Mert hogy az utóbbi egy évben arra az elhatározásra jutottam, hogy ami nem tetszik, azt nem erőltetem. Azóta lazán képes vagyok félbehagyni valamit akár már az első 30 oldal után - sőt, olyan is előfordult már, hogy az utolsó fejezet előtt hajítottam valamit a sarokba, mert nem bírtam tovább. Ezekről eddig sosem írtam itt a blogon azt hiszem, mindig csak a befejezett - tehát a jónak vagy éppen fantasztikusnak talált - könyvekről, mert azt gondoltam magamban, hogy valódi véleményt egy könyvről csak úgy tudok alkotni, ha azt végigolvastam. Nos, a Befejezetlen történetekben ezentúl azokat az okokat fogom felsorolni, hogy miért is csattant a falon nagy káromkodások közepette az a bizonyos könyv. Mert hogy egyébként  olykor gyakrabbanmintszeretném akad olyan könyv a kezembe, amit képtelen vagyok végigolvasni, ám a blogom mégis csak azt az illúziót kelti, hogy én aztán mindig hihetetlenfantasztikus könyvekkel találkozom, pedig valójában csak arról van szó, hogy rengeteg csalódásról - a befejezetlen olvasás miatt - nem írok. 

A különös grófnő kapcsán valami jó kis Agatha Christie-szerű, hangulatos krimire számítottam. Valami olyan atmoszférát reméltem ettől a könyvtől, ami az izgalmak mellett kicsit kirángat a szürke hétköznapokból: kis szoknyasuhogás a fűzők szorítása között. De ha már a jó krimialapot képes lett volna megadni, én azzal is bőven beértem volna. Bevallom, nem néztem utána, hogy mikori könyv vagy hogy pontosan ki is az az Edgar Wallace (oké, itt nyugodtan fel lehet hördülni), egyszerűen csak rábíztam magam a címre meg a borítóra - bár a fülszöveg azért ébresztett bennem némi kétséget, de gyorsan el is hessegettem a dolgot.

Nos, körülbelül az első fejezet után bekapcsolt a vészvillogóm, hogy én valójában nem is igazi krimit, hanem egy filléres ponyvát tartok a kezemben. És ez, ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött.

A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából. 

A szereplők pedig olyan hihetetlen egyszerűek voltak, mint egy faék - persze a mély jellemrajzok nem szükséges kellékei egy jó kriminek, de az, hogy például a szereplők belső tulajdonságai kiütköznek külsejükön az úgy eléggé mellbevágó ilyenkor, amikor a regénynek az lenne a lényege, hogy rájöjj, kinek van vaj a füle mögött. S a másik pedig, én szeretem a krimiknél is, ha van legalább egy olyan szereplő, aki képes elvinni a hátán a történetet, aki kicsit zizeg a sorok között. De itt egy se volt. Komolyan, egy sem. Mindegyik szürke, kiszámítható, papírmasé figura, akik maximum csak egy ásítást váltanak ki belőlem.
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...  



Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.

Kérem a következőt!

Meddig jutottam: 9. fejezet

Edgar Wallace: A különös grófnő

A nagy kvízválasztó

Az utóbbi időben egyre szkeptikusabban állok a Válaszokhoz. Tudjátok, amik az Élet nagy kérdéseit akarják megoldani. (nem mintha korábban annyira hittem volna bennük, de mostanában még úgysem.)  Érdekes, mert egyre több kérdőjel van bennem, egyre inkább bizonytalan vagyok a világban, és úgy általában magamban is, és talán éppen az lenne a természetes, hogy még több Válasz után kutassak. Én mindig azt mondom, hogy minden problémára létezik egy könyv, ami segít valami módon kilábalni a problémákból, s hát nekem David Nicholls könyve ilyen volt. Ez lett a bibliám, de tényleg. Brian pedig a legjobb haverom. Mert pont olyan lúzer, mint én.

Bevallom őszintén, Nicholls könyvének nem éppen előítéletmentesen vágtam neki, hiszen az Egy nap című regénye - finoman szólva - nem igazán nyerte el a tetszésemet. Bridge kolléganő lelkes beszámolói azonban meggyőztek (és természetesen a könyvből készült filmben főszerepet játszó James McAvoy csodálatos kék szemei is azt pislogták nekem, hogy először olvassam el a könyvet, aztán nézzem meg a filmet). Hát így történt. Először angolul vágtam neki, ám kölcsönkönyv volt, és pofátlanul lassan haladtam vele, és nem volt szívem tovább magamnál tartani a könyvet. Így végül most születésnapomra megleptem magamat a magyar kiadásával - és bár a filmet azóta vagy ötször megnéztem -, mégis ugyanolyan lelkesedéssel vetettem bele magam Brian szerencsétlenkedéseibe, mintha csak most először hallanék róluk. Igazából abszolút értetlenül állok a dolog előtt, hogy egy író, aki olyan semleges regényt írt mint az Egy nap, hogy tudott magából egy ennyire zseniális, humoros és lenyűgöző könyvet írni, mint A nagy kvízválasztó. Mármint tényleg, ég és föld a kettő között a különbség - szerintem. 

A magyar kiadással azonban ismét csak akadtak problémáim. Kezdjük azzal, hogy a romantikus részlegen kellett rábukkannom... Miért? MIÉRT?? Úgy értem, ez egyáltalán nem egy kizárólagosan nőknek szóló regény, és a romantikus regényekhez meg bátran állíthatom, hogy köze nincs. Természetesen, van benne egy plátói szerelmi szál (ah, de könyörgöm: ettől kapná meg egy regény a romantikus címkét?) , de a könyv lényege teljesen és totálisan más. Hát elolvastam a fülszöveget.... pfff.... hát ez az, amit még inkább nem kellett volna. Ha úgy olvasom el ezt, hogy semmit, de semmit nem tudok erről a könyvről, hát úgy hajítottam volna vissza a polcra, hogy biztosan levertem volna vele még pár Danielle Steel kötetet. Komolyan, dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert itt van ez a 20-30 év közötti korosztály, akiket az Élet legalább annyi - ha nem több - kérdés elé állít, mint a kamaszokat. Ez a korosztály is találkozik új helyzetekkel az életében, ők is keresik valahol még önmagukat és a világban elfoglalt helyüket, és egyszerűen nincs nekik szóló regény, ami ezzel a témával foglalkozna. Vagyis hát nagyonnagyonnagyon kevés. És erre itt van David Nicholls könyve, amely nem csupán a témaválasztását tekintve egyedi, hanem még ráadásul jól megírt és igen szórakoztató is. És mi történik ezzel a könyvvel? Adnak neki egy rózsaszín borítót, beállítják romantikus könyvnek, aztán kész. Találja meg a közönségét. 

"Tudom az összes francia rendhagyó igét, hogy honnan ered a "Rossz az, aki rosszra gondol" kifejezés, mire szolgál az epehólyag, hogyan alakultak ki a holtágak, el tudom mondani az összes brit uralkodó nevét, a Rózsák háborújának összes fontosabb csatájának dátumát, az "albédo", "peripatetikus" és a "litotész" szavak jelentését, a hajszálak átlagos számát az emberi fejen, tudok horgolni, tudom mi a maghasadás és a nukleáris fúzió, minek a rövidítése a DNS és az RNS, ismerem a csillagképeket, tudom, mekkora a Föld népessége és a hold tömege, és értem az emberi szív működését. Mégis úgy tűnik, hogy a fontos és legalapvetőbb dolgok - mi a barátság, hogyan tegyem túl magam apa halálán, mit jelent valakit szeretni, vagy egyszerűen csak jónak, tisztességesnek, méltóságteljesnek és boldognak lenni -, mindezek tökéletesen meghaladják a képességeimet. És ekkor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok okos, sőt, kétségkívül én vagyok a legtudatlanabb, legostobább és legreménytelenebb hülye az egész világon."

Persze, aztán beszéltük, hogy valószínűleg az lehet a baj ezzel a regénnyel, hogy nehéz rá címkét találni. Olyan mint Hornby Pop, csajok, satöbbije. Leginkább reményekről, álmokról szól és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve. Főhősünk, Brian egy kissé naiv és abszolút lúzer. Az egyetemet egyfajta kiugrási lehetőségnek tekinti, hogy kiszakadhasson gyermekkora proli légköréből, és végre szabadon idézhessen egy beszélgetésben Kanttól vagy Heideggertől, anélkül hogy hülyének néznék; hogy az egyetem folyosóin sétálva felszabadultan szavalhasson Shakespeare szonetteket és egy korsó sör mellett megoldhassa a globális felmelegedés és a jelenkori politika problémáit - hát legalábbis Brian valahogy így képzeli el az egyetemi életet. Persze, valójában mégsem teljesen így vannak ott sem a dolgok. A dolgot még nehezíti Alice, a szőke szépség felbukkanása is, aki beindítja Brianben a hősszerelmest, és így az emelkedett tónusú társalgás, a tanulmányi eredmények háttérbe szorulnak. Ám gyerekkori álma, hogy részt vehessen az Egyetemi Kvíz versenyen, mégiscsak megvalósulni látszik – hacsak Brian emberi kapcsolatokra és a saját életére kiterjedő szerencsétlenkedése nem szól közbe. 

"... inkább kezembe veszem Jaques Derrida Grammatológiáját. Felötlik bennem egy gondolat az olvasás hat korszakáról: első a képeskönyvek, aztán jönnek az olyan könyvek, amelyekben több az illusztráció, mint a szöveg, majd az olyanok, amelyekben több a szöveg, mint az illusztráció, aztán az illusztráció nélküli könyvek, amelyekben jó, ha van egy térkép vagy egy családfa, maximum rengeteg párbeszéd, az olyan könyvek, amelyekben hosszú bekezdések vannak, és alig valami párbeszéd, végül pedig az olyanok, amelyekben se párbeszéd, se történet, csak hatalmas, hosszú bekezdések, lábjegyzetek, irodalomjegyzékek, függelékek és mindez igen apró betűkkel. Derrida Grammatológiája alapvetően a hatodik típusba tartozik, én pedig intellektuális értelemben lényegében valahol megragadtam négy- és ötéves korom között."

Nos, Brian alapvetően szívemből szólt különösen, amikor az egyetemi tananyagra (vagy úgy egyáltalán az egyetemi életre) tett megjegyzéseket. Valahogy én is így éreztem magam, mikor elébem toltak anno Lévi-Strauss, Heidegger vagy Paul de Man tanulmányokat, hogy kezdjek velük valamit. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy bárcsak visszatérhetnék inkább a Tesz-Vesz városhoz...

Amúgy szerintem a legérdekesebb témája ennek a könyvnek - ha már itt tartunk - maga az egyetemista lét. Amikor ebben a fura köztes állapotban vagy, hogy gyakorlatilag már felnőtt vagy, és már valamennyire önálló, de közben azért valahol mégse vagy még teljesen érett a totális önállósodásra. Elcuccolsz a szüleid házából, amit először csak egy újabb kalandnak fogsz fel, egy kis lépésként az önálló élet felé - de szépen, lassan, szinte észrevétlenül áthelyeződik az egész életed az új helyre, és a hátrahagyott emberek néhány év múlva már úgy hathatnak, akár Brian gyerekkori repülőgépmodelljei a régi, otthoni szobájában. Szomorú sajnos, de valahol ez van. Persze, az igazi barátságok ezt is túlélik, ahogy Brian és Spencer esetében is, de azért semmi sem lesz már olyan, mint régen. S igazából, amikor egyszer egy váratlan pillanatban szembesülsz azzal a dologgal, hogy gyakorlatilag az életed már nem a régi otthonodban éled; hogy az Otthon és az Átmeneti Szállás megnevezés tulajdonképpen az évek során szépen, lassan átcserélődik. Szerintem ez az egyik legsokkolóbb ráismerés az életben. 

"A fiatalok folyton aggódnak. Ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat

éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye. És továbbra is úgy gondolom, hogy esetleg ez a helyzet. Mára ez persze a múlt ködébe vész. Tizenkilenc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább ember lettem."

Nicholls könyve tényleg nagyon jó és szuper - legyen az akár téma, stílus vagy humor tekintetében. Én tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra, még olyanoknak is, akik nem voltak egyetemisták, mert szerintem elég fontos gondolatokat fogalmaz meg sok dologgal kapcsolatban. A könyvet tekintve egyedül a befejezéssel nem vagyok kibékülve - szerintem ezúttal a film jobban sikerült ebből a szempontból. Nem spoilerezem el, aki kíváncsi, majd meglátja mire gondolok. Amúgy, akinek a könyvhöz egyelőre nincs kedve - mert elrettenti a fülszöveg, vagy a rózsaszín árnyalatú borító vagy nem igazán keltette még fel az érdeklődését, annak szívből ajánlom a filmet megnézésre, mert tényleg egy nagyon jó adaptáció. Jól elkapta a hangulatát a dolognak, és a humoros helyzetek sem hiányoznak onnan sem. Ja, és hát persze a szuper színészek miatt is érdemes megnézni! Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy szívszerelmem James McAvoy és Benedict Cumberbatch is a szereplőgárda tagja! 

Szóval, vagy a könyv vagy a film, akár mindkettő - de tényleg ismerkedjetek meg ezzel a történettel, szerintem.

David Nicholls: A nagy kvízválasztó

Starter for Ten

Fordította: Lázár A. Péter

Kiadó: Cartaphilus

Oldalszám: 409

Szerencsére a tej

Gaiman és én valahogy sose tudtunk igazán jól összebarátkozni. Úgy értem, olvastam a könyveit - így például a Soseholt, a Csillagport vagy az Amerikai isteneket - , de mégse tudott egyszer sem úgy igazán magával ragadni. Miután elolvastam őket mindig jó könyveknek tartottam őket, viszont úgy éreztem, hogy hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. Szerencsére ez most másképp történt. Gaiman Skottie Younggal karöltve most valami olyat alkotott, aminek a zsenialitásától eldobtam az agyam. De tényleg. Totálisan telitalálat.

 A könyvheti árusítás közben kezdtem bele az olvasásába, és aztán egy idő után csak azt vettem észre, hogy amikor van egy kis üresjárat, rögtön lekapom a polcról, és belemerülök. Ez lett az én könyvheti bestsellerem, és őszintén remélem, hogy annak a kisfiúnak is legalább ennyire tetszett, aki végül hallgatott az ajánlásomra, és megvette magának.

A történet igazából annyi, hogy az anyuka elutazik pár napra, és így a gyerekek a kissé habókos apukával maradnak otthon. Természetesen, így már nem mennek annyira zökkenőmentesen a dolgok, kezdve például azzal, hogy a reggelinél észreveszik, hogy elfogyott a tej. Apuka így kénytelen elmenni érte a boltba, és ez a bevásárlás kicsit hosszúra nyúlik - mikor hazaér, a gyerekek megkérdezik tőle, hogy mégis mi tartott eddig, és itt veszi kezdetét a kellően furcsa történet, amelyben űrlények, kalózok, pónik, wámpírok forgataga és egy időutazó Stegosaurus is szerepel...

Az egész könyv annyira eredeti és vicces és eredetien vicces, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Ez van, sajnálom. Kezdve a kissé szórakozott apukával és a gyerekeinek elmesélt történetével, ami már önmagában is iszonyatosan humoros és fantáziadús, és én ráadásul simán el tudom képzelni (már a saját apukámból kiindulva), hogy bizony vannak ilyen - jó értelemben vett - hantás apukák.
Azt is szerettem ebben a könyvben, hogy Gaiman nem felejtette el közben, hogy ez egy ilyen "történet a történetben"-dolog, így az apuka meséjét folyton megszakítják a gyerekek, akik a mesehallgatás közben kérdésekkel - vagy éppen a logikai bakiknál az észrevételeikkel - bombázzák édesapjukat, aki ilyenkor kénytelen megszakítani a történetet, és válaszolni a kérdésekre vagy éppen olyan irányba terelni a dolgokat, hogy elnyerje a tetszésüket.

Gaiman most tényleg megmutatta számomra, hogy mekkora zseni tud lenni. Nagyon jól áll neki a rövid gyermekregény műfaja: el tudta kapni a humort és a hangulatot is, és az alakjai is telitalálatok. Tényleg egy nagyon rövid történet - alig 128 oldal, rengeteg illusztrációval - , de abszolút nem volt hiányérzetem. Pont annyit kaptam belőle, amennyi kellett, és minden, de tényleg minden abszolút a helyén volt - kerek, egész, jól megkomponált sztori lett, amely tökéletes szimbiózisban él a képekkel. 

Skottie Young illusztrációiba totálisan beleszerettem: a stílusa szerintem iszonyatosan megy ehhez a kissé bohókás, nem mindennapi meséhez, és bizonyos megoldásaiért pedig teljesen odáig voltam (például mikor a gyerekek beleszólnak az apuka történetébe). Gaiman szövegét tényleg nehéz elképzelni Skottie Young képei nélkül, annyira egymásba szövődtek: sokszor a történet már-már képregénybe hajlik át, ám így sem veszít varázsából, inkább más dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.

Pék Zoltán pedig ismét csak remekelt a fordításban, szóval én a magyar kiadást is szívből ajánlom. 


Neil Gaiman - Skottie Young: Szerencsére a tej
Fortunately, the Milk
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 128

Pop, csajok, satöbbi

"Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb? Hát tessék, időrendben: 1. Alison Ashworth 2. Penny Hardwick 3. Jackie Allen 4. Charlie Nicholson 5. Sarah Kendrew 

Úgy bizony, ezek fájtak a legjobban. Látod a nevedet közöttük, Laura? Azt hiszem, a legjobb tízbe még éppen beleférnél, de az ötös listán nincs helyed. (...) Rég elmúlt az az idő, hála a mennybéli magasságosnak, amikor a boldogtalanság még valóban jelentett valamit. Ma már csak drekk, mint egy megfázás, vagy amikor nincs pénzed. Ha tényleg szeretted volna szétcseszni az életemet, előbb kellett volna megkaparintanod."

Van az úgy, hogy az életben semmi nem jön össze. Legalábbis nem úgy, ahogy eltervezte az ember. Igazából, ilyesmi elég gyakran előfordul; és egyszer eljön az a pont, amikor megállunk, és körbenézünk, hogy hol is vagyunk, és mégis hogy a fenébe kerültünk ide. Nincs meg a fehér kerítéses házacska, nem Johnny Depp vagy Jennifer Aniston a házastársunk, és a francba is, még csak színészek vagy híres írók se lettünk, és még egy rock bandánk sincs. Mindezek helyett itt állunk az Életnek nevezett valami előtt, ami mégse olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltük, és még egy használati utasítást se csatoltak mellé.

Főhősünk, Rob pont ebben a szakaszban tart. Barátnője, Laura elhagyta, és így rászánja magát, hogy áttekintse az eddig kisiklott kapcsolatait. S persze, valahol a szerelmi életének romjai felett, a saját, zsákutcába jutott életére is rácsodálkozik.  A mid-life krízisében fetrengő Robot egyébként furábbnál furább arcok veszik körül, akik amellett hogy szórakoztatóak, szívesen osztoznak főhősünk mániákus zenerajongásában. Az egész könyvnyi önvizsgálatot áthatja a basszus és a dallam, illetve a bakelitlemezek és a válogatáskazetták retro hangulata.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Amúgy azt hinné az ember, hogy elég depresszív könyv, hiszen a "hol csesztem el az életem?" - című önvizsgálat nem tartogat alapvetően kéjes örömöket és önfeledt kacagásokat. Ám Hornby ezt mégis olyan öniróniával képes tálalni, hogy igazából végigröhögjük az egészet. Rob - aki már-már karikatúrába illően folyton az életen és szerelmein agonizál, és szilárd meggyőződése, hogy a világon igazából mindenki csak kicseszett vele - egy igazán mulatságos görbe tükröt tart elénk, miközben olyan gondolatokat és kérdéseket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunkban ott munkálkodnak valahol.

Az egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű és minőségű humor mellett a másik dolog, amivel ez a könyv levett a lábamról az a hamisítatlan retro hangulat és a keményvonalas, zenei geek kultúra. Rob lemezboltja valahol a könyv világában is egy kis szigetet alkot - egy olyan szigetet, amely nem igazán áll a realitás talaján. Egy érdekes és kicsit bogaras mikrovilág ez, amely összegyűjti a könyv fura fazonjait, akik mániákusan top5 -ös listákat gyártanak és minden érzést, gondolatot, eseményt zeneszámokban mérnek, s valahol egyikük sem tud mit kezdeni a zene nélküli mindennapi élettel. Rob tisztában van ennek a helynek a bogaras voltával, ám szerintem ő pont ezért szeretne ettől távolodni, ezért panaszkodik és elégedetlenkedik folyton a boltjával kapcsolatban.
Pedig az az igazság, hogy Rob - akármennyire is különbnek tartja magát Dicknél vagy Briannél - pont annyira bogaras és fura, mint ez a hely. S szerintem a lemezboltra igazán szüksége van ( néha még ő sem tudja, hogy mennyire), hiszen ez az a hely, ahol igazán alámerülhet a zenei geek kultúra ritmussal és dallamokkal teli bugyraiba - főleg amikor a való élet csak a csöndet visszhangozza.

 Hornby regényének alapvető üzenete szerintem az, hogy mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor rá kell döbbennie, hogy az álmainkat és az elképzeléseinket bizonyos mértékben fel kell adnunk, mert egyszerűen valóságidegenek. Persze, nem kell teljesen lemondanunk róluk, egyszerűen csak képesnek kell lennünk arra, hogy hozzáidomítsuk a hajlíthatatlan külső világhoz. Ez Rob igazi ráismerése, s vele együtt az olvasóé is.


Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

High Fidelity
Fordító: M. Nagy Miklós
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 283

A sikító lépcső esete

"A kandallóban a narancssárga lángok alacsonyan táncoltak. Sötétség lopakodott a szoba mennyezetén, ült meg a lépcső zugaiban. Na és? A nappal kimúlik, beáll az éjszaka, de a Lockwood és Társa felkészült. Együtt dolgozunk, nem félünk."

Ha young adult könyvekre gondolok, eléggé felemás érzéseim vannak. Bár egy nagyon fontos műfajnak tartom a mai populáris irodalom berkein belül, de mivel népszerű műfajról beszélünk, ezért (magától értetődően) elég vegyes a felhozatala, amit bizony erősen meg kell szűrnöm magamnak, hogy tényleg az értékes és eredeti gyöngyszemek jussanak el hozzám. Olykor persze hiába az előrelátás és sok utánanézés - mégis sikerül mellényúlnom. 

Mindenesetre a young adult könyvek szerintem igenis fontosak egy bizonyos korosztálynak. Úgy értem: jó, hogy vannak. Ezek a művek kitűnően reprezentálják a tinédzserkor küszöbén jelentkező meg nem értettséget, és a még hosszú évekig eltartó identitáskeresést, amikor nem csupán az önkifejezés, az önmagunk megtalálása a feladatunk, hanem a világot, a környezetünket és az abban elfoglalt helyünket is újra kell értékelnünk. Van egy pont az életünkben, amelyben minden megváltozik, és a boldog tudatlanság állapota után rá kell jönnünk, hogy kik is vagyunk mi valójában - ahogy ez a YA főhősökkel is történik.

Jonathan Stroud zseniális regénye is a young adult kategóriába tartozik, sőt továbbmegyek: ez bizony egy igazi gyöngyszem! Bár jóval könnyedebb témát dolgoz fel, mint a disztópiák - nincsen benne társadalomkritika s egyéb ilyesmi - , ennek ellenére azért a sorok között mégis megbújik az önállósodás és az önmagunkba vetett hit kissé elcsépelt, ám valahol mégis érdekes kérdésköre. Persze, nyilván nem elsősorban ezért estem mérhetetlen szerelembe ezzel a könyvvel: Stroud regényének felépítésében, stílusában egyszerűen semmi kivetnivalót nem találtam - nem mintha kerestem volna... hogy őszinte legyek körülbelül a 40 oldal után csak úgy sodródtam a történettel, és meglehet, hogy mindenféle kritikai érzék kiveszett belőlem az olvasása alatt, szóval nem feltétlen kell hinnetek nekem, vállalom, hogy elfogult vagyok.

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefont olvasás közben - mintha csak egy ajtót nyitogattam volna a lapokkal. Nem volt szükséges egyszer sem semmiféle ráhangolós oldalpörgetés. Csupán kinyitottam, és ezzel a mozdulattal már be is léptem Stroud világába. Így, ennyire egyszerűen. S igazából már vagy 2 hónapja elolvastam, de akárhányszor megpillantom a borítóját nem csupán jelenetek, helyzetek ugranak be, hanem maga a hangulata is bekúszik a bőröm alá. Ez pedig ennyi idő elteltével nálam elég ritka.

Maga a történet és a létrehozott alternatív világ szintén érdekes és izgalmas, bár a történet talán annyira nem eredeti, de hogy őszinte legyek nem igazán érdekel, mert nálam simán elérte, hogy lélegzetvisszafojtva és a körmömet tövig rágva olvassam el az utolsó 40 oldalt. Mindezek mellett pedig A sikító lépcső esete bebizonyította, hogy bizony nem szükséges kellékei egy jó ifjúsági regénynek a hormontúltengéses szereplők és a szerelmi szál. Ezek nélkül is lehetséges egy igazán erős, belevaló és élvezetes regényt írni. Bár a szereplők közötti dinamika talán lehetett volna kicsit hangsúlyosabb is, hiszen a jellemek bőven elbírták volna szerintem, mert mindegyikük izgalmas és árnyalt, de azt mondom, egyefene, talán a következő részben. Nem is siránkozom ezen igazából, mert érdekes háttértörténeteket kaptam, s Deryn Sharp mellé most már Lucy Carlyle is felsorakozott a példás női főszereplők névsorába. (szerintem amúgy ők ketten egészen jól kijönnének egymással)

Én mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit elvártam, sőt: többet is. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. Minden adva van tehát ahhoz, hogy tűkön ülve várjam a folytatását. Mert ez jó. Tényleg nagyon jó.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
The Screaming Staircase
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 318

Ottolina és a Sárga Macska

Egyszerűen bájos és gyönyörű. Ezzel a két szóval tudnám leginkább jellemezni Chris Riddell meseregényét, az Ottolina és a Sárga Macskát. A kiadó 8 éves kortól ajánlja ezt a könyvet, amivel amúgy egyetértek. Bár ha a szülők felolvassák, akkor akár már fiatalabbaknak is nyugodt szívvel ajánlható. 

 Ottolina Brown a Borsszóró Toronyban lakik szőrös kis barátjával, Mr. Munroe-val, s együtt gondozzák a különleges gyűjteményeket, míg Ottolina szülei világ körüli úton vannak. A két jó barát egy nap azonban a tócsábatoccsanós játék közben furcsa dologra figyel fel: eltűnt ölebek plakátja lógnak városszerte, s emellett még értékes ékszerek is nyomtalanul tűnnek el. Vajon milyen összefüggés van a bűnesetek között? Ottolina és Mr. Munroe ennek járnak utána....

Chris Riddell, aki nem csupán írója, hanem illusztrátora is a kötetnek, egy igazi vizuális csodát hozott össze. Az illusztrációk olyan részletgazdagok és frappánsak, hogy akár percekre is elnézegethetik őket a gyerekek. A képek szerves részét képezik a szövegeknek, plusz jelentéseket adnak hozzá, sőt olykor a képek veszik át az uralkodó szerepet, s a szöveg csak képaláírásként szolgál. Az illusztrációk olykor képregényszerűen is működnek: feliratok garmadája ad további böngészési lehetőséget a gyermekeknek. 

A könyv nyelvezete is külön említést érdemel, hiszen igazán választékos és ötletes, plusz még nyelvi humorban sem szűkölködik. Gondolok itt például a Shika-Mikah Takarító Szolgálatra vagy a Ruhabehajtó Vállalatra – utóbbi feladata Ottolina ruháit szépen összehajtogatni. S ez még csak pár példa a vicces nevekből. A fordító, Ludman Anita, egy igazán igényes és szórakoztató magyar fordítást hozott össze, amit tényleg öröm olvasni. 

Nagybetűk, szellős sorközök, sok-sok kép és egy igazán mulatságos és izgalmas történet: minden adva van, hogy nagy kedvence legyen egy kisiskolásnak. Talán a könyvben olykor előforduló angolszász nevek miatt (Mr. Munroe, Jansen-Smith stb.), amik bár nem gyakoriak, de egy igazán kezdő olvasónak talán megnehezíthetik a dolgát, ha önállóan akar nekivágni az olvasásnak.  Ezért is írtam az elején, hogy egyetértek a kiadó által megjelölt korosztállyal. Szerintem 8 éves kortól már bátran ajánlható.

Chris Riddell: Ottolina és a Sárga Macska

Ottoline and the Yellow Cat

Fordító: Ludman Anita

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 171

Előttem az élet

"Az élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez a könyv átszáguldott rajtam. Néha-néha megállt, hogy egy kicsit jobban rám lépjen; hogy valami nyomot hagyjon mégis a sima felszínen. Reméltem, hogy erőteljesebb hatást fog gyakorolni rám. Tudjátok, azt az igazi kifacsarós, falhoz kenős élményt vártam, helyette viszont... nos, nem is tudom, pontosan mit is kaptam.

A regény főhőse és egyben elbeszélője Momo, aki - hát ne szépítsünk - egy "kurvagyerek". Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - kurvagyerekek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.

Lehet, hogy az előzetes elvárásaimmal voltak gondok. Mert akárhányszor elgondolkodom rajta, hogy mégis miért nem vált számomra ez a könyv A Regénnyé - így nagybetűvel - , nem tudok rá magyarázatot. Viszont azt megértem, hogy másoknak miért tetszhetett annyira: hiszen úgy szól a szeretetről, hogy az mentes mindenféle giccstől és nyáltól, s a haláltusáról sem egy piedesztálra emelhető, romantikus elképzelésekkel tarkított dologként beszél, hanem úgy, ahogy az megtörténik az életben: nincs benne semmi szép. Az emberi méltóság valahol elveszik ilyenkor az életben maradásért.

Érdekes volt ez a miliő is, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel,

különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. Tetszett ez a kulturális és vallási sokszínűség, és a sorokból áradó halvány mélabú is. 

S látjátok, mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy valahogy mégsem találtunk egymásra. Nem is tudom, mit vártam vagy mit kerestem, de egy icipici plusz hiányzott. Talán Momo hangja. Az az igazság, hogy nem mesélt számomra hallhatóan. Mert hát biztos nálatok is van ilyen olykor bizonyos könyveknél, hogy valóban megszólal az elbeszélő: ott duruzsol a füledbe, és szinte megbabonáz. Az ilyen típusú könyvek nekem mindig "hűha"-élmények - függetlenül a tartalomtól. S valahogy itt ez most nem történt meg. Ezt eléggé sajnálom. 

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet

La Vie devant soi

Fordította: Bognár Róbert

Kiadó: Ulpius-ház Kiadó

Oldalszám: 300

A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

Nem létezik, hogy Mr. Darcy vagy Wentworth kapitány a szexre hajtott volna... egyszerűen nem lehetséges. Ez a könyv (Allan Pease és Barbara Pease tanulmánya) egy kicsit összetörte bennem a romantikát. Utolsó, elkeseredett lépésként elővettem a férfi ismerőseimet, és megkérdeztem tőlük: nekik mit jelent a szerelem? Nos hölgyeim, a válaszok tényleg kiábrándítóak valahol.

Jó, az tény, hogy a szerelmet mindig is túlgondoltam - velem sose volt egyszerű. Ha maradt egy percnyi szabadidőm, azt agyalással töltöttem ezekben az időszakokban. Mindent túlkomplikáltam mindig. Ha az én szerelmi életemről van szó, egy romantikus, naiv fruska vagyok, aki elhiszi azt a szerelmet, amiről a könyvekben olvas. Hogy például nehéz rátalálni az Igazira, s ha megtaláltad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. De a kutatások szerint egy emberre másfél millió (!) Nagy Ő jut. A tudomány mindig is lelombozott... 

"... a mai férfi a vizuális ingereket, a nő egészségének, termékenységének, fiatalságának jeleit, a nő a férfi hatalmának, társadalmi helyzetének, elkötelezettségének, vagyonának külső jeleit találja izgatónak."

Röviden ez lenne a vonzódás kulcsa a könyv szerint, plusz a kémia. Mintha minden nőben ott lakozna valahol egy dopaminnal és oxitocinnal elöntött Mrs. Bennet.

Hogy valójában mi késztetett mégis ennek a könyvnek az elolvasására, az az volt, hogy tényleg kíváncsi voltam, hogy a tudományos világ szerint mi ez az érzés, amit mindenki ismer vagy ismert valaha, de szavakba önteni mégis csak kevés kivételes embernek sikerült. Mi ez az érzés, ami képes ennyire felforgatni a hétköznapjainkat; amiről sokan azt hiszik, hogy ez az élet egyetlen értelme, s persze az is érdekelt, hogy valójában hogyan is gondolkodik erről a másik nem.

Nos, a könyv már a címével félig le is lőtte a poént az utolsó kérdésemnél.

Amit felvázolt a szerelemmel kapcsolatban a könyv - hogy a férfiak szemében elsősorban vizuális ingerek, a kémia és a gondoskodással kapcsolatos vágy keveréke; a nők szemében pedig az erőforrások, a kémia és a számukra tökéletes apakép megtalálásának olvasztótégelye - , én ezt valahol el tudom fogadni, tényleg. De valahogy mégsem ennyire egyszerűnek látom. Valahogy úgy gondolok erre inkább mint valamifajta alapra, amire még legalább tíz emeletnyi tégla kerül. Mert valljuk be őszintén, ha ennyire egyszerű lenne ez az egész szerelem dolog, akkor nem lenne olyan nehéz megfogalmazni ezt az érzést, nem? vagy csak próbálom ezzel vigasztalni magam

A Pease házaspár a szerelmet a bedrogozottak állapotához hasonlítják, MRI és egyéb vizsgálatokkal kimutatták, hogy egy szerelmes agya nem igazán különbözik egy kokainfüggőjétől: ugyanazok az agyi áramkörök gyulladnak fel, mintha drogot használnának. A kutatók a szerelmet azokkal a biológiai folyamatokkal hozták kapcsolatba, amelyek az eufóriához, a farkaséhséghez és az addikcióhoz szorosan kapcsolódó dopamin kiválasztását kísérik. 

Maguk a kémiai folyamatok tényleg érdekesek voltak, illetve az is, ahogy boncolgatni kezdték a modern kor hatását a szerelem ideájára. Hogy tulajdonképpen az utóbbi 50 évben - leginkább a média és azon belül is a romantikus filmek hatására - mennyire megváltozott a szerelem felfogás, mennyire mást várnak manapság a férfiak és a nők egyaránt a másik nemtől. A férfiak szépségről alkotott fogalmát ugyanis iszonyatosan megváltoztatták az agyonphotoshoppolt, a soha nem létező tökéletességet képviselő bombanők, akik tulajdonképpen még a való életben sem léteznek, csupán a képeken. Egy illúzió az egész, aminek a csapdájába rengeteg férfi belesétál. 

S ott vannak még a kifejezetten nőknek készült romantikus filmek is, amiket azért tartanak károsnak a szerelmet illetően, mert szintén egy nem létező férfiideált állítanak a mozivászon élére: olyan férfiakat, akik hajnalig lelkiznek és rágódnak az érzéseiken, akik a szerelmet nőként fogják fel. Csakhogy - mint mondják - ilyen férfi ugyanúgy nem létezik, ahogy a tökéletesen hibátlan kinézetű bombanő sem.

Annak ellenére, hogy a könyv néhol eléggé lelombozott, mégis azt mondom, hogy voltak igazán érdekes és megszívlelendő részei, s a kérdéseimre a válaszokat nagyjából úgy vélem, hogy megtaláltam benne. A nyelvezete nagyon egyszerű, nem igényel semmiféle előzetes ismereteket - mondhatni konyhanyelven van megfogalmazva, és emellett még el is szórakoztatott. Szerintem időkitöltésre - ha éppen nincs ötlete az embernek, hogy mit olvasson - vagy kíváncsiság kielégítésére egészen megfelelő könyv. 

Azért a romantikus lelkületűeknek csak óvatosan ajánlott!

Allan és Barbara Pease: A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

Why Men Want Sex & Women Need Love

Fordító:  Sóvágó Katalin

Kiadó: Park Kiadó

Oldalszám:  296

Hogyan legyünk tökös csajok?

A magyar címmel vannak fenntartásaim. Gondoltam, ezt már az elején közlöm mint tényt. Kiegészítve azzal, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit kifogásolok ebben a könyvben. 

Meg még pár meredekebb dolog.

De lényegében azt mondhatom, hogy képzeletben eléggé lepacsiztam Caitlin Morannel. 

A feminizmus valódi szellemisége Virginia Woolf írása óta érdekel. Azóta gondolkodom rajta, olvasok és befogadok. Sok könyv szerepel még a terveim között ebben a témában, s a tételek egyre csak gyarapodnak az idő előrehaladtával, ám Moran könyve most kicsit beelőzte mindet, és felborította a nem létező ütemtervemet. Ám kezdjük azzal, hogy miért nem akartam ezt a könyvet se megvenni, se elolvasni: először is maga a cím. Mikor először megláttam a boltok polcain, azt gondoltam, hogy köszönöm, én már pedig nem kérek olyan könyvet, aminek a borítójára olyasmit nyomatnak, mint a Hogyan legyünk boldogok, szerelmesek, sikeresek, családanyák, feleségek stb. ... vagy jelen esetben éppen tökös csajok. Mert hogy az elvek, ugye. Nekem ne akarja megmondani egy totál ismeretlen ember, hogy hogyan éljem az életem helyesen vagy hogyan teljesítsem be önmagam meg a hasonló blablák. Mert ezt így ne már... Tökös csaj meg köszönöm, végképp nem akarok lenni. Először is azért, mert nos... nő vagyok. Töketlenül. S ez így nekem teljesen megfelel. Se fizikailag, se lelkileg nem akarok tökös lenni. Egyszerűen nem szerepel az önmegvalósítási listámon.

Szemforgatva és fanyalogva hagytam ott érintetlenül a bolt polcán, s inkább továbbálltam a gyerekkönyves részlegre.

S aztán hogyhogy nem, egy nap mégis egyszer a pénztár előtt találtam magam, ahogy ezt a könyvet szorongatom. Mert hogy hallgattam az okosabbakra (jelen esetben Bridge-re és Lobora), és hajlandó voltam egyáltalán leemelni a polcról. Most mondanám, hogy már az első oldalak megfogtak, mikor leültem a boltban beleolvasni, de nem mondom, mert nem így volt. Inkább az segített a mérleg serpenyőjét elbillenteni, hogy fellapoztam a későbbi oldalakat, ahol ha jól emlékszem éppen a pornóiparról és annak hatásairól elmélkedett. Ebből elolvastam féloldalt, majd határozott mozdulatokkal a pénztárhoz battyogtam. Hát valahogy így volt. 

Nos, a címével ellentétben Caitlin Moran nem kívánja megmondani, hogy hogyan legyél tökös csaj. Vagy bármi más. Legalábbis nem egészen. Ő csupán mesél a saját élményeiről, miközben elmélkedik a nőiség mibenlétéről és a nők jelenlegi, illetve múltbéli helyzetén. Könyvében végigjárja a nőiség legfontosabb állomásait - az első menstruációtól kezdve a karrieren, a szerelmeken, a házasságon és a gyerekszülésen át egészen az öregedésig - , s minderről saját szemszögén keresztül beszél, ám mindezt valahogy mégis úgy teszi, hogy a sok röhögés közepette (mert bizony elég gyakran sitcomba illő jelenetek bukkannak fel), azért mégiscsak elgondolkozzon az ember egy-két dologról. 

Moran nyíltan beszél mindenről: nem szépít, nem hallgat el. Még az olyan kínos témánál sem mint az abortusz, a szexuális zaklatások vagy éppen a a rejtett szexista megjegyzések, amik lehet hogy elsőre nem is esnek le nekünk - vagy akár később se. Volt hogy szinte pofán csapott, megijesztett, megdöbbentett, de a legtöbb esetben mégis csak hevesen bólogattam. Utóbbit leginkább az esküvő témája váltotta ki belőlem. Sokáig én is úgy voltam, mint a legtöbb lány és nő: hittem, hogy ez lesz a legszebb nap az életemben, aminek "meg kell adni a módját." Az utóbbi hónapokban valahogy mégis inkább úgy vagyok, hogy egyszerűen sajnálnám azt a rengeteg pénzt egyetlen nap alatt elbulizni. Főleg úgy, hogy belegondolok, hogy azt mennyi minden más, értelmesebb dologra is elkölthetném. Utazásra (egy angliai körtúra simán kijönne belőle!), bútorokra, házra vagy akár fotós felszerelésre is. Bár ez eléggé prózai, és talán jogosan kérdezhetitek tőlem, hogy hova tűnt belőlem a romantika... De ez a nap szerintem nem erről szól. Erről kéne, hogy szóljon valóban, de a gyakorlatban mégsem így van. A gyakorlatban tényleg az van, hogy mindenkitől csak azt hallgatod, mit és hogyan kéne csinálnod, hallgatod a fanyalgásokat, és igen, a vendégek 75%-a az óráját fogja bámulni, hogy mikor léphet már le valami kifogással... s persze, a tervezgetés és megvalósítás fázisaiban rá kell hogy jöjj, hogy bizony ha egyediséget szeretnél vinni az esküvődbe (és nem a szocis művházas, piros-fehér szalagos, mulatós zenés, pörköltes és töltött káposztás hagyományos valamit szeretnél), akkor 

1. menj hozzá egy milliomoshoz 

2. legyen lelkierőd megküzdeni a hagyománypártolókkal

... és akkor még nem is beszéltem arról, hogy úgy egyébként is mekkora lehúzás ez az egész esküvő dolog. Minden tekintetben. Egyszerűen illúzióromboló. Akárhányszor ezt előadtam valakinek vagy komplett idiótának tartottak vagy nem vettek komolyan. Tényleg kezdtem furának érezni magam és nem normálisnak, aki folyton csak a problémát és a kifogásokat keresi mindenben, de most azért egy picit megnyugodtam, ahogy olvastam Moran eszmefuttatását a témában. Legalább nem egyedül vagyok nem normális.

 Bár az öltözködés... az öltözködés más kérdés. Itt valahogy nem mindig értettünk egyet. Félre ne értsetek, nem vagyok az a fajta, aki hetente tesz egy nagy bevásárló körutat, s hazaérkezik egy lényegesen vékonyabb pénztárcával és vagy tíz, nadrágokkal és szoknyákkal tömött szatyorral. Nem. Viszont szeretek öltözködni - s az utóbbi évben jöttem rá, hogy igazából mennyire. Bár továbbra is az ésszerű határokon belül vagyok, ám ha belebotlok egy olyan igazán nekem való darabba, nem sokáig gondolkodom, hogy megvegyem-e. Mert tényleg rájöttem, hogy szeretem kifejezni magam a ruháimon keresztül; önmagam minden árnyalatát, amit csak ismerek: s ehhez nem elég egy négy darabból álló ruhatár.  

S talán azóta szeretem ezt, mióta kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. S a legújabb felfedezésem, hogy a magassarkúkat is szeretem. Sokáig lázadtam ellenük a lábammal együtt, de az utóbbi időkben nem csupán megbékéltem velük, hanem egyenesen imádom őket. Tényleg. Valahogy magabiztosabbnak érzem bennük magam; kecsesebbnek és nőiesebbnek. Lehet, hogy ez hülyeség egyébként, és túl sok mindent próbálok ebbe belemagyarázni, de tényleg így érzem. 

A táskamániám pedig egyidős velem, de sose volt rá lehetőségem, hogy igazán megéljem. 

De amúgy a méregdrága cuccok feleslegességét tekintve egyetértek. 

S itt van az anyaság kérdése is, ami egyszerre megrémít és érdekel. Megrémít, mert iszonyat felelősséget és odaadást követel, és mert tudom, hogy az egész nem csupán rózsaszín csillámpor. Tudom, hogy fel kell adni érte a jelenlegi életemet, és tudom, hogy meg kell erősödjek annyira önmagamban, hogy az évek alatt később ne vesszen el a személyiségem az anyaság dzsungelében. Szeretnék még akkor is önmagam maradni, de úgy, hogy emellett jó anya is legyek. Jelenleg ez az egész még ijesztőnek tűnik számomra.

Viszont olyan szempontból nagyon is érdekel, hogy vajon milyen érzés lehet valakit annyira és feltétel nélkül szeretni. Milyen érzés, ha valaki ennyire tőlem függ. Ha valakinek én vagyok a példakép, és ameddig csak lehet, a kezét fogva vezetem az útvesztőkön keresztül. Az anyaság megváltoztatna, egy új arcomat mutatná (önmagamnak is), és egyre kíváncsibb vagyok erre a soha nem látott oldalamra. 

Moran se a szülést, se az anyaságot nem csomagolta rózsaszín díszdobozba, ahogy a legtöbben teszik. Nyíltan beszélt a nehézségekről - amik engem leginkább érdekelnek - , s persze arról, hogy vajon egy nőnek mennyiben lehet kizárólagos életcélja a gyerekvállalás. Erről sokat beszélgettünk korábban egyik barátnőmmel - aki azóta boldog anyuka lett :-)  - , s valahogy sose tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Mert bizony ketyeg az a biológiai óra, tehát van egy időintervallum, amin belül meg kell hozni ezt a döntést. Ám ha az ember nem biztos magában, nem feltétlen jó, ha mégis a gyerekvállalás mellett dönt, mert nem biztos, hogy úgy fogja megélni, ahogy azt kell. S az se neki nem jó, se a gyereknek. Másfelől viszont az is igaz, hogy ebben a kérdésben bizony nehéz magabiztosnak lenni... ördögi kör.

Moran a könyvében egy egészen érdekes és szimpatikus női képet állított elém. Magyarán, "legyél az, aki lenni akarsz" - ami bár eléggé közhelyesnek hangzik (és hát valahol tényleg az is), de ha jobban belegondolunk, a társadalmi elvárások miatt ez mégsem olyan egyszerű. Tetszett a nyíltsága és szókimondása - pedig voltak fenntartásaim, hogy be tudom- e fogadni ezt a fajta kendőzetlenséget -, és elég sok gondolata beindította a fogaskerekeimet, méghozzá annyira, hogy aztán még napokig kattogott rajtuk az agyam. A humora és a stílusa pedig csak hab volt a tortán. Nekem totálisan bejött, és tényleg egy percig nem bántam meg, hogy végül a vásárlás mellett döntöttem.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok?
How To Be a Woman?
Fordította: Bakonyi Berta
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 311

Maléna kertje

Maléna kertje különös világ, amely mégis valahogy ismerős. Kellemesen elringató, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben, szinte észrevétlenül befészkeli magát az olvasó fejébe, s mire észbe kapna, már ott ücsörög az illatozó hársfa tövében, és tücsökciripelést hallgat. 

Ez a könyv egyszerűen tünemény, a szó legszorosabb értelmében. Ráérősen, lassan folydogál - már egy mai ifjúsági regényhez képest -, s talán pont ebben rejlik a titka. Vagy is ebben is.  Ahogy beléptem Maléna kertjébe, mintha kiléptem volna egy picit az időből, s talán ebből a világból is. 

Kicsit olyan, mintha a mágikus realizmus begyűrűzött volna a lapok közé: ott is van a mesei varázslat, meg nem is. Éppen csak egy leheletnyi finomság ez benne - Szirillt, a beszélő tücsköt leszámítva szinte észre sem vehető.  Pedig ott van a véletlen  találkozásokban, a nagy egymásra találásokban, a régi idők történeteiben, melyek át - meg átszövik a jelent. S talán egy kicsit magában Malénában is ott van ez a pici mesei varázslat.

Magáról a történetről annyit, hogy a főszereplő kislány, Maléna nagyon sokat van egyedül, mert szülei folyton dolgoznak - elhivatottságból, és persze azért is, hogy megteremtsék maguknak és gyermeküknek azt az életszínvonalat, amiről álmodtak. Maléna igazán felelősségteljes, komoly kislány, aki anyukája reggel sebtiben a cetlire firkantott utasításait mindig betartja, ám eközben iszonyatosan magányos. Nagy vágya, hogy a tengerparti nyaralása helyett inkább a kert végében levő hársfa ágai közé épített bunkerben töltse a nyarat a szüleivel, nyugalomban és békében. Egyetlen barátja, Szirill, a beszélő tücsök, aki nem csupán társaságot nyújt neki, hanem sok bölcsességre is megtanítja. Egy nap azonban véletlenül találkozik a maszatos, szintén magányos és kissé elveszett Janóval, s hamarosan barátok lesznek. Maléna tiszta, rendben tartott kis életébe ekkor belépnek azok az apró kis kalandok, amely egy gyermekkorból sem hiányozhatnak, s az álmok szépen, lassan valósággá kezdenek válni. 

Igazából az is tetszett a könyvben, hogy tele volt azzal a jóleső harmóniával. Úgymond klasszikus gonosz szereplők egyáltalán nem voltak, s lám mégis folyt ez a gyermeki történet a jó és a rossz összecsapása nélkül - itt csak emberek voltak, köztük olyanok is, akik olykor rossz döntéseket hoztak ugyan, de azt is a mások boldogulása, remélt boldogsága miatt hozták. S persze ott voltak a gyermekek, akik ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit elszenvedték. Kicsit kesernyés volt néhol emiatt a történet íze, de éppen hogy csak pár csepp - pont annyi, amennyi kellett belőle.

Az írónő stílusa egészen különleges, azt mondanám, kicsit olyan montgomery-s. Valahogy mindig Anne Shirley világát idézte meg bennem, pedig ha jobban belegondolok, nem sok köze van a két regénynek egymáshoz. Talán egy picit a hangulatuk hasonlít. Talán. Simonyi Cecília illusztrációi pedig egyszerűen lenyűgözőek és elvontak - tényleg igazán művésziek. Hosszú perceken keresztül nézegettem a képes oldalakat, s az illusztrációkba legalább annyira belemerültem, mint magába a szövegbe. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a gyerekregény egy igazán, de igazán kellemes meglepetés volt számomra. Kár, hogy csak ennyire szedett-vedetten sikerült írnom róla. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Illusztráció: Simonyi Cecília

Kiadó: Naphegy

Oldalszám: 240

Kedvenc illusztrátoraim

Avagy egy újabb lista, mert miért is ne

Amióta gyerekkönyvekkel foglalkozom, meghódítottak maguknak az illusztrációk. Persze, a festészet már korábban is a szívem csücske volt, de az illusztrációkat tekintve Szegedi Katalin, Réber László és Kass János munkásságán túl nem nagyon láttam. Aztán szépen, lassan jöttek a nevek, s a hozzájuk társított stílus, s bizony lettek olyan művészek, akiket már az első pillantástól fogva rajongva csodálok. Vannak, akiket a színhasználatuk miatt kedvelek; vannak, akiknek a jellegzetes figuráiért vagyok oda; van, akinél szeretem a képein visszaköszönő édesbájos harmóniát; s vannak bizony olyanok is, akiknek az elvontságát, az újszerű látásmódját kedvelem.

Nehéz megfogni, milyen is a jó illusztráció. Én valahol azon az állásponton vagyok, hogy a szövegnek és a képnek egyenrangúnak kell lennie, vagyis az illusztráció ne csupán a leírt szavakat ábrázolja, hanem mutasson túl rajtuk: egészítse ki, folytasson vele párbeszédet - legyen tényleg szerves, elhagyhatatlan része a könyvnek. Persze, egy gyerekkönyv-illusztrációnak még sok más, pszichológiai kritériumoknak is meg kell felelnie (mint például az arckifejezések könnyű leolvashatósága, egyértelműsítése; vagy hogy a szövegnek azokat a fontos momentumait emelje ki, ami alapján a gyermek csupán a képek alapján is képes legyen elmesélni a történetet stb.), de ez persze már más tészta. 

Jelen lista elkészítésében csupán a saját ízlésem és intuícióim játszottak szerepet. Nem lesz hosszú felsorolás, tényleg csak a számomra legeslegek. Majd később persze, lehet hogy bővítésre szorul majd, sőt biztos vagyok benne.
Lássuk hát:

Benjamin Lacombe

Az első számú szuperkedvencem, akinek a könyveiért majd' megveszek, mert mindegyik egytől-egyig tényleg művészi. Mármint komolyan. És hihetetlenül frusztráló ám, hogy nemhogy magyarul (hah! na persze...) , de még angolul se nagyon találni tőle könyvet... Legalábbis azokat, amikért annyira ácsingózok, mint például az Ondine vagy a Madame Butterfly. Az Ondine-t volt szerencsém látni élőben is egy spanyol kiadásban, és hadd ne mondjam, a szívem sajdult bele, olyan gyönyörűséges.

Nicoletta Ceccoli

Imádnivalóan beteg és szürrealista. Mintha Carroll Csodaországából pottyant volna ide. A Cinderella (Hamupipőke) általa illusztrált változata jelenleg beszerzés alatt áll.

Egri Mónika

Sopotnik Zoltán: A fahéjas kert című könyvéhez készült illusztráció

De bizony a magyarok között akadnak kedvencek, ilyen például Egri Mónika, aki teljesen más stílusban alkot, mint a fentebb említett két művésztársa. Rá először Fésűs Éva Mesebeszéd című könyve kapcsán figyeltem fel, ahol egyszerűen magával ragadott rajzainak bája és kedvessége. Egyszerűen imádnivaló, és pont.

Agócs Írisz

Agócs Írisz munkái szintén a kedvességükkel nyűgöznek le elsősorban. Már nem is emlékszem, melyik volt az a könyv, amelyiknél felfedeztem őt magamnak, talán a Cipelő cicák lehetett az, ahol sokkal inkább a képi megjelenítés vonzott, mintsem maga a szöveg. Szeretem, hogy rajzai olyan egyszerűek, és hogy gyakran alkalmaz pasztell színeket. Agócs Írisz stílusa tényleg egy fogalom, első pillantásra is felismerhető. Érdemes böngészgetni a blogján is (a kép feletti link), tele van csudálatosabbnál csudálatosabb illusztrációkkal. * sóhaj * Ha egyszer lesz gyermekem, biztos vagyok benne, hogy tőle fogok képeket rendelni a gyerekszoba falára.

Az egyáltalán nem létező tervezett olvasmányaim listája

Szeretek listázni. Szinte már-már kényszeresen gyártom a pro-kontra listákat minden egyes döntésem előtt; szeretem kilistázni a tervezett menüsort egy-egy nagyobb alkalomra; egy kis füzetemben vezetem a megnézett illetve megnézendő filmjeimet, s még ki tudja milyen kuszaságokat igyekszem átlátható sorokba rendezni. Ez így első hallásra talán egy igen pedáns személynek is beállíthatna engem, de a látszat csal. Inkább azt mondanám, hogy törekszem a rendre az én kis személyes káoszomban.

S bizony, ha könyvekről van szó, akkor bizony végeláthatatlanul sok variáció előfordulhat a listákból - bár bizonyos szintig ezek elvárásokat is támasztanak az ember elé, és az elvárásokkal sose voltam jó viszonyban, szóval könnyen skizofrén helyzetekbe kerülhetek ilyen esetekben. Mint például most is. Mióta Amadea a blogján felhozta, hogy miket tervez az idei évben, azóta ezen kattog nekem is az agyam, folyton csak bámulom a könyvespolcaimat, és csak röpülnek fel a képzeletbeli listámra a különféle címek, és egyszerűen nem hagynak nyugodni. Szóval, akkor miért is ne, hát essünk neki ennek a tervezett olvasmányaim   - egyébként egyáltalán nem létező - listájára.

Maléna kertje  - ezt vasárnap már el is kezdtem ám - virtuális hátbaveregetés magamnak.

Előttem az élet - mert PuPilla ajánlója után úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképp muszáj.

Marija Morevna és a Halhatatlan - mert mindenki, kivétel nélkül, olyan szupereket írt róla, és már tudom, hogy ez bizony maradandó élmény lesz.

Kraken - Amadea és Ilweran ajánlója óta piszkálja a fantáziámat, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy beszerezzem-e.

Értelem és érzelem - mert minden évben kell egy Austen, ráadásul ez lesz az utolsó regénye, amit még nem olvastam. Aztán jöhetnek az újraolvasások.

A nagy Gatsby - Fitzgeraldra Hemingway Vándorünnepe óta kíváncsi vagyok. S hát mivel is kezdhetném az ismerkedést, mint a leghíresebb regényével?

Hattyútolvajok - mert a festészet és az alkotás a témája. Ennél többet szerintem nem is kell mondanom.

Magányos vadász a szív - még a nyáron láttam a Love Song for Bobby Long című filmet, és teljesen rabul ejtett. Na, és ott emlegették folyton ezt a könyvet, úgyhogy villámgyorsan be is szereztem. Bár már egyszer nekiestem még a nyáron, de aztán félreraktam. Ebben az évben pedig végigolvasom.

Changeless - Alexia Tarabotti különös furcsa világa bevonzott teljesen tavaly, úgyhogy folytatnom kell a sorozatot és kész.

Egy jó házból való úrilány emlékei - Beauvoir régóta piszkálja a fantáziámat, talán Woolf óta kacsingatok felé.

Galaxis Útikalauz stopposoknak- a húgom egyszerűen egy zseniális posztot kerekített erről az olvasmányáról, és hát nem akarok lemaradni a belsős poénokról sem.

A sündisznó eleganciája

Bár nem tagadom, még vannak jelentkezők, akik ott ácsingóznak a polcaimon, meg persze az is elképzelhető, hogy egy hét múlva már módosítanám is ezt a listát, de most jelenleg, ebben a szent pillanatban ők a legbiztosabb tervek.

Két kupac könyvkupac

Egy regény rabjai

"Az idő a kozmosz ragasztója, Thursday. Óvatosan kell szétoperálni, mert ha rángatod az eseményeket, a végén úgy homloklebenyen csapnak, mint a hat lépésről hozzád vágott káposztafej."

Mivel is lehetne jobban visszahozni a valahol elhagyott olvasási kedvet, mint egy könnyed, humoros, különféle irodalmi világokat megidéző könyvvel? Hát én nem nagyon tudok jobb alternatívát... Az első idei olvasmányomon rengeteg nevettem, többet mint egy Wodehouse regényen szoktam, szóval ennél jobban nem is kezdhetném az évet. Nem tudom kicsoda ez a Jasper Fforde, és hogy juthat eszébe ennyi zseniális sületlenség, de az biztos, hogy most legszívesebben jól körbeölelgetném őt ebben az akut szeretetrohamomban.

A Jane Eyre-esetet még vagy két évvel ezelőtt olvastam, és emlékeztem arra, hogy ahan, tökre tetszett, de ahogy hallottam a második rész megjelenéséről, valahogy nem rohantam azonnal érte a könyvesboltba. Mindenesetre végül most decemberben mégis csak beszereztem, és az lett a cseppet sem elfogult véleményem, hogy ez a rész bizony jóval felülmúlta az előzőt. Szóval, kedves kiadó, itt vagyok és tűkön ülve várom a sorozat többi részét. 

Zseniálisan és irigylésre méltóan elborult ennek a regénynek a világa, ahol veszedelmes harcok folynak egy könyv díszdobozos kiadásáért; ahol némely kattant alakok odaadásuk jeléül kedvenc művészük nevét viselik, és vannak olyan szerencsések, akik fizikailag beléphetnek a könyvek világába. S a Juriszfikciót, a minden könyvek könyvtárát pedig inkább nem is említem, ahogy az irodalmi detektíveket sem - óóó, igazi álomállás lenne! 

Thursday Next valahol Stephanie Plummal állhat rokonságban: ugyanolyan kemény és szórakoztató csaj, aki miközben üldözi a gonoszokat vagy éppen menekül előlük, sosem felejt el egy-egy sziporkát bedobni, még a leglehetetlenebb helyzetben sem, s persze a sors is szereti rajta próbálgatni a humorérzékét. A Szép remények férfigyűlölő Miss Havishamjével - aki nem mellesleg a mentora - pedig igazán remek párost alkotnak.

A sok idő-, tér-, világ- és fikcióbeli ugrással abszurd módon mozgalmas cselekmény rántja be magával az olvasót, ám mégsem lesz az egészből egy követhetetlen katyvasz. De azért az embernek mégis csak észnél kell lennie olvasáskor, ez a könyv tényleg teljes figyelmet érdemel, amit hogy őszinte legyek, nem is olyan nehéz megadni neki. A rengetegsok irodalmi utalás és játékosság egész egyszerűen ellenállhatatlanná tette a szememben a történetet, szinte lubickoltam a lábjegyzetekben elsuttogott mondatokban és az olykor látszólag random módon beszúrt irodalmi művek megidézésében. 

Minél jobban belegondolok, annál inkább zseniálisnak tartom ezt a könyvet. Nemcsak olyan üres szórakoztatás ez: minden kétséget kizáróan Jasper Fforde nem csupán humorérzékből kapott igen nagy adagot, hanem műveltségből és intelligenciából is. Ha ezt a három összetevőt jó alaposan összegyúrjuk, lám meg is kapjuk az Egy regény rabjait. 

Kedves Thursday, még találkozunk!

Jasper Fforde: Egy regény rabjai
Lost In a Good Book
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó: Cor Leonis
Oldalszám: 401

u.i.: bár khm-khm a betüvirrusokkal kicsit jobban is vigyázhattak volna a magyar kiadásnál. De az is lehet, hogy csak néhány szövegelő szórakozott. Mindenesetre egy hatalmas ölelés jár a Cor Leonisnak, hogy kiadták, és őszintén remélem, hogy nem állnak meg a második résznél :-)

Az utolsó kép pedig Thomas Allen alkotása, amelyet Thursday Next alakja ihletett.

Mégis csak egy év végi összegzés...

Valaki megkérdezte tőlem, hogy írok-e ide év végi összegzést. Ha igazán őszinte akarok lenni, nem terveztem, mert nem igazán van mit összegeznem most könyvek terén. Keveset olvastam, iszonyatosan keveset, mert ebben az évben folyton csak a saját életemen kattogott az agyam. A kórházakba gyakrabban jártam szinte, mint a könyvesboltokba. Volt hogy hozzám jöttek látogatóba, volt hogy én mentem. Nehéz és eseménydús év volt ez - különösen az utolsó öt hónap. Köszöntések és búcsúzások váltogatták egymást. Valaki érkezett, valaki elment. Az élet már csak ilyen. Egyszerűnek hangzik, pedig nem az.

Ebben az évben sokszor húzódtam be a csigaházam menedékébe, és becipzároztam a lelkemet. Nehéz volt velem, tudom - főleg, amikor hetekre, hónapokra eltűntem a beszélgetésekből, és még egysoros válaszleveleket sem írtam. De nagyon szépen köszönöm minden barátomnak, aki rendületlenül és megállíthatatlanul kopogtatott azon a bizonyos csigaházon, és mesélt, és érdeklődött - lehet nem érződött rajtam, de sokat jelentett nekem, tényleg. 

Tudjátok, most valahogy várom a szilvesztert, hogy szimbolikusan magam mögött hagyjam végre ezt az egész évet, és egy új fejezet kezdődhessen. Persze, nyilván nem teljesen így lesz, mert egy éjszaka nem szakítja meg a folyamatosságot, nem varázsol nekem teljesen üres lapokat, s az idő szövetéből se tépi ki azokat a részeket, amiket szívem szerint kivagdosnék egy hatalmas ollóval. De valahol a január 1-je mégiscsak egy új kezdet, egy új fejezet - amit reményeim szerint már P. G. Wodehouse fog írni nálam, és nem valami hatásvadász, nyomasztóan realista író.

De ha már az íróknál tartunk, azért lássuk csak, mely könyveket is emelném ki ebből az évből. Bár keveset olvastam, de nagy szerencsémre mindig jó és feledhetetlen élményekkel gazdagodtam. Most valahogy mindig beletaláltam a szuper könyvekbe. S ez azért mégis csak egy nem elhanyagolható pozitívum.

Charles Dickens: Szép remények

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

 

Claire Tomalin: Jane Austen élete

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Victoria Schwab: Az Archívum

Nos, mindenkinek Nagyon Boldogságos Új Évet Kívánok, legyen minden szebb, jobb a következő évben, és ne kerüljenek el senkit se az igazán fantasztikus, fotelbe szegezős, hajnalig maguknál marasztalós könyvélmények. :-)

Minou szigete

 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal