Ft -ért vettem)

A blogolás és recikönyvek apropóján 1.

Először a blogról, blogolásról...

Mikor anno - lassan már három éve, te jó ég! - elindítottam a blogomat, igazából nem is tudom, mi volt vele a szent célom pontosan, vagy hogy egyáltalán: volt-e, és nem csak merő unaloműzésből kötöttem ki itt végül. de tegyük fel, hogy egy magasabb eszmeiség vezetett, mert az olyan szépen hangzik Mindenesetre valamikor ekkortájt jöhettem rá arra, hogy mi hiányzott eddig az olvasásból: hogy alaposabban átgondoljam a regényeket, és részemről hogy ne csupán egy hebegős-habogós diskurzus alakuljon ki egy-egy fantasztikus, világmegváltó és hi-he-tet-le-nül jó könyv kapcsán. Mert a bejegyzések írása - jó esetben - sokat segít ezekben a dolgokban. (ó, ez elmehetne egy teleshopos reklámnak). És igazából, nekem ennyi a blog - lehet, hogy ez így most leírva kevésnek tűnik, és mellőz minden fennköltséget, de nekem ezek a dolgok baromi sokat számítanak. És végül is ez utóbbi a lényeges, nem?

Aztán itt-ott felbukkant ez a kérdés, - bár nem ebben a formában, de én ezt (is) leszűrtem belőlük - , hogy most a blog van az olvasásért vagy van olyan eset, hogy az olvasás van a blogért. Érdekes kérdés. Még mielőtt belemennék, leszögezném, hogy szerintem egyikkel sincs probléma: van, aki így, van, aki úgy - ez sok mindentől függ, pl. ki hogy gondol a blogjára. Hát, én most elmondom, hogy én hogy vagyok: teljesen felesleges álszenteskedés lenne részemről tagadni azt a tényt, hogy mennyire jól esik, ha valamelyik bejegyzésem a többihez képest kiugróan magas látogatottságra tesz szert, vagy hogy mennyire imádom azokat az embereket, akik veszik a fáradtságot és nemcsak hogy elolvassák a gondolataimat az adott könyvről, hanem valamilyen formában még visszajelzést is küldenek (akár csillagozásként, akár hozzászólásban), hogy jelzik: tetszik nekik amit csinálok, vagy ne adj' Isten bepötyögik, hogy meghoztam a kedvüket valamelyik könyvhöz (vagy éppen nem), vagy csak úgy egyáltalán: beszélgetnek velem.
Én ezeket mindig megtiszteltetésnek érzem - bármilyen hivatalosan hangzik is -, és ezek a visszajelzések képesek arra, hogy bearanyozzák a napomat, még akkor is, ha az a nap életem egyik mélypontja. S tudom, ez meg túlzásnak hangzik, de higgyétek el, így van.

De mindezek ellenére én mégis olyan egoista és önző dög vagyok, hogy csak és kizárólag magamnak olvasok. Amikor elolvasok egy könyvet, és írok róla, az a legfontosabb, hogy csak én vagyok, a gondolataim és a könyv, nem pedig én és az olvasók. Sajnálom, ez van. bár nem gondolom, hogy e kijelentésem miatt egy egész tömeg fog majd az utcákra vonulni.
Valószínűleg ez is az egyik ok a több száz közül, hogy miért is nem tudok világuralomra törni.
Hogy valami felkapott és divatos, nem azért olvasom el, mert felkapott és divatos, hanem ettől teljesen függetlenül, valamivel felkeltette az érdeklődésem. Bár egyre kevesebb ilyen olvasmányom csúszik be (a mostani szórakoztató irodalmas megjelenések nagy része, mintha nem igazán akarna jó lenni, inkább csak olyan nesze nektek - tisztelet a kivételnek - . Vagy csak én látom így? Mostanában csak kevés friss megjelenés tud felcsigázni, pedig pár évvel ezelőtt nem győztem kívánságlistára pakolni a könyveket...).

Ha az utóbbi időben figyelemmel kíséritek a blogomat, láthatjátok, hogy mostanában nem bővelkedem divatkönyvekben - és ezt ismételten nem pozitív vagy negatív tulajdonságként mondom, ez csak egy egyszerű megállapítás - , néha becsúszik egy-egy, meg azért vannak szórakoztató irodalmi olvasmányaim is, de azt hiszem kezdek visszatérni a szépirodalmi, illetve a klasszikus berkekbe, ahonnan még a blogolás előtt jöttem (ami nem valami népszerű téma). Sőt, az elméleti szövegek is egyre jobban hiányoznak, amik régebben szintúgy szerves részét képezték az olvasmányaimnak (ez meg még úgysem). Most jelenleg ez van - vannak ilyen időszakaim- , ami nem tudom meddig fog tartani, de még egy darabig biztosan.



Bár most egyébként is visszahúzódó korszakomat élem. Persze, nem mintha előtte hihetetlenül népszerű és folyton nyüzsgő moly lettem volna, de érzem, hogy mostanában egyre inkább magamba fordulok. Igazából a moly.hu -t közel féléve nem használom már szinte semmire csak magánlevelezésre. Eltűnt ennek az egésznek a varázsa. Nem olvasok ott frisseket (mert minek, úgyis van egy rakattal, és ennek kb. csak a 2% érdekelne. A blogokat pedig egyébként is a readeremből követtem), szöveges értékelést se írok már oda egy jó ideje, karcok írásához sincs kedvem, igaz az olvasmányaimat néha bejelölgetem, amikor épp' eszembe jut, de igazából azt is csak azért, hogy meglegyen az olvasmánylistám. (mert listamániás vagyok - mondtam már?) Ez az egész már jó ideje csendesen érlelődött bennem, még azelőtt, hogy a tömeges elégedetlenkedés elindult volna. Végül egy ottani januári dolog - amit most inkább nem részleteznék, de eléggé rosszul esett - hozta meg számomra azt a végső lökést, hogy azt mondjam, a moly és én végleg végeztünk egymással. Bár nem fogom magam törölni onnan, mert nem vagyok híve a látványos cyberharakirinek, de az nekem már azóta csak egy levelezőfelület maradt.

A nyár folyamán majd szeretném, hogy a molyon található tartalmaim (polcok, kívánságlista, várólista stb. - mondom én, hogy listamániás vagyok) átkerüljenek a blogomra valahogy, valamilyen formában és szerkeszthető tartalomként, hogy itt legyen nálam minden egy helyen, az én saját és kizárólagos online otthonomban. Ehhez majd egy kis kinézetváltásra lesz szükség, hogy ez a jó pár új tartalom szépen és rendezetten épüljön be a blogom struktúrájába. Szóval, ezt az egészet igazából csak ezért mondtam el, hogy tudjátok majd lesz hamarosan egy ilyesmi is. Meg - bár gondolom, nem hiányoztam a molyos közösségi életből sok mindenkinek, de - hogy azért mégis tudjátok, hogy ez az "ott vagyok, de mégsem" igazából ezért van.

És azt hiszem, első körben csak ennyit akartam megosztani veletek.
Hát, ez van srácok!

Ez egy - kissé elrugaszkodott - körbeposzt első fele volt, amit Nima és Lobo indított útjára a könyvesblogosok között. A második résszel még a héten jelentkezem (ha nem leszek nagyon lusta)

Az első kép forrása: INNEN

Kriszti jelmezbálba megy

Szóval, az Abigél iránt kialakult rajongásom után elhatároztam, hogy Szabó Magda ifjúsági regényeivel folytatom a sort, mielőtt a "komolyabb" műveihez kezdenék hozzá. Így került a kezembe az Álarcosbál, és legnagyobb sajnálatomra, egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ez tiszta letargiába taszított, mert én igenis szeretni akartam - legalább annyira, mint az Abigélt. De úgy a regény közepe tájékán már nem tagadhattam a dolgot, így ezt most kerek-perec kimondom: többnyire nem szerettem olvasni az Álarcosbált.

A nyolcadikos Boros Krisztina álarcosbálba készül, amelyet az iskolájukban rendeznek meg. Cigánylánynak öltözve arra készül, hogy megkérje fiatal tanárnőjének kezét az édesapja számára, hiszen tudja, ők ketten szeretik egymást. Kriszti eközben visszaemlékezik életének korábbi eseményeire, és szépen lassan megtudjuk, hogy miért és hogyan is jutott el Kriszti, Éva néni és Kriszti apukája eddig a furcsa helyzetig.

Egyszerűen nem értem, hogy mi lehetett a gond - vagyis hát pontosan tudom, hogy mi az, ami zavart benne, de nem értem magamat (és valamennyire Szabó Magdát sem), hogy ez miért is volt. Számomra az egész sokszor idegesítően didaktikus volt, és minden annyira szájbarágósan volt előadva, hogy egyszerűen kész voltam tőle. Ahogy az életben sem, úgy a könyvek esetében sem viselem el, ha megmondják, hogy mit is kell gondolnom erről vagy arról; nem szeretem, ha erőszakosan akarnak valamit lenyomni a torkomon - még akkor sem, ha szép és jó gondolatok, és egyetértek velük. Szeretem a halvány utalásokat, vagy ha megadják a lehetőséget, hogy lehessen véleményem - de azt, hogy szó szerint rám tukmálják, hogy pl. melyik karakterről pontosan mit is gondoljak (és semmi mást, csakis azt), na attól a hideg kiráz.
És tudjátok mit? Az a baj még ennek a tetejében, hogy szerintem a narrátornak nem is volt mindig igaza. Volt pl. ez a Megyeri tanárnő, aki ez az "ott-segít-ahol-tud" -típusú emberke, a narrátor(ok) többszöri elmondása szerint csupa szív meg kedvesség, de szerintem inkább egy minden lében kanál hölgyemény, aki erőszakosan és kéretlenül tukmálja rá az apukára, hogy szerinte mi lenne a jó kislánya számára. Nem az volt a gond, amiket mondott, hanem ahogyan...
Persze, azt nagyon értékeltem Megyeri Évában, hogy ennyire érdeklődött a tanulói felől, hogy ennyire odafigyelt rájuk. Azt hiszem, én utoljára általános iskolás koromban találkoztam olyan tanárokkal, akik ennyire odafigyeltek volna a diákok problémáira, gondjaira, és igyekeztek rajtuk segíteni. De azért azt hozzátenném, hogy ők sose voltak tapintatlanok vagy erőszakosak - tudták, hogy hol a határ. Megyeri Éva szerintem nem - mondom ezt annak ellenére, hogy a többi szereplő (élén az apukával meg a lányával) végül nem így gondolta.
Mindettől függetlenül, olvasás közben egy csomószor eszembe jutott az a gondolat, hogy tényleg szép ez a tanári szakma... Vagyis szép lehet, ha komolyan veszik.

Tudtad te azt például, hogy Burger tanár úr igazi festő?
Nemcsak ilyen vagy olyan: igazi. De amikor megkapta a Munkácsy-díjat, nem ment el az iskolából, nem ült be egy műterembe, nem növesztett fura szakállat, és nem járt citromszínű zekében, hanem azt mondta, ha valamit tud, jobban tud, mint más, akkor meg kell tanítania rá a fiatalabbakat. Burger tanár úr mindig azt reméli, hogy valaki közületek még jobb festő lesz, mint ő, és az többet ér a számára minden díjnál.

Néhány gondolat már ismerős volt az Abigélből - így például a háború egyértelmű elutasítása, vagy a közösség fontossága. De itt ezek olyan félreérthetetlenül, olyan tisztán és világosan - szinte szó szerint így - vannak leírva, hogy áh.... én az ilyet nem szeretem. Az Abigélben ezek valahogy másként bukkantak fel: ott a szereplők megjárták a másik oldalt is, az ellentétek kontrasztba kerültek, és így, még ha nyíltan ki is lettek mondva ezek a gondolatok (bár én azt hiszem, nem emlékszem ilyesmire), akkor azok mint végkövetkeztetések voltak jelen, nem pedig a semmiből jött, fel nem épített igazságként.
Egyedül Lujza néni, a fizika tanárnő története lóg ki ebből a szempontból a sorból. Hiszen ő valóban végigjárta ezeket a lépcsőfokokat. Lujza néni, aki folyton kivonja magát a közösségi életből, aki csak a munkájának él, és a társas kapcsolatok terén valahogy nem boldogul, az álarcosbálon igazi tanárnővé válik. Hogy miért is, ezt most nem árulom el, mert szerintem spoileres, de annyit mondok, hogy annál a jelenetnél bizony sikerült egy picit sírva fakadnom a meghatottságtól. Lujza néni jellemrajza tényleg gyönyörűen felépített - nekem ő lett a kedvenc szereplőm.
S persze, Zsuzsa leveléről sem feledkezhetek el - ami szintén egy piros pontos rész - , amit a szülés előtt, a bombázások közepette írt. Na, például itt is azért egy picit sírtam... szép rész volt, nagyon.

Örülj cigánylány, mert az élet gyönyörű, és akkora nap süt az égen, hogy a fényéből jut valamennyiünknek.

Igazából az elbeszélésmódja is tetszett a regénynek, hogy a kezdőszituációból fejtjük vissza a korábbi eseményeket, hogy az okozatból jutunk el az okokig, meg tényleg a történet is aranyos volt, csak ezek a direkt okosságok ne lettek volna. Jaj, és tudom, hogy nagyon sokatoknak a kedvence ez a könyv, szóval még inkább sajnálom, hogy nekem nem jött be annyira, mert az Abigélből kiindulva tudom, hogy milyen sokat tud adni egy Szabó Magda-regény, ha rátalál az olvasójára.... S persze, azért voltak emlékezetes pillanatok, jelenetek, mondatok, amikért azt mondom, megérte, hogy elolvastam - de mégse sikerült berántania magához, az olvasás nagy részében kívülállónak éreztem magam.
Lehet, hagyom is az írónő ifjúsági regényeit, és áttérek a felnőtteknek írt műveire...

Szabó Magda: Álarcosbál
Kiadó: Európa
Oldalszám: 232
Eredeti ár: 2500 Ft

(bejegyzésben található kép: made by Susanna via )

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.

S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

"Állatvárosban nem illik kérdezni"

Úgy tűnik, beköszöntött nálam az FKK - vagyis: a Fura Könyvek Korszaka -, bár ugye ne vonjunk le két darab általam furának ítélt könyvből messzemenő következtetéseket, de azért az tény, hogy így gyors egymás után nálam még sose követték egymást. Mert hát be kell vallanom, hogy a Zoo City is egy fura könyv - bár ezt gondolom a felvezetőből sejteni lehetett -, de nem rossz értelemben mondom ezt, hanem csak úgy, hogy tudjátok. Ugyanis, én mint potya-fantasy olvasó bátran kijelenthetem, eddig még csak hasonló se akadt utamba ebben a műfajban, amihez a Zoo City hangulatát, vagy úgy egyáltalán magát az olvasási élményét hasonlítani tudnám. De ha kicsit más műfaj világába kalandozunk, akkor már nem esne nehezemre rokonítani: a Glamoráma például egy csomószor eszembe jutott, miközben olvastam Beukes könyvét. Mert valami olyasmi, mintha Bret Easton Ellis sztárvilágának alakjai jöttek volna nyaralni egy afrikai fantasy regénybe.
És szerintem ez nagyjából lefedi, hogy milyen érzés is ezt olvasni.

"Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem."

Iszonyatosan jól felépített világa van, és az írónő olyan jól összemossa a valóság és a fantázia határait, hogyha nem tudnám, hogy fikcióról beszélünk, én komolyan simán bekajálnám az egészet. Az egyik kedvenc trilógiámban, Az Úr Sötét Anyagaiban is felbukkant már az az elképzelés, hogy a lélek különböző állatformában testesül meg, s maga az ember-állat kapcsolat milyensége itt is hasonló, de a miértek viszont már teljesen mások. Beukes történetében ugyanis nem minden emberhez szegődnek örök társul állatok, csakis az olyanok mellé, akik közvetve vagy közvetetten, felelősek mások haláláért. Az állat az életre kelt lelkiismeret - egy nagyon is jól látható megbélyegezettséget jelent. Főhősnőnk, Zinzi szintén elállatosodott: az ő lelkiismerete egy lajhár képében akaszkodott a nyakára pár évvel ezelőtt, s azóta együtt élnek Zoo City-ben, amelynek lakosait kivetette magából a társadalom, hiszen mindannyiuk múltjában valami sötét dolog rejtőzik.
Ám az elállatosodással különleges képességek is járnak. Zinzi az elveszett tárgyak megtalálására specializálódott, mágikus erejének köszönhetően képes bármit megtalálni. A legújabb megbízatása szerint egy popegyüttes eltűnt tagját kell megtalálnia, aki szőrén-szálán eltűnt... ám a nyomozás közben valami sötét titokra bukkan.

A könyv stílusa nálam teljesen telitalálat volt, olyan meglepő (en jó) hasonlatok, metaforák, szóösszetételek vannak beszúrva itt-ott a szövegben, hogy csak néztem. (pl. "úgy mosolyog, mintha ledugtak volna a torkán egy napsugarat" ) Ezeknél mindig meg is álltam, emésztgettem, ízlelgettem - és nagyon bejöttek mind, egytől egyig. De azt azért hozzátenném, hogy ezek mind csak egészséges mennyiségben fordulnak elő, nem kap már a tizedik oldal környékén csömört az olvasó - mert szerintem azért az ilyen stilisztikai díszítőelemekkel csínján kell bánni, mert könnyen lehet belőle sok(k).
És bár ezt nem igazán szoktam dicsérni egy könyvnél se (mert vagy nem tűnik fel, vagy pedig a hajamat tépem tőle), de úgy érzem itt most nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ebben a regényben a dialógusok is annyira a helyükön vannak, hogy nagyon. Beukes szigorúan csak akkor használja, amikor kell, a párbeszédek tényleg párbeszédek és nem azért vannak a szövegben, hogy gyorsabban teljen a lap. (ld: ugye a Láthatatlan híd, mint ellenpélda).

A másik megoldás, ami iszonyatosan tetszett, hogy a különböző kortárs szövegtípusokat is felhasználja a narrációban. Van itt skype-os üzenetváltás, újságcikk, szórólap, reklámszöveg, dokumentumregény részlet és még sorolhatnám, és nagyon ötletesen használja fel őket. Például az állatosodás előzményeiről tudjátok honnan értesülünk? Egy dokumentumfilm IMDB-s leírásából.
Hát mekkora posztmodernség már, nem?

Bár azt azért be kell vallanom, számomra túlságosan dzsungelsűrűségű volt a szöveg. Olykor iszonyatosan nehezemre esett követni, hogy most ki kicsoda, meg most éppen miért is megy ide meg oda a főhősnő, hiszen bár ezek mind le vannak írva, de mire eljutottam a főhőssel a megemlítéstől a megvalósításig, olyan sok információ, történés zúdult a nyakamba, hogy elfelejtettem a miérteket. Meg hát még azt is hozzátenném, hogy a modern afrikai kultúra egy óriási lyuk a kulturális páncélzatomon - ez valahogy mindig elkerült - , és így a nevek megjegyzése mindig problémát okozott nálam (vagy hogy kitaláljam milyen nemű ez vagy az a szereplő :-D ), ahogy az is, hogy halvány lila ibolyám sincs azokról a zenei irányzatokról, meg szubkultúrákról, amik itt gyakran szóba kerültek. Szóval, azért esetemben akadtak olyan dolgok, amik eléggé nehezítették az olvasást.

Mindenesetre nem mindennapi élmény volt az biztos, hiszen egy nagyon jól összerakott, érdekes írói megoldásokat használó, és (véleményem szerint) szépirodalmi igényességgel megírt fantasy regényről beszélünk.
Szerintem aki kedveli ezt a műfajt vagy csak úgy egyáltalán a nem mindennapi könyveket, biztosan el fogja nyerni a tetszését.

u.i. : Ja, és láttátok ezt a gyönyörű borítót? Hú, annyira jól visszaadja a könyv hangulatát, hogy nagyon. És ráadásul ez nem külföldről átvett borítóterv, hanem magyar! És megnéztem, sokkal, de sokkal szebb, mint az eredeti borító... wow, nem hittem volna, hogy ezt valaha megélem. Szóval, a borítótervezőnek küldök egy virtuális pacsit. :-)

Lauren Beukes: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Eredeti cím: Zoo City
Fordította: Körmendi Ágnes
Oldalszám: 355
Eredeti ár: 2990 Ft

Kísértetek kora

"Végül is meddig él az ember?
Ezer évet vagy csupán egyet?
Egy hetet él, vagy több évszázadot?
És mennyi időre halunk meg?
Az, hogy örökké, mit jelent?"
/Pablo Neruda/


Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon. Ám ezen kívül nehéz bármit is mondani a történetről, mert szerintem ez tipikusan olyan kategóriába tartozik, amit képtelenség röviden és címszavakban kifejteni, a hosszabb cselekményleírás pedig véleményem szerint egyáltalán nem adja vissza azt, hogy milyen gondolatok, érzések kavarognak az ember fejében olvasás közben, miközben ennek a könyvnek a világában jár.

S visszagondolva a regényre, talán nem is a történet, hanem maguk a szereplők azok, akik szinte beleégnek az emlékezetünkbe. Hiszen ki tudná elfeledni Esteban Trueba-t, aki a nincstelenségből jött, majd erős akaratával és szorgalmával felvirágoztatta a gazokkal benőtt, kopár Tres Marías birtokot, és pár év elteltével igen vagyonos földbirtokossá vált. Ám mindemellett kíméletlensége és erőszakossága folytán nagyon is gyarló, és félelmetesen emberi szereplő, akit egyszer még csodálunk vagy éppen szánunk, majd pár oldallal később szívből gyűlölünk. De ott van még Clara del Valle, Esteban felesége is, aki kisgyermekkorától kezdve a saját kis belső világában él, szinte teljesen kizárva magából a külvilágot. Bár ez a burok olykor meg-megreped bizonyos személyek vagy tragédiák miatt, ám tartósan mégsem képes részt venni abban az életben, ami körülveszi őt. Clara inkább a szellemekkel társalog, miközben a szemével tárgyakat röptet vagy a jövő titkait fürkészi.

A többi szereplő is egytől egyig izgalmas és erős tónusú karakter – ez még a mellékszereplőkre is igaz –, akik rengeteg kiváló háttértörténetet visznek bele a nagy egészbe. S ezekből az apró mozaikokból, melyek hol kiegészítik, hol ellenpontozzák egymást áll össze a család egységesnek ható, szinte végzetszerűnek tűnő története, melyet egyaránt nevezhetünk erőszakosnak, kegyetlennek, szenvedélyesnek és gyönyörűnek is.

Teljesen ambivalens érzések kerítettek hatalmukba a könyv olvasása közben. Allende regényének világa olyan erős atmoszférával rendelkezik, hogy szinte berántja magához az olvasót, és nem ereszti: oldalról oldalra egyre inkább belemerül ebbe a világba, még az olvasások közötti időkben azon kapja magát, hogy Esteban Trueba birtokán lépdel, vagy Clara szellembarátaival társalog. S talán pont emiatt az erős atmoszféra miatt, ami egyben mágikus és nyomasztó, (és a hangsúly leginkább az utolsó szón van) éreztem azt, hogy egyszerre vonz és taszít ez a könyv. Az utolsó oldal elolvasása után folyton azon gondolkodtam, hogy végülis melyik érzésem az erősebb vele kapcsolatban, és egyre inkább hajlok afelé, hogy nem szerettem olvasni ezt a könyvet.
Ám már lassan egy hete, hogy visszaraktam a polcra, de folyton vissza-visszatérnek rá a gondolataim, egyszerűen nem hagy nyugodni. Eszembe jutnak a regényben előforduló apró, végzetszerű események, a generációkon átívelő örök körforgás, és ez az egész kegyetlen-gyönyörű mágikusan realista világ. És arra jutottam, hogy - figyelem! egy teljesen ambivalens kijelentésem következik - szerintem ez egy iszonyatosan jó könyv. Bár továbbra is tartom, hogy nem szerettem olvasni.

Mert hát vannak ezek a fura könyvek, amiknek a világában nem szeretünk létezni, de mégis mély nyomot hagynak bennünk, olykor mélyebbet, mint egy olyan könyv, aminek a világában élvezettel lubickoltunk.

Isabel Allende: Kísértetház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 468
Eredeti ár: 3990 Ft (de a régi kiadása még biztos kapható az antikokban)


kép forrása: http://weheartit.com/entry/25679884

A hónap írója - Janet Evanovich

Pontosan egy éve állt le A hónap írója-sorozatom, ami most úgy tűnik, újra feltámadt hamvaiból, mert most van kedvem hozzá, és miért is ne. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyi idő után küldöm megint hosszabb nyaralásra. A sorozat apropója továbbra sem változott, azaz az előző havi olvasmányaim alapján választom ki, hogy melyik író(nő) az, akire kicsit - vagy éppen nagyon - kíváncsi vagyok.
Hát, akkor csapjunk is a lecsóba! A mostani választottam nem más, mint Janet Evanovich, egy igazán jófej és vicces hölgyemény, aki itthon a Stephanie Plum-sorozat szerzőjeként ismert.

Janet Evanovich (leánykori neve: Janet Schneider, szül. 1943. április 22.) relatíve későn, a harmincas éveiben kezdett el írni. Elmondása szerint az első története amolyan tündérpornószerűség volt (:-D ), de persze később másmilyeneket is írt. Tündérek nélkül legalábbis. Rengeteg kiadónak küldte el átnézésre kéziratait, de mindenhonnan csak elutasításokat kapott. Nagy elkeseredésében végül fel is hagyott az írással, s nem sokkal ezen elhatározása után, végül az egyik kiadótól érkezett egy 2000 dolláros felajánlás a Hero at Large című regényéért, ami aztán 1987-ben meg is jelent Steffie Hall álnév alatt. Janet ekkor ott hagyta a munkáját, mert egész idejét az írásnak akarta szentelni. A Hero at Large -ot még tizenegy romantikus regény követte, majd úgy döntött, egy kicsit más típusú történettel fog előrukkolni legközelebb.

Az Éjszakai rohanás című filmből merítve az ihletet, elhatározta, hogy következő regényének főhősnője fejvadász lesz. Az anyaggyűjtés ideje alatt rendőrökkel sörözött, megtanult lőni és rengeteget káromkodott... és végül ekkor alkotta meg Stephanie Plum alakját. A One for Money 1994-ben került a boltokba, és nagyon jó kritikai fogadtatásra lelt. Ám mégis a sorozat hatodik kötete hozta meg az igazi áttörést, hiszen a New York Times Bestseller listájának az első helyén landolt. A sorozat főszereplője, Steph sok dologban hasonlít írónőjére (állítólag a kínos helyzetek tőle sem állnak távol), ám Janet azt mondja, hogy szerinte erős túlzás lenne azt mondani, hogy Stephanie -t teljes egészében magáról mintázta.

(Janet Evanovich és Katherine Heigl a One for Money premierjén)

Még 1995-ben, a One for Money megjelenése (1994) után egy évvel, férjével rájöttek, hogy a regényírás elég komoly bevételeket hoz, így úgy döntöttek, hogy egy családi céget alapítanak, az Evanovich Inc. -t, amely Janet könyveinek promózásával, kiadásával, eladásával meg ilyenekkel foglalkozik. S valóban igazi családi biznisz lett belőle, hiszen gyermekeik is végül itt kötöttek ki.

Janet a napját mindig reggel hatkor kezdi, s egy rövid reggeli után rögtön el is vonul a dolgozószobájába, hogy írjon, amivel naponta minimum nyolc órát foglalkozik. De azt mondja, hogy gyakorlatilag a kiszabott nyolc órának a felét azzal tölti el, hogy csak bámulja az üres monitort, és azzal küzd, hogy nehogy lefejelje unalmában a billentyűzetet.
"Ebből most úgy tűnhet, hogy csak egy unalmas munkamániás vagyok, mindenféle hobbi vagy egyéb érdeklődés nélkül. Igazából a kedvenc időtöltésem a vásárlás, meg szeretek képregényeket olvasni, és csakis vidám filmeket szoktam nézni. Ha pedig nagy leszek, akkor Mazur nagyi szeretnék lenni."

Évente kétszer szokott könyves turnéra indulni, ahol találkozik rajongóival, illetve órákon keresztül dedikál vagy éppen felolvas a legkülönbözőbb városokban. Elmondása szerint nagyon élvezi ezeket a turnékat, mert az év többi részében dolgozószobájának magányában ül, és egyetlen társasága Ida nevezetű törpepapagája illetve az Ollie névre hallgató kutyája. "Így legalább van rá lehetőségem, hogy máshoz is beszéljek a papagájomon kívül. De a kedvenc részem ilyenkor mégis a szobaszerviz."

Mazsolázgatásra:
1. Janet Evanovich kedvenc szerzői között van Amanda Quick és Nora Roberts is. De nagyon szereti a Donald Kacsa magazint is. :-)
2. Kedvencei romantikus vígjátékok, különösen a 27 idegen igen, amelynek a főszereplője Katherine Heigl. De a régi klasszikus változatokat is kedveli, például a Párducbébit Cary Grant és Katherine Hepburn főszereplésével.
3. Imádja a Cheez Doodles -t, ami mindig segít neki, ha nem megy az írás.
4. Még 1994-ben eladta a One for Money megfilmesítésének jogát.
5. Külföldön a Stephanie Plum- sorozat már a tizennyolcadik kötetnél jár, és az írónő nem igen tervezi abbahagyni a további részek írását. (szerencsére)