Van az úgy, hogy az ember lánya legszívesebben fogná a hátizsákját, és csak úgy felpattanna egy vonatra, ami ki tudja hova visz, milyen irányba és hol lyukadunk ki vele végül. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hiszen az utazás csodája úgymond belém lett nevelve. Már egészen kicsi koromtól kezdve magamba szívtam mindazt, amit ezek az élmények adhatnak - s bár manapság az utazást mint olyat már nem művelem olyan gyakran, mint valójában szeretném illetve ahogy gyerekkoromban megadatott, de kétévente azért mégis csak fel szokott belőlem törni az az érzés, hogy menni kell. Mindegy hova, csak menni. Világot látni, felfedezni, tapasztalni, megismerni. Apukám folyton azt mondta, hogy az út maga sokkal fontosabb mint maga a cél - és évek múlva rájöttem, hogy ebben bizony nagyon igaza volt. 

Ebben az évben ismét feltört belőlem az utazás iránti vágy, ami ilyenkor elnyomhatatlan és minden gondosan  megtervezett dolgot maga mögé utasít. Január 1-jének reggelén már hangosan ki kellett mondanom azt, amit már hónapok óta éreztem, hogy ott lappang bennem valahol, és végül utat is tört magának: ebben az évben bizony kozmopolita leszek! Elővettem hát a hatalmas atlaszomat, és órákon át böngészgettem, illetve tervezgettem, hogy a világ mely szegleteit látogatjuk meg ebben az évben - lélekben már utaztam, s utazom azóta is. Bill Bryson könyve nem véletlenül jött hát velem a könyvesboltból.

Én nagyon tudok szimpatizálni az olyan emberekkel, akik egyszer csak fogják magukat és a hátizsákjukat, és nekiiramodnak a nagyvilágnak. Bill Bryson is így tesz ebben a könyvében: bejárja egész Európát az Isten háta mögötti norvég kisvárostól, Hammerfesttől egészen Ázsia kapujáig, Isztambulig valamennyire megtervezetten - ám utazásában bőven akad spontaneitás is. Még hozzá az a fajta, amit iszonyatosan tudok irigyelni: hiszen biztosan meg lehet annak is a hangulata, amikor egy új városba érkezve nem tudod még, hogy pontosan hol fogod lehajtani a fejedet éjszaka, - és ebből adódóan - addig maradsz egy helyen, ameddig csak kedved tartja. (persze, azt azért hozzátenném, hogy ehhez nem csupán bátorság és spontaneitás kell, hanem pénz is, bőven. ) De azért mégis csak jó ábrándozni egy olyan utazásról, ahol különösebb ütemterv nélkül indul útnak az ember, nem?
Ez a könyv igazából egy útibeszámoló, melynek lapjain az író útját követhetjük végig Norvégia legészakibb pontjától egészen Isztambulig. Látnivalókban, kalandokban és humoros meglátásokból nincs hiány - miközben iszonyatosan irigykedtem erre a pocakos amerikai fickóra, rengeteget nevettem olvasás közben, és ráadásul az utazásról mint olyanról alkotott gondolataink és érzéseink egészen sokszor megegyeztek.

Hogy őszinte legyek, tök szívesen leülnék Brysonnal egy pubba egy hideg sör mellé, és meséltetném az utazásairól és az ott szerzett élményeiről. Mert hogy tényleg élvezetesen mesél róluk. A legkedvesebb

számomra a Hammerfestben tartózkodása volt, amikor 36 órát buszozott a hó lepte, Isten háta mögötti kisvárosba, hogy láthassa az északi fényt (ehhez két hétnyi eseménytelen ott tartózkodás kellett egyébiránt, amit rendkívül szórakoztató módon örökített meg.)  Ez a földöntúli, különleges égi jelenés nekem is a bakancslistámon van már jó régóta, de eléggé kár, hogy nem sok reményt látok arra, hogy egyszer tényleg megpillanthassam - pedig a leírása alapján tényleg egy abszolút muszáj-kategória lenne.

Persze, voltak dolgok, amik eléggé nem tetszettek a könyvben, így például az elzárkózó magatartása bizonyos népek szokásaival szemben. Ami eltért a tőle megszokottól, az nyilvánvalóan nem volt normálisnak nevezhető. Nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, ha külföldre utazom, igyekszem nyitottnak lenni, és úgy elképzelni a dolgokat, hogy én vagyok az idegen abban az országban, tehát nekem kell alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, és nem az országnak az én szokásaimhoz. Nem szeretek odakint fanyalogni, mert szerintem elég sok mindenről lemarad így az ember. Az utazáshoz tényleg nyitottság kell, különben nem lehet befogadni... Kicsit olykor úgy éreztem, hogy Bryson már tiszta nyűgös lett ebben a sok utazásban: Hollandia után már szinte minden rossz volt, és unalmas, és ronda, az emberek meg mind idióták. S persze, értem én amit mond, főként azt, hogy sok város kihegyezte magát a turistákra, és kirakat voltában pont azt a varázst vesztette el, amiért anno beleszerettek. Szóval, értem én ezt az álláspontot, tényleg - és tökre igazat adok neki ebben, de sok helyen szerintem igenis igazságtalan volt. Itt van például Firenze, ahol volt szerencsém járni - és bizton állíthatom, hogy az undorító mennyiségű turista ellenére igenis még mindig megvan a hangulata és a csodálatossága. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor átsétáltunk a Ponte Vecchion, vagy amikor belefeledkeztem a Firenzei Dóm leírhatatlan gyönyörűségébe.
 Ami még kifejezetten nem tetszett Bryson írásában, az az, ahogy a németeket kollektív bűnösséggel ruházta fel. Természetesen, a II. világháború miatt. Ott le is tettem pár napra a könyvet, annyira csalódtam benne. Ez a hozzáállás számomra nagyon nem fér össze a meg-akarom-ismerni-a-világot életérzéssel. 

Mindenesetre ezeket a negatívumokat leszámítva egy tényleg iszonyatosan élvezetes és humoros útleírás ez, aminek az olvasása után komolyan kedvem lett lemondani a gondos tervezgetésről, és egy szál hátizsákkal bebarangolni Európa csodáit, és megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a megszokottnál több spontaneitást visz bele az ember a világ felfedezésébe. S persze naná, hogy még több hely felkerült a bakancslistámra, aminek a hossza most már nagyjából végtelen, de sebaj. Azért jó álmodozni arról, hogy egyszer megpillanthatom az északi fényt, Brugge varázslatos utcáin sétálhatok vagy éppen beleszimatolhatok Isztambul fűszeres levegőjébe, miközben átlépem Ázsia kapuját.






Bill Bryson: Egyik lábam itt... - Utazások Európában
Neither Here or There: Travels in Europe
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Oldalszám: 297

Könyvesbolti morzsák

Ahogy tegnap, az őszi félév utolsó nyitvatartási napján tessékeltem ki a vevőket záróra után.

Persze, csak szerettem volna... Így is a záróra után legalább negyven perccel végeztünk.

Értelem és érzelem

Willoughby egy tuskó! Ezt szeretném még itt az elején leszögezni - ha esetleg a későbbiekben elfelejteném leírni. Meg valószínűleg ez a legfontosabb meglátásom a könyvvel kapcsolatban.

A regény eredeti címe Elinor és Marianne volt - nem tudni, hogy az első verziója pontosan mikor keletkezhetett, de 1797-98 között kezdte meg az átírását, és 1811-ben jelent meg nyomtatásban. Claire Tomalin Austen életrajzában azt írja, hogy a regény első változata még levélregény volt, akárcsak a Lady Susan. Ezt később már nem találta elég jónak, ezért átírta, s a regény címét is megváltoztatta Értelem és érzelemre. Elképesztő egyébként belegondolni, hogy a történet születése és az első kiadása között mennyi év telt el, s ezek alatt az évek alatt mennyit tökéletesíthette az írónő. Sajnos az utókorra nem maradt a kéziratok egyik változata sem - pedig biztos érdekes lenne látni, hogy mely' részek kerültek átírásra, vagy egyáltalán: hogyan nézhetett ki a regény legelső és eredeti változata.

Hirtelen nem is tudom, hogy ezt a regényt hova is helyezzem az Austen könyvek rangsorában. Talán maga mögé utasította az eddig második helyen álló A mansfieldi kastélyt is, hiszen a Dashwood nővérek története egyszerre volt komor és humoros, valamint egyszerre könnyed és elgondolkodtató. Tele volt olyan apró drámákkal, amelyek szerintem akár önmagukban is elegek lennének egy-egy regényhez - ám ezt az alapvetően komor hangulatot Austen remekül használt és szórakoztató iróniája kicsit enyhítette olvasás közben.

A Dashwood család viszonylag jómódban él Norlandben egészen addig, amíg Mr. Dashwood elhalálozik. Birtokát előző házasságából való fiára, Johnra hagyja - akit megkér, hogy gondoskodjon helyette feleségéről és három lányáról: Elinorról, Marianne -ről és Margaretről. Ám John felesége, Fanny addig manipulálja férjét, míg a Dashwood lányok különösebb jövedelem nélkül el nem hagyják Norlandet, hogy szegényesebb körülmények között új életet kezdjenek a Barton villában Mrs. Dashwood jómódú unokatestvére, John Middleton jóvoltából.

Elinor még Norlandben beleszeret pénzéhes és önző sógorasszonyának öccsébe, a félénk és jószívű Edward Ferrarsba, akit édesanyja keményen fog, és kifejezett óhaja, hogy fia csakis jómódú hölggyel köthet házasságot. Így nem csoda, hogy Fanny nem igazán nézi jó szemmel Edward és Elinor bimbózó kapcsolatát. 

Marianne eközben az igazi, mindent elsöprő szerelem után vágyakozik, ami mentes minden tartózkodástól. Értetlenül nézi nővérét Elinort, aki Edward iránt érzett érzelmeit az etikett hűvössége mögé bújtatja. Marianne-re új otthonukban talál rá a hőn áhított szerelem, a jóképű és szenvedélyes Willoughby személyében. Kapcsolatuk nyíltsága és közvetlensége megbotránkoztatja az ottani társaságot, illetve a szintén Marianne után epekedő Barton ezredesnek pedig ezzel mély szívfájdalmat okoz. 

Na, és innen jönnek a kisebb-nagyobb spoilerek, mert ezek nélkül egyszerűen képtelen vagyok érdemben beszélni erről a könyvről. Én szóltam!

Skottie Young illusztrációja

Austen címválasztása nem véletlen, hiszen az Értelem és érzelem a két Dashwood nővér alapvető életfelfogását tükrözi. Míg Elinor az érzelmeit mélyen magába fojtja, és inkább a józan ész tanácsait követi, addig Marianne erre képtelen: ő inkább az érzéseire hagyatkozik, s emiatt mélyen megveti a társadalmi etikett undorító képmutatóságát. Nem csupán a szerelmet élik meg ők másként, hanem az általánosságban vett életfelfogásuk is alapvetően különböző. Marianne álmodozása és szenvedélyessége miatt első pillantásra talán egy buta kis fruskának tűnhet (és hát valahol tényleg az) - különösen józan megfontoltságú nővére mellett -, ám ez csak az első pillantás megtévesztése. Ahogy haladtam a regénnyel, Marianne-nel is egyre jobban elkezdtem szimpatizálni, és megérteni őt. 

Emlékszem, Austen életrajzírója, Claire Tomalin egyfajta vitairatnak tekintette ezt a regényt, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon melyik hozzáállás a helyesebb, illetve a kifizetődőbb? Marianne szenvedélyessége vagy Elinor hűvössége? A regény végének a tudatában én azt mondom, hogy végül maga Austen is az értelem mellett teszi le a voksát. Hiszen a végén Marianne is felhagy a szenvedélyességgel, és az értelem hűvössége és megfontoltsága uralkodik el rajta is. Ha belegondolunk, ez valahol szomorú dolog. Úgy éreztem, Marianne végül feladta önmagát. Ám Austennek igaza van: ebben az alapvetően számításokra és képmutatásra ítélt társadalomban ritkán marad meg az őszinteség a maga romlatlanságában. Marianne elvei és elképzelései a házasságról a végére mind eltörlődtek, s végül úgy döntött, hogy élete hátralevő részére inkább egy társat választ magának, mint a mindent felemésztő szerelmet. Ha megnézzük, a végére pont fordult a kocka kettejük között: hiszen az értelmet képviselő Elinor végül egy igaz szerelemre épülő házasságba lépett be, míg a szenvedélyes Marianne egy jó barátot választott férjéül. Marianne, hogy képes legyen túlélni ezt a világot, örökre bezárta magába a veszélyesen végletes érzelmeit, és inkább a csendes boldogságot választotta. 

S hogy mi van Willoughby-val? Hát ő alapvetően egy tuskó, aki ráadásul még gerinctelen is. Nem tudta Austen felmenteni a szememben őt azzal, hogy Willoughby Marianne iránt érzett érzései mégiscsak igaziak voltak. Mert oké, szerintem ez egy dolog. De attól még mindig ott van Beth, akit Willoughby a tettével szinte szakadékba lökött, és szegény lánynak esélye sem lesz ezek után egyenesbe hoznia az életét. S erre a tényre Willoughby igazából még csak rá se bagózik - inkább boldogan csücsül a tetemes mennyiségű hozományon, miközben Marianne után epekedik. Amúgy szerintem Austen még nem bánt így el egyetlen főhőssel sem, mint Willoughby-val. S én azt mondom, meg is érdemelte. Bár lehetséges, túl szigorú vagyok vele. 

Igazából még annyi mindent lehetne boncolgatni ezen a regényen - egészen Barton ezredes tragédiájától kezdve a karakterek árnyalásáig -, de ezeket talán majd máskorra hagyom. És amúgy pont ezért (is) szeretem Austen regényeit: mert mindig van miről beszélni velük kapcsolatban. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam 2015. első olvasmányának. 

Jane Austen: Értelem és érzelem

Sense and Sensibility

Fordította: Sillár Emőke

Kiadó: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Oldalszám: 428

A ragyogás

Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Emlékek

Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Ezt a könyvet szeretném kicserélni, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem.
- Őőőő... oké. A blokkod megvan?
- Igen, persze - átnyújtja. Nos, a blokk dátuma 2011. március 16....

Mondtam neki, hogy ennyi év után még egy mosógépet sem cserélnek vissza, nemhogy egy könyvet. Az értetlenkedő tekintetéből ítélve, szerintem nem jutott el hozzá az információ veleje.

Könyvesbolti morzsák

Az utóbbi időben rájöttem, hogy a könyvesboltban elhangzó: "Egy olyan könyvet keresek, aminek kék borítója van... de a címét nem tudom" -típusú mondat nem csak amolyan urbán legenda.

p. s. : a huszadik ilyen mondat után javaslatot tettem a főnökségnél, hogy a könyveket ne téma szerint, hanem szín szerint rendezzük. Érdemi válasz még nem érkezett tőlük erre vonatkozóan.

How to Train Your Dragon

Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna az Így neveld a sárkányodat! című Dreamworks mesefilmről. Első vallomás: nekem az egyik legnagyobb kedvencem. Második vallomás: mikor először hallottam róla, nem akartam megnézni, biztos voltam benne, hogy egy újabb gagyi mese, és hát... abszolúte rosszul gondoltam. Annyira beleszerelmesedtem ebbe a történetbe, hogy amint megtudtam, hogy egy könyvsorozat alapján készült, éreztem, hogy ezt nekem meg kell kaparintanom, de nagyon gyorsan. Ám egyúttal azonnal rájöttem, hogy hiába létezik magyar kiadása, egyszerűen a kaphatatlan kategóriába tartozik, és oltári szerencse - vagy legalább egy gyilkosság vagy egy mesteri módon elkövetett rablás - szükségeltetik ahhoz, hogy magadnak mondhass egy példányt.

Nos, a saját balszerencsém tudatában - illetve potenciális áldozat hiányában - végül az angol kiadás mellett döntöttem, s az idegennyelvű könyvek Valhallájából, a Bookdepositoryról zsákmányoltam magamnak egy példányt. 

Nem mondanám, hogy túlságosan rezignáltan fogadtam volna azt a tényt, hogy végre kézhez kaptam...

És persze, azt sem mondanám, hogy nem voltak a film miatt elvárásaim a könyv felé. (nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire rajongok a filmért...) Voltak előzetes elképzeléseim, ó, de még mennyire! Nos, a könyv ezekkel totálisan szembement, és az eredmény.... így is fenomenális! Cressida Cowell regénye igaz, hogy sokkal egyszerűbb - ám jóval könnyedebb és sokkal humorosabb. A történet egy kicsit máshonnan indul, más utat jár be, ám az egyik legfőbb üzenete mégis ugyanaz: tűnhetsz bármennyire hétköznapinak és mások szemében haszontalannak, akkor is különleges vagy. 

Oké, szögezzük le az elején, hogy ez egy gyerekkönyv. Lehet, hogy az én megfogalmazásomban kicsit coelhosnak tűnik ez az üzenet, ám higgyétek el, a könyv tényleg imádnivaló. Én komolyan indítványoznám, hogy felkerüljön az alsó tagozatosok kötelező olvasmányai közé, hiszen megvan itt minden, amiért egy gyerek rajongani tud: kaland, izgalom, humor és persze a sárkányok.

A történet ott veszi kezdetét, hogy Hablatynak és tizenkilenc társának egy beavatási szertartáson kell részt venniük, hogy igazi viking harcosok legyenek. A beavatás első feladata mi sem egyszerűbb, mint egy saját sárkányt zsákmányolni az éppen téli álmukban szendergő bestiák barlangjából. Hablatyéknak naná, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, és naná, hogy felébresztik a szendergő sárkányokat, így nincs mese: menekülniük kell. A nagy forgatagban és sikoltozásokban Hablaty a sötétben végül felkarol egy sárkányt, akiről kiderül, hogy.... nos, nem éppen olyan fajta, amelyikkel hencegni lehet mások előtt.

Nos, ebből a rövid és (lustaságból) összecsapott történetleírásból is látható, hogy itt totálisan más a történet, mint a filmben. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy a film a könyv fényében is zseniális maradt - sőt, még zseniálisabb, hiszen egy csomó plusz réteget adott hozzá a könyvhöz, és sokkal komolyabbra is sikerült. Én tényleg mind a kettőt szívből ajánlom megtekintésre illetve elolvasásra, szerintem a szórakozás mindenféleképpen garantált. És a következő bookdepository-s rendelésemben tutira benne lesz a sorozat második kötete, mert ezt eléggé megszerettem. És csak azt tudom még mondani, hogy tényleg sajnálom a magyar kiadást, mert szerintem a gyerekek eléggé imádnák idehaza is.

Cressida Cowell: How to Train Your Dragon
Hodder Children's Book
Oldalszám: 229

Óceán az út végén

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...

Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 

S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 

"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192

Könyvesbolti morzsák

Azért jó könyvesboltban dolgozni, mert amikor megérkezik a nagykeres szállítmány, az tökre olyan, mintha vagy tíz ládányi könyvet rendeltem volna....

Pokoli szerkezetek - trilógia

A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:

1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.

2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.

3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző

Kakukkszó

Rowling és Harry Potter története számomra annyira összefonódott, hogy az írónő újabb felnőtteknek íródott regényeinek híre hallatára mindig csalódottan konstatáltam, hogy "már soha nem tudhatok meg új dolgokat a Harry Potter-univerzumról". Persze, ettől függetlenül begyűjtöttem magamnak ezeket a regényeit is, de a késztetés mindig hiányzott belőlem, hogy Rowling nevét leválasszam a fantasztikus regényfolyamáról. Úgy tűnik, tényleg nehéz kitörni a skatulyából. Cormoran Strike története azonban mégis megfogott, sőt mi több, bebizonyította számomra, hogy Rowling nem csak a Roxfort falai között zseniális író, hanem bizony mást is tud mutatni.

Az, hogy az írónő kiváló krimiíró, ehhez korábban sem fért kétségem, elvégre már Harryék története alatt is bebizonyította, hogy milyen zseniálisan képes elterelni az olvasó figyelmét a nyomokról, milyen könnyen tévútra tudja vezetni az embert. Így hát a Kakukkszó kiválasztásánál valamiképp biztosra mentem, tudtam, hogy a krimiszállal semmi probléma nem lesz, bőven okoz majd nekem fejtöréseket. S ez így is lett. 

Igazából már az első pár oldal után megvett magának a könyv, valami olyan atmoszférát teremtett Rowling, hogy úgy éreztem, mintha csak egy jobbfajta Agatha Christie - regényt olvasnék. Megérintett a takaróbaburkolozós-teátszürcsölgetős olvasás hangulata, amit annyira nagyon imádok, és igazából két fejezet után már totálisan ki is zártam magamból a külvilágot - ami szerencsére, azon a hétvégén különösebben zaklatni sem akart. 

A történetről igazából annyit, hogy adott egy bűneset - jelen esetben egy híres modell gyanús körülmények között elhalálozott - mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ám a modell mostohatestvére mégis felkéri Cormoran Strike-ot, az Afganisztánban megsérült háborús veteránt (aki nem mellesleg egy adósságokban úszó magánnyomozóirodát működtet), hogy vizsgálja meg újra az ügyet, mert ő úgy véli, gyilkosság történt. Cormoran kelletlenül belefog a nyomozásba - hiszen a pénzre szüksége van - ideiglenes titkárnőjével közösen. Azonban ahogy egyre inkább bogozza ki a modell halálát körülövező szálakat, hamarosan ráeszmél, hogy talán tényleg nem csupán öngyilkosságról van szó...

 Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Cormoran Strike szerintem egy klasszikus Sherlock Holmes-figura, szóval bármennyire is modern a történet köntöse, alatta mégis egy ízig-vérig hamisítatlan brit krimi rejtőzik. Rowling azonban még ennél is messzebb ment, hiszen a társadalomkritika sem elhanyagolható mértékben van jelen a regényében. A hírességek kívül csillogó-villogó, azonban belülről rothadó világa szerintem krimi műfajához képest szépen terítékre kerül - nyilván nem egy Bret Easton Ellis szinten, de azért mégis csak hitelesnek tűnően ad bepillantást a szemfényvesztés és áskálódás világába, ahol a hírnévnek bizony komoly ára van.

Nem tudom amúgy, hogy csinálta, de olyan plusz dolgokat adott hozzá,, hogy több lett ez számomra egyszerű kriminél. Rowling, megint megcsináltad! Visszavonhatatlanul a rajongód lettem. És türelmetlenül várom az újabb Cormoran Strike-könyvet.

Robert Galbraith: Kakukkszó

Cuckoo's Calling

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 546 oldal

Csillagainkban a hiba

Hát oké, elolvastam, mert kíváncsi voltam. A divatkönyveket, a fanatikus hisztériákat és a kihagyhatatlan újdonságokat már jó ideje nem követem figyelemmel, ám ennek a híre mégis csak eljutott hozzám valahogy, fogalmam sincs hogyan. Mindenesetre tudtam erről a könyvről - úgy, hogy direktbe semmit se olvastam vele kapcsolatban - és úgy beférkőzött a tudatomba az, hogy John Green írta a Csillagainkban a hibát, mint ahogy Jane Austen a Büszkeség és balítéletet. Oké, ez nyilvánvalóan költői túlzás, de azt hiszem, értitek mit akarok ezzel mondani.

Az az igazság, hogy hiába voltam kíváncsi erre a könyvre, hiába vágtam bele az olvasásába előítéletmentesen, egyszerűen nem... Ez a könyv és én nem illünk egymáshoz. Mintha egy tutireceptes bestsellert olvastam volna, amiből hiányzott a lélek. Éreztem, hogy pontosan mely' bekezdéseknél vagy mondatoknál várja el tőlem a könyv, hogy most jól meghatódjak vagy éppen elgondolkodjam az életem mulandóságán és egyebeken, de nem ment egyszer sem. Igazából azt éreztem, hogy ez egy tiniknek írott Coelho könyv, tele szépnek hangzó, ám de üres frázisokkal, és bölcsességeknek álcázott közhelyekkel. Sajnálom, ez van. Úgy tűnik, kezdek finnyásodni...

Igazából a legborzalmasabb részek azok voltak, amikor van Houten tartalom nélküli, cikornyás mondatait kellett csodálnom a szereplőkkel együtt, és átérezni velük, hogy a Mennyei megbántás című fantasztikus regény mennyire sorsfordító mérföldkő. Mert igen, szerintem is szép gondolat, hogy valakinek egy könyv ad erőt ahhoz, hogy elviselje a körülötte történő dolgokat; hogy az olvasmányon keresztül elkezdi szemlélni saját magát és az életét, de a jó elgondolásnál több kell. És ez nagyjából igaz John Green regényére is. A történet felépítésével, a karakterek ábrázolásával nincs gond, és maga az alapötlet se rossz. Csak tényleg a lélek hiányzott nekem a sorok közül... számomra inkább olyan volt, mintha csak megrendelésre írta volna. Egy gyógyíthatatlan betegség, tinédzserek, szerelem és a halál közelsége - hát mi lehetne ennél sikeresebb?...

Amúgy korábban még valahol olvastam egy beszélgetést a neten - pont ezzel a könyvvel kapcsolatban - , hogy bizonyos emberek nem értik, hogy mások miért akarnak szomorú történeteket is olvasni, miért jó mások szenvedésébe belemerülni. Nyilván ez amúgy lelki alkat kérdése is valahol, illetve én azt mondom, hogy számomra mindig azok voltak a legkatartikusabb olvasmányélmények, amelyek kifacsarták a lelkemet; amelyek után napokig döbbenten meredtem magam elé elgondolkodva. S elárulom, ezek közül egy sem volt éppen vidám könyv. Valahol ez is kell szerintem, az ilyen könyvek mozdítanak meg bennünk leginkább valamit, ezek visznek előrébb. Én alapvetően ilyen katartikus élményeket várok el egy "szomorú" könyvtől. A Csillagainkban a hiba pedig bár ezt ígérte, mégsem tudta megadni ezt számomra. 

Úgy tűnik John Green nem az én íróm, úgyhogy fel is függesztem a vele való barátkozást. Nem volt ez amúgy borzalmasan rossz könyv,  voltak jó pillanataink is ( a humort azt olykor értékelni tudtam benne), de úgy érzem, ez az egész túl kevés volt számomra ahhoz, hogy kedvelni tudjam ezt a regényt.


John Green: Csillagainkban a hiba
Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
Oldalszám: 296

Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele anno két évvel ezelőtt. Az öreg halász és a tenger amolyan kötelezőszagú és muszájolvasmány volt, s valószínűleg ennek - vagy éppen akkori éretlenségemnek köszönhetően -  nem nyert meg magának. Ám a Vándorünnep más volt. Ahogy kinyitottam a kötetet, megcsapott az őszi, eső utáni Párizs levegőjének illata, s körbevett az akkori bohém művészvilág színes kavalkádja. Már a második oldal után szerelmes lettem. Párizsba és Hemingway írásába is.

Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. 

Kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. A könyvben megjelenő alakokat éppen csak nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz. 

Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Hemingwayt igazából egy varázslónak mondanám. Hiszen látszólag játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

A hangulatok és gyorsan felskiccelt alakok mellett a művészetekről és a művészéletről megosztott

gondolatait is üdvözítve fogadtam. Ezt a kötetet akár ars poeticaként is felfoghatjuk, s persze szételemezhetjük irodalomértő emberek módjára, hogy Hemingway vajon mit is gondolt az írásról mint olyanról. De olvasó emberként inkább csak azt éreztem, hogy gondolatfolyamokat indított el bennem egy-egy jól irányzott mondatával. Hemingway -nél szerintem látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.

Két éve volt szerencsém ehhez a könyvhöz, de még a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon kevés olvasmányom volt eddigi életem során, ami egyszeri olvasás után ennyire beleégett volna az emlékezetembe. Idézetek és impressziók jutnak eszembe, akárhányszor ránézek a könyv fedelére. Vagy csak meghallom azt a szót, hogy Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224

Befejezetlen történetek - A különös grófnő

Mert hogy az utóbbi egy évben arra az elhatározásra jutottam, hogy ami nem tetszik, azt nem erőltetem. Azóta lazán képes vagyok félbehagyni valamit akár már az első 30 oldal után - sőt, olyan is előfordult már, hogy az utolsó fejezet előtt hajítottam valamit a sarokba, mert nem bírtam tovább. Ezekről eddig sosem írtam itt a blogon azt hiszem, mindig csak a befejezett - tehát a jónak vagy éppen fantasztikusnak talált - könyvekről, mert azt gondoltam magamban, hogy valódi véleményt egy könyvről csak úgy tudok alkotni, ha azt végigolvastam. Nos, a Befejezetlen történetekben ezentúl azokat az okokat fogom felsorolni, hogy miért is csattant a falon nagy káromkodások közepette az a bizonyos könyv. Mert hogy egyébként  olykor gyakrabbanmintszeretném akad olyan könyv a kezembe, amit képtelen vagyok végigolvasni, ám a blogom mégis csak azt az illúziót kelti, hogy én aztán mindig hihetetlenfantasztikus könyvekkel találkozom, pedig valójában csak arról van szó, hogy rengeteg csalódásról - a befejezetlen olvasás miatt - nem írok. 

A különös grófnő kapcsán valami jó kis Agatha Christie-szerű, hangulatos krimire számítottam. Valami olyan atmoszférát reméltem ettől a könyvtől, ami az izgalmak mellett kicsit kirángat a szürke hétköznapokból: kis szoknyasuhogás a fűzők szorítása között. De ha már a jó krimialapot képes lett volna megadni, én azzal is bőven beértem volna. Bevallom, nem néztem utána, hogy mikori könyv vagy hogy pontosan ki is az az Edgar Wallace (oké, itt nyugodtan fel lehet hördülni), egyszerűen csak rábíztam magam a címre meg a borítóra - bár a fülszöveg azért ébresztett bennem némi kétséget, de gyorsan el is hessegettem a dolgot.

Nos, körülbelül az első fejezet után bekapcsolt a vészvillogóm, hogy én valójában nem is igazi krimit, hanem egy filléres ponyvát tartok a kezemben. És ez, ahogy haladtam előre a történetben, egyre csak erősödött.

A párbeszédek annyira hihetetlenül mesterkéltek és műviek, mintha csak egy írásgyakorlatos fogalmazást olvastam volna. A rosszabbik fajtából. 

A szereplők pedig olyan hihetetlen egyszerűek voltak, mint egy faék - persze a mély jellemrajzok nem szükséges kellékei egy jó kriminek, de az, hogy például a szereplők belső tulajdonságai kiütköznek külsejükön az úgy eléggé mellbevágó ilyenkor, amikor a regénynek az lenne a lényege, hogy rájöjj, kinek van vaj a füle mögött. S a másik pedig, én szeretem a krimiknél is, ha van legalább egy olyan szereplő, aki képes elvinni a hátán a történetet, aki kicsit zizeg a sorok között. De itt egy se volt. Komolyan, egy sem. Mindegyik szürke, kiszámítható, papírmasé figura, akik maximum csak egy ásítást váltanak ki belőlem.
És persze, a fárasztó véletlen fordulatokról és a naiv történetvezetésről még nem beszéltem. Csak nem az árva főszereplőnek mondják el, hogy a gyilkosként elítélt nő, aki büszke fejtartásával rögtön fel is keltette a főszereplő érdeklődését (és aki miután őt meglátta, hogy milyen peckesen lépked a fejlehorgasztó rabok között, természetesen, rögtön tudja, hogy ez a nő nem lehet gyilkos... értitek... ), elmondják neki, hogy a nőnek valójában volt egy lánya, akinek természetesen volt egy különös ismertetőjegye, és óó, lámcsak, hát de hát pont ilyenje van a főszereplőnek is! Jujdeizgi... nem is tudom, hogy fog folytatódni ezután a történet...  



Nos, persze pótoltam egy idő után a hiányosságaimat, és miután megtudtam, hogy a regény 1925-ös, próbáltam magamban revideálni az eddigi észrevételeimet, de az az igazság, hogy nem ment... Ilyenkor mindig eszembe jut az az örök irodalmi kérdés, hogy vajon számít-e hogy ki, mikor és mit írt. Talán, lehet érdemes lenne ennek kapcsán elfilozofálni ezen a kérdésen (majd egyszer talán megteszem), de tudjátok, nem bírom kiverni azt a fejemből, hogy mennyire nem mozgatott meg ez a regény, mennyire kiszámítható volt sokszor (legalábbis ameddig olvastam), és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem hajítom most a sarokba....
Nem olvastam végig, így az egészről én nem mondanék véleményt. Ameddig jutottam benne az számomra jellegtelen volt és unalmas és kiszámítható. Egy jó krimihez pedig ez elég kevéske.

Kérem a következőt!

Meddig jutottam: 9. fejezet

Edgar Wallace: A különös grófnő

A nagy kvízválasztó

Az utóbbi időben egyre szkeptikusabban állok a Válaszokhoz. Tudjátok, amik az Élet nagy kérdéseit akarják megoldani. (nem mintha korábban annyira hittem volna bennük, de mostanában még úgysem.)  Érdekes, mert egyre több kérdőjel van bennem, egyre inkább bizonytalan vagyok a világban, és úgy általában magamban is, és talán éppen az lenne a természetes, hogy még több Válasz után kutassak. Én mindig azt mondom, hogy minden problémára létezik egy könyv, ami segít valami módon kilábalni a problémákból, s hát nekem David Nicholls könyve ilyen volt. Ez lett a bibliám, de tényleg. Brian pedig a legjobb haverom. Mert pont olyan lúzer, mint én.

Bevallom őszintén, Nicholls könyvének nem éppen előítéletmentesen vágtam neki, hiszen az Egy nap című regénye - finoman szólva - nem igazán nyerte el a tetszésemet. Bridge kolléganő lelkes beszámolói azonban meggyőztek (és természetesen a könyvből készült filmben főszerepet játszó James McAvoy csodálatos kék szemei is azt pislogták nekem, hogy először olvassam el a könyvet, aztán nézzem meg a filmet). Hát így történt. Először angolul vágtam neki, ám kölcsönkönyv volt, és pofátlanul lassan haladtam vele, és nem volt szívem tovább magamnál tartani a könyvet. Így végül most születésnapomra megleptem magamat a magyar kiadásával - és bár a filmet azóta vagy ötször megnéztem -, mégis ugyanolyan lelkesedéssel vetettem bele magam Brian szerencsétlenkedéseibe, mintha csak most először hallanék róluk. Igazából abszolút értetlenül állok a dolog előtt, hogy egy író, aki olyan semleges regényt írt mint az Egy nap, hogy tudott magából egy ennyire zseniális, humoros és lenyűgöző könyvet írni, mint A nagy kvízválasztó. Mármint tényleg, ég és föld a kettő között a különbség - szerintem. 

A magyar kiadással azonban ismét csak akadtak problémáim. Kezdjük azzal, hogy a romantikus részlegen kellett rábukkannom... Miért? MIÉRT?? Úgy értem, ez egyáltalán nem egy kizárólagosan nőknek szóló regény, és a romantikus regényekhez meg bátran állíthatom, hogy köze nincs. Természetesen, van benne egy plátói szerelmi szál (ah, de könyörgöm: ettől kapná meg egy regény a romantikus címkét?) , de a könyv lényege teljesen és totálisan más. Hát elolvastam a fülszöveget.... pfff.... hát ez az, amit még inkább nem kellett volna. Ha úgy olvasom el ezt, hogy semmit, de semmit nem tudok erről a könyvről, hát úgy hajítottam volna vissza a polcra, hogy biztosan levertem volna vele még pár Danielle Steel kötetet. Komolyan, dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert itt van ez a 20-30 év közötti korosztály, akiket az Élet legalább annyi - ha nem több - kérdés elé állít, mint a kamaszokat. Ez a korosztály is találkozik új helyzetekkel az életében, ők is keresik valahol még önmagukat és a világban elfoglalt helyüket, és egyszerűen nincs nekik szóló regény, ami ezzel a témával foglalkozna. Vagyis hát nagyonnagyonnagyon kevés. És erre itt van David Nicholls könyve, amely nem csupán a témaválasztását tekintve egyedi, hanem még ráadásul jól megírt és igen szórakoztató is. És mi történik ezzel a könyvvel? Adnak neki egy rózsaszín borítót, beállítják romantikus könyvnek, aztán kész. Találja meg a közönségét. 

"Tudom az összes francia rendhagyó igét, hogy honnan ered a "Rossz az, aki rosszra gondol" kifejezés, mire szolgál az epehólyag, hogyan alakultak ki a holtágak, el tudom mondani az összes brit uralkodó nevét, a Rózsák háborújának összes fontosabb csatájának dátumát, az "albédo", "peripatetikus" és a "litotész" szavak jelentését, a hajszálak átlagos számát az emberi fejen, tudok horgolni, tudom mi a maghasadás és a nukleáris fúzió, minek a rövidítése a DNS és az RNS, ismerem a csillagképeket, tudom, mekkora a Föld népessége és a hold tömege, és értem az emberi szív működését. Mégis úgy tűnik, hogy a fontos és legalapvetőbb dolgok - mi a barátság, hogyan tegyem túl magam apa halálán, mit jelent valakit szeretni, vagy egyszerűen csak jónak, tisztességesnek, méltóságteljesnek és boldognak lenni -, mindezek tökéletesen meghaladják a képességeimet. És ekkor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok okos, sőt, kétségkívül én vagyok a legtudatlanabb, legostobább és legreménytelenebb hülye az egész világon."

Persze, aztán beszéltük, hogy valószínűleg az lehet a baj ezzel a regénnyel, hogy nehéz rá címkét találni. Olyan mint Hornby Pop, csajok, satöbbije. Leginkább reményekről, álmokról szól és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve. Főhősünk, Brian egy kissé naiv és abszolút lúzer. Az egyetemet egyfajta kiugrási lehetőségnek tekinti, hogy kiszakadhasson gyermekkora proli légköréből, és végre szabadon idézhessen egy beszélgetésben Kanttól vagy Heideggertől, anélkül hogy hülyének néznék; hogy az egyetem folyosóin sétálva felszabadultan szavalhasson Shakespeare szonetteket és egy korsó sör mellett megoldhassa a globális felmelegedés és a jelenkori politika problémáit - hát legalábbis Brian valahogy így képzeli el az egyetemi életet. Persze, valójában mégsem teljesen így vannak ott sem a dolgok. A dolgot még nehezíti Alice, a szőke szépség felbukkanása is, aki beindítja Brianben a hősszerelmest, és így az emelkedett tónusú társalgás, a tanulmányi eredmények háttérbe szorulnak. Ám gyerekkori álma, hogy részt vehessen az Egyetemi Kvíz versenyen, mégiscsak megvalósulni látszik – hacsak Brian emberi kapcsolatokra és a saját életére kiterjedő szerencsétlenkedése nem szól közbe. 

"... inkább kezembe veszem Jaques Derrida Grammatológiáját. Felötlik bennem egy gondolat az olvasás hat korszakáról: első a képeskönyvek, aztán jönnek az olyan könyvek, amelyekben több az illusztráció, mint a szöveg, majd az olyanok, amelyekben több a szöveg, mint az illusztráció, aztán az illusztráció nélküli könyvek, amelyekben jó, ha van egy térkép vagy egy családfa, maximum rengeteg párbeszéd, az olyan könyvek, amelyekben hosszú bekezdések vannak, és alig valami párbeszéd, végül pedig az olyanok, amelyekben se párbeszéd, se történet, csak hatalmas, hosszú bekezdések, lábjegyzetek, irodalomjegyzékek, függelékek és mindez igen apró betűkkel. Derrida Grammatológiája alapvetően a hatodik típusba tartozik, én pedig intellektuális értelemben lényegében valahol megragadtam négy- és ötéves korom között."

Nos, Brian alapvetően szívemből szólt különösen, amikor az egyetemi tananyagra (vagy úgy egyáltalán az egyetemi életre) tett megjegyzéseket. Valahogy én is így éreztem magam, mikor elébem toltak anno Lévi-Strauss, Heidegger vagy Paul de Man tanulmányokat, hogy kezdjek velük valamit. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy bárcsak visszatérhetnék inkább a Tesz-Vesz városhoz...

Amúgy szerintem a legérdekesebb témája ennek a könyvnek - ha már itt tartunk - maga az egyetemista lét. Amikor ebben a fura köztes állapotban vagy, hogy gyakorlatilag már felnőtt vagy, és már valamennyire önálló, de közben azért valahol mégse vagy még teljesen érett a totális önállósodásra. Elcuccolsz a szüleid házából, amit először csak egy újabb kalandnak fogsz fel, egy kis lépésként az önálló élet felé - de szépen, lassan, szinte észrevétlenül áthelyeződik az egész életed az új helyre, és a hátrahagyott emberek néhány év múlva már úgy hathatnak, akár Brian gyerekkori repülőgépmodelljei a régi, otthoni szobájában. Szomorú sajnos, de valahol ez van. Persze, az igazi barátságok ezt is túlélik, ahogy Brian és Spencer esetében is, de azért semmi sem lesz már olyan, mint régen. S igazából, amikor egyszer egy váratlan pillanatban szembesülsz azzal a dologgal, hogy gyakorlatilag az életed már nem a régi otthonodban éled; hogy az Otthon és az Átmeneti Szállás megnevezés tulajdonképpen az évek során szépen, lassan átcserélődik. Szerintem ez az egyik legsokkolóbb ráismerés az életben. 

"A fiatalok folyton aggódnak. Ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat

éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye. És továbbra is úgy gondolom, hogy esetleg ez a helyzet. Mára ez persze a múlt ködébe vész. Tizenkilenc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább ember lettem."

Nicholls könyve tényleg nagyon jó és szuper - legyen az akár téma, stílus vagy humor tekintetében. Én tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra, még olyanoknak is, akik nem voltak egyetemisták, mert szerintem elég fontos gondolatokat fogalmaz meg sok dologgal kapcsolatban. A könyvet tekintve egyedül a befejezéssel nem vagyok kibékülve - szerintem ezúttal a film jobban sikerült ebből a szempontból. Nem spoilerezem el, aki kíváncsi, majd meglátja mire gondolok. Amúgy, akinek a könyvhöz egyelőre nincs kedve - mert elrettenti a fülszöveg, vagy a rózsaszín árnyalatú borító vagy nem igazán keltette még fel az érdeklődését, annak szívből ajánlom a filmet megnézésre, mert tényleg egy nagyon jó adaptáció. Jól elkapta a hangulatát a dolognak, és a humoros helyzetek sem hiányoznak onnan sem. Ja, és hát persze a szuper színészek miatt is érdemes megnézni! Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy szívszerelmem James McAvoy és Benedict Cumberbatch is a szereplőgárda tagja! 

Szóval, vagy a könyv vagy a film, akár mindkettő - de tényleg ismerkedjetek meg ezzel a történettel, szerintem.

David Nicholls: A nagy kvízválasztó

Starter for Ten

Fordította: Lázár A. Péter

Kiadó: Cartaphilus

Oldalszám: 409

Szerencsére a tej

Gaiman és én valahogy sose tudtunk igazán jól összebarátkozni. Úgy értem, olvastam a könyveit - így például a Soseholt, a Csillagport vagy az Amerikai isteneket - , de mégse tudott egyszer sem úgy igazán magával ragadni. Miután elolvastam őket mindig jó könyveknek tartottam őket, viszont úgy éreztem, hogy hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. Szerencsére ez most másképp történt. Gaiman Skottie Younggal karöltve most valami olyat alkotott, aminek a zsenialitásától eldobtam az agyam. De tényleg. Totálisan telitalálat.

 A könyvheti árusítás közben kezdtem bele az olvasásába, és aztán egy idő után csak azt vettem észre, hogy amikor van egy kis üresjárat, rögtön lekapom a polcról, és belemerülök. Ez lett az én könyvheti bestsellerem, és őszintén remélem, hogy annak a kisfiúnak is legalább ennyire tetszett, aki végül hallgatott az ajánlásomra, és megvette magának.

A történet igazából annyi, hogy az anyuka elutazik pár napra, és így a gyerekek a kissé habókos apukával maradnak otthon. Természetesen, így már nem mennek annyira zökkenőmentesen a dolgok, kezdve például azzal, hogy a reggelinél észreveszik, hogy elfogyott a tej. Apuka így kénytelen elmenni érte a boltba, és ez a bevásárlás kicsit hosszúra nyúlik - mikor hazaér, a gyerekek megkérdezik tőle, hogy mégis mi tartott eddig, és itt veszi kezdetét a kellően furcsa történet, amelyben űrlények, kalózok, pónik, wámpírok forgataga és egy időutazó Stegosaurus is szerepel...

Az egész könyv annyira eredeti és vicces és eredetien vicces, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Ez van, sajnálom. Kezdve a kissé szórakozott apukával és a gyerekeinek elmesélt történetével, ami már önmagában is iszonyatosan humoros és fantáziadús, és én ráadásul simán el tudom képzelni (már a saját apukámból kiindulva), hogy bizony vannak ilyen - jó értelemben vett - hantás apukák.
Azt is szerettem ebben a könyvben, hogy Gaiman nem felejtette el közben, hogy ez egy ilyen "történet a történetben"-dolog, így az apuka meséjét folyton megszakítják a gyerekek, akik a mesehallgatás közben kérdésekkel - vagy éppen a logikai bakiknál az észrevételeikkel - bombázzák édesapjukat, aki ilyenkor kénytelen megszakítani a történetet, és válaszolni a kérdésekre vagy éppen olyan irányba terelni a dolgokat, hogy elnyerje a tetszésüket.

Gaiman most tényleg megmutatta számomra, hogy mekkora zseni tud lenni. Nagyon jól áll neki a rövid gyermekregény műfaja: el tudta kapni a humort és a hangulatot is, és az alakjai is telitalálatok. Tényleg egy nagyon rövid történet - alig 128 oldal, rengeteg illusztrációval - , de abszolút nem volt hiányérzetem. Pont annyit kaptam belőle, amennyi kellett, és minden, de tényleg minden abszolút a helyén volt - kerek, egész, jól megkomponált sztori lett, amely tökéletes szimbiózisban él a képekkel. 

Skottie Young illusztrációiba totálisan beleszerettem: a stílusa szerintem iszonyatosan megy ehhez a kissé bohókás, nem mindennapi meséhez, és bizonyos megoldásaiért pedig teljesen odáig voltam (például mikor a gyerekek beleszólnak az apuka történetébe). Gaiman szövegét tényleg nehéz elképzelni Skottie Young képei nélkül, annyira egymásba szövődtek: sokszor a történet már-már képregénybe hajlik át, ám így sem veszít varázsából, inkább más dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.

Pék Zoltán pedig ismét csak remekelt a fordításban, szóval én a magyar kiadást is szívből ajánlom. 


Neil Gaiman - Skottie Young: Szerencsére a tej
Fortunately, the Milk
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 128

Pop, csajok, satöbbi

"Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb? Hát tessék, időrendben: 1. Alison Ashworth 2. Penny Hardwick 3. Jackie Allen 4. Charlie Nicholson 5. Sarah Kendrew 

Úgy bizony, ezek fájtak a legjobban. Látod a nevedet közöttük, Laura? Azt hiszem, a legjobb tízbe még éppen beleférnél, de az ötös listán nincs helyed. (...) Rég elmúlt az az idő, hála a mennybéli magasságosnak, amikor a boldogtalanság még valóban jelentett valamit. Ma már csak drekk, mint egy megfázás, vagy amikor nincs pénzed. Ha tényleg szeretted volna szétcseszni az életemet, előbb kellett volna megkaparintanod."

Van az úgy, hogy az életben semmi nem jön össze. Legalábbis nem úgy, ahogy eltervezte az ember. Igazából, ilyesmi elég gyakran előfordul; és egyszer eljön az a pont, amikor megállunk, és körbenézünk, hogy hol is vagyunk, és mégis hogy a fenébe kerültünk ide. Nincs meg a fehér kerítéses házacska, nem Johnny Depp vagy Jennifer Aniston a házastársunk, és a francba is, még csak színészek vagy híres írók se lettünk, és még egy rock bandánk sincs. Mindezek helyett itt állunk az Életnek nevezett valami előtt, ami mégse olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltük, és még egy használati utasítást se csatoltak mellé.

Főhősünk, Rob pont ebben a szakaszban tart. Barátnője, Laura elhagyta, és így rászánja magát, hogy áttekintse az eddig kisiklott kapcsolatait. S persze, valahol a szerelmi életének romjai felett, a saját, zsákutcába jutott életére is rácsodálkozik.  A mid-life krízisében fetrengő Robot egyébként furábbnál furább arcok veszik körül, akik amellett hogy szórakoztatóak, szívesen osztoznak főhősünk mániákus zenerajongásában. Az egész könyvnyi önvizsgálatot áthatja a basszus és a dallam, illetve a bakelitlemezek és a válogatáskazetták retro hangulata.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Amúgy azt hinné az ember, hogy elég depresszív könyv, hiszen a "hol csesztem el az életem?" - című önvizsgálat nem tartogat alapvetően kéjes örömöket és önfeledt kacagásokat. Ám Hornby ezt mégis olyan öniróniával képes tálalni, hogy igazából végigröhögjük az egészet. Rob - aki már-már karikatúrába illően folyton az életen és szerelmein agonizál, és szilárd meggyőződése, hogy a világon igazából mindenki csak kicseszett vele - egy igazán mulatságos görbe tükröt tart elénk, miközben olyan gondolatokat és kérdéseket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunkban ott munkálkodnak valahol.

Az egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű és minőségű humor mellett a másik dolog, amivel ez a könyv levett a lábamról az a hamisítatlan retro hangulat és a keményvonalas, zenei geek kultúra. Rob lemezboltja valahol a könyv világában is egy kis szigetet alkot - egy olyan szigetet, amely nem igazán áll a realitás talaján. Egy érdekes és kicsit bogaras mikrovilág ez, amely összegyűjti a könyv fura fazonjait, akik mániákusan top5 -ös listákat gyártanak és minden érzést, gondolatot, eseményt zeneszámokban mérnek, s valahol egyikük sem tud mit kezdeni a zene nélküli mindennapi élettel. Rob tisztában van ennek a helynek a bogaras voltával, ám szerintem ő pont ezért szeretne ettől távolodni, ezért panaszkodik és elégedetlenkedik folyton a boltjával kapcsolatban.
Pedig az az igazság, hogy Rob - akármennyire is különbnek tartja magát Dicknél vagy Briannél - pont annyira bogaras és fura, mint ez a hely. S szerintem a lemezboltra igazán szüksége van ( néha még ő sem tudja, hogy mennyire), hiszen ez az a hely, ahol igazán alámerülhet a zenei geek kultúra ritmussal és dallamokkal teli bugyraiba - főleg amikor a való élet csak a csöndet visszhangozza.

 Hornby regényének alapvető üzenete szerintem az, hogy mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor rá kell döbbennie, hogy az álmainkat és az elképzeléseinket bizonyos mértékben fel kell adnunk, mert egyszerűen valóságidegenek. Persze, nem kell teljesen lemondanunk róluk, egyszerűen csak képesnek kell lennünk arra, hogy hozzáidomítsuk a hajlíthatatlan külső világhoz. Ez Rob igazi ráismerése, s vele együtt az olvasóé is.


Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

High Fidelity
Fordító: M. Nagy Miklós
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 283

A sikító lépcső esete

"A kandallóban a narancssárga lángok alacsonyan táncoltak. Sötétség lopakodott a szoba mennyezetén, ült meg a lépcső zugaiban. Na és? A nappal kimúlik, beáll az éjszaka, de a Lockwood és Társa felkészült. Együtt dolgozunk, nem félünk."

Ha young adult könyvekre gondolok, eléggé felemás érzéseim vannak. Bár egy nagyon fontos műfajnak tartom a mai populáris irodalom berkein belül, de mivel népszerű műfajról beszélünk, ezért (magától értetődően) elég vegyes a felhozatala, amit bizony erősen meg kell szűrnöm magamnak, hogy tényleg az értékes és eredeti gyöngyszemek jussanak el hozzám. Olykor persze hiába az előrelátás és sok utánanézés - mégis sikerül mellényúlnom. 

Mindenesetre a young adult könyvek szerintem igenis fontosak egy bizonyos korosztálynak. Úgy értem: jó, hogy vannak. Ezek a művek kitűnően reprezentálják a tinédzserkor küszöbén jelentkező meg nem értettséget, és a még hosszú évekig eltartó identitáskeresést, amikor nem csupán az önkifejezés, az önmagunk megtalálása a feladatunk, hanem a világot, a környezetünket és az abban elfoglalt helyünket is újra kell értékelnünk. Van egy pont az életünkben, amelyben minden megváltozik, és a boldog tudatlanság állapota után rá kell jönnünk, hogy kik is vagyunk mi valójában - ahogy ez a YA főhősökkel is történik.

Jonathan Stroud zseniális regénye is a young adult kategóriába tartozik, sőt továbbmegyek: ez bizony egy igazi gyöngyszem! Bár jóval könnyedebb témát dolgoz fel, mint a disztópiák - nincsen benne társadalomkritika s egyéb ilyesmi - , ennek ellenére azért a sorok között mégis megbújik az önállósodás és az önmagunkba vetett hit kissé elcsépelt, ám valahol mégis érdekes kérdésköre. Persze, nyilván nem elsősorban ezért estem mérhetetlen szerelembe ezzel a könyvvel: Stroud regényének felépítésében, stílusában egyszerűen semmi kivetnivalót nem találtam - nem mintha kerestem volna... hogy őszinte legyek körülbelül a 40 oldal után csak úgy sodródtam a történettel, és meglehet, hogy mindenféle kritikai érzék kiveszett belőlem az olvasása alatt, szóval nem feltétlen kell hinnetek nekem, vállalom, hogy elfogult vagyok.

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefont olvasás közben - mintha csak egy ajtót nyitogattam volna a lapokkal. Nem volt szükséges egyszer sem semmiféle ráhangolós oldalpörgetés. Csupán kinyitottam, és ezzel a mozdulattal már be is léptem Stroud világába. Így, ennyire egyszerűen. S igazából már vagy 2 hónapja elolvastam, de akárhányszor megpillantom a borítóját nem csupán jelenetek, helyzetek ugranak be, hanem maga a hangulata is bekúszik a bőröm alá. Ez pedig ennyi idő elteltével nálam elég ritka.

Maga a történet és a létrehozott alternatív világ szintén érdekes és izgalmas, bár a történet talán annyira nem eredeti, de hogy őszinte legyek nem igazán érdekel, mert nálam simán elérte, hogy lélegzetvisszafojtva és a körmömet tövig rágva olvassam el az utolsó 40 oldalt. Mindezek mellett pedig A sikító lépcső esete bebizonyította, hogy bizony nem szükséges kellékei egy jó ifjúsági regénynek a hormontúltengéses szereplők és a szerelmi szál. Ezek nélkül is lehetséges egy igazán erős, belevaló és élvezetes regényt írni. Bár a szereplők közötti dinamika talán lehetett volna kicsit hangsúlyosabb is, hiszen a jellemek bőven elbírták volna szerintem, mert mindegyikük izgalmas és árnyalt, de azt mondom, egyefene, talán a következő részben. Nem is siránkozom ezen igazából, mert érdekes háttértörténeteket kaptam, s Deryn Sharp mellé most már Lucy Carlyle is felsorakozott a példás női főszereplők névsorába. (szerintem amúgy ők ketten egészen jól kijönnének egymással)

Én mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit elvártam, sőt: többet is. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. Minden adva van tehát ahhoz, hogy tűkön ülve várjam a folytatását. Mert ez jó. Tényleg nagyon jó.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
The Screaming Staircase
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 318