Csak gondoltam helyzetjelentek egy picit. Épp' egy hatalmas utazótáska vár engem a kanapén, hogy megtöltsem telistele ruhákkal, könyvekkel meg mindenfélével, ugyanis holnap reggel indulunk nyaralni. *hangos sikoly* Bár ez lassan már inkább őszölésnek nevezhető... Sebaj.

Szóval, holnap reggel útra kelünk. Az úticél pedig íme:


Juj! Alig várom már (bár a cicáim nagyon hiányozni fognak...) Most tök jól hangzana, ha azt mondanám, hogy Frances Mayes könyve adta ehhez az ötletet, de sajna nem így van. Persze, ettől még csudajó lesz személyesen is megtapasztalni az ott leírtakat, bár mi nem tervezünk nyaralót venni. De ez már részletkérdés.
És hogy milyen könyveket viszek magammal? Sokat vacilláltam rajta, hogy őszinte legyek... A Kindle -t nem akartam vinni, mert túl drága kütyü ahhoz, hogy valamelyik strandon csak úgy eltűnjön vagy ilyesmi. Aztán még nálam van négy olvasatlan könyvtári könyv is, de amilyen mákom van mindig ugye... tuti, hogy valami bajuk lenne. Azt a stresszet meg nem bírnám - szóval, így a könyvtári könyvek is kilőve.

Ó, ezek a problémák... Igazából, úgyse hiszem, hogy sokat tudnék ott olvasni, mert én azt vallom, ha már az ember megy világot látni, akkor lásson is. De biztos lesznek nyugis órák - pl. a szieszta miatt -, amikor nem tudok magammal mit kezdeni, szóval jó az ilyesmire is felkészülni.
Egyelőre úgy néz ki, hogy ők utaznak majd a táskámban:









Azért csodálkoznék, ha ezekből akár egyet is ki tudnék olvasni. Bár lehet, hogy még ma este vagy holnap reggel egy másikat is bedobok csak a biztonság kedvéért (pl. most az Eat, Pray and Love -on gondolkodom) ... Áh, de nem kell több szerintem. Igazából, a Monte Cristo már önmagában bőven elég lenne, de amilyen féltégla könyv, kicsit macerás lenne ide-odahurcibálni a táskámban, szóval az csak amolyan esti olvasmánynak van tervezve. Még valamit akartam különben írni, de elfelejtettem...
Addig is legyetek jók meg minden!
Találkozunk szeptember 10.-én újra ugyanitt! (feltéve, ha nem szenvedünk autóbalesetet az agresszív olasz vezetők miatt...)

A titokzatos birtok

... és már megint odajutottam, hogy mérhetetlen lustaságomból fakadóan addig húztam-halogattam a bejegyzésírást, hogy szinte már egy hónap is eltelt a könyv olvasása óta. És mivel a rossz memóriám lassan hetedhétországon híres, ezért ej... most kicsit bajban vagyok. Öhm, azt tudom, hogy határozottan tetszett ez a könyv: hihetetlen jó atmoszférája volt az ódon háznak, a padláson rejtőzködő poros tárgyaknak, a felvillanó halovány, vagy éppen nagyon is berögzült emlékeknek. Arra is emlékszem, hogy akárhányszor kinyitottam a könyvet, hangosan recsegett a gerince, mintha valami régi parkettán lépdeltem volna.

A két testvér Erica és Beth egy hideg téli napon visszatértek nagyanyjuk hatalmas házába, amit halála után örökségül hagyott rájuk. Rengeteg gyerekkori emlék fűzi őket ehhez a helyhez, hiszen elég sok nyarat töltöttek itt. Szinte minden egyes tárgy, poros levegőjű szoba, a kert egy-egy gyomokkal benőtt része a múlt pillanatait idézi fel. Erica térben és időben egyaránt bejárja az ódon házat és környékét, s ezáltal szépen, lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait, köztük azt a tragikus napot is, amely Beth későbbi életére rányomta bélyegét...
Eközben a másik szálon az idős korára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával - Erica és Beth dédnagymamájával - , aki a századforduló környékén még a messzi Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelen Angliába költözött - nem tudni miért. Erica a régi kacatok között keresi erre a választ, mert bizonyos benne, hogy emögött a történet mögött is valami fájdalmas és mélységes titok lappang.

Igazából minden megvolt ebben a könyvben ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Egy jó kis könnyed, limonádé szürcsölgetős olvasmány, ami annyira lekötött, hogy teljesen elfeledtette velem a kibírhatatlan nyári kánikulát. Imádom az ilyen a múltban kutakodós történeteket, megsárgult leveleket olvasgatni a szereplőkkel, nyikorgós ládákat nyitogatni a padláson... és ha még ehhez azt is hozzáveszem, hogy a regény egy része az amerikai Délen játszódik (ah, ezt imádtam a legjobban!), hát azt hiszem, tényleg nem is kell ecsetelnem tovább, hogy mennyire beszippantott szinte az első fejezetektől kezdve.

Bár sajna a szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, mert vagy érthetetlenek voltak számomra, mint például Erica, akit egyáltalán nem tudtam hova tenni, vagy csak simán nem voltak szimpatikusak, mint például Beth. Bár ha azt veszem, az ő személyük végül is elhanyagolható volt, hiszen tényleg nem ők voltak a lényegesek, hanem maga a múlt. De ah, ennek ellenére mégis utáltam azokat a részeket, mikor az ő picsogásukat kellett hallgatnom, és alig vártam, hogy menjünk vissza a poros kacatok közé, vagy csak ugorjunk az időben, mert hidegen hagyott Beth depressziója meg a rossz házassága, ahogy Erica idiótaságai is. S amin a legjobban kiakadtam, hogy SPOILER! mi a frászkarikának kellett bele a végén az a szerelmi szálszerű izé? jajmár, komolyan... enélkül nem lett volna teljes a történet? Ah, mindegy SPOILER VÉGE

No, de ezt a két fura díszmadarat leszámítva abszolút bejött ez a regény. Jó időben, jó helyen kapott el - bár nem hiszem, hogy lett volna olyan pillanat az életemben, amikor ezt nem élveztem volna. Tiszta szégyen, de most csak ennyit tudok erről a könyvről írni... Jó volt. Meg az is biztos, aki hozzám hasonlóan odavan a családi titkokért, az amerikai Délért vagy az ódon angol kúriákért, annak is el fogja nyerni a tetszését. Persze, nem szabad nagy dolgokat meg borgesi mélységeket várni ettől a könyvtől, ez csak amolyan kikapcsolódós olvasmány, amit jól esik olvasni a nagy melegben (vagy éppen hidegben), anélkül hogy pusztítaná az agysejtjeinket.
Mellé - évszaktól függően - egy jó hideg limonádé vagy forró tea javallott.

Katherine Webb: Az örökség
Fordította: Tóth Bernadett
Eredeti cím: The Legacy
Kiadó: General Press
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3800 Ft

A bejegyzésben található kép forrása: http://h4nging-tree.tumblr.com/post/14347740884

A tengerpart örök foglyaiként

Képzelj el egy apró angol kisvárost valahol a tengerpart mentén... Az oda vezető dombok oly meredekek, hogy a kocsik képtelenek rajtuk lefelé közlekedni: az utasok kénytelenek így kiszállni, és taligákon viszik le őket. A keskeny út levezet a partra, aztán hirtelen hátat fordít a tengernek, majd újra dombnak felfelé vezet, mintha épp csak egy pillantást akarna vetni a hullámokra, mielőtt megszökne. A város szívéből kiindulva a házak szétszórtan állnak a part mentén - itt semmi sem terv szerint épült. Az utcák hol erre, hol arra kanyarodnak, mintha menekülni próbálnának a domboktól, a tengertől, de mindhiába.

Ebben a kusza kisvárosban élt Mary Anning, akibe egyszer belecsapott a villám. Bár akkor még fogalma sem volt róla - hiszen alig pár hónapos csecsemő volt - hogy pár évvel később minden napját a tengerparton fogja tölteni fosszíliákra vadászva, és hogy az utókor az első női paleontológusként fogja emlegetni...

Elizabeth Philpot - korának felfogása szerint - vénkisasszonyként érkezett ebbe a dél-angliai kisvárosba, ami szinte fel sem érhetett London porcelánfinom eleganciájához és folyton zsizsegő nyüzsgéséhez. Ám mikor először vet pillantást a parton őrt álló meredek sziklafalból kikandikáló ezernyi, sőt milliónyi ammonitára, biztos benne, hogy jó helyre jött. Hamarosan Mary Anning társául szegődik a fosszíliavadászatban - bár ő csupán merő kedvtelésből és gyűjtőszenvedélyből - , s megtanulja felismerni a parton heverő kövek kuszaságában a mintázatot...
Az ő történetükről szól ez a könyv.

Mint ebből a kissé szedett-vedett, és közel sem teljes cselekményleírásból látható, nem egy akciódús regényről van szó - ám ezt egyáltalán nem tartom hiányosságnak, hiszen olyan érdekes és izgalmas megközelítése ez a XIX. századnak, a nők korabeli helyzetének, hogy élvezettel faltam minden sorát. S mint azt az előző posztomból kiérezhető, tényleg rajongásig megszerettem.

Mary és Elizabeth közös szenvedélyük ellenére, nagyon is különböznek egymástól - talán a társadalmi különbségeik is szerepet játszanak ebben, hiszen míg egyikük egy jómódú polgári családban nevelkedett, addig másikuk egy szegény, munkáscsalád sarja, aki minden egyes nap a megélhetéséért küzd. Elizabeth számára így a fosszíliavadászat inkább passzió - persze, korántsem félvállról vett, hanem igazi szenvedély, amiről lelkesen és odaadással beszél boldog-boldogtalannak, s szinte minden gondolatát ez teszi ki. Mary számára a parton töltött idő, s a kövek között talált csontdarabkák a megélhetésének forrásai. Legalábbis kezdetben bizonyosan csak ennyit jelentenek a számára: minél épebb és szebb ammonitát vagy bezoárt talál, annál többet elkérhet a gyűjtögető turistákról, s annál nagyobb valószínűséggel nem fog aznap éhezni a családjával. Ám valahol, valamikor már másról kezd szólni. A tudásról, a megbecsültségről, a felfedezés öröméről. Hogy pontosan mi vagy ki hozta meg ezt a szemléletbeli változást, nem tudom. Talán Elizabeth tudósi lelkesedése, talán az első általa felfedezett plesyosaurus csontváz vagy a tudósok érdeklődése, esetleg mindez egyszerre - tényleg nem tudom. De tény, hogy egyszer csak az egyszerű Mary Anning, aki épp hogy kijárta a vasárnap iskolát, hihetetlen önérzettel és tudományos szakértelemmel fordul a férfiak uralta tudományos élet felé, és igyekszik kikövetelni a maga helyét benne.

Bár hivatalosan ez a könyv két nő barátságáról szól, én nem érzékeltem benne olyan erőteljesen - bár lehet, nem erre figyeltem igazán. Mary és Elizabeth kapcsolata inkább csak meghúzódott valahol a háttérben, s igazából én nem is vagyok benne biztos, hogy ez valóban egy egyszerű barátnő-barátnő dolog lett volna. Sokkal inkább éreztem a kettejük közti kapcsolatot mester-tanítvány, vagy talán szülő-gyerek viszonynak. Sosem éreztem (csak a vége fele) kettejük között huzamosabb ideig az egyenlőséget: Elizabeth folyton terelte Mary -t - mikor legalábbis hagyta, s nem lázadozott ellene. Bár talán ez a fajta szereposztás a köztük levő nagy kor -, illetve társadalmi különbségből fakadt.

De végül is, mint említettem, számomra nem ez volt az igazán lényeges a könyvben. Sokkal inkább éreztem ezt a nemi szerepek korabeli helyzetének lenyomataként. A női szereplők többsége valami módon marginális helyzetbe került, mondhatjuk úgy is: nem éppen jó partik. Van, aki szegény, van, aki vénkisasszony, van, aki különc vagy sánta vagy egyszerűen csak hóbortos - annyi különféle életút, annyi különféle történet, de társadalomban elfoglalt helyüket tekintve mintha egyfelé tartanának... Vannak, akik küzdenek a társadalmi megítélésük ellen, mindenki a maga módján persze: csak önmaguk akarnak lenni, olyan szabadon, ahogy az a másik nemnek is megadatott.

Chevalier regénye remek módon bánik a szimbólumokkal, utalásokkal, már-már azt mondanám, hogy ez tényleg az első betűtől az utolsóig egy nagyon tudatosan megírt mű, még ha olykor céltalanul kacskaringósnak is tűnik. Ám akárhogy van is, az biztos, hogy akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, szinte megcsapott a sós tengeri levegő illata, és hallottam a távolban a sirályok hangját... Ez mind ott van a lapok között.
Ahogy lennie kell.

Tracy Chevalier: Isten teremtményei
Remarkable Creatures
Fordította: Kiss Marianne
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 328
Eredeti ár: 3490 Ft

Mary Anning, a kövületvadász

Hallottatok már Mary Anningről? Csak mert ezelőtt én még nem, de most, ahogy olvastam Tracy Chevalier könyvét ami nem mellesleg fantasztikus hamarosan a csodálója lettem. De tényleg. S ha én egyszer lelkesedem, akkor azt úgy igazán és teljes átéléssel teszem, és nincs az az isten, amelyik megállíthatna ilyenkor abban, hogy beírjam a gugli keresőjébe meg a képkeresőbe meg a youtube keresőjébe meg.... na, mindegy. Maradjunk annyiban, hogy ennek általában az a vége, hogy lecövekelek a gép elé, és se látok, se hallok. Az ilyen rajongások alkalmával igazi kincsekre lehet bukkanni, mint például a BBC Primary History honlapján az egyik játék, ahol kövületvadászatra indulhatunk Mary Anninggel, eladók lehetünk a boltjában és részt vehetünk más hasonló, csudavicces mókákban :-) Bár ha elmúltunk már tizenkettő, akkor ehhez némi pihentagy is szükségeltetik. Na, de most gyorsan visszakanyarodok a bejegyzésem tényleges témájához, még mielőtt eljutnék egy teljesen más irányba, mondjuk a Narvál-dalhoz, és azt higgyétek el, nem akarjátok.

(Játék Mary Anninggel. Kép forrása: BBC Primary History)

Mary Anning volt a világ első női paleontológusa. Ez még talán nem hangzik olyan nagy számnak, ám ha hozzáteszem, hogy a XIX. században élt, amikor a nők teljesen ki voltak zárva a tudományos életből, akkor az úgy már nem semmi... De ha még megtoldom azzal is, hogy Mary Anning egy rendkívül szegény munkás család sarja volt, és éppen csak annyit járt iskolába, hogy megtanuljon írni-olvasni, akkor az úgy már eléggé lenyűgöző és csodálatra méltó, nemde? Ő találta meg az első, teljesen ép ichthyosaurus csontvázat (mindössze tizenkét évesen, 1811-ben), majd pár évvel később két plesiosaurus csontvázat is felfedezett (állítólag ez volt a világ első plesiosaurus-lelete), és még rengetegsoksok fosszíliát is feljegyezhetünk a neve mellé. De mindezen felfedezései ellenére soha nem lehetett része a tudományos életnek, elismeréseket sem igazán kapott, a neve gyakran "kifelejtődött" az általa talált leleteket taglaló tudományos értekezésekből, sőt: családjával továbbra is nagy szegénységben élt. Közel kétszáz évvel a halála után a Royal Society végül beválasztotta azon híres angol nők listájába, akik a legnagyobb hatással voltak a tudomány történetére. Még ha megkésve is jött az elismerés, de végül mégis csak megkapta. Mary Anning nevét ma már szinte minden brit ismeri: iskolai színdarabok szólnak történetéről, tudományos és kevésbé tudományos előadásokat tartanak róla, számos életrajzot írtak személyéről s egy regény főszereplője is lett. Ám aminek Mary Anning valószínűleg a legjobban örülne ha látná, az is megvalósult: a múzeumban levő leletei alatt nem egy férfi neve szerepel, hanem az övé.
True story.


Mary Anning egy dél-angliai kisvárosban élt, Lyme Regisben 1799-es születésétől egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig. Ez egy tengerparti város - mint azt a térképen is láthatjuk, rendkívül elmés kiemelésemmel és feliratommal -, amely az úgynevezett Lyme-öböl mellett fekszik. Dorset gyöngyszemének is nevezik, és a mai napig kedvelt turista célpont. Bevallom, egyáltalán nem csodálkozom rajta. Ahogy egyre másra nézegettem erről a kisvárosról a képeket, olvasgattam a leírásokat, engem is teljesen elvarázsolt (mondjuk ez nem volt nehéz, mert megmagyarázhatatlanul erős vonzódást érzek az angliai tengerpartok iránt)... Azok az apró kőházak, a tenger vad hullámai, az égig érő, málló sziklafalak, a hűvös, sós levegő illata, a sirályok hangjai.. és bárhová lépsz egy rég letűnt világ darabkájába botlasz - hát nem lehet csodálatos? De inkább kérdezzünk meg valaki olyat, aki kompetensebb nálam a témában. Jane Austen 1803 környékén látogatott el Lyme-ba először - ekkor Mary Anning alig volt 4 éves - , és teljesen beleszeretett az itteni vidékbe - erről a Meggyőző érvek egyik leíró része tesz tanúbizonyságot:

"Az évnek késői szakában érkeztek, ezért már nem kóstolhattak bele a sokféle szórakozásba, melyeket Lyme jellegéből fakadóan nyújthatott volna. A vendégszobák zárva voltak, a szállóvendégek szinte mind elmentek, a helybelieken kívül alig néhány család maradt; és mivel magukon az épületeken kívül nincs semmi csodálnivaló, a város figyelemre méltó fekvését, a jószerével tengerbe futó főutcát, a Cobbhoz vezető és a kis öblöt körülölelő sétányt, melyet szezonban kerekes fürdőkabinok és fürdőzők tesznek mozgalmassá; magát a Cobbot, annak ódon csodáit és az új keletű csinosítások eredményét, a várostól keletre húzódó, szépséges sziklák sorát fürkészi az idegen tekintete, és nagyon különös idegen az, aki nem veszi észre Lyme közvetlen környékének báját és nem vágyik jobban megismerni. A környékbeli látnivalók, Charmouth, a magaslataival és széles domboldalaival, s még inkább a sötét sziklák szegélyezte szelíd, eldugott öblével, ahol a homokfövenyt pettyező alacsony sziklatömbökön remekül eléldegélhet az ember, merengőn szemlélve a hullámokat, a vidám kis Felső-Lyme változatos faállománya; mindenekelőtt pedig Pinny, a romantikus sziklák között mélyedő szakadékaival, ahol gyéren tenyésző erdei fák és a buja gyümölcsök jelzik, hogy sok emberöltő telt el az első szikladarab leomlása óta, mely előkészítette a talajt e csodálatos, nagyszerű, talán a híres-neves Wight-sziget hasonló látnivalóit is felülmúló pompa számára: ezekre a helyekre újra meg újra el kell látogatni, hogy Lyme értéke nyilvánvalóvá váljék. " (Jane Austen: Meggyőző érvek*)

Teljes mértékben hiszek Ms. Austen -nek. Ez tényleg varázslatos lehetett. Különben olvastam valahol (talán valamelyik Austen-konferencia anyagában?), hogy Jane Austen és Mary Anning apja valóban találkoztak az egyik nyaralás alkalmával. A találkozást Ms. Austen naplójába írt egyik bejegyzése bizonyítja, amiben éppen arról panaszkodott, hogy a helyi asztalos, az a bizonyos Richard Anning milyen felháborítóan drágán vállalta el az egyik fadobozának a megjavítását. No, de kérem!
Mindenesetre a Wikipédián olvasható összesítés szerint nem csupán Jane Austen volt az egyetlen híres író, aki ellátogatott ide, illetve regényének helyszínéül tette meg a kisvárost. John Fowles 35 éven keresztül élt itt, s A francia hadnagy szeretője című regénye pedig itt játszódik. (azt hiszem, hamarosan azt is el kell olvasnom). De szót ejthetünk még Beatrix Potterről is és az 1904-es nyaralásáról, vagy egyik kedvenc festőmről Turnerről, aki 1834 körül festményeken örökítette meg Lyme-ot és környékét. (pl. itt van egy oldalt)
Oké, a bejegyzés írásába most újabb félórás szünet következett, mert miközben a megfelelő Turner kép után kutattam a neten, belebotlottam ebbe az oldalba, amelyben híres festők olyan munkái találhatók, melyek Dorset vidékét ábrázolják. Ó, ez csodálatos!

Visszatérve Mary -re: mint azt sejthetjük, nem volt éppen irigylésre méltó gazdagságban eltöltött élete. Édesapja, Richard Anning asztalosként dolgozott, olykor a napi betevőfalat megteremtése is gondot jelentett számára - talán emiatt volt olyan magas az Anning családban a halálozások száma. Mary-ék tízen voltak testvérek, de csupán ketten maradtak életben. Mary Anning már babakorában híres volt a környéken, ugyanis túlélt egy villámcsapást. Alig múlt egyéves. Később sokan e szerencsétlen esetre vezették vissza hihetetlen intelligenciáját - ez volt Mary csodája.
Édesapja, hogy el tudja tartani a családot egy kis mellékkeresetet próbált szerezni a tengerparton zsákszámra heverő apró fosszíliák eladásából: a turisták ugyanis bolondultak az ammonitákért, a bezoárokért és más hasonló kőbe zárt maradványokért. Gyermekeivel, Mary-vel és Joseph-fel napokon keresztül rótták a partot, átkutatva annak minden zegzugát, hogy minél épebb, minél különlegesebb fosszíliára találjanak.

Mary itt tanulta meg megkülönböztetni az egyszerű kövektől az érdekes ritkaságokat, illetve megtisztítani és konzerválni azokat. Mint említettem, alig tizenkét éves volt, mikor rábukkant az első teljesen ép és egész dinoszaurusz csontvázra.
De a kövületgyűjtés valójában nem csupán móka és kacagás volt: ez egy igazán veszélyes munka volt, rengeteg kockázattal, hiszen a málló sziklafalakon illetve alattuk kell dolgozni, gyűjtögetni, amik ki tudja mikor kezdenek ráomlani az emberre... Mindenesetre a fontos leletekből befolyó pénz sokat segített a család anyagi helyzetén, így nem volt más választása. Mary bár sose folyhatott bele a tudományos életbe, nem vehetett részt konferenciákon, de Lyme Regis neki köszönhetően rengeteg geológust kezdett el vonzani. Sokan felkeresték őt, hogy együtt vadásszanak fosszíliákra, és a különleges leletekről beszélgessenek.
Végül 47 évesen halt meg mellrákban, 1847-ben. A többit meg azt hiszem, már tudjátok.

Felhasznált források, további olvasgatásra érdemes oldalak:
Wikipédia - Mary Anning
BBC Two - True Stories
Wikipédia - Lyme Regis
Dorset Page
Strange Science
BBC Primary History
Fossil Hunter Mary Anning Inspires Art
Lyme Regis Tourism Video


Idézetek:
Jane Austen: Meggyőző érvek, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010, 103-104.o., ford.:Tomori Gábor

Képek forrása:
1. BBC Primary History -n található játék PrtSc-je.
2.oldmaps.co.uk
3. tate.org.uk
4. Mary Anning portréja: en.wikipedia.org

Az élet különös szomorúsága

Ez is egy olyan könyv volt, ami már a címével megfogott anno, mikor először hallottam róla. Említettem már azt hiszem, hogy odáig vagyok a nem éppen hagyományos címekért. És végre bent volt a könyvtárban - úgy tűnik, nem csupán az én érdeklődésemet keltette fel, hiszen ahogy visszahoztam már félre is rakta a könyvtáros, mert előjegyzés volt rá. Wow.

Mindenesetre. ahogy a cím is sugallja, ez tényleg fura könyv. Mármint nem olyan posztmodernen fura vagy olyan rosszul fura, hanem inkább megmagyarázhatatlanul fura. Azt hiszem. És pont emiatt nem tudom, hogy mit is gondoljak róla pontosan, mert tényleg nem tudom hova tenni. Még mikor csak vágyakoztam a könyv után, és olvasgattam mások ajánlóit, kialakult egy elképzelésem, hogy mégis mire számíthatok: bevallom némi alice hoffmanos utóízre vártam, annak ellenére, hogy mondták néhányan, hogy nagyon nem az. Végül is nem mondanám, hogy ezt nem kaptam meg, mert az első fejezet abszolút olyan volt, de aztán szépen-lassan elhagyta ezt a vonalat, és átalakult valami teljesen mássá. Valami olyasmivé, ami engem a Fehér, mint a tej, piros, mint a vérre emlékeztetett kissé. Nem teljesen, de szerintem az elbeszélő hangja, stílusa néha kicsit hasonló volt.
No, de még mielőtt kicsit jobban belemerülnék a könyvhöz való viszonyom boncolgatásába, nézzük, egyáltalán miről is szól...

Rose Edelstein a könyv elején éppen kilencedik születésnapját ünnepli, édesanyja ennek örömére egy saját készítésű citromtortával lepi meg kislányát. Ahogy Rose belekóstol, a citrom és a csokoládé mellett megízleli a tortában levő szomorúságot, csalódottságot, kétségbeesést... édesanyja érzéseit.
Rose a hirtelen jött különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tartja, hiszen a legédesebb, legfinomabb falat is elmondhatatlanul keserűvé válhat a készítője hangulatától függően. Olyan dolgokat tudhat meg ennek köszönhetően, amiket mindenki igyekszik elrejteni a világ szeme elől: a kudarcokat, az elégedetlenséget és az élet különös szomorúságát... Eközben az évek egyre múlnak, az ételekből kiérzett sorsok megváltoznak vagy éppen beteljesednek.

Amíg olvastam, nagyon élveztem, olyan történet volt, aminek körbefont a hangulata - s gyanítom a belemerüléshez még nagyban hozzájárult az E/1. elbeszélői mód is. Az első százhúsz oldalt egy ültő helyemben tettem magamévá, képtelen voltam bármi másra figyelni. Aztán már kicsit elvesztettem az érdeklődésem, mert kezdtem látni, hogy nem oda fog kifutni a történet, mint ahová én gondoltam, és a mágikus realizmus fénye is kopni kezdett - de ettől függetlenül még mindig lelkesen olvastam. Miután végeztünk egymással egyszerűen nem hagyott bennem nyomot. S most ahogy írom a bejegyzést, és igyekszem visszagondolni az eseményekre, egyre tisztábban látom, hogy bőven lett volna a történetben potenciál, lehetett volna mélyebb történet is, de nem. Az írónő nem ragadta meg történetének a finomabb szálait, helyette inkább egy sokkal egyszerűbb, sokkal kézenfekvőbb, sokkal semmitmondóbb véget választott. És ráadásul sok mindenre nem kaptam választ, pedig egy-két dologra kíváncsi lennék...

Azért nem mondanám rossz könyvnek, hiszen a megfogalmazása, a stílusa tényleg elvarázsolt, szívesen beleburkolóztam a mondataiba. Egy hétvégi, hétköznapokat feledtető olvasmánynak elment, és nem fogok elzárkózni Aimee Bender többi könyvétől sem. Mindenesetre most nagyon örülök, hogy végül - az eredeti terveimmel ellentétben - mégis csak könyvtári kölcsönzésnek köszönhetően jutottam hozzá. Ennyire és így pont megérte.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
The Particular Sadness of Lemon Cake
Fordította: Komló Zoltán
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 296
Eredeti ár: 2490 Ft

Rengetegsoksok és még annál is több kérdés

... mert hogy négy ember is volt olyan kedves, hogy rám gondolt a jelenleg futótűzként terjedő kérdés-feleletes díjnál, amit nagyon köszönök még egyszer. Szóval, én most teljesen renitens leszek, és nem a szabályok szerint fogok játszani. Mert hogy szabályok is vannak. Íme:

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról. na ez az, amit nem fogok, mert kaptam elég kérdést, hogy ezt kiváltsam :-)
2. Válaszolnia kell a jelölő minden kérdésére. oké
3. 11 új kérdést kell feltennie a saját jelöltjeinek. Sose voltam jó kérdező
4. Akik 11-en vannak és akiknek a nevét belinkelte. szerintem már mindenki megkapta. De ha valaki nem, akkor nyugodtan kiáltson, és akkor kigondolok 11 kérdést Ápdét: közben mégis kigondoltam 11 kérdést, meg tovább is adtam. Ott van a soksok rizsa legvégén.
5. Nincsen visszajelölés.

Akkor jöjjenek először Maggie kérdései, mert tőle kaptam meg először.

1. Mikor fordult meg először a fejedben, hogy elhivatottabban kéne írnod, mint az órákon való kötelezettség? (Bónuszkérdés: ez mennyire volt érthető?:D)
Mióta írni tudok. Mindig is imádtam a betűket, a szavakat - kisiskolás koromban órákat el tudtam otthon tölteni azzal, hogy tökéletesítsem a kézírásom, és olyan igazi felnőttes legyen (:-D ). Meg már elsős koromban volt egy úgynevezett Kincses Füzetem, amibe a nyáron elolvasott könyvekről írtam ezt-azt. Az vajon hova tűnhetett?*költői kérdés* Szóval, a dolog végül is adva volt, már csak a megfelelő platformot kellett megtalálnom hozzá.

2. Mit csinálsz szívesen szabadidődben az evidens bloggerkedésen kívül?
Olvasok :-D Na, jó gondolom nem erre irányult a kérdés... Vezetem a háztartást (mert az sose hagy szabadidőt az ember lányának), emellett megszállott sorozatnéző vagyok, ápolom a kiscicáim lelki világát (meg a páromét is), és újabban fotózok, illetve fotózni tanulok. (ez így talán pontosabb)

3. Mi az a dolog, amit szíved szerint nem csinálnál soha, de kell, mert az elvetemült élet rákényszerít?
Őőő, nem tudom. Mindig más. Most például a mosogatás...

4. Ha megválaszthatnád, kinek a bőrébe bújnál bele egy napra? (Fiktív, élő és holt is lehet, ez utóbbi még élettel teli formájában… kivéve, ha nem úgy szeretnéd.:D)
Anne Shirley egyértelműen. Csodás lehet Avonlea-ban élni... de ezt nem szeretném, ha csak egy napra szólna.

5. Könyvek: kinek adsz a leginkább a véleményére, ha arról van szó, mit olvass?
A saját magaméra. :-D Viccen kívül: sok mindenkinek adok a véleményére, sok mások által ajánlott könyvet olvastam már, de a legjobban mindig az szokott elsülni, mikor minden különösebb külső behatás nélkül egyszer csak mágnesként vonz magához egy könyv. Az mindig szerelem első olvasásra.

6. Kivel szoktad levágni a legélvezetesebb vitákat a közös olvasmányaitok kapcsán?
Az egyik húgommal, @Abigail -lel. (aki nem rég' indított egy fantasztikus könyves blogot - és igen, ez itt a reklám helye) Persze, nem olyan vérmes meg komoly viták, igazából gyakran nagy röhögésekkel végződnek. Folyton elkomolytalankodjuk a dolgot... és pont ez benne az élvezetes. :-)

7. Ki az a három fiktív karakter (akár filmes is lehet), akivel ki lehet kergetni a világból?
Bármelyik Nicholas Cage -karakter. Ne kérdezzétek miért, de egyszerűen herótot kapok tőle. Egy Nicholas Cage-es filmet se tudtam végignézni. Pedig tudom, hogy jó színész meg minden, de érthetetlen módon egyszerűen irritál.
Több most nem jut eszembe.

8. Milyen olvasmányélmény indított el a könyvfaló-lét rögös útján?
Ez bonyolult kérdés, mert a családomban evidens dolog, hogy az embernek az olvasás a hobbija. Nem hiszem, hogy lett volna egy olyan vízválasztó könyv az életemben, amitől kezdve én azt mondtam, hogy márpedig olvasni fogok. Ez az egész ott volt velem a kezdetektől...

9. Szoktál olvasás közben enni/inni? Ha igen, mit, és landolt már könyvön egy darabkája? :D
Inni néha szoktam, enni nem nagyon, mert szeretek az evésre is meg az olvasásra is teljes lényemmel koncentrálni, és a kettő nem nagyon megy együtt. Szóval, vagy eszek vagy olvasok.

10. Bloggerkedés: mi motivál leginkább?
A listamániám :-D Mármint komolyan.

11. Melyik olvasói visszajelzés volt a legemlékezetesebb (pozitív vagy negatív is lehet)?
Eddig csak pozitívak voltak, szerencsére. Nálam minden visszajelzés emlékezetes, és teljesen fel tud dobni, ha valakinek tetszik az eddigi munkám, vagy az én hatásomra olvassa el valamelyik könyvet. Bevallom, az utóbbinál mindig nagyon izgulok. Azért az ilyesmi nagy felelősség, szerintem.

@Nima kérdései következnek (szintén időrendben haladva)

1.Szoktál a felhőkbe alakokat képzelni? Mit látsz a leggyakrabban?
Igen, folyton. Legtöbbször különféle állatokat, néha emberi arcokat.

2.Ha könyvtárból veszel ki könyvet, azt igyekszel gyorsan elolvasni, vagy üldögélsz rajta és hosszabbítasz?
Én az az üldögélős típus vagyok, aki folyton összeharácsol egy csomó könyvet magának, aztán rájön, hogy "ehhez most még sincs kedvem, de azért csak el kéne olvasni, ha már egyszer kivettem", és akkor jönnek a hosszabbítgatások vagy az utolsó pillanatban elolvasások. Ahj, és tudom, hogy ez tök gáz dolog - de igyekszem ezért úgy válogatni mindig a könyveimet, hogy ne friss megjelenések legyenek. Szerencsére, ahova járok, az csak egy kis fiókkönyvtár, s ahogy legtöbbször elnézem, elég behatárolható korosztállyal, akik nem dobják rám a Molotov-koktélokat, ha másodjára is meghosszabbítom Katherine Webb: Örökség c. könyvét. Mondjuk. De azért az Agatha Christie -knél vagy a Danielle Steele- knél ezt már nem merném megtenni.

3.Ha választhatsz, hogy egyetlen íróval eltölthetsz egy hónapot egy lakatlan szigeten, kit vinnél magaddal? (írót, nem könyvet)
Most Janet Evanovich-ot. Vicces, szórakoztató hölgynek tűnik, biztos jól ellennénk.

4.Ha könyvet írnál, miről szólna?
Pff, passz... talán a beilleszkedésről, önmagunk kereséséről, a családi összetartásról - ilyesmiről, de mindezeket csak nagyon burkoltan kimondva, nem egyenesen az olvasó képébe, didaktikusan belemagyarázva. Persze, mindezt regény formájában, olyan kisvárosi, mágikus-realizmusos atmoszférával megspékelve.

5.Olvasol evés közben?
Nem. Mint fentebb írtam, mindkettőre erősen koncentrálnom kell :-)

6.Milyen környezet a legideálisabb neked az olvasás teljes kiélvezéséhez?
A lényeg, hogy csend legyen. Úgy tudok csak igazán belemerülni a könyvbe. Úgy utálom, ha a különféle hanghatások visszarántanak a valóságba...
Ha lenne kertünk, bizonyára az lenne a legideálisabb hely. Így marad a nappali és a fotelem.

7.Meg tudsz győzni másokat arról, hogy olyan könyvet olvassanak el, amit először nem akartak?
Nem vagyok az a meggyőző típus, és hittérítő sem. Ilyen irányultságú szándékaim nincsenek, szóval már csak ezért se menne a dolog. (tegyük fel, hogy csak emiatt :-) )

8.Tudsz főzni?
Igen, azt mondják remekül. (mármint ezt mások mondják, nem én) Különben szeretek is főzni (meg sütni is), egyedül a bevásárlással akadnak gondok nálam, mert az azt jelenti, hogy le kell mennem a boltba - és azt meg utálom.

9.Milyen emlék fűz a legkedvesebb könyvedhez?
Hú, nem tudom, mert legkedvesebb könyvem nincs így egyes számban. Amiket a családtagoktól, barátoktól kapok, azok mindig megkülönböztetett helyet foglalnak el, és mindig az adott illetőre emlékeztetnek.

10.300 évvel ezelőtt még nem volt ennyi könyv. Mivel ütötted volna el az idődet?
A zongorázás kilőve, mert zenei antitalentum vagyok. Így inkább sétáltam volna. Sokat.

11.Ha időutazhatnál, melyik korba térnél vissza?
Egyértelmű, hogy a viktoriánus korba.

Itt pedig Dóri kérdései következnek.
1. Jelenleg melyik az a könyv, amit mindenkivel elolvastatnál?
Olyan könyv nincs, mert nem létezik olyan, ami mindenkinek tetszene, és nem szeretnék bárkinek is rossz pillanatokat okozni. Mindenkinek nem adnék konkrét könyvet a kezébe. Inkább csak olyan valaki/valakiknek, akiknek tudom, hogy tetszene. Már ha ennyire adni akarnék... :-)

2. Milyen filmet vársz most a legjobban?
Az új filmekből már abszolút kiábrándultam, nem várom a friss megjelenéseket. Inkább csak a régi, jól bevált filmeket szoktam nézni, legkedvencebb korszakom az 50'-es, 60'-as évek hollywoodi és francia filmjei.
Jó, nem tagadom, olykor egy-egy mai filmre is kíváncsi leszek - szóval néha kibújok a barlangomból. Legutóbb pl. az Éhezők viadalát néztem meg, mostanában pedig tervben van az Éjfélkor Párizsban.

3. Ki a kedvenc énekesed/bandád?
Ej, nem tudom. A zene nálam nagyon hangulatfüggő, és ott is szeretem a változatosságot. Pl. képtelen vagyok egy együttes egész albumát egyhuzamban végighallgatni, mert.... nos, mert nem. Szeretem, ha folyton váltakoznak a stílusok, így az MP4 lejátszómon a legkülönfélébb énekesek, együttesek zenéi vannak, amik gyakran teljesen távol állnak egymástól. Párom már meg se lepődik, ha kocsiban, utazás közben a 30 Seconds To Mars The Kill című száma után megszólal Cher -nek a Shoop-Shoop Song - ja... Tudja, hogy én válogattam. :-)

4. Mi volt a legjobb élményed a blogoddal kapcsolatban?
Minden visszajelzés a legjobb élmény :-) Most komolyan. Nem nagyon tudok meg nem is akarok kiemelni egyet sem.

5. Szoktál olvasni buszon/vonaton?
Ritkán. Utazás közben szeretem az elsuhanó tájat nézni.

6. Melyik íróval találkoznál (élő vagy holt)?
Jane Austen, L. M. Montgomery, Virginia Woolf, J. K. Rowling... de nem tudnám, hogy mit kezdjek velük. :-) Nehezen kezdeményezek beszélgetéseket.

7. Hangoskönyvek - igen vagy nem? Szereted, ha nem miért nem?
Nem vagyunk barátok, mármint a hangoskönyv és én. Képtelen vagyok huzamosabb ideig odafigyelni az élőszóra, nehezen követem a történetet, mert folyton elkalandozok, és zavar, hogy egy-egy gondolatnál, szónál nem tudok elmélázni, mint ahogy olvasás közben szoktam.

8. Mit tanulsz jelenleg (ha egyetemista vagy) - ill. milyen szakmád van?
Irodalommal és könyvekkel kapcsolatos "szakmám" van. Nagy a kereslete manapság....

9. Elmennél külföldre dolgozni?
Simán. De mivel nem egyedül élek, ez nem csak rajtam múlik.

10. Mik a kedvenc tv-sorozataid?
Rengeteg van :-) Jóbarátok, Gilmore Girls, Once Upon A Time, Sherlock, White Collars, Hart of Dixie, A férfi fán terem, Black Books, Váratlan utazás, Csengetett, mylord? Big Bang Theory, How I Met Your Mother, Szelek szárnyán, Rizzoli&Isles stb. ...

11. Tudsz/szeretsz sütni-főzni?
Tudok, és szeretek :-)

És végül, de nem utolsósorban Katherine kérdései:
1. Ha teheted, kérlek, áruld el, miért az a blogod neve, ami?
Igazából, mikor megcsináltam a blogom az volt az első gondolatom, hogy valami jó és nem mindennapi címet akarok - ami nem mindenkinek jutna eszébe egy könyvesblog készítése közben, és amire nem fogok ráunni soha. Épp' a Szellemekkel suttogó ment a tévében (igen, a fantáziám határtalan), amit egy tök jó címnek tartottam, így aztán átalakítva kölcsönvettem. Természetesen, ma már más címet adnék neki...

2. Mi az első két dolog (esetleg szó), ami eszedbe jut az olvasással kapcsolatban?
Fotel és cicák. Utóbbiaknak mindig ilyenkor jut eszükbe, hogy ma még nem simogattam őket eleget...

3. Mi volt a legfurcsább hely vagy szituáció, ahol olvastál már?
Átlagos ember vagyok, átlagos szituációkban olvasok. :-)

4. Általában hány könyvet olvasol egyszerre?
Van olyan, hogy kettő-hármat, négyet-ötöt. De olykor sikeresen elredukálom egyre. Ez mindig sikerélmény, mert azt jelenti, hogy a könyv teljesen beszippantott.

5. Mi a véleményed arról, ha valaki félbehagyja egy könyv olvasását?
Hogy jól teszi :-) Ha valami nem tetszik, nem kell erőltetni, hiszen túl sok a könyv, az idő meg túl kevés.

6. Rendszerezed-e valahogy a könyveidet (polcrend, katalógus stb.)?
Inkább azt mondom, törekszem rá. :-) Nagyjából, téma és műfaj szerint vannak felrakosgatva a könyveim a polcaimra. (meg egyéb helyekre)

7. Mi a véleményed az e-könyv-olvasóról, neked van-e?
Szerintem hasznos dolog, és környezetbarát is. Nagyon szeretem. :-)

8. Mi hat rád jobban: egy könyv borítója, vagy egy könyv fülszövege?
Inkább a borító, mint a fülszöveg - mert utóbbit csak nagyon ritkán szoktam elolvasni. De valójában inkább a címek szoktak megfogni

9. Gyűjtesz-e valamit a könyveken kívül, ha igen, mit?
Párom szerint bögréket meg poharakat, de valójában azokat nem gyűjtöm, egyszerűen csak kellenek. Hát milyen a háztartás fehérboros-, vörösboros- meg brandy-s pohár nélkül?

10. Melyik a kedvenc magyar városod és miért?
Nagyon szeretem Szigligetet, mert olyan festői szépségű. Mikor megyünk a Balatonra, mindig benézünk oda egy kis sétára. Bár azt hiszem, az csak község. De imádom Orosházát is - kívülállók számára (meg sokszor az ott lakóknak is) poros, unalmas kisváros, de ott nőttem fel. És a mai napig rettentően hiányzik az a kisvárosi jelleg.

11. Szereted-e a magas sarkú cipőt (máson vagy magadon)?
Régebben gyűlöltem, de ma már szeretem. Bár még most se nagyon jellemző rám, mert folyton rohannom kell a villamos vagy a troli után, és ehhez inkább a sportcipő vagy a szandál a legalkalmasabb.


Huh, oké - bevallom, kifulladtam.

ÁPDÉT!
Először is: végre betettem a díj képét is a posztba, mert az kimaradt. Közben Luca jelezte, hogy ő kimaradt a jóból, és aztán kicsit alaposabban is körülnéztem, s találtam még egy-két embert rajta kívül is, akik szintén nem kaptak kérdéseket.
Szóval, íme az én 11 kérdésem, amit sok szeretettel küldök Lucának, Zizz-nek, kai-nak és Carlotának. Ha van kedvetek, akkor játszatok Ti is :-)

1. A könyvek szempontjából a "minél hosszabb, annál jobb" vagy pedig a "minél rövidebb, annál jobb" elvét vallod?
2. Találkoztál-e már olyan karakterrel, akit utáltál vagy kevésbé szerettél, de ennek ellenére mégis szívesen követted végig a történetét? (könyvben, filmben akár)
3. Mitől lesz számodra egy könyv jó? Mármint úgy általánosságban. (stílus, hangulat, karakterek stb. )
4. Átlagosan mennyi ideig írod a bejegyzéseidet?
5. Előfordult már olyan, hogy a filmadaptáció jobban tetszett, mint maga a könyv? Ha igen, melyiknél?
6. A feldolgozásoknál (legyen az színdarab, film stb.) mennyire ragaszkodsz a könyvhűséghez?
7. Vannak visszatérő álmaid? Ha igen, akkor mi az? (ha nem túl indiszkrét kérdés)
8. Hiszel a horoszkópban? Mennyire jellemzőek rád a csillagjegyed tulajdonságai?
9. Van -e olyan rossz szokásod, amitől nagyon szívesen megszabadulnál?
10. Mi volt az eddigi legszebb hely, ahová eljutottál?
11. Babonás vagy?

Ha túl hangos a csend

Már lassan féléve olvastam ezt a könyvet, szóval mondhatjuk úgy is, hogy jól elhúztam a beszámoló írását. Igazából azért volt ez, mert nem tudtam mit is írhatnék róla: most törekedjek arra, hogy azt írjam le, hogy általánosságban véve hogy tetszett nekem, vagy inkább koncentráljak arra, hogy akkor és ott mit adott, mit jelentett számomra. Mert bár gyakran egyezik ez a két dolog, de megesik, hogy nem annyira. Például most.

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor elkezdtem olvasni. Hogy is felejthetném el? Már vagy egy napja feküdtem az ágyban, teljesen magamra húztam azt a jó vastag, puha takarót, és igyekeztem nem tudomást venni arról a tényről, hogy ott kint, az ablakon túl megy tovább az élet. Én inkább csak tocsogtam az önsajnálat mocsarában, és úgy gondoltam, nincs az a pénz, hogy kibújjak a takaró alól. De a Borzalmas Napok másodikján egyre inkább elfogott az az érzés, hogy szükségem van valamire. Valami könnyűre, valami megnyugtatóra... tudjátok, valamire. Cecelia Ahern jutott eszembe először, nem tudom miért. Egyszerűen, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék, rögtön az ő neve ugrott be.

"Egy júniusi péntek reggelen lettem Luke legjobb barátja. Éppen 9.15-kor. Azért tudom ilyen pontosan, mert ránéztem az órámra. Nem is tudom, miért, mert sehová nem készültem időre. De hiszem, hogy mindennek oka van, és talán azért pillantottam az órámra akkor, hogy a történetet pontosan mondhassam el. A részletek pedig fontosak a történetekben, nem igaz?"

Ez a bekezdés akkor hihetetlenül jól esett, mintha egy válasz lett volna a fel nem tett kérdésemre. Mindennek oka van. S általában visszatekintve az eddig történt eseményekre, mintha ez tényleg igaz lenne. Mintha nem random módra vágna hozzánk az élet ezt meg azt, hanem az idő múlásával felfedezhetjük az események közötti ok-okozati láncot: mintha egy jól megkomponált történet szereplői lennénk. Semmi sem céltalan.
S aztán ez a párbeszéd köztem és a könyv között egészen a legutolsó oldalig folytatódott - no, nem mintha épp' egy láthatatlan barátommal akadtak volna problémáim. Hanem csupán annyi, hogy néhány mondat, bekezdés rám talált. Ott és akkor.
Tudom különben, hogy vannak ennél sokkal szebben megírt, eredetibb gondolatokkal teletűzdelt történetek, és azt is tudom, hogy Ahern sokszor abszolút nyilvánvaló vagy kissé elcsépelt gondolatokat mond ki, de hé, azért vannak ezek az időszakok - legalábbis nálam biztosan - amikor pont ezekre a nyilvánvaló dolgokra van szükségem. Mert amikor az ember ennyire maga alatt van, hajlamos rá, hogy elfelejtse. S jó, ha van valami, ami emlékezteti ezekre.

Maga a történet - az Ahol a szivárvány véget ér -nél - egy kedves, bájos romantikus vígjátékra emlékeztetett. A főszereplő, Elizabeth egy kissé merev, végtelenül precíz nő, aki egyedül neveli húga kisfiát. S váratlanul betoppan az életébe egy Ivan nevezetű titokzatos férfi, aki hamar megmutatja számára, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.


Szóval, mondom: a történet kicsit hollywood-i - ez gondolom, most nektek is leesett. Lehet, sőt egészen elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem egy olyan időszakomban futunk össze csupán egy kellemes, de felejthető élmény lett volna. Így viszont annál jóval több lett: egy teljesen saját bőrön megtapasztalt példa arra, hogy a könyvek tényleg vigaszt tudnak nyújtani. És tudom, ez most tök nyálas gondolat, de ez van. nem hiába halogattam ezt a bejegyzést, mert éreztem, hogy ez lesz
És köszönet érte Amadeának, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen szép ajándék.

u.i.: imádom ezeket az ír kisvárosokat!

Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál
Eredeti cím: If You Could See Me Now
Fordító: Dávid Anna
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 280
Eredeti ár:


(kép forrása: girlscene.nl)

Pár hét Mansfieldben

Az utóbbi pár hétben a Mansfield kastély szalonjában töltöttem a délutánokat, s miközben azon igyekeztem, hogy minél halkabban szürcsölgessem a teámat, többször is megállapítottam magamban, hogy itt bizony senki sem normális. Mármint olyan szórakoztató értelemben véve. Többnyire.

A történet főhőse a szegény családból származó Fanny Price, aki szelídségével és viszonylagos jólneveltségével már korábban felhívta magára gazdag nagynénjének a figyelmét. Mrs. Bertram és Norrisné az egyik délutáni teázás alkalmával gondolnak egyet és úgy döntenek, hogy igazán léleknemesítő cselekedet lenne ezt a szegény Fanny -t befogadni magukhoz, mert hiszen olyan körülmények között mégis az elvadulás és a műveletlenség veszélye fenyegeti. De mielőtt ez a két előkelő hölgy két korty tea között megváltaná a világot, azért aggodalmaiknak is hangot adnak ezzel a léleknemesítő tervükkel kapcsolatban... Mert mi van akkor, ha Fanny Price esetleg elkényeztetett lesz vagy olyan megátalkodott, hogy esetleg olyan férfire vet szemet, aki nem az ő súlycsoportja? Mert bármennyire is jó szívvel fogadják majd, azért tisztában kell lennie azzal, hogy honnan jött és - ennek megfelelően - hol a helye itt Mansfield-ben.
Ó, micsoda fantasztikus és önzetlen terv, szavamra!
Aztán ahogy eltervezték, Mr. Bertramot is megnyerték az ügynek, így a kis Fanny Price végül tényleg Mansfield-ben kötött ki, és tényleg tudnia kellett, hogy hol a helye - ha esetleg mégsem, Norrisné vagy a Bertram lányok nem felejtették el emlékeztetni rá sosem. Szegény Fanny jobbára kívülállónak érezte magát, egyedül unokatestvére, Edmund vette figyelembe az ő érzékeny és zárkózott természetét - s nem is olyan sokára igazi jó pajtások lettek. Ahogy teltek múltak az évek barátságuk egyre mélyült, s szépen lassan átalakult valami mássá. Valami sokkal meghittebbé. Ám ebben az időben hirtelen megjelentek a színen a Crawford-testvérek: Mary és Henry, akik alaposan felkavarták az állóvizet. Mary vonzerejével pedig hamar elbolondítja Edmundot Fanny mellől....

Igen, jól gondoljátok: intrika, intrika és ráadásnak még egy csöppnyi intrika - de csak olyan szolid angol módra - , miközben legyezők suhognak, teáscsészék koccannak, és elbűvölő mosolyok villannak. A regény és én már kapcsolatunk elejétől kezdve nagyon jól kijöttünk egymással - no nem (csupán) az előbb felsorolt dolgok miatt, hanem mert.... azt hiszem ennyit még nem nevettem Austen -regényen. Így azt hiszem, mondanom sem kell azoknak, akik már olvasták, hogy kik lettek a kedvenc szereplőim.
Most komolyan, hát ismertek ennél jobb fejezetlezárást?

"Te, Fanny - mondta - , biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor történt a huncutság. remekül néztél ki. (...) Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy akkor este történt. - S folytatva e derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod mit, Fanny, ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit."

Mrs. Bertram rocks! Különben tényleg neki meg Norrisnénak voltak a legjobb mondatai - bár gyanítom, hogy a való életben szívből gyűlölném őket. Mindenesetre nagyon eltalált figurák ők véleményem szerint, meg Mr. Bertram is. Bár ő inkább máshogy, nem olyan kis sunyi, alattomos módon, neki is voltak olykor fura gondolatai, de alapvetően szerintem ő jó ember, hiszen mindig igyekezett igazságosan eljárni, még Fanny-val kapcsolatban is. Napi random vallomás: ebben a regényben számomra inkább Mr. Bertram jelentette A Férfit, mintsem Edmund (ő az itteni szépfiú). Valahogy a főhősnő, Fanny sem tudott megfogni. Mármint persze, azért sajnáltam szegényt, de annyira hiányzott belőle az élet, olyan kis túlidealizált teremtésre sikeredett, hogy jaj... ráadásul mindez nyakon öntve egy borzalmas egészségi állapottal, ami szerintem inkább csak nyavalygás volt. Semmi tartás, semmi szenvedélyesség (mármint olyan angol módra, tudjátok...), egyszóval olyan kis semmilyen. Tökéletesen összeillenek Edmunddal. Hogy őszinte legyek erről a srácról nem is tudok mit mondani, annyira vértelenre sikerült. Eskü végigolvastam, de azonkívül, hogy mindig jófej volt Fanny -vel, és eközben állandóan Crawford kisasszonyról áradozott (ami hát mégsem olyan jófejség, lássuk be), tényleg nem jut eszembe más vele kapcsolatban...

De annak ellenére, hogy véleményem szerint Fanny Price fel sem veheti a versenyt Elizabeth Bennettel (se Emmával, se Anne Elliottal. Catherine Morlandra meg már nem nagyon emlékszem...) , attól még nagyon jó regény és szerettem olvasni. Sőt! Mondok jobbat: azt hiszem, A Mansfield kastély lett a második kedvenc könyvem Jane Austen-tól. Mert hiába a két vértelen főszereplő, a mellékalakok olyan jól sikerültek, az irónia annyira jól üt, hogy egyszerűen tényleg klassz (igen, esténként már csökken az aktív szómennyiségem); és emellett ráadásul Réz Ádám fordítása nagyon gördülékeny és könnyen olvasható, de ez már csak hab a tortán.
Szerettem, na :-)

Jane Austen: A Mansfieldi kastély
Eredeti cím: The Mansfield Park
Fordította: Réz Ádám
Kiadó: Lazi Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 2500 Ft








(1. kép forrása: poemas-escolhidos.tumblr.com
2. kép forrása: https://www.etsy.com/listing/102134635/home-decor-shabby-chic-black. )

Metamorphosis

... de csak egy kicsit. Mert úgy döntöttem, megérett az idő, hogy kicsit átalakuljon a kuckóm. Közel két éven keresztül színes, vidám virágoskertben osztottam meg a gondolataimat az olvasmányaimról - élveztem, szerettem ott lenni, de már régóta érlelődött bennem, hogy le kell cserélnem. Persze a vidámság továbbra is megmarad, de most inkább behúzódom a szalonba, ahol körbevesznek a könyvespolcok, és bármikor behúzhatom a függönyt, ha túl sok a napsütésből... és télen még ráadásul be is gyújthatok!
Kell még rajta alakítgatni itt-ott (pl. a linklistánál nem mindenkinek a jó linkje van bent stb.), ezeket még a héten-jövő héten megcsinálom. De alapvetően szerintem marad ez a kinézet. Egy darabig biztosan.

És hát persze a lényeg, hogy továbbra is szeretettel várok mindenkit! :-)

Üdvözöl Titeket,
Heloise

Örvendezés a könyvkupac felett

Pár nappal ezelőtt mélységes meggyőződéssel közöltem párommal, hogy ez az Európa akció mindig gondosan kiszaglássza anyagi helyzetünket, mielőtt orvul lecsapna rám, a mit sem sejtő könyvmolyra. Persze, ő csak mosolygott ezen - én pedig ekkor kezdtem el összeesküvés elméleteket gyártani, hogy ez nem csupán a véletlen műve lehet... de aztán pár óra múlva, még jobban belemelegedve a különböző konteókba, már Hitler-klónokról, gabonakörökről meg a kereszteslovagokról hadováltam. És ekkor megint rájöttem, hogy milyen könnyű elterelni a figyelmemet....




Később feledve a roppantul izgalmas, de roppant mód elrugaszkodott elméleteimet, biztos voltam benne, hogy ismét zsákmány nélkül maradok. De a képen levő tisztességes méretekkel rendelkező könyvkupac a tanúm rá, hogy mégsem így történt. Hurrá, megtört az átok! A világ legeslegjobb majdnem-férje ugyanis végül rábólintott a rendelés gomb megnyomására, és én abban a boldog tudatban hajthattam álomra fejecskémet, hogy ha nem is a szó szoros értelmében fosztogattam, de azért mégis éltem az akció lehetőségével. És a rendelésem megérkezésének napján még két csomag is befutott hozzám, így a gyönyörűségtől és boldogságtól elvakultan, hangos kurjongatások és "subisubidúú"-k énekelgetése közben elhatároztam, hogy eme jeles napnak emléket állítok. Hát, íme.

THE END

Ó, minő szörnyű dolog! Borzalmasan gyakorlatlan vagyok a beszerzős posztok írásában, így a felsorolás lemaradt. A Napok romjai, a Tölgyfa a dombtetőn és a két Woolf nagyon kedves ajándékok voltak (nagyon szépen köszönöm még egyszer mindenkinek!). A Jane Austen élete és a Tíz kicsi néger az Európa akció kifosztására tett kísérletem eredménye, a Yeats halott pedig a jelenleg futó Alexandra nyári akciójából lett túszul ejtve.
Nem is tudom hirtelen, hogy melyikkel kezdjem... :-)


(a bejegyzésben található kép pedig saját)

Keserű tapasztalatok, avagy: egy majdnem elsumákolt könyv

Igazából, én ezt már közel két hónapja elolvastam, és hogy őszinte legyek, el akartam sumákolni ezt a dolgot, mert... Nos, mert. Eleinte még éreztem egy pici bűntudatot, de aztán hamar elfelejtettem - ahogy azt is, hogy én ezt olvastam. Aztán a héten megint eszembe jutott, és felröppent a gondolat, hogy azért csak kéne írni róla valamit, ha már ez a blog az olvasmányaim gyűjtőhelye, ugye... na, mindegy nem kertelek tovább, most már hogy elkezdtem, belevágok a közepébe és leírom: nem tetszett. Nem. Egyáltalán. Nem utáltam vagy ilyesmi, szóval nem fogok fröcskölődni. Egyszerűen csak nem piszkálta fel a fantáziámat a legcsekélyebb mértékben sem. Lazán félre tudtam tenni akár napokra is, nem forgolódtam miatta álmatlanul éjszakánként. Semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Se a történet, se Mac - de még Barrons sem. Ez a csávó egyszerűen annyira nem a zsánerem, hogy elképesztő. Nevetnétek, ha megtudnátok, hogy kire asszociáltam folyton a ruházatát/külsejét leíró részeknél... Legalábbis én folyton nevettem, és így nehéz volt komolyan venni. Barrons-szel - és úgy egyáltalán a könyvvel - kapcsolatos érzéseimet azt hiszem, az alábbi kép szemlélteti leginkább:



Nem fogott meg sem a stílus, sem a rejtélyek, sem a világ, de még a karakterek sem. És itt most nem arról van szó, hogy ez a pink csaj mennyire volt szimpi vagy nem szimpi, mert számomra nem ettől függ, hogy érdekel-e valakinek a további sorsa. Hiányzott az a valami, amitől itt bárkit akár egy hangyányit is érdekes karakternek tartanék. (mármint ezt most csak szubjektíve mondom, mert elhiszem, hogy mást viszont megfogtak) A világról meg igazából csak annyi, hogy bár imádom az íreket meg a mitológiájukat, meg az országukat (egyszer el kell jutnom oda), de itt ebben a könyvben számomra nem jött át az a jellegzetes ír atmoszféra. Ha nem lett volna ott, hogy a helyszín Dublin, felőlem aztán New Yorkban, Kuala Lumpurban vagy Ottawaban is játszódhatott volna. Mindegy. Maradjunk annyiban, hogy nem történt meg a nagy egymásra találás.
Persze, ne értsetek félre, nem ettől a résztől vártam a megváltást, meg nem is marquezi mélységekben reménykedtem. Emlékszem, hogy sokan írtátok, hogy a második résztől lesz az igazi. De inkább meghagyom másoknak a rajongást, mert ha engem ennyire hidegen hagy a sztori - tényleg, még egy apró szikra sem gyúlt - , nem hiszem, hogy a következő rész után már átváltanék fanatikus-üzemmódba. Mindenféle érzelem leghalványabb szikrája nélkül végigolvasni egy sorozatot pedig felesleges időpocsékolás. Szerintem.

Mindegy, nem akarom továbbragozni. Mindenesetre ezután, ha legközelebb tündérekkel szeretnék találkozni Írország vidékein, megnézem A koboldok varázslatos legendáját. Az inkább én vagyok. Igen, tudom... kicsit nyálas, kicsit rózsaszín, de hát ez van. Vállalom.



Karen Marie Moning: Keserű ébredés
Eredeti cím: Darkfever
Fordította: Laskay Ildikó
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 302
Eredeti ár: 2980 Ft

Ápdét: de persze, attól, hogy nekem nem tetszett Barrons, nem jelenti, hogy ne lenne jó pasi. (álompasik terén szörnyű hozzá-nem-értéssel rendelkezem, ez köztudott. )Mi sem bizonyítja jobban Barrons alfahím mivoltát, mint az a tény, hogy bejutott ebbe az álompasis verseny döntőjébe is. (amit nem tudok linkelni, mert lusta vagyok megkeresni, és azt sem tudom hol van, de biztos forrásból tudom, hogy ez így van :-) ) Szóval, azért szavazzatok rá bátran :-)

Desert Island Discs

Bridge a jó múltkor megcsinálta a saját Desert Island Discs - listáját, és ezen felbuzdulva (illetve a listamániámból fakadó örömmámorban úszva) úgy döntöttem, én is megcsinálom a sajátomat. Nem tagadom, hogyha olykor elegem van a világból nem szoktam azon elmélázni, hogy milyen jó lenne egy lakatlan szigetre költözni. Persze, ilyenkor mindig igyekszem eltekinteni attól a ténytől, hogy mennyire megrontott engem a civilizáció, és emiatt abszolút életképtelen lennék. Sejtésem szerint egy hetet sem élnék túl. De ezek az apróságok mind mellékesek.



Tegyük fel, hogy mégis feltalálnám magam, mert mondjuk lennék olyan előrelátó, és részt vennék egy "Hogyan maradjunk életben egy lakatlan szigeten" - tanfolyamon vagy valami ilyesmin. És akkor talán egy hetet is eléldegélnék. Ezt az időszakot pedig mindenféleképp kellemesen szeretném eltölteni, így összeválogattam a saját Desert Island Discs-listámat. A válogatásom szempontja alapvetően az volt, hogy minél vidámabb zenék kerüljenek rá, amiket ha meghallok, táncolni támad kedvem. Vagy csak úgy simán elönt a jókedv és boldogság.


1. Coldplay: Every Teardrop Is a Waterfall
A Coldplay-t alapvetően kedvelem, ezt a számukat meg különösen, mert olyan energikus, maga a dalszöveg pedig annyi mindent mond.... fantasztikus dal!

2. Big Yellow Taxi feat. Vanessa Carlton: Counting Crows
Ami eszembe juttatja, hogy miért is jobb nekem ott a lakatlan szigeten, távol az emberektől.

3. Sixpense None The Richer: There She Goes
Tiszta '90-es évek. I love it! Ezt a feldolgozást meg különösen. És nem, nem vagyok hajlandó tudomást venni arról az interpretációról, miszerint ez a dal egy óda lenne a heroinhoz. Jah, mert az Aliz Csodaországban is a drogozásról szól... ugyanmár. Vagyis hát mindenki úgy érti, ahogy akarja. Én nem értem úgy.

4. Foo Fighters: Learn To Fly
Mert ó ez is egy fantasztikus dal! Ehhez nincs is több hozzáfűznivalóm, mert felesleges ragozni.

5. Gramercy Arms: Looking At The Sun
Egyszerű, de nagyszerű. Én ettől a daltól mindig táncra perdülök, és tapsolok és éneklek - egyszerűen feldob.

6. Colbie Caillat: Brighter Than The Sun
Úgy tűnik, hogy ezek a "napos"-dalok különösen bejönnek nekem. Főleg nyáron. Ez is abszolút éneklős, dúdolgatós, táncolós.

7. Spin Doctors: Two Princes
Oké remélem érzitek, hogy kétségtelenül a '90-es években ragadtam zeneileg. Nagy részt. Hát mert ez a szám is egyszerűen annyira, de annyira... jóó!

8. Guns 'N Roses: Knocking On Heaven's Door
Jó, ez az egyetlen olyan szám a listámban, amitől nem leszek boldog. De kell valami az oly' gyakran feltörő melankolikus énemnek is. Igazából az eredeti, Bob Dylan-verziót is beválaszthattam volna, mert azt is imádom (sőt, sokkal jobban, mert kevésbé harsány)- de attól valószínűleg tényleg eluralkodna rajtam a sírás, mert annyira olyan, de olyan... Úgyhogy inkább a feldolgozás lesz nyerő ebben a helyzetben.

Ha mindezek közül csak egy dalt menthetnék meg, az az Every Teardrop Is a Waterfall lenne.

A Biblia és a Shakespeare-összesem mellé pedig magammal vinném még.... nos, ez nehéz kérdés. Az Anne-sorozat, az Elfújta a szél és a Harry Potter között vacillálok. (miután már egy csomó minden mást kiejtettem, hosszas tanakodás után). De szerintem a Harry Potter-sorozat lesz a nyerő.

A vihető luxuscikken is sokat gondolkodtam. Először a párom jutott eszembe, de akkor ki vigyázna a cicáinkra? (a cicáimat meg azért nem, mert ugye csak egy luxuscikk jöhet, nekem meg két macskám van). Szóval, végül a fényképezőgépemre esett a választásom, meg a hozzátartozó kellékekre. Biztos sok szép virág, madár meg ilyesmi lesz azon a szigeten, amit fotózhatok majd.

És azért reménykedem, hogy Bridge szigetével szomszédos leszek. Mert bár nem igénylek nagy szociális életet, azért néha jól jön. :-)

"Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban."

Az utóbbi napokban két dolgot tanultam meg:
1. az Isten valójában nő. (ami különben teljesen logikus)
2. Lucifer nem veti meg a szakácsművészetet (legalábbis a palacsintája állítólag isteni)

S persze, most hihetnétek azt is, hogy igen komolyan belevetettem magam a bibliai hermeneutikába, de csalódást kell okoznom ezzel kapcsolatban. (szinte hallom is a felhördülést) Különben ez az a könyv, amit még tavasszal kaptam kölcsön, és iszonyatosan megörültem neki, és igazából folyton csak örültem meg ujjongtam, de mindig hátratolódott a listán. Aztán egy reggel felkeltem, hogy ez kérem szépen, nem mehet így tovább, egyszerűen tudnom kell, hogy mi is ez valójában. Így kutatásom első lépéseként azt az igen bölcs cselekedetet hajtottam végre, hogy hozzákezdtem az olvasásához. aztán el is olvastam

És most leírom nektek - nagy rajongások közepette - , hogy engem biza' már az első fejezetnél megvett kilóra. A stílusa eredeti, szórakoztató - egyszerűen zseniális! Csak hogy elcsépelt címszavakban fejezzem ki magam. Magáról a történetről vagy éppen a karakterekről se tudnék ezeknél a sablonosnak tűnő - de jelen esetben nagyon is indokoltnak gondolt - címszavaknál rosszabbat mondani. Nem is tudom, hogy le merjem-e írni, hogy mennyire meglepődtem, mikor csak úgy röpködtek a fejemben olvasás közben ezek a jelzők - igen, a fantáziátlan nyelvhasználatomra egyszer még ígérem visszatérek - , hiszen egy kortárs magyar szórakoztató irodalmi műről van szó. És mielőtt valaki leoltana kultúrsznobságom miatt, hadd emeljem ki, hogy a hangsúly a magyar jelzőn van, ami hozzá van tapadva a szórakoztató irodalmi címkéhez. És nem, most nincs kedvem mélyebben belemenni ebbe a témába, csak annyit jegyeznék meg, hogy ennek a könyvnek köze nincs a joghurt-irodalomhoz vagy a csillagtök-lázhoz. Még csak távolról sem. A Kísértés Rt. abszolút meggyőzött arról, hogy igenis létezik a kortárs magyar szórakoztató irodalomnak igényes szekciója is. Hurrá, és ezer köszönet érte! Azt hiszem, ebben a tudatban ezután békésen hajthatom álomra a fejem.

"Serene Nightingale kellemesebb estét is el tudott volna képzelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követően London külvárosának egyik sötét utcáján várakozzon, karján szatyorral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel." És akkor még nem is gondolta, hogy mi (vagy inkább ki) várja otthon ezután... - az enyhén üldözési mániás macskáján kívül, persze. Serene Nightingale lelkének értéke ugyanis se perc alatt az egekbe szökött még aznap, ugyanis az Anyaúristen és a Sötétség Hercege fogadást kötöttek: vajon Serene lelke elnyerheti az üdvösséget, vagy kárhozatra ítéltetik?
Természetesen, sem Pandora, sem Lucifer nem gondolták, hogy ölbe tett kézzel várják meg, míg a jelenleg huszonhárom éves, makkegészséges bérgyilkosnő majd nagymama korában beadja a kulcsot... Izgalmas verseny veszi hát kezdetét, tele észveszejtő csavarokkal, gondosan kigondolt hadműveletekkel és farzsebekből kihúzott aduászokkal.

"– Tehát… az ördög – ismételte meg elbizonytalanodva.
– Mint ahogy azt már legalább háromszor kifejtettem, Miss Nightingale, igen, Lucifer vagyok, a Pokol démonura – dörzsölte halántékát fáradtan a vörös kabátos férfi. – Legközelebb hozok egy táblát, és felírom rá hat nyelven a nevem.
– Tábla a Főnöknek – jegyzetelt a háttérben a szemüveges Kleio."

Ha lekötöznétek és félnapos nonstop Nostradamus próféciái-felolvasást tartanátok nekem, esküszöm, akkor se tudnék egy rossz szót se szólni a Kísértés Rt. -ről. Egyszerűen minden klappolt közöttünk, és mélységes meggyőződésem, hogy ez a regény teljes valójában megtestesíti az igényes szórakoztató irodalmat - persze, nem egyedüli képviselőjeként, mert azért vannak még mások is. De ez is egy közülük. Ez talán, így első hallásra nagyot mondónak tűnhet - oké, én is szkeptikusan állok az efféle kijelentésekhez, bevallom - , de erre csak azt tudom mondani, győződjetek meg róla magatok. Könyvtárból, kölcsönkönyvként is akár - mindegy. Én mindenesetre ráállítom a pénztárcám a megvásárlására - ez lesz a következő projektem - , mert kedvenc lett. Kedvenceket meg muszáj a polcomon tudnom.

Persze, még beszélhetnék a sziporkázó párbeszédekről, az imádnivalóan ironikus, olykor önreflexióra hajlamos elbeszélőről, a szerethetően szórakoztató (vagy szórakoztatóan szerethető?) karakterekről, az össze-visszacsavarintott történetről, a humor mögött megbúvó érdekes kérdésekről és az arra adott válaszokról... de tudjátok mit? Ezt inkább az újraolvasós-posztomra hagyom, mert bizony olyan is lesz nem sokára. Reménykedem, hogy addigra a sok sablonos jelző használata helyett már jobban ki fogom tudni fejezni magam. Legalább egy fokkal.

"Néha történnek olyan valószínűtlen események, hogy az embernek komoly erőfeszítésébe kerül meggyőzni az elméjét: nem csak hallucinált. Például, amikor két szóval tönkretehetünk egy életet, és e felismerés után el kell töprengenünk, hogy vajon tényleg kimondtuk azt a két szót, vagy csak elképzeltük a hatásukat. Álom és valóság cérnavékony határvonalán sétálunk ilyenkor, és mindössze az dönti el, melyik oldalra kerülünk, hogy gondolatban vagy tettben nyilatkozunk-e meg."

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.
Oldalszám: 396
Eredeti ár: 2980 Ft
Kiadó: Főnix Könyvműhely

(kép forrása: http://image.baidu.com/)

Amerikába jöttem

Régóta tervben volt nálam Gaimantól az Amerikai istenek, igazából nem is tudom már, hogy miért: talán, mert anno tetszett a Csillagpor meg a Sosehol; talán, mert ezt a könyvét sokan dicsérték; de az is lehet, hogy azért, mert az ölni-kell-érte-annyira-kaphatatlan - kategóriába tartozik/tartozott (és mint tudjuk, a vágyakozás mértéke és az elérhetőség valószínűsége nálam szinte kivétel nélkül fordítottan arányos), de persze ki tudja, az is lehet, hogy ez mind egyszerre váltotta ki belőlem azt, hogy én ezt iszonyatosan el akartam olvasni.
S alig két évre rá: lőn.

"Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban."

Az Amerikai istenek cselekménye egy börtönben kezdődik, ahol Árnyék - egyébként igen beszédes névvel rendelkező - főhősünk éppen utolsó napjait tölti. Ám szabadulása előtt nem sokkal közlik vele a hírt, hogy a felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Így Árnyék - a börtönigazgató engedélyével pár nappal hamarabb szabadulván - elindul, hogy részt vegyen a temetésen. A repülőútját egy meglehetősen furcsa alakkal kell megosztania, aki munkát ajánl a számára (miután természetesen, lefestette előtte Árnyék abszolút kilátástalan helyzetét a munkaerőpiacon) : hogy legyen a testőre. Árnyék végül beleegyezik. A fura alakkal - aki különben Szerda névre hallgat - való találkozás után Árnyék különös események közé csöppen: régi és új istenek háborúja közeleg, és Árnyéknak döntenie kell, hogy vajon melyik oldalra áll...

Igazából, nem tudom mit gondoljak pontosan a könyvről. Gaimanról viszont tudom, hogy nagyrészt szeretem. Mármint nem rajongva vagy ilyesmi, de az a két könyve, amit eddig olvastam, kellemes élményt okozott - hú, ez aztán micsoda hivatalos megnevezés... na, mindegy. Szóval, kíváncsisággal vegyes várakozással kezdtem bele az Amerikai istenekbe, és meg kell mondjam, az első száz oldal engem teljesen magába szippantott. Tudjátok, van az úgy, amikor elkezdtek olvasni egy könyvet, és szinte rögtön sikerül kizárni magatokból a külvilágot, annyira körbefon az atmoszférája. Na, velem pont ez volt. Hurrá, hurrá - ujjongtam magamban, és szinte rekord gyorsasággal haladtam a könyvben, hogy húú, na ennek mi lesz a vége, mert annyi potenciált láttam ebben a sztoriban, hogy hihetetlen. Aztán az iszonyatosan jó kezdés után egy mélyrepülés vette kezdetét: nem arra kanyarodott a történet, amerre én számítottam, és egyre kezdtem elveszíteni az érdeklődésem, voltak olyan részek, amiket szinte szabályosan untam. Na - gondoltam - már ebből se lesz semmi jó. És mikor már végképp biztos voltam a csalódásomban, előbukkantak megint olyan részek, amiket iszonyatosan élveztem, és ugyanazt kezdtem érezni, mint az elején. Ekkor pedig már abban voltam biztos, hogy a számomra unalmas részek csak rövid intermezzok voltak. És akkor megint jött a csalódás.... és igazából a kapcsolatom végig ilyen hullámzó maradt egészen az utolsó oldalig.

"- Ez a világ egyetlen országa - törte meg Szerda a csendet - , amely azon rágódik, mi is valójában.
- Micsoda?
- A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák."

Egyet kell értsek Ronenával, aki Gaiman regényének túlírtságára hívta fel a figyelmet (többek között). Valóban sok felesleges kitérő volt (legalábbis én az általam unalmasnak tartott részeket annak titulálom), s ezeknél sokszor indokolatlanul sokat időzött. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is unhattam ezeket a részeket - szeretek ugyanis mindent megindokolni magamnak - , és arra jutottam, hogy azokból a részekből mintha hiányzott volna az a fajta lendület vagy (egészséges mértékű) misztikum, ami jó lett volna, ha a regény egészét jellemzi, nem csupán itt-ott. Bár hogy őszinte legyek, azért itt is akadtak olyan részek, amiket élveztem: például az a tipikus amerikai kisvárosi hangulat szerintem egészen jól átjött. Kár, hogy a regény egészéhez képest elég elhanyagolható hangsúlyt kapott. A másik dolog, ami csöppet zavart engem is - még akkor is, ha megindokolta a végefelé, hogy miért is van ez - , az Árnyék jelleme volt. Nehéz volt így olvasni ezt a könyvet egy olyan főszereplővel, aki tényleg csupán egy árnyék, egy dróton rángatott bábu, és ennél nem több. Az istenek meg egyszerűen annyira titokzatoskodtak folyton, hogy őket meg aztán pláne nem lehetett megismerni. Ők csak simán ott voltak, és titokzatosak voltak... és pont. Hogy őszinte legyek, néha vissza kellett lapoznom pár mellékszereplő istennél, hogy most akkor ez melyik is? Ő felbukkant már egyszer? És ez közel hatszáz oldalon keresztül elég gázos.

"Nem csak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan (...) Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések."

Mondjuk azért ez ne tévesszen meg senkit. Nem volt borzalmas könyv, és a közösen eltöltött jó pillanataink hatására a "szerintem-nem-rossz-könyv" -felé billen a mérlegem. Nemcsak a hangulata miatt, hanem felbukkantak benne egészen érdekes gondolatok, a sztori mögött, a vallásról, mint olyanról. Meg maga az elgondolás is jó szerintem - ebben teljesen pozitívan csalódtam - , én egy ideig abban a hitben voltam, hogy ez is egy olyan könyv, ahol csak egy bizonyos mitológia helyeződik át a modern korba, és erre tessék: igazi multikulturális egyveleg jött össze, mindenféle korból, mindenféle vallásból, felvillantva az egyes istenek mögött húzódó háttértörténeket is.
Hmm-hmm... de azért mégis kár érte.

Neil Gaiman: Amerikai istenek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 647
Eredeti ár: 3980 Ft

S mindeközben a hűvös, esős Angliában...

- avagy hogyan is nyomja rá bélyegét a kibírhatatlan meleg a címválasztásaimra -

Anne Brontë regényét már régóta el szerettem volna olvasni. Az Agnes Grey óta legalábbis mindenképp, mert ott sokan mondták, hogy a Wildfell asszonya mennyivel másabb, és hát íme, több mint egy év után eljutottam oda, hogy végre én kompetens lehetek ebben a kérdésben. Bár az iszonyatosan apró betűkkel szó szerint küzdöttem olvasás közben.

A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...

Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.

Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.

Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.

Következtetésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik…

Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.

A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Anne Brontë: Wildfell asszonya
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Kiadó: Lazi (és még Európa, Palatinus)
Oldalszám:387
Eredeti ár: 2699 Ft (újonnan, de biztos lehet antikokban olcsóbban is hozzájutni)

Ápdét: És most olvastam Katherine blogbejegyzését az írónőről, ami (ismét) zseniális. Minden, ami Anne Brontë a Katherine's Bookstore- on.