Szépirodalom: semmi
Bölcselet: semmi
Csillagászat: semmi
Politika: egy kevés
Botanika: részleges; jól ismeri általában a mérgeket és azok hatásait
Geológia: kevés, de gyakorlati; különösen a talajfajtákat ismeri jól; a járás közben felfröccsent sárból megmondja, London mely részéből származik
Kémia: jelentős
Anatómia: széles körű, de rendszertelen
Bulvársajtó: minden jelen és múlt századbeli bűntényt ismer.
Zene: szépen hegedül
Sport: kitűnő boxoló és kardvívó
Jog: jól ismeri az angol törvényeket

Ez lenne Sherlock Holmes felskiccelt tudománya Dr. Watson tollából, A bíborvörös dolgozószoba című kisregényben. Érdekes egyébként, mert amíg csupán a filmfeldolgozásokból ismertem a személyét, valahogy úgy képzeltem, hogy Sherlock esetében nincs olyan tudomány, ami egyáltalán nem, vagy csak részleteiben lenne ismert. Valami nagyon alapos, mindenre kiterjedő tudást tulajdonítottam neki - de ő már az első történet elején megmagyarázta számomra, hogy miért is tartja lényegtelennek az olyan általános dolgokat is, mint például, hogy a Föld a Nap körül forog. "Mit törődöm én azzal? Ön azt mondja, hogy mi a Nap körül forgunk. Ez rajtam és a munkámon kívül egy cseppet sem változtathat, tőlem foroghatnánk a Hold körül is!"

Sir Arthur Conan Doyle tudvalevőleg két élő emberből gyúrta össze Sherlock Holmes alakját: az egyik Dr. Joseph Bell, kora egyik nevezetes orvosa, aki még azelőtt képes volt diagnosztizálni pácienseit, mielőtt akár egy szót is szóltak volna. A másik pedig egy bizonyos Sir Henry Littlejohn, aki törvényszéki orvoslástant tanított Doyle -nak, és igen mély benyomást tett rá ezen idő alatt.
Különben érdekes tény, hogy Sir Arthur Conan Doyle mindig is történelmi regényeit tekintette fő műveinek, míg Holmes és Watson kettőse csupán pénzkereseti forrás volt. S ez utóbbit igazából olyan jól összehozta, hogy nyomozója nem csupán a viktoriánus kor irodalmának vagy a krimi ikonjává vált, hanem általános értelemben véve is pop ikon lett, hiszen manapság boldog-boldogtalan meghallja a Sherlock Holmes nevet, tudja, hogy egy fiktív angol detektívről van szó.
Ám nem csupán a detektív lét fonódott szorosan össze a nevével, különböző emblémák is társultak hozzá: úgy mint a vadászsapka, a pipa és a nagyító.

Bár, vadászsapkáról konkrétan nem esik szó a történetekben, de Dr. Watson egy olyan sapka leírását adja, ami állítólag csakis erre a típusú tökfedőre illik. Így nem csoda, ha Sidney Edward Paget a Holmes történetek illusztrátora így ábrázolta nyomozónkat a Boscombe völgyi rejtélyhez készített rajzokon, ami azóta védjegyévé vált. Paget egyébként véleményem szerint legalább annyira megalapozta a manapság bennünk élő Sherlock-képet, mint maga Conan Doyle. Ha valami béna hasonlattal szeretnék élni, akkor valahogy úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy Doyle az írásaival csupán durva skicceket készített ennek a karakternek a külsejéről, Paget pedig ezeket a skicceket jobban körvonalazta, látványra kicsit részletgazdagabbá tette. Később a filmes feldolgozások is kialakították a maguk Sherlockját (mind kinézetre, mind belső tulajdonságait tekintve) : rengeteg feldolgozás született, és születik még a mai napig is, újabb és újabb réteget rakva rá az eredeti, Doyle által megalkotott karakterre. Bevallom, hogy olvasás közben - én legalábbis - szinte képtelen voltam levetkőzni azon képzeteimet, amiket a filmes feldolgozások plántáltak belém az évek során. (de erről majd egy később posztban, ha lesz rá türelmem/kedvem)

Visszatérve Sherlock Holmes úgynevezett emblémáira: nem hiába van köztük a nagyító. Kedvenc nyomozónk ugyanis a részletek megszállottja: " egy csepp vízből következtetni lehet egy óceánra" - írja Az élet könyve című művében, amelyet Dr. Watson A bíborvörös dolgozószobában felháborodottan olvasott. Sherlock ebben a tanulmányában tulajdonképpen kifejti nyomozásának és gondolkodásának alapelveit, miszerint a kis dolgokból levont következtetések elvezetnek az általánosabb, nagyobb területet lefedő megállapításokhoz. A titok tehát, a részletekben rejlik.

Természetesen, Sherlock tisztában van vele, hogy zsenialitásának szintjét nem mindenki éri el. Nem csupán a hivatásos nyomozók, rendőrök, vagy éppen Dr. Watson kapja meg egyenesen a képébe ezt a kijelentést, de Poe Dupin nyomozóját is megkapja a magáét: " ... ki kell jelentenem, hogy az a Dupin e tekintetben igen hétköznapi felfogást tanúsított. Abban, hogy egy félórai csönd után fennhangon folytatja barátja gondolatait, nem találok semmi különöset, s bár némi ügyességet nem lehet elvitatni tőle, korántsem volt olyan lángész, mint amilyennek Poe képzelte őt." Poe nyomozójának ez a verbális pofoncsapása nem hiába került bele az első Sherlock történetbe. Doyle ugyanis egyáltalán nem volt megelégedve az éppen akkoriban kibontakozó krimiirodalom nyomozóival - úgy gondolta, ő sokkal jobbat írna. Vezérelve az volt kedvenc detektívünk megalkotásánál, hogy Sherlock a saját érdemei miatt kapja el a rossz fiúkat, s ne azok tévedései vagy éppen mulasztásai miatt.
Talán nem mindennapi szellemi képességei okán, aminek nagyon is tudatában van, ragadhatott rá többek között a vélt mizantrópia - plusz ugye ott van a munka iránti elköteleződése is - és ezt, ami a könyvekben csak árnyalatnyiban érzékelhető, némely filmes feldolgozások aztán tovább mélyítették (gondoljunk például Dr. House -ra). Valamelyik kutató egyébként a novellák és kisregények alapján 190 -re becsülte Sherlock Holmes IQ -ját. Ez azért nem semmi, nem?

Sherlock Holmes 1887-es felbukkanása óta komoly kultusza alakult ki - még Sir Arthur Conan Doyle életében történt, amikor is a rajongók képtelenek voltak beletörődni kedvenc hősük halálába: (teljesen érthető módon) az utcára vonultak fekete karszalaggal a karjukon, és újrázásokat követeltek. Valószínűleg kellően vérmes rajongók lehettek, hiszen Doyle végül meghajlott az akaratuk előtt, és visszahozta Sherlockot a halálból.



Népszerűsége egyébként még ma is töretlen: Sherlock Holmes Társaság alakult; a svájci Meiringen -ben (SPOILER :ahol Az utolsó eset című novella játszódik, és ahol Sherlock majdnem halálát lelte) Sherlock Holmes-szobor díszeleg az íróról elnevezett főtéren, emlékmúzeuma is van a kisvárosnak, sőt: a nevezetes vízeséshez egy sikló viszi fel az érdeklődőket, és a dulakodás helyét pedig egy fehér csillag jelzi. Természetesen, a Baker Street-en is nyílt egy hozzá címzett múzeum, ami ráadásul London első olyan múzeuma volt, ami egy fiktív karakter emlékére jött létre. Alakja az irodalom, és a filmek számos későbbi szereplőjének szolgált mintájául.

S most már én is bekapcsolódtam a rajongótáborba, mert ahogy a BBC legújabb Sherlock Holmes sorozatában Irene Adler is mondta, és amivel mélységesen egyetértek: "The brainy is the new sexy."

(kép forrása: milkbubble.tumblr.com )

A bejegyzésemben felhasznált források:
Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba, A négyek jele
Wikipédia angol és magyar szócikke

A négyek jele

Dr. Watson és Sherlock Holmes nagy találkozása után nem tudtam megállni, hogy ne vegyem elő rögtöndeazonnal a folytatást, A négyek jelét. Ez a kisregény kalandosabbnak bizonyult az előzőnél, volt itt minden az elásott kincstől kezdve a titokzatos segítőig minden, ami csak a kalandregények kedvelői szemének-szájának ingere.

Ha jobban belegondolok, ez kicsit kevertebb műfajú A bíborvörös dolgozószobához képest. Persze, a krimiszál továbbra is domináns marad, de a gyilkos kiléte már egészen az elején kiderül - vagyis hát nagyjából - , a történet további részét már az elkövető felkutatása, és üldözése tölti ki. Juj, főleg az üldözős rész volt a legizgalmasabb, hát én tényleg szó szerint rágtam a körmömet az olvasása közben. (tudom, fúj...) Visszatérve a holttest felfedezéséhez meg a helyszíneléshez, különben biztos csak az én szerencsétlen asszociációm, de ahogy Holmes kereste a nyomokat meg következtetéseket vont le a tett helyszínén, nekem rögtön beugrott Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című története - annak ellenére, hogy majom közel s távol nem volt. De egy picit szerintem tényleg hajazott rá, nem?

De emellett volt egy kis thrilleres beütés is - ismétlem: csak egy pici. Például számomra tiszta hátborzongató volt, amikor mesélte az egyik szereplő, hogy az egyik viharos este egy kócos, szakállas szellemalak nézett be az ablakukon - ami persze, így ahogy én leírom nem tűnik valami szívbajos jelenetnek, de ahogy Doyle leírta... hát, higgyétek el, hogy az.

Az első részben megszokott felépítés itt is visszaköszön: az ügy felgöngyölítése után maga az elkövető veszi át az elbeszélés folyamát, ő meséli el az egész gyilkosság hátterét. Hát, itt ez most egy kicsit hosszabbra sikeredett, a mesélő szinte majdnem Ádámtól és Évától kezdte a dolgokat, ami eleinte egy csöppet sem érdekelt. Ám ahogy közeledtünk a bűntény tényleges előzményéhez, na onnantól egyre izgalmasabb, kalandregénybe átcsapó történet vette kezdetét. Mondjuk Dr. Watson -t még mindig jobb szeretem mesélőnek, mert olyankor több benne a Sherlock :-)

"Mialatt néztem, önkéntelenül az a gondolat villant át az agyamon, milyen rettenes gonosztevő lett volna belőle, ha ezt a bátorságot, ravaszságot és kitartást a törvény szolgálata helyett a bűn szolgálatába állította volna."

Különben itt már maga a bűneset is jobban tetszett, mint az első könyv esetében. A tetthelyszínen történő nyomozásba, mi olvasók is akarva-akaratlanul is bekapcsolódunk, és egyszer csak azt vesszük észre, ahogy olvasunk, közben nyomozunk is. Akárcsak Sherlock mi is végigzongorázunk magunkban minden lehetőséget, aztán a végén kiderül. hogy mennyire van igazunk. Ja, és közben végre megtudhattam, hogy Sherlock miért is nyúl olykor a drogokhoz... ezt régebben nem igazán vágtam, nekem kicsit kilógott a karakteréből. De most, hogy már tudom, teljesen egybevág a figurával.

Nos, hát ez is izgalmas volt, nem csalódtam, s mint említettem: jobban tetszett mint az első rész. De érzem, lesznek még itt ennél is kacifántosabb, ötletesebb történetek. Találkozunk még, Sherlock!

Sir Arthur Conan Doyle: A négyek jele
Eredeti cím: The Sign of Four
Fordította: Mikes Lajos
Oldalszám: 134 oldal
Kiadó: Szukits Kiadó
Eredeti ár: 498 Ft

A bíborvörös dolgozószoba

Ezzel a könyvvel kezdődött minden, ami Sherlock. Így azt gondoltam, stílusosan ezzel a kötettel fogom kezdeni a híres detektív történeteinek a megismerését. Mondjuk, én kicsit előrébb voltam, mint Dr. Watson: ezt meg azt azért már tudtam Mr. Holmes -ról, hála a különböző filmes feldolgozásoknak meg a legújabb BBC sorozatnak. És hogy őszinte legyek, pont az utóbbi indította el nálam a Sherlock Holmes -mániát - de erről részleteiben majd egy külön rajongóposztban fogok megemlékezni.

Szóval, Dr. Watson hazatér a második afgán háborúból, amelyben mint katonaorvos tevékenykedett. Az egyik ütközetben egy golyó fúródott a vállcsontjába, és szinte a véletlennek köszönheti megmenekülését. Ezután kénytelen hazatérni Angliába, ahol szűkössé váló anyagi körülményei nem igazán engedik meg a szállodai életmódot, és így olcsóbb szállás után szeretne nézni. Szerencséjére véletlenül összefut réig ismerősével, Stamforddal, és ő ismer valakit, aki lakótársat keres magának. Hát, ez a jövendőbeli lakótárs elég fura egy szerzet, ezt már rögtön az első lapokon bebizonyítja, a későbbiekben pedig csak tovább fokozódik a dolog. Végül, miután megtörtént a boldog összeköltözés, Sherlock a jó lakótársi viszony reményében meghívja Dr. Watson -t, hogy vegyen részt az egyik gyilkossági ügy felgöngyölítésében. A holttestre egy bíborvörös szobában találtak rá: gyilkos fegyver sehol, nincs külső sérülés, és a falra a titokzatos 'rache' szót vésték fel...

"Tudja, én úgy képzelem az emberi agyat, mint egy üres szobát, ahová tetszése szerint hord be bútort az ember. A bolond sok mindenfélét kever össze válogatás nélkül, kihagyva a nélkülözhetetleneket, míg a munkásember csupán a szerszámait hordja be, melyekre feltétlenül szüksége van, és azokat a legnagyobb rendben tartja. "

Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Mr. Holmes - t igaz valójában - már ha lehet ezt így mondani egy könyv esetében. Tényleg igazán érdekes és ötletes karakter, és nem utolsósorban humoros is a sok furcsaságával. És mit ne mondjak: lenyűgöző is. De tényleg. A részletekből levont következtetések, fontos megállapítások nagy szerephez jutnak Holmes esetében, és néha tényleg pofon egyszerű rájönni ez vagy amaz mire is utalhat pontosan, hogy pont az egyszerűsége folytán nem jutna eszünkbe. S igazából, Holmes -ot bármennyire is mizantrópos beütésűnek érzem, azért a szereplőkre vonatkozó következtetései mégis csak alapos emberismeretre utalnak. Bár ha jobban belegondolok tényleg össze is függhet ez a két dolog...

Dr. Watson elbeszélőként nagyon jól működik, vele együtt ámulunk Holmes zsenialitásán, és Watson legyezgeti helyettünk is kedvenc nyomozónk egóját. Úgy éreztem, hogy a középpontban egyébként inkább Sherlock áll, mintsem a bűntény: amaz csak egy eszköznek tűnt számomra, hogy Holmes ábrázolása még jobban teljes legyen. Maga a bűntény nem volt valami fenomenális az én meglátásom szerint, nem volt benne semmi extra... Ezt az úgynevezett pluszt tényleg Sherlock személye szolgáltatta, illetve az a módszer, ahogy felgöngyölítette az ügyet. Watson egyébként szinte minden sallangtól mentes mesélése csupán a lényegre szorítkozik. Ami persze, nem jelenti azt, hogy stílustalan. Itt a lényegre szorítkozást a történetépítkezésre értem: nem tesz bele felesleges elemeket, minden okkal kerül bele. Ennek köszönhetően a történet elolvasása nem tesz ki két óránál többet - elalvás előtt ideális kis olvasmány.

Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba
Eredeti cím: A Study in Scarlet
Kiadó: Sensus Kiadó
Fordította: Tury Gyula
Oldalszám: 144
Eredeti ár: 1690 Ft

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

Oké, őszinte leszek: ilyen ordenáré borítót adni ennek a könyvnek bűn rossz választás volt. Ez az óriási, színes betűtípus, ami agresszíven nyomul bele az ember látómezejébe egyszerűen kikészített, akárhányszor megláttam. A szintén az ízléstelenség fogalmát kimerítő rajzolt dinamitról meg aztán ne is beszéljünk, aminek köszönhetően rögtön Tréfi törpre asszociáltam a Hupikék Törpikékből. Bármennyire is szerettem ezt a mesét gyerekkoromban, azért valljuk be, egy könyv esetében – még ha vicces történet is –, nem a legszerencsésebb asszociációnak nevezhető. Komolyan mondom, nem ezt vártam az Athenaeum Kiadótól. Az egész kötet valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását kelti bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát. Legszívesebben sikítva menekülnék előle.

Még az a szerencse, hogy a jópofa címválasztás megmaradt – és ezért, ismétlem: csakis ezért figyeltem fel a könyvre. Ha ezen a gusztustalan borítón múlt volna, még csak pillantásra se méltatom – és akkor milyen sokat vesztettem volna! Mert bármennyire is próbál a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...

Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.

Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....

A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.

Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Fordította: Kúnos László
Oldalszám: 415
Eredeti ár: 3990 Ft

Két Agatha Christie

Igazából az van, hogy jelenleg iszonyatos Sherlock Holmes -lázban égek, és ezért egyáltalán nincs kedvem most hosszan írni a legalább egy évezrede (igen megint túlzok, tudom...) elolvasott Agatha Christie könyveimről. Hál' Istennek nincs olyan sok, csak kettő. (és már csak két könyv kell, hogy teljesítsem az AC kihívást! Juhúúúú! ) Szóval ezért ez amolyan sebtiben összegyúrt poszt lesz - az alant előforduló értelmetlenségekért, felszínességért, meg minden egyéb ilyenért nem vállalok felelősséget. Szerintem amint leírtam az utolsó karaktert sietek is vissza kedvenc nyomozómhoz, aki ott vár türelmetlenül az éjjeliszekrényem tetején. Talán, majd egy hosszabb posztban rátok szabadítom a jelenleg bennem tomboló fanatizmust, ami kezd elég félelmetes méreteket ölteni... na, majd meglátom. De most térjünk rá inkább a lényegre, jó?


Agatha Christie: A karácsonyi puding

No, ilyet se olvastam még Agatha Christie -től, de valamikor el kell kezdeni, nem? Ja, ezt azért mondtam, hogy "még ilyet se olvastam", mert ez kivételesen nem egy darab regény, hanem hat rövidebb történet. A kötet címadó története igazán kiváló kis karácsonyi nyomozós történet Poirot-val a főszerepben, no meg persze egy karácsonyi puding is felbukkan (minő meglepetés), aminek később nagy szerepe lesz. Emlékszem, ezt pont akkor hallgattam (Ja, mert nem mondtam, hogy ez hangoskönyv? Na akkor most mondom: szóval ezt a könyvet hangosként hallgattam), mikor már lement a nap, kigyúltak a karácsonyi fények, én pedig idebent ültem a meleg szobában, cicákkal körülvéve, az asztalon illatozott a fahéjas süti, miközben a vadiúj pizsamám szárát varrtam fel (ó, mert vettem egy tök aranyos Snoopy-s pizsit, csak mivel kissé alacsony vagyok, mindig fel kell varrnom a nadrágok szárát...), na szóval már így is megvolt az ünnepi hangulat, és ez a kis történet még rátett egy lapáttal, hiszen a hamisítatlan hagyományos, vidéki angol karácsonyba nyerhettem bepillantást. Persze, a "bűntény" is izgalmas volt, de hogy őszinte legyek, a körítés jobban lekötött. És amennyire megtalált akkor ez a történet, és amennyire szerettem - nos, majdnem az ellenkezője igaz a kötet többi részére. Jó, nem utáltam azokat, de az az igazság, hogy nem zártam őket a szívembe.
A spanyol láda rejtélye például, már nem annyira tetszett – de még ez is jó volt, Az elnyomott esetében viszont kitalálható volt szerintem a megoldás közben elolvastam a többi értékelést is, és ezek szerint nemcsak szerintem.. , ráadásul elég könnyen. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egészen feledhető volt a történet.... Az utolsó három novella pedig még annyira sem tetszett, mint az előző kettő. Ezekre meg már tényleg alig emlékszem.
De A karácsonyi puding annyira vitte a prímet nálam, ezért a közepesnél egy picit jobbra értékelem.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Ez pedig a legújabb Agatha Christie olvasásom volt, amit fogalmam sincs miért is halogattam idáig. Talán valami olyasmi lehet a dologban, hogy ez a krimikirálynő legjobban ismert könyve, amelyet még az is ismer legalább címről, akinek foggggalma nincs, hogy eszik-e agy isszák ezt az Agáta Krisztit. No, és hát emiatt bizonyos elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek - és bevallom, kicsit féltem is, hogy majd jól belebukok, de szerencsére nem így történt. Teljes mértékben megfelelt az elvárásaimnak, és tényleg van olyan jó könyv, mint a Tíz kicsi néger, bár kicsit más szempontból.
Az Orient expressz egyáltalán nem thrilleres beütésű, viszont maga a bűntett és annak felgöngyölítése egyszerűen zseniális! Folyton azon agyaltam, hogy melyik az igazi és melyik a hamis nyom - próbáltam ezek mentén elindulni, de aztán mindig zsákutcába futottam, hogy aztán a végén áll leesés-szerűen meglepődjek, és a legutolsó mondattal aztán még nagyobbat koppanjak. Hát, én csak hűűűű-zni meg hááááá-zni tudok most is, annak ellenére, hogy biztos tök érdekes lenne alaposabban megvizsgálni ezt a szöveget - de az az igazság, hogy most sokkal jobban esik felszedegetni az államat a földről. Nem is csodálkozom, hogy egy éjszaka alatt befaltam az egészet, szerintem megpusztultam volna, ha nem tudom meg még aznap, hogy ki a gyilkos.
Nagyon jól felépített, összetett krimi - tuti, hogy még újra fogom olvasni!

A Dickens bicentenáriumról

Az van, hogy a The Guardian már a decemberben megnyitott londoni kiállítás óta a 2012-es Charles Dickens bicentenáriumtól hangos, és nagyon kíváncsi lettem, hogy ez az egész mit is takarhat valójában, így utánanéztem a dolgoknak.

Hát, kérem szépen, kutatásaim szerint (aki esetleg nem tudná) most teljes mértékben kitört a Dickens-mánia az egész világon - amibe majd reményeim szerint én is bekapcsolódom egy csöppnyit. Nem a divat kedvéért, egyébként is terveztem már a Karácsonyi ének óta olvasni valami mást is az írótól. Habár, ahogy magamat ismerem, lehet, hogy a Dickens-mánia majd akkor fog rajtam kitörni, mikor elmúlik ez a tobzódás... (különben marhára nehéz legépelni azt, hogy bicentenárium. De komolyan. Állandóan félrenyomom a betűket....próbáljátok csak ki!)



Hol tartottam? Ja, igen: szóval kitört a Dickens-láz, tombolnak a rajongók világszerte, és a 2012-es év végéig rengetegsok csuda klassz esemény meg egyebek keretében emlékeznek meg az angol irodalom egyik legnevesebb írójára. Az ereszd-el-a-hajamnak még külön honlapot is készítettek, ahol mindenről tudomást szerezhetünk. Így például az éppen futó, vagy a közeljövőben megrendezendő kiállítások listáját is megtekinthetjük (és tényleg sok ország részt vesz benne, úgy mint pl. Svájc vagy éppen a U.S.A. ) És például milyen tuti dolog már, hogy az egyik könyvtár olyan Dickens könyvklubot szervez, ahol a megjelenés csakis viktoriánus ruhában engedélyezett.... oda én is el akarok menni! De a modern kor vívmányainak hála, internetes könyvklubok is létrejöttek, így például a (z igazán meglepő elnevezésű) Dickens Book Club, amelyhez a Twitteren és a Facebook-on keresztül is lehet csatlakozni.

De nem csupán kiállítások és könyvklubok alkotják a programot, rengeteg fesztiválra és egyéb ünnepségekre is ellátogathatunk (vagyis -hatnánk, ha arrafelé élnénk...) . Február 7-én például beszélgetésekkel, filmnézéssel, zenével és tánccal egybekötött hatalmas születésnapi tomboláson vesznek részt a szerencsés vendégek, vagy pár kilométerrel arrébb, a Shrewsbury-ben található Lion Hotelben pedig Dickens ük-ükunokájával találkozhatnak, aki színész lévén, egy egyszemélyes előadással fogja szórakoztatni a közönséget. (reméljük, szórakoztatóbb lesz, mint ahogy ez első hallásra hangzik... )

És persze, a színházi előadásokról, filmekről, tévéműsorokról pedig ne is beszéljünk, amik majd egész évben kiszolgálják a Dickens-lázban tomboló emberek/országok ízlését.

Egyébként ez olyan jó bulinak hangzik, nem? Nekem legalábbis annyira megtetszett ez a dolog. Tudom, elcsépelt befejezésnek tűnik, de úgy szeretném, ha egyszer itthon is lenne valami hasonlóan nagy tombolás valamelyik írónk/költőnk tiszteletére... (és igen, tisztában vagyok vele, az ilyesmiken tök felesleges keseregni, de hát ez van.)

Stella zuhan

Linn Ullmann -nal már legalább egy éve szemezek, az általam kitűzött legújabb szent cél, az "ismerdmármegazokataskandinávokat" jegyében. Eredetileg egy másik regényét akartam fellapozni, de aztán állandóan feljöttek olyan molyos értékelések, amelyek a Stella zuhan címűt dicsérték, és ráadásul tök érdekes dolgokat mondtak róla - így inkább Stella lett a nyertes.

És igazából, tök jól indult az egész. A videofelvétel, a fentről lefelé haladó kameramozgás, és hogy tulajdonképpen ebben a pár oldalban összesűrít szinte mindent, amolyan mise en abyme módon. Kibontakoznak a kapcsolatrendszerek, megjelennek a legfőbb jellemvonások, közös történetük főbb vonalai is előbukkannak - és Stella már itt is zuhan. (bár, ezt akkor még nem tudjuk)

Aztán jönnek ezek a különféle narrációk, amelyekben különféle emberkék (szemtanúk, barátok, családtagok) mesélik el egy rendőrségi kihallgatáson, hogyan is zuhant le Stella annak a magas épületnek a tetejéről. (ám kérdem én: valóban onnan zuhant le? ) És aztán, igazából tökre az van, amit a molyos értékelések, meg blogbejegyzések is emlegettek: és ez kicsit rosszul esett. Mármint, hogy egyáltalán nem éreztem többet, mint amire egyébként is számítottam, amit egyébként is tudtam erről a könyvről. És ez így a könyv részéről szerintem gáz... vagy pedig a korábbi értékelések sikerültek eszeveszettül jóra. Ez tehát, egy tipikusan olyan könyv, amit ha élvezni szeretnél, inkább ne olvass róla előzetesen alapos véleményeket.

"Míg ott üldögéltünk, felötlött bennem, hogy mi ketten összerakunk ugyan egy történetet, ám a tényszerű valóság kisiklik a kezeim közül." - na, szerintem ez az egésznek a lényege. A szereplők leülnek egy nagy kerekasztalhoz, megkérjük őket, meséljenek már erről a Stelláról, és persze, mesélnek is, de emellett még annyi minden más is szóba kerül. Valaki azt írta a molyon (ha jól emlékszem egy_ember volt), hogy Stella inkább egy apropó arra, hogy a szereplők önmagukról meséljenek, amivel valamilyen szinten egyet is értek. Ám én inkább azt mondom, hogy ez a sok sallangnak titulálható történet inkább azt a célt szolgálja, hogy elhelyezze Stellát a különböző szereplők univerzumában, hogy igenis, teljes alapossággal megtudjuk, milyennek is látta/ismerte ez vagy az a szereplő.

(kép forrása: crazythaughts.blogspot.com)

És hogy Stella milyen is volt valójában? Nem tudom. Komolyan mondom, nem tudom, annak ellenére, hogy vagy 250 oldalon keresztül a legkülönbözőbb módokon próbálták nekem bemutatni ezt a nőt. Mondjuk volt egy nagyon érdekes (szerintem elég hátborzongató) jelenet, amikor a saját tükörképét bámuló Stella, egyszer csak levetkőzi a mások előtt felvett maszkját: arca eltorzul, néma sikolyt hallat, körmeivel végigszántja az arcát, tépni kezdi a haját. De ez az egész csak egy pillanatig tart. Aztán elfordul a tükörtől, és visszarendezi az arcvonásait, összekócolt haját pedig lesimítja.

Amúgy meg voltak érdekes, agytekervényeket mozgató szimbólumok, mint például az óriáskerék, a zuhanás vagy éppen a repülés, illetve szerintem Bi, Stella kisebbik lánya is idesorolható. Az ő alakja olykor kísértetiesen emlékeztetett Doris Lessing Benjére Az ötödik gyerek című regényből.
De voltak még különböző népek mitológiájára való utalgatások, úgymint a Moirák egyikének felbukkanása Ella Dalby alakjában, aki éppen akkor vág ketté egy kötelet, amikor Stella lezuhan a bérház tetejéről. Aztán ott van még a Stella és Martin elbeszélésének a vége felé egyre sűrűbben felbukkanó Ammut (nevének jelentése: felfaló, elnyelő), akiről kicsit megtudtam ezt-azt a wikipédiának hála. Például, hogy jellegzetes ábrázolása meg is jelenik az egyik allegorikusnak mondható fejezetben, mikor Stella szívét egy mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig strucctollat helyeznek - az egyiptomi mitológia szerint ide az igazság istennőjének tolla kerül. Ez szolgált mérceként: ha a szív ugyanannyit nyomott, mint a toll, akkor az illető átkerült a túlvilágra, ha nem, mert túl sok volt az illető bűne: akkor Ammut felfalta.

De egyébként nemcsak ezt a Stellát nem tudom hova tenni, hanem ezt a könyvet sem. Legtöbbször tényleg nem mutatott többet, mint az általam olvasott értékelések - amik egyébként tök jók és érdekesek, szóval nem azért mondom. Csak a felfedezés izgalma hiányzott így - , de voltak olyan pillanatok, amikor egy picit többet is megcsillogtatott. Különben meg azzal a szóval tudnám leginkább leírni ezt a könyvet, hogy: kikészített. Olyan volt, mintha egy fekete-fehér nagyon elvont művészfilmet bámulnék négy órán keresztül, miközben a kólám felvizesedett, a popcornom is kihűlt, és arra várok, hogy mikor ülhetek már be valami lightos romantikus vígjátékra.
(tudom, gáz vagyok, de ez van)
Ja, és köszönöm még egyszer Amadeának, hogy kölcsönadta! :-)

Linn Ullmann: Stella zuhan
Eredeti cím: Nar jeg hos deg
Fordította:Földényi Júlia
Kiadó: Scolar
Oldalszám: 254
Eredeti ár: 3250 Ft

Ne engedj el...

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...




Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft

2011 utolsó napján

Lassan megint egy évet hagyunk magunk mögött, amiről így 2011 utolsó napján elmondhatom, hogy elég vegyes felvágott volt számomra mindenféle szempontból. Voltak köztük kiemelkedően jó és boldog pillanatok, de pocsék helyzetek is előfordultak most szép számmal. Mindenesetre remélem, hogy a következő év ennél jobb lesz.

No, de a blogról és rólam, mint olvasóról és az olvasmányairól író hölgyeményről... szóval mit is műveltem én itt ebben az évben? Hát, először is februárban hozzácsapódtam, mint forró olaj a konyhai csempéhez az ekultura.hu stábjához, és nagy komolysággal szólva: állandó munkatárs lettem (vagy mi a szösz). Pár írásom megjelent a honlapon, amelynek nagy részét itt a blogban is közöltem pár napos (olykor hetes) csúszással. Aztán márciusban III. helyezést értem el az Olvasóterem recenzióíró pályázatán, valamikor tavasszal pedig megjelent a Jumurdzsák gyűrűjéről írt bejegyzésem a Könyvfutár elnevezésű, debreceni ingyenes kulturális lap hasábjain (köszönöm, Bridge még egyszer! ).
Aztán most októberben, illetve decemberben is egy kicsit komolyabb vizeken is kipróbáltam magam, két írásom is megjelent az Irodalmi Jelen online magazinjában. Hát, érdekes és tanulságos volt mindenképp ez a kis bepillantás ebbe a világba - ahogy Hugh Grant mondaná: "hihetetlen, de élmény volt". És ez tök igaz, ennél jobban el sem tudnám mesélni :-)
Ja, és még a blogról annyit, hogy idén nyáron lett kétéves a szentem, szóval már egészen úgy tűnik, és bátran kijelenthetem, hogy van egy állandó hobbim az olvasás mellett :-) Nagyon szépen szeretném megköszönni mindenkinek az állandó vagy éppen rapszodikus, illetve az egyszeri olvasásokat, esetleges véletlen idekattintásokat, kommenteléseket, molyos kedvenceléseket - mindennek hihetetlenül örülök és jól esik, és tényleg köszönöm, hogy velem tartottatok ebben az évben (is)!

Részt vettem két molytalálkozón is Szegeden, csupa kedves mollyal és sütikkel körülvéve; meglátogatott a nyáron egy tőlem messzire élő, és számomra nagyon kedves barátnő/könyvesblogger/moly - szerintem csudaszép napot töltöttünk együtt, és valamikor tavasszal még egy másik, szintén messzire élő, kedvelt barátnővel/mollyal ülhettem be egy limonádéra a híres neves Hatos Rétesbe - és mielőtt téves konklúziót vonnátok le, a tőlem levő távolság és a kedveltségi faktor nem feltétlen egyenesen arányos :-D ; többekkel állandó levelezésbe kerültem vagy maradtam, illetve egyéb, az internet adta lehetőségekkel élve tartjuk a kapcsolatot - aminek szintén nagyon örülök, és őszintén remélem, hogy a következő évben is így lesz, mert úgy vélem, jó és kedves barátokat, közeli ismerősöket mondhatok magaménak :-) Így mindezekre visszatekintve, tisztára szociálisnak nyilvánítom most magam.


(kép forrása: http://girl-dictionary.tumblr.com/ )

Aztán... mi van még? Ja! Szóval, az idén kereken 100, azaz száz könyvet olvastam el, ami huszonhárommal kevesebb, mint tavaly. Sebaj, szép kerek szám ez a száz - nagyon szimpatikus. Igazából, az államvizsga, szakdolgozatírás, a dögmeleg és kibírhatatlan nyár az oka szerintem ennek a csökkenésnek - no meg azt is tegyük még hozzá, hogy idén jó pár tégla méretű könyv is becsúszott az olvasmányaim közé (pl. Nyomorultak, Passuth, Elfújta a szél, illetve a legutóbbi két Dumas könyv).
Most elnéztem az olvasmányaim listáját, és megállapítottam idén sokkal több szépirodalmat, illetve klasszikust fogyasztottam, mint tavaly - aminek nagyon örülök, szeretném is folytatni ezt a tendenciát, amellett természetesen, hogy a pop irodalom is megmarad.

És *dobpergés* elkezdtem ismerkedni a kortárs magyar szépirodalommal is, és eddig csupa pozitív csalódásom volt - mármint a könyveket tekintve. Az angol nyelven olvasás is egész jól megy, de több ilyen könyv is lecsúszhatott volna a torkomon... a három darab Harry Potter és a Funke: Reckless könyv elég szánalmas mennyiség ahhoz képest, hogy tavaly azt mondtam, hogy "fúdemostmárigazánbelehúzok" . Persze, nem csupán ez a fogadalmam lett füstbe ment terv - nem is én lennék, ha másképp lenne. Valami pillanatnyi elmebaj megszállt engem tavaly decemberben, amit szerintem magam se gondoltam komolyan, még pedig, hogy 2011 januárjától májusig nem veszek könyvet. Hát persze, hogy nem bírtam ki - mondjuk, azt azért hozzátenném, hogy ez év augusztusa és novembere között tényleg alig vettem könyvet, szinte egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyit, szóval végül is mégse buktam meg benne annyira.
Elhatároztam még azt is, hogy készítek egy A hónap írója sorozatot, ami egy darabig ment is, de elég sok utánanézés szükségeltetett hozzá, meg valamikor dönteni se tudtam, így ez is kudarcba fulladt - de még nem adom fel, jövőre jobban igyekezni fogok.

Nem maradhattam ki a molyon futó kihívás-dömpingből sem, amiből idén kilencet teljesítettem. Ezek pedig: az Olvassunk Szerb Antaltól!, Űzzük el a rossz időt Wodehouse segítségével, Olvassunk romantikus könyveket, Karácsonyvárás moly módra, Karácsonyi hangulatidéző, Olvasók Viadala, Elfújta a szél-kihívás, Húzzunk kékharisnyát! és a Könyv a filmben nevezetűek. A Húzzunk kékharisnyát! az egyik kedvenc kihívásommá avanzsált, hiába teljesítettem, még jó pár kékharisnya könyv tervben van továbbra is :-)
Amibe viszont belebuktam: nagy szívfájdalmaim ezek, mert nagyon szerettem volna őket teljesíteni, de mégsem sikerült. Az egyik a Csökkentsd a várólistádat - 2011! : a tizenkét könyvből összesen hatot sikerült magamévá tennem, a másik pedig: a 2011 az Anna Karenina éve - most olvasom a regényt, de még csak a felénél tartok, és szerintem már nem igazán valószínű, hogy éjfélig menni fog a maradék ötszáz oldal. De legyünk pozitívak! :-)

(kép forrása: http://theofficialbiellacassidy.tumblr.com/post/14969492477 )

Tervek a jövőre nézve? Háááát, nem is tudom, hogy ezek után merjek-e bármit is írni, mert úgyse mennek nekem ezek az év végi fogadalmak. De azért próbáljuk meg: A hónap írója-sorozatom folyatódik, igyekszem teljesíteni a 2012-re bevállalt kihívásaimat, tervezem még, hogy indítok egy filmadaptációkkal foglalkozó bejegyzés-sorozatot... többet nem merek ígérni :-) Lehet, még ezek is meghaladják a képességeimet.

És most már teljesen kibeszéltem magam - fellélegezhettek végre :-) vagy már le is léptetek? - , szóval most jöhet az immár szinte hagyománynak nevezhető szubjektív díjkiosztás....
Az első lenne az Év Könyve kategória, aminél totálisan nehéz helyzetben vagyok, mert iszonyat sok jó könyvhöz volt szerencsém az idén, de azért próbálkozzunk:

1. L. M. Montgomery: Anne -sorozata (igen, kicsit csaltam :-) ): mert Anne világa varázslatos, és ő lett az én drága papír-barátnőm. Imádom!

2. Margaret Mitchell: Elfújta a szél : mert érdekes és izgalmas, és nem utolsó sorban Rhett Buttler miatt. Aztán meg a végére azért Scarlettet is megkedveltem. Lehet, hogy a következő olvasásnál már az elején is fogom.

illetve

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! : mert annyira ártatlan hangú, ugyanakkor mégis annyira sokrétű könyv... nehéz róla röviden beszélni.

3. Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány : csipetnyi mágia és varázslat összemosva a mindennapokkal, gyönyörűséges szavakba csomagolva.

Az Év Felfedezettje kategória nyertese pedig nem más, mint teljesen meglepő módon Kosáryné Réz Lola kisasszony, aki regényeivel teljesen levett a lábamról, ám azt hiszem, a legtöbbet mégis az mondja el, hogy egyetlen év alatt négy könyvét is olvastam - pedig ilyet nem nagyon szoktam, ha nem sorozatról van szó. Egyszóval: bravó! Jövő évben tovább mélyítjük az ismertségünk, ígérem! (vagyis nem ígérem, mert nem ígérgetek)

Az Év Sorozata kategóriánál bevallom egy picit bajban vagyok, mert idén három sorozat is fej-fej mellett haladt nálam ennek a címnek az elnyeréséért. Végül úgy döntöttem, hogy a díjat megkapja...... Suzanne Collins Éhezők viadala-trilógiája, mert vagány, elgondolkodtató, tömény izgalommal teli és teljesen kiszámíthatatlan. Kerstin Gier trilógiájának üzenem, hogy ne szomorkodjon, mivel még nem jelent meg magyarul a sorozat befejező kötete, ezért jövőre is indulhat a díjkiosztón.

A Legötletesebb Történet díját pedig átveheti.... nézzük csak azt a borítékot! Cornelia Funke Reckless című könyve! Mert egyszerűen mesés - minden értelemben :-)

És hát itt van ez a Citrom díj is, ami a legpocsékabb könyvet illeti ebben az évben - szinte látom is az ijedt tekinteteket a könyvek szemében. Hát, akkor essünk túl rajta, tépjük le mint a ragtapaszt szokás... ez a díj egyértelműen Mario Reading: Nostradamus próféciái című, szinte az égetni való kategóriát súroló könyve nyerte el. Tömény marhaság és borzalom!

Minden résztvevőnek gratulálok, s akik nem nyertek, ne búsuljanak, lehet hogy más blogon jobb babér termett nekik! És tudjátok, hogy nem a győzelem, nem a részvétel, hanem a fontos...
Köszönöm minden egyes könyvnek a részvételt, örülök hogy a kezembe vehettelek titeket (kivéve akinél nem), és díszítitek a polcaimat!
- balra el! Taps!


Kedves Olvasók, Idetévedők! Most már csak annyi maradt hátra, hogy elénekeljek Nektek egy dalt..... de nyugi, inkább megkímélnélek titeket, mert énekelni nem tudok. De ha van olyan, aki a dalt annyira hiányolja befejezésül, ITT meghallgathatja mit énekeltem volna :-DD

Szóval, visszatérve:
Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Nektek, rengeteg sok (könyv)élménnyel, és a következő év hozzon számotokra sok boldogságot és örömteli pillanatot!

Üdvözöl Titeket,
Heloise

Egy hordó bor

Sötét, hűvös pincében pókhálókkal körbeszőtt hordó áll. Csendesen vár a felbontásra, nem hallatszik le rejtekébe a fenti kocsma cigarettafüstös-duhajkodós zsivaja. Csak áll, és érlelődik évek óta; arra vár, hogy egyszer megnyíljon ismét a pince ajtaja, és végigszaladjon sietve a beszabadult fénycsík a pince sötét folyosóján. Ártatlan borocska ez, finom, édes és zamatos. Pont pohárba való. Többször is. Aztán egyszer csak fejbe kólint, és már csak azt veszed észre, hogy szédelegve-émelyegve botorkálsz hazafelé a szokatlanul kacskaringós úton. Elesel a saját lábadban, arccal bele a sárba... Már nincs olyan zamata a bornak. Csak mocsok és szégyen íze.

Kosáryné Réz Lola újabb regényének központi témája az a betegség, ami – időtlen idők óta, mióta az emberek alkoholt fogyasztanak – maga körül életeket, álmokat, szerelmet, családot apró darabokra zúz. Amiről annyiszor hallunk, amitől óva intik az embert, s mégis: valahogy nem vesszük komolyan. Legalábbis nem annyira, mint kellene. Számos szakkönyv foglalkozik az alkoholizmussal, és annak fizikai, illetve mentális egészségre tett hatásával, és a kortárs irodalmakban is megjelenik, mint a világból és az életből kiábrándult, minden iránt közönyös nagyvárosi ember szenvedélybetegsége. Ám mondjuk Carver novellái és Bukowski regényei mellett azért érdemes egy pillantást vetnünk Kosáryné szóban forgó regényére.

Az Egy hordó bor című regény korántsem rezignáltan mutatja be a kocsmából hazafelé üvöltő, tántorgó részegeket. Szót emel. De nem a bárpulton egész éjszaka könyöklő vagy utcán hányó emberekért, hanem az otthon veréstől reszkető asszonyokért, az éhező, megszeppent gyermekekért, a semmibe tűnt otthonért; az alkohol okozta nyomorért, a boldogtalanságért, a reménytelen jövőért. Női regény ez, ám nem a megszokott Kosáryné-módon: fájdalmas, szívbe markoló-marcangoló.

A mű felépítése sem az írónőtől eddig megszokott: hiányzik a lineáris irányú történet, és tulajdonképpen kimondott főszereplők sem léteznek. Minden a hordónyi bor körül forog, amit a könyv elején felbontottak. Minden embert, aki e borból ivott, vagy más úton-módon köze volt hozzá, elkísérjük egy darabig: a nyomorúságos otthonába, az árokpartra, olykor pedig a halálba. Rövid, komor történetek nyílnak meg előttünk, melyek hol összetalálkoznak, hol nem: ám mindegyikben közös, hogy az alkohol mérgezett meg mindent bennük.



Az írónő kegyetlenül realistán mutatja be történetről történetre a kisiklott életutakat, a mardosó szégyent és az értelmetlen erőszakot. Bár a könyv kétszáz oldal sincs, mégis... idő kell, hogy megemészthessük ezeket a józan ésszel fel nem fogható dolgokat. De az is lehet, hogy erre bármennyi idő is túl kevés.

Kosáryné Réz Lola: Egy hordó bor
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 192
Eredeti ár: 1800 Ft

Az öreg December

A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő...

Fekete István könyve nemcsak igazi karácsonyidéző olvasmány volt számomra, hanem igazi téli olvasmány is. Lapról lapra olyan gyönyörűen, kifejezően jelenítette meg a téli tájat, hogy szinte magam is elhittem, ha kinézek az ablakunkon ugyanez a látvány köszön vissza. Természetesen tévedtem. A hó most valahogy elkerülte ezt a várost, néha ugyan próbálkozott egy kicsit, igyekezett beszitálni az utakat, a fákat és a háztetőket, de ezek a csodák csak pár óráig, vagy még addig sem tartottak, legnagyobb sajnálatomra. Helyette volt eső, köd és szürkeség. De tudjátok, most valahogy mégsem bántam, mert Fekete István könyvének olvasása közben mégis havat láttam magam előtt.

Régen, utoljára általános iskolás koromban olvastam tőle, és már el is felejtettem, hogy mennyire szépen ír. Tényleg, már az első oldalaktól kezdve rácsodálkoztam, hogy mennyire érzékletesen tudja lefesteni a puha hótakaró alá bújt természetet. Szinte hógolyót gyúrtam a szavaiból, és emlékeztem a régi-régi télre...

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és a tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és a ködöt megcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozódó hátukra

Ám szentimentalizmus ide, szentimentalizmus oda, akármennyire is jól forgatta Fekete István a pennát, azért mégsem voltam vele maradéktalanul megelégedve. Tudom, hogy sokan kedvelik ezt a kötetet, de én mégis azt mondom, hogy számomra már túlságosan is giccses volt - annak ellenére, hogy karácsony előtt, illetve alatt teljesen átadtam magam az ünnep már-már émelyítően szirupos hangulatának, szóval még ennek ellenére is túlontúl giccsesnek találtam egy némely történetet. Ennek ékes példája volt például a Roráté címet viselő történet, ami az égből lenéző Szent Péterrel és a vele beszélgető pufók angyalkával együtt, valljuk be őszintén, egy tipikus ponyvába való klisé, és őszintén szólva az ilyen elemek úgy esnek nekem, mint egy arcul csapás. Igyekeztem magam ezek túltenni, mondván kerüljünk meghitt hangulatba, de nem ment. Mármint, hogy túltegyem magam ezeken.




Igazából, szerintem ezért is nehéz karácsonyos történeteket írni, mert ez tipikusan olyan ünnep, a tömény szeretettel, meg a "jobb adni, mint kapni" -érzéssel, hogy könnyen átlendülhet az író a ló túloldalára, és ahelyett, hogy megragadná az ünnep lényegét, átcsap a kibírhatatlan és tömény giccsbe.

Persze, azért voltak igazán figyelemre méltó és teljes mértékben élvezhető novellák is, így például a Régi karácsony I. vagy az Éjféli világosság, amely nem csupán a felebaráti szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem az ártatlan állatok irántira is. Hiszen a szeretet ünnepe csak úgy lehet igazán a szereteté, ha mellőzünk ekkor minden kegyetlenkedést...

Szóval, nem mondanám, hogy csak a szép leírások miatt volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, a történetek nagy része tetszett, valószínű jövő karácsonykor is elő fogom venni. S még ha nem is az egész kötetet olvasom el, de azokat a részeket, amelyek különösen tetszettek, biztos újrázom majd. Fekete István történetei nem a tipikus novellák közé sorolhatók, nem hordoznak igazi csattanókat - inkább csak amolyan életképek ezek a régi -régi vidéki karácsonyokról... S hát jók is voltak ezek! Hódunyhába burkolózott téli táj, ropogó tűz a kályhában, korcsolyázás a tavon, szánkázás a domboldalon, kucsmák, szűrök, betlehemezés... Egy csipetnyi megidézés, hogy lám, régen hogyan is teltek szüleink, nagyszüleink karácsonyai.

Fekete István: Régi karácsony
Kiadó: Új Ember Kiadó
Oldalszám: 169 oldal
Eredeti ár: 1200 Ft

(a bejegyzésben található kép forrása: http://mdugk.deviantart.com/favourites/42538226/d2dui4q )

Vén diák

Kosáryné Réz Lola műveinek újbóli megjelentetését már a Könyvhét óta üdvözítem, amikor is a Kráter Műhely Egyesület az életmű-sorozat első darabjaiként megjelentette a Porszem a napsugárban és a Különös ismertetőjele nincs című regényeket. Az őszi hónapokban pedig az írónőnek újabb két regénye került a boltokba. A vén diák című könyve egyébként a sokadik kiadással büszkélkedhet – s eddig minden alkalommal megnyerte magának az olvasóközönséget.

A regény valahol Selmecbánya környékén játszódik, ott, ahol az írónő a gyermekkorát töltötte. A magyarok, németek és tótok lakta vidéken, a hegyekkel körülölelt városkában réges-régi történetek keringenek egy vén diákról, s annak fiatalkori kalandjairól. Mert ugye minden vén diák volt valaha fiatal...

Poros a csizmája, nadrágja, az utcákat járva csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben. Fekete diákzubbonyán még nincs más dísz, csupán egy rojt. Egy igazi bányász zubbonya telis-tele van foltokkal, hiszen minden egyes folt a mélységben átélt veszedelmekre emlékezteti viselőjét. A diák kalandjai azonban nem a hegy gyomrának feneketlen mélységeiben történnek, a veszélyek nem a sötét, fojtogató tárnákban rejlenek. A diák veszedelme a szerelem maga, s zubbonyára ennek bizonyságául bársonyfoltokat varrat a szépséges lányok és asszonyok fürge ujjaival. A regény elején diákunk kabátja még üres. Ám az évek múltával azért kerül rá később egy-két bársonyfolt. A diák neve egyébként Bereczky Józsi, avagy ismertebb nevén: Garabonciás. S ez a regény zubbonya bársonyfoltjainak történetét meséli el.

Az írónő ebben a regényében ismét új oldalát mutatta, hiszen – bár a szerelem áll a történet középpontjában, akárcsak a Porszem a napsugárban című regényében –, ám a témát ezúttal más szemszögből közelíti meg, más a hangulat, és más a végkicsengés. A korábbi két Kosáryné regényben a női alakok abszolút dominanciát élveztek, a férfiak inkább meghúzódtak a háttérben, mint valami idegen, érthetetlen figurák. Itt már eltűnik ez az éles határ a két nem között, a férfiak olykor a reflektorfénybe kerülnek, levetve az ismeretlenség és a teljes érthetetlenség álarcát. Olykor bepillantást nyerhetünk a gondolataikba, érzéseikbe – számomra mégsem tűntek hiteles alakoknak. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy Kosáryné hiába próbál belekukucskálni a másik nem fejébe, egyszerűen nem megy. Idealizált, túlontúl egyszerű, kidolgozatlan alakok maradnak. Ellentétben a finoman árnyalt női szereplőivel, akik az idő múlásával jellembeli változásokra is képesnek bizonyultak.

(kép forrása:http://rdvn2.diary.ru/p124423445.htm )

Azonban nem csupán szereplőit, hanem hangulatát tekintve is különbözik A vén diák a korábban megismert két regényétől: itt nincs báj és bohóság. A szereplők szeretetre éheznek, gyengédségre és pár jó szóra, ám ahonnan legjobban vágyják ezeket megkapni, csak közönybe és durva elutasításba ütköznek – nincs boldog házasság. Garabonciás az asszonyok és vénlányok szemében a szívdobogásos-szerenádos-kipirult arcú régen látott romantikát testesíti meg: ő az éjjeli szerenád az ablak alatt, ő a boltból hozott csokor virág, ő a simulékony tánc, ő az álmatlan éjszaka... Azonban a regény hangulata bármennyire is keserédes, azért a kedves humor sem hiányozhat a lapokról, helyzetkomikumok sora színesíti az önmagában kissé komor történetet.

Bár a Különös ismertetőjele nincs varázsát megítélésem szerint nem képes túlszárnyalni Garabonciás története, mindenesetre a Kosáryné-rajongók polcán feltétlenül ott a helye.

Kosáryné Réz Lola: Vén diák
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Oldalszám: 256
Eredeti ár: 1900 Ft

Előre a múltba

Annyira vártam már ezt a könyvet, hogy amint frissen, melegében kirakták a könyvesboltok polcaira, már rohantam is megvenni. (És nem, nem vagyok fanatikus egy kicsit sem.) Vagyis pontosítok: még ki se volt rakva a polcra, amikor betévedtem tök véletlenül és számomra is meglepő módon a legközelebbi könyvesboltba. Végigjártam az egész újdonsággal kirakott polcot, de sehol se találtam, így kénytelen voltam grabancon ragadni egy eladót, hogy számon kérhessem rajta kellő vehemenciával, hogy a Zafírkékkel mi újság? Mire ő riadtan hátrasietett a raktárba, gondolom az eszelős tekintetemtől egy kissé megrémülten, majd mikor megláttam, hogy a Zafírkékkel a kezében jön vissza, képtelen voltam nem sikítani örömömben - persze, csak amolyan szolidan, úrilány módjára. (de inkább ne nézzétek meg a biztonsági kamera felvételét...)

És oké, így visszagondolva ez tiszta égő, hogy így viselkedtem, de valamiért iszonyatosan szeretem ezt a sorozatot. Ha most a komoly énem szólna, azt mondaná, hogy igazából semmi extra nincs ebben a trilógiában: könnyed kikapcsolódásra való, és kezit csókolom. De tudjátok, közben pedig ott van az az énem is (igen, köszönjük egyébként, mindannyian jól vagyunk ebben a testben), aki - mint fentebb részleteztem - tinilány módjára rajong; aki bejelöli a határidőnaplójába a megjelenés dátumát, és számolja vissza a napokat; aki képes hajnalig is olvasni ezt a könyvet, hiába tudja, hogy másnap korán kell kelnie; és akit ha megkérdeznétek, hogy mégis mit mondana erről a könyvről, nemes egyszerűséggel, és kellő eleganciával csak annyit mondana, hogy (szó szerinti idézet) "Víííí!" De szerintem, inkább ne kérdezzétek...

Igazából, hogy könnyed kikapcsolódásra való könyv - ez tényleg minden túlzás nélkül állítható. Ez tényleg az, ami: egy igazán szórakoztató ifjúsági regény, s hozzátenném nem is kívánkozik valami negédes, vagy éppen véresen komoly szerelmi dráma lenni - mint ahogy sok kortárs ifjúsági regénynél megfigyelhető mostanában. S pont emiatt élvezhető számomra annyira...

Van természetesen benne egy kis szerelmi huzavona, egy ügyetlen főhősnő és egy ügyeletes szépfiú - s bár igaz, hogy ezek is szinte állandó kellékei lettek az unásig nyomatott divatos ifjúsági regényeknek, de az írónő ezt az egészet kicsit máshogy tálalja. Igazából, leginkább a Zafírkék olvasása közben éreztem azt, mintha Gier olykor tudatosan rájátszana arra, hogy a könyv műfaját kifigurázza. Úgy értem, behozza a megszokott klisés jeleneteket, és vagy szó szerint szinte az arcunkba vágja Gwendolyn szavain keresztül, hogy "igen, jesszus - ez gyomorforgatóan klisés" vagy pedig a más regények magasztos, zsebkendő itatós, szerelmesen sóhajtozós jeleneteit a legváratlanabb pillanatokban elüti valamilyen poénnal, ismét érzékeltetve, hogy "nem, ezt nem kell komolyan venni". S talán pont ezek azok a momentumok, amelyek miatt üdítő színfoltnak tartom a szinte receptre írt urban fantasy/ifjúsági regények palettáján.

(a kép forrása: http://cygnesdelanuit.tumblr.com/post/13060862992 )

És a könyv humora -úgy általánosságban - is fantasztikus, nem egyszer visítva nevettem fel a poénokon, és még most is néha, ha eszembe jutnak. Persze, akadtak néhol erőltetettek, de szerintem elég elenyésző volt... És most vagy én voltam túl fáradt a Rubinvörös olvasása közben, vagy már ennyire nem emlékszem megint semmire, de mintha a Zafírkék még az előzőnél is felszabadultabb lenne - de mondom, tévedés persze előfordulhat.

"7:00 Cartrell novícius, aki nem jelent meg az éjszakai Ariadné-vizsgán, hét óra késéssel érkezik meg a feljáróhoz. Enyhén támolyog és alkohol szaga van, amiből arra következtetünk, hogy bár nem ment át a vizsgán, de a rég elfeledett borospincét megtalálta. Kivételesen beengedem az előző napi jelszóval.
Különben nem történt semmi említésre méltó.
Feljegyezte: J. Smith, novícius, délelőtti őrség"

Igazából, a történetről nem szeretnék írni, mert nehéz is lenne - ugye az egyéni spoilerérzékenység miatt - , másrészt meg, aki olvasta az első részt, ezt úgyis el szeretné olvasni, aki meg nem, annak meg úgyis az első résszel kell kezdenie :-). Így inkább a cselekményvezetésről csak apró impressziókat írnék, néhány képzeletbeli széljegyzetet. Szerintem maga a fővonal ismét az első részhez hasonló felépítést követ - persze, nem teljes ismétlésről van itt szó, csak magára az ívre értem, és ez nem minősítő megjegyzés akart lenni, ez csak egy amolyan megállapítás. S persze, itt is előfordultak ilyen "nagy titkok", amikre valójában szinte rögtön rá lehet jönni - de ezt most megsúgom nektek, engem a cselekmény érdekel a legkevésbé ebből a trilógiából. Egyszerűen csak szeretek ezekkel a szereplőkkel, ebben a világban és a különböző időkben kalandozni, és mert szeretek nevetni velük vagy éppen rajtuk...

S mivel kicsit elfogult vagyok - mint látható - , ezért bevallom őszintén, hogy igazából én nem éreztem nagy minőségbeli különbséget az első és a második rész között - talán, a Zafírkék egy picit jobban sikerült, de az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert ezt olvastam a legutóbb.

És most hogy elolvastam, várok a piros tollal a kezemben, hogy melyik napot preparáljam ki a jövő évi naptáramban, amikor meg fog jelenni a trilógia befejező része...

Kirstin Gier: Zafírkék
Eredeti cím: Saphirblau
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 358
Eredeti ár: 2999 Ft

Szenteste

Elérkezett végre a várva várt Szenteste. Nem tudom most mi tört rám, de valahogy ebben az évben sokkal jobban vártam ezt a napot, mint egyébként szoktam...

Biztos már mindenki feldíszítette a karácsonyfáját, meghitten pislákolnak rajta a fények, és csillognak a gyönyörűséges üveggömbök, és ki tudja, talán már az ajándékok is ott kuksolnak a fa alatt. Ezt látva bennem mindig valami olyasmi gondolat fogalmazódik meg, mint amiről Márai is írt: "Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

Hát szerintem sem.



És ha már ellátogattál ide, kedves Olvasó, szeretnék Neked nagyon-nagyon boldog, könyvekben gazdag karácsonyt kívánni! De ne feledd el a nagy sürgés-forgás közepette, hogy a legfontosabb mégis az, hogy:

"Ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen karácsony!"
(Szilágyi Domokos)

Áldott karácsonyt kívánva üdvözöl téged,
Heloise

Karácsonyi varázsok

Már csak pár nap, és itt van a várva várt karácsony. Sajnos, a napsütéses vagy éppen ködös, esős idő nem igazán segít rá, hogy teljes mértékben átadjam magam a karácsonyvárás hangulatának. Ennek ellenére tegnap mégis sikerült pár órára éreznem azt a varázst, ami kicsi korom óta mindig hatalmába kerít az ünnepeket megelőző napokban, hetekben. Bögréinkben illatozott a narancsos-fahéjas Karácsonyi meglepetés névre keresztelt tea; csomagolópapírok, masnik és szalagok hevertek szanaszét az asztalon, néhány megírandó karácsonyi képeslap társaságában. Enya szólt a rádióból, halkan suttogva a Silent night című dalt. És valahogy ezekben a pillanatokban éreztem azt a vágyva vágyott kedves érzést, amit annyira szeretek. Talán a karácsonynál is jobban.

kép forrása: http://favim.com/image/249256/

Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a régi karácsonyok, amikor még megvolt az a titokzatos, mágikusnak mondható hangulat: amikor még hittem, hogy az ajándékot a Jézuska teszi a fa alá, amikor biztos voltam benne, hogy az elalvás előtt, halkan elsuttogott karácsonyi kívánságaimat valaki hallja odafentről... Mint minden gyermek, én is epedve vártam a Szentestét, és hatalmas örömujjongásban törtem ki, mikor az adventi koszorún végre meggyújthattuk a negyedik gyertyát is. Ezután már minden reggel úgy keltem, hogy a karácsony bármikor betoppanhat az ajtónkon.

Így visszagondolva azt mondom, hogy a karácsonyt már akkor sem az ajándékok miatt vártam leginkább. Persze, az is csodálatos volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem téptem cafatokra a csomagolópapírokat az ajándékok sikítós, vagy éppen lélegzet visszafojtós kibontása közben, de már ekkor sem ez volt a lényeg (bár lehet, ha megkérdeznénk ötéves énemet, ő mást mondana erről). Az egész karácsony volt a lényeg: a gyönyörű karácsonyfa felállítása a nappalinkban, a közös díszítés (amikor húgommal olykor hajba kaptunk, hogy melyik díszt hova tegyük stb), a konyhában rotyogó halászlé illata, a diós és mákos bejgli, és az, hogy ezen a napon mindannyian együtt voltunk. Mármint úgy igazából.

A legtisztábban, és legszívesebben mégis azokra a pillanatokra emlékszem, amikor apával és húgommal visszavonultunk Szenteste a gyerekszobába, mert a nappaliban anya fogadta a Jézuskát. Ezek a félórák voltak a karácsonyi mágikus hangulat tetőpontjai, amikor biztos voltam benne, hogy a szomszéd szobában most csoda történik. Pedig tévedtem. Az egész otthonunkban volt a csoda azon az estén.

Ilyenkor apával körbeültünk a gyerekszoba padlójára, én pedig előkerestem a legkedvencebb Karácsonyi daloskönyvemet, mely tele volt csudaszép rajzokkal és kedves dalocskákkal. Ezt a könyvet már nem is emlékszem, hogy mikor és kitől kaptam. Amióta csak az eszemet tudom, megvolt ez a könyv (bár, most, hogy rákerestem a borítójára, látom, hogy 1990-es kiadású, szval hároméves koromnál előbb nem kaphattam). Rövid kis könyvecske volt, puha borítású, és Szegedi Katalin rajzai díszítették oldalról oldalra. Ebből tanultam minden általam ismert karácsonyi dalt. Nagyon szerettem, és sokáig nagy becsben tartottam, hiszen szerves része volt a karácsonyainknak.

Szóval, miután elővettem a daloskönyvet, apa is előkeresett valamilyen hangszert, általában szájharmonikát vagy furulyát. És aztán húgommal nekiveselkedtünk az éneklésnek, apa pedig hangszeren kísért minket. Nem volt meghatározott sorrend a választott dalok között, de ha jól emlékszem mindig a "Mennyből az angyal"-lal kezdtük a sort. Ez volt az a dal, amivel a Jézuskát hívtuk, hogy látogasson be a mi otthonunkba is. De a repertoárunk közt szerepelt még a "Pásztorok, pásztorok..." kezdetű nóta is. De a kedvenceim általában a vidám, ritmusos dalok voltak, mint például a "Jaj, de pompás fa, a karácsony fa" vagy "A zöld fenyőfán...". Miközben énekeltünk, elképzeltem, ahogy Jézuska beröppen az ablakon, elbeszélget anyával, és miközben lerakja a szépen becsomagolt ajándékokat a fa alá, elismerőn megjegyzi, hogy milyen csodálatosan is éneklünk, és hogy szeret idejönni.
Majd miután a Jézuska integetve kiröppent az ablakon és elindult, hogy más gyerekeket is meglátogasson, anya átkopogott a gyerekszobába, és leült közénk, hogy együtt elénekeljük a Jézuska búcsúztató dalát, a Csendes éjt. Ez volt és maradt is, minden kedvenc dalom között a legkedvencebb. Talán mert egyszerű, és csodálatos. Ám az is lehet, hogy azért, mert ezt mindannyian együtt énekeltük Szentesténként...

Csendes éj, drága szent éj.
Mindenek álma mély.
Nincs fönn más csak a drága szent pár,
Várja gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!

Csendes éj, drága szent éj.
Örvendj szív, bízva élj!
Isten gyermeke áldva néz rád.
Hív az óra, mely víg reményt ád.
Jézus a földre leszállt,
Jézus a földre leszállt.

Csendes éj, drága szent éj.
Pásztor nép gyorsan kélj!
Halld az angyali halleluját,
Száll itt zengve s a távolon át.
Üdvhozó Jézusunk él!
Üdvhozó Jézusunk él!

Figyelem! Felnőtt tartalom következik: Hogy nem létezik Jézuska, arra ötéves koromban jöttem rá. Azon az estén már éppen a karácsonyi dalokkal várásos tetőponton tartottunk, amikor megszomjaztam, és kikéredzkedtem a konyhába. Semmi hátsó szándékom nem volt akkor, ám apa mégis a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben mehetek ki, ha nem kukucskálok be a nappali ajtaján. Nos, azelőtt eszembe se volt, ám ezzel a figyelmeztető mondattal már nagyon is. Szóval, naná, hogy belestem - és megláttam anyát, ahogy dúdolgatva csomagolja be az ajándékainkat. Nem szóltam senkinek eme nagyszerű felfedezésemről, úgy tettem, mintha nem tudnék semmit sem. Aztán a téli szünet után elmeséltem az oviban a csoportnak: persze, senki sem hitt nekem, mindenki azt mondta, hogy hazudok. Néhányan mintha sírva is fakadtak volna, és aztán az óvónéni elbeszélgetett velem, hogy ilyet nem szabad mondani a gyerekeknek. Teljesen magamba roskadtam, hogy még az óvónéni sem állt ki mellettem, és mindenki hazudósnak gondolt emiatt. Ám egy lány mégis odajött hozzám nagy búslakodásomban, és megfogta a kezemet, és halkan belesúgta a fülembe, hogy "Én hiszek neked!". Ez nagyon jól esett akkor, és a kislánnyal azután barátok lettünk. Azt hiszem, anya pedig az óvónénivel való elbeszélgetés során tudta meg, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. (se a Mikulásban, se a húsvéti nyusziban meg ilyenekben)

S bár igaz, hogy ezután a felfedezésem után a karácsony mágikus varázsából valamicske elillant számomra, ám nem foglalkoztam vele. Már inkább az kötött le, hogy húgomnak viszont még tovább kitartson, mint nekem. Sok éven keresztül úgy tettem előtte, mintha én is még mindig hinnék benne, és különféle csodás történetet találtam ki a Jézuskáról (hogy néz ki, hol készíti az ajándékokat, hogy hozza el az otthonokba stb), elmeséltem neki azokat a dolgokat, ahogy én régebben hittem bennük. Ezek a történetek voltak az első, általam adott karácsonyi ajándékok.

Karácsonyra a játékok mellett rengeteg könyvet is kaptam. Ám az egyik legemlékezetesebb az apától kapott Usborne Az élővilág kisenciklopédiája volt. Imádtam az állatokat már akkor is, ám ezelőtt egy könyvem se volt róluk, ami ennyire szép és érdekes lett volna. Amint megkaptam, rögtön bele is merültem. Csodálatos érzés volt lapozgatni, és emlékszem, hogy milyen jó illata volt ennek a könyvnek. Hónapokig hordoztam magammal ide -oda, volt olyan fejezet, amit többször is elolvastam. Nagyon szerettem, és sokáig a legkedvencebb könyvem volt.

Aztán a másik ilyen emlékezetes könyvajándék, a Harry Potter sorozat első négy része volt, de erről most nem mesélek, mert már nyáron megtettem az Olvasás 7 hete keretében, és nem akarom ismételgetni magam. Pár karácsonnyal később viszont megkaptam Jane Austen: A klastrom titka című könyvet anyától. Ez volt az első Jane Austen könyvem, és még azon a karácsonyon el is olvastam. Azelőtt még sose hallottam az írónőről, bár anya nem régen mesélte, hogy anno nagyon ajánlgatta nekem Austen regényeit, csak én nem akartam őket elolvasni. Ezen a karácsonyon következett be a pálfordulásom, mert direkt ezt a könyvet kértem anyától. Emlékszem, hogy ekkoriban nagy Tudás Fája olvasó voltam, és a gótikus regényekkel foglalkozó cikkükben megemlítették ezt a regényt, mint gótikus regény-paródiát, és emiatt érdekelni kezdett. Igaz, nem tett rám akkora benyomást, mint a később megismert Büszkeség és balítélet, de ettől függetlenül nagyon szerettem. Emlékszem, ahogy bekucorodtam vele az ágyamba, éjjeliszekrényemen szaloncukrokkal és forró teával, miközben kint ugyanilyen szürke idő volt, mint most. Ha jól emlékszem (már nagyon régen olvastam), ebben a könyvben sem volt sokkal szebb idő. Csak szürkeség és latyak - de az is lehet, hogy csak rávetítettem, nem tudom. Ennek ellenére, mindenesetre ez a könyv számomra elválaszthatatlanul összekapcsolódott a karácsonnyal és a téllel. Percek alatt elmerültem az angol vidéki életben, és a félelmetesnek hitt kastélyban. S mire hajnalban végeztem az elolvasásával, és kinéztem az ablakon, csoda történt: hó szállingózott hatalmas pelyhekben, és mindent beborított a fehérség...Hát, ezért volt számomra annyira emlékezetes ez a könyv. Lehet, hogy megint el kéne olvasnom? Most kinéztem egyébként az ablakon - és hihetetlen, de megtörtént megint a csoda: hull a hó!