Fábián Janka: Emma szerelme

Fábián Janka regénye nem először lép a nagyközönség elé: a korábbi kiadás egy kis könyvkiadó gondozásában jelent meg pár évvel ezelőtt, fedelén egy gyönyörű Mucha-képpel. Bloggerektől és innen-onnan már akkor is hallani lehetett róla, végül ez év nyarán megújult külsővel már az Ulpius-ház gondozásában látott ismét napvilágot - itt már kevesebb a Mucha-kép, viszont több a lila. S valóban: ahogy ezt a borító kinézetéből, illetve a címből sejteni lehet, ez a regény valóban a női
olvasóknak szól.

Emmával, a regény főszereplőjével tizenhárom évesen találkozunk a regény első lapjain 1907 nyarán, amikor édesapjával, Zoltánnal együtt az Orient-expresszen robognak Budapest felé, hogy aztán az évek óta nem látott Balatonkörtvélyes felé vegyék az irányt, ahol a régi kedves barátok mellett, az itt hagyott fájó emlékek is várják őket. Ám jó okuk van visszatérni, hiszen Emma édesapja halálos betegségben szenved, és már nagyon kevés ideje van hátra: egyetlen leányának további sorsát így hát muszáj elrendeznie még mielőtt túl késő lenne. Zoltán ezért keresi fel Kóthay
Évát, fiatalkori barátja feleségét.
Emma beilleszkedése a Balaton-parti kisvárosba nem éppen zökkenőmentes. A régi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, ám az igazi bonyodalom akkor következik be, mikor váratlanul ismét felbukkan Kóthay Éva fia, Gábor, akit Emma szívből gyűlöl, ugyanis őt teszi felelőssé édesanyja korán bekövetkezett haláláért. Ám az évek múltával a gyűlölete egyre inkább apadni látszik, és más érzés veszi át a helyét...

(a kép csak illusztráció! forrás: hg.hu)

Fábián Janka regénye a huszadik század elejére röpíti olvasóit, ám a történelem maga csupán díszlet, a kor eseményei és miértjei nincsenek igazán taglalva, inkább csak említés szinten vannak jelen olyan esetekben, ha a szereplők életére közvetve vagy közvetetten hatással vannak. A középpontban inkább az emberi sorsok állnak, minden nehézségükkel, lemondásukkal, beteljesültségükkel vagy éppen beteljesületlenségükkel együtt.

Az Emma szerelme korántsem egy hibátlan regény, valóban érződik rajta, hogy a szerző első könyvét tartjuk a kezünkben. Felróhatjuk neki a túl egyszerű megfogalmazást, a szereplők elnagyolt ábrázolását, és még ezekhez hasonló első könyves hibákat, de mindezek ellenére szerettem olvasni a regényt, mert az eredeti funkcióját viszont kitűnően betöltötte nálam: kikapcsolt és szórakoztatott. Szerettem a fordulatokat, kíváncsi voltam Emma és szülei múltjának a titkaira, és amit a legfőképp szerettem ebben a könyvben az az, hogy Baráth Katalin könyveihez hasonlóan, itt is magyar emberek közt magyar helyszíneken barangolhatunk, és nyoma sincs a "Barbie és Ken-utóíznek". S igazából ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szüksége van a magyar szórakoztató irodalomnak az ilyen könyvekre. Mert lám, itthon, illetve a mi történelmünk köntösébe bújtatva is lehet érdekes izgalmas témákat találni, ami az átlag olvasó igényét is kielégíti - legalábbis én szívesebben kalandozok ilyen világokban, mert ekkor érzem igazán otthon magam.

Fábián Janka regénye - hibái ellenére - aranyos, bájos könyv, amely kiválóan alkalmas a kikapcsolódásra vágyóknak. A trilógia folytatása már szintén megtalálható a boltokban, sőt: az írónő következő regénye, mely Az angyalos ház címet viseli, várhatóan október végén lesz kapható.

Kiadó:Ulpius-ház
Oldalszám: 407
Eredeti ár: 3499 Ft

"hullnak a percek az idő űrjébe"

Czóbel Minka: Pókhálók

Czóbel Minka egyszerűen zseniális! - ez lenne az első gondolatom, ha megkérdeznétek, hogy tetszett a Pókhálók című elbeszéléskötete. A csodálatos lírai nyelvezet már az első oldalaktól fogva rabul ejtett, szinte alig volt olyan oldal, ahol ne álltam volna meg egy kicsit, hogy újra és újra elolvassam azokat a sorokat, amelyek akár önálló versként is működhetnének -azért prózában ilyennel is ritkán találkozom. S ahogy egyre jobban beleástam magam a pókhálók sűrű rengetegébe, rájöttem, hogy Czóbel Minka nem csupán lírai, hanem prózában is nagyon jó. Hihetetlen, hogy ezek az elbeszélések a XX. század elejéről valók, és mégis: mennyire modern a történetszövésük.

A Pókhálók című kötet, ha csupán röviden, néhány szóban jellemeznem kéne, akkor valami olyasmiket mondanék, hogy szürkeség, csendesség és szenvedély. Persze, ezek a szavak így nem igazán érthetőek, szóval ezt kicsit bővebben kifejtem: szürkeség - nem pejoratív értelemben mondom, ez inkább ahhoz a látványhoz hasonlít, mikor a padláson rátalálunk egy por és pókháló lepte kopott könyvre, ami valamikor még a nagypapáé, dédpapáé volt, s tele van egy már letűnt és ismeretlen világ történeteivel. S igen, Czóbel Minka kötete pont ilyen: régi korok őrzője, elmúlt titkok tudója. Legalábbis én valahogy így éreztem.
Csendesség és szenvedély - ez a két, látszólag ellentétes fogalom tökéletesen egyesül itt. Az elbeszélések szereplői csendes, látszólag érzéketlen figurák, akikre akár a jelentéktelen jelzőt is simán ráaggathatnánk. Ha leülnénk velük beszélgetni egy kávé mellett, két perc múlva el is felejtenénk a találkozót. Ám a felszín alatt elképesztő szenvedélyek tombolnak, amelyeket ez a csendes és látszólagos jelentéktelen álca nem enged a felszínre törni, s így szép, lassan minden kihuny bennük - még az élet is.

"Lassan hullott a hó napról-napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puha takarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben, s a fehérség és szürkeség közt fekete varjúk libeg, kavarodtak, szálltak. "

Minden egyes novella zseniális a maga módján, s a maga teljességében, ám a kötet mégis egy kerek egészet alkot, hiszen az itt található elbeszélések nem csupán egymás után sorakoznak, hanem beszélgetnek is egymással. Beszélgetnek az elmúlásról, a beteljesületlenségről, a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről és a szenvedélyekről.
S nyilván elég merész összehasonlítás, ami nagy valószínűséggel egy kicsit figyelmesebb olvasattal már meg is dőlne, de amikor olvastam néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy Brontë-könyvet olvasnék.

Számomra a legkiemelkedőbb mind közül, a kezdőnovella volt, amelynek címét maga a kötet is viseli. A történetben látszólag semmi különös nincs: egy lány, aki szeret egy fiút, de nem meri neki megvallani, s később már nem is teheti. Az élet megy tovább, mások házasodnak, boldogok, de Annuska csak hagyja, hadd menjen el mellette az élet egyetlen szó nélkül, miközben körülötte a pók egyre szövögeti hálóját. S persze, elgondolkodtató meg megható meg minden, de valljuk be, ilyen történetből van már egy tucat. Amik igazán érdekesek benne azok a szimbólumok, a párhuzamosságok, a víziók és a történetszövés: valóban olyan, mint egy pókháló.
Az apró kis négyzetekben egy-egy kép van Annuska életének fordulópontjairól, s a szálak, amelyek ezeket a négyzeteket körülfonják, a mondatok. Egy-egy ilyen kis képecske (a szövegben ez fejezetszerű részként bukkant fel) utolsó mondata megegyezik a következő kép első mondatával. Bár ahogy látom, ez most kicsit hülyén hangzik így leírva...

S persze, voltak még kedvencek, de ezt az (szerintem) erős kezdést, végül egy novella se tudta felülmúlni. Talán egyedül a Miter menyasszonya című novella nem tetszett annyira, az már tényleg egy igazán konvencionális féltékenykedéses sztori, amiben tényleg csak annyi különlegesség van (szerintem), mint az ilyen sztorikban általában: csattanó és tanulság is ugyanaz. Viszont a nyelvezete ennek is csodálatos.

Kedves Czóbel Minka, igazán nagy öröm volt olvasni Öntől!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

Képek forrása:
1. imdb.com
2. http://unpluggedincalifornia.tumblr.com/post/10211963825

Indul a küszöbről az út...

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége


A régi kedvencekről nehéz írni. Nekem legalábbis. A Gyűrűk Ura és én már lassan kilenc éve ismerjük egymást, és a mostani volt a hetedik vagy a nyolcadik újraolvasásom, és hihetetlen, de még mindig, teljes szívből rajongok. Tinédzserként nagyon meghatározó olvasmányom volt, és a Harry Potter után ez volt a második könyv (könyvsorozat), ami teljesen magába szippantott. Gondolatban, álmaimban folyton Középföldén kalandoztam, órákon keresztül bámultam a könyvbe rajzolt térképeket, és elképzeltem azokat a helyeket, tájakat, amikről maximum pár sornyi említés van csupán a trilógiában. Bár fanatizmusom odáig nem terjedt, hogy tündéül megtanuljak, de egy teljes magyar-finn szótárt magamévá tettem, illetve egy rövidke óangol szószedetet is összeszedtem valahonnan (erre már pontosan nem emlékszem, hogy vajon ezt is egy szótárból jegyzeteltem ki vagy máshonnan szedtem...). Tolkien -nak köszönhetően tinédzserkorom utolsó éveit a nyelvek, a szavak és a különböző népek mitológiájának bűvöletében töltöttem, és így visszagondolva erre az egészre azt kell mondjam, hogy jó volt így rajongani - ez az érzés azóta pedig minden egyes újraolvasáskor visszaidéződik bennem. Így A Gyűrűk Ura (akárcsak a Harry Potter-sorozat) tényleg különleges helyet tölt be a kedvenc könyveim között.

Igaz, az újraolvasásaim eddig mindig nyáron történtek, mert a megismerkedésünk is valamelyik nyári hónapban történt - így a fejemben a vakáció és Középfölde teljesen összemosódott. De tavaly elhatároztam Zenka egyik kedvcsináló posztjának a hatására, hogy az idei GYU olvasás másként lesz: nem nyáron, hanem szeptember 22-én, Bilbó és Frodó születésnapján fogom elkezdeni a történetet, akkor amikor elindult a küszöbről az út...

Tolkien 1937-ben fogott hozzá A Gyűrűk Ura megírásához, mely sok utalással kapcsolódik az író korábban megjelent A hobbit című, gyermekeknek íródott regényéhez. Az oxfordi nyelvészprofesszor írás közben rengeteget merített a Kalevala és a Beowulf világából, ezek is nagyban alakították regényvilágának mitológiáját, amelyet hihetetlen és elképesztő részletességgel teremtett meg Középfölde történelmével egyetemben. Tolkien álmodott egy világot: tündékkel, törpökkel és hobbitokkal telit; énekekkel, mondákkal és mesékkel együtt. Egy olyan világot, amely csupán az ő képzeletében létezett - és a könyvek segítségével ezt velünk, Olvasókkal is megosztotta.

A Gyűrűk Urát sokan akarták vagy szerették volna allegóriaként értelmezni, különösen a a '60-as '70 -es évek hippi nemzedékének szemében vált ikonikus jelképpé ez a trilógia. Tolkien az Előszóban ezekre a következőképpen reagált: " Ami a könyv belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részről szívből utálom az allegóriát minden formájában. (...) Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az alkalmazhatóságot az allegóriával, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből."

Igazából bármennyire is szeretem ezt a könyvet, azért bevallom, hogy a mások által is emlegetett hibáit is látom. Tolkien lett légyen bármennyire is fantasztikus mesemondó, regényíróként mégis elkövetett pár hibát, amiket korábban is, most is fel szoktak emlegetni: így például a szereplők egysíkú ábrázolása; a párbeszédek túl műnek hatnak, nem igazán életszerűek: túl fennköltek, s olykor túlcizelláltak; itt van még a szerelem túl leegyszerűsített bemutatása vagy éppen a nőalakok hiánya - akik bár vannak, de olyanok, mintha nem is lennének. S persze, tudom én ezt - s gondolom, a rajongók igen nagy százaléka is tisztában van ezekkel, de mégis hajlandó vagyok elnézni, mert a világ, amit a képzeletével teremtett, egyszerűen lenyűgöz. Újra és újra.

A sokak által, fentebb felsorolt hibái közt egyedül a "túl sok a tájleírás" -részt nem tudom megérteni. Mármint érteni értem, csak éppen felfogni nem vagyok képes - de lehet, hogy igazából nem is akarom. Ahogy most olvastam A Gyűrű Szövetségét, próbáltam erre is odafigyelni, de őszintén megmondom, én ezt egyáltalán nem találtam soknak vagy éppen unalmasnak - bár gondolom ezt is olvasója válogatja. Kinek mi a sok, ugye.
Tolkien tájelírásai jóval elmaradnak Jókaitól - hosszúságukban mindenképpen, bár én Jókai tájleírásait is nagyon szeretem.. - , s úgy érzem, hogy szükségesek is ahhoz, hogy valóban képesek legyünk belépni Tolkien képzeletébe. Enélkül nem megy. Hát hogy a mókusba tudnám elképzelni Völgyzugolyt vagy Lothlórien gyönyörűséges erdejét, ha csak annyit írna, hogy "Szép táj, sok a fa." ? Ez nekem nem elég! Látva látni szeretném a lothlórieni fák ezüst kérgét, az arany levelekből szőtt lombkoronákat tengerét, az Óidők tavaszának zöldjét a bársonygyepen, telehintve csillagforma arany virágocskákkal, megannyi tündöklő csillaggal...

Kedvenc szereplőt nem tudom, hogy tudnék -e mondani egy olyan regényben, amelynél nem a történet előtt, hanem a világ, s annak történelme, mitológiája előtt borulok le legfőképpen. Talán, de tényleg csak talán, Samu fogott meg legjobban ebben a részben a maga egyszerűségével, rettenthetetlen hűségével Frodó iránt, s egyben hihetetlen ragaszkodásával otthonához, a Megyéhez. Egy igazi hobbit, egy igazán szerethető figura.
De emellett még ott van Bombadil Toma is, akit négy vagy öt évvel ezelőtt Édesapámmal kineveztünk az első rész "legjófejebb szereplőjének". S hát persze, hogy az - ez azóta sem változott. Ám hogy ő pontosan kicsoda és micsoda is - ez teljesen homályban marad, csupán halovány utalások vannak kilétére; ha jól emlékszem, még A Gyűrű keresésében (angol címe: The Unfinished Tales) sem kapunk választ erre a kérdésre - de talán pont ettől olyan érdekes és izgalmas. Kilétéről egy nagyon érdekes eszmefuttatást olvashatsz a Könyvvizsgálók blogon ITT .A regény iránt érdeklődőknek a többi, Tolkien világával, mitológiájával foglalkozó posztjaikat is szívből ajánlom.

A fordítással kapcsolatban még annyi megjegyzésem lenne, hogy az első 11 fejezettel, melyet Réz Ádám fordított, olykor akadtak problémáim, néha egészen új szókapcsolatok születtek nála (így például a "tőrbe esett" kifejezés -tőrbe csalt, csapdába esett lenne inkább. A tőrbe esés nagyon fájna.) , és ha nem is ég és föld, de nagy különbséget éreztem az ő és a Göncz Árpád által fordított részek közt - utóbbi valahogy gördülékenyebb. Viszont a Réz Ádám által fordított versek sokkal jobban tetszettek, mint Tandori versfordításai.

És hát igazából ennyi. A lényeg, hogy még mindig imádom ezt a történetet, ennyi év után is.

Eredeti cím: The Lord of the Ring - The Fellowship of the Ring
Fordította: Réz Ádám (1.-11. fejezet), többi: Göncz Árpád
Oldalszám: 540
Kiadó: Európa
Eredeti ár:

Képek forrása:
Lothlórien: fan.theonering.net
Völgyzugoly: arnor.extra.hu - Rodney Matthews illusztrációja

Aki a virágot szereti....

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Dumas regényei valamiért teljesen kimaradtak gyerek- illetve fiatalkori olvasmányaimból, és valamelyik nap egyszer csak úgy ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, egyszerűen muszáj megismerkednem Dumas könyveivel, mert ez milyen dolog már, hogy még mindig nem ismerem "testközelből"... Igaz, a várólista-csökkentős játékba is bekerült Dumas -tól a Monte Cristo grófja (hasonló cél vezérelt már ekkor is, mikor megalkottam a tizenkettes listámat), de ahogy beléptünk ebbe az ominózus évbe, amikor is már igazán csökkenteni kéne ezt a várólistát, félni kezdtem a Monte Cristo vastagságától - ami annyira, de annyira nagy, hogy ölni is lehetne vele. (oké, most megint túlzásba estem....) No, mindegy is, végül is az a lényeg, hogy nem akartam rögtön így belevágni a közepébe, ezért választottam A fekete tulipánt, ami terjedelmét tekintve már rögtön nem annyira ijesztő, sőt igazán barátságosnak nevezhető. (persze, most ahogy leírtam, kicsit jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem értem magam... most mi a csodáért félek én a Monte Cristo -tól? Csak azért mert vastag? De hát ez nem valami nyomós indok, elvégre szeretek olvasni, és ha élvezem olvasni a regényt, akkor folyton azon nyifogok, de miiiiiiééért lett vége?? én még akarom!... áh, komolyan mondom nem értem magam... agymenés vége.)

No, de hogy a lényegre térjek: az 1850-ben megjelent regény a XVII. század Hollandiájába kalauzol el minket. A könyv főszereplője Cornelius Van Baerle, aki nagyon, de nagyon szereti a virágokat, pontosabban a virágok legszebbjeit, a tulipánokat. De nem csupán szereti, hanem termeszti is őket, s minden vágya, hogy megalkothassa minden tulipánkertész leghőbb vágyát, a fekete tulipánt...
Nos, mint tudni véljük, Van Baerle nagyon ügyes és okos kertész, és úgy véli, sikerrel járt, de biztosat csak az elültetés/kivirágzás után lehet mondani. De nem ám olyan egyszerű a dolog! Számos akadályt kell legyőznie, melyet gonosz és irigy szomszédja gördít az útjába, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Van Baerle tulipánhagymáit (amiből majd fekete tulipánok fognak kibújni) a magáénak tudhassa, hogy végül övé legyen a dicsőség a fekete tulipán kikísérletezéséért.

Olyan izgalmasan kezdődött ez a regény, hogy az valami hihetetlen! - volt itt minden: börtönből szökés, menekülés, felkoncolás, nép haragja meg minden... Úgy gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor tutira jó pajtások leszünk. És végül is tényleg izgalmas volt a végéig, csak mégsem sült el úgy a dolog, hogy azt mondhassam nagyon megszerettem a könyvet.

Igazából, ami nagyon zavart benne az az volt, hogy a romantikus jelenetek túl teátrálisak voltak az én ízlésemnek. Már-már a "fárasztó" jelzőt illetném rájuk - s bár nem a romantika volt a legfőbb vonulata a regények, mégis képtelen voltam ezeken túllépni. A párbeszédek, a mozdulatok, a reakciók egyáltalán nem voltak életszerűek, nagyon elnagyoltak, és túl fennköltnek hatottak. Igen, persze: tisztában vagyok vele, hogy nem egy realista regényről beszélünk A fekete tulipán esetében, de akkor is zavart.

A másik dolog, hogy bármennyire is izgalmas volt, azért mégis voltak olyan részek, amik untattak, és ebbe a kategóriába a könyv szinte egész közepe besorolható, vagyis azok a részek, amikor Van Baerle Leeuwensteen - ben raboskodott. Persze, voltak ott is csavarok meg ilyenek, de az erős kezdés után mégis úgy éreztem, hogy visszazuhantunk egy kicsit, mert ott már csak a tulipánhagymák körüli szerencsétlenkedések voltak a középpontban. Ja, meg a teátrális romantikus jelenetek.

Mindegy, kezdeti ismerkedésnek végül is elment a könyv - és nem, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy ez most ebből a bejegyzésből kitűnik. Hogy őszinte legyek: élveztem, csak lehetett volna jobb is. Ahogy a molyon olvastam a véleményeket, szinte egyöntetűen állítják, hogy ez biza' nem a legjobb regénye Dumas -nak. Szóval, ezeket olvasva megnyugodtam, hogy ennél már csak jobb lehet, és akkor már biztosan jó pajtások leszünk.

Kiadó: Palatinus
Eredeti cím: La Tulipe noire
Fordította: Hevesi Sándor
Oldalszám: 242
Eredeti ár: 3200 Ft

A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. ITT

"...a toronyszoba ablakából..."

L. M. Montgomery: Anne új vizekre evez

Ahogy befejeztem a harmadik kötetet egyszerűen muszáj volt folytatnom Anne kalandjainak történetét, mert hihetetlenül jól esik most a lelkemnek ilyen bájos, üdítő könyveket olvasni. S tudom, közhelyesen hangzik, de tényleg így van, hogy akármilyen rossz is a kedvem, Anne mindig felvidít... nem hiába ő az egyetlen papír-barátnőm.

"(...)ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk… hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

Miután Anne az előző kötetben befejezte tanulmányait a Redmond Kollégiumban, megkapja élete első igazi állását: egy summerside-i gimnázium igazgatónője lesz. Minden szép és jó - lenne, ha azok, akik Anne mellett megpályázták ugyanezt az állást, nem lennének irigyek, és nem igyekeznének azon, hogy Anne summerside-i tartózkodását minél jobban megkeserítsék.... Vajon az ott töltött három év minden egyes napja ilyen borzalmas lesz, vagy Anne valami úton-módon mégis megnyeri a város lakóinak és tanítványainak szívét?

A negyedik kötet felépítése kissé rendhagyó, hiszen itt maga Anne veszi át a narrátor szerepét Gilbertnek írt leveleiben, amelyek a könyv egész nagy százalékát teszik ki, és csupán néhány jelenet erejéig térünk vissza a korábbi kötetekben megszokott elbeszélői módba. Anne kiváló mesélőkéje, és humora ennek köszönhetően még jobban kidomborodik ebben a kötetben, ahogy érzéseibe, gondolkodásába is egyaránt mélyebb bepillantást nyerhetünk; jobban megérthetjük, megismerhetjük őt - ellentétben Gilberttel, aki bármennyire is kiemelt helyre került, mégsem szerepel egy jottányit sem ebben a könyvben. Halvány utalások vannak rá csupán, mikor fellép a színen, de nem több ennél... Ezt kicsit fájlaltam, ahogy azt is, hogy Gilbert leveleiből még csak részleteket sem olvashattunk (habár, kétség sem fér hozzá, hogy Anne biztosan élvezetesebben ír). Ez a kötet csak és kizárólagosan Anne -é, valószínűleg azért, mert itt lesz utoljára "egyedül". A többi régi szereplő is a háttérbe szorul - tehát nem csak Gilbert - , Marilla józansága, Davy csínytevései, Diana örök barátsága is mind-mind eltűnik (persze, nem úgy...) , már nem itatják át annyira, mint az előző köteteket. De érdekes módon az írónő annyi új és érdekes szereplőt vonultat fel, hogy csak egy icipicit volt hiányérzetem.

Ahogy az lenni szokott érdekes, izgalmas, szívszorító, regénybe illő történetekből most sincs hiány: Anne -t itt is körülveszik... hiszen a többi szereplő olyan, akár egy vaskos, kissé kopottas és poros könyv, ami valahogy egy olvasót sem hívogat, ám Anne pontosan tudja, hogy az ilyen könyvek rejtik a világ legszebb történeteit. Így hát türelemmel, kedvességgel közeledik hozzájuk, s mikor azok hajlandóak megnyílni előtte, kíváncsian hallgatja őket.
S tulajdonképpen ez a legszebb az egészben: mindenkinek megvan a maga története, amit magában hordoz éveken át; s általában ezek sokkal jobban képesek megérinteni az embert, mint bármely fikció... mert az élet is lehet igazi kaland - nem csupán a fantázia.

Ezzel a kötettel is csak tovább nőtt a rajongásom: egyszerűen tényleg imádom Anne-t és az ő világát is. Akárhányszor a végére érek egy-egy Anne-kötetnek, visszavágyom. Mert bárcsak én is.... tudjátok.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Anne of Windy Poplars
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 308
Eredeti ár: 2299 Ft

Hyperioni mesék

Dan Simmons: Hyperion

A második sci-fi történetem nem csupán ebben az évben, hanem az egész életemben. Mint azt a Csodaidőknél írt bejegyzésemben említettem, nem vagyok sci-fi rajongó -a legkevésbé sem - s mégis... mégis már a második ilyen típusú történetet találom meg, ami valamilyen úton-módon felkelti az érdeklődésemet. Sok blogger és moly írt igazán dicsérő véleményeket erről a könyvről, és aztán a végső lökést az adta meg, mikor édesapámnak (aki velem ellentétben szereti a sci-fit) megvettem a születésnapjára, és kénytelen voltam elolvasni a fülszövegét, és eldöntöttem: ezt el kell olvasnom.

Az elején néhol megütköztem a rengeteg ismeretlen fogalom láttán, főleg, hogy nagy részük meg sem volt magyarázva. Kicsit kétségbeestem, hogy lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem vagyok én ilyen gyakorlott sci-fi olvasó... Most képzeljétek el, hogy olvastok egy szöveget, lelki szemeitek előtt megjelennek a szereplők, látjátok az arcukat, a ruhájukat, a mozdulataikat, hozzáképzelitek a helyszínt... szóval pörög a belső film, és akkor jön egy olyan szó, hogy komlog... na, és akkor ezt hova rakjátok? Aztán egy idő után megtanultam nem fennakadni olyan dolgokon, elnevezéseken, amelyekről nem tudom teljesen pontosan, hogy mit takarnak, sőt, jó pár oldal után már rá is jöttem, hogy most mi is az, csak az első "találkozáson" kellett magam túltenni.

Dan Simmons Hyperionja ugyanazt a felépítést követi, amit Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja, azaz a kerettörténetben számos kisebb történet helyezkedik el, amelyet a szereplők mesélnek egymásnak (és magának az olvasónak) saját maguk szórakoztatására. A Canterbury mesékhez hasonlóan a szereplők itt is egy zarándoklatra indulnak, bár nem Thomas Beckett sírjához, hanem a Hyperion nevű bolygóra a titokzatos Időkriptákhoz.
Számos irodalmi csemege bukkan fel a lapok között, direkt és kevésbé direkt utalásokkal - s ami számomra nagyon fontos volt, hogy nem csak úgy oda vannak hányva, mint borsó a falra, hanem funkciójuk is van, és igazából ettől lesz számomra zseniális ez az egész...

Szóval, említettem, hogy a Hyperion több történetből, pontosabban élettörténetből áll össze, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a Hyperion nevű bolygóhoz. Ezeket mind egy-egy szereplő meséli el, és tapasztalataim szerint, az írók ezen a ponton szoktak elcsúszni, mert hajlamosak elfelejteni, hogy a különböző emberek másképp mesélik el a történeteket (persze, ez nem mindegyik íróra igaz). Dan Simmons nagyon ügyelt erre, mert minden egyes történet (beleértve a kerettörténetet is) teljesen más stílusban íródott, és némely esetekben a szerkezetük is különböző, akárcsak a hangulatuk. Szinte minden egyes műfaj tiszteletét tette ebben a könyvben, ami csak szem-szájnak ingere: kalandregény, egy kis misztikum, cseppnyi borzongás, egy pinduri romantika, megható és megdöbbentő momentumok, és még nyomozással is mozgathattuk közben agytekervényeinket.

S igazából ezt, és az érdekes témákat leszámítva még azért is tetszett nagyon ez a megoldás, mert így tényleg volt időm megismerni az összes szereplőt; és egyáltalán nem felszínes módon, ahogy az a sok szereplős történeteknél néha előfordul. Mindegyik történet lekötött, mindig találtam valami izgalmasat - még a lassabb folyásúakban is - , mert ha nem a pörgős cselekmény kötött le, akkor maga a jövőkép, vagy egy-egy felmerülő érdekes kérdés. Például mitől számít valaki embernek? Mi az a határ, ami alapján eldöntjük? Vagy a személyiségre rátérve: mitől lesz valaki az, aki? Ha teszem azt: az érzéseimet, reakcióimat, emlékeimet valaki átültetné egy másik testbe, akkor ő már én lennék, vagy én megmaradnék én-nek, ő meg ő-nek? Mitől vagyok én én? Le lehet-e programozni a személyiséget, vagy többek vagyunk -e annál, mint változók egyenletekbe ültetett halmazai? Érdekes kérdések, amelyekre nincs helyes válasz. Pontosabban: nincs egyetlen helyes válasz. Ezek csupán attól függnek, hogy mit gondolunk magunkról; hogy miben hiszünk...

Dan Simmons: Hyperion
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Hyperion
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 537
Eredeti ár: 3280



Az illusztráció a www.dansimmons.com weboldalról származik, és Sparth munkáját dicséri.
Direkt link: http://www.dansimmons.com/art/gallery4.htm

Díj

Szóval, az van, hogy kaptam egy díjat, ilyet ni:




Öt embernek is köszönettel tartozom eme díjacska kapcsán, még pedig Andiamonak, Amadeának, Diamantnak, Ildy nek és PuPillának. Külön öröm számomra, hogy pont tőlük kaptam, mert mind az öten a kedvenc bloggereim közé tartoznak, akiknek a blogjait nagyon szeretem olvasni.
Tovább is kéne adnom, de ugye kicsit későn reagáltam a dologra, szóval valószínűleg már mindenki megkapta.

Szóval akik tőlem kapják:

Amadea - mert imádom a mostani sablonját; és mert miatta nő rohamosan a várólistám :-) ; mert ötletes az értékelőrendszere, és posztjai címei is; mert a bejegyzései stílusa nagyon közvetlen
Andiamo - mert kitalált egy olyan eseményt, amiben 7 kerek héten át tobzódott a blogvilág; mert szereti a festészetet; és mert ő egy igazi parázna könyvapáca :-)
Diamant - mert ő elolvassa (nemcsak tervezgeti, mint én) azokat a könyveket, amelyek nekem már régóta a polcomon csücsülnek, és a véleményünk is egyezni szokott, így ő lett az én előolvasóm :-)
Elliot (Ildy) - mert örülök, hogy visszatért, és nem hagyta abba a blogolást; mert szeretem a Vasárnapi líra rovatát; mert nagyon érdekesen és élvezetesen ír a könyvekről
Katherine - nagyon szeretem a bejegyzéseit, mert informatívak, érdekesek, és nagyon olvasmányos stílusban ír; mert szeretem azt az alaposságot, amivel egy-egy témát körüljár
Norin - mert egy nagy kihagyás után végre visszatért, és szeretném, ha ez így is maradna; mert jó ötleteket szokott adni az ifjúsági regények köréből
PuPilla - mert szeretem, hogy mindig olyan alaposan körüljárja a könyveket, s mindezt nagyon élvezetes stílusban teszi; mert szeretem, hogy ennyire maximalista - és ez meg is látszik az összes bejegyzésén; mert szeretem, ha lelkes, és azt is, ha odamondogat :-)
Rigó - mert szereti a meséket, és mert nem csupán szereti, hanem meséli is, méghozzá nem is akárhogy. Egyszer volt szerencsém élőben meghallgatni: fantasztikus volt!
Ronena - mert vicces, vagány és intelligens posztjai vannak; és mert szereti a Gyűrűk urát

A változás árnyéka

L. M. Montgomery: Anne válaszúton

Az Anne-sorozat harmadik kötetének nagy része már nem a Prince Edward-szigeten játszódik, hanem Kingsportban, ahol Anne (e-vel!) a Redmond College -ban folytatja tanulmányait. Új környezet és új barátok színesítik tovább a könyvet, és ráadásul a szerelem is bebocsátást kér a történetbe, amely csak további bonyodalmakat okoz, és olykor egész mulatságos jeleneteket kreál. Gilbert Blythe is a kérők között van, de Anne -nek esze ágában sincs elrontani ilyesmivel a barátságukat... s eközben álmai lovagja is Anne kegyeiért esedezik. Vajon kinek fog Anne igent mondani? Vagy egyiküknek sem, és vénkisasszony marad örökre?

Anne már jó pár évvel idősebb lett az első kötet története óta, s valóban valamicskét komolyodott, de azért azt kell mondanom, alapjaiban mégsem változott. Ahogy az első részben, úgy itt is: Anne a saját képzeletének, álmainak foglya, s olyan regényes életet szeretne magának, amelyet a könyvek lapjain lát, és képtelen felismerni azt a tényt, hogy amiről jól esik olvasni, ábrándozni, az nem feltétlen jó dolog a valóéletben. A fantázia és a valóság teljesen más dolog, ami az egyikben jól működik, az a másikban biztos bukás. Persze, nem szeretném elítélni emiatt Anne -t, hiszen pont ezért szeretem őt annyira: nem akar leragadni a valóság talajára, ennél jóval többet akar és kap is az élettől. Ehhez nem kell pénz, karrier vagy más hasonló földi dolog. Csak az ábrándozás és a fantázia, amelyek Anne esetében úgy működnek akár a színes ceruzák a színezésre váró kifestőfüzet fölött.

Valóra nem váltott álmok nélkül nem is érdemes élni, hiszen, ha semmi sem maradna, amiről álmodozhatunk, akár meg is halhatnánk.

De Anne -nek is fel kell nőnie egyszer, hiszen ez az élet rendje. Ezzel a ténnyel leginkább Diana barátnője esküvőjén szembesül először, s rájön, hogy immár hivatalosan és örökre vége szakadt a bolondos, kislányos csacskaságoknak. Diana már igazán felnőtt, és egyszer neki is követnie kell őt ezen az úton. De az, hogy felnőtté váljon, korántsem jelenti azt, hogy meg kell válnia a színes ceruzáitól.

Az előző kötetekben megismert szereplők mellett, még számos újjal is gazdagodott a történet, s mindegyik igazán érdekes, színes és szerethető karakter, s legtöbbüknek a története valamilyen úton-módon a szerelemhez kapcsolódik. Ilyen például Philippa Gordon, aki szépséges, eszes és elbűvölő, és minden férfit képes magába bolondítani. Ennek ellenére mégsem mondanám azt, hogy az a tipikus hideg szépség, aki könyörtelenül gázol át a férfiszíveken. Egyszerűen csak az igaz szerelmet keresi, és naivságában sokszor észre sem veszi, hogy miket művel a férfiakkal.
De ott van még Jane Sweet kisasszony is, aki több évtizede rajong egy férfiért, John Douglas -ért, ám annak ellenére, hogy ez a rajongás kölcsönös, mégsem történt meg egyszer sem a leánykérés...

...akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Imádnivaló, aranyos könyvecske ez a kötet is, akiket rabul ejtett a sorozat első két darabja, ebben sem fog csalódni. S persze Anne -ben sem. Őt is továbbra is csak imádni lehet.

Amit elfújt a szél

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Annak ellenére, hogy a könyvet most olvastam el először életemben, mégis korábban elkezdődött már a történetünk. Persze nem valami nagy dologra kell itt gondolni, csupán pár emlékfoszlányra, valahonnan sok évvel ezelőttről. Emlékszem például arra, ahogy négy-ötévesen ott ültem Mamám konyhájában, és a tévében folyton ott volt ez a szépséges, karakán asszony: Scarlett O'Hara (oké, lehet, hogy nem folyton, de emlékeim szerint elég sokszor), aki állandóan pofozkodott (oké, lehet, hogy nem állandóan, de az emlékeimben csak azok a jelenetek maradtak meg, amelyekben Scarlett jól odasózott valamelyik hapsinak, hogy csak úgy csattant). Vicces, hogy Mamámnál olyan gyakran láttam ezt a filmet, hogy én sok éven keresztül abban a hitben voltam, hogy az Elfújta a szél nem is film, hanem sorozat. Tudjátok, olyan mint a Dallas... Persze, aztán már kicsit érettebben felvilágosultam, de halál komolyan mondom, én tényleg sokáig ebben a hitben éltem.

Aztán emlékszem még arra is, mikor Mama késő este ágyba került, Margaret Mitchell könyve szintén elég gyakran került a kezébe; persze, ekkor még túl apró voltam ahhoz, hogy egy ilyen pofozkodós, zöldszemű lány története érdekeljen, inkább maradtam a mesekönyveimnél. Arra a pillanatra, hogy személyesen is megismerjem Scarlett O'Hara kisasszonyt még jó pár évet kellett várnom, s most, hogy már megtörtént, végre megértettem, hogy Mamám mit imád rajta ennyire, mert most már én is imádom.

Miss O'Hara kisasszonnyal 1861 áprilisában találkoztam először, amikor egy ragyogó tavaszi délutánon a két Tarleton fivérrel ült az árnyékban a ház nyitott teraszán gyönyörűséges zöld ruhájában, melynek szoknyarésze szélesen terült el körülötte, s majdnem a földig ért, éppen csak apró zöld cipőcskéjét hagyta szabadon. Scarlett kissé butácska volt ekkor, no meg hiú és akaratos, nem érdekelte semmi más, csak a férfiszívek bolondítása. Egészen addig a pillanatig, amíg egy férfiszív nem hódolt be neki teljesen, és a Scarlett által várt szerelmi vallomás helyett eljegyzett egy másik hölgyet. Ashley Wilkes volt ez a bizonyos, és ezután Scarlettet nem érdekelte más, csak ő; nem létezett más többé a szívébe, csak ő; és nem uralta más férfi a gondolatait, csak ő.
Aztán kitört az amerikai polgárháború, amely tomboló, viharos orkánként söpört végig egész Délen, s elfújta örökre azt a világot, amelyben Scarlett butácska kislányként üldögélhetett a verandán gyönyörűséges zöld ruhájában és apró, zöld cipőcskéjében... és elfújt még annyi, de annyi minden mást is.

Scarlettet eleinte nem igazán szerettem. Nem utáltam, de nem is szerettem, inkább csak értetlenül fogadtam azt, hogy miért pont ő a főhősnő? Az elején folyton arra gondoltam, hogy inkább egy idegesítő mellékszereplőnek lenne jó, és Melanie -nak kéne a helyében lennie. Aztán, ahogy haladt előre a történet, elkezdtem őt is csodálni a szívósságáért, a kitartásáért, az élni akarásáért, sőt: a hibáiért is. S aztán, valahol a közepe táján már úgy gondoltam, hogy mennyivel jobb, hogy mégis ő a főhősnő, és nem Melanie, mert Scarlett mennyivel gyarlóbb, mennyivel emberibb... S a végére már tényleg igazán megkedveltem.

Én is igazat adok azoknak, akik szerint Margaret Mitchell regényét nem lehet elintézni egy "romantikus regény" címkével, mert egyáltalán nem az, nem csupán az. A polgárháború, és a déliek veszteségei, a vereség utáni talpra állás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint azt egy sima romantikus regénytől várnánk - sőt, egészen az Ötödik részig valóban inkább a történelmi regény címkét aggatnám rá, már ha tényleg annyira szükséges ez a címkézés...Mondjuk, voltak néha egészen érdekes részek, ahol felszaladt a szemöldököm, így például a rabszolgatartás túlontúl édeni és ártatlan dologként való beállítása, vagy a négerek éretlen szellemi képességeire való olykori utalgatások...

Margaret Mitchell regénye abszolút kedvenc lett, és tutira újraolvasós, és már én is beléptem a Rhett Butler rajongók táborába.
Egyébként a regény valahogy Kathleen Winsor Amber című regényére emlékeztetett (vagy ha fordított sorrendben olvastam volna, akkor az Amber emlékeztetett volna az Elfújta a szélre...), nem tudom, hogy egyik hatással volt-e a másikra, vagy a másik az egyikre, vagy az egész hasonlóság csak véletlen, esetleg az én kis képzeletemben létezik.
Mindegy, nem is érdekel - a lényeg: kedvenc könyv született.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Gone with the Wind
Fordította: Kosáryné Réz Lola
Oldalszám: 1177
Eredeti ár: 3500 Ft

Miss Jones -szal találkoztál már?

Helen Fielding: Bridget Jones naplója


Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor elsős egyetemistaként először beléptem a saját, külön bejáratú albérletembe (igaz, két másik lánnyal egyetemben, de akkor is, az első utam volt az önállósodás felé) és az első tanítási napot megelőző estén elhatároztam: mindent újra kezdek. Pasiügy, tanulás ... - mindent. S ebben az újrakezdős időszakomban talált meg engem Bridget Jones, és nem is olyan sokára szinte heti rendszerességgel üdvözölhettük lakótársaimmal köreinkben: ezek voltak a mi közös csajos estéink, amikor együtt leültünk a tévé elé popcornnal, sütikkel, pizzával, üdítőkkel felszerelkezve, beraktuk a filmet a DVD-lejátszóba, és csak röhögtünk. Röhögtünk Bridget függöny kinézetű ruháján, a céges karaoke -n részegen előadott hamiskás produkcióján, a Kafka motorja könyvbemutatón és még olyan, de olyan sok mindenen, miközben folyton olvadoztunk, ha Marc Darcy feltűnt a színen, és arról álmodoztunk eközben, bárcsak mi is megtalálnánk a saját Marc Darcy -nkat...

A film, ki tudja hanyadik megnézés után is, örök kedvenc maradt, bár mostanában már azért ritkábban nézem... A könyv elolvasását viszont már nagyon régóta terveztem, különösen Bridge fantasztikus és igazán lelkesítő bejegyzése hozta meg hozzá igazán a kedvemet, amelyet miután elolvastam éreztem, hogy igen, kell ez nekem, erre szükségem van. Bevallom ugyanis, kicsit féltem a könyvtől, igazából nem is tudom, hogy miért, valószínű, a film is közrejátszott ebben valamilyen szinten - és hiába tudom, sőt tapasztaltam már nem is egyszer, hogy az esetek nagy részében a film mindig messze elmarad a könyvélménytől, most valahogy mégis rettegtem, hiszen ez a film nálam tényleg etalon kategória...

S talán, ezért is történt az, hogy esetemben tényleg nem ütött akkorát a könyv. Ne értsetek félre: tetszett, és elszórakoztatott, sokat nevettem rajta, de a kötődés valahogy nem alakult ki köztünk, és ezt igazából akkor éreztem igazán, mikor a könyv elolvasása után nem sokkal újra megnéztem a filmet. Ott már igazán rajongtam... és mikor vége lett, csak nagy nehézségek árán tudtam lekaparni az ujjamat az újrajátszás gombról. Ez a késztetés viszont teljességgel elmaradt a könyv esetében. Igen, az eset előtt én magam is értetlenül állok...

Hiszen miért is ne rajonganék? Kedves, vicces könyv, jó stílussal, és nem utolsósorban nagy mértékben növelte a szókincsemet, még akkor is, ha ezen szavak nagy része mára már kissé elavult divatszó - de akkor is. Mondjuk zárójelben megjegyezném, hogy a rövidítések néha kicsit zavartak, de ez tényleg csak zárójeles dolog... És hát ott van még az is, hogy olykor-olykor magamra ismertem a lapok között - és ezt meg ki ne szeretné? Főleg úgy, hogy ezek a felismerések nagy röhögés közben jöttek, és ezután már csak még jobban nevettem az egészen.

De a rajongás kérdésétől függetlenül, azért mégis úttörő könyvnek nevezném saját olvasásaim területén, hiszen idáig ez volt az egyetlen, de tényleg egyetlen kifejezetten csajos könyv, amit nemhogy egyszer sem akartam a falhoz vágni, hanem lekötött, és igazán elszórakoztatott. S ha ebbe belegondolok, rájövök, hogy nincs itt baj, és felesleges értetlenkednem azon, hogy miért preferálom a filmet jobban...
Egyébként annyit beszéltem róla, hogy most már muszáj lesz megnéznem ma este. Vagy most.

Hihi, de az mekkora poén volt már, hogy a könyvben Colin Firth és Hugh Grant is szerepelt egy-egy téma kapcsán, és pont ők kapták meg a film két férfifőszerepét... Persze gondolom, nem véletlenül, de akkor is vicces.

Eredeti cím: Bridget Jones 's Diary
Kiadó: Európa
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 339
Eredeti ár: 1500 Ft

Intrikusok

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Igaz, hogy a könyv már lassan négy éve kapható kicsiny hazánkban, de népszerűségéből mit sem veszített az évek alatt - ugyanis legalább két éve próbálok hozzájutni könyvtárban, de akárhányszor néztem, mindig kikölcsönözték. Azt hittem, hogy maximum nyugdíjas éveimben ismerkedhetek majd meg ezzel a könyvvel, de mákom volt: egyszer, mikor egy végül-is-miért-ne-menjek-most-könyvtárba könyvtártúrát tartottam, ott virított a könyvespolcon, és egyszerűen nem hagyhattam ott. Persze, mikor megfogtam, hogy leemeljem onnan, azért óvatosan körbenéztem, hogy vajon kivel kell majd megverekednem érte, de szerencsére sehol nem volt a láthatáron olyan ember, akit potenciális ellenfélnek tekinthettem volna. Hacsak azt a fiatal srácot nem számítom, aki pár polccal arrébb lapozgatott egy Philip K. Dick könyvet... de azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy A másik Boleyn lányra pályázott volna.

Philippa Gregory regénye a mindenki által jól ismert románc történetét dolgozza fel, amely Boleyn Anna és VIII. Henrik közt szövődött, ami végül az anglikán egyház kialakulásához vezetett, s így Anna hivatalosan is királynővé válhatott. VIII. Henrik szerelmeinek igazán regényes története van, nem csoda hát, hogy annyi film és regény alapjául szolgáltak. Philippa Gregory kicsit más módon nyúlt a megszokott történethez, hiszen nem Boleyn Annát állította a középpontba, hanem mára elfeledett nővérét vagy húgát (a történészek még a mai napig nem tudják biztosra melyikük volt az idősebb), Mary Boleynt.
Mary ugyancsak Henrik király szeretője volt, még Anna előtt, és a történészek valószínűsítik, hogy két gyermeke, Katalin és Henrik, a királytól fogant, s nem pedig férjétől, Sir William Carey -től. Bár, erre bizonyíték nincs, de kortársai közül néhányan állították, hogy fia, Henrik sok vonásában igencsak hasonlít a királyra.

Boleyn Annáról még csak Robin Maxwell regényében olvastam, és ott merőben máshogy jelent meg alakja: míg Maxwell egy jóindulatú, fülig szerelmes hölgyként ábrázolta, addig itt egy hataloméhes, irigy és önző dögként jelenik meg, aki bármire képes azért, hogy elérje azt, amit akar. Ha a két regényt nézzük, nem kétséges, hogy Gregory könyve magasan veri a másikat, sokkal valósághűbbnek, sokkal logikusabbnak tűnt számomra ez az egész a családok versengésével, a hatalmi játszmákkal, a sok hamissággal...

Igazából, szerettem olvasni ezt a könyvet, és tényleg el tudom képzelni, hogy így mentek akkor a dolgok, és a királyi udvar szinte tényleg egy nyilvános bordélyházhoz volt hasonlatos, ahol a király kedvére válogathatott az új udvarhölgyek közül, miközben a nemesi családok azon izgultak, hogy vajon az ő lányaikból választ-e majd Henrik, és vajon ennek segítségével mennyire magasra tudnak majd kapaszkodni?

Tényleg jó és izgalmas regény volt, nagyon olvastatta magát, sokszor észre se vettem, és már vagy kétszáz oldalt haladtam a könyvben. Viszont ami olykor zavarta a szemem, azok a vulgáris szavak voltak. Igaz, nem sokszor fordultak elő, de én tényleg megütköztem rajtuk, valahogy nem éreztem odaillőnek azokat - persze, annak ellenére, hogy nem egy vattacukros regényvilágról beszélünk. A másik dolog, ami zavart benne, az Mary későbbi kapcsolatának a leírása, ami már tökéletes példa a giccs fogalmára, szerintem. Olykor úgy éreztem, mikor egy-egy együttlétüket megjelenítette, hogy valahogy így képzelek el egy Romana vagy Tiffany regényt belülről :-). Úgy érzem, ott néha kicsit elragadta az írónőt a hév, én meg legszívesebben rohantam volna a felmosóvödörért. Azért félreértés ne essék, ezeket teljesen megbocsátottam Gregory -nak, mert a többi rész tökéletesen élvezetes volt, és kellően realista, midenféle giccs és szirup nélkül.

Szóval, összességében végül is jó könyv ez, jó kis kikapcsolós könyv: intrikával, hatalomvággyal tele; egy olyan világról, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Ja, és 2008-ban filmvászonra vitték a regényt Justin Chadwick rendezésében, Mary Boleyn szerepében Scarlett Johansson, Anna szerepében pedig Natalie Portman - a regényhez képest elég sok mindent változtattak rajta, de alapvetően rendben van, Natalie Portman szerintem remekel Boleyn Anna szerepében - én legalábbis valahogy így képzeltem el őt. Ha van időtök, nézzétek meg (ha még nem tettétek)!

Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám:716
Eredeti ár: 3890 Ft
Kiadó: Palatinus

képek:
1. Mary Boleyn portréja
2. Anne Boleyn portréja
3. részlet a filmből

The Triwizard Tournament

J. K. Rowling: Harry Potter and the Goblet of Fire

Még ma is emlékszem arra az érzésre, amikor először befejeztem a negyedik részt, és még sehol nem volt a láthatáron a folytatás. Arra gondoltam akkor, hogy ez mekkora szívás, hogy pont itt ér véget, és reménykedtem benne, hogy igen, Rowling folytatni fogja a sorozatot, és magyarul is meg fog jelenni, és nem fognak a kiadók elfeledkezni erről a sorozatról. S amíg vártam a folytatásra, még jó párszor kiolvastam a meglevő négy kötetet, és találgattam, hogy vajon mi fog ezután történni...

Szóval, nagy események kezdődnek a varázsvilágban: Harry és barátai a nyári szünetben ellátogatnak a Kviddics Világkupára, ahol végül a Halálfalók is tiszteletüket teszik, és egy jó kis felfordulást csinálnak a finish után. Majd a Roxfort is egy hasonlóan nagyszabású esemény helyszínéül fog szolgálni - igaz, a Halálfalók bulija nélkül - , ugyanis a nemzetközi varázslóiskolák közötti versengést, a Trimágus Tusát fogják itt rendezni, ami egy kicsit megkavarja a tanév szokásos menetrendjét. Ahogy az lenni szokott, Harry ismét az események sűrűjébe kerül - ismét nem saját akaratából -, hiszen a Tűz Serlege őt is a versenyzők közé választotta. Már csak az a kérdés: ki tette bele Harry nevét a Serlegbe? És mi volt ezzel a célja?

Rowling első hosszabb regénye már jóval sötétebb hangulatú az előzőeknél, hiszen már az első oldalakon felbukkan a Sötét Nagyúr, tanúi lehetünk egy gyilkosságnak, Halálfalók teszik tönkre a Kviddics Világkupa grandiózus eseményét, és ez a továbbiakban csak fokozódik. Hogy őszinte legyek, nagyon örülök, hogy Rowling a harmadik résztől szakított az első két rész felépítésével, és elkezdte a történetet egy olyan irányba terelni, ami nem a megszokott panelelemekből áll - szerintem igazából ezzel a kötettel érkezik el a sorozat ahhoz a fordulóponthoz, amitől annyira zseniális lesz ez az egész.

Krimiként még mindig remekül funkcionál ez a kötet is. A vége tudatában igyekeztem most úgy olvasni a regényt, hogy vajon, ha eléggé figyelmes az olvasó, képes-e rájönni, hogy ki áll ennek az egésznek a hátterében (persze, Voldemortot leszámítva). Nos, tényleg voltak apró jelek, amikből esetleg sejteni lehetett ki a hunyó, de ha esetleg ez valakiben mégis megfogalmazódott, Rowling rögtön véget is vetett minden ilyesfajta találgatásnak egy hihetetlenül ügyes húzással, amit aztán egy olvasó se kérdőjelezhetne meg, és így sikeresen el is terelte a gyanút. Hiába, Rowling szerintem egy nagyon jó manipulátor! Úgy irányítja az olvasója figyelmét, ahogy csak akarja, hogy aztán a végén egy triplacsavarral mégis meglepje, és akkor az emberlánya csak pislog, mint borjú az új kapura.

S persze, a fantáziája továbbra is dicséretet érdemel: ahogy mélyíti, tágítja az általa kitalált varázsvilágot, én egyre jobban beleszerelmesedem. Olyan jól kitaláltak itt a dolgok, hogy a ki tudja hanyadik újraolvasás után is csak ámulok és bámulok. A legeslegkedvencebbem a merengő, amely képes tárolni az emlékeket, és segítségével az ember bármikor belemerülhet a múltba. itt kicsi spoiler következik: s igazából az a jelenet volt a legárulkodóbb a belső ellenség kilétéről, mikor Harry alámerült Dumbledore emlékeibe, aki az általa gyanúsítottakról helyezett bele egy-egy kulcsfontosságú emléket, s köztük volt a kérdéses személy is. Valószínűleg csak a "hogyan?" kérdésre nem tudta a választ, bár lehet, hogy Piton mégis meglátta őt a Tekergők Térképén, és már tudták ki a hunyó, tényleg csak arra vártak, hogy mi fog ebből kisülni. Spoiler vége

A külföldi varázslóiskolák is a kedvenceim voltak, örültem, hogy a varázsvilágot igyekszik még jobban kitágítani. Bár, azt kicsit nehezményeztem, hogy a Beauxbatons és a Durmstrang kicsit olyan hatást keltett, mintha az ott tanuló diákok csupán egy alapvető tulajdonságnak lennének alárendelve, akárcsak a Roxfortban a négy ház tanulói... ez igazából csak azért zavart egy picit, mert így ebből az egészből az jött le nekem, hogy a Roxfort sokkal különbözőbb egyéniségeknek ad otthont, míg a másik két iskola ezzel ellentétben túl egyszerű, kevésbé színes. Ez persze, a Roxfort szempontjából nem baj, csak a másik két iskolát is lehetett volna kicsit összetettebbnek ábrázolni. És azt is sajnálom, hogy a további részekben már nem kapnak szerepet.
Viszont, ahogy a külföldi akcentust belevitte a szövegbe! Na, az teljesen levett a lábamról. Igaz, hogy a Durmstrangosok bolgárok, de mégis tipikusan azokat a kiejtési hibákat követik el, amikre mi magyarok is hajlamosak vagyunk (pl. a 'w' v-nek ejtése etc.) Szóval Krum megszólalásait hihetetlen élvezettel olvastam, de Fleur és Madame Maxime -éit is, mert nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartottam.

Harry -t viszont továbbra sem tartom nagyra, nem szeretem, hogy ennyire buta és lusta is. Olykor annyira alapvető és nyilvánvaló dolgokra képtelen rájönni, amitől néha az ember már a fejét fogja. megint egy kis spoiler: Erre nagyon jó példa az a jelenet, mikor Cedric azt tanácsolja Harry-nek, hogy a tojást a prefektusi fürdőben nyissa ki, és akkor rá fog jönni a feladatra. Harry engedelmeskedik is, viszont nem fordul meg abban a csöppnyi agyacskájában, hogyha már egy fürdőben kell kinyitnia a tojást, akkor ez azt jelenti, hogy a víz alatt kéne tennie? Különben akár a folyosón is kinyithatná... vagy azt gondolta, hogy a prefektusi fürdőnek varázsereje van? spoiler vége De nem búsulok miatta, szerencsére rengeteg olyan szereplő akad, aki képes nálam ellensúlyozni Harry hülyeségeit. Csak gondoltam, ezt közlöm, hogy még mindig nem a szívem csücske (és tudom, a további kötetekben pedig még úgyse lesz az)

Mindent összevetve, továbbra is imádom, és újra el vagyok bűvölve. Nem hiába kedvenc könyv.

képek forrása:
1. craibea.tumblr. com (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)
2. hp-lexicon.org (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)

Az olvasás 7 hete - Hetedik hét

Igazából, sose gondoltam bele, hogy esetleg a könyvek kiválasztásában szerepet játszana az, hogy milyen hónapot is írunk - pedig de. Nem valami radikális dologra kell gondolni, inkább csupán arra, hogy nyári hónapokban szívesebben olvasok könnyed könyveket: amik megnevettetnek, elszórakoztatnak. Ez annak köszönhető szerintem, hogy nyáron mivel legtöbbször iszonyatosan meleg van, és én ettől csak szenvedni tudok a panelkatlanban (hiába van klímánk, azért az sem mehet mindig, mert égbeszökő lenne a villanyszámlánk), ezért nincs türelmem a súlyosabb könyvekhez (sőt, őszintén bevallom, mikor olyan nagyon-nagyon, de olyan igazán meleg van, úgy abszolúte a könyvekhez sincs türelmem, ilyenkor csak látványosan szenvedek).
Ősz végén, tél elején, mikor már nagyon várom az első hóesést, szeretek olyan történeteket keresni, amelyekben tombol a zimankó - így egyre jobban várom a havat. Például tavaly a Crowfield átka volt a hóesést váró könyvem. Meg általában télen szoktak lekerülni a polcomról a kicsit komolyabb, kicsit fajsúlyosabb könyveim is, amiket nagyon szívesen olvasok egy haaatalmas bögre forró tea mellett, takaróba beburkolózva, és így elmélkedem a dolgokról nagy sóhajtások közepette. Na jó, nem is. Nem szoktam sóhajtozni.

Hogy miképp változtak az olvasási szokásaim, erre nem igazán tudnék válaszolni... Borzalmas a memóriám (bár, azt hiszem, ezt már párszor leírtam... mondom én, hogy borzalmas) . Viszont azt bizton elmondhatom, hogy régen sose volt olyan, hogy egyszerre több könyvet olvastam volna, nem is igazán tudtam elképzelni a dolgot, hogy hogyan is lehetséges féllábbal az egyik világban lenni, féllábbal meg a másikban... Szerettem, ha teljes egészemben kizárólag egy történet rabja vagyok, egészen a végéig. Aztán, hogy mégis hogyan is történt, hogy mainapság már kettő-három, sőt szélsőséges esetekben akár négy-öt-hat-hét könyvet is olvasok egyszerre, fogalmam sincs. Egyszer csak így találtam magam. Néha szeretem, de mostanában inkább elegem van ebből, és szeretnék visszatérni az egyszerre-csak-egy-könyv dologhoz, amit reményeim szerint a mostani megkezdett olvasmányaim befejeztével meg is fogok valósítani.

S hogy hol szeretek olvasni? Leginkább itthon az ágyamban a paMacskáimmal körülvéve, hason fekve vagy ülőhelyzetben - bár, eléggé mozgékony vagyok, így sose tudok félóránál tovább megmaradni egy pozícióban, muszáj változtatnom a testhelyzetemet: felhúzom a lábam, hátamra fekszem, felülök, majd megint hasra fekszem, keresztbe fekszem az ágyon és így tovább, és így tovább.... Olykor két-három óra is eltelik, mire sikerül megtalálnom egy közel tökéletes helyzetet, ami aztán azt eredményezi, hogy elalszom, mert annyira tökéletes. Nehéz a bányászok élete, én mondom!
De az olvasós fotelemben is szeretem eltölteni az időt a könyveim társaságában, elvégre, ha már ez a neve, akkor csakis ilyen célokra való. Ez egy kagylóformájú rattan fotel, ami irtózatosan kényelmes - sajnos elég görbén ülök, sehogy se sikerült megtanulnom a helyes testtartást, amiből következik, hogy a sok üléstől általában meg is fájdul a hátam. De ezt a fotelt mintha csak nekem találták volna ki: tökéletesen követi a hátam vonalát, így akár órákat is eltölthetek benne, mégsem fájdul meg. (fizetett hirdetésünket olvashatták)
De azért néha szoktam trolin, buszon, villamoson is olvasni. Mondjuk ott néha bezavarnak bizonyos hanghatások - pl. hangosan nevetgélő tinilányok, kiabáló kismamák, ordító gyerekek, zsémbeskedő idősek... szóval, számomra ott nem volt mindig leányálom az olvasás, olykor igazi kihívásnak éreztem. Hiába, nem igazán szeretem a háttérzajokat. Én inkább amolyan otthon-olvasós típus vagyok, azt hiszem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete elnevezésű esemény keretében született, melynek kitörpölője Andiamo volt. Köszönöm, hogy részt vehettem! És a szervezésért pedig külön köszönet illeti a Nagyfőnököt!
*taps*
*balra el*

Toodle-oo, Jeeves!

P. G. Wodehouse: Halihó, Jeeves!

Wodehouse ismét levett a lábamról már valahol az első fejezet közepén. Hihetetlen, hogy mennyire imádom ezt a kissé beképzelt, és ügyefogyott Bertie Wooster -t, és a nagy komoly álarca mögött nagyon is huncut inasát, Jeeves -t. És ezzel a vallomással most jól belecsaptam a lecsóba, amit kivételesen nem is bánok, mert szó mi szó, ennyi a lényeg: imádom, és zseniális, és szeretnék még olvasni tőle.

Szóval, ha jó az emlékezetem - bár, erre ne vegyetek mérget - ez A Sorozat - igen, nálam így nagybetűvel - első darabjaként ismeretes, de elárulom Nektek (mármint azoknak, akik ezt még nem tudják/nem ismerik), hogy nem egy olyan tipikus sorozat-elsővel van dolgunk - ami azt jelenti, hogy nem itt kezdődik el Minden. Nyugodt szívvel kezdhetjük az ötödik kötettel, hogy aztán az elsővel folytassuk; esetleg a másodikkal is kezdhetjük, majd kézbe vehetjük utána a negyediket, vagy bármilyen más kombináció megengedett, az élményből nem von le semmit a kaotikusság. Zárójel vége.

Bertie olyan kalandokba keveredik ebben a kötetben Agatha nénikéjének, Bingo nevezetű barátjának és a két rosszcsont unokaöccsének hála, hogy kénytelen amolyan romantikus bestselllerek női írójának kiadnia magát, lesz itt pár meghiúsult házassági kísérlet is, vagy például fogadásokat is kötnek a vidéken unatkozó előkelőségek a falusi tiszteletesek prédikációinak hosszúságára vonatkozóan, igazán szép összegeket feltéve egy-egy tippre, bundázások a vidéki úri mulatságokon, az álszakállas csínytevések sem maradhatnak ki, és pár szerelmi affért is el kell simítania - de mire menne Bertie a fantasztikusan eszes inasa nélkül?

Volt itt hangos hahotázás, kacarászás, kuncogás és minden ehhez hasonló, ami csak szem-szájnak ingere - csak semmi komolyság. És végül is, ezért imádom én annyira ezeket a könyveket: kiváló helyzetkomikumok és nyelvi brillírozás, eszméletlenül jó karakterek mind kivétel nélkül megtalálhatóak bennük. Bár, a narráció most nem volt annyira frenetikus, mint a Megőrült, Jeeves? című kötetben, azt egy csöppet jobban sikerültnek éreztem, de mindegy is, mert ettől függetlenül még annyi más szeretni való dolog volt benne, hogy nyugodt szívvel hunytam szemet felette. Jó volt elővenni ezt a könyvet azokon a napokon, amikor mindenből elegem volt, és az egész világot a hátam közepére kívántam.
Wodehouse olyan nekem, mint Bertie -nek Jeeves: úgy tekintek rá, mint szellemi vezetőre, filozófusra és barátra. Még akkor is (vagy pont ezért), ha nem olyan mélyenszántó, mint egy Heidegger vagy egy Paul de Man tanulmány. Ez "csak" humor - de ez a "csak" olykor sokkal, de sokkal többet ad, mint a világ legfrenetikusabb gondolatai a nagy világmindenségről meg ilyesmikről.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: The Inimitable Jeeves
Fordította: Bakó
Oldalszám: 253
Eredeti ár: 1890 Ft

Az olvasás 7 hete - Hatodik hét

Tartozom egy vallomással: az általános iskolai irodalom órákat végigunatkoztam, annak ellenére, hogy a tanító néni igazán kedves és mosolygós hölgy volt, és én voltam az egyik kis kedvence (no, hát ez nem dicsekvés, csak egy picit .-) ): folyton versenyekre kellett járnom - akár akartam, akár nem - , sőt egyszer mikor hármasra írtam az egyik témazárómat (ó, micsoda emlék! Még ma is emlékszem arra a szomorú napra, amikor kikaptam a kijavított dolgozatomat... ) , stikában megengedte nekem, hogy javítsak, és szemet hunyt a rossz jegy fölött - értsd: nem került bele a naplóba. Szóval, igazán szerencsés voltam, de mégsem élveztem sem a nyelvtan- , sem az irodalomórákat. Egyszerűen dögunalmasnak tartottam, hogy az olvasókönyvben levő olvasmányainkat 45 percen keresztül hangosan fel kellett olvasnunk, méghozzá annyiszor, hogy a tanév végére kívülről fújtam az olvasókönyvet. Egyszerűen semmi kreativitás nem volt közel s távol... S aztán még ott voltak a kötelező olvasmányok. Már akkor is lázadó voltam olyan tekintetben, hogy egyszerűen ki nem állhattam, ha valamit muszáj. Olyankor előtört belőlem a csakazértsem. Persze, hol volt ekkor még a tinédzserkor, szóval néhány átsírt éjszaka után az eminens tanuló énem mégiscsak győzött. Elolvastam a kötelezőket, egyetlen rossz szó nélkül, sőt még élveztem is.

De tudjátok, már akkor úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező olvasmány -dologgal... Minden hónapra megvolt a kötelező adag, hogy mennyit kell elolvasni A két Lottiból, a Lassie-ből stb. - amit persze sose tudtam betartani, mert mindig valami tök izgi résznél ért véget a havi apanázs, így igazából jóval hamarabb elolvastam a könyveket, mint kellett volna. Na, de nem is az adagokkal volt igazából a gond, hanem ami ezután következett... szóval miután elolvastuk az az évi kötelezőt, egy hihetetlenül fantáziátlan fogalmazást kellett írni, és kb. minden évben az alábbi címek közül választhattunk: Képzeld el, hogy Te vagy XY szereplő, meséld el a történetedet! vagy: Írj jellemzést XY szereplőről! Jaj, hogy uuuuuuuuutáltam ezeket! Semmi kihívás, semmi élvezet nem volt bennük... És kb. a dolgozatok megírásában ki is merült az olvasmány feldolgozása. Néha még a filmeket is megnéztük a nyári szünet előtti utolsó irodalomórán. Fúúúú.... Őszintén szólva, igazából nem is csodálkozom azon, hogy az osztálytársaim nagy része nem szeretett olvasni ( a jelenről nem tudok nyilatkozni, de azért remélem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan rátaláltak az olvasás csodáira).

Először is egy alapos módszerváltásra lenne szükség szerintem, melynek egyik fő célkitűzése lenne, hogy élvezetessé tegyék az olvasmányok feldolgozását. (Bár, ha jól sejtem ez nem csupán a tanító nénik kreativitásán múlik, hiszen bizonyos dolgokban az ő kezük is meg van kötve) Az irodalom a fantázia és a kreativitás birodalma, s az irodalomóráknak ezt kéne visszatükrözniük már általános iskolában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez jóval nagyobb munkával járna a pedagógusok részéről, de szerintem hamar megtérülne a befektetés. Legalábbis én szeretnék ebben hinni.

A másik dolog, amit előttem is jó néhányan elmondtak: maguk a kötelezők. Szerény személyem még az alsó tagozatos olvasmányokkal totálisan meg volt elégedve, de a felső tagozatos kötelezők... hát... erről mindig eszembe jutnak azok a délutánok, amikor sűrűn záporozó könnyek között hajoltam az Egri csillagok fölé, és olvastam.... közben folyton néztem az órát, és számoltam vissza a perceket, hogy még mennyi van hátra Édesanyám által szigorúan kiszabott vasárnap délutáni olvasási időmből (Ez azért kellett, mert máskülönben le nem ültem volna olvasni azt a könyvet. Nem én!)... és ez így ment végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokon keresztül. Az Egri csillagok volt életem első borzalmas könyvélménye, és az volt benne a legrosszabb, hogy nem hagyhattam félbe, muszáj volt végigolvasnom... Higgyétek el nekem, ez embertelen volt! Azon az ominózus nyáron nem is vettem könyvet a kezembe... Hogy ezen a sokkon mégis túllendültem az kizárólag a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhető, akik imádtak/imádnak olvasni. Így pár hónapi "gyógyulás" után visszatértem az olvasás birodalmába. Most, hogy belegondolok: mekkora mákom volt/van!

Kicsit elkanyarodtam a témától... szóval, azt szerettem volna írni, hogy a kötelező olvasmányok listáján változtatni kéne. Az általános iskolai irodalomórának véleményem szerint az lenne a feladata, hogy 1. megtanítson olvasni 2. megtanítson szöveget érteni 3. megszerettesse az olvasást. Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc mind-mind Nagy Írók, de: nem feltétlen alkalmasak arra, hogy egy kisgyermekkel megszerettessék az olvasást. Hogy miért is? A történeteik ritmusa túl lassú ahhoz, hogy a mai rohanó világban élő gyerekek információéhségét kielégíthessék. A másik dolog: ezek a világok, történetek annyira távol állnak a mai gyerekek érdeklődési körétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezekhez a művekhez érni kell. S ezt tapasztalatból mondom: Jókait én egyetemi éveim alatt szerettem meg: huszonegy évesen már képes voltam értékelni (mit értékelni, egyszerűen odáig voltam) híres-hírhedt tájleírásait is, egyszerűen elvesztem a regényeiben, szinte ittam a szavait (pedig általános iskolásként meg gimisként is módszeresen átlapoztam a nem szorosan a cselekményhez tartozó leírásokat, egyszerűen az őrületbe kergetett vele).

Az igazán élvezetes, igényes ifjúsági (és valóban ifjúsági, nem pedig annak kikiáltott) regények listája - ezt is írták már előttem páran, és én mélységesen egyetértek - igazán fantasztikus ötlet. Jó lenne, ha a tanuló saját érdeklődési körének, ízlésének megfelelően választhatná ki az olvasmányát az adott tanévben a pedagógus által összeállított listából... szerintem sokkal murisabb lenne így a dolog, és esetleg az év végén élménybeszámolót is tarthatna olvasmányélményéből, hátha ettől a többi diáknak is kedve szottyan a nyáron elolvasni a könyvet.

Igazából, a középiskolai irodalomóráim már sokkal jobbak voltak: nagyon fiatal tanárnőnk volt, nem az a naivan lelkes fajta, inkább az a komoly-de kreatív példány. Az órái alatt úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világirodalom hatalmas, színes és csodás könyve. Imádtam, hogy egy csomó érdekességet belevitt az órákba, az életrajzoknál sose felejtett el egy-egy korabeli szóbeszédet megemlíteni "Irodalmi Pletykarovat" címszó alatt (ez a személyes kedvencem volt). Rengeteg képet és egyéb szemléltetőeszközt hozott be az órákra, az irodalmi irányok változásainak miértjeit nem bemagoltatta velünk, hanem igyekezett, hogy logikus gondolkodással saját magunk jöjjünk rá a következményekre és az okokra is, továbbá fontos dolognak tartotta azt is, hogy az adott kor történelmével is tisztában legyünk, és ez szintén frenetikus volt, mert így megtapasztalhattuk, hogy a különböző órák tananyagai igenis összefüggnek, és hihetetlenül jó érzést adott, amikor egy az egyben láttuk a dolgokat. Ó, de még mennyire!

Bár, angol-német, és nem pedig humán tagozatosok voltunk, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gimis tananyag nagy részét ne a tankönyvből, hanem egyenesen az adott irodalmi művön keresztül tapasztalhassuk meg. Persze, ezzel nem aratott mindig osztatlan sikert, sokszor panaszkodtunk, hogy nyelvtagozatos létünkre a humánosoknál háromszor (olykor négyszer) több kötelező olvasmányunk van egy évben. Én személy szerint nem is a kötelezők számától voltam felháborodva, inkább a visszakérdező dolgozatoktól... komoly, de kreatív tanárnőnk igyekezett kikerülni azt a problémát, hogy egyesek esetleg a Kötelezők röviden híres-neves könnyebb utat választanák, ezért a számon kérő dolgozatokban olyan kérdéseket tett fel, amikre csak az tudott válaszolni, aki valóban elolvasta az adott könyvet (vagy még az sem... :-) így írtam a Hamletből kettes dolgozatot). Minden ilyen számon kérő óra előtti szünetbe az alábbihoz hasonló párbeszédektől zengett az egész osztály:
- Te, milyen illatot érzett Anna, mikor először belépett Vizyék lakásába?
- Várj, mindjárt megnézem, felírtam a füzetembe....

Szóval, igen... ez nem volt a szívem csücske. De végül is túléltem, és a magyar szakon kötöttem ki, olyan olvasmányokkal a hátam mögött, amelyek jolly joker -nek bizonyultak nem is egyszer az irodalomtörténeti vizsgákra való felkészüléseim folyamán.
Megtanított még arra is, hogy miképp rakjak össze egy jól felépített, épkézláb feleletet; hogyan lehet feltűnésmentesen elterelni a témát az olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs, és tényleg olyan lexikális tudást adott, amit még az egyetemi éveim során is vígan felhasználhattam.
Szóval, köszönöm Tanárnő! Mindent nagyon köszönök!


A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény keretében született, kitörpölője: Andiamo.

(képek forrásai:
jaj, gyerekek! Fogalmam sincs, fáradt vagyok... a weheartit.com -ról szedtem le őket még vagy ezer évvel ezelőtt, pontosabb linket nem tudok adni. De majd a jövő héten megkeresem a pontos helyüket, és kiírom, cserkészbecsületszó! )