Alexandre Dumas: A három testőr

Ezt már a múltkor meséltem nektek, hogy bizony Dumas regényei teljesen kimaradtak a gyermekkoromból, így elhatároztam, hogy nem maradhatok tovább ilyen tudatlanságban, meg kell velük ismerkednem. Igaz, a Monte Cristo grófját terveztem elolvasni A fekete tulipán után, de aztán másképp alakult a dolog, így A három testőr -trilógia került az olvasnivalók listájára. És most jöhet a teljes meglepődés, mert bevallom, hogy én biza' ezt a történetet egyáltalán nem ismertem. Mármint persze, tisztában voltam, hogy itt van az Athos-Porthos-Aramis hármas, meg ÁFA-ként hozzájuk csapódott D'Artagnan, és ismertem a mára szállóigévé vált szlogenjüket, az "Egy mindenkiért, mindenki Egyért!" -et, de itt a tudásom ki is fújt. Azt is tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, amit a tévében körülbelül annyiszor adnak le egy évben, mint a Reszkessetek betörők!-et, de ilyenkor mindig módszeresen elkapcsoltam. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, csak mert igen.

Szóval, a könyvről...
A három testőr című regényének legfőbb szereplője D'Artagnan, a kissé heves vérmérsékletű, bátor gascogne-i fiatalember, aki elhagyva szülőföldjét Párizsba megy, hogy tagja lehessen a király testőreinek, ám ez korántsem olyan egyszerű dolog. A francia fővárosban összebarátkozik Athos, Porthos és Aramis nevezetű testőrökkel, majd egy kis kalamajka után tagja lesz a Királyi Gárdának.
A regény három intrikával teli évet ölel fel, melyben nagy szerepet játszik Richelieu bíboros, Buckingham hercege, a királyné és XIII. Lajos király, és mintha ez még nem lenne elég a cselszövéshez, egy bizonyos Milady is alaposan összekuszálja a szálakat....

Dumas egyáltalán nem hagyott unatkozni ebben a féltégla-méretű regényében, folyton volt miért izgulnom. Ám mégis azt mondom, hogy a regény közepét kicsit időhúzásnak éreztem, az valamiért nem nyerte el maximálisan a tetszésemet. Hogy most ott valóban leült kicsit az izgalom, vagy már nagyon untam a további csűrést-csavarást, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem élveztem annyira. S ebből kifolyólag egyre jobban idegesített. Mert amint alábbhagyott az izgalom részemről, a könyv "hibái" egyre jobban kiélesedtek.

A "hibáit" azért tettem idézőjelbe, mert ezek igazából nem is hibák, a szó valódi értelmében (meg ezek tök szubjektív dolgok), sőt valószínűleg ezek, a számomra idegesítő részek a könyv elején és végén is szintén megtalálhatóak, csak ott annyira lekötött a történet, hogy észre se vettem őket, vagy csak nem foglalkoztam velük. És tudom, most sokan dühödten fogják becsukni a böngészőt, én meg a nap hátralevő részében csuklani fogok, de a regény közepénél (de csak ott!) engem legjobban a három testőr és D'Artagnan idegesített. Egyáltalán nem tűntek felnőttnek, a viselkedésüket leginkább a nyolcéves kisfiúkhoz tudnám hasonlítani. Továbbá tékozlóak, felelőtlenek, komolytalanok és sokszor nagyképűek voltak; sőt megkockáztatom, hogy olykor a butaság sem állt messze tőlük.
De persze, azért nem szeretnék velük ennyire szigorú lenni, elvégre Dumas -nak a szórakoztatás volt a célja, és talán, ha más tulajdonsággal vértezi fel őket, nem lett volna ennyire izgalmas a könyv. És ezt azért szeretném még egyszer leszögezni, hogy a fentebb említett dolgok tényleg csupán a könyv közepénél zavartak, a többi oldalon tényleg kedveltem őket. Meg szerintem ebben az is közrejátszott, hogy már kiestem a megfelelő korosztályból. Talán, hamarabb kellett volna kezdenem az ismerkedést.

S persze, az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők terén Dumas csak végletekben tud gondolkodni. Valaki vagy teljesen jó, vagy teljesen rossz. S ha az előbbi, akkor akármilyen szörnyűséget is kövessen el az illető, akármilyen hibás döntést is hoz, nem változtatja meg a megítélést róla, jótékonyan fátylat borít a kisiklásokra. Ám a gonosz szereplők tettei - ha csupán apró kis dologról is van szó - rögtön ékes bizonyítékai mohóságuknak, rosszindulatúságuknak. Egyébként az én kedvenc szereplőm Milady volt, szerintem ő volt a legötletesebb, legrátermettebb karakter ebben a regényben: okos, fantáziadús, ravasz és a manipulálás nagymestere. Sokkal életrevalóbb, mint a többi halovány, naiv, gyenge nőalak; sőt: szerintem még az itteni férfikaraktereket is simán lehagyja.

D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell

Most hogy egy kicsit kipanaszkodtam magam, azért elárulom, hogy tetszett a könyv, és élveztem olvasni. Egyszerűen csak nem tudtam szó nélkül elmenni a fentebb emlegetett (szubjektíven megállapított) hibái mellett. Izgalmas volt, és szerettem, hogy sose tudhattam milyen fejleményeket hoz a következő fejezet, milyen újabb bonyodalmakkal kell szembesülniük hőseinknek. Tényleg jó kis kalandregény, és biztos vagyok benne, ha minimum tizenöt évvel korábban olvastam volna, akkor fakanállal a kezemben, és törülközővel a hátamon rohangáltam volna, hangosan kiáltva a jelmondatot: "Mindenki egyért, egy mindenkiért!". De az is lehet, hogy már akkor is a fondorlatosan ravasz Milady szerettem volna lenni... ez már örökre titok marad.




A regényről még annyit, hogy 1844-ben jelent meg folytatásokban az egyik francia folyóiratban. A regény előszavában Dumas azt állítja, hogy ezt a történetet egy, a könyvtárban felfedezett kézirat alapján írta - persze, ahogy gondoljuk, ez az egész csupán fikció. Ám a Wikipédiáról megtudtam, hogy később bebizonyosodott, hogy Dumas valóban más munkából merített a regény megírásához, mégpedig a Mémoires de Monsieur d’Artagnan, capitaine lieutenant de la première compagnie des Mousquetaires du Roi (D’Artagnan úrnak, az első Királyi Testőrszázad hadnagyának emlékiratai) -ból, melyet 1700 körül adtak ki Gatien de Courtilz de Sandras neve alatt. És a vicces rész most jön: a könyvet a Marseilles-i könyvtárból kölcsönözték ki, és máig nem vitték vissza. Dumas -nak bizonyára annyira megtetszett a könyv, hogy úgy gondolta, megtartja magának :-) Ejnye!

A bejegyzésben található illusztrációk forrása:
http://www.cadytech.com/dumas/galerie.php



Eredeti cím: Trois Mousquetaires
Fordította: Rónay György, Csatlós János
Kiadó: Európa
Eredeti ár: 3800 Ft
Oldalszám: 688 oldal

A Brontë Lányok

Sheila Kohler: A Brontë lányok

Shelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. Úgy gondolom, hogy a három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert, és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?

A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte -ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte -ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, amiből később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba családjukhoz - ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne -nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.

Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényei nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, hogy a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkait: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.

Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény Második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte -é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön meg igazán a regény csúcspontja.

Bevallom, nem előítélet mentesen vágtam bele az olvasásába: volt egy elképzelésem, hogy ez most milyen is lehet hangulatában, stílusában (valljátok be, nektek is van a cím elolvastával). Teljesen rákészítettem magam lelkileg, és alig vártam, hogy nekikezdjek. Az első száz oldal nem győzött meg. Sőt, ennél továbbmegyek: nemhogy nem győzött meg, egyenesen az őrületbe kergetett. Egyáltalán nem erre számítottam, és tényleg már megfordult a fejemben az is, hogy nem is olvasom tovább, annyira feldühít.

Az első pár oldalig még nem volt gond – ha jól emlékszem, az első szemöldök-felhúzásom valahol a huszadik oldal környékén volt, amikor megpillantottam a "sóvár combok" kifejezést, és innentől nem volt megállás. A történet – megítélésem szerint – egyre jobban nyögött és erőlködött, bár továbbra se tudom mi célból. Brontë apuka pap és aszott öregember létére, aki éppen most esett át egy szemműtéten, olyan szexuális képzelgésekkel rendelkezik, hogy arra gondoltam folyton, hogy te jó ég, még jó, hogy nem fogadott cölibátust – tuti nem bírta volna ki. Ráizgul a nővérke "sóvár combjaira" és a halott feleségére is úgy emlékszik vissza, mint akivel milyen jó volt ágyba bújni – főleg, mikor ellenkezett. S aztán, amikor jött egy olyan fejezet, amiben a Brontë apukát ápoló nővérke önkielégítéséről olvashattam, akkor ott valahol tényleg elszakadt a cérna. Ez egyáltalán nem oké. S igazából most sem értem pontosan, hogy ez az epizód – meg a papuska kis fantáziálgatása, Charlotte -ról nem is beszélve – miért került bele? Tényleg az egésznek semmi funkcióját nem láttam akkor se, és a könyv elolvasása után se. Ez egyszerűen ott van, mert miért ne. "Há' legyen már benne egy kis szex, mer' az köll." -felkiáltással.

Egyszóval a könyv egyre inkább egy ócska, rossz ponyva benyomását kezdte kelteni bennem, aminek csak azért adták a Brontë-lányok, és nem a "Pajzán pap huncut nővérkéje" címet, mert a Brontë-nővérek divatosak, és lehet, hogy így még többen megveszik, sőt még esély is van rá, hogy egy igazi könyvkiadó kiadja, és nem a száz forintos Tiffany füzetek közt végzi. És ezt nemcsak azért mondom, mert a szex itt-ott felbukkan benne, hanem a szereplők jellemzése teljesen egysíkú és amatőr, Charlotte visszaemlékezései fájdalmasan és bosszantóan unalmasak, érdektelenek és néha egy brazil szappanopera mélységeihez közelítettek, nem is beszélve az anyuka haldoklásáról szóló visszaemlékezésről, ami már tényleg a nevetséges teátralitás határát súrolta. És én csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy ezt az egészet hogy lehetett ennyire elrontani? Utáltam az apát, utáltam a nővérkét (aki egyébként miután túlesett az önkielégítésen, lement a konyhába egy nagy cupákot elszopogatni) , meg Mr. És Mrs. H. -t, és Charlotte se volt szimpatikus. Őt is majdnem utáltam.

És aztán a Második résznél ez az egész egy csapásra megszűnt. Mintha az írónő észbe kapott volna, hogy jaj, mit tettem, ez úgy rossz, ahogy van – és innentől kezdve olyan volt az egész, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, és nem is ugyanattól az írótól. Az Első rész és a Második, illetve Harmadik rész között annyira ég és föld a különbség, hogy hihetetlen! Végre feltűnt a színen Anne és Emily is, aminek tényleg őszintén örültem, mert mint említettem Charlotte az idegeimre ment az előző részben. Itt végre azt kaptam, amit vártam – én ilyesminek képzeltem el ezt a regényt még az olvasása előtt, és ha az Első rész nem lett volna, akkor lehet, hogy még szeretném is ezt a könyvet.

Az itt felmerülő problémák és dilemmák már sokkal jobban érdekeltek, és az írónő ezeket már egyáltalán nem amatőr módon ábrázolta, nem éreztem annyira mesterségesnek, teátrálisnak a szituációkat, a párbeszédeket – végre bele tudtam élni magam. Ami sajnálok itt az az, hogy Anne és Emily továbbra se kerülnek annyira előtérbe, mint Charlotte, és igazából nem értem miért. Talán, nem találta őket annyira izgalmasnak az írónő? Az valóban igaz, hogy kevés ideig éltek, és olyan nagy sikereket -rövid életük miatt – nem tudtak megélni, mint Charlotte, és biztosan dokumentum, visszaemlékezés se maradt annyi róluk, mint nővérükről, de szerintem ebben pont ez az izgalmas... én legalábbis szívesen megismertem volna őket jobban is.

A könyvet igazából nem tudom hova tenni, hiszen az első fele szerintem rémesen borzalmas, és bár a második fele mondhatni jó, de nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt mondjam, jó volt. Inkább azt mondom, végül is nem volt annyira rossz könyv. Annyira.

Eredeti cím: Becoming Jane Eyre
Fordította: Fazekas Edit
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 219
Eredeti ár: 2580 Ft

Díjacska

Amadea és Titti volt olyan kedves és aranyos, hogy megajándékozott engem egy ilyen szép színes, vidám díjjal - ezúton is nagyon szépen köszönöm nekik. :-)

Ugye milyen szép?

Szerintem egyébként már mindenki megkapta - de amilyen lusta vagyok mostanság, elég sokára jutottam ide, hogy én is kitegyem.
Az én választottam most Joeymano lesz, szóval neki küldöm szeretettel :-)

Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee 1960-ban napvilágot látott regénye hatalmas sikereket ért el nem sokkal megjelenése után mind az ítészek, mind az olvasók körében: a szerzőt eme regényéért Pulitzer-díjjal jutalmazták, az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választották, és egy 1996-os felmérés szerint a XX. század hetedik legjelentősebb műve. Érdekes, hogy az írónő se a regényt megelőzően, sem azt követően nem írt mást, és mégis: ezzel az egyetlen könyvével méltán helyet foglalhatott a klasszikusok között.

A regény az 1930-as évekbeli amerikai Dél egyik kisvárosába kalauzolja az olvasót. Itt él a forrófejű, lány létére kissé túl fiúsan viselkedő Scout Finch bátyjával, Jemmel és édesapjával, Atticus-szal. A gondtalan, játékba belefeledkezős nyaraikat csupán egy dolog zavarja meg: ez pedig a felnőtté válás. Először Jem, majd később Scout is kénytelenek egyre többet és többet hátrahagyni gyermeki naivitásukból, hogy képesek legyenek tekintetüket az igazi világra emelni.

S ez a szóban forgó világ valahol ott kezdi el megmutatni valódi arcát, mikor ügyvéd édesapjuk, Atticus Finch elvállalja egy színes bőrű férfi védelmét a bíróságon, akit egy fehér nő nemi erőszakkal vádol...

Úgy gondolom, hogy a könyv egyik legélvezetesebb pontja a narráció. Az írónő ugyanis két narrátorral dolgozik, aki tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy: Scout Finch gyermekkori énje meséli a történetet, melyet sokszor felülír, vagy éppen más megvilágításba helyez Scout felnőtt énje.
Így megmarad a gyermeki rácsodálkozás, a társadalmilag elfogadott gondolkodás ismeretének hiánya. De ami számomra a legmeglepőbb volt - és ami a legjobban tetszett az egészben - , hogy a narrátor ártatlanságából fakadóan sok dolgot nem tud: különösen a bírósági tárgyalásra vonatkozóan, illetve az emberek gyűlöletének kiváltó okát sem ismeri teljesen, csak magát a jelenséget tapasztalja. S tudjátok mit? Szerintem sokszor a kiváltó okok tényleg nem is lényegesek; nem hiszek abban, hogy a rosszindulatra, a gonoszságra lehetne bármiféle mentséget is találni. Scout pontosan érti a lényeget, és az egészet sallangmentesen tárja az olvasók elé.

S bár ezek is már önmagukban súlyos témák, de a Ne bántsátok a feketerigót! nem csupán erről szól. A társadalmi beilleszkedés nehézségei is terítékre kerülnek, hogy mennyi terhet ró is ránk az, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. S itt nem csupán azokat a fajta konvenciókat értem, hogy miről mit kellett gondolni, vagy hogyan is kell élni ezt a kisvárosi életet, hanem ebbe beletartozik az is, hogy mit is jelentett akkor és ott nőnek lenni. Scout pont ez utóbbi szempontból lóg ki Maycomb leányai közül, hiszen szeret nadrágban járni, fára mászni, verekedni, légpuskával lövöldözni, és minden délután édesapjával együtt olvassa az újságokat – már iskolába kerülése előtt is. Csupa olyan dolog, amit a maycombiak szerint egy úrihölgy nem engedhet meg magának. S hogy Scout mennyire nem illik bele a nőkről alkotott keretbe, az igazán csak akkor derül ki számára – és az olvasó számára is - , mikor részt vesz egy, a nagynénje által szervezett külmissziós összejövetelen. Ez amolyan hölgydélután, amikor valamelyik tag házában összegyűlnek az úrihölgyek, és békésen elteázgatnak, süteményeket esznek, miközben pletykákat cserélnek egymás közt. Egy igazi, külön kis közösség bontakozik ki ekkor szemeink előtt, amelynek megvannak a saját törvényei, és amely gyökeresen különbözik a Scout által megismert férfivilágtól.

Rengeteg érdekes és nehéz téma bukkan fel ebben az alig négyszáz oldalas könyvben, ám a regény legfőbb üzenete a címben keresendő. A feketerigó az ártatlanság jelképe - igen, ezt már sok hozzáértő ember megállapította - , amely nem csupán a vád alá helyezett színes bőrű férfira vonatkozik, hanem a társadalmilag el- vagy megítéltekre, az ok nélkül bántalmazottakra, a gyerekekre is.

Harper Lee regénye valóban nagyszerű könyv, mindenkinek bátran ajánlom. Elgondolkodtató, felkavaró, és mégis légies könnyedséggel megírt történet, mely közel hetven év távlatából, és ki tudja, hányezer kilométerrel arrébb is aktuális, hiszen nem változtunk sokat azóta sem.


Eredeti cím: To Kill a Mockingbird
Fordította: Máthé Elek
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 412
Eredeti ár: 3490 Ft

"Az Idő széles szárnya nyílt, csukódott..."

Dan Simmons: Hyperion bukása

Igazából, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ugye, múltkor Simmons totálisan meggyőzött arról, hogy ez a sci-fi cucc jó is lehet. Aztán októberben az Agave megjelentette a sokak által várt folytatást, én pedig ezt is elolvastam.

"Az áradat huligánok morajló, kiabáló, rikoltozó masszájává vált; a tömeg össz-IQ-ja ezzel jóval a legszerényebb értelmi képességű tagjának IQ-ja alá csökkent. A csőcseléket a szenvedélyük hajtja, nem az eszük."

A bejegyzés lehet, hogy egyeseknek a spoiler-határon túllép, de nem nagyon, csak egy picit. De lehet, hogy még annyira sem. Igazából, ezt csak azért írom, mert nem tudom, hogy itt most hol is van pontosan a spoiler határ, de nem szeretnék senkit se megfosztani semmiféle felfedezésre váró élménytől (ez az alábbi bekezdésre vonatkozik).

Hogy őszinte legyek, az elején eszméletlenül hiányoltam azt a csudajó narrációt, ami az előző kötetben megfogott. A Hyperionban ugyanis a hét zarándok mesélte el egymásnak - illetve nekünk olvasóknak - a saját történetét, és ebből fakadóan igazi narrátor-tobzódásban lehetett részünk, hiszen a narrátorok sok mindenben különböztek egymástól: másképp közelítették meg saját történetüket, más felépítést használtak, és teljesen más stílusban adták elő ezeket nekünk. Sőt, ha műfajilag címkéznénk, mindegyikük története más-más besorolást is kapna.
Na, és ehhez képest ezt a kötetet kezdetben túl egyszerűnek éreztem (mármint a narráció szempontjából). Nyomon követhettük a hét zarándok közös kalandjait, majd későbbi szétválását - meg később még egyéb szálakat is - egy szenvtelen, szimpla E/3-as elbeszélő módban, illetve Joseph Severn (vagyis John Keats kibrid új identitása) történetét pedig egy személyesebb jellegű, E/1-es elbeszélői módból ismerhetjük meg. Szóval, nagyban sajnálkoztam magamban, hogy sokat vesztett a narráció a varázsából a korábbi kötethez képest, és aztán leesett a dolog. Ez mégsem olyan egyszerű - vagyis az, de van benne egy csavar: tulajdonképpen ez a két elbeszélő egy és ugyanaz. Az E./3.-as narrációjú részeknél ugyanúgy J. Severn a narrátor, hiszen ő álmodik ezekről a történetekről, nem vesz részt bennük, csak mint külső szemlélő. És hát persze, hogy álmodik - gondoltam magamban - hiszen Simmons ennek a regényének a címe is Keats azonos című művére utal, amelynek alcíme: Dream, vagyis álom! (fú, mennyi "cím" egy mondatban...) Ha jól emlékszem, Keats-től csak a Hyperionnal foglalkoztunk az egyetemen, a folytatása csak szóba került, hogy tudjuk, van ilyen is. Biztos érdekes lenne megnézni, hogy ezen kívül milyen kapcsolódási pontok vannak még a két mű között (mert biztosan van).

Ám Simmons regénye nem csupán Keats művét idézi meg: számos híres történet, illetve kép elevenedik meg a lapokon, amiket jó lett volna kijegyzetelni olvasás közben, de mivel nem tettem, ezért a legtöbbjét sikeresen elfelejtettem. De emlékszem például, hogy a regény valamelyik jelenete kísértetiesen emlékeztetett egy Bosch-festményre, a Shrike fája kapcsán Dante Isteni színjátékának egyik jelenete elevenedett meg előttem, illetve (de ezt a spoiler miatt nem árulom el, hogy hol) Jézus keresztre feszítése is eszembe jutott. Az Időkripták egymást keresztező, olykor egymásba mosódó, kifacsart, kitekert idősíkjai pedig Escher -képeit idézték fel bennem. (Escher képeire egyébként a szöveg több ponton is utalt)

Maga a szöveg számomra annyira sűrű volt, hogy őszinte leszek: szerintem ennek a könyvnek igen kis százalékát voltam képes teljes egészében felfogni (gondolok itt az intertextuális utalások tömkelegére, a filozofikus mondanivalóra, vagy éppen az összefüggések átlátására). Tényleg sokszor éreztem olvasás közben, hogy itt most valami nagyon lényeges, valami nagyon mély gondolatiság jelenik meg, és érzem, hogy ott van, csak nem tudom elkapni. Vagyis hát nem mindig, nem teljes egészében.

Az MI-k megfoghatatlan, emberi érzékelésünk birtokában elképzelhetetlen világát Simmons olyan zseniálisan alkotta meg, hogy csak ámultam és bámultam a lapok fölött: a szöveg egyre sűrűsödött, szinte már összenyomott. Hangos volt, nehéz, és én kicsi voltam.
Aztán Ummon megszólalt: a szöveg tipográfiája teljesen megváltozott. A folytonos nagybetűk, a szöveg a programozásban használt jelzésekkel tagolása - egyszerűen kirítt a sorok közül. Nem csupán kinézetében - mint az olvasás alatt rájöttem - , hanem kifejezés módja is teljesen különbözik a regény világában megszokott "hús-vér" emberekétől. Ummon hol a delphoi jósokhoz, hol egy mindenható istenséghez hasonlatos. Mondataiban egyszerre van jelen a mindenség és a semmi.

A Hyperion bukása méltó folytatása a korábbi kötetnek, sőt: az írói zsenialitás szerintem csak tovább fokozódik. Nem egyszerű könyv, de nem is egyszer olvasós. Az ilyen könyveknél érzem azt igazán, hogy mennyire keveset is tudok az irodalomról, a filozófiáról, a világról és a mindenségről.

(a poszt címe Keats: Hyperion című művéből van)

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Fall of Hyperion
Fordító: Huszár András
Oldalszám: 635
Eredeti ár: 3480 Ft

"Én vagyok a poszáta"

Suzanne Collins: Futótűz

Ahogy elolvastam Az éhezők viadalát, szinte abban a minutumban vettem is elő a következő részt - képtelenség volt vele leállni, annak ellenére, hogy viszonylag egész sztoriként ért véget az előző rész. Persze, csak azért mondom, hogy viszonylag, mert azért így is elég sok elvarratlan szál maradt, de mégis kerekebb történet volt, mint a Futótűz, ami aztán tényleg úgy ért véget, hogy képtelenség megállj!-t parancsolni magamnak, és most kénytelen vagyok tűkön ülve várni a folytatásra. Amadea pedig nem rég megsúgta nekem, hogy november 17-ig leszek fakírságra ítélve - be is jegyeztem a naptáramba.

Nos, mivel nem tudok úgy beszélni erről a részről, hogy Az éhezők viadalának végére ne utalnék, ezért aki még nem olvasta az első részt - de feltett szándéka -, akkor az kérem, ne olvassa tovább a bejegyzést.
Véget ért az Éhezők Viadala, Katniss és Peeta a győzteseknek kijáró gondtalanságban tengetik napjaikat. A családjukkal együtt szép, új házba költöztek, bőven van pénzük, és az élelemnek sincsenek hiányában. Ám Peeta, Gale és Katniss közti kapcsolat már feszültségekkel terhes - sok minden megváltozott a Viadal óta. Katniss a két fiú közt őrlődik, nem mer lépni igazából egyikük felé sem, és még ha mindez nem lenne elég, Peeta -val újra el kell játszaniuk a szerelmesek szerepét, hiszen elindulnak a Győzelmi Körútra.
Eközben Katniss -t meg is fenyegeti Snow elnök, hiszen a Körzetek egyre elégedetlenebbek, néhányan már lázadozni kezdtek - s ezért Katniss -t teszi felelőssé, aki a Viadalon nyíltan szembeszállt a Kapitólium akaratával, és győzött. Legalábbis egyelőre. Ám a Kapitólium tudja, hogy hogyan bosszulja meg Katniss ellenszegülését.

Sokan panaszkodtak arra, hogy ez a kötet kicsit nyögvenyelősebben indult, mint az első, és a regény kezdése már-már az unalmas kategóriába sorolható. Én viszont ezzel egyáltalán nem értek egyet, azért szerintem itt is bőven lehetett találni izgalmas vagy éppen érdekes dolgokat. Igaz, nem úgy izgis, mint az arénában - hanem kicsit máshogy. Az eleje inkább rejtett feszültségekkel teli: a folytonos lehallgatások, kémkedések, a tizenkettedik körzetben véghez vitt szigorítások mind-mind valóban nem adrenalin növelő események, viszont az ezekből fakadó tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése bőven kárpótolnak a várt izgalmakért. Legalábbis engem. A regény közepén felpörgő eseményekről pedig már ne is beszéljünk.

Az előző kötetben szintén nagy szerephez jutó Kapitólium, most még hangsúlyosabbá lesz. Hogy úgy mondjam, az ő vasmarkára van kihegyezve a történet - hogy hogyan tartja sakkban a körzetek lakóit; hogyan manipulálja az embereket; hogyan zsákmányolja ki a dolgozókat, és miféle demagógiával él az emberek megtévesztésére. Az összes körzet tulajdonképpen azért jött létre, hogy a központ, vagyis a Kapitólium igényeit kielégítse: miközben emberek halnak éhen a mezőgazdasági szektorban, a Kapitóliumban élő emberek degeszre tömik magukat a finomabbnál finomabb ételek tömkelegével, hogy aztán valami speciális lötty segítségével kihányhassák, és üres hassal folytathassák tovább a lakomát... ám a Kapitóliumban élő emberek nem csupán az élelemben, hanem minden luxus cikkben dúskálnak - nincs hiányuk semmiben, így az ő problémáik leginkább csak a külsőségekben nyilvánulnak meg, s képtelenek egy hullámhosszra kerülni a körzetekben élő emberekkel, akik nap mint nap a megélhetésért dolgoznak keményen, és a szemöldökük kiszedése, vagy a szőrtelenítés problémájának nagysága valahol a béka popsija alatt foglal helyet náluk. S ha belegondolok, ebben is mennyi igazság van... hány fejlődő ország van most kiszolgáltatva a fejlett országok kényének-kedvének? Hány afrikai országot használnak most ipariszemét-lerakónak? Hány országban éheznek, miközben nálunk bőven van választék a hazai és egzotikus termékekből egyaránt? Nem mi is a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy figyelmet szentelnénk ezekre a problémákra?
Mi is a Kapitóliumban élünk...

Ám a társadalom-kritika csak egy nagyon halvány vonalon jelenik meg a könyvben, és egyáltalán nem szájbarágósan. Éppen annyit kapunk belőle, hogy ez a löket elég ahhoz, hogy tovább gondoljuk ezeket a dolgokat.
Emellett persze ugyanúgy izgulhatunk Katniss -ért, Peeta -ért és Gale -ért - szóval, ismét: aki nem akar elvonatkoztatni, annak továbbra sem szükséges, anélkül is élvezhető a történet. Bár szerény véleményem szerint, ha nem gondoljuk tovább, sokat veszíthetünk.
S persze, tudom, hogy az a tény, hogy valamiről elkezdünk gondolkodni, vagy elkezd minket érdekelni, még nem változtatja a világot egy jobb hellyé. De azt hiszem, legalább az első lépést megtesszük.
A Futótűz kiváló átvezető kötet volt, az első részben megismert viszonyok, jellemek, problémák és az ellenük való lázadás egyre tovább és tovább mélyed, még maga a Viadal eseménye is egy egészen új színezetet kap az előző részhez képest. Én pedig egyre izgatottabban várom, hogy végül hogyan is ér véget ez a trilógia, és hova fajulnak majd az események.

Eredeti cím: Catching Fire
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 320
Ára: 2980 Ft

képek forrása:
1. http://district12.be/gallery/displayimage.php?album=5&pid=178#top_display_media
2. http://hongerspielen.hyves.nl

Sose hagyjon el benneteket a remény!

Susanne Collins: Az éhezők viadala

Van az a semmihez nem fogható érzés, amikor jó időben és jó helyen találja meg az olvasóját a könyv. Amikor tulajdonképpen annyira mindegy, hogy ez klasszikus, szépirodalom vagy szórakoztató, hogy mennyi eszmei értéket hordoz magában, vagy úgy egyáltalán minden tök mindegy, mert csak a könyv van, és az olvasó, és semmi más.

Olyan ritkán fordul elő velem, hogy valami ennyire, de ennyire rám találjon - sok könyvet szeretek, sok történetet jó volt olvasni, de olyan, hogy teljesen kizárom magamból a külvilágot, és egyáltalán nem érdekel a sok mosatlan edény, vagy a halomnyi koszos ruha, ami éppen mosásra vár a mosógép mellett, vagy hogy lesz-e a főtt kaja ebédre - szóval mindezt tényleg ritkán tudom kizárni magamból, ahogyan az is ritkán fordul elő velem, hogy egész álló nap nem csinálok semmi mást, csak bekucorodok a fotelembe, és olvasok. Most pedig péntek este óta ez van. Mint az idetett borító képéből is sejthetitek - igen, mindezért Az éhezők viadala a hibás.

Már korábban is sok dicsérő véleményt olvashattam a könyvről, de mivel disztópiáról van szó, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet - nem tudom megmagyarázni miért, de ez a műfaj elég távol áll tőlem, még ha olyan igazságok is fogalmazódnak meg benne, mint mondjuk Orwell 1984 című regényében. Aztán húgom végül a kezembe nyomta, és mondta, hogy olvassam el, mert nagyon jó. Mennyire igaza volt!

A távoli jövőben, a mai Észak-Amerika térképe némiképp átrendeződött. A bőség országa már nem ugyanaz, mint régen. Az emberek éheznek, alig tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges napi betevő falatjukat. A tizenkét körzet lakói ki vannak szolgáltatva a Kapitólium kényének, kedvének, hiszen minden évben minden körzetből kisorsolnak egy fiút és egy lányt, hogy aztán egy arénába eresszék őket, ahol életre-halálra menő küzdelmek árán, végül csak egy győztes maradhat. Az, aki túléli a többieket. S az egész vérengzést élőben közvetítik.
A hetvennegyedik viadal sorsolásán a tizenhat éves Katniss ártatlan húgára esik a választás, aki szelíd, mint egy bárány, és még soha nem ölt. Katniss tudja, hogy a viadalon húgára a biztos halál várna, így önként jelentkezik helyette a viadalra. S persze ő is az esélytelenek közé sorolja magát, de ezzel a döntésével legalább megmenti húga életét - legalábbis a következő viadalig biztosan. A helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy a fiú, akit az ő körzetéből sorsolnak ki Peeta, aki sok évvel ezelőtt megmentette Katniss -t és családját az éhhaláltól... Most pedig versenytársakká válnak. Katniss csak abban reménykedik, hogy a viadalon nem neki kell majd végeznie a fiúval.

A könyv már az első oldalaktól kezdve magához láncolt, és amikor elérkeztünk a Viadalhoz, na onnantól kezdve aztán már tényleg nem hagyott nyugodni. Igazi pörgős cselekményű, belevaló ifjúsági regény ez. A mai ifjúsági regényekre jellemző klisék bár itt-ott feltűnnek: mint például az önálló, felnőttként viselkedő fiatal hősnő, a szinte kihagyhatatlanná vált szerelmi háromszög, de ezt Collins mégis valahogy olyan módon tálalja a regényében, hogy nem éreztem ezeket panelelemeknek, inkább arra gondoltam, hogy ezeket eszméletlenül eredetinek (vagy ha eredetinek nem is, de mindenféleképp indokolt elemként) tűntek fel. Oka van, hogy Katniss miért is olyan amilyen - ez fontos elem a cselekmény alakulásának szempontjából, s maga a szerelmi háromszög is igazán - számomra - érdekes kérdéseket vetett fel bennem.

(forrás: ew.com)

A Viadalra való készülés során, mielőtt bemutatkoznának a versenyzők a közönségnek - Katniss és a többiek igazi átalakuláson mennek keresztül mentoraiknak és stylistjaiknak hála. Tudjátok, kell a show a népnek. S biztosan nem én vagyok az első, aki megjegyzi, de ez az egész kísértetiesen hasonlított a médiában zajló dolgokhoz. Ahol nem elég, hogy ott vagy a magad természetességében, kell valami, amit ki kell domborítanod a személyiségedben, ami miatt emlékezetesség válhatsz a közönség szemében - s ez már iszonyatosan nem lényeges, hogy ez az egész természetességgel jön belőled, vagy mesterségesen kreált. A lényeg: tűnj ki a tömegből, és nyerd meg magadnak az embereket. S ennek érdekében sokszor hazudni kell - hazudni olyan dolgokról, amelyeknek csak a maguk tisztaságában szabadna létezni. S persze, itt jön a kérdés, hogy ilyen egy kitalált, egy eljátszott, egy mű dolog válhat-e valaha őszintévé? S ha igen, képesek leszünk-e felismerni, hogy megváltozott, vagy még mindig csak a szerepünket játsszuk?
És szörnyülködhetünk Az éhezők viadalán - mármint magán az eseményen - , de kérdem én, a mi világunk médiája nem ugyanolyan kegyetlen? Nem hajszol embereket a halálba, vagy a kétségbeesésbe? Nem kell a világsztároknak is ugyanúgy teljesíteniük, megfelelniük az elvárásoknak nap mint nap? A rájuk irányuló folytonos figyelem és elvárások nem hajszolják-e bele őket olyan dolgokba, ami néha az elképzelhetetlenség határát súrolja? Hiszen, ha nem teszik, rájuk is úgymond pusztulás vár - amit nem kell a szó konkrét jelentésében érteni, szimbolikusan is felfogható a dolog.
S persze, ezt nem csak kizárólag a média műveli - hanem mi, a közönség is ugyanúgy benne vagyunk.

De itt azt hiszem, ezt abba is hagyom, mert elég messzire vinne most ez az eszmefuttatás. Persze nem muszáj elvonatkoztatni, a regény így is-úgy is viszi magával az olvasót, és nem ereszti egy percre sem.
Ahogy letettem a regényt, már kapkodtam is a folytatásért - már olvasom is - , mert ezt nem lehet csak így abbahagyni. Azt hiszem, én most rajongok.
A regényből egyébként film is készül, nem is olyan sokára már a mozikban is láthatjuk - ennek egyelőre nem tudom, hogy örülök-e vagy sem.

Eredeti cím: The Hunger Games
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 299
Ára: 2680 Ft

A Panemről készült térképet a fanpop.com -on találtam.

Emma szerelme

Fábián Janka: Emma szerelme

Fábián Janka regénye nem először lép a nagyközönség elé: a korábbi kiadás egy kis könyvkiadó gondozásában jelent meg pár évvel ezelőtt, fedelén egy gyönyörű Mucha-képpel. Bloggerektől és innen-onnan már akkor is hallani lehetett róla, végül ez év nyarán megújult külsővel már az Ulpius-ház gondozásában látott ismét napvilágot - itt már kevesebb a Mucha-kép, viszont több a lila. S valóban: ahogy ezt a borító kinézetéből, illetve a címből sejteni lehet, ez a regény valóban a női
olvasóknak szól.

Emmával, a regény főszereplőjével tizenhárom évesen találkozunk a regény első lapjain 1907 nyarán, amikor édesapjával, Zoltánnal együtt az Orient-expresszen robognak Budapest felé, hogy aztán az évek óta nem látott Balatonkörtvélyes felé vegyék az irányt, ahol a régi kedves barátok mellett, az itt hagyott fájó emlékek is várják őket. Ám jó okuk van visszatérni, hiszen Emma édesapja halálos betegségben szenved, és már nagyon kevés ideje van hátra: egyetlen leányának további sorsát így hát muszáj elrendeznie még mielőtt túl késő lenne. Zoltán ezért keresi fel Kóthay
Évát, fiatalkori barátja feleségét.
Emma beilleszkedése a Balaton-parti kisvárosba nem éppen zökkenőmentes. A régi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, ám az igazi bonyodalom akkor következik be, mikor váratlanul ismét felbukkan Kóthay Éva fia, Gábor, akit Emma szívből gyűlöl, ugyanis őt teszi felelőssé édesanyja korán bekövetkezett haláláért. Ám az évek múltával a gyűlölete egyre inkább apadni látszik, és más érzés veszi át a helyét...

(a kép csak illusztráció! forrás: hg.hu)

Fábián Janka regénye a huszadik század elejére röpíti olvasóit, ám a történelem maga csupán díszlet, a kor eseményei és miértjei nincsenek igazán taglalva, inkább csak említés szinten vannak jelen olyan esetekben, ha a szereplők életére közvetve vagy közvetetten hatással vannak. A középpontban inkább az emberi sorsok állnak, minden nehézségükkel, lemondásukkal, beteljesültségükkel vagy éppen beteljesületlenségükkel együtt.

Az Emma szerelme korántsem egy hibátlan regény, valóban érződik rajta, hogy a szerző első könyvét tartjuk a kezünkben. Felróhatjuk neki a túl egyszerű megfogalmazást, a szereplők elnagyolt ábrázolását, és még ezekhez hasonló első könyves hibákat, de mindezek ellenére szerettem olvasni a regényt, mert az eredeti funkcióját viszont kitűnően betöltötte nálam: kikapcsolt és szórakoztatott. Szerettem a fordulatokat, kíváncsi voltam Emma és szülei múltjának a titkaira, és amit a legfőképp szerettem ebben a könyvben az az, hogy Baráth Katalin könyveihez hasonlóan, itt is magyar emberek közt magyar helyszíneken barangolhatunk, és nyoma sincs a "Barbie és Ken-utóíznek". S igazából ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szüksége van a magyar szórakoztató irodalomnak az ilyen könyvekre. Mert lám, itthon, illetve a mi történelmünk köntösébe bújtatva is lehet érdekes izgalmas témákat találni, ami az átlag olvasó igényét is kielégíti - legalábbis én szívesebben kalandozok ilyen világokban, mert ekkor érzem igazán otthon magam.

Fábián Janka regénye - hibái ellenére - aranyos, bájos könyv, amely kiválóan alkalmas a kikapcsolódásra vágyóknak. A trilógia folytatása már szintén megtalálható a boltokban, sőt: az írónő következő regénye, mely Az angyalos ház címet viseli, várhatóan október végén lesz kapható.

Kiadó:Ulpius-ház
Oldalszám: 407
Eredeti ár: 3499 Ft

"hullnak a percek az idő űrjébe"

Czóbel Minka: Pókhálók

Czóbel Minka egyszerűen zseniális! - ez lenne az első gondolatom, ha megkérdeznétek, hogy tetszett a Pókhálók című elbeszéléskötete. A csodálatos lírai nyelvezet már az első oldalaktól fogva rabul ejtett, szinte alig volt olyan oldal, ahol ne álltam volna meg egy kicsit, hogy újra és újra elolvassam azokat a sorokat, amelyek akár önálló versként is működhetnének -azért prózában ilyennel is ritkán találkozom. S ahogy egyre jobban beleástam magam a pókhálók sűrű rengetegébe, rájöttem, hogy Czóbel Minka nem csupán lírai, hanem prózában is nagyon jó. Hihetetlen, hogy ezek az elbeszélések a XX. század elejéről valók, és mégis: mennyire modern a történetszövésük.

A Pókhálók című kötet, ha csupán röviden, néhány szóban jellemeznem kéne, akkor valami olyasmiket mondanék, hogy szürkeség, csendesség és szenvedély. Persze, ezek a szavak így nem igazán érthetőek, szóval ezt kicsit bővebben kifejtem: szürkeség - nem pejoratív értelemben mondom, ez inkább ahhoz a látványhoz hasonlít, mikor a padláson rátalálunk egy por és pókháló lepte kopott könyvre, ami valamikor még a nagypapáé, dédpapáé volt, s tele van egy már letűnt és ismeretlen világ történeteivel. S igen, Czóbel Minka kötete pont ilyen: régi korok őrzője, elmúlt titkok tudója. Legalábbis én valahogy így éreztem.
Csendesség és szenvedély - ez a két, látszólag ellentétes fogalom tökéletesen egyesül itt. Az elbeszélések szereplői csendes, látszólag érzéketlen figurák, akikre akár a jelentéktelen jelzőt is simán ráaggathatnánk. Ha leülnénk velük beszélgetni egy kávé mellett, két perc múlva el is felejtenénk a találkozót. Ám a felszín alatt elképesztő szenvedélyek tombolnak, amelyeket ez a csendes és látszólagos jelentéktelen álca nem enged a felszínre törni, s így szép, lassan minden kihuny bennük - még az élet is.

"Lassan hullott a hó napról-napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puha takarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben, s a fehérség és szürkeség közt fekete varjúk libeg, kavarodtak, szálltak. "

Minden egyes novella zseniális a maga módján, s a maga teljességében, ám a kötet mégis egy kerek egészet alkot, hiszen az itt található elbeszélések nem csupán egymás után sorakoznak, hanem beszélgetnek is egymással. Beszélgetnek az elmúlásról, a beteljesületlenségről, a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről és a szenvedélyekről.
S nyilván elég merész összehasonlítás, ami nagy valószínűséggel egy kicsit figyelmesebb olvasattal már meg is dőlne, de amikor olvastam néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy Brontë-könyvet olvasnék.

Számomra a legkiemelkedőbb mind közül, a kezdőnovella volt, amelynek címét maga a kötet is viseli. A történetben látszólag semmi különös nincs: egy lány, aki szeret egy fiút, de nem meri neki megvallani, s később már nem is teheti. Az élet megy tovább, mások házasodnak, boldogok, de Annuska csak hagyja, hadd menjen el mellette az élet egyetlen szó nélkül, miközben körülötte a pók egyre szövögeti hálóját. S persze, elgondolkodtató meg megható meg minden, de valljuk be, ilyen történetből van már egy tucat. Amik igazán érdekesek benne azok a szimbólumok, a párhuzamosságok, a víziók és a történetszövés: valóban olyan, mint egy pókháló.
Az apró kis négyzetekben egy-egy kép van Annuska életének fordulópontjairól, s a szálak, amelyek ezeket a négyzeteket körülfonják, a mondatok. Egy-egy ilyen kis képecske (a szövegben ez fejezetszerű részként bukkant fel) utolsó mondata megegyezik a következő kép első mondatával. Bár ahogy látom, ez most kicsit hülyén hangzik így leírva...

S persze, voltak még kedvencek, de ezt az (szerintem) erős kezdést, végül egy novella se tudta felülmúlni. Talán egyedül a Miter menyasszonya című novella nem tetszett annyira, az már tényleg egy igazán konvencionális féltékenykedéses sztori, amiben tényleg csak annyi különlegesség van (szerintem), mint az ilyen sztorikban általában: csattanó és tanulság is ugyanaz. Viszont a nyelvezete ennek is csodálatos.

Kedves Czóbel Minka, igazán nagy öröm volt olvasni Öntől!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

Képek forrása:
1. imdb.com
2. http://unpluggedincalifornia.tumblr.com/post/10211963825

Indul a küszöbről az út...

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége


A régi kedvencekről nehéz írni. Nekem legalábbis. A Gyűrűk Ura és én már lassan kilenc éve ismerjük egymást, és a mostani volt a hetedik vagy a nyolcadik újraolvasásom, és hihetetlen, de még mindig, teljes szívből rajongok. Tinédzserként nagyon meghatározó olvasmányom volt, és a Harry Potter után ez volt a második könyv (könyvsorozat), ami teljesen magába szippantott. Gondolatban, álmaimban folyton Középföldén kalandoztam, órákon keresztül bámultam a könyvbe rajzolt térképeket, és elképzeltem azokat a helyeket, tájakat, amikről maximum pár sornyi említés van csupán a trilógiában. Bár fanatizmusom odáig nem terjedt, hogy tündéül megtanuljak, de egy teljes magyar-finn szótárt magamévá tettem, illetve egy rövidke óangol szószedetet is összeszedtem valahonnan (erre már pontosan nem emlékszem, hogy vajon ezt is egy szótárból jegyzeteltem ki vagy máshonnan szedtem...). Tolkien -nak köszönhetően tinédzserkorom utolsó éveit a nyelvek, a szavak és a különböző népek mitológiájának bűvöletében töltöttem, és így visszagondolva erre az egészre azt kell mondjam, hogy jó volt így rajongani - ez az érzés azóta pedig minden egyes újraolvasáskor visszaidéződik bennem. Így A Gyűrűk Ura (akárcsak a Harry Potter-sorozat) tényleg különleges helyet tölt be a kedvenc könyveim között.

Igaz, az újraolvasásaim eddig mindig nyáron történtek, mert a megismerkedésünk is valamelyik nyári hónapban történt - így a fejemben a vakáció és Középfölde teljesen összemosódott. De tavaly elhatároztam Zenka egyik kedvcsináló posztjának a hatására, hogy az idei GYU olvasás másként lesz: nem nyáron, hanem szeptember 22-én, Bilbó és Frodó születésnapján fogom elkezdeni a történetet, akkor amikor elindult a küszöbről az út...

Tolkien 1937-ben fogott hozzá A Gyűrűk Ura megírásához, mely sok utalással kapcsolódik az író korábban megjelent A hobbit című, gyermekeknek íródott regényéhez. Az oxfordi nyelvészprofesszor írás közben rengeteget merített a Kalevala és a Beowulf világából, ezek is nagyban alakították regényvilágának mitológiáját, amelyet hihetetlen és elképesztő részletességgel teremtett meg Középfölde történelmével egyetemben. Tolkien álmodott egy világot: tündékkel, törpökkel és hobbitokkal telit; énekekkel, mondákkal és mesékkel együtt. Egy olyan világot, amely csupán az ő képzeletében létezett - és a könyvek segítségével ezt velünk, Olvasókkal is megosztotta.

A Gyűrűk Urát sokan akarták vagy szerették volna allegóriaként értelmezni, különösen a a '60-as '70 -es évek hippi nemzedékének szemében vált ikonikus jelképpé ez a trilógia. Tolkien az Előszóban ezekre a következőképpen reagált: " Ami a könyv belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részről szívből utálom az allegóriát minden formájában. (...) Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az alkalmazhatóságot az allegóriával, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből."

Igazából bármennyire is szeretem ezt a könyvet, azért bevallom, hogy a mások által is emlegetett hibáit is látom. Tolkien lett légyen bármennyire is fantasztikus mesemondó, regényíróként mégis elkövetett pár hibát, amiket korábban is, most is fel szoktak emlegetni: így például a szereplők egysíkú ábrázolása; a párbeszédek túl műnek hatnak, nem igazán életszerűek: túl fennköltek, s olykor túlcizelláltak; itt van még a szerelem túl leegyszerűsített bemutatása vagy éppen a nőalakok hiánya - akik bár vannak, de olyanok, mintha nem is lennének. S persze, tudom én ezt - s gondolom, a rajongók igen nagy százaléka is tisztában van ezekkel, de mégis hajlandó vagyok elnézni, mert a világ, amit a képzeletével teremtett, egyszerűen lenyűgöz. Újra és újra.

A sokak által, fentebb felsorolt hibái közt egyedül a "túl sok a tájleírás" -részt nem tudom megérteni. Mármint érteni értem, csak éppen felfogni nem vagyok képes - de lehet, hogy igazából nem is akarom. Ahogy most olvastam A Gyűrű Szövetségét, próbáltam erre is odafigyelni, de őszintén megmondom, én ezt egyáltalán nem találtam soknak vagy éppen unalmasnak - bár gondolom ezt is olvasója válogatja. Kinek mi a sok, ugye.
Tolkien tájelírásai jóval elmaradnak Jókaitól - hosszúságukban mindenképpen, bár én Jókai tájleírásait is nagyon szeretem.. - , s úgy érzem, hogy szükségesek is ahhoz, hogy valóban képesek legyünk belépni Tolkien képzeletébe. Enélkül nem megy. Hát hogy a mókusba tudnám elképzelni Völgyzugolyt vagy Lothlórien gyönyörűséges erdejét, ha csak annyit írna, hogy "Szép táj, sok a fa." ? Ez nekem nem elég! Látva látni szeretném a lothlórieni fák ezüst kérgét, az arany levelekből szőtt lombkoronákat tengerét, az Óidők tavaszának zöldjét a bársonygyepen, telehintve csillagforma arany virágocskákkal, megannyi tündöklő csillaggal...

Kedvenc szereplőt nem tudom, hogy tudnék -e mondani egy olyan regényben, amelynél nem a történet előtt, hanem a világ, s annak történelme, mitológiája előtt borulok le legfőképpen. Talán, de tényleg csak talán, Samu fogott meg legjobban ebben a részben a maga egyszerűségével, rettenthetetlen hűségével Frodó iránt, s egyben hihetetlen ragaszkodásával otthonához, a Megyéhez. Egy igazi hobbit, egy igazán szerethető figura.
De emellett még ott van Bombadil Toma is, akit négy vagy öt évvel ezelőtt Édesapámmal kineveztünk az első rész "legjófejebb szereplőjének". S hát persze, hogy az - ez azóta sem változott. Ám hogy ő pontosan kicsoda és micsoda is - ez teljesen homályban marad, csupán halovány utalások vannak kilétére; ha jól emlékszem, még A Gyűrű keresésében (angol címe: The Unfinished Tales) sem kapunk választ erre a kérdésre - de talán pont ettől olyan érdekes és izgalmas. Kilétéről egy nagyon érdekes eszmefuttatást olvashatsz a Könyvvizsgálók blogon ITT .A regény iránt érdeklődőknek a többi, Tolkien világával, mitológiájával foglalkozó posztjaikat is szívből ajánlom.

A fordítással kapcsolatban még annyi megjegyzésem lenne, hogy az első 11 fejezettel, melyet Réz Ádám fordított, olykor akadtak problémáim, néha egészen új szókapcsolatok születtek nála (így például a "tőrbe esett" kifejezés -tőrbe csalt, csapdába esett lenne inkább. A tőrbe esés nagyon fájna.) , és ha nem is ég és föld, de nagy különbséget éreztem az ő és a Göncz Árpád által fordított részek közt - utóbbi valahogy gördülékenyebb. Viszont a Réz Ádám által fordított versek sokkal jobban tetszettek, mint Tandori versfordításai.

És hát igazából ennyi. A lényeg, hogy még mindig imádom ezt a történetet, ennyi év után is.

Eredeti cím: The Lord of the Ring - The Fellowship of the Ring
Fordította: Réz Ádám (1.-11. fejezet), többi: Göncz Árpád
Oldalszám: 540
Kiadó: Európa
Eredeti ár:

Képek forrása:
Lothlórien: fan.theonering.net
Völgyzugoly: arnor.extra.hu - Rodney Matthews illusztrációja

Aki a virágot szereti....

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Dumas regényei valamiért teljesen kimaradtak gyerek- illetve fiatalkori olvasmányaimból, és valamelyik nap egyszer csak úgy ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, egyszerűen muszáj megismerkednem Dumas könyveivel, mert ez milyen dolog már, hogy még mindig nem ismerem "testközelből"... Igaz, a várólista-csökkentős játékba is bekerült Dumas -tól a Monte Cristo grófja (hasonló cél vezérelt már ekkor is, mikor megalkottam a tizenkettes listámat), de ahogy beléptünk ebbe az ominózus évbe, amikor is már igazán csökkenteni kéne ezt a várólistát, félni kezdtem a Monte Cristo vastagságától - ami annyira, de annyira nagy, hogy ölni is lehetne vele. (oké, most megint túlzásba estem....) No, mindegy is, végül is az a lényeg, hogy nem akartam rögtön így belevágni a közepébe, ezért választottam A fekete tulipánt, ami terjedelmét tekintve már rögtön nem annyira ijesztő, sőt igazán barátságosnak nevezhető. (persze, most ahogy leírtam, kicsit jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem értem magam... most mi a csodáért félek én a Monte Cristo -tól? Csak azért mert vastag? De hát ez nem valami nyomós indok, elvégre szeretek olvasni, és ha élvezem olvasni a regényt, akkor folyton azon nyifogok, de miiiiiiééért lett vége?? én még akarom!... áh, komolyan mondom nem értem magam... agymenés vége.)

No, de hogy a lényegre térjek: az 1850-ben megjelent regény a XVII. század Hollandiájába kalauzol el minket. A könyv főszereplője Cornelius Van Baerle, aki nagyon, de nagyon szereti a virágokat, pontosabban a virágok legszebbjeit, a tulipánokat. De nem csupán szereti, hanem termeszti is őket, s minden vágya, hogy megalkothassa minden tulipánkertész leghőbb vágyát, a fekete tulipánt...
Nos, mint tudni véljük, Van Baerle nagyon ügyes és okos kertész, és úgy véli, sikerrel járt, de biztosat csak az elültetés/kivirágzás után lehet mondani. De nem ám olyan egyszerű a dolog! Számos akadályt kell legyőznie, melyet gonosz és irigy szomszédja gördít az útjába, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Van Baerle tulipánhagymáit (amiből majd fekete tulipánok fognak kibújni) a magáénak tudhassa, hogy végül övé legyen a dicsőség a fekete tulipán kikísérletezéséért.

Olyan izgalmasan kezdődött ez a regény, hogy az valami hihetetlen! - volt itt minden: börtönből szökés, menekülés, felkoncolás, nép haragja meg minden... Úgy gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor tutira jó pajtások leszünk. És végül is tényleg izgalmas volt a végéig, csak mégsem sült el úgy a dolog, hogy azt mondhassam nagyon megszerettem a könyvet.

Igazából, ami nagyon zavart benne az az volt, hogy a romantikus jelenetek túl teátrálisak voltak az én ízlésemnek. Már-már a "fárasztó" jelzőt illetném rájuk - s bár nem a romantika volt a legfőbb vonulata a regények, mégis képtelen voltam ezeken túllépni. A párbeszédek, a mozdulatok, a reakciók egyáltalán nem voltak életszerűek, nagyon elnagyoltak, és túl fennköltnek hatottak. Igen, persze: tisztában vagyok vele, hogy nem egy realista regényről beszélünk A fekete tulipán esetében, de akkor is zavart.

A másik dolog, hogy bármennyire is izgalmas volt, azért mégis voltak olyan részek, amik untattak, és ebbe a kategóriába a könyv szinte egész közepe besorolható, vagyis azok a részek, amikor Van Baerle Leeuwensteen - ben raboskodott. Persze, voltak ott is csavarok meg ilyenek, de az erős kezdés után mégis úgy éreztem, hogy visszazuhantunk egy kicsit, mert ott már csak a tulipánhagymák körüli szerencsétlenkedések voltak a középpontban. Ja, meg a teátrális romantikus jelenetek.

Mindegy, kezdeti ismerkedésnek végül is elment a könyv - és nem, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy ez most ebből a bejegyzésből kitűnik. Hogy őszinte legyek: élveztem, csak lehetett volna jobb is. Ahogy a molyon olvastam a véleményeket, szinte egyöntetűen állítják, hogy ez biza' nem a legjobb regénye Dumas -nak. Szóval, ezeket olvasva megnyugodtam, hogy ennél már csak jobb lehet, és akkor már biztosan jó pajtások leszünk.

Kiadó: Palatinus
Eredeti cím: La Tulipe noire
Fordította: Hevesi Sándor
Oldalszám: 242
Eredeti ár: 3200 Ft

A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. ITT

"...a toronyszoba ablakából..."

L. M. Montgomery: Anne új vizekre evez

Ahogy befejeztem a harmadik kötetet egyszerűen muszáj volt folytatnom Anne kalandjainak történetét, mert hihetetlenül jól esik most a lelkemnek ilyen bájos, üdítő könyveket olvasni. S tudom, közhelyesen hangzik, de tényleg így van, hogy akármilyen rossz is a kedvem, Anne mindig felvidít... nem hiába ő az egyetlen papír-barátnőm.

"(...)ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk… hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

Miután Anne az előző kötetben befejezte tanulmányait a Redmond Kollégiumban, megkapja élete első igazi állását: egy summerside-i gimnázium igazgatónője lesz. Minden szép és jó - lenne, ha azok, akik Anne mellett megpályázták ugyanezt az állást, nem lennének irigyek, és nem igyekeznének azon, hogy Anne summerside-i tartózkodását minél jobban megkeserítsék.... Vajon az ott töltött három év minden egyes napja ilyen borzalmas lesz, vagy Anne valami úton-módon mégis megnyeri a város lakóinak és tanítványainak szívét?

A negyedik kötet felépítése kissé rendhagyó, hiszen itt maga Anne veszi át a narrátor szerepét Gilbertnek írt leveleiben, amelyek a könyv egész nagy százalékát teszik ki, és csupán néhány jelenet erejéig térünk vissza a korábbi kötetekben megszokott elbeszélői módba. Anne kiváló mesélőkéje, és humora ennek köszönhetően még jobban kidomborodik ebben a kötetben, ahogy érzéseibe, gondolkodásába is egyaránt mélyebb bepillantást nyerhetünk; jobban megérthetjük, megismerhetjük őt - ellentétben Gilberttel, aki bármennyire is kiemelt helyre került, mégsem szerepel egy jottányit sem ebben a könyvben. Halvány utalások vannak rá csupán, mikor fellép a színen, de nem több ennél... Ezt kicsit fájlaltam, ahogy azt is, hogy Gilbert leveleiből még csak részleteket sem olvashattunk (habár, kétség sem fér hozzá, hogy Anne biztosan élvezetesebben ír). Ez a kötet csak és kizárólagosan Anne -é, valószínűleg azért, mert itt lesz utoljára "egyedül". A többi régi szereplő is a háttérbe szorul - tehát nem csak Gilbert - , Marilla józansága, Davy csínytevései, Diana örök barátsága is mind-mind eltűnik (persze, nem úgy...) , már nem itatják át annyira, mint az előző köteteket. De érdekes módon az írónő annyi új és érdekes szereplőt vonultat fel, hogy csak egy icipicit volt hiányérzetem.

Ahogy az lenni szokott érdekes, izgalmas, szívszorító, regénybe illő történetekből most sincs hiány: Anne -t itt is körülveszik... hiszen a többi szereplő olyan, akár egy vaskos, kissé kopottas és poros könyv, ami valahogy egy olvasót sem hívogat, ám Anne pontosan tudja, hogy az ilyen könyvek rejtik a világ legszebb történeteit. Így hát türelemmel, kedvességgel közeledik hozzájuk, s mikor azok hajlandóak megnyílni előtte, kíváncsian hallgatja őket.
S tulajdonképpen ez a legszebb az egészben: mindenkinek megvan a maga története, amit magában hordoz éveken át; s általában ezek sokkal jobban képesek megérinteni az embert, mint bármely fikció... mert az élet is lehet igazi kaland - nem csupán a fantázia.

Ezzel a kötettel is csak tovább nőtt a rajongásom: egyszerűen tényleg imádom Anne-t és az ő világát is. Akárhányszor a végére érek egy-egy Anne-kötetnek, visszavágyom. Mert bárcsak én is.... tudjátok.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Anne of Windy Poplars
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 308
Eredeti ár: 2299 Ft

Hyperioni mesék

Dan Simmons: Hyperion

A második sci-fi történetem nem csupán ebben az évben, hanem az egész életemben. Mint azt a Csodaidőknél írt bejegyzésemben említettem, nem vagyok sci-fi rajongó -a legkevésbé sem - s mégis... mégis már a második ilyen típusú történetet találom meg, ami valamilyen úton-módon felkelti az érdeklődésemet. Sok blogger és moly írt igazán dicsérő véleményeket erről a könyvről, és aztán a végső lökést az adta meg, mikor édesapámnak (aki velem ellentétben szereti a sci-fit) megvettem a születésnapjára, és kénytelen voltam elolvasni a fülszövegét, és eldöntöttem: ezt el kell olvasnom.

Az elején néhol megütköztem a rengeteg ismeretlen fogalom láttán, főleg, hogy nagy részük meg sem volt magyarázva. Kicsit kétségbeestem, hogy lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem vagyok én ilyen gyakorlott sci-fi olvasó... Most képzeljétek el, hogy olvastok egy szöveget, lelki szemeitek előtt megjelennek a szereplők, látjátok az arcukat, a ruhájukat, a mozdulataikat, hozzáképzelitek a helyszínt... szóval pörög a belső film, és akkor jön egy olyan szó, hogy komlog... na, és akkor ezt hova rakjátok? Aztán egy idő után megtanultam nem fennakadni olyan dolgokon, elnevezéseken, amelyekről nem tudom teljesen pontosan, hogy mit takarnak, sőt, jó pár oldal után már rá is jöttem, hogy most mi is az, csak az első "találkozáson" kellett magam túltenni.

Dan Simmons Hyperionja ugyanazt a felépítést követi, amit Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja, azaz a kerettörténetben számos kisebb történet helyezkedik el, amelyet a szereplők mesélnek egymásnak (és magának az olvasónak) saját maguk szórakoztatására. A Canterbury mesékhez hasonlóan a szereplők itt is egy zarándoklatra indulnak, bár nem Thomas Beckett sírjához, hanem a Hyperion nevű bolygóra a titokzatos Időkriptákhoz.
Számos irodalmi csemege bukkan fel a lapok között, direkt és kevésbé direkt utalásokkal - s ami számomra nagyon fontos volt, hogy nem csak úgy oda vannak hányva, mint borsó a falra, hanem funkciójuk is van, és igazából ettől lesz számomra zseniális ez az egész...

Szóval, említettem, hogy a Hyperion több történetből, pontosabban élettörténetből áll össze, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a Hyperion nevű bolygóhoz. Ezeket mind egy-egy szereplő meséli el, és tapasztalataim szerint, az írók ezen a ponton szoktak elcsúszni, mert hajlamosak elfelejteni, hogy a különböző emberek másképp mesélik el a történeteket (persze, ez nem mindegyik íróra igaz). Dan Simmons nagyon ügyelt erre, mert minden egyes történet (beleértve a kerettörténetet is) teljesen más stílusban íródott, és némely esetekben a szerkezetük is különböző, akárcsak a hangulatuk. Szinte minden egyes műfaj tiszteletét tette ebben a könyvben, ami csak szem-szájnak ingere: kalandregény, egy kis misztikum, cseppnyi borzongás, egy pinduri romantika, megható és megdöbbentő momentumok, és még nyomozással is mozgathattuk közben agytekervényeinket.

S igazából ezt, és az érdekes témákat leszámítva még azért is tetszett nagyon ez a megoldás, mert így tényleg volt időm megismerni az összes szereplőt; és egyáltalán nem felszínes módon, ahogy az a sok szereplős történeteknél néha előfordul. Mindegyik történet lekötött, mindig találtam valami izgalmasat - még a lassabb folyásúakban is - , mert ha nem a pörgős cselekmény kötött le, akkor maga a jövőkép, vagy egy-egy felmerülő érdekes kérdés. Például mitől számít valaki embernek? Mi az a határ, ami alapján eldöntjük? Vagy a személyiségre rátérve: mitől lesz valaki az, aki? Ha teszem azt: az érzéseimet, reakcióimat, emlékeimet valaki átültetné egy másik testbe, akkor ő már én lennék, vagy én megmaradnék én-nek, ő meg ő-nek? Mitől vagyok én én? Le lehet-e programozni a személyiséget, vagy többek vagyunk -e annál, mint változók egyenletekbe ültetett halmazai? Érdekes kérdések, amelyekre nincs helyes válasz. Pontosabban: nincs egyetlen helyes válasz. Ezek csupán attól függnek, hogy mit gondolunk magunkról; hogy miben hiszünk...

Dan Simmons: Hyperion
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Hyperion
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 537
Eredeti ár: 3280



Az illusztráció a www.dansimmons.com weboldalról származik, és Sparth munkáját dicséri.
Direkt link: http://www.dansimmons.com/art/gallery4.htm

Díj

Szóval, az van, hogy kaptam egy díjat, ilyet ni:




Öt embernek is köszönettel tartozom eme díjacska kapcsán, még pedig Andiamonak, Amadeának, Diamantnak, Ildy nek és PuPillának. Külön öröm számomra, hogy pont tőlük kaptam, mert mind az öten a kedvenc bloggereim közé tartoznak, akiknek a blogjait nagyon szeretem olvasni.
Tovább is kéne adnom, de ugye kicsit későn reagáltam a dologra, szóval valószínűleg már mindenki megkapta.

Szóval akik tőlem kapják:

Amadea - mert imádom a mostani sablonját; és mert miatta nő rohamosan a várólistám :-) ; mert ötletes az értékelőrendszere, és posztjai címei is; mert a bejegyzései stílusa nagyon közvetlen
Andiamo - mert kitalált egy olyan eseményt, amiben 7 kerek héten át tobzódott a blogvilág; mert szereti a festészetet; és mert ő egy igazi parázna könyvapáca :-)
Diamant - mert ő elolvassa (nemcsak tervezgeti, mint én) azokat a könyveket, amelyek nekem már régóta a polcomon csücsülnek, és a véleményünk is egyezni szokott, így ő lett az én előolvasóm :-)
Elliot (Ildy) - mert örülök, hogy visszatért, és nem hagyta abba a blogolást; mert szeretem a Vasárnapi líra rovatát; mert nagyon érdekesen és élvezetesen ír a könyvekről
Katherine - nagyon szeretem a bejegyzéseit, mert informatívak, érdekesek, és nagyon olvasmányos stílusban ír; mert szeretem azt az alaposságot, amivel egy-egy témát körüljár
Norin - mert egy nagy kihagyás után végre visszatért, és szeretném, ha ez így is maradna; mert jó ötleteket szokott adni az ifjúsági regények köréből
PuPilla - mert szeretem, hogy mindig olyan alaposan körüljárja a könyveket, s mindezt nagyon élvezetes stílusban teszi; mert szeretem, hogy ennyire maximalista - és ez meg is látszik az összes bejegyzésén; mert szeretem, ha lelkes, és azt is, ha odamondogat :-)
Rigó - mert szereti a meséket, és mert nem csupán szereti, hanem meséli is, méghozzá nem is akárhogy. Egyszer volt szerencsém élőben meghallgatni: fantasztikus volt!
Ronena - mert vicces, vagány és intelligens posztjai vannak; és mert szereti a Gyűrűk urát

A változás árnyéka

L. M. Montgomery: Anne válaszúton

Az Anne-sorozat harmadik kötetének nagy része már nem a Prince Edward-szigeten játszódik, hanem Kingsportban, ahol Anne (e-vel!) a Redmond College -ban folytatja tanulmányait. Új környezet és új barátok színesítik tovább a könyvet, és ráadásul a szerelem is bebocsátást kér a történetbe, amely csak további bonyodalmakat okoz, és olykor egész mulatságos jeleneteket kreál. Gilbert Blythe is a kérők között van, de Anne -nek esze ágában sincs elrontani ilyesmivel a barátságukat... s eközben álmai lovagja is Anne kegyeiért esedezik. Vajon kinek fog Anne igent mondani? Vagy egyiküknek sem, és vénkisasszony marad örökre?

Anne már jó pár évvel idősebb lett az első kötet története óta, s valóban valamicskét komolyodott, de azért azt kell mondanom, alapjaiban mégsem változott. Ahogy az első részben, úgy itt is: Anne a saját képzeletének, álmainak foglya, s olyan regényes életet szeretne magának, amelyet a könyvek lapjain lát, és képtelen felismerni azt a tényt, hogy amiről jól esik olvasni, ábrándozni, az nem feltétlen jó dolog a valóéletben. A fantázia és a valóság teljesen más dolog, ami az egyikben jól működik, az a másikban biztos bukás. Persze, nem szeretném elítélni emiatt Anne -t, hiszen pont ezért szeretem őt annyira: nem akar leragadni a valóság talajára, ennél jóval többet akar és kap is az élettől. Ehhez nem kell pénz, karrier vagy más hasonló földi dolog. Csak az ábrándozás és a fantázia, amelyek Anne esetében úgy működnek akár a színes ceruzák a színezésre váró kifestőfüzet fölött.

Valóra nem váltott álmok nélkül nem is érdemes élni, hiszen, ha semmi sem maradna, amiről álmodozhatunk, akár meg is halhatnánk.

De Anne -nek is fel kell nőnie egyszer, hiszen ez az élet rendje. Ezzel a ténnyel leginkább Diana barátnője esküvőjén szembesül először, s rájön, hogy immár hivatalosan és örökre vége szakadt a bolondos, kislányos csacskaságoknak. Diana már igazán felnőtt, és egyszer neki is követnie kell őt ezen az úton. De az, hogy felnőtté váljon, korántsem jelenti azt, hogy meg kell válnia a színes ceruzáitól.

Az előző kötetekben megismert szereplők mellett, még számos újjal is gazdagodott a történet, s mindegyik igazán érdekes, színes és szerethető karakter, s legtöbbüknek a története valamilyen úton-módon a szerelemhez kapcsolódik. Ilyen például Philippa Gordon, aki szépséges, eszes és elbűvölő, és minden férfit képes magába bolondítani. Ennek ellenére mégsem mondanám azt, hogy az a tipikus hideg szépség, aki könyörtelenül gázol át a férfiszíveken. Egyszerűen csak az igaz szerelmet keresi, és naivságában sokszor észre sem veszi, hogy miket művel a férfiakkal.
De ott van még Jane Sweet kisasszony is, aki több évtizede rajong egy férfiért, John Douglas -ért, ám annak ellenére, hogy ez a rajongás kölcsönös, mégsem történt meg egyszer sem a leánykérés...

...akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Imádnivaló, aranyos könyvecske ez a kötet is, akiket rabul ejtett a sorozat első két darabja, ebben sem fog csalódni. S persze Anne -ben sem. Őt is továbbra is csak imádni lehet.