Mert most épp' Hemingway -t olvasok - ma reggel felébredtem, és miközben iszogattam a kávém, arra gondoltam, hogy nekem most Hemingway-t kell olvasnom. S lőn. - , és pont ehhez a részhez értem. mindjárt idézem
...
és aztán muszáj volt rákeresnem a guglin, mert ezt látnom kellett.

(Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare és Company bejáratánál.

Forrás: paris-museums.org)

"Akkortájt nem volt pénzem könyvet venni. Olvasnivalót a Shakespeare és Társai kölcsönkönyvtárából, Sylvia Beach rue de l'Odeon 12. szám alatti könyvtárából és könyvesboltjából kölcsönöztem. Meleg és derűs helyiség volt ez a bolt a hideg és széljárta utcában, télen nagy kályha fűtötte, s mindenütt könyvek álltak, az asztalokon, a polcokon, új kiadású könyvek a kirakatban, a falon pedig híres írók fényképei, élőké és holtaké egyaránt. Valamennyi fénykép olyan volt, mintha pillanatkép lenne, még a halottak is úgy festettek rajtuk, mintha valóban élnének még. (...)

(kép forrása: lightstalkers.org )

Mikor először jártam benn a boltban, nagyon bátortalan voltam, hiszen még annyi pénzem sem volt, hogy beiratkozhattam volna. Fizessem ki a letétet, mondta Sylvia, amikor majd tudom; kitöltötte a kölcsönzőjegyet és felhatalmazott, hogy annyi könyvet vegyek ki, amennyit akarok.

Semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon bennem. Nem ismert, az a cím pedig, amit bediktáltam - a rue de Cardinal Lemoine 74. - szegényszagúbb már nem is lehetett volna. Mégis nyájas volt, lekötelező és szíves, s mögötte meg bent az épület belső udvarára nyíló hátsó helyiségben mindenütt plafonig érő polcok és polcok a könyvtár kincseivel. "

(Részlet Hemingway: Vándorünnep c. regényéből, fordította: Göncz Árpád)

(grapesonavine: Shakespeare Company. Paris, France.
forrása: prettybooks.tumblr.com )

A Shakespeare and Company nevezetű könyvesbolt 1919-ben nyitotta meg először kapuit Párizsban, és a Hemingway által is emlegetett Sylvia Beach volt a tulaja. Ez akkor még a rue Dupuytren 8. szám alatt volt, ami hamar szűkös helynek bizonyult. Így 1922-ben az egész bolt kénytelen volt egy nagyobb helyre költözni, a rue de l'Odeon -ra. A húszas években rengeteg híres író visszajáró vendége volt (pl. Hemingway, Ezra Pound vagy éppen James Joyce), tisztára pezsgő élet lehetett ott akkoriban...
Végül, 1941-ben a német megszállás alatt mindennek vége szakadt. A könyvesbolt bezárt, és soha többé nem nyitotta meg újra kapuit.

Amit ma Shakespeare and Company néven ismerünk - és ahova bármely párizsi vagy éppen Párizsba látogató könyvszerető ember bekukkanthat - 1951-ben George Withman alapította. A könyvesbolt leánykori neve "Le Mistral" volt, de 1964-ben végül Shakespeare and Company -vé avanzsált Sylvia Beach emlékére. Manapság könyvesboltként és könyvtárként is egyaránt funkcionál, polcain pedig leginkább az angol irodalom - legyen az népszerű vagy éppen kevésbé ismert - remekeiből lehet válogatni.
Végigbogarászva a neten fellelhető képeket erről a boltról, teljesen levett a lábamról. Szerintem egyszerűen varázslatos a könyveknek ez a kissé dekadens és túlzsúfolt elrendezése a régi, ütött-kopott bútorok között - olyan igazi kuckós feelingje van.
Nem is csodálkozom, hogy az Éjfélkor Párizsban és a Mielőtt lemegy a Nap című filmekben is feltűnt.
...
Igazából, csak ennyit akartam :-) Na, megyek és folytatom tovább a Vándorünnepet, hogy legalább lélekben Párizs utcáin sétálhassak.

A boltról a tényeket a wiki-ről merítettem.
Aki pedig szeretne még sok-sok szép könyvesboltot nézegetni, és róluk álmodozni, annak szívből ajánlom Christina bejegyzéseit: ITT és ITT kedvére böngészheti magát :-)

Könyvhangulat

Újra bizonyosságot nyert, hogy a könyvek iszonyatosan képesek befolyásolni a hangulatomat. Tegnap ugyanis volt annyi időm, hogy öt órán keresztül, vagy lehet volt az hat is, folyamatosan olvastam Allende Kísértetház című regényét, ami bár tök jó, és tetszik, de a hangulata annyira rám telepedett, hogy szinte fojtogatott. Mikor becsuktam a könyvet, olyan frusztrált voltam, hogy szinte fel tudtam volna robbanni, és úgy éreztem most rögtön ki kell mennem a friss, hűvös levegőre, hogy lehűtsem magam. Igazából nem tudom megmagyarázni miért éreztem így magam az olvasás alatt és után... nem tudom. Ezt majd ki kell analizálnom magamban.

Különben jó könyv. :-)

(kép csak illusztráció! Forrása: http://warm-morning.tumblr.com/post/20516909504 )

Bár azt hiszem, ha befejeztem, sürgősen találkoznom kell Stephanie Plummal újfent. Itt már csak ő segíthet...

"Arra kértek, meséljem el a magam kísértettörténetét"

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a borító nem tetszik. Előbb asszociálnék belőle egy erősen alkoholista nő történetére, mint egy kísértetsztorira. Úgy értem, nézzétek meg! Hát nem olyan, mintha a nő az utolsó üveg borával kezdene erotikus szemezésbe? De persze, ízlések és borítók... meg szerencsére a belbecs attól még ugyanaz marad, akármilyen csomagolásba is teszik.

A fekete ruhás nő egy kísértettörténet, a szó legklasszikusabb értelmében. Főhőse és egyben elbeszélője Arthur Kipps, aki egy idős hölgy hagyatéka rendezésének ügyében jött a "világ végi" angol kisvárosba, és az ügy gyors intézésének érdekében kénytelen beköltözni az üres, elhagyatott házba, amelyet csak apálykor lehet megközelíteni. Bár a helybeliek nagyon ellenzik ezt az ötletét, de hogy miért, arról nagyban hallgatnak. Arthur Kipps előbb-utóbb kénytelen igazat adni a helybelieknek, mert nagyon furcsa és hátborzongató dolgok történnek abban a házban.

"Az egész dolog egyre inkább úgy hangzott, mintha egy viktoriánus regénybe csöppentem volna: egy remeteéletet élő idős hölgy titokzatos iratai, elrejtve az ódon, telezsúfolt ház mélyében."

Kísértettörténet, húú.... ha meghallom ezt a szót, szinte hallom a szereplők sikításait, akik lélekszakadva rohannak végig a sötét folyosón, menekülve az őket üldöző, lassú, de biztos tempóban haladó kísértet elől. Húú.... de különben, ha jobban belegondolok egy jó kísértettörténet igazi esszenciáját mégsem az ilyen jeleneteknél kell keresni. Az valahol az üres folyosó padlójának recsegésében vagy a magától kinyíló ajtó csikorgásában bújik meg. A sikítós, oda-sem-nézős félelem akkor igazán erős, ha nem ismerjük a pontos okát. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem a lehető legrosszabb: mert sose tudjuk, hogy hol és mikor lehetünk biztonságban.

Susan Hill ezt mind nagyon jól hozza a regényében: sokáig nem történik semmi konkrétum, nem ismerjük a háttértörténetet, nem tudjuk az okokat... csak leng az üres hintaszék vagy recseg a parketta. S a titokzatos, csontvázarcú fekete ruhás nő megjelenése számomra mindig valamiféle feszültségi tetőpont volt. (érdekes módon a főszereplő félelme ilyenkor meg pont alábbhagyott.) Az írónő nagyon jól felépítette a regényét ebből a szempontból: visszaemlékezve, azt mondanám, hogy vibrált az egész könyv az elfojtott feszültségtől. Pedig jobban belegondolva nem volt mindig félelmetes (baljóslatú igen, de félelmetes az nem). Ha a könyv feszültségének alakulásait címszavakban jellemeznek kéne, az valahogy így nézne ki: napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás, majd megint napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás és így tovább, és így tovább. Szerintem nagyon jól és tudatosan használta ezt a ritmust az írónő, ahogyan a feszültségteremtés eszközeit is jól használta, sokat merítve a klasszikus kísértettörténetekből.

Hiszen itt van még pl. ez a Mr. Kipps, aki pedig egy teljesen klasszikus gótikus elbeszélő: a regény elején szinte megállás nélkül bizonygatja az olvasónak, hogy ő mennyire a realitások embere, mennyire elutasítja a babonákat, aminek nyilván valami olyasmi funkciója van, hogy a sztori még valóságosabbnak tűnjön:

"...soha nem voltam képzelgésre hajlamos ember, nem szoktak látomásaim vagy megsejtéseim lenni. Azóta is mindig minden erőmmel kerültem az olyan gondolatokat, melyek csak távolról is a nem-anyagi világra vonatkoztak, és igyekeztem ragaszkodni ahhoz, ami prózai, látható és kézzelfogható."

De vannak még más "bevett" elemek is pl. az egész regény szerkezete, az ismétlődések (események, szellemjárás stb tekintetében) vagy maga a külvilágtól elzárt helyszín is. De ezeket nem is részletezném tovább, hiszen aki olvasott már ilyesféle történeteket (mármint a jobbfajtákat), az úgyis felismeri majd.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, sőt: hogy őszinte legyek, teljesen (kellemesen) meglepett ez a konvencionális kísértettörténet. Egy éjszaka alatt egyhuzamban simán elolvasható, csak győzze az ember chips-szel meg ropival.
Mostanában vetítik a belőle készült filmet. Nem tudom, mozivásznon mennyire fog majd klisésnek hatni a történet, mindenesetre nekem papíron totálisan működött.

Susan Hill: A fekete ruhás nő
Eredeti cím: Woman in Black
Fordította: Gieler Gyöngyi
Kiadó: Partvonal
Oldalszám: 176
Eredeti ár: 2490 Ft

A föld alatt, ahol a csillagok csak mítoszok

WOHOOO - sikítanám hangosan, ha megkérdeznétek hogy tetszett ez a könyv. Minden megvolt benne, amit én egy igazán jó szórakoztató könyvtől várok: kellően beszippantós, ötletes, körömrágósan izgalmas, és ez az egész cucc még egy csipetnyi filozofikus gondolattal is meg van bolondítva. Hmm.. persze, nem kell megijedni, ez utóbbi inkább érdekes, mintsem fárasztó, és abszolút a történet javát szolgálja.
És az abroncsos szoknyákról se feledkezzünk meg...

Bár bevallom, az elején azért voltak kétségeim a könyvet illetően, ugyanis az én ízlésemnek az első pár oldal túlontúl hatásvadász volt. Rögtön belecsapódtunk ugyanis az események közepébe, mint muslicák a szélvédőbe, és miközben ezen a szerencsétlen Finn mármint nem finn, hanem Finn gyereken majdnem keresztülszáguldott egy szekér, én nem azon izgultam, hogy jajtejóúristenmostmegfogemenekülni, hanem azzal voltam elfoglalva, hogy ő most ki? És hol van? És miért van kikötözve az útra? És vajon szereti-e a csokis cookie -t?

De don't worry (be happy), a cselekmény előrehaladtával mindenre fény derül kivéve a csokis cookie-s részre, legnagyobb sajnálatomra. Néhány dolgot pár percen belül megtudunk, párra meg kicsivel később jövünk rá, aztán kiderül, hogy mégsem, aztán hogy mégis, aztán már totálisan elbizonytalanodunk, végül meg húúú....
Na, de legyünk kicsit informatívabbak: a történet szerint valahol a távoli, távoli jövőben, mikor már a tudományos élet a technikai vívmányokkal közrefogva olyan szintet ért el, hogy csak na, akkor az éppen aktuális uralkodó, nevezetesen a derék Endor király rájött, hogy marhára elege van a sok modern ketyeréből, illetve a modern gondolkodásból eredő nyűgökből, így parancsba adta azt, hogy köszöntsön be az örök XVII. század. Modern ketyerék, modern gondolkodás nuku, helyette inkább: paloták, kastélyok, hintók, fűzők, bálok, abroncsos szoknyák és teljesen autentikus pókhálók.

"Kiválasztunk egy Kort, és újrateremtjük a múltat. Olyan világot hozunk létre, amelyben nem lesz se változás, se fejlődés, amelytől félnünk kellene. Ez lesz az édenkert!"

És lőn. Bár ezzel az édenkertes dologgal akadtak némi problémák... mert hát ugyan melyik férfi örülne annak, ha fehér harisnyában és térdnadrágban kellene rohangásznia? No oké, azért akadtak más meg komolyabb problémák is, de ezt majd meglátod, ha elolvasod.
És aztán ott van ez az Incarceron is, ami tulajdonképpen egy börtön. De nem akármilyen ám! Aki csíkos ruhás rabokkal teletömött rácsos ablakos börtöncellákra asszociál az iszonyatosan nagyot téved. Az Incarceronban hegységek magasodnak, tengerek hullámzanak.... Az Incarceron egy külön világ, amelybe a rablókat, gyilkosokat és egyéb nem kívánatos elemeket száműztek (mint anno mondjuk Ausztráliába). De itt nincsenek felügyelők vagy börtönőrök... azoknál egy sokkal inkább mindent látó szem figyeli minden lépésüket. Maga a Börtön...

"Ez igen merész kísérlet, amely előre nem látható kockázatokat rejt magában. Az Incarceron rendkívül komplex, intelligens rendszer lesz. A Bentlakók számára el sem képzelhető nálánál kedvesebb, együtt érzőbb gondviselő."

Persze, ez is egy totális tévedés volt. csodálkozom különben, hogy ennyi félresiklott dolog után miért is próbálkoznak még?
No, és ebben a két világban él két főszereplőnk Finn és Claudia, akik igazából nem is különbözhetnének jobban egymástól, ám útjaik mégis keresztezik egymást.

(kép forrása: http://im.glogster.com/media/9/42/85/46/42854605.jpg )

Azért mindenkit igyekszek megnyugtatni, hogy nincsen semmiféle szerelmi szál: totálisan távol áll ez a könyv a tini románcoktól. Inkább egy steampunkos kalandregényként aposztrofálnám, hiszen itt maguk a fordulatok egyértelműen cselekvésközpontúak, nem pedig érzelmiek. Finn menekülésének története például egy csomószor eszembe juttatta Odüsszeusz kalandjait - mindkettejük útját sorozatos próbatételek és veszélyek keresztezik. Claudia története pedig olyasmi volt, mint egy lovagkori kalandregény egy meglepően önálló főhősnővel.

Fischer könyve a kalandok mellett azért elgondolkodtatni valót is bőven tartogatott számomra. Itt-ott felbukkant a teremtő-teremtett kapcsolatának kérdése, az emberek eredendő gonoszságának igaz vagy éppen hamis volta, a történelmi változás vagy átalakulás szükségének kérdése vagy maga a hit... nem csak Istenben, bármiben.
Például butaság-e hinni abban, hogy van valahol egy olyan világ, amelynek egén esténként csillagok ragyognak... És ezért a hitért vajon mire lennél képes?

Catherine Fischer: Incarceron
Fordította: Zubovics Katalin
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti ár:

Most olvasom

Elárulom, megint egy tök jó könyvet olvasok, aminek a címe egyelőre titok. Akinek van kedve játszani, ne fogja vissza magát, nyugodtan tippeljen írásos formában a kommenteknél :-) No, de adnom kéne valami fogódzót is, ugye? Most kivételesen meséljenek helyettem a képek, amik szerintem jól visszaadják a könyv hangulatát, és utalnak valamelyest a cselekményre is. (tehát mind a három kép egyetlen könyvre vonatkozik)

kép forrása: modelmayhem.com

kép forrása: beautifulsweetcandy.trumblr.com

Kép forrása: www.mailru.ru

Nektek milyen történet ugrik be a képekről? A szabad asszociáció abszolút megengedett :-)

A szobor megszólal

Hogy ne egy negatív könyvélménnyel zárjam ezt az utóbbi hetekben igazán napsütéses hónapot, úgy gondoltam írok pár sort az Abigélről, amit valójában még a hideg és szürke februárban olvastam, mikor a zord időjárás és a hétköznapok elől menekülve egy kabátkönyvre vágytam, és ennél jobbat keresve sem találhattam volna erre a célra. Szóval, ezt az élményt a jégcsapokkal tűzdelt, zimankós, jeges-havas napok óta magamban őrzöm. Nehéz számomra erről a könyvről írni...ha jól emlékszem, múltkor Diamant érezte ugyanezt az Üvöltő szelek kapcsán, és most valahogy nekem is elakad a szavam most a bejegyzés írása közben. Már egy hónapja hever itt Abigél címmel egy piszkozat, olykor megnyitottam, írtam bele pár mondatot, de aztán kitöröltem másnap. Az az igazság, hogy a könyv olvasása alatt most nem gondolatok, hanem érzések, emlékek kavarogtak bennem, amiket nehéz szavakba önteni, mert úgy érzem, képtelen vagyok kifejezni azt, amit kifejezni szeretnék. Minden olyan sablonosnak, semmitmondónak tűnik. És most ott suttog a fejemben Horn Mici, hogy "Ne szólj (...) nem kell mindig mindent megfogalmazni"... S persze teljesen igazat adok neki, de közben meg érzem azt az igazságtalanságot, hogy pont erről a könyvről ne írjak semmit? Egy sort se? Pont erről, ami ennyire rám talált?

Tulajdonképpen nem is értem hogy is maradhatott ki eddig Abigél az olvasmányaimból. Meg úgy egyáltalán Szabó Magda könyvei - igen, tiszta szégyen és gyalázat, tudom.. De ami késik, nem múlik, ugyebár. Igazából szinte rögtön kedvenc könyvemmé avattam, már a huszadik oldal környékén érlelődött bennem, és ahogy haladtam az oldalakkal, egyre biztosabbá vált a dolog. Bár az elszalasztott időt továbbra is sajnálom, hiszen belegondoltam, hogy tíz évvel ezelőtt mennyivel többet (és mást) jelentett volna ez a könyv. Eszembe jutottak a beilleszkedési nehézségeim, a gimnázium szigora, ami már közel sem volt annyira szigorú, annyira ellenőrzött, annyira fegyelmezett, mint szüleim idejében, de mégis sokszor éreztem azt, amit Gina, hogy egyszerűen megfojt már maga a légkör is. Talán, pont az Abigéllel jött el számomra az a pont, hogy ezekre az éveimre inkább kedves nosztalgiával gondoljak, mintsem utálkozva.

A történetről röviden csak annyit írnék, hogy a regény főhőse, a tizenöt éves Gina egy nap kénytelen elhagyni kényelmes, bálokkal és fényekkel teli pesti életét, mert édesapja minden magyarázat nélkül a "világ végén" levő Matula intézetbe viteti. Gina nehezen viseli az iskola puritánságát és szigorú szabályait, amelyek a diákok szinte minden percét korlátozzák. Képtelen beilleszkedni, társait eltaszítja magától, ahogyan az intézet szokásait, babonáit is... köztük Abigél legendáját is. Gina végül szökésre szánja el magát, ám a hely, amit ő börtönnek gondol, valójában inkább menedéknek bizonyul...

Szabó Magda különben ekképp mesélt erről a regényről: " Az Abigél úgy készült annak idején, hogy voltaképpen nem is készült, csak elmeséltem azoknak, akik átélték, azért mert átélték, és azoknak akik nem élték át, mert nem élték át, milyen az, amikor az emberiség elveszti józan eszét, és ránk tör a kivédhetetlen háború. (...) Nem Zsuzsanna vagyok, nem Gina, még csak nem is Torma Gedeon. Máshol keressen az olvasó: az emberiségért való rettegésben, a tényben, hogy amikor az emberiség megőrül, mindenkinek legjobb mivoltát kell aktivizálnia, hogy túléljük a válságot. A világ védelme vagyok gondolataimban ebben a regényben, és a világ reménykedése is, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek semmitől, ha ártatlan."

Legtöbbször lélegzetvisszafojtva olvastam, miközben betakart a Matula fekete-fehér világa. Jó volt most egy olyan zárt világban bolyongani, amelyben előírások, kimondatlan vagy éppen nagyon is kimondott szabályok szinte ignorálják a szürke árnyalatait, ahol nincs talán, valami vagy jó vagy rossz. A Matula törvényei egyszerűek és világosak. Biztos pontot jelentenek a külvilág folyton változó, átláthatatlan, gyakran önmagukból kiforduló törvényeihez képest.

Szabó Magda pedig... egyszerűen csodálatos! Lenyűgöző, ahogy ír. Eleinte furcsának tűnt az írásmódja, a rengeteg végeláthatatlanul hosszú mondat, amik olykor egész oldalakon keresztül csordogáltak. Aztán... aztán azt vettem észre, hogy menthetetlenül belefeledkezem, szinte sodródom mondatai ritmusával. Körbefontak, melengettek, és rengetegszer csaltak könnyet a szemembe: hol örömkönnyeket, hol pedig édesbús nosztalgiázós, olykor égető, fájó könnyeket.

Kalandos, izgalmakkal és érzelmekkel teli lányregény ez, és ennél szerintem jóval több is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire, de ennyire magával ragad. Ha majd újraolvasom (mert biztos újra fogom), lehet hogy érdemben is képes leszek róla írni. De lehet, hogy még akkor sem... lehet, hogy ez már örökre bennem marad.

Szabó Magda: Abigél
Kiadó: Európa
Oldalszám: 387
Eredeti ár: 1900 Ft

A híd túl messze van

Igazából nem voltam biztos benne, hogy erről a féltégláról akarok-e írni bármit is, de végül úgy döntöttem, mégis fogok, de csak amolyan széljegyzetként, mert hát annyira nem tetszett, hogy igazából azon kívül, hogy szerintem ez egy fostalicska, nem igazán tudok mást mondani.

A történetről röviden: András és Klára szeretkeznek. Néha meg nem. Ebben az esetben az irodalom legbanálisabb párbeszédeit produkálják. Ja, és mellesleg kitör a második világháború is....
És ennél többet szerintem felesleges írnom a cselekményről.

Különben már amikor megláttam az alcímet, elbizonytalanított. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre ezzel kapcsolatban. Hiszen, aminek a borítóján ez áll: "Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem." (vagy fordítva? fene tudja már...) - nos, ez alapján már biztos lehettem volna, hogy nem nekem való könyv, mert igen, ez pontosan olyan történet, amilyet az alcímből sejteni lehet. Bár esetemben, minden várakozásomat alulmúlta. Öhm, de tudjátok mit? Beszéljenek helyettem a könyvből vett idézetek most kivételesen, amelyek szerintem kiválóan reprezentálják, hogy mik is voltak vele a problémáim. És legalább én se pötyögöm dühtől vörös fejjel a billentyűzetet, és így kisebb az esély, hogy a szövegem a bloghoz nem méltó heveny anyázásba fulladna.

"András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprika szeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült." - jah, hát ez a titka, hogy miért is ilyen vastag ez a könyv különben. Basszus, még a kaják leírása is benne van...! és ez az idegesítő sztereotíp izé... mert Magyarországon aztán minden egyes szendvicsen ott virít a zöldpaprika... Jah, és miközben megesszük, csárdást járunk kalocsai hímzésű fejkendőinkben.
De oké, oké, nyugalom - ez még nem ok a kiborulásra... hiszen eredetileg nem a magyarok voltak a célközönség, hanem az amerikaiak, és bár fura ebbe belegondolni, de ebben az esetben most mi számítunk egzotikumnak. És ezzel együtt járnak a sztereotípiák is. Szóval, no problem.
Lendüljünk tovább!

„Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében (…) kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart.” - na, ezt olvasva valahogy úgy sipítottam, mint Janice a Jóbarátokból: Ó-te-jó-ég!
Mindig is tudni szerettem volna, hogy az aktuális főhősnek milyen illatú a vizelete... (különben ez a rész is teljesen funkciótlan volt, mint oly' sok minden más... ez egy egész bekezdést elfoglalt, és tudjátok mi lett a vége? András visszafeküdt aludni a hajnal szürke ködében. )


„A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. (..) A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt.”(20.o.) később: „András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték (…) Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidó negyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie.” (57-58.o.) - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elsőre felfogtam, hogy zsidó. De azért köszi az ismétlést, Julie! Meg a többi ötvenet is.... András zsidó volta különben olyasmi attribútum volt, mint Edward és az ő gyönyörű külseje a Twilight -ban.

"- Klára - szólalt meg. - Meghaltam volna? Itt vagy még?
- Itt vagyok. Nem haltál meg.
- Most mit kellene tennünk?
- Semmit. Csak feküdjünk itt egy kicsit.
- Jó - felelte, és csak feküdt ott. " (132.o.) - előzmény: András és Klára szeretkeztek. A párbeszéd alatt éppen nem. Azt hiszem felesleges kommentálnom a dolgot.

"- Milyen borzalmas születésnapod lett!
-Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját – Egész nap együtt voltam veled.
-A táncteremben van valami a számodra. - jelentette ki Klára. - Születésnapi ajándék.
-Nincs szükségem ajándékra. - közölte András.
-Mégis ott van.
-Majd ideadod máskor.
-Nem. - felelte Klára – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. -Lejövök veled. (…)
-Úristen – kiáltott fel András. - Mi ez?
-Nézd csak meg! - felelt Klára.
-Nem merem!
-Szedd össze a bátorságod!” - erre igazából csak annyi a reakcióm: András! Nézd már meg azt a szerencsétlen ajándékot az istenért!!
De lehetséges hogy ez így első látásra nem tűnik idegesítőnek, de amikor már ötven oldalon belül a századik hasonló párbeszédet olvassa az ember, akkor igenis felmegy benne a pumpa... bennem legalábbis abszolút.

A szerelmi jeleneteikből inkább nem idéznék, nincs nálam most felmosóvödör. De azért még egy utolsó idézetet bemásolok: "Párizs a szerelem városa. Mindannyiunknak szerelmeskedni kéne." - fúazanyja.

S igazából még vagy hússzor, ha nem harmincszor ennyi idézettel is telepakolhatnám a bejegyzést, különösebben keresgetnem se kéne utánuk, elég csak találomra kinyitnom... És bár már legalább egy hónapja olvastam a könyvet, de egy momentumot se tudnék mondani, amiért azt mondanám, hogy megérte, hogy a kezembe vettem. Sajnálom a dolgot, mert hát na... mégiscsak a II. világháború a témája, és meg lehetett volna ezt szépen is meg jól is írni. Kár hogy szerintem nem jött össze.

Julie Orringer: Láthatatlan híd
Eredeti cím: The Invisible Bridge
Fordította: Kepes János
Kiadó: Libri
Oldalszám: 654
Eredeti ár: 4990 Ft

Kémiai reakciók

Igazából nem tudom, hogy a könyv és köztem működött-e a tökéletes kémia... Ezt olyan helyzethez tudnám a leginkább hasonlítani, mintha leülnék beszélgetni egy iszonyatosan helyes sráccal, és óriási rózsaszín köd ereszkedne a szemem elé, de eközben a srácból dőlne a rengeteg olyan hülyeség, amitől legszívesebben a falnak mennék, és pár órával később egyik barátnőm megkérdezné, hogy "na, és tetszett a srác?" hátizé... erre mit lehet mondani?

Hát valahogy így voltam én ezzel a könyvvel. Mondjuk azért azt szeretném leszögezni még itt az elején, hogy nem utálom ezt a könyvet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Igazából annyiról van szó, hogy voltak bizonyos momentumok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Viszont még minden pozitív-negatív dolog előtt, bemásolom azt az idézetet a folytatásával együtt, ami a múltkori játék része volt :-) :

"- Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott.
Colin megköszörüli a torkát.
- Még soha nem szexeltünk telefonon."

Igazából, teljesen egyetértek entropic értékelésével, szinte ugyanazok a dolgok zavartak engem is. (az ő véleményétől függetlenül). Tök jól leírta azokat a problémákat, amik nekem is szemet szúrtak. Nehéz ehhez bármi újat hozzátenni, de azért kifejtem én is, ha már így alakult.
Tudom, hogy szórakoztató irodalom, tudom, hogy ifjúsági, tudom, hogy romantikus, és ezt többször is tudatosítottam magamban az olvasás alatt, néha kissé erőszakosabban, mint ahogy kellett volna. De mindezektől függetlenül olykor igenis felment a vérnyomásom, amikor Brittany sokadik nyavalygását kellett hallgatnom arról, hogy neki milyen rossz az élete, micsoda nehéz fenntartani a látszatot, és hát úgy egyáltalán, szegény... neki olyan borzalmas. És hát áh... komolyan csajszi, veled tényleg baj van! De nem az életeddel, hanem a világképeddel. Hát gügyögd már el nekem, hogy miért olyan rossz a te kis életed? A nővéred miatt? De hát szereted, meg ő is szeret téged - akkor pedig WTF? Te egészséges vagy, vannak barátaid, jó tanuló vagy és menő, nem okoz problémát a cuki és márkás rucik megvásárlása, a saját autóddal jársz iskolába, ott a lehetőséged, hogy fősulira menj - magyarázd már el nekem, hogy akkor mégis mi a gond? Mert hogy ezt próbáltad vagy kétszáz oldalon keresztül bebeszélni nekem, hogy neked milyen borzalmas, de abszolút nem voltál meggyőző. Az a gond, hogy a nővéred Little-kóros, és ezért nem illeszkedik be tökéletesen a te csili-vili életedbe? Segítened kell az etetésében meg tisztába kell raknod? És ezért önmagadat sajnálod?? Önmagadat? Komolyan? Az a baj veled Brittany, hogy te nem csak látszatra vagy felszínes, hanem tényleg. És ezt a felszínességet olyan tökélyre fejlesztetted, hogy még saját magadat is képes vagy becsapni ezzel kapcsolatban. És ezért szerintem még az anyádnál is rosszabb vagy.

És aztán ott van Alex... még az egy dolog, hogy a szövegbe indokolatlanul beleszúrt spanyol mondataitól, szóösszetételeitől a falat kapartam - sajnálom, nekem ez nem igazán tetszett - , mert hát az tényleg tök jó dolog olvasás közben, hogy hátra kell lapoznom, aztán ott bogarásszam ki a könyv végén található szótárból, hogy megtudjam, éppen tejet kér-e a társától vagy éppen melegebb éghajlatra küldi. Eszemmel fel nem foghatom, hogy miért nem lehetett inkább lábjegyzetben feltüntetni ezeket?

Tudjátok, vannak azok a pasik, akik a figyelem felkeltése érdekében szeretnek nagyokat mondani. Például hogy részegen nekitámolygott az ajtófélfának, amitől egy jó nagy dudor lett a fején, és ezt másnap a kocsmában egy pofa sör melletti asztalcsapkodások közepette úgy adja elő a társaságnak, hogy irdatlan kemény bunyóba keveredett, de szerencsére ő egy púppal megúszta a dolgot, de a többiek, akiket elgyepált.... hát ők az intenzív osztályon fekszenek jelenleg. Hogy kiket? Ó, nem, nem ismeritek őket....
Jah, hát persze.
Na, Alex stílusában is valami ilyesmit érzékeltem. Mintha folyamatosan le szeretett volna nyűgözni az ő hihetetlenül veszélyes és izgalmas életével, és ha ezt élőben kellett volna hallgatnom, szemtől szembe, hát én biz' Isten régen felálltam volna az asztaltól, és hazamentem volna inkább esti mesét nézni. Meg hát most komolyan... Latin Vér... izé, én ebből a névből inkább egy salsa tánccsoportra asszociáltam.
Mondjuk, Alexet még mindig jobban bírtam, mint a csajt.


DE! És itt jön az a de, ami talán érzékelteti a bejegyzésem első bekezdésében felvetett problémámat a tetszési-faktorral kapcsolatban.
Szóval, de.... voltak részek, amikor számomra is működött a könyv. Nagyon is. Ez úgy kb. a könyv közepére volt jellemző, amikor a két főszereplő féllábbal (majdnem falábat írtam :-D ) kilépett az önsajnálat tocsogó mocsarából, illetve arrébb húzódott a sör mámorában akcióhősökké váló társaság kerekasztalától, és egymásra kezdtek figyelni, nem pedig önmagukra. És akkor azt éreztem, hogy "na, hát mégis lesz ebből valami, csak meg fogom kedvelni ezt a könyvet". Tök jól működtek a poénok (pl. amikor Brittany meg Alex egymást szívatták, azokon iszonyatosakat nevettem :-D ), még a romantikus jelenetek is tetszettek, és hát minek is tagadjam, azért a hangulatát is sikerült elkapnom a dolognak. Teljesen körbevont ez a rózsaszínködös atmoszféra, és úgy éreztem, már én sem lógok ki annyira az olvasótáborból. Már afelé hajlottam, hogy egyértelműen ki fogom jelenteni, ez a könyv biza' tetszett (és cserkészbecsszó, még azokat a dolgait is majdnem megbocsátottam, amik ellen fentebb kikeltem).

Nyeh... de aztán a végét sikerült úgy befejeznie, hogy megint nem tudom mit gondoljak erről. Az utolsó ötven oldalt - tehát nem csupán az epilógust - egyszerűen untam. Oda lett a varázs, az atmoszféra, egyszerűen minden, amit kedveltem a könyvben. Kedves Simone, hát ezt miért kellett? MIÉRT?? Ugyan áruld már el nekem!

Működhetett volna köztünk a kémia - mondanám végül a barátnőmnek, ha kérdezne a helyes srácról - , de az az igazság, hogy a rózsaszín köd elszállt, amikor megszólalt. De azért helyes volt.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia
Eredeti cím: Perfect Chemistry
Fordította: Neset Adrienn
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 416
Eredeti ár: 3000 Ft

Most olvasom

Vagyis már nem, de tegnapig ezt olvastam.
A könyv címét most nem feltétlen kell eltalálni, de aki olyan ügyes, hogy az elolvasása után már rá is jött melyik könyvből való az idézet, ne tartsa magában. :-)
Most a jelszó a kreativitás lesz :-) Szóval, idézni fogok a könyvből egy részletet, és ha szeretnétek játszani, akkor a folytatást a képzeletetekre bízom, amit a kommenteknél alant ki is fejthettek.
Kíváncsi vagyok, milyen megoldások fognak születni.

A kérdéses könyvből egy telefonbeszélgetés részletét választottam:

"Helló, bébi - mondja. - Mizu?
- Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál?
- Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Mikor értél haza?
- Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál.
Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. - Tényleg? - mondom dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. - Miért?
Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott."

Szerintetek mit fog válaszolni a srác a vonal túlsó végén?

Nem kell eltalálni a tényleges választ, a lényeg: legyetek kreatívak! :-)

A játék kiötlője @Nima volt, ITT megtekinthető az ehhez kapcsolódó bejegyzés.


(a bejegyzésben található kép forrása: flickr.com)

Pech

Annyira tudtam, hogy ez lesz :-D. Annyira tipikus, de komolyan... Ha valamit elköltök, kidobok, eladok, elajándékozok, elrakok, arra tuti biztos, hogy a közeljövőben szükségem lesz. Murphy állandóan üldöz engem.
Már nem tudom mióta gyűjtögettem a kicsi pénzecskémet, hogy ha majd lesz Európa akció, akkor szemérmetlenül bevásárolhassak. Vagy ha nem is szemérmetlenül, de ne okozzon gondot két vagy három könyv megvétele.
És tessék, itt van az Európa akció, én meg hétvégén elköltöttem a félretett kis pénzecskémet (nem volt egy nagy vagyon, de hát na..), mert muszáj volt, és most itt ülök a laptop előtt, a böngészőmön hat lap megnyitva, és köztük ide-oda lapozgatva bámulom a hőn áhított könyveimet...
Különben miért van az, hogy szinte mindig hó végén vagy ahhoz közel hirdetik meg az Európa könyveit? Áh, mindegy. Ez csak költői kérdés volt. Gondolom csak véletlen, de én ezt mindig elemi csapásként élem meg.
Különben, amiket kinéztem magamnak:

Umberto Eco: Ellenséget alkotni
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó...
Virginia Woolf: Flush
Szabó Magda: Álarcosbál
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó

Most igazán telefonálhatna nekem valaki a Szerencsejáték Zrt. -től mondjuk, hogy nyertem egy kis pénzt vagy ilyesmi. De mivel nem lottózom, nem szerencsejátékozom, így ennek elég kicsi az esélye, ugye?
Áh, na mindegy. Túl fogom élni. Lesz még legközelebb is, és (megint) türelmesen kivárom. Hátha akkor majd kedvezni fog nekem a csillagok állása, és végre bevásárolnom is sikerül.

Kutyavilág

A Virginia Woolf által írt életrajz - mert hogy ez a könyv egy életrajz - roppant eredeti és roppant mód különös is. Az esetek nagy részében az életrajzokról elmondhatjuk, hogy olyan életutakról számolnak be az olvasóközönségnek, amelyek követendő vagy éppen elrettentő példával szolgálhatnak az embereknek. Sok esetben előfordul az is, hogy nem maga a bejárt életút a lényeg elsősorban, hanem maga a személy, aki ezeket át-illetve megélte. S hát itt van a Flush, melyet ha valóban életrajzként olvasunk - mint fentebb említettem - roppant mód különös. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem egy híres vagy éppen hírhedt személy áll a középpontjában, hanem ott van az is, hogy még csak nem is ember, hanem egy kutya életéről szerezhetünk tudomást.

"Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. "

Számomra itt maga a témaválasztás is az, ami érdekessé teszi ezt a kis könyvecskét. Az viszont, hogy Woolf miképp töltötte ki Flush életének eseményeiről szóló dokumentumok között tátongó hézagokat, amelyek nyilvánvalóan a fikció szintjén mozognak - pl. Flush gondolatai a társadalomról stb. - az életrajzírásnak olyan momentumaira világítanak rá, amelyeket nem feltétlen veszünk észre egy emberről írt életrajz esetében, még pedig: a másokról írt életrajzokban a fikciók, a spekulációk ugyanúgy jelen vannak, akárcsak (teszem azt) egy történelmi regény esetében. Igen, ott vannak a dokumentumok, a naplók, a levelek stb., de bármennyi is áll a rendelkezésünkre, akkor sem képesek lefedni egy egész élet minden egyes momentumát. S ha már hézagok vannak, akkor jönnek a (nem mindig tudatos) spekulációk, a vetítések.
És itt jön az az érdekes kérdés (ami lehet, hogy csak számomra érdekes), hogy vajon létezhet-e hiteles életrajz bárkiről is? Nem arról van-e szó, hogy a lapokon egy olyan embert ismerünk csupán meg, amit az életrajzíró látni/láttatni akar? S ezáltal ezek a hús-vér emberek a hátrahagyott, kézzel fogható dokumentumaikkal együtt nem válnak-e fiktív szereplőkké?

(James Edwin McConnell: Elizabeth Barrett-Browning és Flush.
Kép forrása: http://www.bridgemanartondemand.com)

Ám a Flush-t egy ember (pontosabban egy nő) életrajzának is tekinthetjük. Ő pedig nem más, mint (Amadea által az utóbbi időkben oly' sokszor emlegetett, és általa nagyon kedvelt) Elizabeth Barrett-Browning költőnő. És ez egy tök izgalmas megközelítése a témának (szerintem), és a fentebbi bekezdés utolsó gondolataihoz szorosan kapcsolódik. Flush szerintem egy ideális életrajzíró: az ő szemén keresztül ismerjük meg Barrett-Browning kisasszonyt, hiszen árnyékként követi minden egyes lépését. Flush ennek ellenére sok dolgot nem ért gazdájával kapcsolatban: nem érti motivációit, gondolatait,érzéseit. S ő ezekkel tisztában van, ezt többször be is vallja. Nem áltat, nem spekulál, nem von le konzekvenciákat: csak annyit mond, amennyit lát. Nem többet. Különben ezek, hogy pl. csak azt mondjuk el, amit látunk, ne többet, látszólag pofon egyszerűnek tűnnek, pedig tudatosan vagy nem tudatosan, de minden mondatban ott vagyunk mi is. S szerintem ezért ideális életrajzíró Flush, mert képes szétválasztani saját maga gondolatait és a látványt. Továbbá tudatában van a gazdája és a közte levő szakadéknak - ami nem azért van ott véleményem szerint, mert két külön fajról beszélünk. Ez a szakadék ott van köztünk, emberek között is: soha nem leszünk képesek egymást teljesen és igazán megérteni. S pont az a dolog okozza ezt az igazán mély szakadékot köztünk, ami ennek az áthidalására jött létre: a nyelv maga. (és erre volt is a könyvben egy tökre idevágó idézet, de lustaságom és betegségem okán ezt nem jelöltem olvasás közben, és most az istenért sem találom sehol. jellemző... )

Különben korántsem ennyire elméleti ez a regény, mint ahogy én most bemutattam. Simán lehet egy aranyos kutyás sztorinak is olvasni, vagy csak egy kedves kis történetként, de nekem ilyesmik jártak a fejemben olvasás közben vagy éppen az olvasások között. Woolftól a második regényem volt, és ezzel még inkább meggyőzött magának. Én ezt a könyvét is, ahogy a Saját szobát, csak ajánlani tudom. Stílusos, érdekes, és hihetetlenül intelligens kisregény.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Virginia Woolf: Flush
Eredeti cím: Flush: A Biography
Fordította: Rónay György
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 158 (jegyzetestül mindenestül)
Eredeti ár: passzolom. Az Európa újra kiadta a Woolf-életmű sorozatában.

"Kés volt nála, rajtam meg szexi cipő"

Az elmúlt egy hétben Stephanie Plum vendégeskedett nálam, és meg kell mondjam, tök jól esett egy olyan csajról olvasni, aki olyan tekintetben hasonló hozzám, hogy az élet neki is olykor jól bemutat és egy kiadós anyázással megspékelve végigszáguld rajta egy piros Ferrarival. (ne kérdezzétek miért pont Ferrarival. Mert csak.) És én mikor azon vagyok, hogy levakarjam az arcomról a keréknyomot, valahogy elvész közben a humorérzékem is. Na, és itt jött a képbe Steph. Így utólag rájöttem, hogy iszonyatosan nagy szükségem volt rá. Ahogy a harmadik könyv végére értem, nem is tudom pontosan mi történt, de úgy éreztem, leléptem a gyorsforgalmiról. És azon kaptam magam, hogy bambulós pillanataimban arról ábrándozom, hogy milyen menő dolog lenne már óvadékbehajtó ügynöknek lenni, és hogy micsoda szívdöglesztő pasi lehetne a való életben Joe Morelli, és hogy vajon az én ismerőseim között is vannak titkos szuperhősök?

"Mesés. Tökéletes állás, valakinek, aki már a béka segge alatt van. Szemét főnök, szemét munka, szemét fizetés. Végtelen lehetőség az önsajnálatra. "

Persze, azért három könyv elolvasása alatt bőven megtapasztalhattam, hogy ez az óvadékbehajtó ügynökösdi nem éppen fenékig tejfel: jönnek az ilyen-olyan fenyegetések, amik olykor tettlegességig fajulnak, ráadásul edzettnek és folyamatosan ébernek kell lenni, hogy a keresett személy elfogása minél gördülékenyebben történjen, és a fegyveres szökevények elfogásában nem segít az sem, ha rajtunk csak egy szexi cipő van. És hát az ember egóját ezzel kapcsolatban kissé lerombolja, ha egy olyan ügynököt is ismer, mint Ranger, aki a szuperhősök minden ismertetőjegyét magán viseli. (legalábbis Lula szerint. Hmm.... különben tényleg lehet ebben valami). Ja, és még grátiszban ott van a főnökök gyöngye, Vinnie. Egy perverz, undorító alak, nem mellesleg Stephanie rokona. De főhősnőnknek nem igazán volt más választása. A munkanélküliség mellett ezenkívül egyedül egy tampongyár dobozológépének felügyeletét választhatta volna. Ami ugyan szép feladat, de valljuk be, nem valószínű, hogy kéjes kihívásokat tartogatna.

Különben elég sokáig kerülgettem ezt a sorozatot, mint a forró kását szokás. Talán azért, mert az előző kiadás borítói nem éppen a legszebbnek nevezhetők (nekem legalábbis egyáltalán nem tetszenek), és valami tök gagyi, bóvli könyvekre asszociáltam belőlük. Meg hát mégis milyen cím ez már, hogy szingli fejvadász? De közben meg olvastam a tök jó posztokat, amik az egekig dicsérték a sorozatot, és aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy nekem szingli fejvadászt kell olvasnom. Hát függő is lettem rendesen. Imádtam Steph-et, mert olyan viccesen esetlen, és annak ellenére, hogy a paprikaspray és a fegyver szinte állandó alapfelszerelése, tisztára hétköznapi nő, hétköznapi problémákkal.

"Hátraléptem, végignéztem magamon. Nem is rossz - bár nem valószínű, hogy Sharon Stone az irigységtől félrerántaná a volánt egy hídon, ha meglátna"

És ha már a csajos könyveknél meg a vallomásoknál tartunk, azt kell mondjam, hogy Janet Evanovich könyvei nekem még a Bridget Jones -nál is jobban tetszettek. Igazából így gyors egymás utánjában olvasva a sorozatrészeket - eddig még csak hármat -, semmiféle színvonal csökkenést nem éreztem köztük. Bár azt hozzátenném, hogy emelkedés sem volt... A sorozat második és harmadik része pontosan ugyanolyan, mint az első volt. Ugyanaz a felépítés, ugyanazok az elemek, és Stephanie mindig akkor fogja el a könyv elejétől kezdve keresett személyt (aki vagy őrült vagy perverz), amikor hangosan kimondja, hogy "Ez már nem a pénzről szól. Ez már személyes ügy".


De őszintén? Hát kit érdekelnek az ismétlések, amikor eközben olyan jól szórakozom? Mondjuk Mazur nagyi nálam nem volt annyira telitalálat. Hát, ezt viszont sajnálom, mert szinte mindegyik szingli fejvadászos posztban volt Mazur nagyi így meg úgy, és én is tökre akartam így meg úgy szeretni, de igazából nálam nem jött össze. De ez nem azt jelenti, hogy nem röhögtem mondjuk a második részben a szövegein, amikor egyik ravatalozót járta a másik után, vagy nem fulladoztam volna a röhögéstől, amikor bepasizott a harmadik részben. Meg még volt több jó fellépése is, szóval tényleg nem azért mondom, de eh... nálam ő mégsem működött annyira. De hát ugye ízlések és nagyik...

Ha már különben mellékszereplőknél tartunk (mert hát Steph nyilvánvalóan az abszolút kedvencem), akkor én azt mondom, hogy Lula, a kurvából titkárnővé avanzsált, remélhetőleg jövőbeni fejvadász és Ranger, az óvadékbehajtó ügynökök alfája és omegája. És hát Rexről, a hörcsögről se feledkezzünk el, aki a három rész alatt meglehetősen nagy kalandokba keveredett (nemcsak hörcsögléptékben mérve). És hát persze hazudnék, ha azt írnám, hogy Joe Morelli nem volt rám semmilyen hatással... Sajnáltam is picit, hogy a harmadik részben nem jutott akkora szerephez, mint a korábbiakban - de Lula és Ranger jól ellensúlyozták ezt a hiányt.

A krimi szál különben nem tudom mennyire erős, én ezt nem igazán tudom megítélni, mert olvasás közben folyton Stephanie szövegeire figyeltem, hogy most ki vagy kik álltak a bűnügy hátterében meg ilyenek, számomra mindig meglepetést okoztak. Szóval, jah - mondhatjuk, hogy nálam tökre működött a krimi része.

Nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy a sorozat kiadása nem fog megállni a negyedik résznél (megint), hanem egyszer csak elérünk legalább a tizedik részig, mielőtt újra elkezdik kiadni elölről... Az áraikról nem is mondok inkább semmit, mert a sorozathoz nem méltó fröcsögésbe fulladna. De legalább a borítót lecserélték (vivát! - legalábbis nekem ezek az újak tökre tetszenek), meg a címekkel is próbáltak kreatívabbak lenni. Mondjuk A szingli fejvadász 1., 2., 3. nevezetű fantasztikus kreálmányt nem nehéz túlszárnyalni.

Nagyon kellemesen ellazított ez a sorozat, és végre nevetni is tudtam, de úgy igazán és hangosan. Halljátok, még most is röhögőgörcsöt kapok, akárhányszor eszembe jut a "hullaházhozszállítás" :-D amit Steph-től tanultam ezen három könyv alatt, azt pedig igyekszem magamévá tenni. Méghozzá, hogy: odázzuk el a kellemetlenségeket! Végül is, ha holnap elüt minket egy teherautó, soha nem kell velük szembenéznünk. Hmm... van benne igazság.

Janet Evanovich: Egy lövés, Két ravatal, Három díler/A szingli fejvadász 1., 2., 3.
Eredeti cím(ek): One for Money, Two for Dough, Three to Get Deadly
Fordító: Csáki Judit
Kiadó: Ulpius-ház
Eredeti ár(ak): 3499 Ft

"Őfelsége szeretett alattvalói számára"

A 2012-es év Charles Dickens bicentenáriumának jegyében telik világszerte, de erről már írtam korábban is, hogy micsoda ereszd-el-a-hajam zajlik most a nagyvilágban. Múzeumi kiállítások, kosztümös könyvklubok, fesztiválok keretében emlékeznek meg a viktoriánus kor egyik legismertebb íróóriásáról, aki kétszáz évvel ezelőtt, 1812-ben született. Bár hazánk nem kapcsolódott be nagy mértékben a Dickens előtti tisztelgés-sorozatba, azért a megemlékezés nálunk sem marad el. Ezt bizonyítja a nemrégiben boltokba került Feljegyzések fiatal párokról című novelláskötet, amely először olvasható magyar nyelven.

Dickens hihetetlenül jó mesélőkéje gondoskodik arról, hogy ez az alig kilencven oldalas kis kötet kellemes délutáni elfoglaltságot nyújtson. A téma középpontjában – ahogy azt a címből sejteni lehet, szóval nem nagy meglepetés – a szerelmes párok állnak. Az író által írt rendkívül humoros, előszóként értelmezhető írás magyarázatot ad e történetek megírásának okára: Viktória királynő nyilvánosság előtt bejelentett eljegyzése után ugyanis eluralkodott Angliában a házasodási-láz, amely „Anglia úri embereit fenyegeti”. „A példák célja” - írja Dickens a kötet befejezésében - „ hogy a felnövekvő generáció mindkét nembeli képviselőjének hasznára váljanak” Magyarán: nehogy mi is ilyen agyérgörcsöt okozó szerelmes párokká váljunk. Hmm... abszolút megfontolandó!

A novellák különös ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a párokat nem két különálló emberként gondolja el, hanem szorosan összetartozó, együtt lélegző, szerves egészként, különféle típusokba sorolva őket. Szó esik itt az idegesítő, a mások dolgai tekintetében a kákán is csomót kereső illemtudó pároktól kezdve, a soha egyet nem értő, vitatkozó párokon át a saját gyermekeik különlegességén kívül másról nem beszélő, gyermekeikért rajongó párokig. Humoros, szatirikus jellemrajzok sűrűsödnek össze alig kilencven oldalban. S egy-egy szórakoztató bemutatás elolvasása után megállapíthattam, hogy bár legtöbb esetben karikaturisztikusan elnagyolt ábrázolások voltak, azért van bennük jó pár igazság. Egy-egy novella olvasása közben, nagy bólogatások közepette olykor valami ilyesmiket motyogtam az orrom alatt: "jesszus, hát ezek tényleg olyanok, mint xy-ék!" Mondjuk az is lehet, hogyha valamelyik ismerősöm olvasná ezeket, akkor meg valamelyik történetnél mi jutnánk eszébe a párommal. Szóval semmi sem elképzelhetetlen, de őszintén remélem, hogy nem így lenne.
Ó! Meg aztán eszembe jutott a Bridget Jones-ból az a jelenet is, tudjátok, mikor Bridget elment vacsorázni Magdához és Jeremy-hez... juj! És itt mondta Bridget, hogy: "Egy boldog párnál csak egy dolog rosszabb... Sok boldog pár" - és ezt akár Dickens novelláskötetéről is mondhatta volna. Teljesen illik rá, kivéve talán annyit, hogy szerintem a Dickens által bemutatott párok egy része egyáltalán nem volt boldog. Mármint úgy igazán...

A kötet befejezése ugyan mellőzi e novellák szatirikus stílusát, ám olyan örök érvényű (és kissé klisésnek nevezhető, de ez abszolút megbocsátható, mert attól még tök jogos) üzenettel köszön el olvasójától, amely mindenféleképp megfontolandó: a család és az otthon fontosságára hívja fel a figyelmet, ami mai rohanó világunkban az egyetlen hely, ahol nyugalmat és elégedettséget találhatunk. Becsüljük meg hát e szerint. Hiszen „a családi boldogság egyetlen igaz forrása az otthonban rejlik.”



Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról
Eredeti cím: Sketches of Young Couples
Fordító: Signorelli Gabriella
Kiadó: Artemisz Kiadó
Oldalszám: 92
Eredeti ár: 2600 Ft

Charlotte Brontë megkerült házi feladata

Ismét egy kis érdekességre bukkantam internetes szörfözésem eredményeként, és ezek után tényleg kezdem azt hinni, hogy külföldön csak úgy hemzsegnek az elveszett, majd újra felfedezett cuccok. Volt itt ugye szó Jane Austen igaz/hamis portréról, most pedig egy kézirat került a középpontba. De eközben az is bebizonyosodott számomra - csak úgy mellékesen - , hogy tök jó dolog csak úgy olvasgatni a neten, mindenféle cél vagy ilyesmi nélkül. Bár, ehhez hozzátenném, hogy eléggé időrabló is.

Brian Bracken, elismert Brontë-kutató, Charlotte Brontë elveszett írására bukkant a Musée de Royal Mariemont levéltárában. A rövid kis történet pár hónappal Charlotte Brüsszelbe érkezése után íródott, és amolyan iskolai házi feladat volt, amit ( a Shelia Kohler regényben csak Mr. H. -ként emlegetett, jajj... az a könyv...) Constantin Heger adott fel tanítványainak. A fabula címe L'Ingratitude, és egy patkányról szól, aki édesapja túlzott gondoskodásától menekülve nekivág a nagyvilágnak, hogy kalandokat keressen - a mese végül szomorú véget ér. A nyelvtani és mondatszerkesztési hibáktól hemzsegő történet (Charlotte ugyanis franciául írta) megírása 1842 március 16.-ára van datálva, és nagy valószínűséggel a házi feladat célja az volt, hogy a tanulók La Fontaine állatmeséinek stílusában írják meg.
Különben ez a legkorábbiként ismert házi feladata a Brüsszelben töltött időkből. Harminc ilyen írásról van tudomásuk, amit a nővérek (Emily és Charlotte) Heger óráira írtak.


A kéziratról egyébként 1913 körül hallottak utoljára, amikor Heger fia, Paul odaadta egy iszonyatosan vastag pénztárcával rendelkező belga magángyűjtőnek, aki nagyon ácsingózott egy Charlotte vagy Emily által írt levélért, de helyette ezt kapta. (meg pluszban még négy levél másolatát)
A kéziratot már fel is töltötték, ITT el lehet olvasni az eredeti szöveget és annak angol fordítását is. Az itt látható fénykép is arról a helyről származik.

Most egyébként azon gondolkodom, hogy vajon ez a házi feladat egyáltalán releváns elemnek tekinthető-e Charlotte életművében, és úgy egyáltalán: van-e értelme a kutatóknak ezzel foglalkozni, vagy csak annyit ér, mint teszem azt: egy padlásról előkerült, ősrégi bevásárlólista?

Most olvasom

Szóval, Nima még múlt héten (?) meghirdetett egy tök jó játékot, amihez boldogan csatlakoztam. És végre eljutottam oda több, mint egy hét után, hogy pénteken kezembe vettem egy (pontosabban több) könyvet olvasás céljából.
De mi is ez a könyv? Na, hát erre a kérdésre várom a helyes megfejtést a kommenteknél, alant ;-) (ha mégsem találod el, hogy mit olvasok, és egy tök más könyvnek a címét írod, ami a leírásomból eszedbe jutott, az is tök jó, mert akkor azt viszont ajánlásnak veszem, és felteszem a várólistámra, mert biztos az is tetszene nekem) Az első helyes megfejtő kiérdemli a "nagyon ügyes" titulust.

Szóval, ez egy sorozat, de még csak a töredéke jelent meg kicsiny hazánkban...

(ja, hogy ezzel még nem sokat segítettem? Akkor menjünk tovább)

Talán csajos könyvként tudnám aposztrofálni. A főszereplő kicsit ügyetlen, sokszor minden balul üt ki nála, de minden bénázása ellenére - vagy éppen ezért - nagyon vicces.
(na? megvan már? még segítek egy picit!)

Természetesen, egy helyes csávó is fontos szerephez jut még. Ő és a főszereplő már jóval régebbről ismerik egymást, de mégsem mondhatók sem exeknek, sem barátoknak, ám a "közeli ismeretség" megvolt. De most teljesen más apropóból keresztezik egymás útját: amihez a fegyver és az ideggáz alapfelszerelés.

Utolsó segítségként megemlítem, hogy a főszereplő kisállatát Rexnek hívják. ( nem, nem a felügyelő... :-) )

És már meg is van a helyes megfejtő: Christina/Pöfivonat , aki nagyon ügyes! :-)

Ezért sok szeretettel küldök neki egy ilyen bébisárkányos képet (mert úgy emlékszem, szereti a sárkányokat ;-) )
(Kép forrása: http://www.pinterest.com )

Interjú

Lobo kérdezgetett, én meg válaszolgattam. Ha kíváncsi vagy rám, az alábbi linken elolvashatod mi sült ki ebből:
http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2012/02/22/Ismerd_meg_a_konyvesbloggert_-_Belle/

(kép forrása: http://how-to-rock.tumblr.com/page/17 )

Saját szoba

Virginia Woolf nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a nők és a regény (vagy úgy egyáltalán az irodalom) helyzetét bemutassa: mi volt, mi van és mi lehet. Persze, már önmagában ez a cím, hogy a Nők és a regény többféle módon is értelmezhető: a regény, amit nők írnak; regények a nőkről vagy milyennek látszanak a nők a regények tükrében? Ez a három szempont tulajdonképpen szorosan összefonódik Virginia Woolf esszéjében.

Alaposan körbejárja azt a témát is, hogy vajon egy shakespeare-i tehetséggel rendelkező nő, a híres-neves drámaíró kortársaként vajon mennyire érvényesülhetett íróként, eljuthatott-e a világhírnévig, vagy egyáltalán addig, hogy papírt és tollat ragadva írjon. S mindezt nem csupán társadalomelméleti kérdésként teszi fel, hanem valódi koordinátarendszerben gondolkodva az irodalomelméletet is figyelembe veszi. Először furcsának és nagyon elrugaszkodottnak tűnhet, amikor azt pedzegeti, hogy vajon az irodalmi műfajok mennyire a férfi gondolkodásmód szerint lettek kialakítva, és hogy vajon ezek képesek-e arra, hogy egy női író gondolatait befogadja? De aztán arra jutottam, hogy végül is ez tök jogos kérdés. Akárhányszor női írók regényeit elkezdem olvasni, rögtön érzek valami megmagyarázhatatlan különbséget mind kifejezésmódjukban, mind témamegragadásukban, vagy akár a karakterizációikban. Tényleg mások. Nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen mások.
Most gondoljunk bele: szerintetek egy tolsztoji tehetséggel rendelkező női író vajon mennyire másként írta volna meg az Anna Kareninát? Szerintem sokkal csapongóbb lett volna a regény szerkezete, jóval emocionálisabban lettek volna ábrázolva a viszonyok, és a filozofálás témája is teljesen más lett volna, ahogy a végső kinyilatkoztatás is.
S ebből a másságból adódik az is (ami számomra a leghangsúlyosabb ebben az esszékötetben), hogy hiába az irodalom több ezer éves múltja, ha egyszerűen a női irodalmi hagyományok nem rendelkeznek (pontosabban rendelkeztek) valódi elődökkel - és ez nagy hiányosságokat okozott. Virginia Woolf ugyanis nem önálló műremekekben, hanem időben elnyúló, hosszú narratívákban gondolkodik - és ezt az elgondolását teljes mértékű ovációval fogadtam.

"Ezek nélkül az előfutárok nélkül Jane Austen, a Brontë nővérek és George Eliot nem írhattak volna többet, mint Shakespeare írhatott Marlowe nélkül, vagy Marlowe Chaucer nélkül, vagy Chaucer azok nélkül az elfeledett költők nélkül, akik az utat kikövezték, és megszelídítették a nyelv eredendő vadságát. Mert a remekművek nem egyedi, magányos szülemények, mindig sokéves együttgondolkodás gyümölcsei: ilyen formán tömegek tapasztalata van ott minden magányos hang mögött."

Hát ez mennyire gyönyörű és igaz gondolat, nem? S látható, nem ostorozza a férfi alkotókat, szó sincs az elítélésükről. Woolf szerintem nem vádolja őket, nem ítélkezik róluk, csupán a lehetőségek nem létét kéri számon - de nem rajtuk. A társadalmon.
De igazán az esszé legvégső következtetése tetszik igazán, miszerint az alkotás folyamatában az alkotó lelkének androgünnek kell lennie. "... végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. (...) Létre kell jöjjön a szellemben valami együttműködés a nő és a férfi között ahhoz, hogy a teremtés műve teljes legyen", illetve hogy az író azt írja, amit írni akar. Ne foglalkozzon a mércékkel, az elvárásokkal, mert "ha csak egy hajszálnyit is feláldozol a látomásodból, ha színeinek csak egyetlen árnyalatát is feláldozod (..) az a legnyomorúságosabb árulás." De mindez csak úgy lehetséges, ha mindenki számára biztosított a szemlélődéshez és a független gondolkodáshoz való jog... vagyis az az évi ötszáz font és a saját szoba.

Szerettem olvasni ezt az esszékötetet. Woolf csudajó szimbólumokkal, érdekes asszociációkkal tarkított szövege látszólag csapongó, ám valójában nagyon is lényegre törő gondolatokat rejt. Fontos és érdekes gondolatokat, amik továbbgondolásra sarkallják az olvasót - persze nem feltétlenül kell vele egyetérteni. Mindenesetre szerintem így vagy úgy, de igenis maradandó olvasmány. Nekem mindenképp.

Virginia Woolf: Saját Szoba
Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Fordította: Bécsy Ágnes
Oldalszám: 164
Eredeti ár: 18 Ft (hajdanában. Most az antikokban valami kétezer forint feletti árért vesztegetik.)

(a posztban található kép forrása: http://allixcat.tumblr.com/post/17442183872)

Anna Karenina

Anna és én már nagyon régóta kerülgetjük egymást, igazából meg sem tudnám mondani, miért. (mármint, hogy miért is nem került rá sor még eddig az olvasásaim során.) Aztán persze jött Andiamo kihívása, ami ugyan nagy löketet adott (és tényleg köszönet érte!), de mégsem sikerült teljesítenem a feltételeket, mert addig húztam-halasztottam (hivatalosan december 1-jén kezdtem el az olvasást, gyakorlatilag pedig december közepén valamikor *fejcsóválás* ), hogy végül lecsúsztam az össznépi határidőről, és körülbelül egy hónapos késéssel sikerült befejeznem. De igazából, kellett nekünk ez a két hónap. Ez így volt jó. Mindkettőnknek.

A könyv első kétszáz oldala szinte egy este alatt elrepült, annak ellenére, hogy a könyv első oldalát ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Nem azért mert szövegértelmezési gondjaim voltak, csak folyton megzavarta valami az olvasásomat még azelőtt, hogy a második oldalra lapozhattam volna. (sebaj, Zenka azt mondta, menő dolog Tolsztojtól idézni :-) )

Később Levin oldalakon át tartó filozofálgatásai kicsit lassították az olvasásom sebességét, de igazából korántsem azért mert untam. Szerintem nagyon érdekes és értékes gondolatok voltak ezek többnyire, mégha nem is értettem mindennel egyet. Levin gondolatait emészteni kell, nem lehet csak felszínesen átsiklani felettük, mert akkor a regény nagyon sokat veszít az értékéből véleményem szerint, és nem lenne más, mint egy szerelmi dráma. Levin filozófiával, társadalomelmélettel tölti meg a lapokat, amelyek nem csupán egy letűnt világ messzi országának korabeli gondjai, hanem annál sokkal egyetemesebb, örök érvényű, nagyon is emberi kérdéseket boncolgatnak, amelyek időtlen idők óta foglalkoztatják az emberiséget, és minden kor másként próbál rájuk választ adni.

A gondolatfolyam közül talán csak egy részlet zavart igazán, a könyv legutolsó levines része. A történtek után nem éreztem azon gondolatok súlyát, fontosságát, képtelen voltam áttérni a filozofikus síkra. Talán, nem kellett volna rögtön elolvasnom azután, kicsit félre kellett volna tennem a könyvet pár napra. Mert most délután, mikor újra átlapoztam Levin hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részét, rájöttem, hogy ezek voltak a legfontosabb, legértékesebb gondolatok mind közül, itt jutott el Levin a lényeghez. A mindenség lényegéhez.

(a kép csak illusztráció! Forrás: www.flickr.com/photos/milkpockets/2110424211)

Különben, hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban már nem tudnám megmondani pontosan. De mindenesetre folyton vártam arra a pillanatra, hogy Tolsztoj mikor fogja felkorbácsolni az indulataimat annyira, hogy hangos veszekedésbe kerülök a könyvvel, vagy nemes egyszerűséggel a sarokba hajítom, vagy esetleg imádatom tárgyaként szorosan magamhoz ölelem, vagy hogy pityeregni kezdek a lapok fölött. És én csak vártam, vártam..... már tényleg felkészültem lelkiekben az indulatkitörésre (még papírzsebkendőt is magam mellé készítettem), de nem jött semmi (maximum a nátha miatti orrfújás). Meg a sajnálat, és a szánalom.

Én tényleg sajnáltam szinte mindenkit a szereplők közül: a szemét Vronszkijt, az unalmas Karenint, az önző Annát, a tutyimutyi Levint és néha Kitty-t is, bár ő volt talán a legeszmeibb (vagy mi is erre a jó szó? Na, mindegy - így marad) a bandából. Különben az itt említett eposzi jelzőkkel nem feltétlen értek ám egyet, ezeket csak azért említettem meg, mert a tavalyi év nagy Anna Karenina-dömpingje közben ezek a jelzőpárosítások jöttek velem szembe általában, és ezért így maradtak meg bennem. És persze, van bennük némi igazság, de az én olvasatomban nem ilyen egyszerű a helyzet. Szerintem Tolsztoj úgy írta meg ezt a regényt, hogy az egész történetet drámának érezzük minden szereplő szemszögéből, és pont ezért képtelen vagyok elítélni akár egy szereplőt is.

Ott van például Anna, aki már a regény elejétől kezdve szomjazza az érzelmeket. Ő egy olyan nő szerintem, aki az életet megélni akarja, nem csupán létezni benne. És ennek ellenére mégis kénytelen takaréklángon égni egy olyan férfi mellett, aki a túlzott érzelemnyilvánításoktól elhatárolja magát. Nem csoda hát, hogy az első szikra, amivel szembetalálja magát futótűzzé válik benne, és eléget mindent maga körül. Egy olyan nő, aki melegségre vágyott egész életében, de azt nem kapta meg - legalábbis semmiképp sem olyat, amit az ő személye igényelt volna - , nem lesz képes bánni a tűzzel. Nem tudja hol van az a pont, amin túl a tűz pusztítóvá válik, és elemészti őt.

És szerintem Karenin attól nem volt rossz ember, hogy nem nyújtotta azt Annának, amire szüksége volt. Nem azért nem tette, mert nem akarta, hanem egyszerűen nem tudta. Karenin olyan ember szerintem, aki az életet nem kívül éli meg, hanem a saját belső világában. S persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy érzéketlen - igenis dúlnak benne a viharok. Sokszor szenved, dühöng, csalódott, és igen: szeret is - de ezt sosem mutatja. Kareninnak is fájt, ami történt, és nem a társaságbeli hírneve aggasztotta vagy a pletykák. Szerette Annát, és úgy érezte mindent megadott neki - és ezt én is így gondolom. Mindent megadott neki, amit csak adhatott, csak ez Annának kevés volt.

S persze, Vronszkij lehet szemét... hiszen, ha ő nem bukkan fel, maradhatott volna minden a régiben: Anna tovább ég a takaréklángon, Karenin pedig továbbra is abban a hiszemben van, hogy minden perfekt. De vajon Annának nem ez lett volna a sorsa egyébként is? Most gondoljatok bele: egy olyan ember, aki nem akar, nem tud érzelmi vegetációban élni, nem ugyanoda jutott volna végül? Igaz, lassabban, és talán kevesebb horzsolással, sebbel, de ugyanakkor szinte semennyi boldogsággal a háta mögött. A másik dolog szerintem, hogy Vronszkij őrülten, tiszta szívvel beleszeretett Annába. Ő volt az első és egyetlen szerelme, nem csupán holmi futókaland vagy kihívás. Annát az első perctől fogva, ahogy meglátta, komolyan vette. Már onnantól kezdve képtelen volt lemondani róla.

Szóval, szerintem több tényezős dolog ez, és ezt Tolsztoj nagyon jó érzékkel rajzolta meg a lapokon. Mindenki álláspontját igyekszik megértetni, és úgy gondolom, ezek után nem is történhetett volna másként. Mindegyik szereplő olyan, mint gyalogok a sakktáblán, amelyek nagy körültekintéssel lettek elhelyezve, hogy mihelyst elkezdődik a játék, önállóan araszolgassanak a végzetük felé. S ilyenkor érzem vagy látom (?) igazán olvasóként, hogy az írás egyáltalán nem csupán intuíciókból és fantáziából felépített dolog, hanem vaslogika és precizitás is kell hozzá szép mennyiséggel. Az Anna Karenina egy olyan feszesen, gyönyörűen felépített regény, hogy bármennyire is hiányoltam a saját olvasásomból az indulatkitöréseket, ez azért bőven kárpótolja azt a pici csalódásom. Olyan sokrétegű ez a mű, annyi minden benne van és annyira realista, miközben legalább annyira filozofikus, és ahogy telik az idő, ahogy egyre távolabb kerülök időben attól, hogy elolvastam az utolsó oldalt is, egyre zseniálisabbnak tartom, egyre inkább összeáll valami egésszé.

Valami olyasmi ez, mint mikor egy minden részleteiben, aprólékosan megfaragott szobrot szemlélünk közelről: csodálkozunk a részletgazdagságán, néha kicsit húzzuk a szánkat egy-egy részletén, hogy ez miért meg hogy, meg nem is olyan jó, minek.... aztán egyre hátrébb és hátrébb lépünk, és valami egészen elképesztő látvány tárul elénk. Most valahogy én is így vagyok az Anna Kareninával. Kettős érzésekkel tettem le, de ahogy távolodok tőle az időben, és egyre inkább egészében kezdem látni, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire zseniális.

N. B. : újraolvasni


Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Eredeti cím: Анна Каренина
Fordította: Németh László
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1064
Eredeti ár: 1800 Ft

Havas dilemma

Mióta leesett a hó, azóta azon gondolkodom, hogy most nincs kedvem se a Láthatatlan hídhoz, se Dumas-hoz. Olyan igazi téli olvasmányt szeretnék, amit a ropogó kandalló előtt olvashatnék (ilyenkor sajnálom, hogy nincs kandallónk különben). Olyan könyvre van most szükségem, amit Amadea kabátkönyvnek szokott nevezni.
Mert valamibe bele kell bújnom a hideg miatt. Nem szeretem, ha fázom.

Az imádott Jenna Fox

Ha Amadea nem ajánlja ezt a könyvet, nem biztos, hogy a kezembe került volna. Az imádott Jenna Fox szerencsére pont az volt, amire vágytam. Sőt, még annál is több. Igaz, hogy nagy részében a YA regények megszokott elemeivel operál, de ezt viszont olyan jól csinálja, hogy simán rá lehet húzni azt, hogy szimbólumokként működnek ebben a regényben. Persze, lehetséges hogy ezt csak én magyarázom bele, de miközben olvastam, többször is megállapítottam magamban, hogy mennyire megfeleltethetőek az itt megjelenő elemek a tinédzser életérzésnek. Például a főszereplő tizenhét évesen, mikor felébred a baleset utáni kómájából, a baleset előtti énje/élete teljesen idegennek tűnik számára. S ha jobban belegondolunk, igazából ez az a kor, amikor az ember szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik: egy olyan köztes állapotba kerül, amikor igyekszik hátrahagyni korábbi életét, igyekszik túllépni a gyerek-léten, és ezt sokszor olyan módon teszi, hogy nyíltan megtagadja korábbi önmagát, el akarja temetni azt az énjét - és a szülők szinte kapálóznak ellene. Ez a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is nyílt konfliktusok ideje a szülő-gyermek kapcsolatban: egyikük marasztalni szeretné az engedelmes gyermek-ént, míg a másikuk túl szeretne rajta lépni. S tulajdonképpen Mary E. Pearson regénye ezt a folyamatot ábrázolja zseniálisan a science -fictionök és a young adult regények által nyújtott jelképekkel operálva. Persze, az elvonatkoztatás nélkül is tök jól lehet olvasni ezt a regényt, de számomra többek között azért is volt ennyire élvezetes, mert megtehettem, hogy szimbólumokként olvastam az itt megjelenő elemeket - és kiválóan működött. Mintha ez a regény nem csupán öncélúskodni szeretne, illetve egy rakás pénzt összeszedni az írójának - bár bizonyára ez sem utolsó szempont - , hanem van mondanivalója (vagy nevezhetjük ezt inkább ábrázolni valónak.)


De olyan kérdések is felötlöttek bennem olvasás alatt, amiket szerintem muszáj kitárgyalni, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. De előre figyelmeztetlek titeket, hogy nem garantálom most a spoilermentességet, akarva-akaratlanul utalni fogok a gondolatmenetemben a könyv egy-egy részletére, szóval, akit ez esetleg zavar, ne olvassa el a következő bekezdést. Persze, nem olyan ordenáré spoilerekről lesz szó, mint például: Jenna testvére meghal - nyugi, nincs testvére... Csak a könyv témáját fogom kicsit jobban körüljárni, ami viszont nem egyértelmű a regény első lapjaitól kezdve, inkább csak halványan sejteni lehet, és valahol a könyv közepétől válik bizonyossá - szóval emiatt bánthatja valakinek a spoiler-érzékelőit. Aki a fülszövegen kívül mást nem akar tudni a történetről, annak nem ajánlott a bejegyzés további része.

(kép forrása: audreyhepburncomplex.tumblr.com)

Napjainkban egyre fejlettebb orvosi technológiákkal rendelkezünk, nem csupán a gyógyszereket, a különböző vizsgálatokat, beavatkozásokat értve ezalatt, hanem bizony már eljutottunk oda is, hogy egy piciny DNS-ből szerveket teremthetünk, vagy éppen manipulálhatjuk a géneket, és mindezek olyan etikai kérdéseket vonnak maguk után, amelyekre nagyon nehéz helyes választ adni. Hiszen beleavatkozhatunk egyáltalán a természet rendjébe? Van-e jogunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk azt, ami szinte megváltoztathatatlan? Ha igen, akkor pedig hol van az határ, amit soha nem szabadna átlépnünk? Vagy nincs ilyen határ? Lehetünk mi is istenek?
Nem tudom ezekre mi lenne az én válaszom... Hiszen egyfelől ott van az, hogyha egy embernek létfontosságú szervei mondják fel a szolgálatot, és csak a klónozás segíthetne rajta, arra én azt mondom: persze, tegyünk meg mindent érte, ami csak lehetséges - feltéve, ha a beteg is akarja. De teljes embereket klónozni... nekem ez elfogadhatatlan. És nem azért, amit sokan mondanak ebben a témában, hogy az illető klón csupán egy lélektelen másolat lenne. Én pont azért utasítom el ezt a dolgot, mert hiszem, hogy lélekkel rendelkeznének, és mi viszont úgy viszonyulnánk hozzájuk, mint a tárgyakhoz - a tulajdonunkhoz, a teremtményünkhöz. Azt gondolnánk, hogy korlátlan hatalommal rendelkeznénk felettük, hogy azt tehetnénk velük, amit csak akarunk - akár el is pusztíthatnánk őket, és nem csinálnánk ebből lelkiismereti kérdést, mert mi teremtettük. És keveseknek jutna eszébe, hogy az a klón is ugyanúgy ember érzésekkel, gondolatokkal rendelkezik, mint én vagy éppen te.

És itt jön az a kérdés, hogy vajon mitől leszünk mi emberek? Mi az, amitől azt gondoljuk, hogy különbek vagyunk? Igazából, ahogy végigzongorázom magamban ezeket a kérdéseket, amiket most felteszek, arra gondolok, hogy mennyi ellentmondás van bennem is. Egy-egy kérdésre még ha esetleg válaszolni is tudok magamnak, ez a képzet azon nyomban szétfoszlik, mikor összességében látom a válaszaimat. Folyamatosan ellentmondásokba ütközöm. Így csak annyit mondok, hogy nem tudom mitől vagyunk Emberek - mármint így, nagybetűvel. Talán, nem is vagyunk annyira különlegesek, mint ahogy gondoljuk.
Még egy csomó kérdést fel szerettem volna tenni, és válaszolni is szerettem volna rájuk, mert ez a könyv tényleg annyi mindent megmozgatott bennem - nem is gondoltam, hogy bennem ennyi gondolat van ebben a témában :-) - , de olyan idiótaságnak, kiforratlannak látom őket, ha leírom, ezért inkább ki is töröltem a piszkozatomból, és úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. (szóval mégis megúsztátok, most már fellélegezhettek :-) ) Egy csomó felskiccelt jegyzetet készítettem az olvasás alatt, de amint próbálom megfogalmazni, kicsit bővíteni ezeket a szűkszavú jegyzeteimet, rájövök, hogy nem jók.

Különben, ahogy a poszt írása közben böngészgettem a neten az emberi klónozás témájában - ami igen, pont annyira futurisztikus, mint ahogy hangzik -, és olvasgattam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, egyszerre felkavart és ledöbbentett. És rájöttem, hogy a szélsőségektől - akár az egyik, vagy a másik irányról van is szó - egyszerűen irtózom, ahogyan az érveiktől is.
És nem, egyáltalán nem vagyok képes elfogadni azt sem, hogy megteremtettek egy állatot, aki aztán mégsem úgy fejlődött, mint ahogy elvárták, és ezért elaltatták... (és tudom, hogy rengeteg állatot tenyésztenek, meg még annyit küldenek a vágóhídra - amit szintén sajnálok -, de ez más szerintem). És igenis dühít, ahányszor meglátom annak a szegény kisegérnek a fényképét, akinek egy emberi fület "teremtettek" a hátára. Egyszerűen elszakad nálam a cérna...

Az imádott Jenna Fox közel háromszáz oldalon keresztül bombázza az olvasóját ezekkel a kérdésekkel - érzésem szerint több oldalról is megközelítve a témát. Sőt, olvasás alatt igazi "szellemi pezsgés" alakult ki bennem - ami elég fellengzős kifejezés, de most momentán nem találok rá jobb szót, szóval érjétek be ezzel - folyton járt az agyam, igyekeztem továbbgondolni a történetben burkoltan megbúvó kérdéseket, de amint látjátok, konkrét válasz továbbra sem jött össze, csupán a nagy összevisszaság van, meg a barátom a delete gomb. Viszont a könyv befejezésére marhára mérges vagyok, még hozzá azért, mert a könyv által korábban felvetett rengetegsok és bonyolult kérdésre végül mégiscsak megadja a saját válaszát. Méghozzá egy olyan választ, amely úgy érzem szinte elbagatellizálja a korábban teljesen jogosan és ráadásul okosan felhozott problémákat, etikai kérdéseket. Ráadásul a végében terjesztett üzenet egyáltalán nem az "oké"-kategória számomra. De ezt inkább nézzétek meg ti magatok. Még az is lehet, hogy nem fogtok velem egyetérteni.

Sorozatként nem tudom mennyire működőképes - ja, mert állítólag ez is sorozat - , de az első rész szerintem egy teljesen kerek történet, önmagában is megállja a helyét. Szóval, akit esetleg a sorozat volta tart vissza az olvasástól, azoknak üzenem, hogy nem kell tőle félni - én legalábbis nem fogok kapkodni a további részekért, attól függetlenül, hogy ez a rész iszonyatosan ütős volt meglátásom szerint.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox
Fordította: Németh Anikó Annamária
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 352 oldal
Eredeti ár: 2990 Ft