Lucy Maud Montgomery

Legkedvesebb írónőm, Anne Shirley megteremtője ugyanis a mai nappal ünnepelné 138. születésnapját. Eddig olvasott könyvei mind egytől egyig felejthetetlen élményt nyújtottak számomra, életem eddigi egyetlen papírbarátnőjét is neki köszönhetem a vörös fruska személyében, s hiszem, ha lett volna szerencsém ismerni magát az írónőt is, biztosan jó kebelbarátnők lettünk volna.

Emlékezzünk meg a mai napon eme nagyszerű írónőre, emeljük le valamelyik könyvét a polcunkról, ízlelgessük szavait, s merüljünk el a Prince Edward-sziget csodálatos világában. Én legalábbis ezt fogom tenni, majd az ünnep megkoronázásaként megnézem az Anne Shirley-sorozatot vagy pár részt a Váratlan utazásból.

Az életéről, s egy-két érdekességről vele kapcsolatban már korábban írtam A hónap írója-sorozatomban, amit ha szeretnél, ITT elolvashatsz. Az írónő könyveivel kapcsolatos élménybeszámolóim pedig az alábbi linken érhetők el: ITT

Az Anne otthonra talál c. regényének első kiadása 1908-ból.

A segítség

Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.

Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető. Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp. 

Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről. 

A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre. 

Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban. Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen. 

Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Eredeti cím. The Secret Life of Bees

Fordította: Barta Judit

Kiadó: Terricum

Oldalszám: 425

Eredeti ár: 2750 Ft

Monte Cristo grófja

Dumas könyvét már jóval korábban kinéztem magamnak: még a 2011-es várólistacsökkentésre is beneveztem a Tizenkettőbe, de - szokásomhoz híven - jól elbuktam a dolgot. Bevallom őszintén, szerintem én vagyok az egyetlen ember kerek e világon, aki semmit, de tényleg semmit nem tudott korábban a Monte Cristo grófjának történetéről. Persze, most hogy elolvastam, változott a helyzet, de előtte fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, mire is számíthatok itt az olvasás alatt. Még most se tudom, hogy ez előnyöm vagy inkább hátrányom volt - mindenesetre befejeztem, és eléggé felemás érzésekkel tettem le a könyvet, s igazából ez volt az oka annak, hogy idáig húzódott a bejegyzésem megírása. Valamennyire távolodnom kellett a regénytől, hogy kicsit átgondolva, higgadtan, első benyomásoktól mentesen tudjak visszagondolni rá.

Én amondó vagyok, mai szemmel nézve a dolgot, hogy ez a folytatásos regények-ötlet az egyik legbénább na, jó ez túlzás, de akkor is dolog, amit a XVIII.-XIX. században kitaláltak, persze az író meg az akkori közönség is lelkesen örvendezett miatta, de ma, amikor itt ülök a kanapén, és éppen azon vagyok, hogy hogy is meg hova is tegyem le ezt a közel 1200 oldalas könyvet, egyszerűen elszörnyedek. S olykor nem csupán a mérete miatt. Nehéz ezt leírni - mert kicsit igazságtalannak is érzem részemről, de ezt majd később jobban kifejtem, hogy miért is - , de a Monte Cristo grófjának megvan a maga helye és ideje, és nagyon úgy tűnik, hogy nálam nem mindig klappoltak a dolgok. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is érzem így magammal ezzel a könyvvel kapcsolatban, hiszen a vele kapcsolatos visszás érzéseimet nem lehet csupán arra fogni, hogy baromi hosszú könyv, hiszen hé, egy-két évvel ezelőtt totálisan lelkesen végigolvastam A nyomorultakat, a Három testőr-trilógiát és az Anna Kareninát is - hogy csupán az akkori irodalmi remekekből említsek néhány kifejezetten hosszú példát. Szóval, nem: nem a hosszúság, és nem is az akkori műfaji sajátosságokkal van gondom. Még csak nem is Dumas -val. Valami más volt a bibi.

Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor megjelentek ezek a magyar kereskedelmi tévécsatornák, amelyek rövid idő után elkezdték ontani magukból a brazil meg argentin szappanoperákat, jöttek a Marimarok, a Rosalindák meg a... ő, biz'Isten nem jut eszembe több, de jöttek dögivel, és hát tudom, ciki de bevallom, egy-két évig amíg megvolt az újdonság varázsa, addig én is rendszeres nézője voltam ezeknek. Persze, aztán hamar korrigáltam a dolgot, és őszintén reménykedtem benne, hogy még csak írmagjuk sem maradt meg elmémben.... de most a Monte Cristonál rá kellett jönnöm, hogy mégsem ilyen egyszerű ezt a "setét évet" csak úgy eltörölni. (ne, ne hörögjetek! Várjátok ki a végét!) Ugyanis akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, és olvasni kezdtem, megszólalt a fejemben valami telenovellás főcímdal (mondjuk ez), és szinte láttam magam előtt a kamera felé forduló monológokat, a túlgesztikulált párbeszédeket és a gonosz szereplők titkos önelégült mosolyát - remélem, nem kell mondanom, hogy mindez részemről abszolúte önkéntelenül jött, nem igazán így terveztem az olvasást, hiszen azért ez elég gyakran felhúzott. Elvégre mégiscsak egy Dumas -regényre "fizettem be", nem pedig egy négyévados Marimar-maratonra. No, de mielőtt még jól megdobáltok paradicsommal, azért utolsó szó mondat, bekezdés jogán elmondanám, hogy sokáig teljesen értetlenül álltam én magam is az eset előtt, tényleg nem értettem a dolgot, hogy miért is látom ekképp a történetet, ám aztán egy reggel olyan igazán homlokra csapósan beugrott a dolog: bizonyosan azért történt így nálam olvasás közben, mert némely brazil és argentin telenovellák számára - ki tudja miképp és hogy történhetett - ez amolyan "ősszöveggé" változott az idők során. Gondoljunk csak bele - megfelelő műveltséggel rendelkező olvasók előnyben! :-) - hány telenovella épül hasonló történetre manapság? Hányban fogadja meg a kihasznált, esetleg szerelmétől elszakított szegény legény/lány, hogyha egyszer gazdag lesz, majd álruhában bosszút áll azokon, akik kegyetlenek voltak hozzá egykor? Elárulom: rengetegben.

Hát ezt akarta velem közölni a tudatalattim olvasás közben. S miután erre rájöttem, már másképp álltam Dumas-regényéhez is, mert így már biztos voltam benne, hogy ez részemről nem egy önkéntelen gúnyolódás vagy ilyesmi volt, egyszerűen csak egy jelzés, hogy hahó, hahó, nem emlékeztet ez téged valamire? Persze, mondanom sem kell, hogy bőven azután jöttem erre rá, miután elolvastam az utolsó oldalakat is...

Oké, érzem, hogy néhány kézben még mindig dobásra várnak a paradicsomok, de tudnotok kell, hogy a telenovellák "ősszövegeként" való értelmezését nem valamiféle igénytelenség mércéjeként értem, csak szimpla észrevétel. Meg hát lássuk be, hogy anno a folytatásos regények nagy része, amik egy-egy lap hasábjain jelentek meg, igenis hasonló szerepet töltöttek be akkoriban, mint a '90-es évek szappanoperái: az olvasók izgatottan várták a fejleményeket, beférkőztek a mindennapos témák közé, hogy megtárgyalhassák egymás között, hogy úristen, olvastad mi volt a múltkori részben? és ehhez hasonlók. A Monte Cristo grófja is hasonló fogadtatásra lelt mikor a Journal dés Débats 1844. augusztusában megjelentette az első részt - a rajongók ezután közel másfél évig olvashatták Edmond Dantes bosszúhadjáratát, aminek eredménye az előttem heverő, ezerkétszáz oldalnyi pillesúlyú könyv lett.

Különben Dumas dicséretére legyen mondva, hogy a Monte Cristo grófja nem olyan könnyű olvasmány, mint ahogy elsőre gondolná az ember - nem, nincsenek benne filozófiai, politikai meg történelmi fejtegetések, ezt inkább a szövevényes történetre értem, és a szereplők hihetetlenül bonyolult kapcsolathálójára. Mert hát tényleg az... amikor nagyobb szüneteket hagytam ki két olvasás között, néha bele is kavarodtam a ki-kicsoda játékba rendesen, hogy most ki is a gonosz, ki kinek a fia-borja meg ezt vagy azt most honnan is kéne ismernem... szóval, nem is egyszer kellett visszalapoznom vagy Google barátunk segítségét kérnem. Egyszer megpróbáltam felrajzolni magamnak mintegy emlékeztetésül, de kb. hat szereplő után feladtam a dolgot, mert rájöttem, hogy erre nem lesz elég egy A/4-es lap. De hála az internet csodájának, rátaláltam a vállalkozóbb szellemű olvasókra, akik ezt megtették helyettem. ITT megtekinthetitek - azt hiszem, a feliratok nem látszódnak rajta rendesen, szóval ez csak amolyan érzékeltetésnek jó, mondjuk azért aki még nem olvasta a könyvet, de tervben van neki, az inkább ne nézze meg, biztos ami tuti, nehogy véletlenül sikeresen kiolvasson belőle sasszemével egy ordenáré spoilert. 

No, de lássuk csak miről is szól röviden bocsi, de tényleg baromi röviden fogom elmondani Dumas egyik leghíresebb regénye: adva van nekünk egy igen fiatal, sikeres jövő előtt álló férfiú, aki Edmond Dantes névre hallgat, és úgy tűnik nagyon a szerencse fia, hiszen munkájában előléptetés előtt áll, s emellett szívszerelmével, a gyönyörű Mercedes - szel éppen közös esküvőjükre készülnek. Ám ezt a boldog kezdést nem mindenki nézi tétlenül: Fernand (titokban szerelmes Mercedes-be), Danglars (Edmond Dantes -szal egy hajón szolgál, és eléggé szíven üti, mikor megtudja, hogy Edmondot ki akarják nevezni kapitánnyá) és Caderousse (ő pedig csupán a szomszéd, és csak simán rosszindulatú) szóval ők hárman kitervelik, hogy Dantes -nak mégse legyen annyira jó, és jól feljelentik őt azzal a hazugsággal, hogy Dantes bonapartista. ez éppen akkor nem volt jó dolog Főhősünket pont az esküvője napján  cibálják el a rendőrök, és nem is olyan sokára If várában köt ki egy szűk börtöncellában. Azt mondják neki, hogy ez lesz örök időkre az otthona. Dantes először nem is igazán érti, hogy miért és hogy is került ő ide, hiszen semmi rosszat nem tett... aztán egy nap összeismerkedik a szomszédos cellában raboskodó Faria abbéval, aki felnyitja Dantes szemét. Dantes ekkor bosszút esküszik: ha egyszer kikerül a börtönből, kamatostól visszaadja mindezt azoknak az embereknek, akik rosszat tettek vele...

Az elején picit zavaróan hatott számomra az a rengeteg szál, amit elkezdett. Fejezetről fejezetre csak jöttek és jöttek az újabbnál újabb szereplők, eltelt 100 oldal és még mindig nem indult be a cselekmény, csak paroláztunk egyet mindenkivel. Jó, persze gondoltam, hogy lesz ez még jobb is, hiszen általában a naaagy romantikus természetesen a korszakra értem, nem a műfajra regények mindig így kezdődnek, úgyhogy nem estem pánikba, csak hát no... azért száz oldal után már úgy gondoltam, hogy igazán itt az ideje annak, hogy bekövetkezzen az a bonyodalom, mert Fernand, Danglars és Caderousse gonoszkodós bajuszpödrései valahogy nem nyomták fel az adrenalin szintemet. Aztán már valamelyest beindult a cselekmény, de aztán megint holtpontra jutott újabb száz oldal , s persze értem, hogy miért volt ez: gondolom, érzékeltetni próbálta, hogy a börtönben töltött évek során a kedves, jóindulatú Dantes hogyan is szánja rá magát a bosszúra. S ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha Faria abbé nem lett volna ott a színen. Ugyanis, bevallom, én őt utáltam a legjobban a szereplők közül, annak ellenére, hogy ő a könyv szerint egy nagyon pozitív alak, amolyan apafigura-szerűség. Csakhogy Dumas szerintem nem igazán erőlködött a jellemábrázolásnál Faria esetében: úgy gondolta, hogy elég lesz úgy az olvasó tudtára adni az abbé bölcs mivoltát, ha azt többször is kimondatja vele, s sokszor nem is következetesen, hanem csak úgy bele-beleszurkálja a párbeszédekbe. Csak az a baj, hogy ebből nekem inkább az jött le, hogy ez az abbé egy iszonyatosan dicsekvő ember, aki el van telve magától. Mert hát ne is haragudjatok, de én az olyan emberekről sose gondolom, hogy jaj, de bölcsek vagy okosak, akik állandóan keresik az alkalmat, hogy kimondhassák, hogy ők milyen bölcsek vagy okosak. És hát az meg egyenesen a nevetség határát súrolta, ahogy az abbé Dantes elbeszéléséből rájött, hogy mégis kik azok, akik az ifjút börtönbe juttatták. (s mindezt tizenöt év távlatából!) S valahol itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy én biza' nem fogom tovább olvasni, mert ez véleményem szerint egy elég gagyi megoldás volt. Dumas-tól nem ezt vártam.

Ám miután végre! kikerült Dantes a börtönből, és kezdetüket vették a kalandok, már semmi problémám nem volt a könyvvel. Izgalmas volt, lekötött, és hát tényleg nem egy olyan jelenet volt, ahol szabályosan izgultam olvasás alatt, és tényleg érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni, és külön tetszett az a húzása is Dumas-nak, ahogy a kiszabadulást követően nem csupán a szereplők, hanem az olvasó elől is bújtatta Dantes-t, aki különböző neveken, és különböző külsővel lépett be a jelenetekbe, és egy ideig tényleg csak sejtettem, hogy ez valójában ő, de volt olyan is, hogy úgy gondoltam, bizonyosan csak felbérelt embereket ezekre a szerepekre.

Dantes lelki és jellembeli átalakulását, illetve ennek folyamatát Dumas nagyon jó érzékkel írta le, szerintem lélektani regényként is simán becímkézhető ilyen szempontból. S ebből a szempontból érdekes volt megfigyelni azt is, hogy az elején Dantes fejébe beengedi az olvasót a narrátor, de aztán ahogy Dantes Monte Cristo grófjává válik már nem. Az olvasó számára ugyanúgy rejtve maradnak Monte Cristo magában tartott gondolatai mint a könyvben élő szereplők előtt: már csupán a párbeszédekből tudhatjuk meg egy-egy dolog miértjét. Dantes és Monte Cristo grófja az évek oldalak során annyira eltávolodik egymástól, hogy szinte már mi sem ismerünk rá, annak ellenére sem, hogy olvasóként tudjuk az igazságot. Például nekem a végefelé már ijesztőnek tűnt az, ahogy Monte Cristo gondolkodott a saját bosszúhadjáratáról.. bizonyos volt benne, hogy ő lett "Isten ostora", aki ezzel, hogy megbosszulja a múltat csakis Igaz és Jó cselekedeteket hajt végre. Én itt már nagyon elborultnak éreztem Monte Cristo gondolkodását, mintha tényleg az őrület határán lett volna. S talán pont emiatt a lélektani vonal miatt ezt a regényt én a komorabb Dumas-könyvek közé sorolom.

logót készítette: Nima

A molyon három és fél csillagot adtam a könyvre, ami az én pontozásom szerint azt jelenti, hogy számomra az abszolút semlegességnél valamennyivel élvezhetőbb volt a történet. Voltak pillanatok, amikor csak unottan olvastam, és igazából hidegen hagyott az egész bosszúhadjárat, de nem tagadom, volt olyan is, hogy nagyon egymásra találtunk (különösen a Párizsban játszódó részek többségénél, de ilyen volt néhány rómás fejezet is). Abszolút megértem, hogy sokaknak kedves olvasmánya, ám én inkább mégis csak maradok A három testőrnél, és annak folytatásánál - ezeket én sokkal felszabadultabb olvasmányoknak éreztem. 

Na, jó azért valamelyik filmváltozatát majd megnézem.
A könyvet az újraélesztett Online Könyvklub keretein belül olvastam, és csúnyán kicsúsztam a határidőből, amiért mindenkitől elnézést kérek.

Végezetül pedig álljon itt Jim kapitány velős, tömör véleménye a folytatásos regényekről (L. M. Montgomery: Anne férjhez megy). :

"Biztonságba kell helyeznem ezt az újságot, amíg be nem fejezem a folytatásos regényrészletet. Őrült szerelem a címe. Nem éppen a kedvenc műfajom, de kíváncsi vagyok, az írónő meddig képes elnyújtani a történetet. Már a hatvankettedik fejezetnél tart, és amennyire én látom, most sincs közelebb az esküvő, mint az elsőben."

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Eredeti cím: Le Comte de Monte-Cristo

Fordította: Csetényi Erzsi

Kiadó: Magyar Könyvklub

Oldalszám: 1136

Eredeti ár:  (passz, nincs rajta a borítón)

Az ábrándok parttalan tájain

Ahogy beköszönt az ősz,  nálam egyet jelent az "L. M. Montgomery -i - hangulattal" - aki már olvasott tőle, az tudja hogy ez mit is takar pontosan. Így hát újra - már ki tudja hanyadszorra - elkezdtem nézni a Váratlan utazást. Ám valamelyik nap aztán arra jutottam, hogy ez most a fél fogamra sem elég, hiába néztem meg legalább két-három (olykor öt-hat) részt egyhuzamban, szóval úgy gondoltam ezen nem segíthet más csakis egy igazi rokonlélek vagyis: Anne, a legkedvesebb papír-barátnőm. Eme felismerés után rögtön odacsámborogtam a polcomhoz, hogy levegyem a sorozat soron következő kötetét, majd egy puha takaró és egy jó nagy bögre forró tea társaságában bekucorogtam a fotelembe, s hagytam, hogy Anne története ismét magával ragadjon.

Bevallom, kicsit féltem ettől a kötettől, ugyanis még nyár elején elkezdtem olvasni, és hősiesen bevallom, akkor egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, félre is raktam két fejezet után. Ez a reakcióm eléggé meglepett, sőt: megijesztett, ha Montgomery szavaival akarok élni, napokon keresztül én voltam a tragédia élő szobra. Ám saját megnyugtatásom érdekében végül arra jutottam, hogy ez bizonyosan csupán azért történhetett így, mert nyár van, és Montgomery könyvei nekem a tavaszhoz meg az őszhöz kapcsolódnak. És hát milyen igazam volt! Persze, hogy az évszak volt az oka, nem is lehetett másként. Hiszen most mikor ősszel újra elkezdtem olvasni már az első oldalaktól kezdve elkapott az a bizonyos "Montgomery -i -hangulat", és elfogott az a hihetetlen vágyódás a Prince Edward-sziget után. Így újabb kedvenc Anne-könyvet avattam, immáron az ötödiket.

Ebben a részben - minő meglepetés! - mindenki kedvenc főhősnőjét immáron menyasszonyként látjuk viszont az első lapokon, aki éppen a Nagy Napra készül. Épp hogy átesünk az előző kötet óta várt eseményen, pár fejezet múlva Anne -t és Gilbertet már egy hajó fedélzetén látjuk viszont, amivel első közös otthonuk felé tartanak. Hamarosan megbizonyosodhatunk arról is, hogy ennél gyönyörűbb, romantikusabb és nagyszerű történetekkel rendelkező házat kívánni se lehetne: Anne és Gilbert pont olyan csodálatos új otthont kaptak, amilyet megérdemeltek. Lassan megismerkedünk a környéken élő emberekkel, a zárkózott szomszédokkal, s természetesen, ahogy azt az előző kötetekből megszokhattuk mind regénybe illően izgalmas vagy éppen fájdalmas élettörténettel rendelkeznek, amiket jól esik hallgatni a tűztől ropogó kandalló előtt.

Ez a kötet már egy kicsit más, kicsit komolyabb, mint az előző kötetek, de szerencsére emellett még mindig megmaradt olyan jellegzetesen montgomery -snek, azaz tökéletes lélekmelengetőként szolgált továbbra is. Igazából nem is tudom megfogalmazni mi adja az igazi bűbáját, talán az az igazi, biztos harmónia főszereplőink között, ami olykor észrevétlenül, olykor erőteljesebben végighúzódik a köteteken. Az előző rész óta ezt a sziklaszilárd és jóleső harmóniát Anne és Gilbert kapcsolata adja - talán dramaturgiai szempontból lehet, hogy kissé rózsaszínfelhős ez a nagy boldogság és szeretet, de tudjátok mit? Én azt mondom, hogy ebben a mai világban, ahol kapcsolatok jönnek-mennek nap, mint nap; ahol sok az emberekben felgyülemlett keserűség; ahol sokszor nincs időnk úgy igazán egymásra, szóval ebben a sokszor rideg és szürke világban igenis jólesik ilyenről olvasni, hogy két ember ennyire szereti egymást mindenféle dráma nélkül, s boldogan élnek az álomházukban.

Igazából a konfliktusok a mellékszereplők történeteiben zajlanak, amik az utóbbi két rész óta véleményem szerint egyre hangsúlyosabbakká válnak, tehát ők viszik el a regényt a hátukon. Persze, ez nem válik a történet kárára, sőt! Ahogy egyre jobban belegabalyodunk ezekbe a sztorikba, úgy válik az egész egyre izgalmasabbá - ám csak amolyan lányregény szinten kell ezt elképzelni. Itt van például Leslie története, aki egy az anyja által kikényszerített, borzalmas házasságban él már tizenhat éves kora óta. A bajt csak fokozza, hogy időközben Leslie férje, Dick egy baleset következtében szellemileg sérült lett, s így neki kell őt gondoznia. A zárkózott Leslie-ben az évek során emiatt annyi keserűség és fájdalom gyülemlett fel, hogy az elején képtelen elviselni Anne boldogságát. Vagy ott van még például Jim kapitány, a héttengert bejárt tengerész, akinek öregségére minden vágya az lett, hogy történetei, kalandjai ne merüljenek feledésbe. Ő egy hihetetlenül pozitív kisugárzású szereplő, aki a hosszú évek során összegyűjtögetett bölcsességet és tapasztalatot osztja meg Anne -ékkel. Ám személyes kedvencem - és egyben a legerőteljesebb mellékszereplő - Miss Cornelia volt, aki inkább személyiségével csempész egy kis fűszert a lapok közé. Róla ugyanis tudni kell, hogy erősen nősoviniszta, így Anne -nel meglehetősen furcsa (és vicces) párost alkotnak a közös jelenetekben.(SPOILER: egy dologgal nem voltam maradéktalanul elégedett, méghozzá azzal, hogy Miss Cornelia a regény végén végül férjhez megy, ami szerintem erőteljesen szembemegy azzal a képpel, amit Montgomery a regény során felépített előttünk. Miss Cornelia -nak szerintem nem a házasságban kellett volna megtalálnia a boldogságot, hanem valami másban... ez így eléggé kilógott SPOILER VÉGE)

Nagy sóhajtozások közepette olvastam el végül az utolsó sorokat is, és tisztára letargiába estem, hogy nincs tovább. Bár vigasztal a tudat, hogy még három kötet a polcomon vár elolvasásra, s ha azokkal is végzek, akkor bármikor elölről kezdhetem. Azt hiszem, immár lassan hivatalossá válik, hogy számomra ez a sorozat amolyan végtelen történet lesz. Hiszen olyan jól esik rokonlelkek között lenni.

L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
Anne's House of Dreams
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 278
Eredeti ár:  2299 Ft

Rém hangosan és irtó közel

Pár napja fejeztem be ezt a könyvet, és ahogy olvasás közben, úgy most is nehéz rátalálnom a megfelelő szavakra. Mintha csak bennakadtak volna valahol, valahol félúton, és csak kavarognának és kavarognának bennem, majd összeállnának egy tömény masszává valahol a torkomban, s aztán megint szétrobbannának millió és millió darabokra. Szerintem azért van ez, mert sokszor fájdalmasan igaznak éreztem, és annyi minden apró és nagy igazság benne volt ebben az alig négyszáz oldalban, hogy az szinte elképzelhetetlen. Bevallom, sokszor meg is könnyeztem a lapokat.

Bár sok csodálatos értékelést olvastam Foer regényéről, valahogy mégsem keltette fel a kíváncsiságom nagyon-nagyon sokáig, hogy igazából miért nem, nem tudom rá a magyarázatot. Nem tudtam semmit sem a történetről, nem olvastam a fülszöveget, de aztán az egyik könyvtári bóklászásom során valahogy mégis rákerült a kupacnyi könyv tetejére, amivel óvatosan egyensúlyoztam a kölcsönző pult felé.

Néhány hétig csak heverészett a polcomon, amolyan igazi lustaság módjára, néha felkaptam, kinyitottam, elolvastam az első sort, visszatettem - és ez megismétlődött még vagy négyszer. Aztán egy este úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk, így már nem is tartottam magam vissza: hagytam, hadd sodorjanak Oscar gondolatai, amik már fél oldal után megfogtak. Oscar, az elbeszélő ugyanis rendkívüli fantáziával van megáldva, folyton olyan találmányokon agyalgat, amik megkönnyíthetik az emberek életét. De nem ám olyan találmányok ezek, amiket megszokhattunk: ezek sokkal inkább az érzéseikhez vagy a lélekhez köthetők. Például az érzésekkel rezonáló bőrszín: mert hát alapjáraton olyan egyszerűnek tűnik a dolog, hogy most pontosan mit és hogyan is érzünk. De ha jobban belegondolunk, ez a legtöbb esetben nem igaz: sokszor annyira elbizonytalanodunk magunkban, hogy azt se tudjuk eldönteni, hogy vajon boldogok vagyunk-e vagy inkább szomorúak. Vagy esetleg mindkettő egyszerre? Bevallom, én elég gyakran szoktam így lenni, és bizton állíthatom hogy ennél idegesítőbb és zavaróbb dolog nincs a világon. Szóval, én nagyon örülnék neki - minden ebből fakadó kellemetlenség ellenére - , ha amikor boldog lennék, akkor zöld színű lenne a bőröm, amikor pedig mondjuk szomorú lennék akkor kékké változna. Elég lenne csak egy pillantást vetnem a kezemre, és máris tudnám hogy érzem magam.

Szóval, Oscar - véleményem szerint - egy zseniális feltaláló, aki emellett még ékszertervezőnek, ékszerkészítőnek, amatőr entomológusnak, frankománnak, vegának, origamistának, pacifistának, dobosnak, amatőr csillagásznak, számítógép-tanácsadónak, amatőr régésznek, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtőjének vallja magát kilencéves létére. Legalábbis ez áll a névjegykártyáján. Ez a hihetetlenül okos és elképesztő fantáziával megáldott kisfiú 2011. szeptember 11-én a World Trade Center összeomlásakor elvesztette rajongva szeretett édesapját, s attól fogva minden megváltozott. Nem maradt más, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, illetve egy boríték, benne egy kulccsal, s a borítékon csupán egyetlen szó áll: Black. Vajon mit nyithat a kulcs? S ki lehet az a Black? S milyen kapcsolatban van mindez az édesapjával? Oscar tudja, hogy nem tehet mást, mint nyakába veszi New Yorkot, hogy felkutassa az összes Black vezetéknevű embert, hátha tud valaki segíteni neki az ügyben. Ez 216 lakáscímet jelent, így Oscar elkövetkezendő hétvégéi igencsak mozgalmasan fognak telni.

Tudjátok, talán nem is az a tény volt ebben a könyvben a legszomorúbb, hogy Oscar elvesztette az édesapját, és végig kellett nézni azt, ahogy Oscar családja  megpróbálja elviselni ezt a borzalmas űrt - persze, ez is szörnyű -, de ami a legjobban megviselt ebben a könyvben, hogy itt minden szereplő, beleértve azt a rengeteg Black vezetéknevű embert is, eszméletlenül magányos - s nem szeptember 11. -e miatt. Mintha mindenki úgy robognak végig az életen, hogy közben iszonyatos hiányt érez: szétszakadt családok, elvált szerelmespárok, elvesztegetett lehetőségek, elfelejtett álmok kozmikus hálója kavarog a Nagy Alma utcái felett, ahol senki sem boldog. Csak volt valaha. Vagy talán még valaha sem. Szinte sikoltottak a betűk a könyv lapjairól, akárhányszor kinyitottam - rém hangosan és irtó közel, hiszen sokszor bennem is visszahangzott, mert néha annyira igaznak éreztem.

Az időnek, és magának az életnek a mulandóságával persze mindenki tisztában van, én is természetesen, de most szinte arcul csapott ez a dolog. Hogy minden elmúlhat, hogy mindenki, akit csak ismerek, örökre elmehet, s sose fogom tudni melyik lesz az utolsó találkozás... 

"Gondolom szükségtelen elmondanom neked, hogy a világegyetem nagy része sötét anyagból áll. A törékeny egyensúly azokon a dolgokon áll vagy bukik, amelyeket soha nem leszünk képesek meglátni, meghallani, megszagolni, megízlelni és megérinteni. Maga az élet ezeken múlik. Mi valós? Mi nem valós? Talán nem is ezek a helyesen feltett kérdések. Mitől függ az élet?"

Ami különösen tetszett ebben a regényben, hogy a szöveg abszolút tisztában volt szöveg mivoltával: újságcikkek, aláhúzások, rajzok, kiemelések, füzetlapokba írott sorok mind-mind a szöveg részét képezték, és ezzel olyan pluszt adott az olvasmányélményhez, amit korábban előtte még nem tapasztaltam. Nem is tudom, mit mondhatnék még. Örülök, hogy ráakadtam és elolvastam, hiszen tényleg egy élmény volt, de újraolvasni nem mostanában fogom. Szerettem, hogy olyan érzéseket, gondolatokat fogalmaz meg Foer, amelyek olyan szempontból univerzálisak, hogy nem csupán azokat képes megszólítani, akik elvesztették szerettüket a New York-i terrortámadás idején. Tényleg nagyon mai regény ez, s nagyon is aktuális, hiszen korunk egyik jelensége, az elidegenedés is megjelenik a sorok között. Vajon mennyi értékes beszélgetésről mondunk le azzal, hogy kizárjuk magunkból a körülöttünk levőket? És vajon mennyit jelent a "szeretlek" szó? Mennyi időt vesztegetünk el az életünkből látszólag fontos, de egyébként jelentéktelen dolgokra?

Persze, azért nem minden gondolatával értettem egyet, voltak dolgok, amiket én másképp láttam/látok, másképp tapasztaltam, és szerintem nem is ennyire elkeserítő a helyzet - vagyis maga az élet - ahogy lefestette néhány helyen. Sokszor annak tűnik, az igaz, de ha engem kérdeztek, én amondó vagyok, hogy a felhők felett folyton süt a nap, s egyszer az ég is kitisztul. Egyszerűen muszáj így lennie. Muszáj ebben hinni.

Jonathan Safrar Froer: Rém hangosan és irtó közel
Eredeti cím: Extremly Loud and Incredibly Close
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 388
Eredeti ár: 2999 Ft

Gondolatok az értelmezésről

- avagy: ennél fantáziátlanabb címet azt hiszem ki se találhattam volna. Különben a bejegyzés se valami izgi... én szóltam! -

Az értelmezés képessége minden emberben benne van, nem szükséges hozzá bebiflázni Paul de Man vagy Roland Barthes elméleteit, hogy ennek a tudásnak a birtokában legyünk, hiszen például amikor kijelentjük, hogy tetszik-e számunkra egy könyv avagy sem, már azzal is tulajdonképpen értelmezünk. Néha tudattalannak, sőt teljesen természetesnek tűnik a dolog, néha talán észre sem vesszük, mikor csak úgy sodor magával a történet. De vannak olyan esetek is, amikor a könyvben talált gondolatmorzsákat tovább kelesztjük magunkban: kiegészítjük, és eközben nagy egyetértéssel bólogatunk, máskor pedig éppen ellentmondunk. Amikor éppen nem vagyok mentálisan leterhelt állapotban, akkor számomra az ilyen esetek a legérdekesebbek és legizgalmasabbak. Szeretek a könyvekkel beszélgetni.

Kép forrása: http://www.culturareviu.com/

Az értelmezés tehát benne rejlik az egyszerű tetszett/nem tetszett kijelentésekben - még akkor is, ha pontosan megindokolni nem is tudjuk - , de a tovább kelesztett gondolatmorzsákban is ott rejlik, amikor a szövegen túli tartományokhoz érkezünk, amikor láthatatlan tintával felvéssük a sorok közé a saját gondolatainkat is vagy azokat az asszociációkat, amiket a szöveg keltett bennünk. Lehetnek ezek igen távoliak is: eszedbe juthat egy kedves emlék vagy egy olyan gondolat is, ami ki tudja, hol bújt eddig meg benned. A lényeg, hogy ezáltal minden olvasás egyedivé válik. Ha odaadnám húsz ember kezébe teszem azt a Ne bántsátok a feketerigót!, és tegyük fel, hogy a fentebb említett láthatatlan tinta kirajzolódna a sorok között, akkor bizony mind egytől egyig különbözne egymástól. Mindegyik annyira sajátságos lenne, akárcsak az olvasóik. Sőt, ha a regényt ráadásul évek eltelte után újraolvastatnánk ezzel a húsz emberrel, akkor újabb húsz egyedi Ne bántsátok a feketerigót! szöveg keletkezne. Hiszen az értelmezés, a szöveghez való viszonyulás nem csupán személyenként különbözik, hanem a személyeken belül is.

Vannak olyan alkalmak is, amikor ezek a sorok közé, láthatatlan tintával írt értelmezéseink kicsit más mechanizmusúak, mint az asszociációk, vagy az ott olvasható gondolatok továbbgondolásai. Néha van olyan is, hogy a szövegben levő bizonyos elemeket teljesen öntudatlanul elkezdjük szimbólumokként értelmezni, és ez... egyszerűen leírhatatlan élmény! Mintha egy teljesen új könyv nyílna meg előtted, egy olyan több síkon futó történet, ami semmihez sem hasonlítható: mintha az előtted heverő sorok között megbúvó történet még egy és még egy meg még egy másik folyamatosan futó történetet is rejtene. S az a vicc, tudjátok, hogy nem kell ehhez a magas irodalom elefántcsonttornyát döngetnünk, véleményem szerint a populáris irodalom bármelyik - ismétlem: bármelyik - könyve kiválthatja ezt az emberben. (persze, ezt már említettem, hogy nem hiszek az irodalom bipoláris felosztásában, szerintem nincs szépirodalom meg ponyva, de most efelett mégis szemet hunyok,  mert így sokkal egyszerűbb levezetni a dolgokat) Nem mindenkiben, és nem feltétlen ugyanaz a könyv fogja kiváltani, hiszen ez is annyira, de annyira személy függő, akárcsak a gondolkodás.

S általában az ilyen értelmezések hallatán szokott elhangzani az általam mélységesen utált mondat: "Nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat, amik nincsenek is" - de hát nem erről szól az olvasás? Vagy az egész életünk? Nem tesszük bele minden általunk látott, hallott, olvasott dologba egy kicsit magunkat is? Ha végigmegy két ember egy utcán egymás mellett, és az utca végén valaki megkérdezi tőlük, hogy milyen volt a séta, miket láttak, szerintetek mindketten ugyanazt fogják mondani? Lehet az egyik úgy válaszol, hogy tele volt az utca romos házakkal, az öregek kint ücsörögtek az utcán és kedélyesen elcseverésztek egymással. S ha a másik ember azt mondja, hogy a sétája során végig azon gondolkodott, hogy ez pár évvel ezelőtt milyen gyönyörű környék volt vagy éppen lehetett volna, akkor ő most belemagyaráz? Akkor neki nem is kéne végigsétálnia az utcán?

Vagy hogy egy kicsit olvasás közelibb példát hozzak: ha én a Manderley-ház asszonya című regényt úgy olvastam, hogy Rebecca helyszínei (a sárga tipp-topp dolgozószoba, a vérvörös, szexualitástól túlfűtött hálószoba és a romos, nyers tengerparti ház) Rebecca személyiségének egy-egy oldalát jelképezik, akkor sütögessem máshol a homokpogácsámat egészen addig, amíg meg nem értem, hogy de hát azok csak egyszerű szobák és pont? Nem, félre ne értsetek: nem akkor vagyok felháborodva, ha mondjuk valaki ezeket csak egyszerű szobáknak látja. Azért fakadok ki, mert a bekezdés elején szereplő bizonyos mondat, miszerint: "nem kéne belemagyarázni olyan  dolgokat, amik nincsenek is", mintha gúzsba kötné az egyéni olvasást. Mintha ez a kijelentés arról szólna, hogy mindenkinek ugyanúgy kell látnia a dolgokat. És én az ilyesmitől irtózom.

És ehhez szorosan kapcsolódik a második, számomra mélységesen utált mondat: "szerintem az író/írónő sem azt gondolta, hogy..." vagy "az író biztos azt gondolta ekkor, hogy..." - mert hogy én magasról teszek rá, mit gondolt az az író, akinek a neve fel van tüntetve a borítón. Az író ugyanis írt egy szöveget, és amikor az az olvasó emberek kezébe kerül, elkezd önálló életet élni. És itt jön a képbe az, amiről korábban beszéltem: a húsz, negyven, hatvan, sokféle Ne bántsátok a feketerigót!, aminek a sorai közé az olvasók láthatatlan tintával írják fel az olvasás során eszükbe jutott gondolataikat, amik nem csupán személyenként, hanem személyeken belül is különböznek egymástól. Nem véletlen használtam ezt a metaforát: hiszen akárhányszor kezünkbe veszünk egy könyvet, nem csupán olvasók vagyunk, hanem írók is. Egy univerzális alapanyagból, ami végtelen számú értelmezéslehetőséget rejt magában,  megalkotjuk a mi egyéni könyvünket(könyveinket), ami egyszeri és megismételhetetlen, és ami csak és kizárólag a miénk.

S ez, hogy törekedjünk magunkévá tenni, hogy mit is gondolt az író, egyszerűen nevetséges, és ráadásul lehetetlen is, s ráadásul ez a fajta elvárás is egy ugyanolyan készre gyártott gondolkodást vár el, mint a "nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat..." - kezdetű mondat. Gondoljunk csak bele: mi lenne ha mindenki így olvasna? Egyszerűen nem lenne az egésznek értelme. Elég lenne csupán valami idióta gimis irodalom tankönyvszerű valamit gyorsan átfutnunk, hogy mit is kéne az adott könyvről gondolnunk, miket kéne belelátnunk vagy éppen nem, és csókolom. Mindenkinek tetszene minden, és mindenki azt gondolná, amit az író gondolt írás közben.

Szerintem hamar megutálnám az olvasást.

Azért koptattam most a billentyűzetet, mert a múlt héten egyik netes böngészésem során belefutottam egy cikkbe (amit most azért nem linkelek be, mert igazából az csak egy kiindulópont volt ehhez a poszthoz, nem pedig a konkrét tárgy.), ami szerintem egy elég izgalmas lehetséges (ismétlem: lehetséges) értelmezést kezdett el boncolgatni az egyik kultusz könyvsorozattal kapcsolatban - bár, ahogy az várható volt, éppen csak a felszínt kapargatta, nem támasztott alá semmit sem, és eléggé bulvárosan is tálalták, de maga az értelmezés szerintem érdekes, én is felhoztam egy mondat erejéig anno az egyik posztomban - , és miután elolvastam a hozzászólásokat, ledöbbentem. A két, általam mélységesen megvetett mondat szinte minden elképzelhető lehetséges variációban elhangzott, s mindez olvasó emberek szájából. meg persze voltak ott személyeskedések a cikkíró személyével kapcsolatban is, de ez már csak sárdobálás, szóval erre inkább nem térnék ki Komolyan, ültem a gép előtt, és tátottam a számat. És megismétlem még egyszer: félre ne értsetek, nem az döbbentett le, hogy nem értenek vele egyet (én se tudok magamévá tenni minden értelmezést. Vagy bármit), leginkább az "érvelés" módja miatt esett le az állam. Félóra elteltével végül arra jutottam magamban, hogy valójában milyen érdekesek is ezek a reakciók, hiszen szerintem ezek azt is bizonyítják, hogy egy kultuszkönyv mainstream értelmezésével szembemenni, sokak szerint egyet jelent a szentségtöréssel. Miközben becsuktam a böngészőt, arra gondoltam, hogy bármennyire is utáltuk a gimis irodalomórákat anno, amikor be kellett biflázni a dolgokat, hogy "mit gondolt a költő", ez az évek múltával is mélyen megmaradt néhány emberben, és mikor egy könyv értelmezéséről gondolkodnak - utólag és tudatosan - véleményem szerint ezek miatt a berögzült értelmezési szokások miatt utasítják zsigerből kispadra ezeket a variációkat. Néha elgondolkodom, hogy vajon az iskolás irodalomórák vajon több kárt csinálnak-e ilyen szempontból, mint hasznot. (minden bántási szándék nélkül mondom, és tisztelet persze, a kivételnek).

Vagy az is lehet, hogy csak simán nem kéne belelátnom valamibe olyan dolgokat, amik nincsenek is, és különben is, menjek inkább követ törni, mert láthatóan túl sok a szabadidőm.

Egyebek

Az utóbbi két hétben kicsit elszaladt velem a ló könyvbeszerzések terén, de mondhatnám azt is, hogy mindegyikre igen komoly indokaim voltak. Némelyik ki-hagy-ha-tat-lan ajánlat volt - ahogy az könyvmolykörökben lenni szokott - , de voltak köztük "hát mert miért ne"-típusúak is. Bár most hogy belegondolok, annyira nem is sok ez, hiszen megfogadtam magamnak, hogy legközelebb majd csak december környékén vagyok hajlandó megint könyvet venni - mert közben gyötör a bűntudat az olvasatlan könyveim hegyére gondolva, a kivett könyvtáriakról meg ne is beszéljünk - , szóval végül is nem gáz ez, csak régen vettem már magamnak ennyi könyvet. Főleg ennyit. S mindezt két hét leforgása alatt.
Hát lássuk csak mik landoltak mostanában a kosaramban:

Catheryne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan 
(ezzel kezdődött az egész... Éppen arra gondoltam, hogy milyen régen vettem már könyvet magamnak (június óta nem), ezt az egyet igazán megérdemlem, így boldogan mentem fel a Bookline oldalára és szinte euforikus boldogsággal kattintottam a "megveszem"-gombra. )

Lakatos István: Dobozváros
(ezt igazából nem is én vettem, hanem a párom. Mintegy kárpótlásul a külön töltött két napért, amíg ő konferenciálódni volt fényes fővárosunkban és sok okos dolgot tanult. )

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei
(már régóta vágytam erre a könyvre, mert eddig csak csupa jót hallottam róla, és ha jól emlékszem ilweran egyik kedvence. Aztán ahogy éppen bogarásztam az antikvarium.hu oldalát, szembejött velem az a gyönyörű Magyar Könyvklubos kiadás. Csak nem hagyhattam ott, kérem szépen. Bár aztán napokig forgolódtam miatta, hogy lehet elég lett volna a kissé szerényebb kinézetű korábbi kiadást megrendelni feleannyiért...)

Virginia Woolf: A pille halála
(Hú, ezt még május környékén jegyeztettem elő magamnak, mikor a Flush és a Saját szoba után nekibátorodtam Woolf írásainak, és hát mit ad Isten, naná, hogy ilyenkor jött az e-mail, amikor már három könyvvásárláson is túl voltam. Mindenesetre nagyon megörültem neki, rohantam is az antikváriumos átvevőhelyre, hogy megvegyem, ahonnan pont előző nap távoztam a Beauvoir könyvvel... Hazafelé úton beleolvasgattam, és jaj annyiranagyonimádnifogom -könyv. Lehet nem sokára el is kezdem.)

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
(Ezzel is régóta szemeztem ám, bár kicsit tartottam tőle, mert a cirkuszosdi valahogy nem az én világom. Mindig csak kerülgettem, olvastam belőle idézeteket, ha könyvesboltban jártunk olykor belelapozgattam, de igazából csak a "majd egyszer"-kategóriába soroltam mindig is. Ebben az ára is nagy szerepet játszott... aztán még aznap, mikor elvittem a Woolf könyvet az antikból, este elmentünk bevásárolni a vacsihoz a közeli T betűs hipermarketbe, és gondoltam, míg párom hősies bátorságáról tanúbizonyságot téve átgázol a borzalmasan hatalmas és kibírhatatlan szombat esti embertömegen, hogy kosarat szerezzen, addig én bekukucskálok a könyvesrészlegre. És akkor megláttam, hogy ezt a könyvet bizony leakciózták 50%-ra... a többit gondolom, sejthetitek.)

Hát így állunk. Mindenesetre egyiket sem bántam meg, mindegyik beszerzése óriási endorfin tartalékokat szabadított fel bennem. Azt hiszem hiába fogtam vissza magam az utóbbi időkben, még mindig könyvvásárlás-függő vagyok. Az olvasással haladgatok, haladgatok: már elolvastam A méhek titkos életét, amit a könyvtár segítségével sikerült megszereznem, és  - ahogy az sejthető volt azok számára, akik ismerik a könyves ízlésemet - nagyon tetszett. Egyszer csak lesz belőle poszt is - bár mostanában könyves beszámolókat írni a legkevesebb kedvem van. Vissza kéne szoknom arra, hogy frissiben megírjam a bejegyzéseket, mert minél később kerülök oda, hogy leírjam, annál kevésbé jönnek a gondolatok. Ej, ördögi kör ez.

És most nálam érezhetően beköszöntött az ősz, ami annyit jelent, hogy 1. megpróbálok minél több időt a szabadban tölteni 2. kóros film - és sorozatmániában szenvedek jelenleg, most jön a felhördülős rész  így a könyvek most a harmadik helyre szorultak (magyarán: esténként akkor olvasok, amikor már túl fáradt vagyok egy egész film vagy sorozatrész megnézéséhez... gondolhatjátok, hogy hasítok. Bár ez a bejegyzések számából érezhető.) . Szóval, a 2. pontot majd lehet hasznosítani fogom a blogon (ha már újévi ígéretként megfogadtam anno, hogy írni fogok néhány adaptációról), és szentelek nekik egy-egy bejegyzést. Bár előre leszögezem, filmnézésben totál amatőr vagyok, vannak olyan esetek, amikor simán beveszem a hatásvadász elemeket... szóval, abszolút amatőr, de lelkes szösszenetek lesznek ezek, és ki tudja, lehet ha az írás miatt jobban odafigyelek a filmekre, még a végén kicsit megtanulok filmet nézni.
De az is lehet, hogy mindez lustaság miatt elmarad. Már megint.

Ház kecskével

Az utóbbi két napot egy beszélő kecske, egy tisztaságmániás mosómedve és számos ugrándozó, szófogadatlan vízimanó társaságában töltöttem - a teaszürcsölgetés most elmaradt (elvégre mégsem Mansfieldben voltam), viszont kortyolgattam helyette kakaót, aztán emelővel eltávolítottam a vízfelszínt egy tó fenekéről és más hasonló csudamókás dolgokkal foglalatoskodtam, miközben rengeteget kacagtam. Mert hát no... meg kell mondanom, hogy elég muris volt ez a kalandozás.

Mindezt az élményt Lakatos Istvánnak köszönhetem, aki nem átallott egy elképzelhetetlenül fantasztikus meseregényt írni. Jó, jó: tudom, hogy ez most egy elég légből kapott meg túlzó kijelentésnek hangzik - főleg így a beszámolóm elején - , de az elalvás előtt megivott kakaómra esküszöm, hogy ez biza' tényleg így van. Humoros, hihetetlenül fantáziadús és minden (de tényleg minden, de minden, ami csak egy regényhez kell) flottul a helyén van benne.

Egy Zalán ó, ez a név! Imádom! nevezetű kisfiú otthonának ajtaján egyszer csak egy öregember kopogtat, aki Széklábként mutatkozik be, és azt mondja, hogy a kisfiú szülei már nem valódiak. Kicserélték őket. Kissé meghökkentő kijelentésének alátámasztásául kinyitja az anyuka hátán levő szelepet, és kiereszt belőle egy kis levegőt. A tett elég meggyőzőnek bizonyul, így Zalán útra kel Székláb társaságában, hogy megtalálja igazi szüleit, akik a szörnyű Dobozvárosban raboskodnak. S ezzel kezdetét veszi a nagy kaland. Ennél többet nem akarok elárulni a regény cselekményéről, mert úgyse tudnám hűen visszaadni (persze, nem mintha ez a feladatom lenne, csak mondom)  meg higgyétek el, ezt el kell olvasni! (meg végül is ott van a fülszöveg is...)

A könyv már az első fejezetnél levett a lábamól, s csodálatom ezután csak fokozódott: jó volt beleburkolózni ebbe a hihetetlenül eredeti és csodálatos fantáziavilágba, amit tényleg egy eddigi olvasmányomhoz se tudtam hasonlítani. De folyton az volt, hogy minden fejezetnél többször is megálltam, és felkiáltottam, hogy "ez mekkora ötlet!... meg ez is. Ó, na meg ez!" - a vasúti kocsin robogó ház vagy a fazékból nyíló szoba után nem hittem, hogy lehet még fokozni ezt a fajta ötletességet... ó, pedig de mennyire lehet még! Kész: már csak emiatt is fülig beleszerelmesedtem volna a regénybe.

De a Dobozváros ennél még többet is tartogat: a szövege abszolút igényes, tele van sajátságos szóalkotásokkal, hasonlatokkal és néhány ízlelgetni való nyelvjárási kifejezéssel, rigmussal, de ez mind nem megy a könnyen olvashatóság rovására (hiszen ugye mégis egy elsősorban gyerekeknek íródott regényről beszélünk, szóval ennek is fontos szempontnak kell lennie). Lakatos pont annyira teszi különlegessé a stílusát, amennyi pont elég ahhoz, hogy a regény szöveg mivolta is látható, érezhető, ízlelhető legyen, s ne nyomja el azt a cselekmény. A cselekmény és a stílus dominanciája szinte egyenlő: nem egy szövegnek álcázott rajzfilmet olvasunk, hanem valóban egy ifjúsági regényt. Méghozzá magyart - mert hát ez is abszolút érződik, de tényleg. Nem csupán az eme bekezdés elején említett dolgok miatt, hanem maga a világ és az abba beépített népmesei elemek is azt az érzést erősítik: hogy ez valami nagyon hazai. Nem erőltetetten, nem pózőrködve, hanem olyan jóleső természetességgel, hogy egyszerűen elvarázsolt. Erre nincs jobb szó.

A regény humora is eszméletlen igen, én is érzem, hogy túl sok a szuperlativusz, de képtelen vagyok másként beszélni róla : ott van a könyv stílusában, a karakterekben (váh, a kecskét úúgy imádtam!), és magában a narrátorban is, aki folyton reflektál a megfelelő pillanatban a könyves/filmes klisékre (az ilyen típusú narrátorokat pedig mindig szeretem olvasni) - és ez a humor is egyébként annyira jellegzetes és egyedi, és annyira az én szájízem szerint való, hogy képtelen voltam hangos kacarászás nélkül olvasni bizonyos részeket.

Ám legyen bármennyire is jó dolog a vicceskedés, mit ér egy gyerekkönyv mondanivaló nélkül? Ha engem kérdeztek, szerintem nem sokat. A felnőtteknek szóló olvasmányokon az ilyesmit nem szoktam számon kérni, mert ott már alapvetően más funkciókat tölt be a könyv, de egy bizonyos életkorig szerintem igenis fontos, hogy a könyv közvetítsen valamit a célközönsége számára. Legyen szó akár a bilire szoktatásról, az új kistestvér érkezésének elfogadásáról, az iskolai (esetleg társadalmi) beilleszkedésről, az erőszakról, vagy csak olyan látszólag egyszerű témákról mint a barátság vagy a szerelem. (megj.: s mint tudjuk, ez utóbbi a mai divatos ifjúsági regények kedvelt témája). Lakatos István regénye ebből a szempontból is domborít. Sok még felnőtt szemmel is komoly témát kezd el forszírozni lapjain az ifjabbak számára emészthető formában, de fontos megjegyezni azt is, hogy nem lebutítva. Szóba kerül itt az urbanizáció problémája, s ennek hatása a társadalomra, a napjainkban rohamléptékre felgyorsult technikai fejlődés, a környezetszennyezés, de kevésbé globális, inkább személyközeli gondolatok is helyet kapnak, mint például a gyerekkor mulandósága vagy a családi összetartás. Eme megdöbbentő felsorolás alapján akár arra a következtetésre is juthattok magatokban, hogy kicsit sokat akar markolni a regény, nemde? Hát elárulom, nemcsak akar, hanem markol is. Ezt mind simán elbírja a hátán: ügyesen vezeti rá az olvasóit, hogy feltegyék magukban ezeket a kérdéseket, akik talán ennek köszönhetően kicsit kritikusabban állnak majd mostani világunkhoz.

Nekem kedvenc lett. Abszolúte. (ha esetleg ez még kérdéses lett volna számotokra) Külön köszönet illeti ezért a Zuramat, aki mivel két napig távol volt tőlem egy fődobozvárosi konferencián, ezért mintegy kárpótlásul, meg csak úgy mert vagyok ezzel a könyvvel ajándékozott meg.

Mellékhatások: S ez a könyv az oka annak, hogy nem tudtam időre befejezni a Monte Cristot... még igazából mindig annyira bennem él a történet, hogy most momentán pár napig más regényhez sincs kedvem

Lakatos István: Dobozváros
Illusztrálta: Lakatos István
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 313
Eredeti ár: 2990 Ft

Az őszi terveimről

A minap rájöttem, hogy már bizony ősz van, s szépen lassan búcsúzik az a tikkasztóan meleg, olykor zavaróan napsütéses nyár. Lelkendezésem nem ismer határokat jelenleg (és erre Amadea csodálatos képes posztja még rátett egy lapáttal),  bár hamar jött a felismerés, hogy bizony egy csomó olyan könyv kimaradt, amit nyárra terveztem be magamnak, amolyan a nagy-melegben-jó-lesz-olvasni-majd, illetve ez-egy-tradícionális-nyári-olvasmány felkiáltással. De ember tervez... ugye.  Hát kérem szépen így maradhatott ki ismét A Gyűrűk Ura (szégyen!), meg a Tövismadarak, a Shakespeare komédiákról meg ne is beszéljünk. Abszolúte felfoghatatlan így utólag, hogy hova repült el az a folyton vánszorgó idő.

De nem én lennék, ha eme láthatóan sikertelen olvasási tervek után - mintegy figyelmen kívül hagyva csúfos bukásomat - , nem gyártanék ismét egy listát a mentális jegyzetfüzetemben arról, hogy kik lesznek az őszi áldozataim. Mármint olvasásügyileg. Mert én mindig elképzelem ilyenkor, hogy hamarosan micsoda cudar idő lesz odakinn, mikor minden hajnalban leszáll a sűrű szövésű köd, meg csípi az orrom a hideg levegő miközben beleszimatolok, és érzem a kihűlő kemencék szélhordta illatát, vagy majd mikor délutánonként álmosító eső hull, ami elmossa a nyár utolsó nyomait is, akkor én mindig úgy vizualizálom magam, hogy benn ülök a meleg nappalinkban, magam köré csavarom a rénszarvasos takarómat (nem fintorogni! Nagyon is aranyos meg puha takaró az), és egy könyv világába merülök épp'. Hát, kérem szépen így megy ez.
Ilyenkor mindig valami olyan olvasmányt képzelek el magamnak, ami a hűvös, esős Angolföldön játszódik, esetleg netalán a vidéki élet szépségeit ecseteli (mert ilyen időben én mindig kivágyom a szabadba) , ah... vagy csak úgy simán maga az ősz az uralkodó évszak benne, annak minden pacsmagosságával együtt. De ha mindez egyesül egy könyvben, akkor az mérhetetlen örömmel tölt el.  

No, hát ekképp jött össze az alábbi stóc (vizuális szemléltetés alant)
Kazuo Ishiguro: A Napok romjai
Virginia Woolf: Az évek
L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
James Herriot: Minden élő az ég alatt
Paula McKlain: A párizsi feleség
Syrie James: Jane Austen naplója

Mindezen kívül jelentem, haladok a Monte Cristo grófjával rendületlenül, bár sajna nagyon úgy néz ki, hogy a programjaim egyre inkább sűrűsödnek, ráadásként érzem azt is, hogy hamarosan megszáll a sorozat-és filmmániám, ami ez idő tájt szokott rajtam még a szokásosnál is jobban elhatalmasodni, de továbbra is optimista vagyok (pontosabban:  nem mozgok a realitás talaján), és hiszem, hogy menni fog ez határidőre. De erről majd később, amikor eljön ennek is az ideje.

Addig is jó őszölést mindenkinek!

u.i.: alig várom már hogy préselhessek sárga meg bordó meg barna faleveleket! Ugye ti is?

Vidéki üzletember tisztességes nőt keres

Ezt a könyvet még a nyáron pillantottam meg a könyvtár egyik polcán, s ahogy elolvastam a borítón a feliratot, miszerint egy "Vidéki üzletember tisztességes nőt keres házasság céljából", úgy gondoltam minden bizonnyal egy izgalmas történet bújhat meg a lapok között. El is határoztam, hogy a fülszöveget direkt nem olvasom el, hadd legyen az egész meglepetés. Miközben hazasétáltam egy hatalmas stócnyi könyvet egyensúlyozva a két karomban, próbáltam szabadjára engedni azt a szegényes fantáziámat, és azon agyaltam, hogy vajon milyen történetről is szólhat Robert Goolwick könyve. Magamban arra jutottam, hogy valami Ida regényéhez hasonló sztori lehet, de aztán ahogy elkezdtem olvasni úgy kb. a harmadik fejezet környékén rájöttem, hogy nem igazán erről van szó.

1907 -et írunk, és egy Isten háta mögötti hóval vastagon borított vasútállomáson kezdődik a történetünk. Ralph Truitt, a gazdag vidéki üzletember reménykedve várja, hogy végre befusson a vonat, és megpillanthassa jövendőbelijét, aki az általa feladott hirdetésre jelentkezett. Ralph Truitt már évtizedek óta magányosan tengeti napjait Wisconsinban, ott ahol az elképesztő hideg és sötétség őrületbe kergeti a város lakóit.
Catherine Land a vonaton ülve robog végcélja felé az ismeretlenségből. Ahogy Ralph Truittnak, úgy neki is gyakorlatiak az indítékai, ám szándékai már korántsem tisztességesek. A hölgynek ugyanis egy arzénes fiola lapul a zsebében...

Szeretem a kezdéseket. Ha engem kérdeztek, szerintem egy könyv első fejezete sok mindenről árulkodik. Érdekes figyelni, hogy ki hogy kezd meg egy történetet, hogyan helyezi el az alapköveket a nagy ismeretlenség közepén... A kezdések számomra nagyon fontosak. Goolrick pedig igazán jól indult: ha nem időzött volna el feleslegesen bizonyos számomra érdektelen dolgoknál, biz' Isten beválogattam volna a kedvenc kezdéseim listájába. De sajnos azt kell mondanom, amilyen jó volt az első két fejezet, a többi rész.... nos, számomra igazán mélyrepülés volt.

Szerintem ha tartotta volna azt a színvonalat, és nem lendült volna át egy Romana-füzethez illő erotikázásba, akkor egy kellemes kis szórakoztató olvasmány lett volna. Igazából úgy éreztem, hogy Goolrick szinte élvezkedve dagonyázik az erotikus fantáziálgatások több oldalakon keresztül tartó leírásában, s mindezt  - mondanom se kell - totálisan öncélúan. Jó volt az alaptörténet, nem lett volna szükség ilyesmikkel "feldobni". Sőt, a gótikus regényekre emlékeztető jellegzetességek már önmagukban bőven elegek lettek volna. De vessetek nyugodtan a mókusok elé, ha nem értetek velem egyet.

Lehettek volna érdekes karakterek, érdekes élettörténetekkel, benne volt a potenciál, de végül mindenki a saját szexuális vágyálmában hemperegve fetrengett az izzadságtól nedves lepedőn, jesszus. nem hiszem el, hogy leírtam miközben életük olyan fordulatokat vett, amelyeket bármely szappanoperahős megirigyelt volna.

Hát igazából ennyi. Nem is tudom mit mondjak. Egy picit csalódás volt ez nekem így utólag meggondolva - nem is az előzetes elvárásaim miatt, inkább a jó alaptörténet kissé félresiklott megvalósításáért. Mindenesetre azért voltak jó pillanatok, meg nem súrolta az olvashatatlanság határát. Sőt, egy kicsit félretéve a saját ízlésemet én azt mondom, hogy ez még a jobbfajta harlekinregények közé tartozik.

Robert Goolrick: Házasság céljából
Eredeti cím: The Reliable Wife
Fordította: Mallász Rita
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 2990 Ft

Bramare, azaz vágyakozni

Na, ez az a bejegyzés, amit még akkor kellett volna megírnom mielőtt elutazok Toszkánába. jaj, az az állandó lustaságom Mert  most az van, hogy abszolút összefolytak a saját benyomásaim és a szerzőé erről a vidékről. Oké, azt tudom, hogy tutira nem vettem ott nyaralót, és nem jártam hivatalokba hivatalososkodni, meg nem találkoztam mesteremberekkel és nem műveltem földet sem vagy ilyesmi...


De ezt Frances Mayes mind megtette- mindezt azért, mert Itália már az első pillanattól fogva elbűvölte, és elhatározta, hogy vesz ott egy nyaralót, mert megteheti. Persze, aztán kiderül, hogy ezen a csodálatos helyen már nem olyan egyszerű az élet, ha az ember nem csupán egy átutazó turista. De azért bevallom, valahogy mégse tudtam sajnálni az írónőt, hiszen ha az ember bármiféle bosszantó vagy éppen megoldhatatlan probléma után le tud ülni a kertben illatozó hársfája alá, és az ott elhelyezett óriási ebédlőasztalon hamisíthatatlan olasz ételeket ehet, akkor szerintem nem létezhet olyan gond, ami miatt szomorkodni kéne.

Igazából ezt a könyvet használtam hangulatalapozónak, és meg kell mondjam, nálam abszolút működött: ahányszor csak kinyitottam, éreztem a toszkán napfény melegét és tényleg alig vártam, hogy végre indulhassak én is oda. Oké, nem egy alig-bírom-kivárni-a-végét típusú történet, sokkal inkább impressziók és útirajz keveréke. Szerintem Mayes nagyon jól át tudta adni az ottani emberek sajátosságait és Toszkána hangulatát - az itt (is) felcsipegetett morzsákkal indultam útnak, és egyáltalán nem csalódtam.

Mindemellett bevallom hősiesen azt is, hogy azért nem csupán mókáról és kacagásról szólt viszonyunk, akadtak köztünk problémák is. Így például eléggé feszegette a tűréshatáromat a rengeteg ismétlés, amikor ugyanazt, de tényleg ugyanazt elmondja vagy negyvenkétszer, és hát tök jó, tök jó - gondoltam mindig - de azért lendüljünk már ezen tovább. Mert tudom magamról, hogy feledékeny vagyok, no de azért ez mégis csak túlzás. Én amondó vagyok egy kicsi szerkesztői munka ebből a szempontból még ráfért volna a könyvre. A másik dolog meg a receptek elhelyezése. Pont a valaminek a közepén, ami igazából eszméletlenül megakasztotta az olvasást - szerény véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna, ha ezek a végére kerülnek. Már csak azért is, mert ha mondjuk teszem azt, ki akarom próbálni a recepteket - igen, ki fogom! - , akkor ne kelljen már ide-oda lapozgatnom, hanem csak sitty-sutty a végére, és kész. 

De mindezt leszámítva jól esett akkor a lelkemnek ez a könyv, és igazán élvezetes volt Toszkánában időzni Mayes társaságában, aki nyitott és hihetetlenül lelkes útitársnak bizonyult. Azt hiszem, ha eljön az idő, amikor menthetetlenül visszavágyom oda - és ez biztos hamarosan eljön - , akkor előveszem a folytatását. Kíváncsi vagyok.


Frances Mayes: Napsütötte Toszkána
Fordította: Sümegi Balázs
Eredeti cím: Under the Tuscan Sun
Kiadó: Tericum Kiadó
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3170

Ittlétünk a Földön

Nerudával kapcsolatos érdeklődésem először akkor kezdődött, amikor Allende Kísértetház című regényének elején megpillantottam egy részletet a Kérdések Könyvéből, ami hihetetlen módon magával ragadott végtelen egyszerűségével, ám eközben éreztem, hogy bizony erre a pár egyszerű kérdésre válaszolni már nem is olyan könnyű... Sőt. Az a pár sor végig ott zakatolt a fejemben a regény olvasása közben, s a mai napig is gyakran eszembe jut.

A költő neve feljegyzésre került a mentális jegyzetfüzetemben. Ám Andiamo versrovata nélkül, lehet, hogy még pár hónapig/évig váratott volna magára a verseskötet elolvasása, ám annak a gyönyörű versnek a közlésével szinte megpecsételődött a dolog, hogy nekem hamarosan ki kell vennem a könyvtárból azt a bizonyos verseskötetet. Ezek csakis jelek lehettek.

S most, hogy többé-kevésbé elolvastam az összeválogatott verseit - azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert nem lineárisan olvastam őket, és előfordulhat, hogy egy-kettő véletlen kimaradt - nem igazán tudom, hogy hogyan is viszonyulok hozzá. Tény, hogy gyönyörű és különleges líra az övé, és annyira jellegzetes, hogy tényleg igazi fogalommá vált nálam az, hogy "nerudás". Hogy ez pontosan mit is jelent, nehezen tudnám körülírni... Szanik használta az erőteljes szót Andiamo versrovatában, és tényleg: ennél jobb szó nincs is rá. Erőteljes. Szenvedélyes. Néhol erőszakos. Olykor fülledt. Vérvörös. Dél-Amerika - s úgy az egész világ - minden fájdalma, nyomorúsága, lázadása az elnyomás ellen szinte kikiált a verssorok mögül. Felkavaró olvasni. Ez korántsem az az elmélázós líra, ez teljesen más - szinte azt mondhatni, hogy tettre kész.

Ám az én lelki beállítottságom teljesen más, s ezért nem mindig tudtam a versekkel egy húron pendülni. Hiába csodálkoztam rá az érzékletes és különleges képiségre, nem szerettem a sorokból áradó nyugtalanságot, zaklatottságot (pl. Ecuador, Rosas, Jönnek a szigeteken át, Nincs feledés)- ami persze, teljesen egyéntől függő dolog. Én megnyugvást keresek a versekben, hogy simogassák a lelkemet; hogy elmélázzak rajtuk, ha úgy adódik; hogy szárnyaljak a szavak ritmusával; hogy mantrázzak belőlük pár sort, ha nagyon nehéz... tudjátok. Neruda engem felkavart, felforgatott, kifacsart, megtaposott - ahogy néha az Élet is teszi, olyan igazán húsba vágóan és őrjítően.

Mondjuk az is tény, hogy ez a verseskötet csupán egy válogatás volt, nem tudni mennyire széles spektrumú meg ilyesmi, de abban egyet kell értenem Benyhe János előszavával - még így is - , hogy Neruda lírája igen sokszínű: rengetegféle versforma, rengetegféle hangulat és mondanivaló bukkan fel közöttük, magukon hordozva - hol erőteljesebben, hogy kevésbé - azt a jellegzetes nerudás jegyet. Ám paradox módon mégis azokat tartom a legjobban sikerülteknek, amikről a fentebbi bekezdésben szóltam. Nem nekem íródtak, az igaz - de ettől függetlenül nagyra becsülöm azokat.

A Walking Around például - csakhogy mondjak azért egy ellenpéldákat is - képes volt megszólítani a melankolikus énemet. Nem annyira vad vers ez, inkább csak kiábrándult. "Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok." - szól az első sor, amely szinte az egész vers lényegét magába foglalja. Belefáradni a városi élet nyüzsgésébe, a tömegbe, a zajokba, a szagokba, a szabályokba, a gondolkodásba, s magába az életbe - ez árad a sorok közül, és az a mérhetetlen, gyógyíthatatlan fájdalom. Minden undorító és fárasztó és kellemetlen és értelmetlen - olyan igazi asztalra borulós vers ez, amin zokoghatunk "lassú, szennyes sírással."

Vagy itt van a Mindenkit tudni című verse is, ami már-már közelít ahhoz a bizonyos mélázós lírához. Az emberek megértésének képessége, a látszólagos különbözőségünk mögött megbúvó hasonlóság ("hiszen mindegyik mindig én vagyok/ hiszen az én nevem mindig a te neved volt") - mind, mind olyan szép eszmék, egyáltalán nem klisés formában tálalva. Bár néhol a szöveg inkább már a prózához közelít, s szinte csak a tördelés érzékelteti, hogy valóban versről van szó.

Mindent összevetve, bár Neruda sokszor nem nekem írt, azért mégis képes volt valahol, valamilyen módon megszólítani. Szerettem a sokszínűségét, ahogy a minden versében fellelhető jellegzetességét is - még ha ezt a jellegzetességet sem igazán éreztem magaménak -. Eléggé ellentmondásos maradt a viszonyunk, de mégis úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy elolvastam ezeket a verseket. Maradandó élmény lett.

(néhány verse megtalálható a blogom "Idézetek" címkéje alatt, ha esetleg kíváncsiak vagytok)

Pablo Neruda válogatott versei
Fordította: András László, Benyhe János, Gáspár Endre, Kálnoky László, Lator László, Majtényi Zoltán, Orbán Ottó, Somlyó György, Tellér Gyula, Tótfalusi István
Kiadó: Kozmosz Könyvek - Világirodalom Remekei -sorozat
Oldalszám: 369
Eredeti ár: passz. Szerintem antikváriumban párszáz forintért elérhető.

(a bejegyzésben található kép forrása: http://humanrightsfilmfestival.ca/wp-content/uploads/2009/01/battle_chile_01.jpg )

Toszkána, a csodák csodája

Szóval, hazaértünk. Toszkána tényleg meseszerű, nemcsak úgy mondják - ezt a saját szememmel és ízlelőbimbóimmal is megtapasztaltam. Most már abszolút megértem azt a fanatikus rajongást Itália és az olasz emberek iránt, mert már én is érzem. (el is határoztam, hogy megtanulok olaszul) Mindenki végtelenül kedves, mosolygós és segítőkész, s olyan közvetlenek, hogy az egyszerű turista is otthon érzi magát alig pár nap eltelte után. S ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy tényleg (de tényleg!) bárhova lép az ember, ott érzi a történelmet, akkor gondolhatjátok, hogy mennyire magával ragadott...
Ha gazdag lennék, biz' Isten vennék ott egy nyaralót...

Toszkána tényleg meseország. Kiskoromban, mikor nyaralni mentünk, folyton Meseország után kutattam, mert úgy képzeltem, léteznie kell egy olyan helynek is. Most megtaláltam. Már az odautunk is igazán kalandos volt: hatalmas hegyeken, kacskaringós szerpentineken utaztunk, miközben közvetlen mellettünk tombolt a vihar (nem felettünk, mellettünk!). Vad szürkeség, sűrű szövésű függönnyé vált eső, hirtelen fényességek, dobhártyaszaggató mennydörgések mindenfele... Ám ahogy leértünk a Pó síkságra mindez megszűnt: visszatértek a színek, minden nyugodt és békés. És csodaszép.

Minden egyes ott töltött pillanatot imádtam, ennél szebbet kívánni sem lehetett volna. Máris visszavágyom. De beszéljenek helyettem inkább azok a képek, amiket ott készítettem.
(katt a képekre, és nagyobbak lesznek)

Pisa óvárosa

Egy elképesztő utcai lámpa

Az a bizonyos híres ferdeség...

Kék végtelenség

Volterra, a világ legszebb kisvárosa

Siena hatalmas tere, a Palio helyszíne

Elba szigetén Portoferraro városa

Firenze a legeslegeskedvencebbem, még a mérhetetlenül sok turista sem zavart. Ez pedig a híres dóm.

Ez pedig a zsúfolt Ponte Vecchio. (szintén Firenze)

Igazából majd' nyolcszáz kép készült, de gondoltam mégsem fárasztalak benneteket annyival. (ezzel majd az offline ismerősöket terhelem :-) ) Olvasás terén nem haladtam szinte semmivel: befejeztem a Monte Cristo első könyvét, meg elkezdtem az Eat, Pray and Love -ot, és meg kellett állapítanom magamban, hogy ez az Elizabeth Gilbert egy nagyon fura nő... Nem mindig jó értelemben.

Öhm, egyelőre azt hiszem ennyi - az elmaradásokért (levél, füstjel stb.) elnézést utólag meg előre is, még pár napig nem leszek beszámítható állapotban. Még mindig hallom a tengerzúgást, és ez olyan jó - lélekben még ott vagyok. De ígérem, csütörtöktől - legkésőbb péntektől - összekapom magam, és visszarázódom a valóságba.

p.s.: apropó! Valaki tud egy jó olasz nyelvkönyvet ajánlani?