Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege. 

Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem. 

Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.

A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.

Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.

És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.

Mert még a szörnyeknek is van történetük.

Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához. 

Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen. 

Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok... 

Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt,  és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként. 

Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

The Enchanted

Fumax Kiadó

211 oldal

Itt vagyok

Megint eltűntem. Hónapokra. Igazából tudtam, hogy el fogok hallgatni, de nem akartam jelezni ezt a szándékomat, mert az olyan végleges lett volna. A leírt szavak mindig olyan véglegesnek tűnnek, nem? Nem tudtam, hogy mennyi időre hagyom magára a blogomat, néha megfordult a fejemben, hogy talán végleg, néha pedig úgy voltam vele, hogy csak egy kis időre, mert egy kis pihenésre van szükségem. Persze azért az általam olvasott blogokat továbbra is követtem, csupán a csendes olvasók táborát erősítettem. 

Most pedig itt vagyok. Úgy érzem, hogy tényleg itt vagyok. Itt akarok lenni, folytatni szeretném az olvasónaplómat, amit még 2009 nyarán elkezdtem. Rengeteg örömet szerzett nekem régebben az írás, és ahogy olvastalak Titeket csendben, mindig elért hozzám a nosztalgia, hogy milyen jó is volt ez az egész... (és bár ugye csendes olvasóként nem jeleztem, azért itt szeretném elmondani, hogy bizony a könyvesbolti vásárlásaim nagy része továbbra is Nektek köszönhető, ahogy a soha nem csökkenő kívánságlistám is :D )

Azért mégis csak szeretnék egy kis magyarázattal szolgálni, így utólagosan is, hiszen leköszönő bejegyzést sose írtam, és na, azért mégis csak szeretnék tiszta lappal kezdeni. 

Tavaly nyáron úgy éreztem, hogy kiégtem. Más oldalra is írogattam könyvajánlókat, ami keményebb tempót kívánt, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy az olvasmányaim nem a saját választásaim voltak. Ahogy az olvasás egyre kevésbé okozott örömöt, úgy az írás se ment - döntöttem: otthagytam azt a platformot. Vártam, hogy majd újra magamra találok, és folytathatom itt az írást olyan tempóban és a saját könyveimről, ahogy régen. De egyszerűen nem ment. Az olvasás még éppen hogy, de a gondolataim elvesztek. Nem volt mit mondanom a könyvekről. Aztán jött a tavalyi év második fele, ami egy igazi mélyrepülés volt magánéleti szempontból - akkor már olvasni se tudtam. Szinte semmit. 

Januárban kezdtem rátalálni ismét az olvasásra, de még elég gyakran voltak kilengéseim és inkább a saját kis világomat választottam, mint az irodalomét. Most már úgy érzem, kicsit egészebb vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Szeretném leporolni a könyves blogom fedelét, amit hálátlanul magára hagytam; ő csak türelmesen várt és várt, amíg vissza nem térek hozzá. 

Hát itt vagyok, blog!

Nem tudom, hogy leszek, mint leszek, milyen gyakran leszek itt - mindenesetre egy biztos: itt leszek. Meg az olvasmányélményeim is.

Nos, csak ennyit akartam mondani.

Kép: Thomas Benjamin Kennington

Bejelentkező

Az április vége - május közepe alapvetően a kóstolások jegyében telt nálam könyvfronton. És eddig igencsak kevés olvasásom jutott el a 100. oldalnál tovább. Igazából egy csomó könyvért lelkesedtem olvasatlanul, meg begyűjtöttem magamhoz, hogy majd ezt és ezt, na meg amazt is feltétlen, de valahogy sosem találtam meg velük a közös hangot. Tudtam amúgy, hogy mit keresek - mármint nem konkrétan értitek, hanem a hangulatot, az érzést kerestem.

Belekezdtem Orson Scott Card Bűvöletébe, ami tök jó volt az első tíz oldalig, vagyis azt hittem tök jó, de aztán kiderült, mégsem. Aztán belekezdtem Abercombie Half A King című regényébe, de az sem... igazából lehet, hogy csak ki kellett volna tartanom még vagy 30 oldalig, de feladtam.Volt még egy Ishiguro regény is (értitek, egy Ishiguro regény!!!), A lebegő világ művésze, amit kb. a 20 oldalnál kaszáltam.... valahogy ez sem...

Már vagy egy hónapja motoszkál bennem, hogy folytatnom kéne a Trónok harcát, de nem éreztem magamban elég erőt. Helyette tettem egy kis kirándulást Longbourne-be, Jo Baker regényével, aminek vajmi kevés elvárásokkal kezdtem neki, de végül iszonyatosan megnyert magának majd erről viszont írni is fogok hamarosan , egy nap alatt elolvastam, és elképesztően imádtam meg szerettem még a hibáival együtt is. Igazából annyira, hogy most nem adtam fel a küzdelmet a Downton Abbey-vel (tudni kell, hogy a sorozat már az első rész megjelenése óta iszonyatosan birizgálja a fantáziámat, de folyton volt a fájlokkal valami probléma, ami miatt vagy csúszott a hang, vagy nem akarta lejátszani a lejátszó.... meg igazából minden probléma előjött vele, ami csak előjöhetett. De Jo Baker regényének hangulata annyira magával ragadott, hogy most tökre nem hagytam magam, és végül komoly küzdelmek árán, de sikerült beüzemelnem nekem is a sorozatot, és azóta non-stop rajongás van.)

Ja, meg közben elkezdtem gyűjteni egy új Harry Potter angol kiadást, ami olyan gyönyörűségesenszépséges

megcsodálatos, hogy úgy éreztem, muszáj ezt birtokolnom. Egyszerűen muszáj. Már az első három rész meg is van, a többi pedig már félre is van rakva nekem a boltban, és szépen várják a sorukat. Amúgy ez a kiadás sokkal strapabíróbb is, mint az Adult Edition - a boltban egyszerűen rettegek tőle, mert olyan könnyen sérül a borítója, hogy ihaj....elég egy rossz mozdulat, vagy egy kicsit szorosabb pakolás, és máris megsérül. Ez az újabb eddig úgy tűnik, hogy bírja a megpróbáltatásokat odabent.



Amúgy tegnap este elkezdtem a Királyok csatáját. Csak addig motoszkált a fejemben Martin világa, hogy nekikezdtem ennek a kötetnek is. Ja, meg kivettem a könyvtárból Gaiman Sandman-sorozatának első részét is, mert nagyon kíváncsi vagyok rá (tegnap érkezett a negyedik része a boltba, és totálisan felcsigázott). Meg mert Patricia azt mondta anno, hogy nagyon jó. Úgyhogy ennek is majd nekikezdek a terveim szerint. Ahogy ma ballagtam hazafele, meg is állapítottam magamban, hogy az utóbbi időben elég sok Gaimant olvasok, ahhoz képest, hogy igazából ritkán szoktam érte rajongani.... a fene érti. 

Gyógyír északi szélre

Kedves Emmi, nem tűnt fel még magának, hogy az égvilágon semmit sem tudunk egymásról? Virtuális fantáziaalakokat gyártunk, kétes fantomképeket festünk a másikról. Kérdéseket teszünk fel, amelyekben az a legszebb, hogy nem válaszoljuk meg őket. Igenis sportot űzünk abból, hogy felkeltsük, sőt felcsigázzuk a másik kíváncsiságát, miközben nem vagyunk hajlandók kielégíteni. Megpróbálunk a sorok, a szavak és hamarosan már a betűk között is olvasni. (...) Légüres térben beszélgetünk.

Nehéz igazán jó levélregényeket találni manapság, mert kevés írónak áll jól ez a műfaj szerintem. Vagy inkább csak kevesen tudnak ragaszkodni a szabályaihoz a történet végéig. Finnyás vagyok a levélregényekre: nem szeretem, ha párbeszédek vannak benne - ugyan ki ír leveleket úgy, hogy párbeszédeket idéz?? - , nem szeretem, ha részleteznek egy-egy jelenetet jah mert az is gyakran előfordul az emberrel levélírás közben, hogy leírja XY milyen tekintetet vetett rá, miközben ezt vagy azt mondta..., stb. A levél nem így néz ki. A levél sűrít, erősen szubjektivizál, témáról témára ugrál, és - ami a legfontosabb - belülről táplálkozik: gondolatokat, érzéseket közvetít, a cselekmény - már ha egyáltalán van -, az szinte mellékes a levél mikrovilágában. Erősen kötött szabályai vannak - még a legbarátibb levélnek is, s ha valaki a levélregény műfaja mellett dönt, hát akkor ezeket bizony kénytelen betartani. Legalábbis én ezt mint olvasó elvárom. 

Daniel Glattauer regénye abszolút megfelel a kívánalmaknak. Soha egy percre sem felejtkezik el arról, hogy a levélregény műfaja mellett döntött, nem lép ki annak szigorú kereteiből. Ízig-vérig hihető levelekből áll össze a történet, így ismét visszatért a hitem ebbe a műfajba. Szerintem az sokat elárul rólam hogy mekkora finnyagép vagyok, hogy mielőtt hazahoztam volna ezt a könyvet, gyorsan átlapoztam, hogy megnézzem, vannak-e benne párbeszédek... Úgy voltam vele, ha csak egyet is találok, visszateszem a polcra, és nem érdekel tovább. 

Persze, hazajött velem - és tényleg örülök, hogy átment az első vizsgán, és így elolvashattam. 

A történet maga gyorsan elmesélhető: Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, ám az e-mailcímnél egy betűt észrevétlenül félrenyom, és levele egy Leo Leike nevezetű férfi postaládájában landol. Nem is egyszer. Még pár félrement e-mail és karácsonyi jókívánság után, szépen, lassan egy levelezés bontakozik ki a két ember között. Ahogy múlik az idő, kapcsolatuk egyre mélyebb és mélyebb lesz - ám eljön annak a kérdésnek az ideje, hogy vajon plátói kapcsolatuk kibírná-e a személyes találkozást vagy totális csalódást hozna...

Glattauer regénye iszonyatosan aranyos és vicces, miközben olyan elfogadhatóan romantikus. A levélváltások egy-két oldal után magukkal ragadtak, és igazából egy éjszaka alatt sikerült befejeznem, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy mi lesz ennek a vége, hogy fog a két szereplő végül egymáséi lenni mert hát ez egy szerelmes történet, nem? Egymáséi lesznek egyértelmű.... Persze, ahogy egyre több dolgot megtudtunk mindkettejük életéről, ahogy lassan feltárták egymás előtt magánéletüket, rájöttem, hogy ez nem lesz egyszerű, sőt a lehetetlenséggel vetekszik. A kissé bohókás, romantikus sztoriba folyton elkezdett betolakodni a valóság, és így elvesztette rózsaszínségét - bár a levelek hangvétele nem sokat változott. Egyszerűen a tények tudatában már inkább szomorkás történet lett ez nekem - és ez valamiért még inkább megdobogtatta a szívemet. 

Imádtam ezt a könyvet, mert könnyed és nehéz is egyszerre. Olyan, ami bár iszonyúan rövid, mégis képes volt facsarni egyet rajtam, miközben a bájosságából semmit sem vesztett. Hallottam róla, hogy ennek a regénynek van egy folytatása A hetedik hullám címmel.... de tudjátok mi van? Nem akarom tudni a folytatást, bármennyire is maradtak elvarratlan szálak. Szerintem ez így volt jó, így lett ez a regény tökéletes.

Daniel Glattauer: Gyógyír észak szélre

Gut gegen Nordwind

Fordító: Kajtár Mária

Kiadó: Park Kiadó

Oldalszám: 210

A selyemhernyó

Ez volt az idei év beszerzései közül az a bizonyos, amit már november óta nagyon, de nagyon vártam, és amiben totálisan biztos voltam, hogy nem fogok csalódni. És ó, mennyire igazam lett! Cormoran Strike újabb bűnügye elképesztően magával ragadott, volt hogy hajnali egyig is olvastam esténként, mert nem bírtam elszakadni tőle - aztán persze, a másnap reggel ezt az addikciómat keményen megbosszulta. De hát Istenem! Figyelem, bevallottan elfogult bejegyzést következik...

Cormoran Strike nyomozói irodája fellendült a Lula Landry-ügy megoldása után. Sorra jönnek az ügyfelek, akik Strike felbérlésével szeretnének ezt vagy azt megtudni üzlettársukról, házastársukról vagy éppen erről vagy arról. Egy nap egy megtört asszony állít be hozzá, aki az eltűnt férjét szeretné megtalálni. Fizetni valószínűleg nem tud érte, viszont ragaszkodik Strike-hoz. A nyomozó - maga sem tudja, pontosan miért is -, de elvállalja így is az ügyet, és Owen Quine, a botrányos könyveiről hírhedt író nyomába ered. Miközben bepillantást nyer a könyvkiadás képmutató világába, rájön, hogy mégsem csupán egy egyszerű, spontán eltűnésről van szó az író részéről, hanem emögött egy sötét, undorító titok lappang, ami London irodalmi világát fenekestül felforgatja.

Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.

Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...

Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.

Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.

A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.

Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó

Könyvesbolti morzsák

Egy tanács más könyvesbolti dolgozóknak:
Ha egy kedves vevő minden szó nélkül belép a könyvesboltba, majd egyenesen a pulthoz megy, ahol éppen állsz, és mikor odaér hozzád, csak annyit mond:
- Themen Aktuelle.....
Akkor hiába vársz további egy percet, hogy befejezze a megkezdett mondatot  mert nem fogja. Egyszerűen jobb ha beütöd az adatbázisba, hogy megvan-e az említett könyv a boltban, mert megspórolsz vele egy egyperces kínos szemezést..

Nem olyan csaj

Lena Dunham amerikai színésznő, író, forgatókönyvíró, producer és rendező. Ő írta és rendezte a 2010-ben megjelent Tiny Future című filmet, valamint ő a megalkotója, a rendezője és egyik főszereplője a Csajok című HBO sorozatnak, amelyért két Golden Globe díjat is nyert. Ezenkívül Emmy-díjra eddig összesen nyolcszor jelölték. 

Hát ez lenne Lena Dunham a Wikipédia szerint. 

Hogy őszinte legyek Lena Dunham könyvét nem azért vettem a kezembe, mert annyira követtem volna a munkásságát. Egyszer még valamikor tavaly nyáron próbálkoztam a Csajok című sorozatával, de aztán valahogy mégis elsikkadt, más sorozat férkőzött a helyébe. A Nem olyan csajnak bevallom, elvárásokkal kezdtem neki, nem is kicsikkel. Valami Caitlin Moran-szerű filozofálgatást, felforgatást vártam, szerettem volna megint egy olyan könyvet olvasni, amely szubjektív szűrőn keresztül mondja el a saját történetén keresztül, hogy szerinte mi is a helyzet a világban a nőkkel. Nos, erre így utólagosan csak annyit mondhatok, hogy ne ilyen elvárásokkal kezdjünk bele ebbe a könyvbe, mert korántsem ilyesmiről van szó. Lena igazából témákra bontva leírja - nem kronologikus sorrendben, inkább tematikusan - eddigi élete történetét, hogyan jutott oda, ahol most van, milyen szerelmi csalódásokat élt át, és hogyan volt majdnem egy leszbikus kalandja. Meg ilyenek. 

Lena olykor vicces, de azért nem mindig. Amikor olvastam, mindig olyan nyomott hangulatom lett utána: van itt erőszak, terméketlenség, rossz választások... - pedig a könyv külső megjelenése eléggé mást sejtet. Igazából ami így utólagosan megmaradt bennem, az az, hogy tejézusúristen, hogy ezek mennyi drogot használtak... meg hogy gyógyszerre ittak. És mindezt olyan könnyedséggel meséli el, mintha csak arról lenne szó, hogy lement volna a sarki boltba tejért. Furák ezek a médiaszereplők. 

Bridge megkérdezte tőlem, hogy mit szóltam ehhez a könyvhöz, és igazából nem tudom megmondani, fogalmam sincs, mert tök mást vártam. Lena nem filozofál, igazából még csak nem is gondolkodik. Csak mesél. Az életéről. Nehéz erre mit mondani.Talán a legrövidebben azt tudnám mondani, hogy nem kavart fel. Nem volt meg bennem a vágy, hogy meséljek róla valakinek; hogy rágódjak rajta; hogy felolvassak belőle részleteket bárkinek is. Viszont a sarokba se hajítottam, szóval rossznak biztos nem volt rossz. Egynek elment, de örülök azért, hogy nem vettem meg, hanem csak ott bent a boltban olvasgattam az ebédszüneteim alatt.

Lena Dunham: Nem olyan csaj

Not That Kind Of Girl

Fordította: Tamás-Balha M. Etelka

Oldalszám: 320

Kiadó: Libri

Könyvesbolti morzsák

Mert olykor a könyvesboltban segítünk a kedves vevőknek eligazodni az Élet nehéz kérdéseiben is :
- Figyelj, ha egy szép tavaszi napon a könyvtár melletti parkban látnál egy srácot aki épp' Jane Austen regényébe merül bele - itt a srác meglengeti a kezében tartott Pride and Prejudice kötetet- , mit gondolnál róla? Hogy jófej vagy totálisan buzi?

Félbehagyott könyvek

Úgy döntöttem, hogy a többi blogger "Témázunk"-rovatához most én is bekapcsolódok, melynek témája: FÉLBEHAGYVA - Út a könyv közepéig és nem tovább. Mert ha valamiről, hát erről aztán tudok mesélni...

Még a blog előtt notorikus félbehagyó voltam, amihez biztosan hozzájárult az is, hogy az egyetemen rengeteg kötelezőnk volt, és hát tudvalevő, ami kötelező, azt mindig kicsit keserű szájízzel forgatom. Akkor nem zavart, hogy mikor hagyom félbe a könyvet: a kezdés után vagy éppen a befejezés előtt húsz oldallal. Persze, akkoriban más is volt a célom az olvasással (mármint a kötelezőket tekintve): nem a szórakozás, hanem hogy tudjak beszélni róla egy bizonyos nézőpontból. Ha úgy éreztem, hogy eljutottam egy kulcsjelenetig vagy egy tételmondatig, amire aztán felhúzhattam az elméletet, akkor igazából már olyan mindegynek ítéltem, hogy tovább olvasom-e vagy sem. Amúgy az esetek többségében azért befejeztem, de előfordult olyan is - leginkább időszűkében - , hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül tettem félre a könyvet. De ebbe az utóbbi csoportba tartoztak még például a kódexirodalom gyöngyszemei is, na azokról tényleg elismerem, hogy pár bekezdésnél tovább nem jutottam, mert egyszerűen nem volt türelmem hozzájuk. Vagy a XVIII. századi klasszikus magyar regények... ó, Istenem - hát azokhoz képest már egy Paul de Man-féle hardcore elméleti szöveg is felüdülést és kikapcsolódást jelentett. 

Ahogy fogytak a kötelezőim, úgy rugaszkodtam neki egyre inkább a szórakoztató olvasásnak, amiben abszolút kitartó voltam. Évekig nem hagytam félbe könyveket még ha szörnyűek voltak, akkor sem. Már csak elvből sem, mert mi van, ha aztán mégis tetszeni fog; mi van, ha a vége akkora triplacsavarral zárul, hogy a sok végigszenvedett oldal után mégis csak azt fogom mondani, hogy ez szuper volt. elárulom, ilyen ritkán volt Habzsoltam mindenféle műfajt, kipróbáltam magam mindenben, ami csak kicsit is felkeltette az érdeklődésem, mert újra fel akartam fedezni, milyen jó is csupán szórakozásból olvasni. Így hát sokszor mellényúltam, mert nem tudtam pontosan, hogy mit keresek, csak azt, hogy keresek - de kitartottam mindig, végigolvastam mindent, amit egyszer kinyitottam. Bár ebben az időszakban sem a borzalmasan rossz könyvek uralták azért az olvasmánylistámat, inkább a langyos vagy egynek elmegy típusú könyvek akadtak inkább az utamba, amikből mára már oly' kevés minden maradt meg. 

Aztán körülbelül egy vagy két éve már azt vettem észre magamon, hogy nincs ehhez türelmem. Nem akarok

napokat, olykor heteket rabolni az életemből egy langyos - vagy éppen borzalmas - élményért; a jónál nem akarom alább adni. Szeretek elmerülni a könyvekben; imádom azt az érzést, amikor egész nap az éjjeli szekrényemen fekvő könyv után vágyakozom; amikor a könyv világát akkor is magamban cipelem, amikor éppen nincs a kezemben. Ez a hozzáállásom már szerintem meglátszik a blogomon is: nem nagyon találkozni itt egy ideje olyan poszttal, ahol lehúzok egy könyvet. És nem, ez nem azért van, mert elvesztettem az ízlésem, és újabban minden tetszik, ami csak a kezembe akad, hanem egyszerűen azért, mert ami nem fog meg, azt simán félbehagyom, és nem érdekel tovább. Próbáltam ezekről a könyvekről is mesélni itt, de az az igazság, hogy én már a miért-is-hagytam-félbe posztok elején elfáradtam. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs türelmem még csak írni sem róluk.

S hogy mik azok az okok, amelyek miatt simán elvágom a könyvet a sarokba?

•  A stílus. Ha ez nincs vagy érdektelen, akkor nehéz felkeltenie a kíváncsiságomat. Ha meg kisiskolás fogalmazás benyomását kelti, akkor már az első tíz oldal után abba is hagyom, nincs mese.
• Hangulat. Ha csak szavak vannak a papíron mindenféle atmoszféra nélkül, akkor is nehezen tud megragadni a könyv. Néha vannak előzetes elvárásaim ezzel kapcsolatban, és ha azt nem váltja be, hát akkor szintén repül. Múltkor ilyen volt az Agatha Raisin sorozat első kötete. Vártam a kisvárosi hangulatot, de még 100 oldal után sem jött el számomra, csak amolyan művi leírásokat érzékeltem. Még nagy nehezen olvastam belőle tíz oldalt, aztán ment a levesbe.
• Következetlenségek. Mindig sikerül totálisan felhúznom rajta magamat, ha idiótának néznek, mint olvasót. Néha nem kell itt nagy dologra gondolni, már egy fél mondatnyi is totálisan fel tud húzni. Egyszerűen úgy vagyok ezzel, hogyha valaki ír valamit és azt kiadják, ugyan vegyék már a fáradtságot, és figyeljenek oda a részletekre is.... Ah, például Edgar Wallace A különös grófnő című kisregénye tele volt ilyennel. Már 60 oldal után olyan idegállapotba kerültem tőlük, hogy jaj....
• Papírmasé szereplők. Bár ez inkább csak a sokadik a listán, és inkább csak adalék. Szóval, ha csak a papírmasé szereplők a probléma, nem feltétlen hajítom azonnal a könyvet a sarokba - főleg ha az első három ponttal amúgy nincs probléma. De ha már az első három pont hibádzik, akkor ez lehet az utolsó csepp a pohárban.
• Töltelékszövegek. Tudjátok, amikor olvastok oldalakat, és közben azt érzitek, hogy a szerkesztő nyomására passzírozta bele az író, hogy meglegyen a 200 vagy akárhányszáz oldal... Amikor semmi célja nincs, de tényleg totálisan semmi, és csak az izzadságszagot érzed ki belőle. Persze, ezt ne keverjük össze a leírásokkal vagy a belső monológokkal - mert nem, nem feltétlen ugyanazok. Az ilyen úgynevezett töltelékszövegeken tényleg érezni, hogy már maga az író is unta a megírásukat. Ilyen volt például A láthatatlan híd című opusz kb. 90%-a. Ha azt mostanában olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy 30 oldal után elhajítottam volna jó messzire, hogy csak úgy csattant volna.

De persze, ezen kívül még előfordulnak olyan félbehagyások is, amikor tudom és érzem, hogy nem a könyvvel van a baj, hanem velem. Amikor egyszerűen csak annyi van, hogy most másra vágyom, de amúgy tudom, hogy egyébként tetszene. Ezeket a könyveket ilyenkor megjegyzem magamnak, és megvárom, hogy eljöjjön a mi pillanatunk.

A három évvel ezelőtti énem azt mondta volna, hogy "Szeretek olvasni." Ez a mondat azóta változott: Szeretek jó könyveket olvasni. És ebből a kijelentésemből nem engedek. Van egy mérce, amit ha az a bizonyos könyv nem ugrik meg, akkor csak időpocsékolásnak érzem. A szabadidőm pedig mostanában nagy kincs, és nem szeretem elvesztegetni.

Mások ugyanebben a témában: PuPilla, Miamona, Nima, Zenka, Ilweran, Bea, Szee, Andi, tigi, FFG, Judy, Bubu, Nita.

Harcosok klubja

"Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk."

Chuck Palahniuk regénye nem tudom, hogy mikor férkőzött be a tudatalattimba pontosan, hiszen a könyvből készült kultfilmet nem láttam, és igazából nem is nagyon voltam rá eddig kíváncsi. Hiába rajongott mindenki körülöttem és hallottam a meglepődő vagy felháborodó "temégeztnemláttad???" mondatokat  - minimum három kérdőjellel - , úgy éreztem, ez valahogy nem az én világom. Aztán egyszer csak fordult a kocka - még a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy pontosan hogyan is -, de éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Mert igen és mert csak.

Tök lusta vagyok most történetet írni, ezért csak a fülszöveget másolom be (már annak, aki nem ismerné a sztorit, és lusta beütni a Google-be.)
Szombat esténként névtelen átlagemberek, autószerelők, felszolgálók, irodai alkalmazottak gyűlnek össze egy külvárosi bárban, hogy záróra után az alagsor betonpadlóján könyörtelen ökölharcokat vívjanak egymással. A harcosok nem kötnek fogadásokat, nem hirdetnek győzteseket; a küzdelmek egyetlen célja, hogy visszanyerjék önbizalmukat, a hitet, hogy saját kezűleg irányíthatják a sorsukat. A zártkörű klub megalapítója és teljhatalmú vezére Tyler Durden, mozigépész, szappanügynök és anarchista messiás egy személyben, aki semmitől sem riad vissza, hogy fanatizálja az embereit. A klubtagok lassan tehetetlen bábokká válnak Durden ördögi játszmájában: egyre véresebb összecsapások követik egymást, míg egyikük megsejti a klub valódi célját.
De lehet, hogy már túl késő… 

A Harcosok klubja felforgató könyv - elég sok értelemben.  Megkérdőjelezi a fogyasztói kultúra szükségességét, górcső alá veszi az emberek szinte beteges vágyát, amely a reklámok és magazinok által elénk tárt - szinte totálisan felesleges - tárgyak birtoklására irányul. Talán észre sem vettük, de fogyasztói kultúra rabjai lettünk szépen, lassan: mindenből a legjobb, mindenből a legújabb kell. Már csak a tárgyak által élünk, aszerint definiáljuk magunkat. IPhone-okra, tabletekre, okos TV-kre veszünk fel hiteleket, ezekért dolgozunk; miközben a ruháinkra tetovált nagybetűs márkák neveibe burkolózva járunk-kelünk az utcán. Hát tényleg ezek lettünk? Valóban a márkák és tárgyaink foglyaivá váltunk? Palahniuk szerint abszolút. Ám nem csupán a fogyasztói kultúra ellen szól regényében, hanem úgy általánosságban a kultúra ellen, amely megfosztja az embert ősi mivoltától, a szükségszerű ösztön-éntől. Avantgard módon tiltakozik mindaz ellen, amit a kultúra képvisel az életünkben: Palahniuk számára semmi sem szent - legyen szó popularitásról vagy magasművészetről, ő mindent rombolni akar.

S újraépíteni akar-e? Az avantgard irányzat képviselői még a XX. század elején rombolásukkal tulajdonképpen egy új alapokról való kezdést próbáltak elérni. Rombolni és építeni akartak egyszerre. A több mint kilencven évvel később írott regényen, bár szerintem erősen érződik az avantgard irányzatok hatása, már inkább csak a rombolásig jut. Lehet, hogy röpke száz év alatt eljutottunk odáig, hogy felismerjük, a totális szabadsághoz, az ősi állapothoz visszajutni csak pusztítással lehet, és ha nem építünk köré újabb ketreceket. Palahniuk könyve igazi ösztönregény, amiben mindig ott munkál a tudatalatti kiszámíthatatlansága és ereje - ami bátran szétszaggatja, apró darabokra tépi a fogyasztói kultúra béklyóit. Hogy magánemberként mennyire értek vele egyet, természetesen már egy másik kérdés. Nyilván észrevehető, hogy a regény megírásának ideje óta még jobban a tárgyaink rabjaivá váltunk, csak úgy dőlnek mindenhonnan az agymosó reklámok, több fronton is támadva. S persze a világ elanyagiasodását sem nézem igazán jó szemmel - mondom ezt az alig három hónapos laptopomon pötyörészve... - , de hogy őszinte legyek engem a kultúra nélküli ösztönlény-lét sem vonz igazán. Még ha az tegyük fel, felszabadultabb is, de az akkor is már egy másik véglet lenne. Bár lehet, hogy a fogyasztói kultúra eme végletéből tényleg csak így lehetne szabadulni - vagy egyéni szintre lemenve elég lenne csupán megfelelői kritikai érzékkel kezelni az agymosást. A művészetek - mint a kultúra szerves részei - világlátást adnak, gondolkodásra sarkallnak, és én személy szerint ezekről nem tudnék lemondani. Ám itt persze, felötlik az a kérdés is, hogy a művészetek popularizálásával ez a jelenlegi kultúra nem pont ugyanúgy megfosztja őket ettől az erejüktől? Gondoljunk csak a Mona Lisára. Vajon hányan tudják, hogy ez a kép valaha micsoda mérföldkő volt a portréfestészetben? Mára csak egy unásig ismételgetett figura lett, úgynevezett popikon, akit megfosztottak szépségétől - ahogy erre anno Andy Warhol is rámutatott a "Harminc jobb, mint egy" című képével.

No, de lamentálásomból a regényre visszatérve: Palahniuk könyve nem csupán tartalmában felforgató, hanem szövegi szinten is. Fel-felbukkanó, ismétlődő mondatok, motívumok szövődnek bele az olykor szétszaggatott bekezdésekbe. Tyler nem csupán a fikció világában rombol, hanem a szövegben is: feltépi a sorokat, szinte beleégeti a szavakat. Mintha az ösztönén törne fel a szöveg mélyéről olykor-olykor, hogy aztán ismét alábukjon. Ezt a könyvet olvasva - utólagosan visszagondolva - zseniális élmény, és biztosan nem hagy hidegen. Egyszerűen bemászik az agyadba, és azt veszed észre, hogy hetek után is rágódsz magadban egy-egy kérdésén. Hogy újra elolvasnám-e? Nem biztos, de az tény, hogy tagadhatatlanul jó könyv ez. Sőt, bitang jó.

Bár mondjuk valljuk be, az eléggé ironikus, hogy egy olyan könyv lett ennyire hihetetlenül populáris és a fogyasztói kultúra egyik szerves része - jó, biztosan amúgy a film miatt - , amelyik épp ezek ellen szólal fel.

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Fight Club
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 232
Kiadó: Trubadúr Kiadó

Bejelentkezem

Kicsit most eltűntem, mert az utóbbi egy hónapban összesűrűsödtek a dolgok. Volt itt tizenötórázás, 40 fokos - szűnni nem akaró - láz, rohangálás és az azt-se-tudom-hova-kapjam-a-fejem illetve majd-összeesek-a-fáradtságtól életérzés. Persze, azért ez idő alatt is olvastam, egyszerűen csak még nem jutottam oda, hogy írjak róluk. Reményeim szerint holnap vagy holnap után azért csak le tudok ülni a gép elé a totálisan összeszedett és mély értelmű gondolataimmal (remélem, az irónia átjött), és befejezhetem a piszkozataimat, amelyek némelyike már hetek óta várakozik. 

Amúgy offline időszakomban elolvastam Chuck Palahniuktól a Harcosok klubját (igen, igen: én is meglepődtem magamon), Alexandra Harris Virginia Woolf életrajzát, Lena Dunhamtől a Nem olyan csajt, és most jelenleg a Selyemhernyót olvasom tiszta pillanataimban.

Februárban elkapott a vásárlási láz könyvek terén, mert azt mondtam magamnak, hogy iszonyatosan megérdemlem. Igazából boldogsághormonokat akartam vinni a szervezetembe a februári szürkeségben - pech, hogy a csokikat nem nagyon szeretem. Olcsóbb lett volna. 

Amiket begyűjtöttem a februári napokban: 

• Lakatos István: Óraverzum - mert a Dobozvárosért teljesen odáig meg vissza voltam. Nagyon kíváncsi vagyok erre a könyvére is, eddig csak jókat olvastam róla.
• Ian McDonald: Síkvándor - nem tudom miért, de a sci-fi műfaj egyre inkább kezd érdekelni. Nem szerettem volna rögtön belecsapni a közepébe, így azt az átmeneti megoldást választottam, hogy egy ifjúsági sci-fit vettem fel a várólistámra. Remélem, a befogadóképességem határain belül lesz így.
• Randall Munroe: Mi lenne, ha? - jajj, ez annyira nekem való könyv! Tele van csupa hipotetikus kérdésekkel, amikkel én szoktam a páromat idegesíteni, amikor elememben vagyok. Csakhogy Randall Munroe nem intéz el engem egy kurta válasszal vagy egy fájdalmas pillantással, hanem veszi a fáradságot és totálisan tudományosan megmagyarázza. Belelapoztam, beleszerettem.
• Veronica Roth: A beavatott - tartottam tőle amúgy, de amikor beteg voltam, megnéztük a könyvből készült filmet, és érdekesnek tűnt a koncepció. Szóval, kíváncsi lettem rá könyvben is - nem tudom, mennyire volt jó választás, majd kiderül.
• Robert Galbraith: A selyemhernyó - oké ezt gondolom, nem kell magyaráznom, miért is.

• illetve egy Oxford Word Skills - Advanced nevű tankönyv, ami a szókincsbővítésre fekszik rá. Most úgy van, hogy ebből minden nap megcsinálok két leckét, mert ennyire szorgalmas vagyok. (igazából mert baromi drága volt, és megbeszéltem magammal, ha már ennyi pénzt kiadtam érte, akkor aztán tényleg használnom kell, és nem lustálkodom) Amúgy az Oxfordos kiadványok közül még tervben van egy Thesaurus is, de az aztán tényleg baromi drága, szóval arra még gyűjtögetek két hónapon keresztül.  

Szóval, láthatóan nem voltam én amúgy tétlen. Csak agyhalott. 
És még a vicces vevők is elkerültek most...

Franny és Zooey

A Zabhegyezőt anno az állítólagos ideális életkorban, tizenhat évesen olvastam, de hogy őszinte legyek, nem igazán kapott el az életérzés, pedig bizonyos szempontok alapján akkoriban volt bennem egy kis Holden Cauldfield-beütés (ahogy gondolom, a legtöbb tinédzserben). De Salinger valahogy nem tudott közeljutni hozzám, leginkább olyan egynek elment típusú könyvnek tartottam - annak ellenére, hogy elolvasása előtt abban a hitben voltam, hogy majd heteken keresztül analizálhatom magamban. 

És itt vagyok, több mint tíz évvel később, most már a Franny és Zooey című regényével is a hátam mögött, és azt kell mondanom, hogy Salinger végre nálam is telibe talált. Nagyon is úgy tűnik, hogy nekünk mégis csak érnünk kellett egymáshoz. Ezt a regényt egyébként a Zabhegyező egyetemi változatának tartják, hiszen olyan problémákat fogalmaz meg, amelyek ezt a korosztályt foglalkoztatják mélypontjaikon. A történet két részletben jelent meg először a The New Yorker hasábjain (1955 és 1957-ben), és a Glass családról szóló hosszabb regényfolyam része lett volna - ám ez soha nem készült el, csupán ez a rövid - alig egy éjszaka alatt elolvasható -  kisregény maradt fenn, amit ma Franny és Zooey címen ismerünk.  

"Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni."

A történet maga igazából egyszerű(nek tűnik elmesélve), és rém kevésnyi időintervallumot ölel fel. Az első részben Franny visszatér az egyetemről, hogy az enyhén nagyképű és egoista barátjával töltse a víkendet. Franny a vacsora alatt rövid időn belül idegösszeroppanást kap. A második részben megtudhatjuk, hogy Franny az idegösszeomlása után hazakerült. Zooey, a bátyja éppen fürdőt vesz, és édesanyja beront a fürdőszobába, és próbálja rávenni fiát, hogy beszéljen Franny fejével. Zooey nagy nehezen végül beadja derekát, és a regény legzseniálisabb része Franny és Zooey beszélgetése alatt bontakozik ki. 

Ami talán a legnagyobb problémám volt Salinger írásával, hogy azt az érzést keltette bennem, mintha csak úgy vetette volna oda a szavakat a papírra mindenféle szerkesztés vagy átgondolás nélkül. Egészen Franny és Zooey párbeszédéig azt hittem, hogy ebből semmi értelmes nem fog kisülni, csak hallgatom Franny életundorát, Zooey arrogáns és bunkó beszólogatásait mindenféle szűrő nélkül. Egy abszolúte szerkesztetlen gondolatfolyamnak tűnt ez az egész, amiben ugyan láttam olykor rációt, de hogy őszinte legyek, az olvasási időm legnagyobb részében azt vártam, hogy mikor lesz ennek vége. 

Viszont tudjátok, ahogy visszagondolok a könyvre, és amikor eszembe jut belőle egy-egy momentum, amit aztán továbbfűzök a gondolataimban, rájövök, hogy lehet hogy voltak benne felesleges részek, de közel sem annyi, mint amennyit olvasás közben gondoltam. Mert bár a szereplők sok mindent összehordanak addig a bizonyos beszélgetésig, mégis úgy érzem, hogy ezek a szószátyár alakok - a narrátorral az élen - , mégis biztos alapokon állnak, és nemcsak amolyan légből kapott figurák. 

"Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel."

De az igazi tetőpont, amikor Salinger olvasás közben is végre megfogott magának, az Franny és Zooey beszélgetése volt az utolsó ötven oldalon. Szóba került az életundor, a kudarcoktól való félelem, az istenkeresés és az önmagunkba vetett hit is. Ez az ötven oldal olyan súlyos gondolatokkal volt teli, és némelyik szó szerint pofán csapott, de annyira, hogy még ma sem tértem tőlük teljesen magamhoz. Érzem, hogy kicsit megforgatott ez a könyv - mármint olyan jó értelemben véve. Szeretem azt, amikor egy író nem a cselekménnyel nyűgöz le, hanem a gondolataival; amikor napokig rágódhatok egy-egy jól eltalált mondaton, ami leginkább kifejezi az élethez való hozzáállásomat és az elkövetett ballépéseimet. Félre ne értsetek, ez nem afféle önsajnáltatós könyv, hanem annak pont az ellentéte: felráz, pofon vág, és azt üvölti a füledbe, hogy "térj már végre magadhoz". Salinger olyan gondolatokat fogalmazott meg, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak - s ettől a ráismeréstől volt igazán felemelő érzés olvasni ezt a könyvet.

J. D. Salinger: Franny és Zooey
Franny and Zooey
Fordította: Tandori Dezső
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám:  268

Könyvesbolti morzsák

Az érzés, amikor már vagy félórája kutat három kolléga egy bizonyos könyv után, én pedig miután megtudom mit keresnek, lazán odasétálok a polchoz, és leveszem.

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Egy könyvet keresek, tudnátok segíteni?
- Persze! Mi a címe?
- Nos, sem a címét, sem az íróját nem tudom, csak azt hogy a címében van valami szám.
- ...?
- 1674 talán vagy ilyesmi.
- Az 1984-re gondolsz?
- Ja, igen! Arra!

(amúgy ő kivételesen aranyos volt, mert ő is nevetett utána. )

Trónok harca

Oké, érzem hogy biztosan sok emberben felötlik most az a kérdés, hogy vajon én egy barlangban élek netán? Ugyanis szentül hiszem, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember e kerek földön, aki még nem olvasta a Trónok harcát, de méghozzá annyira nem, hogy még a sorozatot se néztem meg, és egyáltalán nem engedtem, hogy bárki, aki olvasta ezeket a könyveket, meséljen róluk. Úgy voltam vele, hogy megvárom a megfelelő időt, és majd mindenféle külső befolyás nélkül belekezdek a könyvekbe. Nos, ez majd' négy évbe és megszámlálhatatlan "ne mondj semmit róla, légyszi" - kezdetű litániámba telt, azt hiszem.

A Tűz és Jég Dala ciklus első kötete valahol beváltotta a hozzáfűzött reményeimet és valahol nem. Bevallom, olykor túlírtnak találtam, különösen a közepe fele, de mindenki megmondta nekem, hogy ezekben a könyvekben mindennek van célja, mert Martin mindent, de mindent számon tart. Csak várjam ki a végét. Persze, ettől függetlenül én is osztom azok véleményét, akik szerint ez tényleg egy nagyon eredeti történet, ahol az ember sohase tudhatja biztosan, hogy merre futnak ki végül a szálak.

Hogy mennyiben fantasy ez, nem tudom. Én az első kötet fényében úgy érzem, hogy inkább hasonlít ez egy intrikákkal teli lovagregényre, mint a klasszikus értelemben vett fantasy-ra. Ami abszolút nem hátrány szerintem, sőt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy Martin mennyi agysejtjét mozgatta meg a cél érdekében, hogy végeredménynek egy igazán kigondolt, hihető indítékokkal teli, cseppet sem egyszerű történetet kapjunk. A sokszoros nézőpontváltást is jól oldotta meg, szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne tudtam volna megkedvelni. (igen, tudom, öreg hiba :D ) Talán egy-egy mellékszereplőt nem nagyon tudok megérteni illetve megkedvelni, így például Cersei vagy Joffrey, továbbá Viserys se tartozott a kedvenceim közé. 

Nehéz ezt azonban úgy olvasni, hogy az ember ne keresse a lapok között az igazi hőst, vagyis az igazi főszereplőt. Talán túlságosan is hozzá vagyok szokva, hogy egy regénynek alapvetően egy maximum két főhőse van, és Martin könyve ennek a szokásnak eléggé ellentmond. Olvasás közben óhatatlanul is muszáj volt keresnem a szereplők között azt, aki(k)ről ez valójában szólhat; akinek a végzete jelentheti a könyvsorozat befejezését. Igazából halványibolyám sincs, hogy hogy fog folytatódni a történet, de én úgy érzem, hogy Havas Jon és Draenerys Targaryen sorsa itt a legmeghatározóbb; számomra talán ők azok, akik a klasszikus értelemben vett főszereplők fogalmát valamennyire lefedik ebben a monumentális regényciklusban. Ahogy látom őket a többi szereplők fényében, talán ők az egyetlenek, akiknek már itt az első részben világosan kirajzolódik a sorsuk, a végcéljuk, ahová el kell jutniuk. De persze, az is lehet, hogy totálisan tévedek.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, muszáj a kedvenceimről is nyilatkoznom, hiszen így hová lennének a kaján örvendezések. (Legalábbis akárhány ismerősöm miután megtudta, hogy a Trónok harcát olvasom épp, megkérdezték, hogy kik a kedvenceim, majd kaptam egy-két sajnálkozó pillantást :D ) Az első kötet fényében eddig magasan vezet a listában Havas Jon, akinek a személyisége talán a legjobban ki van bontva; ő az, akit a legközelebb tudott Martin vinni hozzám. Van benne valami klasszikus értelemben vett mesealak jelleg, amit nehéz megmagyarázni igazából, egyszerűen csak így érzem. Nem sokkal mögötte ott van még Arya is, aki véleményem szerint túl kevés fejezetet kapott a könyvben, pedig róla igazán szívesen olvastam. Tetszik a vadsága, és hogy lány létére mégsem hajlandó betölteni az elvárt hercegkisasszony szerepet, és nem az udvariaskodásban vagy a ráutaltságban bízik, hanem inkább kardot és tőrt ragadva igyekszik küzdeni a konvenciók ellen, és később mások ellen is...

Ja, és hát persze ott vannak még a rémfarkasok is, akik az abszolút szuperkedvenceim. Bár velük kapcsolatban sokat gondolkodtam azon, hogy ők vajon tényleg csak a véletlen folytán kerültek a Stark gyerekekhez vagy valóban az istenek küldték őket, mint ahogy Havas Jon mondta? Akárkit kérdeztem erről, nem volt hajlandó válaszolni nekem - vagy csak nem akart.

Amúgy ez a Martin által megcsillogtatott mitológia is elég érdekesnek tűnik, kár hogy szinte semmit nem kaptam még belőle itt az első kötetben. Mindenesetre nagyon érdekel ez a Falon túli világ, hogy ott mégis mi lehet, kik a Mások és miért bukkannak fel ismét? Áh, komolyan és még annyi minden van, ami érdekel ezzel kapcsolatban.

Mindent összevetve szerintem ez elég jó indítókötetre sikerült, amivel jól felvázolta a kezdeti állásokat, és lassan elindított a cselekményben egy lavinát, ami ki tudja, hova fog kifutni. Olykori túlírtsága ellenére mégis azt mondom, hogy ez egy nagyon dinamikus történet, ahol konkrétan tényleg nem lehet tudni, hogy vajon mi lesz Martin következő lépése a szereplőket tekintve. Egy kis pihenő után szerintem újra visszafogok térni ebbe a világba, mert mindenképpen szeretném tudni a folytatásokat!

George R. R. Martin: Trónok harca - Tűz és Jég Dala ciklus I. rész

Game of Thrones

Fordította: Pétersz Tamás

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 889

A szamarkandi amulett

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer - oké, sokszor - , hogy ezt mindenképp olvassam el. Aztán akárhányszor találkoztunk, megkérdezte, hogy elkezdtem-e már - ennek apropója meg igazából nem volt más, mint hogy végre megvitathassuk, hogy vajon Stroudnak A sikító lépcső esete című regénye a jobb vagy pedig emez.

Nekem továbbra is az a véleményem, hogy Lockwoodék kalandjait nem lehet túlszárnyalni zsenialitásban, de azért ez sem volt éppenséggel rossz. Na, jó ez elég kimérten hangzik, pedig amúgy tényleg jó könyv volt meg minden (jelzésértékű szerintem, hogy két nap alatt elolvastam), de A sikító lépcső esetének a fényében én azt mondom, hogy tud ez a Stroud sokkal jobbat is. A szamarkandi amulett jó volt meg kalandos, de igazából nem adott nagyobb élményt, mint egy családi mozi megnézése. Persze, még hátravan a sorozat többi része - amit folytatni fogok mindenképp - , de a totális rajongás eléggé várat magára részemről. 

A tizenegy éves varázslóinas, Nathaniel életében minden megy a maga útján, mígnem egy gazdája által adott fogadáson fel nem tűnik Simon Lovelace. Ez a nagyhatalmú varázsló a nagy nyilvánosság előtt megszégyeníti őt, mire Nathaniel elhatározza, hogy olyan varázslatokat is elsajátít, melyeknek gyakorlása messze nem ajánlatos az ő korában. A bosszú érzésétől hajtva idézi meg az ötezer éves dzsinnt, Bartimaeust, hogy segítségére legyen terve végrehajtásában. Ám megidézni egy szellemet, majd hatalom alatt is tartani egyáltalán nem ugyanaz… S amikor Nathaniel megparancsolja a kötelékétől minden áron szabadulni akaró dzsinnek, hogy lopja el Lovelace legféltettebb kincsét, a szamarkandi amulettet, a fiú a varázslók között dúló hatalmi harc kellős közepén találja magát, oldalán a csavaroseszű és kissé pimasz szellemmel.

Amúgy nem tudom, Stroud könyvei miért kapják meg mindig azt a címkét, hogy Harry Potter-hangulatúak, de tényleg. Még régebben, jó pár évvel ezelőtt, amikor szembejött velem ez a könyv (mert egyébként korábban rengetegszer szembejött), mindig ott találtam mellette Rowling könyvét összehasonlításképp. Pedig... megmondom őszintén, én egyáltalán nem éreztem hasonlóságot. Oké: varázslók, London....  de itt szerintem ez ki is fújt. De Stroud és Rowling varázslói egyébiránt eléggé távol állnak egymástól: míg az utóbbi varázslói a saját erejüket használják, addig az előbbié inkább csak démonokat és dzsinneket idéznek meg, és velük végeztetik el a piszkos munkát (meg a kevésbé piszkosakat is). Szóval, akkor marad London mint hasonlósági szempont. Na, mindegy. Maradjunk annyiban, hogy én egyik regényénél sem láttam a Rowling-párhuzamot. 

És ez egyébként az egyik dolog, ami határozottan nem tetszett ebben a könyvben - tényleg abszolúte szubjektíven nézve -, hogy a varázslóknak igazából csak annyi a hatalmuk, hogy meg tudnak idézni ezt-azt, akinek aztán majd parancsolnak. És igazából az a legnagyobb jani közöttük, aki a legerősebb valamit tudja megidézni. És ez olyan.... kiábrándító. Nekem legalábbis. Ne keressétek ennek a racionális magyarázatát, hogy miért, és én abszolút felvállalom, hogy ennek totálisan nincsen normális alapja és igazából érvelni se tudok mellette, de ez nekem akkor is olyan.... nyeeeeee.

 Mielőtt félreértenétek, nem fanyalgok! :) De tényleg nem. Bartimaeust például eléggé bírtam: személyisége is meg a humora is nagyon kedvemre való volt - a lábjegyzetekért pedig egyébként is odavagyok - , szóval elég sokszor előfordult, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül az ő fejezeteit olvasva. Egyébiránt pedig leginkább miatta vagyok kíváncsi a folytatásokra  - lábjegyzetben és még azon belül is zárójelben jelzem, hogy Nathaniel sorsa valahogy nem annyira hoz lázba. Bartimaeus a nagy szájával és beképzeltségével - és persze a leleményességével - totálisan gyarapítja a szimpi szereplők -listámat, de míg Nathaniel is bár ugyanezekkel - de tényleg ugyanezekkel - a tulajdonságokkal bír, mint dzsinn ismerőse, ő valahogy nekem még túl nyafkának tűnt. Bár biztos vagyok benne, hogy ez majd a sorozat előrehaladtával azért változni fog.

Igazából szerintem ez egy ígéretes sorozatkezdés (még ha a posztomból nem is ez jött le első pillantásra), és biztosan folytatni fogom, mert amúgy élveztem. Ifjúságinak eléggé jó meg igényes - de én még továbbra is azt mondom, hogy A sikító lépcső esete.... olvassátok, tényleg! Team Lockwood meg ilyenek.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Amulet of Samarkand

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Kiadó: Animus Kiadó

Oldalszám:  472

The Sleeper and the Spindle

Gaiman még tavaly nyáron abszolút megvett magának a Szerencsére, a tej című gyerekkönyvével (amit tudom, hogy túl gyakran emlegetek vele kapcsolatban azóta, de tényleg tök jó könyv, olvassátok! ), szóval amikor megtudtam, hogy készített egy mesefeldolgozást, nem volt kérdés, hogy beszerzem magamnak. Még decemberben meg is rendeltem a Bookdeporól, és amikor pár nap után a kezembe vehettem, totálisan elámultam. A könyv olyan csudaszépségesen gyönyörű, hogy arra tényleg nincsenek szavak! Chris Riddell, az illusztrátor abszolút kitett magáért, igazán nyálcsorgató könyv lett belőle. 

A történet a jól ismert Csipkerózsika és Hófehérke sztorit mossa össze egy egészen modern megközelítésben, nem várt csavarokkal megspékelve, és a végeredmény... egy zseniális, szerethető és lenyűgöző mese - nem (csak) gyerekeknek.
Persze, Gaiman nevéből már sejthető, hogy ez nem egy olyan tündérmese, amit Disney-ék örömmel vinnének a filmvászonra. Persze, azért nem Grimm mértékkel mérve morbid, de azért van benne valami enyhén sötét hangulat. No és persze, a Hófehérke és a megmentendő hölgy között elcsattanó csókról ne is beszéljünk (ezt Disney-ék biztosan nem néznék jó szemmel)
Amúgy félreértés ne essék, ez nem egy szerelmi történet - egyáltalán nem. Bár ez a csókos jelenet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a könyv már a megjelenése előtt közszájon forogjon. Nyilván, ha valami igazán meghökkentőt akarunk kiemelni belőle spoilerek nélkül, hogy még a nem Gaiman-fanok is rohanjanak érte a könyvesboltba (vagy csak egyáltalán beszéljenek róla), akkor ez talán az a jelenet; de amúgy - a történet fényében -  negyedannyira sem érdemel szerintem ez a momentum említést, mert ez Gaiman részéről tényleg nem öncélúskodás vagy egyáltalán bármi, ami negatív felhangot érdemelne. Ez egyszerűen csak azért van, mert Hófehérke indult a hercegkisasszony megmentésére - és hát az átok, az meg átok. Csak csókkal lehet felébreszteni az álomba merült lányt. Ez van.

Egyébként Gaiman meséjében nagyon szimpatikus volt, hogy a hős - mármint a klasszikus értelemben vett aktív hős - egy nő. Nem a herceg vagy a királyfi megy kardot rántva a csatába vagy megmenteni a szerencsétlenül járt hölgyet, nem egy férfi küzd a birodalom biztonságáért, hanem a korábbi mesékben mindig passzív alakként feltűnő királykisasszony. Mert szerintem igenis a mai modern világban szükség van az ilyen szerepekkel való találkozásra is. Ma már egy nő - jó esetben - igenis megteheti vagy legalább megpróbálhatja, hogy a saját boldogulását egyengesse; nem kell őt feltétlen megvédeni a külvilágtól: ő is küzdhet kardot rántva, hogy lecsaphassa azzal a valóság szörnyeit és kemény küzdelmek árán ráléphessen arra az ösvényre, amit saját maga választott. És ez szerintem fontos - fontos, hogy a gyerekek is tudják.

Érdekes egyébiránt, hogy az utóbbi időben miért pont Hófehérkét értelmezik újra, mint harcos amazont... Például ugye a Once Upon A Time című sorozatban is - legalábbis amíg néztem - ő volt a mesevilágban a legaktívabb női szereplő, aki sokszor férfiakat is megszégyenítve küzdött és harcolt a maga igazáért. Amúgy lehet, hogy aztán a sorozatban később még több girlpower jelent meg, de bevallom, talán a második vagy harmadik évad közben feladtam a nézését, (pedig addig nagyon szerettem) mert az egész elkezdett elmenni egy brazil szappanoperába, és így kifulladt az érdeklődésem.

Mindenesetre én örömmel fogadok minden mese újragondolást, kiváltképp ha ennyire jól sikerül, mint Gaiman írása. Mert ez eredeti, mesés is, jellegzetesen gaimanos és mégis valahol ott lappang az eredeti mesék hangulata is. Riddell illusztrációi pedig tényleg csodásak, még mindig ámulok és bámulok a kivitelezésén.
És amúgy kedvet is kaptam ettől megint az ilyesfajta történetekhez, szóval felkerült így hát a várólistámra még Orson Scott Card: Bűvölet című regénye, Jane Yolen Csipkerózsája, Marija Morevna története Valentétől pedig továbbra is ott türelmetlenkedik a könyvespolcomon, és még szerintem keresgélni fogok ilyeneket. Akinek van még tippje, azt szívesen fogadom :)

Neil Gaiman: The Sleeper and the Spindle
Illusztrátor: Chris Riddell
Oldalszám: 68

Könyvesbolti morzsák

Telefonbeszélgetés részlet:
- És ha bemegyek önökhöz a boltba, lesznek ott is könyvek?

Könyvesbolti morzsák

 - Szia! Tudnál ajánlani egy könyvet? Én nem nagyon értek ehhez.
- Őőőőő.... megpróbálhatjuk. Neked lesz?
- Nem, ajándékba.
- Kinek?
- Egy fiúnak.
- Hány éves?
- Huszonnégy.
- Öhm... és milyen könyveket szeret?
 - Foggalmam sincs.
- Akkor mi érdekli?
(kissé felháborodva) - Hát azt meg aztán tényleg nem tudom!
- Nincsen valami hobbija?
- Tényleg nem tudom!!!

Igazi hősök - 33 magyar

Először is szeretném leszögezni, hogy Nyáry Krisztián előző könyveit eléggé fenntartással kezelem. Már csak azért is, mert tény, hogy a szövegeket szabályosan összeollózta - ez pedig nekem eléggé visszatetsző. Mindenesetre az Igazi hősök című frissen megjelent könyve valahogy mégis csak bemászott a táskámba az egyik decemberi napon. Ugyanis amikor órákon keresztül nem volt vevőnk bele-beleolvasgattam, és egészen jónak találtam. A munkatársaim persze röhögtek rajtam, ugyanis pont azelőtt pár héttel fejtettem ki a Nyáry Krisztiánnal kapcsolatos álláspontomat. Hát ennyit a következetességemről.

Hogy mennyire hasznos életrajzokat olvasgatni, az más kérdés. Én őszintén bevallom, szeretem. Persze, tudom, hogy az életrajzíróknak bizony kemény a munkájuk, és hogy végső soron hasonló fikciók kerülnek ki a kezeik alól, akárcsak a regényíróknak. Én valahogy mégis szeretem ezt a műfajt, bármennyire is száraznak tűnjék olykor. 

Nos, Nyáry Krisztián könyve igazából persze se nem életrajz, és még csak nem is száraz. Harminchárom darab olvasmányosan megírt életrajzi szösszenet olvasható ebben a kötetben, amelyeknek megvan a maguk tanulsága. Néha kicsit túl didaktikus, de azért szerintem ennek ellenére mégiscsak szép, és persze érdekes. 

A harminchármak között vannak ismertebb nevek is, mint például Kner Izidor, Baumgarten Ferenc, Semmelweis Ignác vagy Papp László, de kevésbé ismertek is megfordulnak benne szép számmal. Sőt, számomra talán ők voltak többségben - amit egyébként külön jó dolognak tartottam, hogy nem egy olyan válogatást hoztak le, ahol már az ezerszer hallott vagy olvasott életrajzok szerepelnek kicsit más tálalásban. Szerintem jó lett ez a szubjektív lista, meggyőzött.

Sok kedvenc történetem akadt, de a legkedvencebb talán Hugonnai Vilmáé, az első magyar diplomás nőé; Veres Beniczky Herminé, aki a nők oktatását segítette elő; Rátz Lászlóé, akinek a tanítás volt az igazi szerelem,  és Cziffra Györgyé, a folyton mindent újrakezdő világhírű zongoristáé volt.

Ezeket a történeteket esténként olvasgattam, amikor nem nagyon volt erőm a megkezdett regényeimet folytatni. Olyankor elővettem Nyáry könyvét, és elolvastam belőle egy vagy esetleg két életrajzot, amit aztán meg is osztottam a férjemmel (aki amúgy tegnap óta belekezdett az olvasásába). Szóval, mondom én, kikapcsolódásnak abszolút tökéletes, és olyan nevek is a látóterünkbe kerülhetnek, akikről eddig csak futólag vagy egyáltalán nem is hallottunk. 

A kiadvány maga egyébként nagyon szép kivitelezésű, és én amondó vagyok, hogy sokkal jobb ezt olvasgatni, mint a pletykalapokat. Legalább valamicske kultúra is ráragad közben az emberre. 

Nyáry Krisztián: Igazi hősök - 33 magyar

Kiadó: Corvina Kiadó

Oldalszám: 256 oldal

Egyik lábam itt... - Utazások Európában

Van az úgy, hogy az ember lánya legszívesebben fogná a hátizsákját, és csak úgy felpattanna egy vonatra, ami ki tudja hova visz, milyen irányba és hol lyukadunk ki vele végül. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hiszen az utazás csodája úgymond belém lett nevelve. Már egészen kicsi koromtól kezdve magamba szívtam mindazt, amit ezek az élmények adhatnak - s bár manapság az utazást mint olyat már nem művelem olyan gyakran, mint valójában szeretném illetve ahogy gyerekkoromban megadatott, de kétévente azért mégis csak fel szokott belőlem törni az az érzés, hogy menni kell. Mindegy hova, csak menni. Világot látni, felfedezni, tapasztalni, megismerni. Apukám folyton azt mondta, hogy az út maga sokkal fontosabb mint maga a cél - és évek múlva rájöttem, hogy ebben bizony nagyon igaza volt. 

Ebben az évben ismét feltört belőlem az utazás iránti vágy, ami ilyenkor elnyomhatatlan és minden gondosan  megtervezett dolgot maga mögé utasít. Január 1-jének reggelén már hangosan ki kellett mondanom azt, amit már hónapok óta éreztem, hogy ott lappang bennem valahol, és végül utat is tört magának: ebben az évben bizony kozmopolita leszek! Elővettem hát a hatalmas atlaszomat, és órákon át böngészgettem, illetve tervezgettem, hogy a világ mely szegleteit látogatjuk meg ebben az évben - lélekben már utaztam, s utazom azóta is. Bill Bryson könyve nem véletlenül jött hát velem a könyvesboltból.

Én nagyon tudok szimpatizálni az olyan emberekkel, akik egyszer csak fogják magukat és a hátizsákjukat, és nekiiramodnak a nagyvilágnak. Bill Bryson is így tesz ebben a könyvében: bejárja egész Európát az Isten háta mögötti norvég kisvárostól, Hammerfesttől egészen Ázsia kapujáig, Isztambulig valamennyire megtervezetten - ám utazásában bőven akad spontaneitás is. Még hozzá az a fajta, amit iszonyatosan tudok irigyelni: hiszen biztosan meg lehet annak is a hangulata, amikor egy új városba érkezve nem tudod még, hogy pontosan hol fogod lehajtani a fejedet éjszaka, - és ebből adódóan - addig maradsz egy helyen, ameddig csak kedved tartja. (persze, azt azért hozzátenném, hogy ehhez nem csupán bátorság és spontaneitás kell, hanem pénz is, bőven. ) De azért mégis csak jó ábrándozni egy olyan utazásról, ahol különösebb ütemterv nélkül indul útnak az ember, nem?
Ez a könyv igazából egy útibeszámoló, melynek lapjain az író útját követhetjük végig Norvégia legészakibb pontjától egészen Isztambulig. Látnivalókban, kalandokban és humoros meglátásokból nincs hiány - miközben iszonyatosan irigykedtem erre a pocakos amerikai fickóra, rengeteget nevettem olvasás közben, és ráadásul az utazásról mint olyanról alkotott gondolataink és érzéseink egészen sokszor megegyeztek.

Hogy őszinte legyek, tök szívesen leülnék Brysonnal egy pubba egy hideg sör mellé, és meséltetném az utazásairól és az ott szerzett élményeiről. Mert hogy tényleg élvezetesen mesél róluk. A legkedvesebb

számomra a Hammerfestben tartózkodása volt, amikor 36 órát buszozott a hó lepte, Isten háta mögötti kisvárosba, hogy láthassa az északi fényt (ehhez két hétnyi eseménytelen ott tartózkodás kellett egyébiránt, amit rendkívül szórakoztató módon örökített meg.)  Ez a földöntúli, különleges égi jelenés nekem is a bakancslistámon van már jó régóta, de eléggé kár, hogy nem sok reményt látok arra, hogy egyszer tényleg megpillanthassam - pedig a leírása alapján tényleg egy abszolút muszáj-kategória lenne.

Persze, voltak dolgok, amik eléggé nem tetszettek a könyvben, így például az elzárkózó magatartása bizonyos népek szokásaival szemben. Ami eltért a tőle megszokottól, az nyilvánvalóan nem volt normálisnak nevezhető. Nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, ha külföldre utazom, igyekszem nyitottnak lenni, és úgy elképzelni a dolgokat, hogy én vagyok az idegen abban az országban, tehát nekem kell alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, és nem az országnak az én szokásaimhoz. Nem szeretek odakint fanyalogni, mert szerintem elég sok mindenről lemarad így az ember. Az utazáshoz tényleg nyitottság kell, különben nem lehet befogadni... Kicsit olykor úgy éreztem, hogy Bryson már tiszta nyűgös lett ebben a sok utazásban: Hollandia után már szinte minden rossz volt, és unalmas, és ronda, az emberek meg mind idióták. S persze, értem én amit mond, főként azt, hogy sok város kihegyezte magát a turistákra, és kirakat voltában pont azt a varázst vesztette el, amiért anno beleszerettek. Szóval, értem én ezt az álláspontot, tényleg - és tökre igazat adok neki ebben, de sok helyen szerintem igenis igazságtalan volt. Itt van például Firenze, ahol volt szerencsém járni - és bizton állíthatom, hogy az undorító mennyiségű turista ellenére igenis még mindig megvan a hangulata és a csodálatossága. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor átsétáltunk a Ponte Vecchion, vagy amikor belefeledkeztem a Firenzei Dóm leírhatatlan gyönyörűségébe.
 Ami még kifejezetten nem tetszett Bryson írásában, az az, ahogy a németeket kollektív bűnösséggel ruházta fel. Természetesen, a II. világháború miatt. Ott le is tettem pár napra a könyvet, annyira csalódtam benne. Ez a hozzáállás számomra nagyon nem fér össze a meg-akarom-ismerni-a-világot életérzéssel. 

Mindenesetre ezeket a negatívumokat leszámítva egy tényleg iszonyatosan élvezetes és humoros útleírás ez, aminek az olvasása után komolyan kedvem lett lemondani a gondos tervezgetésről, és egy szál hátizsákkal bebarangolni Európa csodáit, és megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a megszokottnál több spontaneitást visz bele az ember a világ felfedezésébe. S persze naná, hogy még több hely felkerült a bakancslistámra, aminek a hossza most már nagyjából végtelen, de sebaj. Azért jó álmodozni arról, hogy egyszer megpillanthatom az északi fényt, Brugge varázslatos utcáin sétálhatok vagy éppen beleszimatolhatok Isztambul fűszeres levegőjébe, miközben átlépem Ázsia kapuját.






Bill Bryson: Egyik lábam itt... - Utazások Európában
Neither Here or There: Travels in Europe
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Oldalszám: 297

Könyvesbolti morzsák

Ahogy tegnap, az őszi félév utolsó nyitvatartási napján tessékeltem ki a vevőket záróra után.

Persze, csak szerettem volna... Így is a záróra után legalább negyven perccel végeztünk.