Akárhányszor belegondolok, mindig elképedek azon, hogy csupán harminc évet élt, ám e rövid élete alatt - hozzáteszem: egyetlen regényével - is olyan nyomot hagyott az irodalmi univerzumban, hogy neve a mai napig nem merült feledésbe. A Brontë-nővérekkel kapcsolatban az életrajz és a műalkotások összefüggéseit vizsgáló irodalomtudósok valahogy mindig a fejvakarásnál kötnek ki végül. Hiszen hogy lehet az - mondják ők -, hogy három ilyen ingerszegény környezetben élő, szerelmi afféroktól, botrányoktól, éjszakai tivornyáktól elhatárolódó papkisasszony mégis ilyen realisztikusan és mély érzéssel volt képes írni a szerelemről. 

"Magányos hegyormok ugyan mit érnek?

Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol - 

s a földön, hol csak egyetlen szív ébred

érzésre: egyesül Menny és Pokol"

(Stancák - Ferencz Győző ford.)

Ennek a titoknak a nyitjára valószínűleg én sem fogok rájönni, bár szerintem nem kell feltétlen megtapasztalni mindent, amiről írni akar az ember - elég az is, ha jó megfigyelő.  Ám én a testvéreket nem is emiatt csodálom elsősorban, hanem azért, hogy tudtak és mertek szakítani a lányregényes konvenciókkal: nincsen rózsaszín, cukormázas szerelem; nincs lélegzetelállító szépségű főhősnő vagy makulátlan múltú álomlovag sem. Merték bírálni az érdekházasságokat, és a szerelemnek nem csupán a szívdobogtatós oldalát mutatták. Modernségük, komorságuk és szókimondásuk miatt - az akkori nőirodalom tükrében - valahol nem is csodálom, hogy a korabeli olvasók valóban férfinak gondolták őket.

S ez a "férfiasság" szerintem többszörösen igaz Emily lírájára. Verseit olvasva valahogy nem éreztem a nőiséget, a lágyságot, s a bennem megszólaló dallam is egészen más volt mint eddig, amikor nők verseit olvastam. Nem mondom, hogy rossz - inkább csak meglepő. A verseskötet némely darabját inkább el tudnám képzelni egy Byron-Shelley-Keats kötetben, mint..... akármelyik női lírikus mellett.

Verseinek nagyon gyakori témája az elmúlás, a halál - a kései munkáira ez fokozottan igaz -, a veszteség, melyet hol szinte sztoikus nyugalommal szemlél, hol pedig kiérezni belőle a mély fájdalmat. S ebből következően az uralkodó hangulat itt leginkább a zordság, komorság - ritka a kellemes hangulatú verse. Ám minden sorából süt a természet élménye, mely gyanítom, hogy Emily-nél nem annyira a korszak divatját hivatott képviselni, hanem ennél sokkal többről szólt: az őt körülvevő vidék, amelyet oly' szívesen járt be nap mint nap akár órákon keresztül, szinte beleivódott a bőre alá, a lelkébe - s ez köszön vissza regénye, versei soraiból.

Charlotte annak idején rajongva beszélt Emily lírikusi képességeiről, én azonban nem is tudom hova soroljam a magam véleményét. A Gondal-ciklust valahogy képtelen voltam megkedvelni, mint verseket - bár érdekesnek tartottam ez az iciripiciri betekintést a testvérek közös képzeletbeli világába még úgy is, hogy nem nagyon tudtam ezeket hova helyezni. S voltak még emellett olyan versek, amelyek nem annyira jöttek be (S mint én magam, oly magányosan; Az éji szél vagy A hónapra hónap... stb.), mert azoknál úgy éreztem, hogy inkább talán az írhatnék dominált, mintsem a valódi - vagy éppen egyedi - mondanivaló; mintha csak stílusgyakorlatokat olvastam volna. S végső soron nem tudhatjuk: lehet, tényleg azok is voltak. De szerencsére ezek mellett jó pár olyan vers is akadt, melyeket igazán megkedveltem, és többször is elolvastam. (Erdők zordan ne nézzetek; Csak értem nem fog sírni szem; Kedvet nem álmodom; Nem érhet kétségbeesés vagy a Stancák) Ezek szerintem képileg is, mondanivalóban is szépek és feledhetetlenek - legalábbis számomra. Ám amiért leginkább érdemes volt ezek között a versek között tölteni azt a közel egy hónapot az az, hogy valahogy úgy érzem, picit jobban megismerhettem, közelebb kerülhettem ehhez a titokzatos papkisasszonyhoz. S ez számomra tényleg sokat jelentett.

A kötetet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm itt is az én karácsonyi angyalkámnak! :-)

Emily Brontë válogatott versei - Lyra Mundi

Fordítók: Csengery Kristóf, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Hárs Ernő, Kiss Zsuzsa, Radnóti Miklós, Szegő György, Tandori Dezső, Tapfer Klára, Tótfalusi István

Kiadó: Európa

Oldalszám: 166 

Tündér Lala

Az álarcosbál nagy csalódás volt nekem tavaly a számomra túlzott didaktikussága miatt, méghozzá annyira, hogy el is tántorított Szabó Magda többi ifjúsági könyvétől. Aztán a Tündér Lala a héten mégis csak a kezembe került, Szegedi Katalin csodás illusztrációi pedig teljesen elbűvöltek. Gondoltam, csak kíváncsiságból átlapozom, aztán mégis olvasás lett a vége, mert már az első oldalaknál éreztem, hogy ez valami olyasmi lesz, amit imádni fogok. 

A történet Tündérországban játszódik, ahol mostanában egyre több galiba akad. A csalafintaságok mögött általában Lala, a tündérkirályfi áll: elcseni a királynő szárnyait, elcsavarog Tündérország határain túlra, s most legutóbb az uralkodói jogarnak is nyoma vész. Édesanyja, Írisz királynő tíz évvel ezelőtt a koronázásának napján, a csoda-fügefától kapta kisfiát ajándékba, aki már a kezdetek kezdetétől különbözik a többi tündérgyermektől: túlságosan is eleven és kíváncsi, egyszerűen képtelen nyugodton maradni. Bár tanárai szerint Lala nagyon okos és jó tanuló, a viselkedése mégis némi aggodalomra ad okot. Aterpater, Tündérország rosszindulatú varázslója pedig csak arra vár, hogy mikor tud királynőjének keresztbe tenni, hogy magához vehesse a hatalmat. 

Annyira látszódik, hogy Szabó Magda mennyire női író különben (ezt abszolút pozitívumként mondom), mert a meseregényben megjelenő összes érzés, üzenet közül én az anyai szeretet állhatatosságát, mindent megmozgatni képes erejét éreztem ki legerősebben a sorok közül, mintha az egész történetet Írisz féltő-óvó, önmaga boldogságáról lemondani képes szeretete irányítaná, amit tényleg csak egy nő, egy anya tud megérteni igazán. Ennek az érzésnek az ellenpontja pedig Beátánál, az ember lánynál figyelhető meg, aki nem régiben elvesztette szüleit, s így az anyai szeretet nélkül kell folytatnia tovább életét, ami hihetetlen űrt hagy maga után a kislány lelkében. Bár biztosan, akárcsak minden könyv esetében, itt is az olvasó korosztályától függ az, hogy vajon a történet melyik rétege tud hozzá a legközelebb eljutni. A fiatalabb olvasók lehet, hogy Lala gyermeki kíváncsiságát, felfedezni vágyását értik meg, élik át leginkább. 

Emellett nagy szerepet kap még a humánum, az emberség kérdése, ami úgy tűnik, hogy Szabó Magda egyik vesszőparipája - legalábbis Az álarcosbálban és az Abigélben is nagy szerepet kapott. A Tündér Lalában az emberek kegyetlenségét, gyarlóságait hangsúlyozza ki legtöbbször, ám nem ostorozó módon, inkább egyfajta kérésként, hogy nézzük magunkba egy kicsit, hogy próbáljunk jobbak lenni... a könyv végén azonban mégiscsak kapunk egyfajta feloldozást, hiszen - mint írja - a sok rossz dolog ellenére azért mégis csak lenyűgöző az emberiség. "Szállni már tudnak, mint mi, az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek a sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel még egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat, csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket." 

A történet szerintem elég kalandos, nem igazán lehet rajta unatkozni, hiszen a kevésbé fordulatos részeknél pedig rácsodálkozhatunk Tündérország csodáira, különleges szokásaira, történetére vagy az ott lakók roppant szórakoztató jellemére - nekem személyes kedvencem Csill és Kencefice asszonyság volt. Lala különben nekem az elején túlságosan is furcsa kisfiú volt, akihez nehéz volt közel férkőznöm - őt inkább csak a végén sikerült úgy igazán a szívembe zárnom. 

Mindenesetre én bátran ajánlom bármilyen korosztálynak ezt a csodálatos meseregényt, hiszen fordulatos, fantáziadús és mindemellett nagyon szabómagdás. Sajnálom, hogy azt a kötetet már nem lehet kapni, amelyben Szegedi Katalin illusztrációi kapnak helyet... pedig olyan szép az, hogy csak na!

Szabó Magda: Tündér Lala

Illusztrátor: Szeged Katalin

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 246

Eredeti ár:

Plágium és pofátlanság

Nem tudom hol is kezdjem... a plágium mindig kényes dolog, és itt-ott mindig felröppen a híre, hogy éppen kitől loptak. Sokszor abszolút jogos a vád és engem is mindig mélyen felháborított ez az egész, de volt már egyszer olyan eset is, hogy inkább csak a plágium-kiáltás igényét láttam, mert tejóisten! neki-is-tetszett-a-könyv-és-ő-is-azt-mondta-rá-hogy-fantasztikus- szó-szerint!--és-neki-is-XY-volt-a-kedvenc-szereplője, meg mert két ember nem gondolkodhat hasonlóan a könyvről... Na, mindegy nem akarok én ebbe most belemenni, elég legyen annyi, hogy ha én az enyémhez hasonló szöveggel találkozom, akkor háromszor is elgondolkodom, hogy most az illető tényleg átemelte-e vagy csak ennyire egy rugóra jár az agyunk. Naiv meg buta dolog biztos, de például én is jártam már úgy, hogy megírtam egy posztot, aztán napokkal vagy hónapokkal később valamiért elém került másnak az enyémnél korábbi posztja ugyanarról a könyvről, és mint kiderült, hasonló dolgokat emeltünk ki... és eskü, nem is olvastam azt a bejegyzést korábban! Persze, ebből rögtön leszűrhető, hogy mennyire nem eredeti a gondolkodásom... na, szóval én ezért közelítek mások felé is így.

Ám az olyan dolgok mellett mégsem bírok elmenni, ha teljesen, szóról szóra kimásolják a posztomat, ugyanazokkal a képekkel és idézetekkel (hehe, és még a korábbi bejegyzésemre való hivatkozásomat is benne hagyják) - szóval, na azért ott már nekem sincs kétségem. Úgy volt, hogy a statomra tegnap ránéztem, és észrevettem, hogy valaki egy egész posztot kimásolt a blogomról - volt már ilyen máskor is, de gondoltam, most utánajárok a dolognak, így beleütöttem a gugliba, és hát mit ad Isten, rögtön benne is volt az első pár találatban. Persze, megkérdezés nem volt - pedig az e-mailcímem fel van tüntetve a blogomon - , forrásmegjelölés nuku, és még ennek tetejében a posztok alatt az adott könyv e-verziója is letölthető. Először szépen, csendben akartam elintézni a dolgot, nem akartam én ennek bejegyzést kerekíteni vagy ilyesmi. Gondoltam odakommentelek az illetőnek, és megkérem, hogy haladéktalanul távolítsa el a posztjaimat (ja, mert hát nem is egyről volt szó, hanem ... hát elég sokról), és kulturáltan kifejezést adtam felháborodásomnak mind a plágium, mind az e-könyves linkek tekintetében. Türelemmel vártam a válaszra... ami az lett, hogy titkosította a blogját. Egy óra múlva megint ránéztem, akkor már ismét nyitott volt a blog, ám a kommentem eltűnt - ellenben a posztjaim változatlanul is ott maradtak. Gondoltam, várok... az új fejlemény az lett, hogy ismét csak titkosította a blogját. Majd ma délután ismét csak nyilvánossá tette, a kommentemre semmiféle válaszrekació nem érkezett, az eltulajdonított bejegyzéseim pedig ugyanúgy ott vannak továbbra is. Persze, veszett már több is Mohácsnál, meg tudom, hogy nem doktori értekezésekről van szó, csak az én kis buta irkafirkáimról, de én ezekkel igenis dolgoztam, sokszor nem is keveset...

És tudjátok az van, hogyha szó nélkül (vagy esetleg egy bocsánatkérés mellett, de ez gondolom már tényleg túlzó ábránd lenne) eltüntette volna azokat a hülye posztjaimat onnan, akkor helyreállt volna a lelki békém... de így most jelenleg az van, hogy előtört belőlem a mártír, és úgy érzem, kiraboltak és lehet, hogy továbbra is rabolni fognak, és mi a fenéért írjak én ide bármit is, hogy aztán a véleményem valami kis csilivili tinifanficblogon e-könyv letöltésére buzdítson. Jó, persze nyilván nem fogok bezárni vagy ilyesmi, csak most iszonyatosan csalódott és dühös vagyok... és ráadásul tehetetlen is.

Könyvek az elfogadásról - gyerekeknek

A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata szerintem hiánypótló hazánkban. A különböző szerzők nevével jelzett kötetek más-más történeteket rejtenek magukban, de mégis ugyanarról szólnak: az elfogadásról és a másság értékeiről. A hat történetből ugyan még csak hármat olvastam, de a többire is hamarosan sort kerítek szerintem. Az óvodás korosztályt megcélzó rövid kis történetek gyorsan elolvashatók, ám annál több beszélgetni valót hagynak maguk után. 

Először Szegedi Katalin Lenka című könyvére figyeltem fel még tavaly - akkor még nem is tudtam, hogy ez egy sorozat része lenne. Az illusztrációk olyan megkapóak voltak, hogy akárhányszor a közelembe került muszáj volt fellapoznom. Imádtam ezt a piros-bézs-fehér letisztult megjelenést, illetve azt a különleges technikát, amit a rajzoknál használt.

A történet egy duci kislányról szól, akinek nincsenek barátai, így naphosszat csak rajzolgat. Egy napon anyukája leküldi játszani, hogy barátkozzon másokkal is. Ám a gyerekek nem hajlandóak bevenni őt a játékba, inkább csak csúfolják a ducisága miatt. Lenka végül a sokadik próbálkozás után feladja az ismerkedést, és leül az aszfaltra rajzolni, amit aztán egy kisfiú álmélkodva elkezd csodálni...

Az édesbájos Lenka története tehát a kövérség miatti kitaszítottságot dolgozza fel, szerintem még a felnőttek által is teljesen elfogadható didaktikus formában.  Akár a csúfolódó gyerekeknek, akár a ducibb gyerekeknek is jó szolgálatot tehet ez a könyv: előbbiek ennek segítségével megérthetik, hogy mit éreznek át a kitaszítottak, s talán nagyobb elfogadással viszonyulnak majd a későbbiekben hozzájuk; utóbbiaknak pedig reményt adhat, hogy majd lesz (vagy esetleg már van) valaki, aki felfedezi a bennük rejlő értékeket. 

Agnes Lacor és Gwen Le Gac Lili című könyvének narrátora egy olyan kisfiú, akinek a húga Down-szindrómával született, s azt meséli el, hogy milyen örömöket és bánatokat él meg ebből kifolyólag a családja. Ahogy néztem a könyv értékeléseit, ez a történet egy kicsit megosztóra sikerült: volt aki igénytelennek tartotta mind a szöveget, mind az illusztrációt; és volt olyan is, akinek teljes mértékben elnyerte tetszését. Szerintem fontos témát vállalt fel ez a kötet, és abszolút jó dolognak tartom, ha egy szülő beszélget csemetéjével az ehhez hasonló (talán tabunak is nevezhető?) témákról. Szerintem a Lili szövegvilágával nincs baj: a hihetetlenül egyszerű nyelvezet mentes mindenféle giccstől és hatásvadászattól - én amondó vagyok hogy ezt a témát, ebben a műfajban, ennek a célközönségnek máshogy nem is lehetne megírni. Sok sűrítéssel dolgozik (mint ahogy a mesék általában), és csak a legfontosabb mondanivalóra koncentrál: Lili így született, más mint a többiek, de ezzel a másságával együtt egy csodaklassz kislány, s ő ölel a legjobban a világon. 

Az illusztrációk bevallom nem igazán jöttek be nekem sem: sem az alakok nem nyerték el tetszésemet, sem a színezés... 

Benedek Elek meséit már kicsiként is imádtam, ha jól emlékszem elég sok gyönyörűen illusztrált mesekötete volt meg otthon a polcaimon. A csúnya királyfi és a szép királykisasszony  szerintem is meglepően modern ahogy a fülszöveg állítja, nem csupán azért mert itt a külső megjelenés nem a belső értékek hordozója, hanem azért is, mert a csúnyaság alól itt nem kap feloldozást a királyfi, s mégis kitartásával végül sikerül elnyernie a világszép királykisasszony szerelmét.

Szerintem nagyon aranyos és tanulságos mese ez is, a hozzá készült illusztrációk pedig hihetetlenül bájosak. Azt hiszem, Rippl Renáta is felkerült a favorizált illusztrátoraim listájára.

Cinder

Már a megjelenése előtt is nagyon érdekelt ez a könyv, mert a fülszövege alapján nem annyira szokványos meseátdolgozásnak tűnt, szóval úgy gondoltam, hogy a csavarok, huzalok, olajfoltok sem tántoríthatnak vissza attól, hogy majd elolvassam. Persze, aztán mégis kicsit berezeltem a sci-fiszerű világtól, meg a finnyásságom is úgy érzem néha, hogy zavaró méreteket ölt, így inkább arra a bölcs döntésre szántam el magam, hogy megvárom azoknak a véleményét, akikre hallgatni szoktam. Bár meg kell mondjam, nem kerültem könnyebb helyzetbe, mert nem aratott osztatlan ovációt. 

Lehet, régen olvastam már YA-t, vagy csak lejjebb adtam az elvárásaim - nem tudom. De az is elképzelhető, hogy nekem egyébként is tetszett volna - na mindegy, felesleges is találgatni, mert már úgysem fog soha kiderülni. A lényeg viszont az, hogy iszonyatosan jól esett ez a könyv - és tudom, unásig írt sablonos duma, de tényleg: kirángatott a hétköznapokból. Akárhányszor elővettem, szinte féloldal után rögtön bele tudtam feledkezni a történetbe - és ezzel minden jelenlegi vágyakozásomat felülmúlta.

A történet valahol a nagyon távoli jövőben játszódik, pontosan 126 évvel a IV. világháború után vagyunk, a Földön kicsit átrendeződtek a viszonyok, hiszen különféle nemzetközösségek konföderációi léteznek az országhatárok helyett, akik egy közös ellenséggel állnak szembe: ezek pedig a holdlakók, akik mentálisan képesek manipulálni szinte mindenkit. A Föld vezetői velük igyekeznek olyan békeszerződést kiharcolni, ami minden fél számára előnyös. Ám a hataloméhes Levana, a holdlakók uralkodója nagyon úgy tűnik, hogy nehezen adja be a derekát. Eközben Új-Peking városában sem rózsás a helyzet, hiszen az emberek és kiborgok lakta városban tombol a leutomózis nevezetű betegség, amely száz s ezer számra szedi áldozatait.

Hát ilyen körülmények közt él főhősünk, Cinder aki egyébként kiborg, és nem mellesleg csak púp mostohaanyja hátán, annak ellenére hogy híres műszaki szakértelmének köszönhetően ő szerzi meg a napi betevőfalatot családja számára. Egyik munkanapján nem más látogat el hozzá, mint maga a herceg, aki az egyik robotját szeretné megjavíttatni - Cinder úgy sejti, hogy nem csupán egy mezei robotról van szó, hiszen a herceg túlságosan is ragaszkodik hozzá. Valószínűleg súlyos államtitkokat őriz...

 Hamupipőke, mint kiborg... nos, ez a két lehető legtávolibb dolog, amit egymás mellé rakva nehezen tudtam volna elképzelni az én szegényes fantáziámmal, de meglepő módon abszolút működött a dolog! Szerintem tényleg érdekes volt ahogy a szerző összehozta ezt az első pillantásra igen távoli univerzumot, és véleményem szerint egy igazán menő Hamupipőkét alkotott. Cinder mint szereplő nekem hiteles volt (szimpatikus nem, de viszonylag hiteles), néhány döntésével ugyan nem értettem egyet, de azért olyan sok fejfájást okozó tette mégsem volt, hogy képtelen legyek élvezni az olvasást vagy ilyesmi. Mondjuk most hogy jobban belegondolok, igazából egyik szereplő se lett nekem szimpatikus, még a kötet végére sem... eh, de egye fene! Úgy tűnik, mostanában nem tudok jó kapcsolatot ápolni a fiktív karakterekkel.

Mindenesetre azt hiszem, ez a kiborgoktól, holdlakóktól és fura kütyüktől hemzsegő, mesével összefont világ ragadott inkább magával mintsem a szereplők, ami éppen annyi technikai blablát tartalmazott, amennyivel én még jelen elmeállapotomban elbírok. azaz szinte semmit  Na, jó azért lehetett volna egy kicsit jobban részletezni a dolgokat - mármint a világfelépítést illetően - , de eh... tudjátok mit? Jó volt ez így is, remélem a következő részekben majd ez is bővebb kifejtésre kerül. Mindenesetre kíváncsian várom, hiszen az is egy újabb klasszikus mesét dolgoz össze a (YA stílusú) sci-fi műfajával - én abszolút bizakodó vagyok továbbra is, és még mindig csak "hűű"-zök meg "háá"-zok hogy milyen tök jól összehozta ezt. Mondjuk, azért annyit tudnék tanácsolni a szerzőnek, hogy ne próbálkozzon meg a krimi műfajával, mert a titkolózás meg a "nyomok" elrejtése nem igazán jött össze. 

Ja, meg még annyit, hogy aki valami tökös kiborg regényre vágyik sok-sok verekedéssel meg véres akciókkal, az szerintem ne itt kezdje a keresést...

A könyvet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm Amadeának! :-)

Marissa Meyer: Cinder - Holdbéli Krónikák 1.
Fordította: Bujdosó István
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 3499 Ft

Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől

Az e-könyvek, e-könyvolvasók rohamos terjedésével talán jogosan teszi fel a kérdést a könyvmoly, hogy vajon hova vezet ez az út? Az olvasmányok ennyire különböző médiumai mennyi ideig lesznek képesek egymás mellett élni? Vajon előbb-utóbb kiszoríthatja-e egyik a másikat? Mindenki kedvenc Umberto Ecoja barátjával, Jean -Claude Carriére -rel beszélgetett erről ebben a kötetben - de szerencsére, azért más dolgok is szóba kerültek. 

Azért mondom, hogy szerencsére, mert bár volt benne egy-két kifejezetten érdekes dolog, de ennél a témánál legtöbbször vagy nyilvánvaló vagy éppen üres frázisokat csattogtattak (esetleg mindkettőt egyszerre) - és az ismétlés is elég sok volt.. S mindennek a tetejében én ezt túlságosan is vezetett beszélgetésnek éreztem. A későbbi témákhoz képest itt jóval kevésbé szárnyaltak Ecoék. Végig az motoszkált a fejemben, hogy annyira nem is szívesen beszélnek erről, mintha ez csak valami kötelező bemelegítés lett volna, hogy aztán végre érdekesebb témákra térhessenek rá. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy a következő részek bőven kárpótolni fognak ezért. Mert komolyan erősen csábítani kezdett harminc oldal után az a gondolat, hogy szépen kivegyem belőle a könyvjelzőt és egy laza mozdulattal valamelyik felső polcra elrakjam. 

Valahol az emlékezésről, a kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatás során kaptam fel legelőször úgy igazán a fejemet. Azt hiszem itt volt az a pont, ahol az elégedetlenségem már végleg elhagyott, mert itt vette igazán kezdetét az a fajta bölcsészkedős diskurzus, amit én igazán szeretek.

" [...]a kollektív emlékezetnek, azaz a kultúrának kettős szerepe van. Az egyik valóban az, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, míg a másik az, hogy engedje feledésbe merülni azokat, amelyek csak feleslegesen terhelnék az agyunkat. [...] Számos modern tanulmány olvasható erről a jelenségről, amelynek a lényege a hallgatólagos lemondás a múlt bizonyos emlékeiről, s egyúttal a kultúra más elemeinek egyfajta fagyasztóládába zárása a jövő számára." - bár ez a megállapítás is valóban közismert, ám amikor a modern világ ezzel kapcsolatos problematikájára világított rá, na akkor ott... húúú! Hiszen ma az internetnek köszönhetően mindenféle információ elérhető bárki számára - szűretlenül, hierarchia nélkül vagy egyáltalán bármiféle rend nélkül. Manapság, akár úgy is mondhatjuk, az információk káoszában sodródunk. Képtelenség hát a jövő nemzedéke számára úgy megszűrni ezeket az emlékeket, ahogy az elődeink tették; s ez azért problematikus, hiszen így a kollektív emlékezet mint olyan, a mai formájában megszűnhet előbb-utóbb létezni -  bár aztán ugye ki tudja... Mindenesetre akár ezt az emlékezet dolgot nézzük, akár bármi mást: elképzelhetetlenül hatalmas változások előtt toporgunk.

Szerintem ez a könyv legalább szól annyira a kulturális átalakulásokról; a régi idők, a jelen és a jövő kapcsolatáról vagy éppen különbségeiről, mint - a címből sejthető -  irodalomról. S tudjátok ez nem is baj, hiszen az irodalomban vagy a könyv életében végbemenő változásokat butaság lenne csak úgy magában vizsgálni, hiszen ezek mind-mind a kultúránk részei. Részek pedig nem alakulnak csakúgy át, mert attól az egész kép megváltozik. S igazából ezért is csodálom ennyire Ecot persze iszonyatos műveltségét is beleértve, mert az sem semmi - illetve most már barátját, Carriére -t is - , mert hol aprólékosan, hol globálisan nézi a dolgokat, és keresi közöttük az összefüggéseket, s ebből következőleg olyasmiket tud mondani, hogy elalélok.

Igazán tetszettek még az emberi butaságról, idiotizmusról szóló okfejtéseik, mert ez is egy olyan téma, ami engem iszonyatosan érdekel, mert hát ez is egy fontos mozgatórugója a kultúrának, bármennyire is szeretnénk ha nem lenne. A másik dolog pedig, hogy bármennyire is arculcsapósan idegesítő dolog, azért azt ne felejtsük el hozzátenni, hogy épp' annyira szórakoztató is. Azt hiszem, hamarosan el is fogom olvasni Ráth-Végh István emberi butaságról szóló trilógiáját, mert most egészen rákaptam a témára. 
Eco és Carriére a butaságot sem csupán globálisan vizsgálják mint olyat, hanem kitérnek a történelem vagy éppen az irodalom idekapcsolódó pontjaira is, mint például hogy hány ma már klasszikusnak számító szerzőt utasítottak el a kiadók, és milyen indoklásokkal - s ezek az érvek, a szóban forgó költők, írók mai irodalomban elfoglalt helyüket tekintve, eléggé nevetségesen hatnak.

A későbbiekben még szó esett e két bibliofil uraság elképzelhetetlenül hatalmas és értékes könyvtáráról, amikhez foghatókat én még csak el sem tudok képzelni. Könyvritkaságok sokasága sorakozik polcaikon különböző századokból (vannak XIV. , sőt XII. századi kézirataik is! Elképesztő, komolyan!). Ahogy itt ülök életem és ízlésem összevisszaságát reprezentáló könyveim között, és belegondolok, hogy ez a két zseni bizonyos gyűjteményeinek köteteit (jah, mert hogy nem úgy kell elképzelni a könyvtáraikat, hogy egy-két szoba és hello... házak!! Értitek? Külön házak a könyveiknek) micsoda tudatossággal válogatják össze, hát..... nem is tudom mit gondoljak. Úgy értem, mekkora jó dolog már ha az ember a világon teljesen egyedülálló mese-és mítoszgyűjteménnyel rendelkezik-  a világ minden tájáról és mindenféle korokból! Ez a lehető legmenőbb dolog a Supermanköpeny után.

Ha egyszer okos és művelt leszek, akkor én Umberto Eco barátja szeretnék lenni. Erre jutottam a könyv elolvasása után.

Jean-Claude Carriére- Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
N' espérez pas vous débarrasser des livres
Fordította: Sajó Tamás
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 290
Eredeti ár: 3200 Ft

Szép remények

A Szép reményekkel már régóta tartoztam magamnak. Ez a könyv jó példája a terveim és a cselekedeteim közötti disszonanciának. Még jó pár évvel ezelőtt tervbe volt véve, ugyanis kötelező olvasmány volt az egyik egyetemi előadásomhoz, de aztán az idő szűkösnek bizonyult, így ott maradt olvasatlanul a polcomon. Aztán tavaly is elhatároztam, hogy előveszem, és ezzel ünneplem meg Dickens kétszázadik születésnapját, aztán ismét csak maradt, ahol volt eddig is. Elárulom, ebben az évben csupán a hirtelen felindulásból elkövetett olvasásnak köszönhetően jutottam ide, hogy végre az elolvasott könyveim között tudjam.

Dickens regényének első részlete 1860. decemberében jelent meg az író saját folyóiratában, s az olvasók több mint fél éven keresztül követhették nyomon Pip történetét, aki manapság már közvetlenül Twist Olivér és Copperfield Dávid mellett foglal helyet a népszerű Dickens hősök palettáján. A Karácsonyi történet vagy a Feljegyzések fiatal párokról című műveket már korábban az olvasmányaim között tudtam, ám az igazi nagyregényeihez még nem volt szerencsém - talán, mintha a Twist Olivért olvastam volna egyszer egy messzi-messzi galaxisban, de könnyen meglehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. A Szép remények igazából teljesen megtestesítette azt a Dickens-regényt, amit mindig is elképzeltem magamban a nagyregényeivel kapcsolatban.

Sok helyen olvastam, hallottam korábban, hogy tulajdonképpen Dickens volt az első brit író, aki felfedezte az irodalom számára a szegényebb rétegek nyomorúságos életkörülményeit - s mindezt mindenféle romantika nélkül, csakis a zord valóságra koncentrálva ábrázolta. A korábbi irodalmi művek főként olvasóközönségük életkörülményeit vették alapul, így a külvárosokban létező nyomorra a jótékony feledés fátyla borult. Dickens azonban pont a nyomorban élők, a bűnözők, a kispolgárok vagy éppen a lelencek életét állította művei középpontjába, megismertetve olvasóival, hogy  egyesek számára az élet nem fenékig csipke és tejes tea.

Pipből, a regény főhőséből, a szegény körülmények között élő árva gyermekből egy szép napon egyszer csak egy igazán szép reményű úriemberré válik. Titokzatos támogatójáról mit sem tudni. Talán élete pálfordulása a több évtizeden keresztül elfoszlott menyasszonyi ruhájában üldögélő, a múlttól szabadulni képtelen Havisham kisasszonynak köszönhető? Vagy életének egy másik emlékezetes szereplője kívánt javítani a fiú sorsán?
Pip mindenesetre maga mögött hagyja azt a kisfalut, ahol eddigi életét töltötte erőszakos nagynénje házában, és Londonba költözik, hogy az úriember-lét minden pillanatát megtapasztalhassa, remélve, hogy ezáltal közelebb kerülhet szíve hölgyéhez Estellához, Havisham kisasszony fogadott lányához.

Dickens humorát már a Feljegyzések fiatal párokról címmel megjelent novelláiban is megtapasztalhattam, ám el kell mondanom, hogy az szinte sehol sincs ehhez a regényéhez képest. Komolyan mondom, én olyan sokat - és jó hangosan -  nevettem míg olvastam, hogy olykor párom megütközve nézett rám, mert nem értette mi lehet olyan vicces egy klasszikus könyvben. jaj, ezek a sztereotípiák! A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett.

A főhős története mellett Havisham kisasszony különös figurája is rabul ejtett, akinek a házában mintha megállt volna az idő. Szétfoszlott esküvői ruháját még mindig viseli, egyik cipője már több évtizede arra vár az öltözködőasztal tetején, hogy végre felhúzzák; pókhálók lógnak mindenütt, az asztalon a hajdanvolt ünnepi étel szépen lassan az enyészetté lett, s a megterített asztalon heverő tányérok, poharak is érintetlenül hevernek az egyre vastagabbá váló pókhálóréteg alatt. Mintha egy gótikus regény színterébe kukkantanánk be: leírhatatlan hangulata volt ezeknek a részeknek. Havisham kisasszony időtlen otthona még ma is élénken él a képzeletemben, szerintem ez volt az egyik leghangulatosabb helyszín, amivel csak találkoztam.

Összességében a Szép remények számomra az idei év egyik legjobb könyvélménye - mondom ezt úgy, hogy még jócskán az elején járunk. Csupa olyasmivel volt tele, ami szem-számnak ingere, és mindez olyan lebilincselően olvasmányos stílusban volt megírva, hogy nem is csodálkozom különben, hogy alig három nap alatt elolvastam. Ám érzem én, hogy van még benne potenciál - így biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer újra fogom még olvasni. És most már aztán tényleg ideje a többi nagy Dickens-regénnyel is megismerkednem.

Charles Dickens: Szép remények
Great Expectations
Fordította: Bartos Tibor
Kiadó: Magvető
Oldalszám: 496 oldal
Eredeti ár: 2841 Ft






u.i.: és ha nagy leszek, és gazdag leszek, akkor én aztán úgy összegyűjtöm ezt a Penguin Classics -sorozatot, hogy csuda!

Februári feljegyzés

Akárhányszor leülök a gép elé mostanában csak bámulom az üres lapot, és egyszerűen képtelen vagyok megfogni a gondolataimat, csak cikáznak a fejemben össze-vissza, és folyton elszöknek, mikor mondatokká akarom fűzni őket. Pedig annyi mindenről szeretnék én ide írni és mesélni! Mert bár a blogom ezévi bejegyzéseinek számát tekintve nem látszik, de valójában nem tétlenkedtem az olvasás terén: elolvastam Umberto Eco és Jean-Claude Carriére beszélgetéseit; betekintettem ismét Dickens világába, s a Szép reményeket rögtön a szívembe zártam; utána Jean Webster egyik regényének segítségével varázsolódtam el, és elhatároztam, hogy ha nagy leszek, akkor Sally McBride szeretnék lenni... az Emily Bronte verseskötetnek is hamarost a végére érek pedig annyira nem szeretném, hogy vége legyen, mert csodaszép! , és ráadásul - egy hónap késéssel ugyan, de hát nem is én lennék... - Tolkien születésnapja alkalmából éppen Zsákos Bilbóval kalandozom Középfölde tájain, és pont most készülünk rálépni a Bakacsinerdőn keresztülhaladó ösvényre...

Szóval, lennének kalandjaim, amiket el kéne regélnem, és elhatározásom szerint el is fogom! Csak kéne valami, ami megfogja futkározó gondolataimat... vagy ami képes megállítani a körülöttem levő rohanó időt, hogy nyugodtan futhassak a gondolataim után, és ne kelljen közben gondolnom a percekre, órákra.

Hölgy mókussal és seregéllyel

Szeretem a történelmi regényeket, a Tudor-korról szólóakat még inkább. Bár teljesen fanatikusnak nem mondanám magam, de ha az utamba akad egy olyan könyv vagy film, esetleg dokumentumsorozat, akkor én biztosan nem állok ismerkedésünk útjába. S ha ehhez még hozzáveszem azt is, hogy mennyire magukkal tudnak ragadni az olyan fikciók, amelyek egy-egy műalkotás megszületésének körülményeit állítják középpontjukba, akkor igazán rá lehet csodálkozni, hogy vajon miért is nem került kezembe már jóval hamarabb ez a könyv. Én se tudom az okát. Igazából rajta volt a képzeletbeli "majd-egyszer-ezt-is-elolvasom" listámon, de szerintem egy jó ideig még biztos ott lett volna rajta - sok-sok más könyvvel egyetemben - , ha egy angyalka nem röpíti el csodaszépen és gondosan becsomagolva a karácsonyfám alá. (az angyalkának még egyszer hatalmas köszönet! :-) ) Ahogy befejeztem a Zafírkék olvasását, szinte rögtön neki is kezdtem ennek a regénynek, hogy ezzel pihenjek a két ünnep között. S azt hiszem, mondanom sem kell a bekezdés első mondatainak fényében, hogy mennyire, de mennyire megtetszett Vanora Bennett könyve!

1527-ben veszi kezdetét a történet, amikor ifjabb Hans Holbein Angliába utazik, hogy megfesse Thomas More (avagy: Morus Tamás) családi portréját. A regény középpontjában Meg Giggs áll, More fogadott lánya, akinek a kegyeiért két férfi is verseng: az egyik egy bizonyos John Clement, More lányainak korábbi házitanítója, a másik pedig  maga Holbein, akit elkápráztat a lány intelligenciája és műveltsége. A történelmi események és a More család élete szorosan összefonódik ebben a regényben, ez a két szál szinte elválaszthatatlan egymástól. Meg történetén keresztül bepillantást nyerhetünk a változás szelét átélő Anglia forrongó hangulatába, amikor a katolikusok ádáz harcot vívtak a lutheránusokkal; amikor máglyára küldtek embereket vallási hovatartozásuk miatt; s ekkor történt, hogy VIII. Henrik úgy döntött, hogy feleségül veszi Boleyn Annát, így szakított a katolikus egyházzal.


Igazából ez csak egy nagyon nagyvonalakban felvázolt cselekmény, hiszen annyi minden történik ezalatt a közel hatszáz oldal alatt. Jó persze - nem egy akciódús könyv, inkább lassú folyású, de én mégsem unatkoztam rajta egy percet sem. Az írónő szerintem nagyon jól bánik a regény időkezelésével: tudja hol kell kisebbeket-nagyobbakat ugrani az időben, hol érdemes egy kicsit még tovább időzni, hogy a lassú folyású cselekmény ellenére is azt érezzük, hogy tartunk valamerre, és nem csak lődörgünk erre-arra a közel hat év alatt. Stílusát tekintve én is azok táborát gyarapítom, akik Philippa Gregory-hoz és Tracy Chevalier-hez hasonlították, utóbbi írónő művei közül nekem folyton A hölgy és az egyszarvú ugrott be olvasás alatt, annak volt ehhez hasonló hangulata. A szereplőkkel is hasonló viszonyba kerültem, mint az említett regénynél: igazából egyikük sem került közel hozzám, végig megtartottuk a három lépés távolságot. De szerintem nem volt ezzel baj: tényleg olyan érzésem volt, mintha egy kosztümös filmet néznék. A szereplők szempontjából nekem a szimpátiánál sokkal fontosabb az összetettség és/vagy a hitelesség - s az utóbbi szerintem nagyon is jellemző ennek a regénynek a karaktereire. Egyik sem lépett ki szerepéből; tudtam, hogy mit miért tesznek, sejtettem a reakcióikat... azt hiszem, egy hiteltelen momentumra sem emlékszem, s ez nálam a jól felépített karakterek egyik védjegye.

Vanora Bennett szerintem nagyon jól összegyúrta a fikciót és a történelmet, és jó volt felfedezni a kapcsolódási pontokat A másik Boleyn lány című regénnyel. Az ilyesmiket meg különben úgy szeretem! Teljesen olyan érzésem van ilyenkor, mintha a könyvek szereplői tényleg egy közös univerzumban léteznének, s a sok-sok történet valójában mind kapcsolódik egymáshoz valahogyan, valamilyen formában - s ezen kapcsolódási pontok felfedezésekor mindig rámtör egyfajta "halleluja"-érzés. Ne kérdezzétek miért. Mert igen. No, de visszatérve a regényre: sok-sok érdekes adalékkal bővítette történelmi tudásomat erről korszakról, különösen Thomas More -ról, akiről korábban körülbelül kettő mondatot tudtam volna elmondani na, jó esetleg hármat , de most már ha a Legyen Ön is milliomosban vele kapcsolatban tennének fel egy kérdést, nagy valószínűséggel meg tudnám válaszolni. vagy nem

Kicsit meglepő volt különben, hogy a narrátorok száma legalább eggyel több volt, mint amire számítottam. Én teljesen abban a hitben voltam az első ötven oldalig, hogy Meg meséli tele ezt a hatszáz oldalt. Igazából, az első pár ilyen narrátor-váltásnál okozott ez csekély értelmemben kavarodást, mert olyan hirtelen, és mindenféle előjel nélkül következett be, hogy tényleg időm sem volt felkészülni rá, és emiatt még akkor is azt hittem, hogy Meg beszél, amikor nem is... persze, aztán hamar rájöttem, hogy nem oké a dolog, mert kicsit értelmetlenné vált az a bekezdés, így rögvest korrigáltam magam, és kénytelen voltam visszalapozni pár oldalt. Mindegy, igazából ez tényleg semmiség, hiszen később már nem volt ezzel gond.

Vanora Bennett regénye mindenesetre nagyon jó kikapcsolódást nyújtott, őszintén bevallom, hogy nekem még A másik Boleyn-lánynál is jobban tetszett, mert tényleg olyan jól ötvöződött benne minden olyasmi, amit szeretek ebben a műfajban - és ráadásul mindenfajta giccsességet nélkülözött.  Így hát bátran ajánlom a történelmi-romantikus regényeket falóknak, a Tudor-fanoknak vagy a festészet kedvelőinek. Vagy csak úgy.

Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel
Eredeti cím: Portrait of an Unknown Woman
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 608

Soulless - Lélektelen

Nagyon úgy tűnik, hogy újra kezdenek rám találni a sorozatok, ami igazán szuper dolog, mert annyira szeretem a megjelenések előtti izgatottságot - persze, csak bizonyos mértékig. Először jött a Leviatán, és alig egy hónapra rá Gail Carriger regénye repült a kezembe. S minő véletlen, mindkettő a steampunk műfaj szülötte! Jó, persze: tudom, hogy sokan már jóval korábban magukévá tették a sorozat első részét, és már a második könyvet bújják vagy esetleg túl vannak rajta, szóval tisztában vagyok lemaradásommal.  Avagy akár úgyis mondhatnám: szerencsére, van mit bepótolnom.

Főhősnőnk, Alexia Tarabotti egy félig talján és egészen lélektelen vénkisasszony, aki az egyik estélyen egy igen erőszakos és pimasz vámpírra bukkan, aki a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Mindenféle bemutatkozás nélkül megharapni egy magányos hölgyet? Hát még mit nem! Még szerencse, hogy Miss Tarabottinak kéznél volt a napernyője, amely e kellemetlen incidens esetében igen hasznosnak bizonyult. Ám akármennyire is faragatlan volt a vámpír viselkedése, a halálesetet ettől függetlenül ki kell vizsgálni. Így hát színre lép rögvest a kisasszonyszívek megdobogtatója, a finomkodást hírből sem ismerő Lord Maccon, a londoni vérfarkasfalka vezére, akiről hamar kiderül, hogy nem közömbös Tarabotti kisasszony irányában.
Ám Londonban nem csupán ez az egy furcsa eset történt... vámpírok, farkasemberek tűnnek el, majd ismeretlen újszülöttek bukkannak fel. Miss Tarabotti úgy dönt, hogy a végére jár a sok furcsaságnak.

Alexia történetét olvasva, már rögtön az első fejezetnél biztosra vettem, hogy én ezt imádni fogom, és szerencsére ez nem is változott. Nem a vámpírok, a farkasemberek vagy más csodalények miatt, az az igazság, hogy engem a könyv stílusa fogott meg igazán (na, jó: meg ez a viktoriánus éra is). Azt hiszem, nekem is be kell állnom a Jane Austen művekhez hasonlítgatók sorába, hiszen Gail Carriger regénye is jó nagy adagnyi finom iróniával van nyakon öntve, amitől ez az egész - valljuk be őszintén - alapjában véve tucattörténet igazán egyedivé, szórakoztatóvá és intelligenssé válik. És most halálkomolyan mondom, de ez volt az első olyan regény, ahol még az erotikus leírások is tetszettek: mentesek mindenféle önkényességtől, nem mennek a történet rovására (tényleg elhanyagolható mennyiségű ilyen jelenet van benne), és ami még fontosabb nem süllyednek le közben a Júlia-füzetek sötét bugyrainak szintjére ahol a kéjrúd a farmerbörtönéből szabadul :-D és társaik , hanem megmarad ezekben a jelenetekben is a regény egészére jellemző szórakoztató, ironikus stílus. Igazából ezt csak azért emeltem ki, mert ez volt az első olyan regény, ahol nem fintorogtam az ilyen jelenetek megfogalmazásán, és nem kaptam tőle röhögőgörcsöt vagy lapok útján terjedő nemi betegséget. Oké, nevetés az volt, csak nem kinevetés.

kép forrása: envyxo.tumblr.com

S hát Tarabotti kisasszony mellett sem mehetek el csak úgy, szó nélkül, hiszen ismét egy talpraesett, határozott és kellően nyakas főhősnő került utamba az ő személyében. Aki simán kinyír egy vámpírt a napernyője hegyével; aki kétségbeesésében nem csak sikítozik, ha elrabolják, hanem jó pár erős rúgást is bevisz ellenfelének hegyes orrú csizmájával; s aki ha igazán nagy vészhelyzetbe kerül, nem azon siránkozik, hogy "úristen, meg fogok halni, valaki mentsen meg!", hanem szinte sztoikus nyugalommal, ám kissé szomorúan konstatálja, hogy az ezüst hegyű napernyője éppen nincs kéznél... Alexia mellett a másik nagy kedvencem Lord Akeldama, ővámpírsága volt, aki alighanem a legjobb ismerője - és amellett legnagyobb rajongója - a rokokó divatnak és a fantáziadús kajás becézéseknek.

Bár a Lélektelen egy teljesen kerek történet volt, ami nem feltétlen kiált a folytatásért (s ez részemről megint egy pluszpont), de biztosak lehettek benne, hogy a második részt is meg fogom venni hamarost! Igen, tényleg ennyire jó!


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Eredeti cím: Soulless
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 376
Eredeti ár: 2999 Ft

Emlékfoltozók

Ez a hatalmas, gyönyörű mesekönyv Mikulás napján költözött be hozzánk. Nem hozott magával hófuvallatot, de még csak pelyheket sem. Egész egyszerűen kényelmesen elhelyezkedett a csizmámnak dőlve, s csak arra várt, hogy felkapjam, és berohanjak vele a szobába. Be a puha takaró alá. Alig várta, hogy mesélhessen nekem a tündérrigólányokról. Tudjátok, a faodúbarnáról és a limonádéhajúról. Mert hogy kettejük történetét rejtik a lapok. Ők azok, akik megfoltozzák az emlékeket; akik erdőt szelídítenek; akik kinyitják a fűtengert vagy akik a kerítés tetejére mászva, fütyülve várják a lyukas kendőket hozó postást, miközben a házuk előtti nyári porok leppenését bámulják...

Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legigényesebb és legművészibb mesekönyv, ami eddig a kezembe akadt. Máté Angi prózája a lírai kifejezésmód és az ízes szavak gyönyörű keveréke, s emellett a képisége egyszerűen elképesztő - komolyan mondom, hogy ez a szöveg úgy, ahogy van: szép. Nem öncélúskodóan, nem elefántcsonttoronyba zárkózóan, hanem inkább olyan elringatóan, ízlelgetve szép. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek megértését sem akadályozza ez a sok szövegbeli különlegesség, hanem sokkal inkább ad még valami pluszt nekik a történeten túl is - bár ehhez mindenféleképp szükséges egy előzetes mese- vagy olvasáskultúra a gyerekek részéről (szerintem), hogy igazán bele tudjanak feledkezni. Rofusz Kinga illusztrációi pedig még tovább emelik a könyv művészi értékét. A rajzok már önmagukban véve is csodálatosak; légiesek, kicsit elvontak, s szerintem a szöveg nélkül is abszolút megállják a helyüket. De persze, ez nem azt jelenti, hogy elrugaszkodottak lennének: Máté Angi meséjével tökéletes szimbiózisban élnek, sokszor kiegészítik azt, vagy éppen még jobban ráerősítenek a szövegek különleges, már-már szürrealisztikus hangulatára.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az Emlékfoltozók szerintem mindenféleképpen egy igazi anya-lánya könyv, amely a közös esti meséléseknél felolvasva kapja meg igazi értékét. A rövid történetek szövege is inkább az élőszóhoz hasonlatos, tényleg nehezen állja meg az ember, hogy ne hangosan olvassa fel, hiszen a mondatok szinte maguktól adják meg ritmusukat, dallamukat. Ha egyszer lesz egy kislányom, ez bizonyosan be fog kerülni az esti mese-repertoáromba.

Egy igazi kincs ez a mesekönyv! Nem hiába húztam-halasztottam eddig a befejezését, s szerintem még egy jó darabig ott fog pihenni az éjjeliszekrényemen, hogy esténként, ha úgy hozza kedvem, különösebb erőfeszítés nélkül elő tudjam venni, hogy újra és újra rácsodálkozzam a limonádéhajú és a faodúbarna csodálatos mindennapjaira.

Máté Angi: Emlékfoltozók - Mesék a szeretetről
Illusztrálta: Rofusz Kinga
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 70

Aki kíváncsi rá, néhány könyvből vett idézetet felvéstem az Idézetek menüpontomba. 

u.i.: és köszönöm a páromnak, aki Mikulás napján meglepett vele. 

Mandragóra utca 7.

Szécsi Noémitől még semmit sem olvastam ezelőtt, de a Mandragóra utca 7. igen jó kezdetnek bizonyult az ismerkedésünket tekintve. Még tavaly ajándékoztam meg magam ezzel a kötettel a nagy Európa Kiadó-akció keretein belül, mert megint valami jó kis paplanba burkolózós, kakaó szürcsölgetős ifjúsági regényre vágytam. Úgy tűnik, mostanában egyre többször van ilyesmire igényem. És hát hozzá kell tennem, hogy még szerencse, hogy ilyen időszakokban is van miből válogatnom.

A két barátnővel, Idával és Tamarával meglehetősen furcsa dolgok történnek: először is, mintha a jelzőlámpa mindig kiszagolná, hogy mikor odaérnek a zebrához, és akkor gyorsan pirosra vált, majd olyan hosszú ideig várakoztatja ott a két barátnőt, hogy emiatt folyton elkésnek az iskolából. Aztán arról a különös, fekete kabátos  idegenről meg ne is beszéljünk, aki mindig ott sündörög Ida anyukája körül; valamint arról a furcsán viselkedő kutyáról, aki ott lohol Ida és Tamara nyomában, s a lányoknak az az érzésük támad, mintha az állat kihallgatná a beszélgetéseiket. S ha a sok titokból még mindig nem lenne elég, még ott van a háztömb földszinten levő 1. lakása, amelyben nem lakik senki... elméletileg. A két barátnő nem hagyhatja csak úgy ezt a rengeteg rejtélyt. Szörnyű kíváncsiságtól hajtva, igen komoly kutatómunkába kezdenek, hogy végre a végére járjanak mindennek. Mert határozottan nincs minden rendben. 

Ismét csak kimondhatatlanul jól esik azt írnom,  hogy a regény mindenféle izgalmán, rejtélyén felül képes volt valami sajátságosan hazai atmoszférát teremtenie. Tényleg azt éreztem olvasáskor, hogy ez csakis itt, Magyarországon játszódhat és nem máshol. Nem azért mert a szereplők magyar nevet viselnek meg Budapest a helyszín vagy ilyesmik, én ezekben nem hiszek - mármint hogy az ilyen dolgok idéznék meg egy-egy ország vagy térség atmoszféráját. Szerintem ez sokkal összetettebb dolog a nevesítésnél. Igazából, ez a regény olyan jól hozta ezt az egészet, hogy én olvasás közben tényleg el tudtam hinni, hogy valahol Budapesten van egy Mandragóra utca, ahol ilyen különös dolgok történnek. S emellett még valami kis nosztalgiázós hangulat is megcsapott: eszembe jutottak az általános iskolás szakkörök; vagy ahogy hazafelé úton húztam magam után a tornazsákomat; ahogy kicsit meggörnyedt a hátam a nehéz iskolatáskától; és egy régi, ismerős érzés kerített hatalmába, mikor az osztálytársak titkos, egymás közti karácsonyi ajándékozásáról olvastam vagy éppen a félévi lezárás izgalmairól. 

Maga a történet mindemellett szerintem épp' eléggé titokzatos és izgalmas, szóval biztos vagyok benne, hogy a célközönség is (10-14 éves korosztály) csak nagy nehézségek árán lesz képes letenni a kezéből a könyvet. Legalábbis velem ez volt. Imádtam ezeket a rejtélyeket, a nyomozást meg a kalandokat - őszintén megmondom nektek, ha nem lettek volna benne a mai kor popkultúrájára tett utalások, én amolyan tipikus retros (abszolút jó értelemben mondom) ifjúsági regénynek tituláltam volna, mert hangulatában engem az Égigérő fűre emlékeztetett kicsit. Meg nem tudom mondani miért... talán a társasház meg a gyerekek önálló akciója miatt... de csak talán. 

Az illusztrációk néha nekem se voltak a szívem csücskei - azt hiszem, erről már mások is panaszkodtak. Nem csupán arról van szó, hogy az én ízlésemtől tényleg nagyon távol álltak, hanem véleményem szerint nem is egy olyan volt, aminek igazából értelmét se láttam a helyfoglaláson kívül (pl. a mobilt tartó kéz a 82. oldalon). Szegény Ida anyukáját sajnáltam a legjobban, aki inkább egy drogos macára emlékeztetett, mint egy fáradt anyukára. Mindenesetre azért volt egy vagy két illusztráció, amire azt mondtam, hogy oké. Mondjuk, a képi világ is - akárcsak az olvasmányok esetében -  nyilván ízlés dolga, szóval én nem szállok vitába senkivel, aki azt mondja, hogy neki igenis tetszik. 

Mindent összevetve kellemes élmény volt, örülök, hogy levadásztam. Minden előzetes elvárásomnak megfelelt a regény, és hát őszintén remélem, hogy a célközönséget is éppúgy rabul képes ejteni, mint engem. S azt hiszem, ezek után óvatosabb leszek a házmesternőkkel... elvégre ki tudja.

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.

Kiadó: Európa

Oldalszám: 288

Eredeti ár: 2900 Ft

Búcsú az Óévtől

Valahogy ez az év gyorsabban telt el mint a legutóbbi, kicsit úgy érzem, hogy végigszáguldottam rajta. Annyi mindent elterveztem, annyi mindent szerettem volna csinálni, mégis a terveim nagy részéből igen keveset tudtam csak megvalósítani. Őszintén remélem, hogy a következő évben megtanulom jobban beosztani az időmet. (kieg.: Legalábbis nem adom fel a reményt, hogy egyszer eljön ez a fajta aranykor az életemben. )

A blog közben elmúlt három éves - pontosabban már 3 és fél éves - , eme jeles eseményre való megemlékezésem megint csak elmaradt, de azért pótolva mulasztásomat most jól megveregetem a vállamat, és majd éjfélkor ennek az örömére is koccintok. 107 750 kattintást produkáltatok eddig jelen állás szerint, amit egészen elképesztő mennyiségnek tartok! bár ahogy most rápillantottam a statisztikára, ebből 97en igazából csak Tahitiról szerettek volna olvasni, hét ember meg a sárgaszemű farkasról, és pechjükre engem dobott ki a google. Mi olyan nagy szám a sárgaszemű farkasban? A tahitiseknek meg üzenem, hogy egyszer engem is igazán magukkal vihetnének... Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki legalább egy percet szánt az agymenéseim elolvasására (akár rendszeresen tette, akár csak bizonyos időközönként vagy csak egyszer, esetleg véletlenül), s minden visszajelzésért külön köszönet és ölelés jár mindenkinek. Ma ilyen ölelgetős napom van ugyanis... Ahogy visszatekintettem most az időben - ez most úgy kell vizualizálni, hogy álmodozva felfelé nézek, és aláfestésként valami megható zene szól - , rá kellett jönnöm, hogy az idei év szánalmasan eseménytelenül telt. Legalább egy autósüldözés vagy egy világmentés becsúszhatott volna, de úgy látszik továbbra is azzal a tudattal kell élnem, hogy még mindig nem vagyok szuperhősnő. Roxfortból még mindig nem kaptam meg a levelemet nem fogom feladni a reményt soha , és egy valódi bűntény felgöngyölítésénél sem csillogtathattam meg felettébb briliáns elmémet, és James McAvoy vagy Benedict Cumberbatch sem vallott nekem szerelmet még mindig, pedig ezt a pillanatot továbbra is türelmetlenül várom... és igen uraim, ez célzás volt!

szinte mindegyik idei olvasmányom után így éreztem magam.

S ha még mindez nem lenne elég - bár tudom, hogy ez már így is elég sokkoló - , még olvasás terén sem jeleskedtem ebben az évben. Mármint mennyiségileg értve, ugyanis a tavalyi százhoz képest most csupán hetven könyv szerepel az idei olvasottaim között. Bár meg kell mondanom, ezt mégsem érzem kudarcnak - legalábbis nem annyira mint az autósüldözés vagy a világmegmentés hiányát - , hiszen ennek a 70 olvasmánynak a nagy része, de tényleg nagy része igazán jó élmény volt. Talán ebben az évben avattam a legtöbb új kedvenc könyvet (10 darabot, tejóég!), és tényleg a szokásosnál is elhanyagolhatóbb volt a borzalmas vagy az "egynek-elmegy" típusú könyvek száma. Lehet, ebben az is szerepet játszott, hogy sokat félbe is hagytam, de ez már igazán részletkérdés. Mindenesetre ezt az évet a Szuper Könyvek Évének nyilvánítom most már hivatalosan is, s remélem, ez a tendencia folytatódni fog 2013-ban is. 

Most eme évértékelő bejegyzésemre való tekintettel végignéztem a bejegyzéseim statisztikáját, és kicsi szívem örömtől repesett mikor megláttam, hogy mely' posztjaim voltak a leglátogatottabbak az ideiek közül: első helyen Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba című művével kapcsolatos véleményem szerepel, melyre 591en kattintottak. Őszintén remélem, hogy a látogatók nagy része tényleg erről a könyvről akart olvasni, és nem valami lakberendezési tippet keresett - amennyiben mégis, szeretném kinyilvánítani abbéli véleményemet, hogy szerintem a bíborvörös falak nem feltétlen szerencsések, mert túl sötétté teszik a szobát (persze, ezt csak általánosságban mondom, mert végülis megfelelő bútorokkal meg kialakítással akár ellensúlyozható is a dolog). De inkább valami világos, pasztell színt javaslok.  A második helyen az egyik új kedvenc könyvemről írott posztom szerepel, ez pedig Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... . Aki még nem tette, tényleg olvassa el ezt a könyvet, mert nagyon jó! Ez év tavaszán volt szerencsém a másik új kedvenc könyvemhez, a Vándorünnephez, amivel kapcsolatban el kell mondanom, hogy annyira örülök, hogy egyre több blogon futok bele a róla szóló dicsőítő énekekbe - persze, nyilván nem miattam van ez, de akkor is úúúgy örülök, mert tényleg fantasztikus könyv! - , na és ennek kapcsán írtam a Párizsban található Shakeaspeare & Co. könyvesboltról, s ez a bejegyzés szerepel a dobogó harmadik helyén. Erről a helyről igazából csak pár kattintás híján csúszott le a könyvértelmezéssel kapcsolatos posztom, s igen kimagasló látogatottságot kapott még a Kedvenc íróimat bemutató bejegyzésem, valamint a könyvbeli Sherlock alakját taglaló írásom.

Nos, a díjkiosztós báliruhám sajna most éppen mosásban van, szóval most csak levélben értesítem a nyerteseket. Majd aztán személyesen kapnak egy leporolást is.

Lássuk először is az Év Könyve - kategóriát, aminél még a tavalyinál is nehezebb helyzetben vagyok, ugyanis - mint említettem - rengeteg fantasztikus könyvhöz volt szerencsém. Igazából szinte mindegyiknek köszönettel tartozom, de azért mégis megpróbálok valami sorrendet felállítani:

1. Szabó Magda: Abigél - még mindig úgy érzem, hogy nincs rá szó mekkora élményt adott. Ez a regény megnyert magának testestül-lelkestül. Imádtam!

2. Ernest Hemingway: Vándorünnep - lapok közé zárt igazi párizsi életérzés. "Párizst látni és meghalni" -  szól a mondás, ám Párizst a Vándorünnep nélkül szerintem nem is lehet igazán látni. Nagy álmom, hogy egyszer a francia fővárosban olvashassam újra ezt a könyvet - remélem, addigra lesz belőle saját példányom. 

3. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... - imádtam azt a szuggesztív atmoszféráját, ami körbevont olvasás alatt méghozzá annyira, és olyan hamar, hogy már az első oldal olvasása után képtelen voltam letenni. 

Az Év Felfedezettje számomra Virginia Woolf volt, akitől nagyon sokáig tartottam, hogy vajon csekély értelmi képességeim ellenére mennyit tudok a műveiből felfogni - lehet, így is csak töredékét értettem meg mondanivalójának és zsenialitásának, ám hömpölygő gondolatfolyamait olvasva tényleg hallottam a hangját a fejemben - s meg kell mondjam, gyönyörű hangja van. Szeretem őt hallgatni. A polcomon már egyre több könyve várakozik olvasásra, s bevallom, alig várom, hogy nekikezdjek. 

Az Év Sorozata - kategóriában Kerstin Gier-trilógiája kapja meg a leporolt, Prontoval lefújt díszpolcot. Kellemes délutánokat szerzett nekem ez a sorozat, roppant jól szórakoztam Gwendolyn és Gideon szurkapiszkás párbeszédein, s Gwen esetlenségein. S bár ez csöppet sem számít, de a borítói is szemet gyönyörködtetőek - csak mondom. 

A Legötletesebb Történet díját pedig Lakatos István Dobozváros című regénye kapta, amelyik szintén külön díszpolcot érdemel. Hihetetlenül fantáziadús, kalandos, jól megírt regény - ahogy Anne Shirley barátnőm mondaná, igazán tág teret enged a képzeletnek. 

Az idei Citrom-díj pedig, szinte ellenfél híján, Julie Orringer: Láthatatlan híd című regénye kapja, amely fárasztóan és idegesítően túlírtnak bizonyult, a banális párbeszédekről és a Júlia-regénybe illő szerelmi senyvelgésekről ne is beszéljünk. Végezetül csak annyit mondanék még, hogy: blöeh! - s ezt teljes szívemből. 

Nos, aki végigbírta szenvedni ezt a bejegyzést, annak köszönöm az olvasást, plusz mindenkinek köszönöm, aki velem tartott ebben az évben, s szeretettel várlak titeket jövőre is ide, a viktoriánus szalonomba.

Ez évben ismét majdnem dalra fakadtam, már éppen rögzítettem volna is a kamerámmal, hogy aztán felrakjam a youtube-ra, de úgy döntöttem, mégis csak megkíméllek titeket, ha már a Világvége is még várat magára... szóval búcsúzóul inkább ezt a dalt választottam Nektek - sajnos a beágyazást letiltották, így csak linkelem ITT -  és csak úgy mondom, hogy stippistoppi James McAvoy!

Igazán Boldogságos, Szuperkönyves, Könyvesakciós, Dalolászós, Táncolós, Világotlátós, Szeretőemberekkelkörülvevős, Kacagós, Sikerekbengazdagos, Gondoktólmentes - s aki szeretné, annak Világmegmentős - Új Évet Kívánok mindenkinek!

Smaragdzöld

Még emlékszem az első találkozásunkra, mikor kicsit kétkedve vettem kezembe a Rubinvöröst, hiszen aminek az az alcíme, hogy Időtlen szerelem, attól nem számíthatok semmi jóra. Legalábbis így gondoltam. Aztán mégis félretettem miatta a szakdolgozatírást, majd egy évvel később a második rész megjelenésénél úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon hisztérikusan letámadtam az egyik könyvesbolti eladót, s a befejező kötetet is szinte rögtön a megjelenés után megvettem (kissé méltóságteljesebben viselkedve). S azt hiszem, ezzel tényleg mindent elmondtam a sorozattal kapcsolatos érzéseimről. A Smaragdzöldtől kicsit tartottam abban a tekintetben, hogy vajon képes-e hozni azt az általam elvárt színvonalat, amit az előző kötetekben megszoktam, ám ez sem tartott vissza attól, hogy a karácsony előtti hétvégén rá ne vessem magam iszonytató mohósággal...

Igazából külön ennek a kötetnek a történetéről nehéz írni - mindig így van ez a befejező részekkel. Nyilván a cselekményből nem szeretnék semmit sem elárulni, hiszen aki még nem olvasta az első részt annak nem szeretnék spoilerezni (ám egyben üzenem neki, hogy olvassa el a Rubinvöröst!), aki pedig épp a megfelelő pillanatra vár, hogy kezébe vehesse a befejező kötetet, attól meg nem szeretném elvenni azt az örömöt, hogy saját maga fedezze fel hogy alakul ebben a részben Gwendolyn és Gideon közös kalandja. Szóval, én erről nem fogok most írogatni, aki esetleg kíváncsi rá, olvassa el a fülszöveget. Pont. Vagy magát a regényt. (az úgy még jobb ám) Szóóval, hol is tartottam? Ja, a befejező rész...

Már a második rész kapcsán leírtam még anno, hogy mit is imádok annyira ebben a sorozatban: azt, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Hozza a divatos young adult regények megszokott klisés jeleneteit, a főhősnő zsebkendőitató szerelmi senyvelgéseit, és aztán jól az olvasó képébe vágja valamilyen módon, hogy ez A) mennyire szánalmas B) iszonyatosan klisés - nem csupán saját magát figurázva ki ezáltal, hanem szerintem az egész műfajt. Ez a dolog a Smaragdzöldben sincs másképp, abszolút hozta az általam elvárt színvonalat, nagyon jól rájátszott ezekre a dolgokra, sőt bizonyos jelenetekben erre még erősebben és direktebben rájátszott, mint az előző részeknél. Azt hiszem, szerelmi bánatban szenvedő főhősnőről rég' olvastam ennyire vidáman és nagy röhögések közepette.

Maguk a szereplők is rettentő mód szórakoztatók, különösen Gwendolyn a kedvencem, aki mikor éppen nem értetlenkedik (na jó, meg akkor is) igazán vicces dolgokat tud mondani, meg úgy egyébként is jó ifjúsági narrátornak tartom, aki pontosan tisztában van vele, hogy mikor és hol elég a cukorból meg a világfájdalomból. Gideonban én folyton Mr. Darcy ifjúságizált de ronda szó!  változatát látom - és azt hiszem, ez többet mond minden bekezdésnél - , ámbár hozzá kell tennem, hogy a harmadik részben sajnálatos módon némileg visszavesz sznobizmusából és arroganciájából, amit roppantul sajnáltam, mert szerintem ez adta ennek a szereplőnek a sava-borsát. Ebben a részben úgy éreztem, hogy már csupán Gwendolyn imádata tárgyává lényegült át, az az idegesítően szórakoztató jelleme pedig már csak nagyon-nagyon halványan volt jelen. Nyilván minden arrogáns bunkónak egyszer meg kell szelídülnie - különösen ha egy lányregény szereplőjeként kell tengetnie életét - , szóval nem is igazán haragszom emiatt, inkább csak némi hiányérzetet éreztem. Ugyanis Gwendolyn hiába próbálja fenntartani közöttük azt a megszokott szurkálódós, paprikás hangulatot, ami a közöttük levő kémiának a lényege, mégis azt mondom ezt egyedül képtelen olyan szórakoztatóan kivitelezni, mint amikor mindketten benne voltak a "játékban". 

Xemerius alapvetően ebben a részben már túl sok(k) volt nekem... nos, ezért viszont eléggé haragudtam. Annyira erőltetetten akart vicces lenni, mint a Sas Kabaré, s ahogy ebből sejthetjük: marhára nem jött össze. Helyette fárasztó beszólogatások és lapos poénok egész garmadáját olvashattam tőle, s ha nem lett volna vízköpődémon, én Gwendolyn helyében jól rásóztam volna egyet a légkalapáccsal. Meg még egyszer. És még egyszer. Pedig olyan jól megtalálta az előző részekben az írónő azt az egyensúlyt, hogy a végeredmény egy tényleg üdítően vicces regény legyen mindenféle túlzások nélkül, ám úgy tűnik ez az egyensúly tényleg kényesnek bizonyult. Ahogy Xemerius kicsit jobban előretolakodott a poénokat szóró szereplők sorában, már átbillent a mérleg nyelve sok helyen - legalábbis nálam. Persze, félre ne értsetek, ez is jó meg vicces rész volt, és én tényleg élveztem meg imádtam, csupán annyi, hogy jobb lett volna ha Xemeriusból kicsit kevesebbet kapok.

Az időutazásos szálakat Gier végül nagyon jól összeillesztette a végére, tényleg minden a helyére került, és persze izgalomnak se voltam híján ebben a részben sem, mondanom sem kell szerintem, hogy alig bírtam letenni a kezemből. Ez a pár negatívum pedig ne szegje senki kedvét, mert tényleg elhanyagolhatóak a sorozat fantasztikusságához képest - én még mindig továbbra is imádom. Ezt a részt is. Aki egy igazán vidám, könnyed ifjúsági regényt keres, szerintem ne is menjen tovább, mert ez tényleg maradéktalanul teljesíti ezeket a kívánalmakat, sőt. 

Hát, viszlát kedves Gwendolyn! Még biztosan találkozunk!

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Smaragdgrün

Fordította: Szakál Gertrúd

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 444

Napok romjai

Kazuo Ishiguro immár kitörölhetetlenül beírta nevét az emlékezetembe. Minden a Ne engedj el! című könyvével kezdődött, ami a kezdeti ódzkodásom ellenére már az első oldalaknál levett a lábamról azzal a különös, szuggesztív hangulatvilágával. Így hát nem is csoda, hogy ezután szinte rögtön repült is a kívánságlistámra a Napok romjai című regénye, amit aztán egy kedves barátnőm orvul kifigyelt, és nem átallott meglepni vele születésnapom alkalmából. Ahogy kezembe vettem, szinte megcsapott egyfajta elmúlásos, őszies hangulat, így tudtam, hogy ezt a könyvet pontosan mikor is kell elővennem, hogy testestül-lelkestül át tudjam magam adni az élménynek. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tévedtem az időzítéssel kapcsolatban. Ishiguro megint csak elvarázsolt.

Két nap. Csak ennyit mondok. Két nap alatt faltam be ugyanis ezt a könyvet, velem utazott a villamoson, ezzel a könyvvel keltem, feküdtem, s ha éppen nem volt a kezemben, akkor is rágondoltam.  S ettől mindig olyan szomorúság lett rajtam úrrá... Tudom, elég fura, de Ishiguro úgy ír az elmúlásról, a korok változásairól ebben a regényében, hogy még az az olvasó is mélységesen együttérez, akinek köze sincs az angol kultúrához. Valami elmúlt, valami átalakult... valami örökre elveszett. Stevens, a komornyik - regényünk főhőse - pedig ennek a letűnt kornak az utolsó létező bástyája, aki mindenét, de tényleg mindenét annak a világnak adta. S most, hogy ez elmúlni látszik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi maradt számára: semmi.  Ebben rejlik Ishiguro regényének igazi drámája, ami engem mélyen megérintett, s az elolvasása után is sokáig bennem maradt.

Ahogy a Ne engedj el!, úgy ez a regény is E./1 személyben íródott. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés.

Stevens a kérésnek engedelmeskedve így nyakába veszi Angliát - de természetesen, Darlington Hall-hoz méltóan jól öltözötten - , ám mégsem nyaralni indul. Úticélja Little Compton, ahol Miss Kentonnal lesz találkozója, amely tisztán szakmai jellegű: meg szeretné győzni a hölgyet - aki korábban éveken keresztül a munkatársa volt Darlington Hall-ban -, hogy jöjjön vissza házvezetőnőnek. Stevens az út során sokféle emléket felelevenít a múltról. S mire útjának végére ér az olvasó megismeri a komornyik-lét lényegét, s ezt az első pillantásra különös figurát is, aki útitársául választott minket Olvasókat ezen az úton.

Ishiguro olyan finoman ábrázolta főhősét, és a körülötte levő, változó világot, hogy egyszerűen megint fejet kell hajtanom előtte. Az emberi kapcsolatok árnyaltak és leheletnyien finomak: szinte semmi sincs kimondva, nincsenek drámai ráismerések, mindenki csak hallgat, miközben valahol a lelkek mélyén iszonyatos viharok tombolnak.  Az emberi méltóság, az elvesztegetett lehetőségek és egy mára letűnt kor regénye ez, amely épp' annyira lenyűgöző, mint amennyire fájdalmas. Nem Mr. Stevens csinál belőle drámát, inkább úgy vélem mi Olvasók: ő csupán méltóságteljesen, szinte sztoikusan felidézi Darlington Hall fénykorát, azt az időt, amikor a komornyik és a kiszolgáló személyzet nem valamiféle nosztalgikus státuszszimbólumok voltak, hanem egy jól működő gépezet szerves részei, s ez a felidézés az, ami - többek között - megcsinálta a saját drámámat ebben a regényben.

Darlington Hall

Egy zseniálisan megírt, iszonyatosan összetett regény ez (ismét) - élmény volt olvasni. Egyszerűen imádom ezt a szuggesztív atmoszférát, amelyet itt is megteremtett; egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez amolyan sajátossága a regényeinek. Akit érdekel a komornyikok világa, vagy úgy egyáltalán az angol kultúra rabja, vagy csak szereti a lélektani regényeket, annak szívből ajánlom elolvasásra. Végezetül pedig csak annyit mondok: ide nekem a többi regényét is!

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Remains of the Day
Fordította: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 272

A fehér ruhás nő

Wilkie Collins nevéről bevallom nem sokat hallottam korábban, ám érdemes róla tudni, hogy a viktoriánus Angliában nagy hírnévnek örvendett, és Charles Dickens -szel igen jó barátságban volt. Számos írása a Dickens által vezetett újságokban jelent meg, s legtöbb drámáját is az ő színtársulata vitte színpadra. A fehér ruhás nő Collins egyik legismertebb műve az Egyesült Királyságban, mely 1860-ban jelent meg először, s az utókor a detektív történetek egyik korai példájaként emlegeti. 

A regény többek elbeszéléséből épül fel. Mint később kiderül ezek nem csupán egyszerű elbeszélések, hanem tanúvallomások, melyek Laura Fairlie -vel kapcsolatos tragikus és megdöbbentő eseményekre igyekeznek rávilágítani, s ezekben az elbeszélésekben a társadalom több rétegének képviselői is megszólalnak: gazdagok, szegények, tanultak és tanulatlanok, nők és férfiak egyaránt kiveszik a részüket, hogy az egyenként hiányos történetek összeálljanak egy kerek egésszé. A történet ott veszi kezdetét, mikor Mr. Hartright rajztanárként szegődik a Fairlie -ház szolgálatába, ahol megismeri a két ott élő fiatal kisasszonyt, Mss Halcombe-ot és Miss Fairlie -t. Utóbbival hamarosan kölcsönös vonzalom alakul ki,, ám természetesen egyikük sem tud a másik valódi érzéseiről. Ám mielőtt ez mind valósággá válna közöttük, Laurát – vagyis Miss Fairlie -t – férjhez adják egy igen előkelő, látszólag finom modorú úriemberhez, Sir Percival Glyde-hoz, így Mr. Hartright nagy szerelmi bánatában ott hagyja a birtokot. Laura és Miss Halcombe baljóslatokkal telve tekint a hamarosan kötendő frigy elé, s a házasság után kiderül, hogy rosszérzéseik nem voltak alaptalanok. Ugyanis Sir Glyde nem csupán távol áll a finom modorú úriember fogalmától... Barátjával, Fosco gróffal ugyanis Laura hatalmas vagyonára vetettek szemet, amit csak a lány halálával kaparinthatnak meg. 

Collins regényét olvasni meglehetősen szokatlan élmény volt, hiszen korához képest, úgy vélem, hogy egy meglehetősen modern alkotás. Nem csupán a hagyományos elbeszélői módtól való eltérése miatt – vagyis a több, E/1. narrátor használata, akik csak néhány részinformáció birtokában vannak, és csupán közösen képesek kiegészíteni a történetet kerek egésszé - , hanem Marian Halcombe figurája miatt is, aki abszolúte a meglepetés erejével hatott számomra, hiszen nem csupán egy viktoriánus korban íródott műről beszélünk, hanem ráadásul férfi író teremtette meg alakját. S persze, ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy a női szereplők szempontjából ez duplán hátrányos helyzet, ám Collins Marian figurájával – mint említettem – egy igen modern nőalakot teremtett. Miss Halcombe korántsem egy halvány, papírmasé figura, aki női mivoltából adódóan önállótlan és behódoló a férfialakokkal szemben. Ő egy hihetetlenül talpraesett, intelligens vénkisasszony, aki a legnagyobb veszélyektől sem riad vissza, hogy kiderítse ki és hogyan akar ártani szeretett testvérének. Még Fosco gróf – a regény egyik legsötétebb és legdörzsöltebb figurája – is méltó ellenfelének találja őt, s őszinte szívből csodálja bátorságát, kiváló emberismeretét: „Újfent sajnálatomat fejezem ki, hogy a kegyetlen sors az ellenkező oldalra állított bennünket, és szembefordította érdekeinket. Boldogabb időkben megbecsülhettük volna egymást.” 

Ha egy korai detektív regényként gondolunk a műre, akkor maga a nyomozó nem is lehet más, csakis Miss Halcombe – hiszen ő az a szereplő, akinek figyelmét nem kerülhetik el a baljóslatú jelek, és megpróbál a végére járni a dolgoknak - saját testi épségét kockáztatva ezáltal. Ám a történet előrehaladtával Miss Halcombe egészsége valóban megromlik, s ezután – sajnálatos módon – mint narrátor a későbbiekben megnémul, s már csupán csöndes szereplőként vesz részt az elbeszélésékben. 

A regény másik „nyomozója” Mr. Hartright, Laura szerelmese, aki szintén szembeszáll a nőt fenyegető erőkkel. Ám meglepő módon Mr. Hartright korántsem annyira hidegvérű és eszes nyomozó, mint Ms. Halcombe. Laura iránt érzett érzelmei sokszor átveszik az uralkodó szerepet elbeszélésében, többet – és látszólag szívesebben – időz érzelmei boncolgatásánál, mint az ügy felgöngyölítésénél. Számára ez inkább tragikus szerelmi történet, ellentétben Miss Halcombe -bal, aki számára inkább egy olykor thrillerbe átcsapó krimi, tele félelemmel és üldözéssel. Azt hiszem ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ő naplóbejegyzéseit olvastam szívesebben. 

Wilkie Collins regénye meglepően izgalmas és korához képest újszerű, s engem kicsit Anne Brontë művére, a Wildfell asszonyára emlékeztetett olyan szempontból, hogy a korabeli házasodási szokásokat – vagyis a ranghoz való kötődés szükségessége és a nő házasságba kényszerítése – feltűnően bírálja azáltal, hogy egy igencsak balul elsült házasságot, és egy aljas, agresszív, gonosz férjet állít a középpontjába. Collins regénye izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik, s olvasóként igazi élmény részt venni abban a folyamatban, ahogy a regény a sok apró részletből építkezve egy egész történetté áll össze. Bátran ajánlom a viktoriánus irodalom vagy éppen a krimik kedvelőinek, garantáltan kellemes élményben lesz részük.

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő
Eredeti cím: The Woman In White
Fordította: Béresi Csilla
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 510
Eredeti ár:  3400 Ft

(a posztban található festmény Edward Killingworth Johnson: Gathering Lavander c. műve )