A Virginia Woolf által írt életrajz - mert hogy ez a könyv egy életrajz - roppant eredeti és roppant mód különös is. Az esetek nagy részében az életrajzokról elmondhatjuk, hogy olyan életutakról számolnak be az olvasóközönségnek, amelyek követendő vagy éppen elrettentő példával szolgálhatnak az embereknek. Sok esetben előfordul az is, hogy nem maga a bejárt életút a lényeg elsősorban, hanem maga a személy, aki ezeket át-illetve megélte. S hát itt van a Flush, melyet ha valóban életrajzként olvasunk - mint fentebb említettem - roppant mód különös. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem egy híres vagy éppen hírhedt személy áll a középpontjában, hanem ott van az is, hogy még csak nem is ember, hanem egy kutya életéről szerezhetünk tudomást.

"Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. "

Számomra itt maga a témaválasztás is az, ami érdekessé teszi ezt a kis könyvecskét. Az viszont, hogy Woolf miképp töltötte ki Flush életének eseményeiről szóló dokumentumok között tátongó hézagokat, amelyek nyilvánvalóan a fikció szintjén mozognak - pl. Flush gondolatai a társadalomról stb. - az életrajzírásnak olyan momentumaira világítanak rá, amelyeket nem feltétlen veszünk észre egy emberről írt életrajz esetében, még pedig: a másokról írt életrajzokban a fikciók, a spekulációk ugyanúgy jelen vannak, akárcsak (teszem azt) egy történelmi regény esetében. Igen, ott vannak a dokumentumok, a naplók, a levelek stb., de bármennyi is áll a rendelkezésünkre, akkor sem képesek lefedni egy egész élet minden egyes momentumát. S ha már hézagok vannak, akkor jönnek a (nem mindig tudatos) spekulációk, a vetítések.
És itt jön az az érdekes kérdés (ami lehet, hogy csak számomra érdekes), hogy vajon létezhet-e hiteles életrajz bárkiről is? Nem arról van-e szó, hogy a lapokon egy olyan embert ismerünk csupán meg, amit az életrajzíró látni/láttatni akar? S ezáltal ezek a hús-vér emberek a hátrahagyott, kézzel fogható dokumentumaikkal együtt nem válnak-e fiktív szereplőkké?

(James Edwin McConnell: Elizabeth Barrett-Browning és Flush.
Kép forrása: http://www.bridgemanartondemand.com)

Ám a Flush-t egy ember (pontosabban egy nő) életrajzának is tekinthetjük. Ő pedig nem más, mint (Amadea által az utóbbi időkben oly' sokszor emlegetett, és általa nagyon kedvelt) Elizabeth Barrett-Browning költőnő. És ez egy tök izgalmas megközelítése a témának (szerintem), és a fentebbi bekezdés utolsó gondolataihoz szorosan kapcsolódik. Flush szerintem egy ideális életrajzíró: az ő szemén keresztül ismerjük meg Barrett-Browning kisasszonyt, hiszen árnyékként követi minden egyes lépését. Flush ennek ellenére sok dolgot nem ért gazdájával kapcsolatban: nem érti motivációit, gondolatait,érzéseit. S ő ezekkel tisztában van, ezt többször be is vallja. Nem áltat, nem spekulál, nem von le konzekvenciákat: csak annyit mond, amennyit lát. Nem többet. Különben ezek, hogy pl. csak azt mondjuk el, amit látunk, ne többet, látszólag pofon egyszerűnek tűnnek, pedig tudatosan vagy nem tudatosan, de minden mondatban ott vagyunk mi is. S szerintem ezért ideális életrajzíró Flush, mert képes szétválasztani saját maga gondolatait és a látványt. Továbbá tudatában van a gazdája és a közte levő szakadéknak - ami nem azért van ott véleményem szerint, mert két külön fajról beszélünk. Ez a szakadék ott van köztünk, emberek között is: soha nem leszünk képesek egymást teljesen és igazán megérteni. S pont az a dolog okozza ezt az igazán mély szakadékot köztünk, ami ennek az áthidalására jött létre: a nyelv maga. (és erre volt is a könyvben egy tökre idevágó idézet, de lustaságom és betegségem okán ezt nem jelöltem olvasás közben, és most az istenért sem találom sehol. jellemző... )

Különben korántsem ennyire elméleti ez a regény, mint ahogy én most bemutattam. Simán lehet egy aranyos kutyás sztorinak is olvasni, vagy csak egy kedves kis történetként, de nekem ilyesmik jártak a fejemben olvasás közben vagy éppen az olvasások között. Woolftól a második regényem volt, és ezzel még inkább meggyőzött magának. Én ezt a könyvét is, ahogy a Saját szobát, csak ajánlani tudom. Stílusos, érdekes, és hihetetlenül intelligens kisregény.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Virginia Woolf: Flush
Eredeti cím: Flush: A Biography
Fordította: Rónay György
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 158 (jegyzetestül mindenestül)
Eredeti ár: passzolom. Az Európa újra kiadta a Woolf-életmű sorozatában.

"Kés volt nála, rajtam meg szexi cipő"

Az elmúlt egy hétben Stephanie Plum vendégeskedett nálam, és meg kell mondjam, tök jól esett egy olyan csajról olvasni, aki olyan tekintetben hasonló hozzám, hogy az élet neki is olykor jól bemutat és egy kiadós anyázással megspékelve végigszáguld rajta egy piros Ferrarival. (ne kérdezzétek miért pont Ferrarival. Mert csak.) És én mikor azon vagyok, hogy levakarjam az arcomról a keréknyomot, valahogy elvész közben a humorérzékem is. Na, és itt jött a képbe Steph. Így utólag rájöttem, hogy iszonyatosan nagy szükségem volt rá. Ahogy a harmadik könyv végére értem, nem is tudom pontosan mi történt, de úgy éreztem, leléptem a gyorsforgalmiról. És azon kaptam magam, hogy bambulós pillanataimban arról ábrándozom, hogy milyen menő dolog lenne már óvadékbehajtó ügynöknek lenni, és hogy micsoda szívdöglesztő pasi lehetne a való életben Joe Morelli, és hogy vajon az én ismerőseim között is vannak titkos szuperhősök?

"Mesés. Tökéletes állás, valakinek, aki már a béka segge alatt van. Szemét főnök, szemét munka, szemét fizetés. Végtelen lehetőség az önsajnálatra. "

Persze, azért három könyv elolvasása alatt bőven megtapasztalhattam, hogy ez az óvadékbehajtó ügynökösdi nem éppen fenékig tejfel: jönnek az ilyen-olyan fenyegetések, amik olykor tettlegességig fajulnak, ráadásul edzettnek és folyamatosan ébernek kell lenni, hogy a keresett személy elfogása minél gördülékenyebben történjen, és a fegyveres szökevények elfogásában nem segít az sem, ha rajtunk csak egy szexi cipő van. És hát az ember egóját ezzel kapcsolatban kissé lerombolja, ha egy olyan ügynököt is ismer, mint Ranger, aki a szuperhősök minden ismertetőjegyét magán viseli. (legalábbis Lula szerint. Hmm.... különben tényleg lehet ebben valami). Ja, és még grátiszban ott van a főnökök gyöngye, Vinnie. Egy perverz, undorító alak, nem mellesleg Stephanie rokona. De főhősnőnknek nem igazán volt más választása. A munkanélküliség mellett ezenkívül egyedül egy tampongyár dobozológépének felügyeletét választhatta volna. Ami ugyan szép feladat, de valljuk be, nem valószínű, hogy kéjes kihívásokat tartogatna.

Különben elég sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mint a forró kását szokás. Talán azért, mert az előző kiadás borítói nem éppen a legszebbnek nevezhetők (nekem legalábbis egyáltalán nem tetszenek), és valami tök gagyi, bóvli könyvekre asszociáltam belőlük. Meg hát mégis milyen cím ez már, hogy szingli fejvadász? De közben meg olvastam a tök jó posztokat, amik az egekig dicsérték a sorozatot, és aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy nekem szingli fejvadászt kell olvasnom. Hát függő is lettem rendesen. Imádtam Steph-et, mert olyan viccesen esetlen, és annak ellenére, hogy a paprikaspray és a fegyver szinte állandó alapfelszerelése, tisztára hétköznapi nő, hétköznapi problémákkal.

"Hátraléptem, végignéztem magamon. Nem is rossz - bár nem valószínű, hogy Sharon Stone az irigységtől félrerántaná a volánt egy hídon, ha meglátna"

És ha már a csajos könyveknél meg a vallomásoknál tartunk, azt kell mondjam, hogy Janet Evanovich könyvei nekem még a Bridget Jones -nál is jobban tetszettek. Igazából így gyors egymás utánjában olvasva a sorozatrészeket - eddig még csak hármat -, semmiféle színvonal csökkenést nem éreztem köztük. Bár azt hozzátenném, hogy emelkedés sem volt... A sorozat második és harmadik része pontosan ugyanolyan, mint az első volt. Ugyanaz a felépítés, ugyanazok az elemek, és Stephanie mindig akkor fogja el a könyv elejétől kezdve keresett személyt (aki vagy őrült vagy perverz), amikor hangosan kimondja, hogy "Ez már nem a pénzről szól. Ez már személyes ügy".


De őszintén? Hát kit érdekelnek az ismétlések, amikor eközben olyan jól szórakozom? Mondjuk Mazur nagyi nálam nem volt annyira telitalálat. Hát, ezt viszont sajnálom, mert szinte mindegyik szingli fejvadászos posztban volt Mazur nagyi így meg úgy, és én is tökre akartam így meg úgy szeretni, de igazából nálam nem jött össze. De ez nem azt jelenti, hogy nem röhögtem mondjuk a második részben a szövegein, amikor egyik ravatalozót járta a másik után, vagy nem fulladoztam volna a röhögéstől, amikor bepasizott a harmadik részben. Meg még volt több jó fellépése is, szóval tényleg nem azért mondom, de eh... nálam ő mégsem működött annyira. De hát ugye ízlések és nagyik...

Ha már különben mellékszereplőknél tartunk (mert hát Steph nyilvánvalóan az abszolút kedvencem), akkor én azt mondom, hogy Lula, a kurvából titkárnővé avanzsált, remélhetőleg jövőbeni fejvadász és Ranger, az óvadékbehajtó ügynökök alfája és omegája. És hát Rexről, a hörcsögről se feledkezzünk el, aki a három rész alatt meglehetősen nagy kalandokba keveredett (nemcsak hörcsögléptékben mérve). És hát persze hazudnék, ha azt írnám, hogy Joe Morelli nem volt rám semmilyen hatással... Sajnáltam is picit, hogy a harmadik részben nem jutott akkora szerephez, mint a korábbiakban - de Lula és Ranger jól ellensúlyozták ezt a hiányt.

A krimi szál különben nem tudom mennyire erős, én ezt nem igazán tudom megítélni, mert olvasás közben folyton Stephanie szövegeire figyeltem, hogy most ki vagy kik álltak a bűnügy hátterében meg ilyenek, számomra mindig meglepetést okoztak. Szóval, jah - mondhatjuk, hogy nálam tökre működött a krimi része.

Nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy a sorozat kiadása nem fog megállni a negyedik résznél (megint), hanem egyszer csak elérünk legalább a tizedik részig, mielőtt újra elkezdik kiadni elölről... Az áraikról nem is mondok inkább semmit, mert a sorozathoz nem méltó fröcsögésbe fulladna. De legalább a borítót lecserélték (vivát! - legalábbis nekem ezek az újak tökre tetszenek), meg a címekkel is próbáltak kreatívabbak lenni. Mondjuk A szingli fejvadász 1., 2., 3. nevezetű fantasztikus kreálmányt nem nehéz túlszárnyalni.

Nagyon kellemesen ellazított ez a sorozat, és végre nevetni is tudtam, de úgy igazán és hangosan. Halljátok, még most is röhögőgörcsöt kapok, akárhányszor eszembe jut a "hullaházhozszállítás" :-D amit Steph-től tanultam ezen három könyv alatt, azt pedig igyekszem magamévá tenni. Méghozzá, hogy: odázzuk el a kellemetlenségeket! Végül is, ha holnap elüt minket egy teherautó, soha nem kell velük szembenéznünk. Hmm... van benne igazság.

Janet Evanovich: Egy lövés, Két ravatal, Három díler/A szingli fejvadász 1., 2., 3.
Eredeti cím(ek): One for Money, Two for Dough, Three to Get Deadly
Fordító: Csáki Judit
Kiadó: Ulpius-ház
Eredeti ár(ak): 3499 Ft

"Őfelsége szeretett alattvalói számára"

A 2012-es év Charles Dickens bicentenáriumának jegyében telik világszerte, de erről már írtam korábban is, hogy micsoda ereszd-el-a-hajam zajlik most a nagyvilágban. Múzeumi kiállítások, kosztümös könyvklubok, fesztiválok keretében emlékeznek meg a viktoriánus kor egyik legismertebb íróóriásáról, aki kétszáz évvel ezelőtt, 1812-ben született. Bár hazánk nem kapcsolódott be nagy mértékben a Dickens előtti tisztelgés-sorozatba, azért a megemlékezés nálunk sem marad el. Ezt bizonyítja a nemrégiben boltokba került Feljegyzések fiatal párokról című novelláskötet, amely először olvasható magyar nyelven.

Dickens hihetetlenül jó mesélőkéje gondoskodik arról, hogy ez az alig kilencven oldalas kis kötet kellemes délutáni elfoglaltságot nyújtson. A téma középpontjában – ahogy azt a címből sejteni lehet, szóval nem nagy meglepetés – a szerelmes párok állnak. Az író által írt rendkívül humoros, előszóként értelmezhető írás magyarázatot ad e történetek megírásának okára: Viktória királynő nyilvánosság előtt bejelentett eljegyzése után ugyanis eluralkodott Angliában a házasodási-láz, amely „Anglia úri embereit fenyegeti”. „A példák célja” - írja Dickens a kötet befejezésében - „ hogy a felnövekvő generáció mindkét nembeli képviselőjének hasznára váljanak” Magyarán: nehogy mi is ilyen agyérgörcsöt okozó szerelmes párokká váljunk. Hmm... abszolút megfontolandó!

A novellák különös ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a párokat nem két különálló emberként gondolja el, hanem szorosan összetartozó, együtt lélegző, szerves egészként, különféle típusokba sorolva őket. Szó esik itt az idegesítő, a mások dolgai tekintetében a kákán is csomót kereső illemtudó pároktól kezdve, a soha egyet nem értő, vitatkozó párokon át a saját gyermekeik különlegességén kívül másról nem beszélő, gyermekeikért rajongó párokig. Humoros, szatirikus jellemrajzok sűrűsödnek össze alig kilencven oldalban. S egy-egy szórakoztató bemutatás elolvasása után megállapíthattam, hogy bár legtöbb esetben karikaturisztikusan elnagyolt ábrázolások voltak, azért van bennük jó pár igazság. Egy-egy novella olvasása közben, nagy bólogatások közepette olykor valami ilyesmiket motyogtam az orrom alatt: "jesszus, hát ezek tényleg olyanok, mint xy-ék!" Mondjuk az is lehet, hogyha valamelyik ismerősöm olvasná ezeket, akkor meg valamelyik történetnél mi jutnánk eszébe a párommal. Szóval semmi sem elképzelhetetlen, de őszintén remélem, hogy nem így lenne.
Ó! Meg aztán eszembe jutott a Bridget Jones-ból az a jelenet is, tudjátok, mikor Bridget elment vacsorázni Magdához és Jeremy-hez... juj! És itt mondta Bridget, hogy: "Egy boldog párnál csak egy dolog rosszabb... Sok boldog pár" - és ezt akár Dickens novelláskötetéről is mondhatta volna. Teljesen illik rá, kivéve talán annyit, hogy szerintem a Dickens által bemutatott párok egy része egyáltalán nem volt boldog. Mármint úgy igazán...

A kötet befejezése ugyan mellőzi e novellák szatirikus stílusát, ám olyan örök érvényű (és kissé klisésnek nevezhető, de ez abszolút megbocsátható, mert attól még tök jogos) üzenettel köszön el olvasójától, amely mindenféleképp megfontolandó: a család és az otthon fontosságára hívja fel a figyelmet, ami mai rohanó világunkban az egyetlen hely, ahol nyugalmat és elégedettséget találhatunk. Becsüljük meg hát e szerint. Hiszen „a családi boldogság egyetlen igaz forrása az otthonban rejlik.”



Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról
Eredeti cím: Sketches of Young Couples
Fordító: Signorelli Gabriella
Kiadó: Artemisz Kiadó
Oldalszám: 92
Eredeti ár: 2600 Ft

Charlotte Brontë megkerült házi feladata

Ismét egy kis érdekességre bukkantam internetes szörfözésem eredményeként, és ezek után tényleg kezdem azt hinni, hogy külföldön csak úgy hemzsegnek az elveszett, majd újra felfedezett cuccok. Volt itt ugye szó Jane Austen igaz/hamis portréról, most pedig egy kézirat került a középpontba. De eközben az is bebizonyosodott számomra - csak úgy mellékesen - , hogy tök jó dolog csak úgy olvasgatni a neten, mindenféle cél vagy ilyesmi nélkül. Bár, ehhez hozzátenném, hogy eléggé időrabló is.

Brian Bracken, elismert Brontë-kutató, Charlotte Brontë elveszett írására bukkant a Musée de Royal Mariemont levéltárában. A rövid kis történet pár hónappal Charlotte Brüsszelbe érkezése után íródott, és amolyan iskolai házi feladat volt, amit ( a Shelia Kohler regényben csak Mr. H. -ként emlegetett, jajj... az a könyv...) Constantin Heger adott fel tanítványainak. A fabula címe L'Ingratitude, és egy patkányról szól, aki édesapja túlzott gondoskodásától menekülve nekivág a nagyvilágnak, hogy kalandokat keressen - a mese végül szomorú véget ér. A nyelvtani és mondatszerkesztési hibáktól hemzsegő történet (Charlotte ugyanis franciául írta) megírása 1842 március 16.-ára van datálva, és nagy valószínűséggel a házi feladat célja az volt, hogy a tanulók La Fontaine állatmeséinek stílusában írják meg.
Különben ez a legkorábbiként ismert házi feladata a Brüsszelben töltött időkből. Harminc ilyen írásról van tudomásuk, amit a nővérek (Emily és Charlotte) Heger óráira írtak.


A kéziratról egyébként 1913 körül hallottak utoljára, amikor Heger fia, Paul odaadta egy iszonyatosan vastag pénztárcával rendelkező belga magángyűjtőnek, aki nagyon ácsingózott egy Charlotte vagy Emily által írt levélért, de helyette ezt kapta. (meg pluszban még négy levél másolatát)
A kéziratot már fel is töltötték, ITT el lehet olvasni az eredeti szöveget és annak angol fordítását is. Az itt látható fénykép is arról a helyről származik.

Most egyébként azon gondolkodom, hogy vajon ez a házi feladat egyáltalán releváns elemnek tekinthető-e Charlotte életművében, és úgy egyáltalán: van-e értelme a kutatóknak ezzel foglalkozni, vagy csak annyit ér, mint teszem azt: egy padlásról előkerült, ősrégi bevásárlólista?

Most olvasom

Szóval, Nima még múlt héten (?) meghirdetett egy tök jó játékot, amihez boldogan csatlakoztam. És végre eljutottam oda több, mint egy hét után, hogy pénteken kezembe vettem egy (pontosabban több) könyvet olvasás céljából.
De mi is ez a könyv? Na, hát erre a kérdésre várom a helyes megfejtést a kommenteknél, alant ;-) (ha mégsem találod el, hogy mit olvasok, és egy tök más könyvnek a címét írod, ami a leírásomból eszedbe jutott, az is tök jó, mert akkor azt viszont ajánlásnak veszem, és felteszem a várólistámra, mert biztos az is tetszene nekem) Az első helyes megfejtő kiérdemli a "nagyon ügyes" titulust.

Szóval, ez egy sorozat, de még csak a töredéke jelent meg kicsiny hazánkban...

(ja, hogy ezzel még nem sokat segítettem? Akkor menjünk tovább)

Talán csajos könyvként tudnám aposztrofálni. A főszereplő kicsit ügyetlen, sokszor minden balul üt ki nála, de minden bénázása ellenére - vagy éppen ezért - nagyon vicces.
(na? megvan már? még segítek egy picit!)

Természetesen, egy helyes csávó is fontos szerephez jut még. Ő és a főszereplő már jóval régebbről ismerik egymást, de mégsem mondhatók sem exeknek, sem barátoknak, ám a "közeli ismeretség" megvolt. De most teljesen más apropóból keresztezik egymás útját: amihez a fegyver és az ideggáz alapfelszerelés.

Utolsó segítségként megemlítem, hogy a főszereplő kisállatát Rexnek hívják. ( nem, nem a felügyelő... :-) )

És már meg is van a helyes megfejtő: Christina/Pöfivonat , aki nagyon ügyes! :-)

Ezért sok szeretettel küldök neki egy ilyen bébisárkányos képet (mert úgy emlékszem, szereti a sárkányokat ;-) )
(Kép forrása: http://www.pinterest.com )

Interjú

Lobo kérdezgetett, én meg válaszolgattam. Ha kíváncsi vagy rám, az alábbi linken elolvashatod mi sült ki ebből:
http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2012/02/22/Ismerd_meg_a_konyvesbloggert_-_Belle/

(kép forrása: http://how-to-rock.tumblr.com/page/17 )

Saját szoba

Virginia Woolf nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a nők és a regény (vagy úgy egyáltalán az irodalom) helyzetét bemutassa: mi volt, mi van és mi lehet. Persze, már önmagában ez a cím, hogy a Nők és a regény többféle módon is értelmezhető: a regény, amit nők írnak; regények a nőkről vagy milyennek látszanak a nők a regények tükrében? Ez a három szempont tulajdonképpen szorosan összefonódik Virginia Woolf esszéjében.

Alaposan körbejárja azt a témát is, hogy vajon egy shakespeare-i tehetséggel rendelkező nő, a híres-neves drámaíró kortársaként vajon mennyire érvényesülhetett íróként, eljuthatott-e a világhírnévig, vagy egyáltalán addig, hogy papírt és tollat ragadva írjon. S mindezt nem csupán társadalomelméleti kérdésként teszi fel, hanem valódi koordinátarendszerben gondolkodva az irodalomelméletet is figyelembe veszi. Először furcsának és nagyon elrugaszkodottnak tűnhet, amikor azt pedzegeti, hogy vajon az irodalmi műfajok mennyire a férfi gondolkodásmód szerint lettek kialakítva, és hogy vajon ezek képesek-e arra, hogy egy női író gondolatait befogadja? De aztán arra jutottam, hogy végül is ez tök jogos kérdés. Akárhányszor női írók regényeit elkezdem olvasni, rögtön érzek valami megmagyarázhatatlan különbséget mind kifejezésmódjukban, mind témamegragadásukban, vagy akár a karakterizációikban. Tényleg mások. Nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen mások.
Most gondoljunk bele: szerintetek egy tolsztoji tehetséggel rendelkező női író vajon mennyire másként írta volna meg az Anna Kareninát? Szerintem sokkal csapongóbb lett volna a regény szerkezete, jóval emocionálisabban lettek volna ábrázolva a viszonyok, és a filozofálás témája is teljesen más lett volna, ahogy a végső kinyilatkoztatás is.
S ebből a másságból adódik az is (ami számomra a leghangsúlyosabb ebben az esszékötetben), hogy hiába az irodalom több ezer éves múltja, ha egyszerűen a női irodalmi hagyományok nem rendelkeznek (pontosabban rendelkeztek) valódi elődökkel - és ez nagy hiányosságokat okozott. Virginia Woolf ugyanis nem önálló műremekekben, hanem időben elnyúló, hosszú narratívákban gondolkodik - és ezt az elgondolását teljes mértékű ovációval fogadtam.

"Ezek nélkül az előfutárok nélkül Jane Austen, a Brontë nővérek és George Eliot nem írhattak volna többet, mint Shakespeare írhatott Marlowe nélkül, vagy Marlowe Chaucer nélkül, vagy Chaucer azok nélkül az elfeledett költők nélkül, akik az utat kikövezték, és megszelídítették a nyelv eredendő vadságát. Mert a remekművek nem egyedi, magányos szülemények, mindig sokéves együttgondolkodás gyümölcsei: ilyen formán tömegek tapasztalata van ott minden magányos hang mögött."

Hát ez mennyire gyönyörű és igaz gondolat, nem? S látható, nem ostorozza a férfi alkotókat, szó sincs az elítélésükről. Woolf szerintem nem vádolja őket, nem ítélkezik róluk, csupán a lehetőségek nem létét kéri számon - de nem rajtuk. A társadalmon.
De igazán az esszé legvégső következtetése tetszik igazán, miszerint az alkotás folyamatában az alkotó lelkének androgünnek kell lennie. "... végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. (...) Létre kell jöjjön a szellemben valami együttműködés a nő és a férfi között ahhoz, hogy a teremtés műve teljes legyen", illetve hogy az író azt írja, amit írni akar. Ne foglalkozzon a mércékkel, az elvárásokkal, mert "ha csak egy hajszálnyit is feláldozol a látomásodból, ha színeinek csak egyetlen árnyalatát is feláldozod (..) az a legnyomorúságosabb árulás." De mindez csak úgy lehetséges, ha mindenki számára biztosított a szemlélődéshez és a független gondolkodáshoz való jog... vagyis az az évi ötszáz font és a saját szoba.

Szerettem olvasni ezt az esszékötetet. Woolf csudajó szimbólumokkal, érdekes asszociációkkal tarkított szövege látszólag csapongó, ám valójában nagyon is lényegre törő gondolatokat rejt. Fontos és érdekes gondolatokat, amik továbbgondolásra sarkallják az olvasót - persze nem feltétlenül kell vele egyetérteni. Mindenesetre szerintem így vagy úgy, de igenis maradandó olvasmány. Nekem mindenképp.

Virginia Woolf: Saját Szoba
Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Fordította: Bécsy Ágnes
Oldalszám: 164
Eredeti ár: 18 Ft (hajdanában. Most az antikokban valami kétezer forint feletti árért vesztegetik.)

(a posztban található kép forrása: http://allixcat.tumblr.com/post/17442183872)

Anna Karenina

Anna és én már nagyon régóta kerülgetjük egymást, igazából meg sem tudnám mondani, miért. (mármint, hogy miért is nem került rá sor még eddig az olvasásaim során.) Aztán persze jött Andiamo kihívása, ami ugyan nagy löketet adott (és tényleg köszönet érte!), de mégsem sikerült teljesítenem a feltételeket, mert addig húztam-halasztottam (hivatalosan december 1-jén kezdtem el az olvasást, gyakorlatilag pedig december közepén valamikor *fejcsóválás* ), hogy végül lecsúsztam az össznépi határidőről, és körülbelül egy hónapos késéssel sikerült befejeznem. De igazából, kellett nekünk ez a két hónap. Ez így volt jó. Mindkettőnknek.

A könyv első kétszáz oldala szinte egy este alatt elrepült, annak ellenére, hogy a könyv első oldalát ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Nem azért mert szövegértelmezési gondjaim voltak, csak folyton megzavarta valami az olvasásomat még azelőtt, hogy a második oldalra lapozhattam volna. (sebaj, Zenka azt mondta, menő dolog Tolsztojtól idézni :-) )

Később Levin oldalakon át tartó filozofálgatásai kicsit lassították az olvasásom sebességét, de igazából korántsem azért mert untam. Szerintem nagyon érdekes és értékes gondolatok voltak ezek többnyire, mégha nem is értettem mindennel egyet. Levin gondolatait emészteni kell, nem lehet csak felszínesen átsiklani felettük, mert akkor a regény nagyon sokat veszít az értékéből véleményem szerint, és nem lenne más, mint egy szerelmi dráma. Levin filozófiával, társadalomelmélettel tölti meg a lapokat, amelyek nem csupán egy letűnt világ messzi országának korabeli gondjai, hanem annál sokkal egyetemesebb, örök érvényű, nagyon is emberi kérdéseket boncolgatnak, amelyek időtlen idők óta foglalkoztatják az emberiséget, és minden kor másként próbál rájuk választ adni.

A gondolatfolyam közül talán csak egy részlet zavart igazán, a könyv legutolsó levines része. A történtek után nem éreztem azon gondolatok súlyát, fontosságát, képtelen voltam áttérni a filozofikus síkra. Talán, nem kellett volna rögtön elolvasnom azután, kicsit félre kellett volna tennem a könyvet pár napra. Mert most délután, mikor újra átlapoztam Levin hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részét, rájöttem, hogy ezek voltak a legfontosabb, legértékesebb gondolatok mind közül, itt jutott el Levin a lényeghez. A mindenség lényegéhez.

(a kép csak illusztráció! Forrás: www.flickr.com/photos/milkpockets/2110424211)

Különben, hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban már nem tudnám megmondani pontosan. De mindenesetre folyton vártam arra a pillanatra, hogy Tolsztoj mikor fogja felkorbácsolni az indulataimat annyira, hogy hangos veszekedésbe kerülök a könyvvel, vagy nemes egyszerűséggel a sarokba hajítom, vagy esetleg imádatom tárgyaként szorosan magamhoz ölelem, vagy hogy pityeregni kezdek a lapok fölött. És én csak vártam, vártam..... már tényleg felkészültem lelkiekben az indulatkitörésre (még papírzsebkendőt is magam mellé készítettem), de nem jött semmi (maximum a nátha miatti orrfújás). Meg a sajnálat, és a szánalom.

Én tényleg sajnáltam szinte mindenkit a szereplők közül: a szemét Vronszkijt, az unalmas Karenint, az önző Annát, a tutyimutyi Levint és néha Kitty-t is, bár ő volt talán a legeszmeibb (vagy mi is erre a jó szó? Na, mindegy - így marad) a bandából. Különben az itt említett eposzi jelzőkkel nem feltétlen értek ám egyet, ezeket csak azért említettem meg, mert a tavalyi év nagy Anna Karenina-dömpingje közben ezek a jelzőpárosítások jöttek velem szembe általában, és ezért így maradtak meg bennem. És persze, van bennük némi igazság, de az én olvasatomban nem ilyen egyszerű a helyzet. Szerintem Tolsztoj úgy írta meg ezt a regényt, hogy az egész történetet drámának érezzük minden szereplő szemszögéből, és pont ezért képtelen vagyok elítélni akár egy szereplőt is.

Ott van például Anna, aki már a regény elejétől kezdve szomjazza az érzelmeket. Ő egy olyan nő szerintem, aki az életet megélni akarja, nem csupán létezni benne. És ennek ellenére mégis kénytelen takaréklángon égni egy olyan férfi mellett, aki a túlzott érzelemnyilvánításoktól elhatárolja magát. Nem csoda hát, hogy az első szikra, amivel szembetalálja magát futótűzzé válik benne, és eléget mindent maga körül. Egy olyan nő, aki melegségre vágyott egész életében, de azt nem kapta meg - legalábbis semmiképp sem olyat, amit az ő személye igényelt volna - , nem lesz képes bánni a tűzzel. Nem tudja hol van az a pont, amin túl a tűz pusztítóvá válik, és elemészti őt.

És szerintem Karenin attól nem volt rossz ember, hogy nem nyújtotta azt Annának, amire szüksége volt. Nem azért nem tette, mert nem akarta, hanem egyszerűen nem tudta. Karenin olyan ember szerintem, aki az életet nem kívül éli meg, hanem a saját belső világában. S persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy érzéketlen - igenis dúlnak benne a viharok. Sokszor szenved, dühöng, csalódott, és igen: szeret is - de ezt sosem mutatja. Kareninnak is fájt, ami történt, és nem a társaságbeli hírneve aggasztotta vagy a pletykák. Szerette Annát, és úgy érezte mindent megadott neki - és ezt én is így gondolom. Mindent megadott neki, amit csak adhatott, csak ez Annának kevés volt.

S persze, Vronszkij lehet szemét... hiszen, ha ő nem bukkan fel, maradhatott volna minden a régiben: Anna tovább ég a takaréklángon, Karenin pedig továbbra is abban a hiszemben van, hogy minden perfekt. De vajon Annának nem ez lett volna a sorsa egyébként is? Most gondoljatok bele: egy olyan ember, aki nem akar, nem tud érzelmi vegetációban élni, nem ugyanoda jutott volna végül? Igaz, lassabban, és talán kevesebb horzsolással, sebbel, de ugyanakkor szinte semennyi boldogsággal a háta mögött. A másik dolog szerintem, hogy Vronszkij őrülten, tiszta szívvel beleszeretett Annába. Ő volt az első és egyetlen szerelme, nem csupán holmi futókaland vagy kihívás. Annát az első perctől fogva, ahogy meglátta, komolyan vette. Már onnantól kezdve képtelen volt lemondani róla.

Szóval, szerintem több tényezős dolog ez, és ezt Tolsztoj nagyon jó érzékkel rajzolta meg a lapokon. Mindenki álláspontját igyekszik megértetni, és úgy gondolom, ezek után nem is történhetett volna másként. Mindegyik szereplő olyan, mint gyalogok a sakktáblán, amelyek nagy körültekintéssel lettek elhelyezve, hogy mihelyst elkezdődik a játék, önállóan araszolgassanak a végzetük felé. S ilyenkor érzem vagy látom (?) igazán olvasóként, hogy az írás egyáltalán nem csupán intuíciókból és fantáziából felépített dolog, hanem vaslogika és precizitás is kell hozzá szép mennyiséggel. Az Anna Karenina egy olyan feszesen, gyönyörűen felépített regény, hogy bármennyire is hiányoltam a saját olvasásomból az indulatkitöréseket, ez azért bőven kárpótolja azt a pici csalódásom. Olyan sokrétegű ez a mű, annyi minden benne van és annyira realista, miközben legalább annyira filozofikus, és ahogy telik az idő, ahogy egyre távolabb kerülök időben attól, hogy elolvastam az utolsó oldalt is, egyre zseniálisabbnak tartom, egyre inkább összeáll valami egésszé.

Valami olyasmi ez, mint mikor egy minden részleteiben, aprólékosan megfaragott szobrot szemlélünk közelről: csodálkozunk a részletgazdagságán, néha kicsit húzzuk a szánkat egy-egy részletén, hogy ez miért meg hogy, meg nem is olyan jó, minek.... aztán egyre hátrébb és hátrébb lépünk, és valami egészen elképesztő látvány tárul elénk. Most valahogy én is így vagyok az Anna Kareninával. Kettős érzésekkel tettem le, de ahogy távolodok tőle az időben, és egyre inkább egészében kezdem látni, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire zseniális.

N. B. : újraolvasni


Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Eredeti cím: Анна Каренина
Fordította: Németh László
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1064
Eredeti ár: 1800 Ft

Havas dilemma

Mióta leesett a hó, azóta azon gondolkodom, hogy most nincs kedvem se a Láthatatlan hídhoz, se Dumas-hoz. Olyan igazi téli olvasmányt szeretnék, amit a ropogó kandalló előtt olvashatnék (ilyenkor sajnálom, hogy nincs kandallónk különben). Olyan könyvre van most szükségem, amit Amadea kabátkönyvnek szokott nevezni.
Mert valamibe bele kell bújnom a hideg miatt. Nem szeretem, ha fázom.

Az imádott Jenna Fox

Ha Amadea nem ajánlja ezt a könyvet, nem biztos, hogy a kezembe került volna. Az imádott Jenna Fox szerencsére pont az volt, amire vágytam. Sőt, még annál is több. Igaz, hogy nagy részében a YA regények megszokott elemeivel operál, de ezt viszont olyan jól csinálja, hogy simán rá lehet húzni azt, hogy szimbólumokként működnek ebben a regényben. Persze, lehetséges hogy ezt csak én magyarázom bele, de miközben olvastam, többször is megállapítottam magamban, hogy mennyire megfeleltethetőek az itt megjelenő elemek a tinédzser életérzésnek. Például a főszereplő tizenhét évesen, mikor felébred a baleset utáni kómájából, a baleset előtti énje/élete teljesen idegennek tűnik számára. S ha jobban belegondolunk, igazából ez az a kor, amikor az ember szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik: egy olyan köztes állapotba kerül, amikor igyekszik hátrahagyni korábbi életét, igyekszik túllépni a gyerek-léten, és ezt sokszor olyan módon teszi, hogy nyíltan megtagadja korábbi önmagát, el akarja temetni azt az énjét - és a szülők szinte kapálóznak ellene. Ez a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is nyílt konfliktusok ideje a szülő-gyermek kapcsolatban: egyikük marasztalni szeretné az engedelmes gyermek-ént, míg a másikuk túl szeretne rajta lépni. S tulajdonképpen Mary E. Pearson regénye ezt a folyamatot ábrázolja zseniálisan a science -fictionök és a young adult regények által nyújtott jelképekkel operálva. Persze, az elvonatkoztatás nélkül is tök jól lehet olvasni ezt a regényt, de számomra többek között azért is volt ennyire élvezetes, mert megtehettem, hogy szimbólumokként olvastam az itt megjelenő elemeket - és kiválóan működött. Mintha ez a regény nem csupán öncélúskodni szeretne, illetve egy rakás pénzt összeszedni az írójának - bár bizonyára ez sem utolsó szempont - , hanem van mondanivalója (vagy nevezhetjük ezt inkább ábrázolni valónak.)


De olyan kérdések is felötlöttek bennem olvasás alatt, amiket szerintem muszáj kitárgyalni, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. De előre figyelmeztetlek titeket, hogy nem garantálom most a spoilermentességet, akarva-akaratlanul utalni fogok a gondolatmenetemben a könyv egy-egy részletére, szóval, akit ez esetleg zavar, ne olvassa el a következő bekezdést. Persze, nem olyan ordenáré spoilerekről lesz szó, mint például: Jenna testvére meghal - nyugi, nincs testvére... Csak a könyv témáját fogom kicsit jobban körüljárni, ami viszont nem egyértelmű a regény első lapjaitól kezdve, inkább csak halványan sejteni lehet, és valahol a könyv közepétől válik bizonyossá - szóval emiatt bánthatja valakinek a spoiler-érzékelőit. Aki a fülszövegen kívül mást nem akar tudni a történetről, annak nem ajánlott a bejegyzés további része.

(kép forrása: audreyhepburncomplex.tumblr.com)

Napjainkban egyre fejlettebb orvosi technológiákkal rendelkezünk, nem csupán a gyógyszereket, a különböző vizsgálatokat, beavatkozásokat értve ezalatt, hanem bizony már eljutottunk oda is, hogy egy piciny DNS-ből szerveket teremthetünk, vagy éppen manipulálhatjuk a géneket, és mindezek olyan etikai kérdéseket vonnak maguk után, amelyekre nagyon nehéz helyes választ adni. Hiszen beleavatkozhatunk egyáltalán a természet rendjébe? Van-e jogunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk azt, ami szinte megváltoztathatatlan? Ha igen, akkor pedig hol van az határ, amit soha nem szabadna átlépnünk? Vagy nincs ilyen határ? Lehetünk mi is istenek?
Nem tudom ezekre mi lenne az én válaszom... Hiszen egyfelől ott van az, hogyha egy embernek létfontosságú szervei mondják fel a szolgálatot, és csak a klónozás segíthetne rajta, arra én azt mondom: persze, tegyünk meg mindent érte, ami csak lehetséges - feltéve, ha a beteg is akarja. De teljes embereket klónozni... nekem ez elfogadhatatlan. És nem azért, amit sokan mondanak ebben a témában, hogy az illető klón csupán egy lélektelen másolat lenne. Én pont azért utasítom el ezt a dolgot, mert hiszem, hogy lélekkel rendelkeznének, és mi viszont úgy viszonyulnánk hozzájuk, mint a tárgyakhoz - a tulajdonunkhoz, a teremtményünkhöz. Azt gondolnánk, hogy korlátlan hatalommal rendelkeznénk felettük, hogy azt tehetnénk velük, amit csak akarunk - akár el is pusztíthatnánk őket, és nem csinálnánk ebből lelkiismereti kérdést, mert mi teremtettük. És keveseknek jutna eszébe, hogy az a klón is ugyanúgy ember érzésekkel, gondolatokkal rendelkezik, mint én vagy éppen te.

És itt jön az a kérdés, hogy vajon mitől leszünk mi emberek? Mi az, amitől azt gondoljuk, hogy különbek vagyunk? Igazából, ahogy végigzongorázom magamban ezeket a kérdéseket, amiket most felteszek, arra gondolok, hogy mennyi ellentmondás van bennem is. Egy-egy kérdésre még ha esetleg válaszolni is tudok magamnak, ez a képzet azon nyomban szétfoszlik, mikor összességében látom a válaszaimat. Folyamatosan ellentmondásokba ütközöm. Így csak annyit mondok, hogy nem tudom mitől vagyunk Emberek - mármint így, nagybetűvel. Talán, nem is vagyunk annyira különlegesek, mint ahogy gondoljuk.
Még egy csomó kérdést fel szerettem volna tenni, és válaszolni is szerettem volna rájuk, mert ez a könyv tényleg annyi mindent megmozgatott bennem - nem is gondoltam, hogy bennem ennyi gondolat van ebben a témában :-) - , de olyan idiótaságnak, kiforratlannak látom őket, ha leírom, ezért inkább ki is töröltem a piszkozatomból, és úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. (szóval mégis megúsztátok, most már fellélegezhettek :-) ) Egy csomó felskiccelt jegyzetet készítettem az olvasás alatt, de amint próbálom megfogalmazni, kicsit bővíteni ezeket a szűkszavú jegyzeteimet, rájövök, hogy nem jók.

Különben, ahogy a poszt írása közben böngészgettem a neten az emberi klónozás témájában - ami igen, pont annyira futurisztikus, mint ahogy hangzik -, és olvasgattam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, egyszerre felkavart és ledöbbentett. És rájöttem, hogy a szélsőségektől - akár az egyik, vagy a másik irányról van is szó - egyszerűen irtózom, ahogyan az érveiktől is.
És nem, egyáltalán nem vagyok képes elfogadni azt sem, hogy megteremtettek egy állatot, aki aztán mégsem úgy fejlődött, mint ahogy elvárták, és ezért elaltatták... (és tudom, hogy rengeteg állatot tenyésztenek, meg még annyit küldenek a vágóhídra - amit szintén sajnálok -, de ez más szerintem). És igenis dühít, ahányszor meglátom annak a szegény kisegérnek a fényképét, akinek egy emberi fület "teremtettek" a hátára. Egyszerűen elszakad nálam a cérna...

Az imádott Jenna Fox közel háromszáz oldalon keresztül bombázza az olvasóját ezekkel a kérdésekkel - érzésem szerint több oldalról is megközelítve a témát. Sőt, olvasás alatt igazi "szellemi pezsgés" alakult ki bennem - ami elég fellengzős kifejezés, de most momentán nem találok rá jobb szót, szóval érjétek be ezzel - folyton járt az agyam, igyekeztem továbbgondolni a történetben burkoltan megbúvó kérdéseket, de amint látjátok, konkrét válasz továbbra sem jött össze, csupán a nagy összevisszaság van, meg a barátom a delete gomb. Viszont a könyv befejezésére marhára mérges vagyok, még hozzá azért, mert a könyv által korábban felvetett rengetegsok és bonyolult kérdésre végül mégiscsak megadja a saját válaszát. Méghozzá egy olyan választ, amely úgy érzem szinte elbagatellizálja a korábban teljesen jogosan és ráadásul okosan felhozott problémákat, etikai kérdéseket. Ráadásul a végében terjesztett üzenet egyáltalán nem az "oké"-kategória számomra. De ezt inkább nézzétek meg ti magatok. Még az is lehet, hogy nem fogtok velem egyetérteni.

Sorozatként nem tudom mennyire működőképes - ja, mert állítólag ez is sorozat - , de az első rész szerintem egy teljesen kerek történet, önmagában is megállja a helyét. Szóval, akit esetleg a sorozat volta tart vissza az olvasástól, azoknak üzenem, hogy nem kell tőle félni - én legalábbis nem fogok kapkodni a további részekért, attól függetlenül, hogy ez a rész iszonyatosan ütős volt meglátásom szerint.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox
Fordította: Németh Anikó Annamária
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 352 oldal
Eredeti ár: 2990 Ft

Sherlocked

Szépirodalom: semmi
Bölcselet: semmi
Csillagászat: semmi
Politika: egy kevés
Botanika: részleges; jól ismeri általában a mérgeket és azok hatásait
Geológia: kevés, de gyakorlati; különösen a talajfajtákat ismeri jól; a járás közben felfröccsent sárból megmondja, London mely részéből származik
Kémia: jelentős
Anatómia: széles körű, de rendszertelen
Bulvársajtó: minden jelen és múlt századbeli bűntényt ismer.
Zene: szépen hegedül
Sport: kitűnő boxoló és kardvívó
Jog: jól ismeri az angol törvényeket

Ez lenne Sherlock Holmes felskiccelt tudománya Dr. Watson tollából, A bíborvörös dolgozószoba című kisregényben. Érdekes egyébként, mert amíg csupán a filmfeldolgozásokból ismertem a személyét, valahogy úgy képzeltem, hogy Sherlock esetében nincs olyan tudomány, ami egyáltalán nem, vagy csak részleteiben lenne ismert. Valami nagyon alapos, mindenre kiterjedő tudást tulajdonítottam neki - de ő már az első történet elején megmagyarázta számomra, hogy miért is tartja lényegtelennek az olyan általános dolgokat is, mint például, hogy a Föld a Nap körül forog. "Mit törődöm én azzal? Ön azt mondja, hogy mi a Nap körül forgunk. Ez rajtam és a munkámon kívül egy cseppet sem változtathat, tőlem foroghatnánk a Hold körül is!"

Sir Arthur Conan Doyle tudvalevőleg két élő emberből gyúrta össze Sherlock Holmes alakját: az egyik Dr. Joseph Bell, kora egyik nevezetes orvosa, aki még azelőtt képes volt diagnosztizálni pácienseit, mielőtt akár egy szót is szóltak volna. A másik pedig egy bizonyos Sir Henry Littlejohn, aki törvényszéki orvoslástant tanított Doyle -nak, és igen mély benyomást tett rá ezen idő alatt.
Különben érdekes tény, hogy Sir Arthur Conan Doyle mindig is történelmi regényeit tekintette fő műveinek, míg Holmes és Watson kettőse csupán pénzkereseti forrás volt. S ez utóbbit igazából olyan jól összehozta, hogy nyomozója nem csupán a viktoriánus kor irodalmának vagy a krimi ikonjává vált, hanem általános értelemben véve is pop ikon lett, hiszen manapság boldog-boldogtalan meghallja a Sherlock Holmes nevet, tudja, hogy egy fiktív angol detektívről van szó.
Ám nem csupán a detektív lét fonódott szorosan össze a nevével, különböző emblémák is társultak hozzá: úgy mint a vadászsapka, a pipa és a nagyító.

Bár, vadászsapkáról konkrétan nem esik szó a történetekben, de Dr. Watson egy olyan sapka leírását adja, ami állítólag csakis erre a típusú tökfedőre illik. Így nem csoda, ha Sidney Edward Paget a Holmes történetek illusztrátora így ábrázolta nyomozónkat a Boscombe völgyi rejtélyhez készített rajzokon, ami azóta védjegyévé vált. Paget egyébként véleményem szerint legalább annyira megalapozta a manapság bennünk élő Sherlock-képet, mint maga Conan Doyle. Ha valami béna hasonlattal szeretnék élni, akkor valahogy úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy Doyle az írásaival csupán durva skicceket készített ennek a karakternek a külsejéről, Paget pedig ezeket a skicceket jobban körvonalazta, látványra kicsit részletgazdagabbá tette. Később a filmes feldolgozások is kialakították a maguk Sherlockját (mind kinézetre, mind belső tulajdonságait tekintve) : rengeteg feldolgozás született, és születik még a mai napig is, újabb és újabb réteget rakva rá az eredeti, Doyle által megalkotott karakterre. Bevallom, hogy olvasás közben - én legalábbis - szinte képtelen voltam levetkőzni azon képzeteimet, amiket a filmes feldolgozások plántáltak belém az évek során. (de erről majd egy később posztban, ha lesz rá türelmem/kedvem)

Visszatérve Sherlock Holmes úgynevezett emblémáira: nem hiába van köztük a nagyító. Kedvenc nyomozónk ugyanis a részletek megszállottja: " egy csepp vízből következtetni lehet egy óceánra" - írja Az élet könyve című művében, amelyet Dr. Watson A bíborvörös dolgozószobában felháborodottan olvasott. Sherlock ebben a tanulmányában tulajdonképpen kifejti nyomozásának és gondolkodásának alapelveit, miszerint a kis dolgokból levont következtetések elvezetnek az általánosabb, nagyobb területet lefedő megállapításokhoz. A titok tehát, a részletekben rejlik.

Természetesen, Sherlock tisztában van vele, hogy zsenialitásának szintjét nem mindenki éri el. Nem csupán a hivatásos nyomozók, rendőrök, vagy éppen Dr. Watson kapja meg egyenesen a képébe ezt a kijelentést, de Poe Dupin nyomozóját is megkapja a magáét: " ... ki kell jelentenem, hogy az a Dupin e tekintetben igen hétköznapi felfogást tanúsított. Abban, hogy egy félórai csönd után fennhangon folytatja barátja gondolatait, nem találok semmi különöset, s bár némi ügyességet nem lehet elvitatni tőle, korántsem volt olyan lángész, mint amilyennek Poe képzelte őt." Poe nyomozójának ez a verbális pofoncsapása nem hiába került bele az első Sherlock történetbe. Doyle ugyanis egyáltalán nem volt megelégedve az éppen akkoriban kibontakozó krimiirodalom nyomozóival - úgy gondolta, ő sokkal jobbat írna. Vezérelve az volt kedvenc detektívünk megalkotásánál, hogy Sherlock a saját érdemei miatt kapja el a rossz fiúkat, s ne azok tévedései vagy éppen mulasztásai miatt.
Talán nem mindennapi szellemi képességei okán, aminek nagyon is tudatában van, ragadhatott rá többek között a vélt mizantrópia - plusz ugye ott van a munka iránti elköteleződése is - és ezt, ami a könyvekben csak árnyalatnyiban érzékelhető, némely filmes feldolgozások aztán tovább mélyítették (gondoljunk például Dr. House -ra). Valamelyik kutató egyébként a novellák és kisregények alapján 190 -re becsülte Sherlock Holmes IQ -ját. Ez azért nem semmi, nem?

Sherlock Holmes 1887-es felbukkanása óta komoly kultusza alakult ki - még Sir Arthur Conan Doyle életében történt, amikor is a rajongók képtelenek voltak beletörődni kedvenc hősük halálába: (teljesen érthető módon) az utcára vonultak fekete karszalaggal a karjukon, és újrázásokat követeltek. Valószínűleg kellően vérmes rajongók lehettek, hiszen Doyle végül meghajlott az akaratuk előtt, és visszahozta Sherlockot a halálból.



Népszerűsége egyébként még ma is töretlen: Sherlock Holmes Társaság alakult; a svájci Meiringen -ben (SPOILER :ahol Az utolsó eset című novella játszódik, és ahol Sherlock majdnem halálát lelte) Sherlock Holmes-szobor díszeleg az íróról elnevezett főtéren, emlékmúzeuma is van a kisvárosnak, sőt: a nevezetes vízeséshez egy sikló viszi fel az érdeklődőket, és a dulakodás helyét pedig egy fehér csillag jelzi. Természetesen, a Baker Street-en is nyílt egy hozzá címzett múzeum, ami ráadásul London első olyan múzeuma volt, ami egy fiktív karakter emlékére jött létre. Alakja az irodalom, és a filmek számos későbbi szereplőjének szolgált mintájául.

S most már én is bekapcsolódtam a rajongótáborba, mert ahogy a BBC legújabb Sherlock Holmes sorozatában Irene Adler is mondta, és amivel mélységesen egyetértek: "The brainy is the new sexy."

(kép forrása: milkbubble.tumblr.com )

A bejegyzésemben felhasznált források:
Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba, A négyek jele
Wikipédia angol és magyar szócikke

A négyek jele

Dr. Watson és Sherlock Holmes nagy találkozása után nem tudtam megállni, hogy ne vegyem elő rögtöndeazonnal a folytatást, A négyek jelét. Ez a kisregény kalandosabbnak bizonyult az előzőnél, volt itt minden az elásott kincstől kezdve a titokzatos segítőig minden, ami csak a kalandregények kedvelői szemének-szájának ingere.

Ha jobban belegondolok, ez kicsit kevertebb műfajú A bíborvörös dolgozószobához képest. Persze, a krimiszál továbbra is domináns marad, de a gyilkos kiléte már egészen az elején kiderül - vagyis hát nagyjából - , a történet további részét már az elkövető felkutatása, és üldözése tölti ki. Juj, főleg az üldözős rész volt a legizgalmasabb, hát én tényleg szó szerint rágtam a körmömet az olvasása közben. (tudom, fúj...) Visszatérve a holttest felfedezéséhez meg a helyszíneléshez, különben biztos csak az én szerencsétlen asszociációm, de ahogy Holmes kereste a nyomokat meg következtetéseket vont le a tett helyszínén, nekem rögtön beugrott Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című története - annak ellenére, hogy majom közel s távol nem volt. De egy picit szerintem tényleg hajazott rá, nem?

De emellett volt egy kis thrilleres beütés is - ismétlem: csak egy pici. Például számomra tiszta hátborzongató volt, amikor mesélte az egyik szereplő, hogy az egyik viharos este egy kócos, szakállas szellemalak nézett be az ablakukon - ami persze, így ahogy én leírom nem tűnik valami szívbajos jelenetnek, de ahogy Doyle leírta... hát, higgyétek el, hogy az.

Az első részben megszokott felépítés itt is visszaköszön: az ügy felgöngyölítése után maga az elkövető veszi át az elbeszélés folyamát, ő meséli el az egész gyilkosság hátterét. Hát, itt ez most egy kicsit hosszabbra sikeredett, a mesélő szinte majdnem Ádámtól és Évától kezdte a dolgokat, ami eleinte egy csöppet sem érdekelt. Ám ahogy közeledtünk a bűntény tényleges előzményéhez, na onnantól egyre izgalmasabb, kalandregénybe átcsapó történet vette kezdetét. Mondjuk Dr. Watson -t még mindig jobb szeretem mesélőnek, mert olyankor több benne a Sherlock :-)

"Mialatt néztem, önkéntelenül az a gondolat villant át az agyamon, milyen rettenes gonosztevő lett volna belőle, ha ezt a bátorságot, ravaszságot és kitartást a törvény szolgálata helyett a bűn szolgálatába állította volna."

Különben itt már maga a bűneset is jobban tetszett, mint az első könyv esetében. A tetthelyszínen történő nyomozásba, mi olvasók is akarva-akaratlanul is bekapcsolódunk, és egyszer csak azt vesszük észre, ahogy olvasunk, közben nyomozunk is. Akárcsak Sherlock mi is végigzongorázunk magunkban minden lehetőséget, aztán a végén kiderül. hogy mennyire van igazunk. Ja, és közben végre megtudhattam, hogy Sherlock miért is nyúl olykor a drogokhoz... ezt régebben nem igazán vágtam, nekem kicsit kilógott a karakteréből. De most, hogy már tudom, teljesen egybevág a figurával.

Nos, hát ez is izgalmas volt, nem csalódtam, s mint említettem: jobban tetszett mint az első rész. De érzem, lesznek még itt ennél is kacifántosabb, ötletesebb történetek. Találkozunk még, Sherlock!

Sir Arthur Conan Doyle: A négyek jele
Eredeti cím: The Sign of Four
Fordította: Mikes Lajos
Oldalszám: 134 oldal
Kiadó: Szukits Kiadó
Eredeti ár: 498 Ft

A bíborvörös dolgozószoba

Ezzel a könyvvel kezdődött minden, ami Sherlock. Így azt gondoltam, stílusosan ezzel a kötettel fogom kezdeni a híres detektív történeteinek a megismerését. Mondjuk, én kicsit előrébb voltam, mint Dr. Watson: ezt meg azt azért már tudtam Mr. Holmes -ról, hála a különböző filmes feldolgozásoknak meg a legújabb BBC sorozatnak. És hogy őszinte legyek, pont az utóbbi indította el nálam a Sherlock Holmes -mániát - de erről részleteiben majd egy külön rajongóposztban fogok megemlékezni.

Szóval, Dr. Watson hazatér a második afgán háborúból, amelyben mint katonaorvos tevékenykedett. Az egyik ütközetben egy golyó fúródott a vállcsontjába, és szinte a véletlennek köszönheti megmenekülését. Ezután kénytelen hazatérni Angliába, ahol szűkössé váló anyagi körülményei nem igazán engedik meg a szállodai életmódot, és így olcsóbb szállás után szeretne nézni. Szerencséjére véletlenül összefut réig ismerősével, Stamforddal, és ő ismer valakit, aki lakótársat keres magának. Hát, ez a jövendőbeli lakótárs elég fura egy szerzet, ezt már rögtön az első lapokon bebizonyítja, a későbbiekben pedig csak tovább fokozódik a dolog. Végül, miután megtörtént a boldog összeköltözés, Sherlock a jó lakótársi viszony reményében meghívja Dr. Watson -t, hogy vegyen részt az egyik gyilkossági ügy felgöngyölítésében. A holttestre egy bíborvörös szobában találtak rá: gyilkos fegyver sehol, nincs külső sérülés, és a falra a titokzatos 'rache' szót vésték fel...

"Tudja, én úgy képzelem az emberi agyat, mint egy üres szobát, ahová tetszése szerint hord be bútort az ember. A bolond sok mindenfélét kever össze válogatás nélkül, kihagyva a nélkülözhetetleneket, míg a munkásember csupán a szerszámait hordja be, melyekre feltétlenül szüksége van, és azokat a legnagyobb rendben tartja. "

Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Mr. Holmes - t igaz valójában - már ha lehet ezt így mondani egy könyv esetében. Tényleg igazán érdekes és ötletes karakter, és nem utolsósorban humoros is a sok furcsaságával. És mit ne mondjak: lenyűgöző is. De tényleg. A részletekből levont következtetések, fontos megállapítások nagy szerephez jutnak Holmes esetében, és néha tényleg pofon egyszerű rájönni ez vagy amaz mire is utalhat pontosan, hogy pont az egyszerűsége folytán nem jutna eszünkbe. S igazából, Holmes -ot bármennyire is mizantrópos beütésűnek érzem, azért a szereplőkre vonatkozó következtetései mégis csak alapos emberismeretre utalnak. Bár ha jobban belegondolok tényleg össze is függhet ez a két dolog...

Dr. Watson elbeszélőként nagyon jól működik, vele együtt ámulunk Holmes zsenialitásán, és Watson legyezgeti helyettünk is kedvenc nyomozónk egóját. Úgy éreztem, hogy a középpontban egyébként inkább Sherlock áll, mintsem a bűntény: amaz csak egy eszköznek tűnt számomra, hogy Holmes ábrázolása még jobban teljes legyen. Maga a bűntény nem volt valami fenomenális az én meglátásom szerint, nem volt benne semmi extra... Ezt az úgynevezett pluszt tényleg Sherlock személye szolgáltatta, illetve az a módszer, ahogy felgöngyölítette az ügyet. Watson egyébként szinte minden sallangtól mentes mesélése csupán a lényegre szorítkozik. Ami persze, nem jelenti azt, hogy stílustalan. Itt a lényegre szorítkozást a történetépítkezésre értem: nem tesz bele felesleges elemeket, minden okkal kerül bele. Ennek köszönhetően a történet elolvasása nem tesz ki két óránál többet - elalvás előtt ideális kis olvasmány.

Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba
Eredeti cím: A Study in Scarlet
Kiadó: Sensus Kiadó
Fordította: Tury Gyula
Oldalszám: 144
Eredeti ár: 1690 Ft

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

Oké, őszinte leszek: ilyen ordenáré borítót adni ennek a könyvnek bűn rossz választás volt. Ez az óriási, színes betűtípus, ami agresszíven nyomul bele az ember látómezejébe egyszerűen kikészített, akárhányszor megláttam. A szintén az ízléstelenség fogalmát kimerítő rajzolt dinamitról meg aztán ne is beszéljünk, aminek köszönhetően rögtön Tréfi törpre asszociáltam a Hupikék Törpikékből. Bármennyire is szerettem ezt a mesét gyerekkoromban, azért valljuk be, egy könyv esetében – még ha vicces történet is –, nem a legszerencsésebb asszociációnak nevezhető. Komolyan mondom, nem ezt vártam az Athenaeum Kiadótól. Az egész kötet valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását kelti bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát. Legszívesebben sikítva menekülnék előle.

Még az a szerencse, hogy a jópofa címválasztás megmaradt – és ezért, ismétlem: csakis ezért figyeltem fel a könyvre. Ha ezen a gusztustalan borítón múlt volna, még csak pillantásra se méltatom – és akkor milyen sokat vesztettem volna! Mert bármennyire is próbál a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...

Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.

Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....

A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.

Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Fordította: Kúnos László
Oldalszám: 415
Eredeti ár: 3990 Ft

Két Agatha Christie

Igazából az van, hogy jelenleg iszonyatos Sherlock Holmes -lázban égek, és ezért egyáltalán nincs kedvem most hosszan írni a legalább egy évezrede (igen megint túlzok, tudom...) elolvasott Agatha Christie könyveimről. Hál' Istennek nincs olyan sok, csak kettő. (és már csak két könyv kell, hogy teljesítsem az AC kihívást! Juhúúúú! ) Szóval ezért ez amolyan sebtiben összegyúrt poszt lesz - az alant előforduló értelmetlenségekért, felszínességért, meg minden egyéb ilyenért nem vállalok felelősséget. Szerintem amint leírtam az utolsó karaktert sietek is vissza kedvenc nyomozómhoz, aki ott vár türelmetlenül az éjjeliszekrényem tetején. Talán, majd egy hosszabb posztban rátok szabadítom a jelenleg bennem tomboló fanatizmust, ami kezd elég félelmetes méreteket ölteni... na, majd meglátom. De most térjünk rá inkább a lényegre, jó?


Agatha Christie: A karácsonyi puding

No, ilyet se olvastam még Agatha Christie -től, de valamikor el kell kezdeni, nem? Ja, ezt azért mondtam, hogy "még ilyet se olvastam", mert ez kivételesen nem egy darab regény, hanem hat rövidebb történet. A kötet címadó története igazán kiváló kis karácsonyi nyomozós történet Poirot-val a főszerepben, no meg persze egy karácsonyi puding is felbukkan (minő meglepetés), aminek később nagy szerepe lesz. Emlékszem, ezt pont akkor hallgattam (Ja, mert nem mondtam, hogy ez hangoskönyv? Na akkor most mondom: szóval ezt a könyvet hangosként hallgattam), mikor már lement a nap, kigyúltak a karácsonyi fények, én pedig idebent ültem a meleg szobában, cicákkal körülvéve, az asztalon illatozott a fahéjas süti, miközben a vadiúj pizsamám szárát varrtam fel (ó, mert vettem egy tök aranyos Snoopy-s pizsit, csak mivel kissé alacsony vagyok, mindig fel kell varrnom a nadrágok szárát...), na szóval már így is megvolt az ünnepi hangulat, és ez a kis történet még rátett egy lapáttal, hiszen a hamisítatlan hagyományos, vidéki angol karácsonyba nyerhettem bepillantást. Persze, a "bűntény" is izgalmas volt, de hogy őszinte legyek, a körítés jobban lekötött. És amennyire megtalált akkor ez a történet, és amennyire szerettem - nos, majdnem az ellenkezője igaz a kötet többi részére. Jó, nem utáltam azokat, de az az igazság, hogy nem zártam őket a szívembe.
A spanyol láda rejtélye például, már nem annyira tetszett – de még ez is jó volt, Az elnyomott esetében viszont kitalálható volt szerintem a megoldás közben elolvastam a többi értékelést is, és ezek szerint nemcsak szerintem.. , ráadásul elég könnyen. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egészen feledhető volt a történet.... Az utolsó három novella pedig még annyira sem tetszett, mint az előző kettő. Ezekre meg már tényleg alig emlékszem.
De A karácsonyi puding annyira vitte a prímet nálam, ezért a közepesnél egy picit jobbra értékelem.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Ez pedig a legújabb Agatha Christie olvasásom volt, amit fogalmam sincs miért is halogattam idáig. Talán valami olyasmi lehet a dologban, hogy ez a krimikirálynő legjobban ismert könyve, amelyet még az is ismer legalább címről, akinek foggggalma nincs, hogy eszik-e agy isszák ezt az Agáta Krisztit. No, és hát emiatt bizonyos elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek - és bevallom, kicsit féltem is, hogy majd jól belebukok, de szerencsére nem így történt. Teljes mértékben megfelelt az elvárásaimnak, és tényleg van olyan jó könyv, mint a Tíz kicsi néger, bár kicsit más szempontból.
Az Orient expressz egyáltalán nem thrilleres beütésű, viszont maga a bűntett és annak felgöngyölítése egyszerűen zseniális! Folyton azon agyaltam, hogy melyik az igazi és melyik a hamis nyom - próbáltam ezek mentén elindulni, de aztán mindig zsákutcába futottam, hogy aztán a végén áll leesés-szerűen meglepődjek, és a legutolsó mondattal aztán még nagyobbat koppanjak. Hát, én csak hűűűű-zni meg hááááá-zni tudok most is, annak ellenére, hogy biztos tök érdekes lenne alaposabban megvizsgálni ezt a szöveget - de az az igazság, hogy most sokkal jobban esik felszedegetni az államat a földről. Nem is csodálkozom, hogy egy éjszaka alatt befaltam az egészet, szerintem megpusztultam volna, ha nem tudom meg még aznap, hogy ki a gyilkos.
Nagyon jól felépített, összetett krimi - tuti, hogy még újra fogom olvasni!

A Dickens bicentenáriumról

Az van, hogy a The Guardian már a decemberben megnyitott londoni kiállítás óta a 2012-es Charles Dickens bicentenáriumtól hangos, és nagyon kíváncsi lettem, hogy ez az egész mit is takarhat valójában, így utánanéztem a dolgoknak.

Hát, kérem szépen, kutatásaim szerint (aki esetleg nem tudná) most teljes mértékben kitört a Dickens-mánia az egész világon - amibe majd reményeim szerint én is bekapcsolódom egy csöppnyit. Nem a divat kedvéért, egyébként is terveztem már a Karácsonyi ének óta olvasni valami mást is az írótól. Habár, ahogy magamat ismerem, lehet, hogy a Dickens-mánia majd akkor fog rajtam kitörni, mikor elmúlik ez a tobzódás... (különben marhára nehéz legépelni azt, hogy bicentenárium. De komolyan. Állandóan félrenyomom a betűket....próbáljátok csak ki!)



Hol tartottam? Ja, igen: szóval kitört a Dickens-láz, tombolnak a rajongók világszerte, és a 2012-es év végéig rengetegsok csuda klassz esemény meg egyebek keretében emlékeznek meg az angol irodalom egyik legnevesebb írójára. Az ereszd-el-a-hajamnak még külön honlapot is készítettek, ahol mindenről tudomást szerezhetünk. Így például az éppen futó, vagy a közeljövőben megrendezendő kiállítások listáját is megtekinthetjük (és tényleg sok ország részt vesz benne, úgy mint pl. Svájc vagy éppen a U.S.A. ) És például milyen tuti dolog már, hogy az egyik könyvtár olyan Dickens könyvklubot szervez, ahol a megjelenés csakis viktoriánus ruhában engedélyezett.... oda én is el akarok menni! De a modern kor vívmányainak hála, internetes könyvklubok is létrejöttek, így például a (z igazán meglepő elnevezésű) Dickens Book Club, amelyhez a Twitteren és a Facebook-on keresztül is lehet csatlakozni.

De nem csupán kiállítások és könyvklubok alkotják a programot, rengeteg fesztiválra és egyéb ünnepségekre is ellátogathatunk (vagyis -hatnánk, ha arrafelé élnénk...) . Február 7-én például beszélgetésekkel, filmnézéssel, zenével és tánccal egybekötött hatalmas születésnapi tomboláson vesznek részt a szerencsés vendégek, vagy pár kilométerrel arrébb, a Shrewsbury-ben található Lion Hotelben pedig Dickens ük-ükunokájával találkozhatnak, aki színész lévén, egy egyszemélyes előadással fogja szórakoztatni a közönséget. (reméljük, szórakoztatóbb lesz, mint ahogy ez első hallásra hangzik... )

És persze, a színházi előadásokról, filmekről, tévéműsorokról pedig ne is beszéljünk, amik majd egész évben kiszolgálják a Dickens-lázban tomboló emberek/országok ízlését.

Egyébként ez olyan jó bulinak hangzik, nem? Nekem legalábbis annyira megtetszett ez a dolog. Tudom, elcsépelt befejezésnek tűnik, de úgy szeretném, ha egyszer itthon is lenne valami hasonlóan nagy tombolás valamelyik írónk/költőnk tiszteletére... (és igen, tisztában vagyok vele, az ilyesmiken tök felesleges keseregni, de hát ez van.)

Stella zuhan

Linn Ullmann -nal már legalább egy éve szemezek, az általam kitűzött legújabb szent cél, az "ismerdmármegazokataskandinávokat" jegyében. Eredetileg egy másik regényét akartam fellapozni, de aztán állandóan feljöttek olyan molyos értékelések, amelyek a Stella zuhan címűt dicsérték, és ráadásul tök érdekes dolgokat mondtak róla - így inkább Stella lett a nyertes.

És igazából, tök jól indult az egész. A videofelvétel, a fentről lefelé haladó kameramozgás, és hogy tulajdonképpen ebben a pár oldalban összesűrít szinte mindent, amolyan mise en abyme módon. Kibontakoznak a kapcsolatrendszerek, megjelennek a legfőbb jellemvonások, közös történetük főbb vonalai is előbukkannak - és Stella már itt is zuhan. (bár, ezt akkor még nem tudjuk)

Aztán jönnek ezek a különféle narrációk, amelyekben különféle emberkék (szemtanúk, barátok, családtagok) mesélik el egy rendőrségi kihallgatáson, hogyan is zuhant le Stella annak a magas épületnek a tetejéről. (ám kérdem én: valóban onnan zuhant le? ) És aztán, igazából tökre az van, amit a molyos értékelések, meg blogbejegyzések is emlegettek: és ez kicsit rosszul esett. Mármint, hogy egyáltalán nem éreztem többet, mint amire egyébként is számítottam, amit egyébként is tudtam erről a könyvről. És ez így a könyv részéről szerintem gáz... vagy pedig a korábbi értékelések sikerültek eszeveszettül jóra. Ez tehát, egy tipikusan olyan könyv, amit ha élvezni szeretnél, inkább ne olvass róla előzetesen alapos véleményeket.

"Míg ott üldögéltünk, felötlött bennem, hogy mi ketten összerakunk ugyan egy történetet, ám a tényszerű valóság kisiklik a kezeim közül." - na, szerintem ez az egésznek a lényege. A szereplők leülnek egy nagy kerekasztalhoz, megkérjük őket, meséljenek már erről a Stelláról, és persze, mesélnek is, de emellett még annyi minden más is szóba kerül. Valaki azt írta a molyon (ha jól emlékszem egy_ember volt), hogy Stella inkább egy apropó arra, hogy a szereplők önmagukról meséljenek, amivel valamilyen szinten egyet is értek. Ám én inkább azt mondom, hogy ez a sok sallangnak titulálható történet inkább azt a célt szolgálja, hogy elhelyezze Stellát a különböző szereplők univerzumában, hogy igenis, teljes alapossággal megtudjuk, milyennek is látta/ismerte ez vagy az a szereplő.

(kép forrása: crazythaughts.blogspot.com)

És hogy Stella milyen is volt valójában? Nem tudom. Komolyan mondom, nem tudom, annak ellenére, hogy vagy 250 oldalon keresztül a legkülönbözőbb módokon próbálták nekem bemutatni ezt a nőt. Mondjuk volt egy nagyon érdekes (szerintem elég hátborzongató) jelenet, amikor a saját tükörképét bámuló Stella, egyszer csak levetkőzi a mások előtt felvett maszkját: arca eltorzul, néma sikolyt hallat, körmeivel végigszántja az arcát, tépni kezdi a haját. De ez az egész csak egy pillanatig tart. Aztán elfordul a tükörtől, és visszarendezi az arcvonásait, összekócolt haját pedig lesimítja.

Amúgy meg voltak érdekes, agytekervényeket mozgató szimbólumok, mint például az óriáskerék, a zuhanás vagy éppen a repülés, illetve szerintem Bi, Stella kisebbik lánya is idesorolható. Az ő alakja olykor kísértetiesen emlékeztetett Doris Lessing Benjére Az ötödik gyerek című regényből.
De voltak még különböző népek mitológiájára való utalgatások, úgymint a Moirák egyikének felbukkanása Ella Dalby alakjában, aki éppen akkor vág ketté egy kötelet, amikor Stella lezuhan a bérház tetejéről. Aztán ott van még a Stella és Martin elbeszélésének a vége felé egyre sűrűbben felbukkanó Ammut (nevének jelentése: felfaló, elnyelő), akiről kicsit megtudtam ezt-azt a wikipédiának hála. Például, hogy jellegzetes ábrázolása meg is jelenik az egyik allegorikusnak mondható fejezetben, mikor Stella szívét egy mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig strucctollat helyeznek - az egyiptomi mitológia szerint ide az igazság istennőjének tolla kerül. Ez szolgált mérceként: ha a szív ugyanannyit nyomott, mint a toll, akkor az illető átkerült a túlvilágra, ha nem, mert túl sok volt az illető bűne: akkor Ammut felfalta.

De egyébként nemcsak ezt a Stellát nem tudom hova tenni, hanem ezt a könyvet sem. Legtöbbször tényleg nem mutatott többet, mint az általam olvasott értékelések - amik egyébként tök jók és érdekesek, szóval nem azért mondom. Csak a felfedezés izgalma hiányzott így - , de voltak olyan pillanatok, amikor egy picit többet is megcsillogtatott. Különben meg azzal a szóval tudnám leginkább leírni ezt a könyvet, hogy: kikészített. Olyan volt, mintha egy fekete-fehér nagyon elvont művészfilmet bámulnék négy órán keresztül, miközben a kólám felvizesedett, a popcornom is kihűlt, és arra várok, hogy mikor ülhetek már be valami lightos romantikus vígjátékra.
(tudom, gáz vagyok, de ez van)
Ja, és köszönöm még egyszer Amadeának, hogy kölcsönadta! :-)

Linn Ullmann: Stella zuhan
Eredeti cím: Nar jeg hos deg
Fordította:Földényi Júlia
Kiadó: Scolar
Oldalszám: 254
Eredeti ár: 3250 Ft

Ne engedj el...

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...




Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft