Oké, érzem hogy biztosan sok emberben felötlik most az a kérdés, hogy vajon én egy barlangban élek netán? Ugyanis szentül hiszem, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember e kerek földön, aki még nem olvasta a Trónok harcát, de méghozzá annyira nem, hogy még a sorozatot se néztem meg, és egyáltalán nem engedtem, hogy bárki, aki olvasta ezeket a könyveket, meséljen róluk. Úgy voltam vele, hogy megvárom a megfelelő időt, és majd mindenféle külső befolyás nélkül belekezdek a könyvekbe. Nos, ez majd' négy évbe és megszámlálhatatlan "ne mondj semmit róla, légyszi" - kezdetű litániámba telt, azt hiszem.

A Tűz és Jég Dala ciklus első kötete valahol beváltotta a hozzáfűzött reményeimet és valahol nem. Bevallom, olykor túlírtnak találtam, különösen a közepe fele, de mindenki megmondta nekem, hogy ezekben a könyvekben mindennek van célja, mert Martin mindent, de mindent számon tart. Csak várjam ki a végét. Persze, ettől függetlenül én is osztom azok véleményét, akik szerint ez tényleg egy nagyon eredeti történet, ahol az ember sohase tudhatja biztosan, hogy merre futnak ki végül a szálak.

Hogy mennyiben fantasy ez, nem tudom. Én az első kötet fényében úgy érzem, hogy inkább hasonlít ez egy intrikákkal teli lovagregényre, mint a klasszikus értelemben vett fantasy-ra. Ami abszolút nem hátrány szerintem, sőt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy Martin mennyi agysejtjét mozgatta meg a cél érdekében, hogy végeredménynek egy igazán kigondolt, hihető indítékokkal teli, cseppet sem egyszerű történetet kapjunk. A sokszoros nézőpontváltást is jól oldotta meg, szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne tudtam volna megkedvelni. (igen, tudom, öreg hiba :D ) Talán egy-egy mellékszereplőt nem nagyon tudok megérteni illetve megkedvelni, így például Cersei vagy Joffrey, továbbá Viserys se tartozott a kedvenceim közé. 

Nehéz ezt azonban úgy olvasni, hogy az ember ne keresse a lapok között az igazi hőst, vagyis az igazi főszereplőt. Talán túlságosan is hozzá vagyok szokva, hogy egy regénynek alapvetően egy maximum két főhőse van, és Martin könyve ennek a szokásnak eléggé ellentmond. Olvasás közben óhatatlanul is muszáj volt keresnem a szereplők között azt, aki(k)ről ez valójában szólhat; akinek a végzete jelentheti a könyvsorozat befejezését. Igazából halványibolyám sincs, hogy hogy fog folytatódni a történet, de én úgy érzem, hogy Havas Jon és Draenerys Targaryen sorsa itt a legmeghatározóbb; számomra talán ők azok, akik a klasszikus értelemben vett főszereplők fogalmát valamennyire lefedik ebben a monumentális regényciklusban. Ahogy látom őket a többi szereplők fényében, talán ők az egyetlenek, akiknek már itt az első részben világosan kirajzolódik a sorsuk, a végcéljuk, ahová el kell jutniuk. De persze, az is lehet, hogy totálisan tévedek.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, muszáj a kedvenceimről is nyilatkoznom, hiszen így hová lennének a kaján örvendezések. (Legalábbis akárhány ismerősöm miután megtudta, hogy a Trónok harcát olvasom épp, megkérdezték, hogy kik a kedvenceim, majd kaptam egy-két sajnálkozó pillantást :D ) Az első kötet fényében eddig magasan vezet a listában Havas Jon, akinek a személyisége talán a legjobban ki van bontva; ő az, akit a legközelebb tudott Martin vinni hozzám. Van benne valami klasszikus értelemben vett mesealak jelleg, amit nehéz megmagyarázni igazából, egyszerűen csak így érzem. Nem sokkal mögötte ott van még Arya is, aki véleményem szerint túl kevés fejezetet kapott a könyvben, pedig róla igazán szívesen olvastam. Tetszik a vadsága, és hogy lány létére mégsem hajlandó betölteni az elvárt hercegkisasszony szerepet, és nem az udvariaskodásban vagy a ráutaltságban bízik, hanem inkább kardot és tőrt ragadva igyekszik küzdeni a konvenciók ellen, és később mások ellen is...

Ja, és hát persze ott vannak még a rémfarkasok is, akik az abszolút szuperkedvenceim. Bár velük kapcsolatban sokat gondolkodtam azon, hogy ők vajon tényleg csak a véletlen folytán kerültek a Stark gyerekekhez vagy valóban az istenek küldték őket, mint ahogy Havas Jon mondta? Akárkit kérdeztem erről, nem volt hajlandó válaszolni nekem - vagy csak nem akart.

Amúgy ez a Martin által megcsillogtatott mitológia is elég érdekesnek tűnik, kár hogy szinte semmit nem kaptam még belőle itt az első kötetben. Mindenesetre nagyon érdekel ez a Falon túli világ, hogy ott mégis mi lehet, kik a Mások és miért bukkannak fel ismét? Áh, komolyan és még annyi minden van, ami érdekel ezzel kapcsolatban.

Mindent összevetve szerintem ez elég jó indítókötetre sikerült, amivel jól felvázolta a kezdeti állásokat, és lassan elindított a cselekményben egy lavinát, ami ki tudja, hova fog kifutni. Olykori túlírtsága ellenére mégis azt mondom, hogy ez egy nagyon dinamikus történet, ahol konkrétan tényleg nem lehet tudni, hogy vajon mi lesz Martin következő lépése a szereplőket tekintve. Egy kis pihenő után szerintem újra visszafogok térni ebbe a világba, mert mindenképpen szeretném tudni a folytatásokat!

George R. R. Martin: Trónok harca - Tűz és Jég Dala ciklus I. rész

Game of Thrones

Fordította: Pétersz Tamás

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 889

A szamarkandi amulett

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer - oké, sokszor - , hogy ezt mindenképp olvassam el. Aztán akárhányszor találkoztunk, megkérdezte, hogy elkezdtem-e már - ennek apropója meg igazából nem volt más, mint hogy végre megvitathassuk, hogy vajon Stroudnak A sikító lépcső esete című regénye a jobb vagy pedig emez.

Nekem továbbra is az a véleményem, hogy Lockwoodék kalandjait nem lehet túlszárnyalni zsenialitásban, de azért ez sem volt éppenséggel rossz. Na, jó ez elég kimérten hangzik, pedig amúgy tényleg jó könyv volt meg minden (jelzésértékű szerintem, hogy két nap alatt elolvastam), de A sikító lépcső esetének a fényében én azt mondom, hogy tud ez a Stroud sokkal jobbat is. A szamarkandi amulett jó volt meg kalandos, de igazából nem adott nagyobb élményt, mint egy családi mozi megnézése. Persze, még hátravan a sorozat többi része - amit folytatni fogok mindenképp - , de a totális rajongás eléggé várat magára részemről. 

A tizenegy éves varázslóinas, Nathaniel életében minden megy a maga útján, mígnem egy gazdája által adott fogadáson fel nem tűnik Simon Lovelace. Ez a nagyhatalmú varázsló a nagy nyilvánosság előtt megszégyeníti őt, mire Nathaniel elhatározza, hogy olyan varázslatokat is elsajátít, melyeknek gyakorlása messze nem ajánlatos az ő korában. A bosszú érzésétől hajtva idézi meg az ötezer éves dzsinnt, Bartimaeust, hogy segítségére legyen terve végrehajtásában. Ám megidézni egy szellemet, majd hatalom alatt is tartani egyáltalán nem ugyanaz… S amikor Nathaniel megparancsolja a kötelékétől minden áron szabadulni akaró dzsinnek, hogy lopja el Lovelace legféltettebb kincsét, a szamarkandi amulettet, a fiú a varázslók között dúló hatalmi harc kellős közepén találja magát, oldalán a csavaroseszű és kissé pimasz szellemmel.

Amúgy nem tudom, Stroud könyvei miért kapják meg mindig azt a címkét, hogy Harry Potter-hangulatúak, de tényleg. Még régebben, jó pár évvel ezelőtt, amikor szembejött velem ez a könyv (mert egyébként korábban rengetegszer szembejött), mindig ott találtam mellette Rowling könyvét összehasonlításképp. Pedig... megmondom őszintén, én egyáltalán nem éreztem hasonlóságot. Oké: varázslók, London....  de itt szerintem ez ki is fújt. De Stroud és Rowling varázslói egyébiránt eléggé távol állnak egymástól: míg az utóbbi varázslói a saját erejüket használják, addig az előbbié inkább csak démonokat és dzsinneket idéznek meg, és velük végeztetik el a piszkos munkát (meg a kevésbé piszkosakat is). Szóval, akkor marad London mint hasonlósági szempont. Na, mindegy. Maradjunk annyiban, hogy én egyik regényénél sem láttam a Rowling-párhuzamot. 

És ez egyébként az egyik dolog, ami határozottan nem tetszett ebben a könyvben - tényleg abszolúte szubjektíven nézve -, hogy a varázslóknak igazából csak annyi a hatalmuk, hogy meg tudnak idézni ezt-azt, akinek aztán majd parancsolnak. És igazából az a legnagyobb jani közöttük, aki a legerősebb valamit tudja megidézni. És ez olyan.... kiábrándító. Nekem legalábbis. Ne keressétek ennek a racionális magyarázatát, hogy miért, és én abszolút felvállalom, hogy ennek totálisan nincsen normális alapja és igazából érvelni se tudok mellette, de ez nekem akkor is olyan.... nyeeeeee.

 Mielőtt félreértenétek, nem fanyalgok! :) De tényleg nem. Bartimaeust például eléggé bírtam: személyisége is meg a humora is nagyon kedvemre való volt - a lábjegyzetekért pedig egyébként is odavagyok - , szóval elég sokszor előfordult, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül az ő fejezeteit olvasva. Egyébiránt pedig leginkább miatta vagyok kíváncsi a folytatásokra  - lábjegyzetben és még azon belül is zárójelben jelzem, hogy Nathaniel sorsa valahogy nem annyira hoz lázba. Bartimaeus a nagy szájával és beképzeltségével - és persze a leleményességével - totálisan gyarapítja a szimpi szereplők -listámat, de míg Nathaniel is bár ugyanezekkel - de tényleg ugyanezekkel - a tulajdonságokkal bír, mint dzsinn ismerőse, ő valahogy nekem még túl nyafkának tűnt. Bár biztos vagyok benne, hogy ez majd a sorozat előrehaladtával azért változni fog.

Igazából szerintem ez egy ígéretes sorozatkezdés (még ha a posztomból nem is ez jött le első pillantásra), és biztosan folytatni fogom, mert amúgy élveztem. Ifjúságinak eléggé jó meg igényes - de én még továbbra is azt mondom, hogy A sikító lépcső esete.... olvassátok, tényleg! Team Lockwood meg ilyenek.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Amulet of Samarkand

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Kiadó: Animus Kiadó

Oldalszám:  472

The Sleeper and the Spindle

Gaiman még tavaly nyáron abszolút megvett magának a Szerencsére, a tej című gyerekkönyvével (amit tudom, hogy túl gyakran emlegetek vele kapcsolatban azóta, de tényleg tök jó könyv, olvassátok! ), szóval amikor megtudtam, hogy készített egy mesefeldolgozást, nem volt kérdés, hogy beszerzem magamnak. Még decemberben meg is rendeltem a Bookdeporól, és amikor pár nap után a kezembe vehettem, totálisan elámultam. A könyv olyan csudaszépségesen gyönyörű, hogy arra tényleg nincsenek szavak! Chris Riddell, az illusztrátor abszolút kitett magáért, igazán nyálcsorgató könyv lett belőle. 

A történet a jól ismert Csipkerózsika és Hófehérke sztorit mossa össze egy egészen modern megközelítésben, nem várt csavarokkal megspékelve, és a végeredmény... egy zseniális, szerethető és lenyűgöző mese - nem (csak) gyerekeknek.
Persze, Gaiman nevéből már sejthető, hogy ez nem egy olyan tündérmese, amit Disney-ék örömmel vinnének a filmvászonra. Persze, azért nem Grimm mértékkel mérve morbid, de azért van benne valami enyhén sötét hangulat. No és persze, a Hófehérke és a megmentendő hölgy között elcsattanó csókról ne is beszéljünk (ezt Disney-ék biztosan nem néznék jó szemmel)
Amúgy félreértés ne essék, ez nem egy szerelmi történet - egyáltalán nem. Bár ez a csókos jelenet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a könyv már a megjelenése előtt közszájon forogjon. Nyilván, ha valami igazán meghökkentőt akarunk kiemelni belőle spoilerek nélkül, hogy még a nem Gaiman-fanok is rohanjanak érte a könyvesboltba (vagy csak egyáltalán beszéljenek róla), akkor ez talán az a jelenet; de amúgy - a történet fényében -  negyedannyira sem érdemel szerintem ez a momentum említést, mert ez Gaiman részéről tényleg nem öncélúskodás vagy egyáltalán bármi, ami negatív felhangot érdemelne. Ez egyszerűen csak azért van, mert Hófehérke indult a hercegkisasszony megmentésére - és hát az átok, az meg átok. Csak csókkal lehet felébreszteni az álomba merült lányt. Ez van.

Egyébként Gaiman meséjében nagyon szimpatikus volt, hogy a hős - mármint a klasszikus értelemben vett aktív hős - egy nő. Nem a herceg vagy a királyfi megy kardot rántva a csatába vagy megmenteni a szerencsétlenül járt hölgyet, nem egy férfi küzd a birodalom biztonságáért, hanem a korábbi mesékben mindig passzív alakként feltűnő királykisasszony. Mert szerintem igenis a mai modern világban szükség van az ilyen szerepekkel való találkozásra is. Ma már egy nő - jó esetben - igenis megteheti vagy legalább megpróbálhatja, hogy a saját boldogulását egyengesse; nem kell őt feltétlen megvédeni a külvilágtól: ő is küzdhet kardot rántva, hogy lecsaphassa azzal a valóság szörnyeit és kemény küzdelmek árán ráléphessen arra az ösvényre, amit saját maga választott. És ez szerintem fontos - fontos, hogy a gyerekek is tudják.

Érdekes egyébiránt, hogy az utóbbi időben miért pont Hófehérkét értelmezik újra, mint harcos amazont... Például ugye a Once Upon A Time című sorozatban is - legalábbis amíg néztem - ő volt a mesevilágban a legaktívabb női szereplő, aki sokszor férfiakat is megszégyenítve küzdött és harcolt a maga igazáért. Amúgy lehet, hogy aztán a sorozatban később még több girlpower jelent meg, de bevallom, talán a második vagy harmadik évad közben feladtam a nézését, (pedig addig nagyon szerettem) mert az egész elkezdett elmenni egy brazil szappanoperába, és így kifulladt az érdeklődésem.

Mindenesetre én örömmel fogadok minden mese újragondolást, kiváltképp ha ennyire jól sikerül, mint Gaiman írása. Mert ez eredeti, mesés is, jellegzetesen gaimanos és mégis valahol ott lappang az eredeti mesék hangulata is. Riddell illusztrációi pedig tényleg csodásak, még mindig ámulok és bámulok a kivitelezésén.
És amúgy kedvet is kaptam ettől megint az ilyesfajta történetekhez, szóval felkerült így hát a várólistámra még Orson Scott Card: Bűvölet című regénye, Jane Yolen Csipkerózsája, Marija Morevna története Valentétől pedig továbbra is ott türelmetlenkedik a könyvespolcomon, és még szerintem keresgélni fogok ilyeneket. Akinek van még tippje, azt szívesen fogadom :)

Neil Gaiman: The Sleeper and the Spindle
Illusztrátor: Chris Riddell
Oldalszám: 68

Könyvesbolti morzsák

Telefonbeszélgetés részlet:
- És ha bemegyek önökhöz a boltba, lesznek ott is könyvek?

Könyvesbolti morzsák

 - Szia! Tudnál ajánlani egy könyvet? Én nem nagyon értek ehhez.
- Őőőőő.... megpróbálhatjuk. Neked lesz?
- Nem, ajándékba.
- Kinek?
- Egy fiúnak.
- Hány éves?
- Huszonnégy.
- Öhm... és milyen könyveket szeret?
 - Foggalmam sincs.
- Akkor mi érdekli?
(kissé felháborodva) - Hát azt meg aztán tényleg nem tudom!
- Nincsen valami hobbija?
- Tényleg nem tudom!!!

Igazi hősök - 33 magyar

Először is szeretném leszögezni, hogy Nyáry Krisztián előző könyveit eléggé fenntartással kezelem. Már csak azért is, mert tény, hogy a szövegeket szabályosan összeollózta - ez pedig nekem eléggé visszatetsző. Mindenesetre az Igazi hősök című frissen megjelent könyve valahogy mégis csak bemászott a táskámba az egyik decemberi napon. Ugyanis amikor órákon keresztül nem volt vevőnk bele-beleolvasgattam, és egészen jónak találtam. A munkatársaim persze röhögtek rajtam, ugyanis pont azelőtt pár héttel fejtettem ki a Nyáry Krisztiánnal kapcsolatos álláspontomat. Hát ennyit a következetességemről.

Hogy mennyire hasznos életrajzokat olvasgatni, az más kérdés. Én őszintén bevallom, szeretem. Persze, tudom, hogy az életrajzíróknak bizony kemény a munkájuk, és hogy végső soron hasonló fikciók kerülnek ki a kezeik alól, akárcsak a regényíróknak. Én valahogy mégis szeretem ezt a műfajt, bármennyire is száraznak tűnjék olykor. 

Nos, Nyáry Krisztián könyve igazából persze se nem életrajz, és még csak nem is száraz. Harminchárom darab olvasmányosan megírt életrajzi szösszenet olvasható ebben a kötetben, amelyeknek megvan a maguk tanulsága. Néha kicsit túl didaktikus, de azért szerintem ennek ellenére mégiscsak szép, és persze érdekes. 

A harminchármak között vannak ismertebb nevek is, mint például Kner Izidor, Baumgarten Ferenc, Semmelweis Ignác vagy Papp László, de kevésbé ismertek is megfordulnak benne szép számmal. Sőt, számomra talán ők voltak többségben - amit egyébként külön jó dolognak tartottam, hogy nem egy olyan válogatást hoztak le, ahol már az ezerszer hallott vagy olvasott életrajzok szerepelnek kicsit más tálalásban. Szerintem jó lett ez a szubjektív lista, meggyőzött.

Sok kedvenc történetem akadt, de a legkedvencebb talán Hugonnai Vilmáé, az első magyar diplomás nőé; Veres Beniczky Herminé, aki a nők oktatását segítette elő; Rátz Lászlóé, akinek a tanítás volt az igazi szerelem,  és Cziffra Györgyé, a folyton mindent újrakezdő világhírű zongoristáé volt.

Ezeket a történeteket esténként olvasgattam, amikor nem nagyon volt erőm a megkezdett regényeimet folytatni. Olyankor elővettem Nyáry könyvét, és elolvastam belőle egy vagy esetleg két életrajzot, amit aztán meg is osztottam a férjemmel (aki amúgy tegnap óta belekezdett az olvasásába). Szóval, mondom én, kikapcsolódásnak abszolút tökéletes, és olyan nevek is a látóterünkbe kerülhetnek, akikről eddig csak futólag vagy egyáltalán nem is hallottunk. 

A kiadvány maga egyébként nagyon szép kivitelezésű, és én amondó vagyok, hogy sokkal jobb ezt olvasgatni, mint a pletykalapokat. Legalább valamicske kultúra is ráragad közben az emberre. 

Nyáry Krisztián: Igazi hősök - 33 magyar

Kiadó: Corvina Kiadó

Oldalszám: 256 oldal

Egyik lábam itt... - Utazások Európában

Van az úgy, hogy az ember lánya legszívesebben fogná a hátizsákját, és csak úgy felpattanna egy vonatra, ami ki tudja hova visz, milyen irányba és hol lyukadunk ki vele végül. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hiszen az utazás csodája úgymond belém lett nevelve. Már egészen kicsi koromtól kezdve magamba szívtam mindazt, amit ezek az élmények adhatnak - s bár manapság az utazást mint olyat már nem művelem olyan gyakran, mint valójában szeretném illetve ahogy gyerekkoromban megadatott, de kétévente azért mégis csak fel szokott belőlem törni az az érzés, hogy menni kell. Mindegy hova, csak menni. Világot látni, felfedezni, tapasztalni, megismerni. Apukám folyton azt mondta, hogy az út maga sokkal fontosabb mint maga a cél - és évek múlva rájöttem, hogy ebben bizony nagyon igaza volt. 

Ebben az évben ismét feltört belőlem az utazás iránti vágy, ami ilyenkor elnyomhatatlan és minden gondosan  megtervezett dolgot maga mögé utasít. Január 1-jének reggelén már hangosan ki kellett mondanom azt, amit már hónapok óta éreztem, hogy ott lappang bennem valahol, és végül utat is tört magának: ebben az évben bizony kozmopolita leszek! Elővettem hát a hatalmas atlaszomat, és órákon át böngészgettem, illetve tervezgettem, hogy a világ mely szegleteit látogatjuk meg ebben az évben - lélekben már utaztam, s utazom azóta is. Bill Bryson könyve nem véletlenül jött hát velem a könyvesboltból.

Én nagyon tudok szimpatizálni az olyan emberekkel, akik egyszer csak fogják magukat és a hátizsákjukat, és nekiiramodnak a nagyvilágnak. Bill Bryson is így tesz ebben a könyvében: bejárja egész Európát az Isten háta mögötti norvég kisvárostól, Hammerfesttől egészen Ázsia kapujáig, Isztambulig valamennyire megtervezetten - ám utazásában bőven akad spontaneitás is. Még hozzá az a fajta, amit iszonyatosan tudok irigyelni: hiszen biztosan meg lehet annak is a hangulata, amikor egy új városba érkezve nem tudod még, hogy pontosan hol fogod lehajtani a fejedet éjszaka, - és ebből adódóan - addig maradsz egy helyen, ameddig csak kedved tartja. (persze, azt azért hozzátenném, hogy ehhez nem csupán bátorság és spontaneitás kell, hanem pénz is, bőven. ) De azért mégis csak jó ábrándozni egy olyan utazásról, ahol különösebb ütemterv nélkül indul útnak az ember, nem?
Ez a könyv igazából egy útibeszámoló, melynek lapjain az író útját követhetjük végig Norvégia legészakibb pontjától egészen Isztambulig. Látnivalókban, kalandokban és humoros meglátásokból nincs hiány - miközben iszonyatosan irigykedtem erre a pocakos amerikai fickóra, rengeteget nevettem olvasás közben, és ráadásul az utazásról mint olyanról alkotott gondolataink és érzéseink egészen sokszor megegyeztek.

Hogy őszinte legyek, tök szívesen leülnék Brysonnal egy pubba egy hideg sör mellé, és meséltetném az utazásairól és az ott szerzett élményeiről. Mert hogy tényleg élvezetesen mesél róluk. A legkedvesebb

számomra a Hammerfestben tartózkodása volt, amikor 36 órát buszozott a hó lepte, Isten háta mögötti kisvárosba, hogy láthassa az északi fényt (ehhez két hétnyi eseménytelen ott tartózkodás kellett egyébiránt, amit rendkívül szórakoztató módon örökített meg.)  Ez a földöntúli, különleges égi jelenés nekem is a bakancslistámon van már jó régóta, de eléggé kár, hogy nem sok reményt látok arra, hogy egyszer tényleg megpillanthassam - pedig a leírása alapján tényleg egy abszolút muszáj-kategória lenne.

Persze, voltak dolgok, amik eléggé nem tetszettek a könyvben, így például az elzárkózó magatartása bizonyos népek szokásaival szemben. Ami eltért a tőle megszokottól, az nyilvánvalóan nem volt normálisnak nevezhető. Nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, ha külföldre utazom, igyekszem nyitottnak lenni, és úgy elképzelni a dolgokat, hogy én vagyok az idegen abban az országban, tehát nekem kell alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, és nem az országnak az én szokásaimhoz. Nem szeretek odakint fanyalogni, mert szerintem elég sok mindenről lemarad így az ember. Az utazáshoz tényleg nyitottság kell, különben nem lehet befogadni... Kicsit olykor úgy éreztem, hogy Bryson már tiszta nyűgös lett ebben a sok utazásban: Hollandia után már szinte minden rossz volt, és unalmas, és ronda, az emberek meg mind idióták. S persze, értem én amit mond, főként azt, hogy sok város kihegyezte magát a turistákra, és kirakat voltában pont azt a varázst vesztette el, amiért anno beleszerettek. Szóval, értem én ezt az álláspontot, tényleg - és tökre igazat adok neki ebben, de sok helyen szerintem igenis igazságtalan volt. Itt van például Firenze, ahol volt szerencsém járni - és bizton állíthatom, hogy az undorító mennyiségű turista ellenére igenis még mindig megvan a hangulata és a csodálatossága. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor átsétáltunk a Ponte Vecchion, vagy amikor belefeledkeztem a Firenzei Dóm leírhatatlan gyönyörűségébe.
 Ami még kifejezetten nem tetszett Bryson írásában, az az, ahogy a németeket kollektív bűnösséggel ruházta fel. Természetesen, a II. világháború miatt. Ott le is tettem pár napra a könyvet, annyira csalódtam benne. Ez a hozzáállás számomra nagyon nem fér össze a meg-akarom-ismerni-a-világot életérzéssel. 

Mindenesetre ezeket a negatívumokat leszámítva egy tényleg iszonyatosan élvezetes és humoros útleírás ez, aminek az olvasása után komolyan kedvem lett lemondani a gondos tervezgetésről, és egy szál hátizsákkal bebarangolni Európa csodáit, és megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a megszokottnál több spontaneitást visz bele az ember a világ felfedezésébe. S persze naná, hogy még több hely felkerült a bakancslistámra, aminek a hossza most már nagyjából végtelen, de sebaj. Azért jó álmodozni arról, hogy egyszer megpillanthatom az északi fényt, Brugge varázslatos utcáin sétálhatok vagy éppen beleszimatolhatok Isztambul fűszeres levegőjébe, miközben átlépem Ázsia kapuját.






Bill Bryson: Egyik lábam itt... - Utazások Európában
Neither Here or There: Travels in Europe
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Oldalszám: 297

Könyvesbolti morzsák

Ahogy tegnap, az őszi félév utolsó nyitvatartási napján tessékeltem ki a vevőket záróra után.

Persze, csak szerettem volna... Így is a záróra után legalább negyven perccel végeztünk.

Értelem és érzelem

Willoughby egy tuskó! Ezt szeretném még itt az elején leszögezni - ha esetleg a későbbiekben elfelejteném leírni. Meg valószínűleg ez a legfontosabb meglátásom a könyvvel kapcsolatban.

A regény eredeti címe Elinor és Marianne volt - nem tudni, hogy az első verziója pontosan mikor keletkezhetett, de 1797-98 között kezdte meg az átírását, és 1811-ben jelent meg nyomtatásban. Claire Tomalin Austen életrajzában azt írja, hogy a regény első változata még levélregény volt, akárcsak a Lady Susan. Ezt később már nem találta elég jónak, ezért átírta, s a regény címét is megváltoztatta Értelem és érzelemre. Elképesztő egyébként belegondolni, hogy a történet születése és az első kiadása között mennyi év telt el, s ezek alatt az évek alatt mennyit tökéletesíthette az írónő. Sajnos az utókorra nem maradt a kéziratok egyik változata sem - pedig biztos érdekes lenne látni, hogy mely' részek kerültek átírásra, vagy egyáltalán: hogyan nézhetett ki a regény legelső és eredeti változata.

Hirtelen nem is tudom, hogy ezt a regényt hova is helyezzem az Austen könyvek rangsorában. Talán maga mögé utasította az eddig második helyen álló A mansfieldi kastélyt is, hiszen a Dashwood nővérek története egyszerre volt komor és humoros, valamint egyszerre könnyed és elgondolkodtató. Tele volt olyan apró drámákkal, amelyek szerintem akár önmagukban is elegek lennének egy-egy regényhez - ám ezt az alapvetően komor hangulatot Austen remekül használt és szórakoztató iróniája kicsit enyhítette olvasás közben.

A Dashwood család viszonylag jómódban él Norlandben egészen addig, amíg Mr. Dashwood elhalálozik. Birtokát előző házasságából való fiára, Johnra hagyja - akit megkér, hogy gondoskodjon helyette feleségéről és három lányáról: Elinorról, Marianne -ről és Margaretről. Ám John felesége, Fanny addig manipulálja férjét, míg a Dashwood lányok különösebb jövedelem nélkül el nem hagyják Norlandet, hogy szegényesebb körülmények között új életet kezdjenek a Barton villában Mrs. Dashwood jómódú unokatestvére, John Middleton jóvoltából.

Elinor még Norlandben beleszeret pénzéhes és önző sógorasszonyának öccsébe, a félénk és jószívű Edward Ferrarsba, akit édesanyja keményen fog, és kifejezett óhaja, hogy fia csakis jómódú hölggyel köthet házasságot. Így nem csoda, hogy Fanny nem igazán nézi jó szemmel Edward és Elinor bimbózó kapcsolatát. 

Marianne eközben az igazi, mindent elsöprő szerelem után vágyakozik, ami mentes minden tartózkodástól. Értetlenül nézi nővérét Elinort, aki Edward iránt érzett érzelmeit az etikett hűvössége mögé bújtatja. Marianne-re új otthonukban talál rá a hőn áhított szerelem, a jóképű és szenvedélyes Willoughby személyében. Kapcsolatuk nyíltsága és közvetlensége megbotránkoztatja az ottani társaságot, illetve a szintén Marianne után epekedő Barton ezredesnek pedig ezzel mély szívfájdalmat okoz. 

Na, és innen jönnek a kisebb-nagyobb spoilerek, mert ezek nélkül egyszerűen képtelen vagyok érdemben beszélni erről a könyvről. Én szóltam!

Skottie Young illusztrációja

Austen címválasztása nem véletlen, hiszen az Értelem és érzelem a két Dashwood nővér alapvető életfelfogását tükrözi. Míg Elinor az érzelmeit mélyen magába fojtja, és inkább a józan ész tanácsait követi, addig Marianne erre képtelen: ő inkább az érzéseire hagyatkozik, s emiatt mélyen megveti a társadalmi etikett undorító képmutatóságát. Nem csupán a szerelmet élik meg ők másként, hanem az általánosságban vett életfelfogásuk is alapvetően különböző. Marianne álmodozása és szenvedélyessége miatt első pillantásra talán egy buta kis fruskának tűnhet (és hát valahol tényleg az) - különösen józan megfontoltságú nővére mellett -, ám ez csak az első pillantás megtévesztése. Ahogy haladtam a regénnyel, Marianne-nel is egyre jobban elkezdtem szimpatizálni, és megérteni őt. 

Emlékszem, Austen életrajzírója, Claire Tomalin egyfajta vitairatnak tekintette ezt a regényt, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon melyik hozzáállás a helyesebb, illetve a kifizetődőbb? Marianne szenvedélyessége vagy Elinor hűvössége? A regény végének a tudatában én azt mondom, hogy végül maga Austen is az értelem mellett teszi le a voksát. Hiszen a végén Marianne is felhagy a szenvedélyességgel, és az értelem hűvössége és megfontoltsága uralkodik el rajta is. Ha belegondolunk, ez valahol szomorú dolog. Úgy éreztem, Marianne végül feladta önmagát. Ám Austennek igaza van: ebben az alapvetően számításokra és képmutatásra ítélt társadalomban ritkán marad meg az őszinteség a maga romlatlanságában. Marianne elvei és elképzelései a házasságról a végére mind eltörlődtek, s végül úgy döntött, hogy élete hátralevő részére inkább egy társat választ magának, mint a mindent felemésztő szerelmet. Ha megnézzük, a végére pont fordult a kocka kettejük között: hiszen az értelmet képviselő Elinor végül egy igaz szerelemre épülő házasságba lépett be, míg a szenvedélyes Marianne egy jó barátot választott férjéül. Marianne, hogy képes legyen túlélni ezt a világot, örökre bezárta magába a veszélyesen végletes érzelmeit, és inkább a csendes boldogságot választotta. 

S hogy mi van Willoughby-val? Hát ő alapvetően egy tuskó, aki ráadásul még gerinctelen is. Nem tudta Austen felmenteni a szememben őt azzal, hogy Willoughby Marianne iránt érzett érzései mégiscsak igaziak voltak. Mert oké, szerintem ez egy dolog. De attól még mindig ott van Beth, akit Willoughby a tettével szinte szakadékba lökött, és szegény lánynak esélye sem lesz ezek után egyenesbe hoznia az életét. S erre a tényre Willoughby igazából még csak rá se bagózik - inkább boldogan csücsül a tetemes mennyiségű hozományon, miközben Marianne után epekedik. Amúgy szerintem Austen még nem bánt így el egyetlen főhőssel sem, mint Willoughby-val. S én azt mondom, meg is érdemelte. Bár lehetséges, túl szigorú vagyok vele. 

Igazából még annyi mindent lehetne boncolgatni ezen a regényen - egészen Barton ezredes tragédiájától kezdve a karakterek árnyalásáig -, de ezeket talán majd máskorra hagyom. És amúgy pont ezért (is) szeretem Austen regényeit: mert mindig van miről beszélni velük kapcsolatban. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam 2015. első olvasmányának. 

Jane Austen: Értelem és érzelem

Sense and Sensibility

Fordította: Sillár Emőke

Kiadó: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Oldalszám: 428

A ragyogás

Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Emlékek

Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Ezt a könyvet szeretném kicserélni, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem.
- Őőőő... oké. A blokkod megvan?
- Igen, persze - átnyújtja. Nos, a blokk dátuma 2011. március 16....

Mondtam neki, hogy ennyi év után még egy mosógépet sem cserélnek vissza, nemhogy egy könyvet. Az értetlenkedő tekintetéből ítélve, szerintem nem jutott el hozzá az információ veleje.

Könyvesbolti morzsák

Az utóbbi időben rájöttem, hogy a könyvesboltban elhangzó: "Egy olyan könyvet keresek, aminek kék borítója van... de a címét nem tudom" -típusú mondat nem csak amolyan urbán legenda.

p. s. : a huszadik ilyen mondat után javaslatot tettem a főnökségnél, hogy a könyveket ne téma szerint, hanem szín szerint rendezzük. Érdemi válasz még nem érkezett tőlük erre vonatkozóan.

How to Train Your Dragon

Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna az Így neveld a sárkányodat! című Dreamworks mesefilmről. Első vallomás: nekem az egyik legnagyobb kedvencem. Második vallomás: mikor először hallottam róla, nem akartam megnézni, biztos voltam benne, hogy egy újabb gagyi mese, és hát... abszolúte rosszul gondoltam. Annyira beleszerelmesedtem ebbe a történetbe, hogy amint megtudtam, hogy egy könyvsorozat alapján készült, éreztem, hogy ezt nekem meg kell kaparintanom, de nagyon gyorsan. Ám egyúttal azonnal rájöttem, hogy hiába létezik magyar kiadása, egyszerűen a kaphatatlan kategóriába tartozik, és oltári szerencse - vagy legalább egy gyilkosság vagy egy mesteri módon elkövetett rablás - szükségeltetik ahhoz, hogy magadnak mondhass egy példányt.

Nos, a saját balszerencsém tudatában - illetve potenciális áldozat hiányában - végül az angol kiadás mellett döntöttem, s az idegennyelvű könyvek Valhallájából, a Bookdepositoryról zsákmányoltam magamnak egy példányt. 

Nem mondanám, hogy túlságosan rezignáltan fogadtam volna azt a tényt, hogy végre kézhez kaptam...

És persze, azt sem mondanám, hogy nem voltak a film miatt elvárásaim a könyv felé. (nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire rajongok a filmért...) Voltak előzetes elképzeléseim, ó, de még mennyire! Nos, a könyv ezekkel totálisan szembement, és az eredmény.... így is fenomenális! Cressida Cowell regénye igaz, hogy sokkal egyszerűbb - ám jóval könnyedebb és sokkal humorosabb. A történet egy kicsit máshonnan indul, más utat jár be, ám az egyik legfőbb üzenete mégis ugyanaz: tűnhetsz bármennyire hétköznapinak és mások szemében haszontalannak, akkor is különleges vagy. 

Oké, szögezzük le az elején, hogy ez egy gyerekkönyv. Lehet, hogy az én megfogalmazásomban kicsit coelhosnak tűnik ez az üzenet, ám higgyétek el, a könyv tényleg imádnivaló. Én komolyan indítványoznám, hogy felkerüljön az alsó tagozatosok kötelező olvasmányai közé, hiszen megvan itt minden, amiért egy gyerek rajongani tud: kaland, izgalom, humor és persze a sárkányok.

A történet ott veszi kezdetét, hogy Hablatynak és tizenkilenc társának egy beavatási szertartáson kell részt venniük, hogy igazi viking harcosok legyenek. A beavatás első feladata mi sem egyszerűbb, mint egy saját sárkányt zsákmányolni az éppen téli álmukban szendergő bestiák barlangjából. Hablatyéknak naná, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, és naná, hogy felébresztik a szendergő sárkányokat, így nincs mese: menekülniük kell. A nagy forgatagban és sikoltozásokban Hablaty a sötétben végül felkarol egy sárkányt, akiről kiderül, hogy.... nos, nem éppen olyan fajta, amelyikkel hencegni lehet mások előtt.

Nos, ebből a rövid és (lustaságból) összecsapott történetleírásból is látható, hogy itt totálisan más a történet, mint a filmben. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy a film a könyv fényében is zseniális maradt - sőt, még zseniálisabb, hiszen egy csomó plusz réteget adott hozzá a könyvhöz, és sokkal komolyabbra is sikerült. Én tényleg mind a kettőt szívből ajánlom megtekintésre illetve elolvasásra, szerintem a szórakozás mindenféleképpen garantált. És a következő bookdepository-s rendelésemben tutira benne lesz a sorozat második kötete, mert ezt eléggé megszerettem. És csak azt tudom még mondani, hogy tényleg sajnálom a magyar kiadást, mert szerintem a gyerekek eléggé imádnák idehaza is.

Cressida Cowell: How to Train Your Dragon
Hodder Children's Book
Oldalszám: 229

Óceán az út végén

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...

Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 

S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 

"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192

Könyvesbolti morzsák

Azért jó könyvesboltban dolgozni, mert amikor megérkezik a nagykeres szállítmány, az tökre olyan, mintha vagy tíz ládányi könyvet rendeltem volna....

Pokoli szerkezetek - trilógia

A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:

1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.

2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.

3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző

Kakukkszó

Rowling és Harry Potter története számomra annyira összefonódott, hogy az írónő újabb felnőtteknek íródott regényeinek híre hallatára mindig csalódottan konstatáltam, hogy "már soha nem tudhatok meg új dolgokat a Harry Potter-univerzumról". Persze, ettől függetlenül begyűjtöttem magamnak ezeket a regényeit is, de a késztetés mindig hiányzott belőlem, hogy Rowling nevét leválasszam a fantasztikus regényfolyamáról. Úgy tűnik, tényleg nehéz kitörni a skatulyából. Cormoran Strike története azonban mégis megfogott, sőt mi több, bebizonyította számomra, hogy Rowling nem csak a Roxfort falai között zseniális író, hanem bizony mást is tud mutatni.

Az, hogy az írónő kiváló krimiíró, ehhez korábban sem fért kétségem, elvégre már Harryék története alatt is bebizonyította, hogy milyen zseniálisan képes elterelni az olvasó figyelmét a nyomokról, milyen könnyen tévútra tudja vezetni az embert. Így hát a Kakukkszó kiválasztásánál valamiképp biztosra mentem, tudtam, hogy a krimiszállal semmi probléma nem lesz, bőven okoz majd nekem fejtöréseket. S ez így is lett. 

Igazából már az első pár oldal után megvett magának a könyv, valami olyan atmoszférát teremtett Rowling, hogy úgy éreztem, mintha csak egy jobbfajta Agatha Christie - regényt olvasnék. Megérintett a takaróbaburkolozós-teátszürcsölgetős olvasás hangulata, amit annyira nagyon imádok, és igazából két fejezet után már totálisan ki is zártam magamból a külvilágot - ami szerencsére, azon a hétvégén különösebben zaklatni sem akart. 

A történetről igazából annyit, hogy adott egy bűneset - jelen esetben egy híres modell gyanús körülmények között elhalálozott - mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ám a modell mostohatestvére mégis felkéri Cormoran Strike-ot, az Afganisztánban megsérült háborús veteránt (aki nem mellesleg egy adósságokban úszó magánnyomozóirodát működtet), hogy vizsgálja meg újra az ügyet, mert ő úgy véli, gyilkosság történt. Cormoran kelletlenül belefog a nyomozásba - hiszen a pénzre szüksége van - ideiglenes titkárnőjével közösen. Azonban ahogy egyre inkább bogozza ki a modell halálát körülövező szálakat, hamarosan ráeszmél, hogy talán tényleg nem csupán öngyilkosságról van szó...

 Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Cormoran Strike szerintem egy klasszikus Sherlock Holmes-figura, szóval bármennyire is modern a történet köntöse, alatta mégis egy ízig-vérig hamisítatlan brit krimi rejtőzik. Rowling azonban még ennél is messzebb ment, hiszen a társadalomkritika sem elhanyagolható mértékben van jelen a regényében. A hírességek kívül csillogó-villogó, azonban belülről rothadó világa szerintem krimi műfajához képest szépen terítékre kerül - nyilván nem egy Bret Easton Ellis szinten, de azért mégis csak hitelesnek tűnően ad bepillantást a szemfényvesztés és áskálódás világába, ahol a hírnévnek bizony komoly ára van.

Nem tudom amúgy, hogy csinálta, de olyan plusz dolgokat adott hozzá,, hogy több lett ez számomra egyszerű kriminél. Rowling, megint megcsináltad! Visszavonhatatlanul a rajongód lettem. És türelmetlenül várom az újabb Cormoran Strike-könyvet.

Robert Galbraith: Kakukkszó

Cuckoo's Calling

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 546 oldal

Csillagainkban a hiba

Hát oké, elolvastam, mert kíváncsi voltam. A divatkönyveket, a fanatikus hisztériákat és a kihagyhatatlan újdonságokat már jó ideje nem követem figyelemmel, ám ennek a híre mégis csak eljutott hozzám valahogy, fogalmam sincs hogyan. Mindenesetre tudtam erről a könyvről - úgy, hogy direktbe semmit se olvastam vele kapcsolatban - és úgy beférkőzött a tudatomba az, hogy John Green írta a Csillagainkban a hibát, mint ahogy Jane Austen a Büszkeség és balítéletet. Oké, ez nyilvánvalóan költői túlzás, de azt hiszem, értitek mit akarok ezzel mondani.

Az az igazság, hogy hiába voltam kíváncsi erre a könyvre, hiába vágtam bele az olvasásába előítéletmentesen, egyszerűen nem... Ez a könyv és én nem illünk egymáshoz. Mintha egy tutireceptes bestsellert olvastam volna, amiből hiányzott a lélek. Éreztem, hogy pontosan mely' bekezdéseknél vagy mondatoknál várja el tőlem a könyv, hogy most jól meghatódjak vagy éppen elgondolkodjam az életem mulandóságán és egyebeken, de nem ment egyszer sem. Igazából azt éreztem, hogy ez egy tiniknek írott Coelho könyv, tele szépnek hangzó, ám de üres frázisokkal, és bölcsességeknek álcázott közhelyekkel. Sajnálom, ez van. Úgy tűnik, kezdek finnyásodni...

Igazából a legborzalmasabb részek azok voltak, amikor van Houten tartalom nélküli, cikornyás mondatait kellett csodálnom a szereplőkkel együtt, és átérezni velük, hogy a Mennyei megbántás című fantasztikus regény mennyire sorsfordító mérföldkő. Mert igen, szerintem is szép gondolat, hogy valakinek egy könyv ad erőt ahhoz, hogy elviselje a körülötte történő dolgokat; hogy az olvasmányon keresztül elkezdi szemlélni saját magát és az életét, de a jó elgondolásnál több kell. És ez nagyjából igaz John Green regényére is. A történet felépítésével, a karakterek ábrázolásával nincs gond, és maga az alapötlet se rossz. Csak tényleg a lélek hiányzott nekem a sorok közül... számomra inkább olyan volt, mintha csak megrendelésre írta volna. Egy gyógyíthatatlan betegség, tinédzserek, szerelem és a halál közelsége - hát mi lehetne ennél sikeresebb?...

Amúgy korábban még valahol olvastam egy beszélgetést a neten - pont ezzel a könyvvel kapcsolatban - , hogy bizonyos emberek nem értik, hogy mások miért akarnak szomorú történeteket is olvasni, miért jó mások szenvedésébe belemerülni. Nyilván ez amúgy lelki alkat kérdése is valahol, illetve én azt mondom, hogy számomra mindig azok voltak a legkatartikusabb olvasmányélmények, amelyek kifacsarták a lelkemet; amelyek után napokig döbbenten meredtem magam elé elgondolkodva. S elárulom, ezek közül egy sem volt éppen vidám könyv. Valahol ez is kell szerintem, az ilyen könyvek mozdítanak meg bennünk leginkább valamit, ezek visznek előrébb. Én alapvetően ilyen katartikus élményeket várok el egy "szomorú" könyvtől. A Csillagainkban a hiba pedig bár ezt ígérte, mégsem tudta megadni ezt számomra. 

Úgy tűnik John Green nem az én íróm, úgyhogy fel is függesztem a vele való barátkozást. Nem volt ez amúgy borzalmasan rossz könyv,  voltak jó pillanataink is ( a humort azt olykor értékelni tudtam benne), de úgy érzem, ez az egész túl kevés volt számomra ahhoz, hogy kedvelni tudjam ezt a regényt.


John Green: Csillagainkban a hiba
Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
Oldalszám: 296

Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele anno két évvel ezelőtt. Az öreg halász és a tenger amolyan kötelezőszagú és muszájolvasmány volt, s valószínűleg ennek - vagy éppen akkori éretlenségemnek köszönhetően -  nem nyert meg magának. Ám a Vándorünnep más volt. Ahogy kinyitottam a kötetet, megcsapott az őszi, eső utáni Párizs levegőjének illata, s körbevett az akkori bohém művészvilág színes kavalkádja. Már a második oldal után szerelmes lettem. Párizsba és Hemingway írásába is.

Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. 

Kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. A könyvben megjelenő alakokat éppen csak nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz. 

Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Hemingwayt igazából egy varázslónak mondanám. Hiszen látszólag játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

A hangulatok és gyorsan felskiccelt alakok mellett a művészetekről és a művészéletről megosztott

gondolatait is üdvözítve fogadtam. Ezt a kötetet akár ars poeticaként is felfoghatjuk, s persze szételemezhetjük irodalomértő emberek módjára, hogy Hemingway vajon mit is gondolt az írásról mint olyanról. De olvasó emberként inkább csak azt éreztem, hogy gondolatfolyamokat indított el bennem egy-egy jól irányzott mondatával. Hemingway -nél szerintem látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.

Két éve volt szerencsém ehhez a könyvhöz, de még a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon kevés olvasmányom volt eddigi életem során, ami egyszeri olvasás után ennyire beleégett volna az emlékezetembe. Idézetek és impressziók jutnak eszembe, akárhányszor ránézek a könyv fedelére. Vagy csak meghallom azt a szót, hogy Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224

Befejezetlen történetek - A különös grófnő

Mert hogy az utóbbi egy évben arra az elhatározásra jutottam, hogy ami nem tetszik, azt nem erőltetem. Azóta lazán képes vagyok félbehagyni valamit akár már az első 30 oldal után - sőt, olyan is előfordult már, hogy az utolsó fejezet előtt hajítottam valamit a sarokba, mert nem bírtam tovább. Ezekről eddig sosem írtam itt a blogon azt hiszem, mindig csak a befejezett - tehát a jónak vagy éppen fantasztikusnak talált - könyvekről, mert azt gondoltam magamban, hogy valódi véleményt egy könyvről csak úgy tudok alkotni, ha azt végigolvastam. Nos, a Befejezetlen történetekben ezentúl azokat az okokat fogom felsorolni, hogy miért is csattant a falon nagy káromkodások közepette az a bizonyos könyv. Mert hogy egyébként  olykor gyakrabbanmintszeretném akad olyan könyv a kezembe, amit képtelen vagyok végigolvasni, ám a blogom mégis csak azt az illúziót kelti, hogy én aztán mindig hihetetlenfantasztikus könyvekkel találkozom, pedig valójában csak arról van szó, hogy rengeteg csalódásról - a befejezetlen olvasás miatt - nem írok. 

A különös grófnő kapcsán valami jó kis Agatha Christie-szerű, hangulatos krimire számítottam. Valami olyan atmoszférát reméltem ettől a könyvtől, ami az izgalmak mellett kicsit kirángat a szürke hétköznapokból: kis szoknyasuhogás a fűzők szorítása között. De ha már a jó krimialapot képes lett volna megadni, én azzal is bőven beértem volna. Bevallom, nem néztem utána, hogy mikori könyv vagy hogy pontosan ki is az az Edgar Wallace (oké, itt nyugodtan fel lehet hördülni), egyszerűen csak rábíztam magam a címre meg a borítóra - bár a fülszöveg azért ébresztett bennem némi kétséget, de gyorsan el is hessegettem a dolgot.

Nos, körülbelül az első fejezet után bekapcsolt a vészvillogóm, hogy én valójában nem is igazi krimit, hanem egy filléres ponyvát tartok a kezemben. És ez, ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött.

A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából. 

A szereplők pedig olyan hihetetlen egyszerűek voltak, mint egy faék - persze a mély jellemrajzok nem szükséges kellékei egy jó kriminek, de az, hogy például a szereplők belső tulajdonságai kiütköznek külsejükön az úgy eléggé mellbevágó ilyenkor, amikor a regénynek az lenne a lényege, hogy rájöjj, kinek van vaj a füle mögött. S a másik pedig, én szeretem a krimiknél is, ha van legalább egy olyan szereplő, aki képes elvinni a hátán a történetet, aki kicsit zizeg a sorok között. De itt egy se volt. Komolyan, egy sem. Mindegyik szürke, kiszámítható, papírmasé figura, akik maximum csak egy ásítást váltanak ki belőlem.
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...  



Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.

Kérem a következőt!

Meddig jutottam: 9. fejezet

Edgar Wallace: A különös grófnő