Alapvetően rendkívül ritka, ám az utóbbi években legalább egyszer jellemzően előfordult, hogy ha egy új szerző annyira megtetszett nekem, képes voltam tőle több könyvet is elolvasni pár hónapon belül. Tavaly előtt ilyen volt Atwood, azelőtt Backman, idén meg Lucy Strange. Ez mindenféleképpen egy fontos fokmérő nálam, mert azért eléggé szeretem a változatosságot, így ha úgy döntök, hogy valakinek jobban meg szeretnék ismerkedni az életművével, azt szeretem beosztani. De van, akikkel kapcsolatban ez nem megy. Így A fülemüleerdő titka után éppen annyi szünetet hagytam, hogy még véletlenül se sikerüljön az idő távlatából összemosni magamban a két regényt. 

És ezt elég jól tettem, mert akadtak azért köztük hasonlóságok. 

Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen ugyanarról a történetről lenne szó. Csak eléggé úgy tűnik, hogy Strange-nek vannak állandó témái, tipikus  hősei, amiket így vagy úgy belecsempész az írásaiba. Akár azt is el tudom képzelni, hogy ezeknek a dolgoknak a megírása valamifajta terápia lehet részéről, mert annyira jellegzetesek nála és annyira hitelesek is, hogy nehéz nem összefüggéseket keresni a személyes élményei között. Vagyis hát nyilván akkor, ha hiszünk abban, hogy egy író élete és tapasztalatai elválaszthatatlanok az írások értelmezésétől. Számomra mondjuk nem igazán, de ilyen alkalmakkor azért csak eszembe jut vagy felvetül kérdésként úgy csendesen, hogy vajon mi okozhatta bizonyos témák rögzülését. Még akkor is, ha a válasz nem nekem mint olvasónak szól vagy jár, hanem sokkal inkább a szerzőnek. 

Szóval, A világítótorony legendája egy angliai apró szigeten játszódik, ahol Pet, ez a tizenkét éves lány egy világítótoronyban él a családjával. A francia partok olyan közel vannak, hogy tiszta időben szabadszemmel is lehet látni őket. Amikor a II. világháború ténye egyre jobban eléri ezt a kis békés kisvárost, Petet és családját egyre inkább kiközösítik a közösségből német származású édesanyja miatt. Idővel arra is fény derül, hogy valaki információkat szolgáltat ki a náciknak, akik olyan közel vannak már. Pet édesanyja bár ártatlan, mégis kézenfekvőnek tekinti a közösség, hogy rá terelje a gyanút. 

Lucy Strange regényében a családban előfordulő tabutémák itt is kiemelt jelentősséggel bírnak, és ezek azok, amelyek elszigetelik egymástól a családtagokat. A szülők korábbi életében valami sötét és fájdalmas titok lappang, amit a gyermekek éreznek, de nem merik megkérdezni szüleiket, inkább a hallgatást választják ők is. Ez a családi titok hasonlóan működik, mint A fülemüleerdő titka című regényben a családot körülölelő gyász, amelyet mindenki a saját vállán akart cipelni, félt megosztani a család többi tagjával, és ezért majdnem szét is szakadtak. A titok se viselkedik másképp: falakat emel, elválaszt, bekúszik az egymás előtti feszengés és kételkedés képében a hétköznapokba. Pont olyan időszakban, amikor nagy szükség van az összetartásra, a bizalomra, hiszen a külvilág félelme, kételye és borzalma dörömböl otthonuk ajtaján, minden nappal egyre erősebben, idő kérdése csak, mikor töri rájuk az ajtót. 

A családi élet és a világban való történések ebben a regényében is gyönyörűen párhuzamba állíthatóak, hiszen ahogy a közösségben, úgy a családban is felüti egy nap a bizalmatlanság egymás irányába, ami betör az eddigi idillinek hitt hétköznapokba.

Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket.

A háború kegyetlenségéről és borzalmairól egy - ifjúsági könyvhöz képest - teljesen új perspektívában beszél ez a könyv. Ennek az egész időszaknak egyik legborzalmasabb hozadéka talán, hogy képes kedves ismerősökből ellenséget kreálni. Az állandó gyanakvás belülről emészti fel a kis közösséget, és bomlasztja fel az idillt rövid időn belül. Egyik pillanatról a másikra ez a békés közösség szétforgácsolódik, és mindenütt belső ellenséget kezdenek látni. Ahogy az országban is. Ahogy Pet családjában is. 

Fontos téma itt emellett az idegenség is. A sok-sok évvel ezelőtt betelepült emberek, akik ennek az ország állampolgárai lettek, a háborúnak köszönhetően mégis gyanús elemekké váltak. Félelmetes belegondolni, hogy az addig otthonodnak tekintett országban csupán származásod miatt hirtelen lehetséges belső ellenségként aposztrofálnak. Eltűnik a biztonság érzése és fordul egyet a világ körülötted - erről is, illetve ennek a megéléséről is szól Lucy Strange regénye, amelynek világában mítoszok és legendák fonódnak össze a valósággal főhősnőnk, Pet szemén keresztül.

Nagyon szerettem ezt a könyvet is, és őszinte meggyőződéssel mondom, hogy Lucy Strange egy nagyon tehetséges és nagyon fontos szerző a kortárs middle-grade (nálunk csak ifjúsági) irodalomban. Mert úgy beszél a körülöttünk levő világról valamint a velünk élő családról, hogy van bátorsága belemenni a fontos vagy éppen kényes témákba is. Értően nyúl hozzájuk és mindemellett igazi szépirodalmi élményt nyújt olyan formában, ami kiskamaszként is élvezhető, sőt rajongva szerethető. 

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Our Castle by The Sea

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

350 oldal

Mikor olvasok? [Témázás]

Ráérős vasárnap reggeleken, nyugis szombat délutánokon meg persze legfőképp este, illetve ebédszünetekben. Ha nagyon letehetetlennek bizonyul a könyv, akkor buszozás közben is akár. Nem mondom, hogy minden percet kihasználtam, mert ez hazugság lenne. De voltak fix idők, amikor nagy valószínűséggel olvastam. Így volt ez egészen idén januárig, amikor is anya lettem. És az életem, illetve az olvasói létem is megváltozott.
Szeretném leszögezni, hogy elhiszem azt, hogy valakinek tényleg nincs ideje az olvasásra. Mert mondjuk a munkahely vagy/és magánéleti problémák nyomasztják, és nem nagyon van lelkiereje a könyvekhez. Mert az olvasás igenis koncentrációt igényel, hogy be tudjunk lépni valóban a könyv világába. Ha máshol kalandoznak a gondolataink, akkor csak egy betűkkel teleírt lap lesz előttünk.
Meg persze olyan is van, hogy egyszerűen valakinek mások a prioritások a szabadidejét tekintve, és szerintem ezzel sincsen semmi baj. Van, aki olvasás helyett mondjuk inkább a sportot választja vagy filmet néz vagy süt vagy csak elmegy bulizni, szocializálódni. Sajnos, felnőttként valóban kevés a szabadidőnk, főleg, ha saját háztartást vezetünk munka mellett.
És persze az is előfordul, hogy valaki azért nem olvas annyit, mert egyszerűen nincs olyan vagy annyi ötlete az olvasmányokat tekintve, ami lázba tudná hozni. Ez persze leginkább a tájékozatlanság miatt van, hiszen valljuk be, manapság sokkal könnyebb elveszni a kínálatban mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ilyenkor érdemes bekövetni pár szimpatikus könyvesbloggert vagy könyvesvloggert, irodalmi témájú podcastokat hallgatni, mert más olvasók lelkesedése könnyen átragad az emberre, szerintem.

Na, de jöjjön a kérdés:
Hogy én mikor szoktam mostanában olvasni? Erről fogok most egy kicsit mesélni.

Amikor terhes lettem, mindenki azzal riogatott, hogy nem lesz többet időm az olvasásra. Legalábbis az első négy-öt évben biztosan nem. Hiszen nekik se volt idejük, nekem miért lenne. És én ettől, őszintén megmondom, megrémültem picit. Persze, nem arról van szó, hogy az ember nem szívesen hozna áldozatot egy ilyen csöpp kis csoda; ezért az átölelhető, babaillatú boldogság miatt. De nehéz volt elképzelnem úgy az életemet, hogy az olvasás, ami kábé öt - hatéves korom óta velem van valamilyen formában, és igenis a személyiségem részévé vált, szóval hogy ettől a dologtól búcsút kell vennem. 

Miért kiemelt fontosságú szerintem az olvasás (vagy bármi más saját hobbi) anyaként?

Az anyaságban nagyon könnyű feloldódni. Mert elképesztő élmény, mert minden nehézségével együtt csodálatos. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi csodát él át az ember nap mint nap: ahogy a kicsi fejlődik, új dolgokat tanul vagy éppen magadból vagy a párodból fedezel fel benne valamit. Nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy nem csak anya vagy, hanem egy önálló álmokkal, célokkal és vágyakkal bíró lény is, aki az anyaság előtt is létezett már. Nyilván, a személyiségünk óhatatlanul átalakul egy gyermek érkezésével. Nemcsak a a csöppségünk alakul át, hanem mi is az évek során. De szerintem fontos megőrizni valamit a korábbi életünkből - vagy keresni olyan dolgot, ami csak a miénk. Mert ha teljesen feloldódsz az anyaságban, akkor előbb-utóbb azon kapod magadat, hogy a gondolataid csak kakis (vagy éppen nemkakis) pelenkákon, súlyon, hosszon és egyebeken járnak, és minden, de minden mást kiszorít onnan. És ez - legalábbis nálam - könnyen frusztrációhoz vezethet, nyomasztóvá válhat. 

Persze, ez mindenkinek a személyiségétől, mentalitásától függ, de én ezért tartottam fontosnak ezt a hobbit megőrizni magam számára. És ez eddig úgy tűnik, hogy egészen jól sikerült. Bár az az eddigi tapasztalatom, hogy a gyerekeknél mindig minden változik, de eddig sose volt probléma számomra, hogy találjak alkalmat az olvasásra.

Mikor van időm az olvasásra?

Tisztában vagyok vele, hogy nagy szerencsém van a kisfiammal, mert nem volt se hasfájós, se nehezen alvós. Bár az ébrenlétei során az aktivitására nincsen panasz, és most hogy járni tanulgat, hát rendesen lejárom a lábamat napközben. Olvasásról szó sincs tehát, amikor ébren van, bár nem is hiányzik, hiszen ha a Fiatalúr ébren van, akkor én az övé vagyok teljes egészen, ahogy a figyelmem is.

Az első hónapokban a szoptatás ideje alatt olvastam leginkább, hiszen akkor még egy-egy alkalom akár félórán keresztül is eltartott. Tévé és egyéb háttérzaj híve nem igazán voltam sohasem, így az olvasás, mint ötlet igazán könnyen jött. Persze aztán ahogy ügyesedett és nőtt a Fiatalúr, annál inkább lerövidültek a szoptatások, továbbá már nem volt mindig az a nyugodt baba evés közben. Elkezdett mocorogni, forogni, mászni szoptatás alatt, így az olvasás már nem volt opció számomra. 

Szerencsére azonban elég gyorsan sikerült kialakítani a napirendünket - ez mondjuk eléggé függ a baba személyiségétől, nála egészen könnyen ment a kialakítása - , és mivel az alvása alatt is igényli a mai napig a testközelségemet, ezért azalatt az idő alatt vagy én is alszok, vagy ha nem vagyok fáradt, akkor olvasok. Ma már csak egy napközbeni alvása van általában és az van vagy két és fél/ három órás jobb napjainkon. Plusz ott van még az este is, olyankor is tudok csípni magamnak mondjuk egy órát az olvasásra. Ha azt vesszük, igazából több időm van most, mint mondjuk két évvel ezelőtt. 

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a házimunkát vele együtt csinálom, - mint említettem, alvás közben igényli nagyon a testközelséget még mindig - , de azt is fontosnak tartom, hogy már ilyen korán lássa, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni a ház körül. A rend és a tisztaság nem csak úgy teremtődik a semmiből. Egyre jobban érdekli is egyébként, hogy mit csinálok, például imád velem porszívózni meg mosni és teregetni. Délután persze azért ott a játékidő is a nagy alvás után, úgyhogy nem csak gyerekmunkából áll az életünk. :)

Hogy mennyit olvasok, az változó. Van olyan nap, amikor simán el tudok olvasni száz, kétszáz oldalt is akár, de vannak olyan napok (mert igen, vannak azért nehéz napok), amikor egy oldalt se sikerül. De igazából én ezen nem is görcsölök.

Amihez viszont nagyon nehéz volt hozzászoknom az az, hogy az esetek többségében hirtelen kell félbehagynom az olvasást. Nincs olyan, hogy jaj megvárom a fejezet végét vagy még túlesek ezen az izgalmas részen. Ha felébred a Fiatalúr, akkor felébredt és nincs mese, onnantól nincs olvasás. Ez nem mondom, hogy néha nem nehéz, különösen, amikor tényleg annyira belemerültem a könyvbe, hogy legszívesebben még simán továbbolvastam volna, mert úúúristenmostmifogtörténni??. Néha különös érzéke van, hogy pont a nagy fordulatoknál ébredjen fel. Sokszor van olyan is, hogy a hangulat még ott marad bennem akár egy óra után is, és nehéz visszatérnem a való életbe. De aztán persze csak sikerül.

Amire mostanában viszont nehezebben találom meg az időt, az a bejegyzések írása. Nagyon érdeklik a kütyük, annak ellenére, hogy amennyire csak lehet, minimalizáljuk a használatukat előtte. Altatás közben nem merem bekapcsolni a laptopot, mert bármennyire is halkan gépelek, felébred rá, és onnantól kezdve nincs alvás a laptop iránti lelkesedés miatt. True story. Egyszer este tizenegykor felébredt a gépelésemre, és onnantól kezdve hajnali egyig képtelenség volt visszaaltatni még azután se, hogy a laptopot átvittem egy másik szobába. 

Na azóta nem gépelek az alvó gyerek mellett sem. 

Hogy a blog még működik ez abszolút a férjemnek köszönhető, aki vállalta a gyerekfelügyeletet, hogy heti kétszer én el tudjak vonulni két órára a könyvtárszobába. Ez duplán hasznos dolog mindkettőnknek, hiszen így nekem is jut egy kis saját idő a gondolataimmal, illetve neki is jut egy kis saját idő a kisfiával, ami szerintünk nagyon fontos lépés a kettőjük kapcsolatában. De azért hogy ez összejöjjön, sok mindennek teljesülnie kell: hogy időben hazaérkezzen a munkából, hogy a Fiatalúrnak ne legyen éppen szeparációs szorongása, mert olyankor képtelenség akár két lépést is tennem tőle, illetve hogy én is legyek olyan összeszedett, hogy ne csak a monitort bámuljam abban a két órában stb. stb. Szóval, ennek a teljesülése nem csak a mi elhatározásunk kérdése, hanem a körülményeinknek is úgy kell alakulnia. Mert nyilván nem minden áron kell ezt csinálnia az embernek. De azért szerintem ezt is egészen jól össze tudjuk hozni. 

Persze, fogalmam sincs, hogy egy-két-három év múlva is ekkora intenzitással lesz-e jelen az életemben az olvasás vagy a blogolás. Lehet, hogy idővel kevesebb könyvet sikerül elolvasnom, de nem fogok rajta keseregni. Biztos vagyok benne, hogy módot fogok rá találni valahogy, hogy ez a hobbi ne tűnjön el teljesen az életemből. Mert nem az olvasott könyvek mennyisége, hanem a minőség a lényeg. Hogy igazán élvezd ennek a hobbinak minden percét; hogy az elolvasott könyvek hozzá(d)tegyenek valamit. Mert ez a lényeg. Ezért olvasunk.

De akárhogy is lesz nálam, az biztos, hogy a Fiatalúrral remek könyveket fogunk olvasni együtt. Rengeteg világot kell megmutatnom neki, és alig várom, hogy úgy igazán elkezdjük ezt a nagyszerű kalandot is.

***És te mikor olvasol? ***

A többiek a témában:

Dóri, Anett, Sister, PuPilla
Mandi

Utóvédek, később csatlakozók:

Kérdezz-felelek: Könyvmolyok problémái

Nagyon régen töltöttem már ki booktaget, így aztán Dominika, a JustABookishSoul vlog házigazdája kedves invitálásának nem tudtam ellenállni. Akinek van kedve megválaszolni pár kérdést a könyvmoly-lét nehézségeivel és súlyos dilemmáival kapcsolatosan, ne fogja vissza magát!

1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

 Általában a pillanatnyi hangulatom határozza meg, hogy mi lesz a következő olvasmányom. Sokszor egészen addig a pillanatig nem is tudom, mi lesz, amíg ott nem állok a saját vagy éppen a könyvtári könyvespolcok előtt. Ha még ekkor is teljes a tanácstalanság, akkor kiválasztok öt érdekesnek tűnő könyvet és elkezdek velük közelebbről barátkozni (elolvasom még egyszer a fülszövegüket, beleolvasok az első fejezetbe stb.), így általában sikerül döntésre jutnom. De olyan is elég gyakran megesik, hogy egy pont jó időben jött lelkes vélemény miatt egyszerűen muszáj felkajtatnom a szóban forgó könyvet mihamarabb. Ám az abszolút kedvenc élményem, amikor valamilyen módon az éppen olvasott könyv visz/sodor/lök egy másik könyv felé. Akár témájában hasonló, akár helyszínt vagy történelmi kort tekintve vagy mondjuk említenek benne egy könyvet és ezáltal kedvet csinál hozzá. Idén ilyen volt például Madeline Miller Kirkéje, ami után muszáj volt elolvasnom Margaret Atwood hasonló témájú könyvét, a Penelopeiát, amit mellesleg már évek óta őrizgettem olvasatlanul. 

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Tíz évvel ezelőtt simán voltam annyira lelkiismeretes, hogy továbbolvastam volna, hátha jobb lesz. De sosem lett. Jó pár ilyen könyvvel a hátam mögött, már lazán félbehagyom a nekem nem tetsző könyveket. Sőt, a közepes - mondhatni langyos - élvezeti értékkel bíróakat is.  Sajnos kevés az olvasásra fordítható időm, így azt a keveset mindenképp szuper könyvek társaságában szeretném tölteni. 

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

 Nos, ez most jelen esetben egy abszolút létező probléma nálam. De úgy döntöttem, hogy elengedem a dolgot. Még amúgy éppen teljesíthetném, mert a várólista csökkentéses kihívásból még kábé öt könyv hiányzik, de most teljesen másfelé kalandozott a figyelmem könyves témák terén, és ha most erőltetném az olvasásukat úgyse jönnék ki belőle jól. 

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, de a borítói: Nem. Egyeznek!!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Attól függ, milyen fajta nem egyezésről van szó. Ha csak a puha- és keményborító keveredéséről van szó, vagy más lett időközben a könyvek mérete stb. az nem szokott zavarni, pár sorozatomnál ez tényleg előfordul. De ha mondjuk maga a stílus az elütő, mert tök másik kiadásról van szó, hát... eleve meg se vettem volna így. :D De ha már - tegyük fel - előfordult valahogy, akkor az egyik kiadást elpasszolom, és próbálom úgy beszerezni, hogy egységesek legyenek. 

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Könyves lelkesedéseimet és csalódásaimat húgommal és a Popkult, csajok satöbbiből - is - ismerhető Brigi barátnőmmel szoktam leginkább megbeszélni. 

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mihez kezdesz magaddal?

Ilyen egyszer valóban előfordult velem. Backman Oveja tehet mindenről. Picit kínosan éltem meg, mert nem igazán szeretek mások előtt sírni, de közben pedig teljesen átadtam magam a meghatottságnak is. Pont buszon utaztam akkor, és igyekeztem nagyon kifelé nézni az ablakon utána és észrevétlenül eltüntetni a könnyeimet. Jobban örültem volna, ha inkább ez odahaza történik velem. 

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!?!!

 Ez szinte minden sorozatnál probléma részemről, hogy egy bizonyos idő (mondjuk egy év) eltelte után nagyon nehéz visszahozni a lelkesedésemet a folytatások iránt, és emiatt még tovább tologatom magam előtt, ami miatt persze egyre többet is felejtek. Változó egyébként, valamikor csak úgy belevetem magam a folytatásba, és az előzmények szépen, lassan eszembe jutnak (vagy nem :P ), de például a Harry Pottereknél anno mielőtt kijöttek volna a folytatások nem restelltem végigolvasni az eddig megjelent részeket. Tavaly pedig a Tükörjáró sorozat második része előtt gyorsan átlapozgattam A tél jegyeseit, elolvastam pár fejezetet meg lényegi részeket, hogy jobban képben legyek a második résszel. Szerintem ez most is így lesz majd a harmadik rész olvasása előtt. 

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?

Jaj az ilyen helyzet roppant kellemetlen tud lenni. De ilyenkor meg szoktam mondani, hogy volt már rossz tapasztalatom a kölcsönadással kapcsolatban, és inkább nem szereznék további hasonlókat. 

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

A Nagy Nyári Olvasási Válság mindig lecsap nálam kíméletlenül. Az intenzitása és hossza változó. Ilyenkor nem szoktam erőltetni az olvasást, könyvekkel maximum úgy kerülök kapcsolatba, hogy más könyvesbloggereket olvasok. És aztán egyszer csak fellobban újra a lelkesedés a könyvek iránt, és aztán már csak meg kell találni azt a történetet, ami képes berántani a világába. Ez idén a Kirké volt.  

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?

Csak azokat, amik biztosan tetszenének és igazán hűha élmények lennének. Ezeket már nagyjából tudni szoktam (tévedés vagy hype-vonatra felülés persze előfordul, de egyre ritkább). Amik pedig kétségesek, azokat könyvtárból szoktam beszerezni. 

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon mire elolvasod őket?

 Az utóbbi időben félév, maximum egy év. Véget ért részemről a könyvharácsolós időszak, és könyveket is úgy illetve akkor szoktam venni, ha érzem az ingerenciát, hogy azt az adott (vagy a rákövetkező) hónapban olvasnám. Idén tényleg meglepően keveset várakoztak a beszerzéseim olvasatlanul.  

Vera

Hogy végre rászánjam magamat Grecsó Krisztián prózájával való megismerkedésre egy Verának kellett jönnie. Nem mintha a többi regénye nem érdekelne vagy ne érdekelt volna korábban, de ez a legújabb kötete sok szempontból is jobban felkeltette az érdeklődésemet, ezért mindenképp muszáj volt rövid időn belül megismerkednem vele. 

Szegeden egyébként mindenki erről a könyvről beszélt. Az itteni Librikből villámgyorsan elkapkodták, pár héttel a megjelenés után már nem is volt kint szabadpolcon - rendelniük kellett a boltoknak utánpótlást. Biztosan még sok könyvnél elő szokott ez fordulni, de a Vera esetében igencsak szembetűnő volt. 

Itteni sikere egyébként nem is csoda, hiszen a regény az 1980-as években játszódik és ráadásul itt, Szegeden. A borítón az Aradi Vértanúk terének a képe köszön vissza, ahol jó sok éven át minden nap leszálltam a villamosról. Furcsa ismerősség kerített hatalmába akárhányszor csak szembejött velem a borító, és egyben különlegesen is izgatott voltam, hiszen végre egy olyan regény világába fogok belépni, ahol a helyszínek valóban ismerősek, ott megyek (illetve mentem) el mellettük nap mint nap. Elég csak annyit leírva látnom, hogy Alsóvárosi Ferences Templom, és rögtön látom magam előtt a platánfákkal körülölelt, fehér falú templom képét, amelynek pillérjei között csodaszép fényjáték figyelhető meg, ahogy közeledik a naplemente. És még számtalan, a regény történetében megforduló helyszínről ugyanezt el tudom mondani, hogy annyira belém épültek a helyszínek már ezalatt a tizenhárom év alatt, mióta Szegeden lakom, hogy elég éppen csak egy szó, és megelevenedik előttem az az utca, az az épület minden színével, szagával, zsivajával. 

Csodás érzés volt így olvasni egy regényt. Annyira más, annyira otthonos élményt adott. És aztán maga a történet is kihatott a városhoz való viszonyomra. A Vera után máshogy sétál át az ember a Nagyáruház Passzázsán vagy a Honvéd téren. 

Visszakanyarodva: a helyszín Szeged és 1980-at írunk. Regényünk főhőse Vera, a negyedik osztályos lány, aki jó tanuló és jó sportoló is. Ebben a tanévben egy új fiú érkezik az iskolába, a lengyel származású Józef, aki valami új dolgot indít el Verában, amit előtte sohasem érzett. Az első szerelem. S mindeközben Vera otthoni élete is a feje tetejére áll, ami korábban biztonságos családi fészek volt, most valahogy eltűnik és sok minden megkérdőjeleződik. Vajon Vera utána mer menni a titkoknak? Képes lesz beismerni maga előtt az igazságot?

… az jut eszébe, hogy reméli, még sokáig nem kell felnőttnek lennie, mert a felnőtteknél minden olyan borzasztóan bonyolult.

A regény olvasását bevallom, elég rosszul kezdtem. Mindig is fontosnak tartottam, hogy olvasóként megfelelő módon tudjunk belépni egy történetbe. Hogy mielőtt fellapozzuk, ne legyenek hamis elvárásaink, ne számítsunk olyasmire, amit a regény a műfaja vagy egyéb hasonló okok miatt nem tud beváltani. Néhány értékelés ifjúsági regényként hivatkozott erre a kötetre, és én teljesen ilyen olvasói magatartással kezdtem el olvasni, és egyszerűen nem volt oké az egész. Vera fiatal kora ellenére nem ifjúsági főhős, hanem egy nagyon is szépirodalmi kislány. Ő egy abszolút szépirodalmi univerzumban mozog és oda is tartozik. Felismerései, elhallgatásai, gondolatai bár irodalmilag jól megkomponáltak, de közel sem életszerűek. És ez zavart. Egészen addig a pontig, amíg ifjúsági regényként olvastam. Azonban miután revideáltam magamban az olvasói magatartásomat és gyerekszemszögű szépirodalmi regényként olvastam tovább, már minden rendben lett. 

A fülszöveg is picit csalóka volt számomra, mert sokkal jobban kiemelte Vera és Józef kapcsolatát, mint amennyire érdekes volt ez a történet szempontjából. A Vera egy átlagos első szerelem története helyett sokkal inkább bálványdöntögetésről szól. Arról, amikor eljön az az idő, hogy egy gyermek számára a felnőttek megszűnnek mindent mindig jobban tudó, mindig megfelelően viselkedő személyek lenni. Amikor a gyermek elkezdi figyelni a felnőttek között zajló interakciókat, és rájön, hogy a legtöbb felnőtt bort iszik és vizet prédikál, amikor illemről, kötelességről és becsületességről van szó. Hogy a gyerekektől ugyan elvárják a jó viselkedést, de a szülők itt-ott hazudnak, csalnak - hol kisebbeket, hol nagyobbakat. A szülő talán ekkor szűnik meg istenség lenni a gyerek szemében. És ez a ráismerés, hogy a szüleink is ugyanúgy gyarló emberek, igazi trauma egy gyerek életében. Ezt hozza magával a felnőttlét. 

S hogy ez a trauma miképp hordozódik tovább a gyerek lelkében, attól függ, hogy a szülő mit kezd ezzel az új helyzettel és új nézőponttal. S persze kérdés az is, hogy vajon a gyermek számára mikor jön el ez a ráismerés, ha eljön egyáltalán. 

Készen áll-e vajon elfogadni ezeket a dolgokat? Elég érett hozzá?  

A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.

Hogy Vera körül mi történik pontosan, az csak a regény vége felé világosodik meg teljesen az olvasó számára. E/3 elbeszélővel van ugyan dolgunk, de ennek ellenére sok mindent elhallgat, ami a felnőttek világában történik Vera körül. A gyerekek világának íratlan - és kissé érthetetlen - szabályai feltárulnak előttünk teljes valójukban, míg a felnőttekkel történő dolgokra balladai homály borul. Valójában Vera szemével látunk mindent, és főhősnőnk nem érti teljesen ezt a másik világot. Vera a gyerekek világában létezik teljesen, és onnan nem is igazán akar kimozdulni, még akkor sem, ha nagyon is szükség lenne rá. Vera fél ettől az ismeretlentől, hogy nem érti ennek a világnak az íratlan szabályait. Szerintem a Vera éppen ezért egy felnemnövés történet, hiszen főhősnőnk ellenáll a külvilág kényszerítő erejének. Gyerek marad még akkor is, amikor nagyon felnőtt dolgok történnek körülötte. Hiába próbálják elmagyarázni neki, mi történik, ő erre még nem készült fel. Nem készült fel, hogy tizenkét évesen felnőttesen lássa a dolgokat. 

És azt hiszem, ezt valahol meg is értem.

Grecsó Krisztián regénye mindent összevetve egy nagyon különleges élmény volt számomra. Semmiképp sem szeretném abbahagyni a vele való ismerkedést, mert Vera története meggyőzött, hogy érdemes a többi regényével is próbát tennem.

Grecsó Krisztián: Vera

Magvető Kiadó

336 oldal

Sehonnai

Kívülállónak érezni magadat egy másik országban, távol a saját hazádtól pokoli nehéz érzés lehet. Más szokásrendszerek, más nyelv, más mechanizmusok mozgatják az ottani életet és az embereket, mint amit eddig ismertél. Az otthon és a külvilág élesen elkülönül, más világba lépsz be, ahogy kinyitod az ajtód. De kint élve - még ha nehezen is - érthető és persze várt is ez a kulturális különbözőség, számításba veszed ezeket, amikor kiköltözöl egy másik országba. És tudod, hogy azért van egy terület, ahonnan jöttél, ahol mindezek, amiket ismersz - nyelv, kultúra, történelem - mások is így ismernek.

De ha ez az idegenség a saját országodban ér, a saját földeden, az valahogy még nehezebb, még feldolgozhatatlanabb. Idegennek születni újra és újra, évszázadokon keresztül a saját hazádban, láthatatlan kisebbségként élni egy teljesen más világban igazi trauma lehet. Nem feltétlen egyéni szinten, hanem a nép szintjén, ami persze kihat az egyénre is. Hiszen bármennyire is individuumok vagyunk, elszakíthatatlanul tagjai vagyunk annak a közösségnek, akikkel együtt közös nyelvet, kultúrát és történelmet ápolunk. Ehhez sokféleképpen viszonyulhatunk, persze - de származásunk kihat ránk, formál minket, akárcsak a gének, vagy hogy otthonról mit viszünk magunkkal. 

A sehonnaiság érzése az amerikai őslakos indiánok sajátja, akik idegenek saját földjükön. Akik a legtöbb ember képzeletében úgy élnek, ahogy valamikor, sok száz évvel ezelőtt talán léteztek - de persze, lehet hogy sohasem. Lehet, hogy a tollas fejdíszes, természetközeli nép vadromantikus képe szintén csak egy képzelt, soha nem létezett ábránd. 

*

Vajon hagyták őket valaha beszélni magukról? 

*

Az amerikai őslakosok felett sokak szerint eljárt az idő. De vajon valóban így van? Valóban csak a múlt árnyként élő darabkái a modern világban? 

Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek.

Tommy Orange regénye egy óriási hiányt töltött be nálam, hiszen nem olvastam sose amerikai őslakos irodalmat. Alakjaikat - azt a keveset is - csupán mások tolmácsolásából ismertem, ahogy történelmükről is csupán a másik, vagyis a győztes oldal szemszögéből hallhattam. Így a regény bevezetője arcul csapó meglepetés volt számomra. Persze, tudja az ember, hogy a telepesek elég durva dolgokat követtek el, de azt hiszem, a Orange által leírt dolgok töredékéről se volt fogalmam, hogy mennyire brutális népirtásos vérengzés ment itt évtizedeken, évszázadokon keresztül. Napokon keresztül emésztenem kellett a bevezetőt. 

Fehérként annyi szégyellni valónk van...

Ám maga a regény témája nem a múlt, hanem a jelen. Nem a rezervátumba szorult őslakosok, hanem az elvárosiasodottak. Akik ezen az újfajta élőhelyen próbálják őrizni a hagyományaikat vagyis őslakosként meghatározni magukat a fehérek között. Ezt az életérzést, ezt a sehonnaiságot több szereplő elbeszéléséből ismerhetjük meg különféle korosztályból, különféle élettel. Ám abban mindenképpen hasonlít az életútjuk, hogy mindannyian a társadalom peremén élnek, szinte láthatatlanul a többi ember számára. 

Erről szól ez a könyv. Különböző, ám mégis valahol hasonló, össze-összefonódó életutakról, amik pókhálóként szövik át a történetet. A szereplők vagy erősebben vagy csak rövid időkre kapcsolódnak egymáshoz valamilyen formában. Nem hiába vonul végig a történetben maga a pók és pókháló motívum, ez köszön vissza a szereplők kapcsolatrendszerénél is. 

A Sehonnai egy nagyon fontos regény. Egy olyan láthatatlan társadalmi rétegről szól, akik rengeteg traumát éltek és élnek meg jelenleg is a hazájukban. Akik kívülállók, és akik némák a legtöbb ember számára. Akikről mások beszélnek, ha beszélnek ugyan. Tommy Orange most megtörte ezt a csendet. S persze, irodalommal megoldani bizonyos problémákat nem lehet. De fontos az elmesélhetőség, fontos a történet nemcsak az egyén szintjén, hanem a nép szintjén is. És mindezt még azzal is megfejelte, hogy csodálatosan ír. Húsba vágóan, igazan és szépen. 

Meghatározó élmény volt számomra.

Azt mondta, hogy a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.

És ahhoz, hogy tehessünk valamit, meg kell értenünk, honnan jövünk, mi történt a népünkkel, és hogy azzal adózhatunk tisztelettel nekik, ha jól élünk, ha elmeséljük a történeteinket.

Tommy Orange: Sehonnai

There, There

Fordította: Pék Zoltán

21.Század Kiadó

320 oldal

#október

Lassan arra a megállapításra kell jutnom, hogy a bejegyzésírási sebességem meg sem tudja közelíteni az olvasási sebességemet. Nem hittem, hogy ilyet fogok írni valaha, de vagy öt könyvvel vagyok előrébb az utóbbiban, és bár októberben elég gyakran sikerült posztolnom, mégse tudtam utolérni magamat, pedig ez lenne a célom, hiszen hiába vannak ott a jegyzeteim, mégis csak nehéz felvenni magamban a könyv hangulatát egy hónapos távlatból. De persze, sose legyen az embernek nagyobb gondja, ugye. 

Szóval, hát röviden összefoglalva: valahogy így telt az októberem. 

Beszerzéseket tekintve elég változatos könyveket sikerült a polcomra tennem szerintem. Azt hiszem Ferrante regénye és Joe Hill - Gabriel Rodriguez képregénye képviseli a két végletet köztük. Ebből kettőt már el is olvastam, a másik kettő a novemberi nem létező várólistámon van. 

Egyébként nyolc, azaz ny-o-l-c könyvet olvastam el októberben. Eléggé kerekedett most a szemem, amikor megszámoltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi történettel ismerkedtem meg. Az egész Tommy Orange Sehonnai című regényével kezdődött - poszt majd a héten várható a könyvről - , ami elképesztően fontos és fantasztikus könyv. Elolvastam Gévai Csilla Lídia-sorozatát, legalábbis azokat a köteteket, amik eddig megjelentek, és eléggé-imádom gimis történet lett. Szerettem benne, hogy Lídia nemcsak a fiúkkal és a kinézetével van elfoglalva, hanem kicsit elvontabb témák is foglalkoztatják, amik például engem is tinikoromban. Kár, hogy a következő részéről semmit sem tudni, hogy egyáltalán íródik-e vagy sem, de így a befejezetlenségében is mindenképpen figyelmet érdemlő sorozat, szerintem. 

Majd elolvastam Sarah Waterstől A kis idegent is, aminek elég vegyes fogadtatása lett idehaza, ahogy elnéztem az értékeléseket, pedig hát elég zseniális könyv. Ugyan nincsen kezünkbe adva egyértelműen a végső értelmezés, de pont ettől zseniális, hogy hagyja az olvasóját gondolkodni. Utána megismerkedtem Grecsó Krisztián Verájával is. Ez volt az első könyvem az írótól, és egyébként meg is értem, hogy miért szeretik annyira, de a Vera azért - sok véleménnyel ellentétben - számomra mégse volt teljesen hiteles. Mégis csak erősen érződött rajta, hogy egy felnőtt férfi írta. Vera kicsit olyan szépirodalmi lánykának érződött. Ami persze nem feltétlen baj, csak hát a vélemények miatt mégsem erre számítottam. Mindenesetre Grecsó prózájával folytatom majd az ismerkedést mindenképpen, a Veráról meg majd írok egy részletesebb bejegyzést. 

A Nimonát pont azelőtti nap rendeltem meg angolul, mielőtt a Ciceró Kiadó bejelentette volna a magyar megjelenést. Úgyhogy ez picit vicces volt, de nagyon megörültem ennek a hírnek. Szuper vicces, szupercuki képregény, amit nagyon szerettem olvasni. 

Az októberi újraolvasásom pedig L. M. Montgomery Anne-sorozatának első része, az Anne of Green Gables volt, amit most olvastam először angolul, és nagyon imádtam így is. Kicsit tartottam tőle, hogy mennyire fog nekem tetszeni ennyi év távlatából, de nem hiába van ott az örökös kedvenc könyveim listájának dobogós helyezettjei között, hiszen legalább annyira, ha nem jobban élveztem most, mint sok-sok évvel ezelőtt. Más dolgokat és máshogy láttam most már benne, és nem feltétlen értek egyet azokkal, akik cukormázas, szirupos történetként jellemzik Montgomery írását. Na, de majd erről is hamarosan érkezik a bejegyzés!

Novemberre sok tervem van még, de hát majd kiderül, hogy a pillanatnyi szeszélyeim, a könyvtárak csábítása és persze a Fiatalúr mennyire és mit befolyásol majd ezen. Szóval, hajrá november, legyél te is annyira szuper, mint az előző őszi hónapok. 

A többiek októbere:

PuPilla

Theodora

Nita

Amadea

Sister

Lídia, 16 + Lídia, 17

Vannak azok a helyzetek, amikor egyik könyv vezet a másikhoz. Néha direkt, olykor inkább indirekt módon. Az ilyesfajta találkozásokat nagyon szeretem, hiszen igazi flow-élményt adnak az olvasás aktusához. Gévai Csilla ifjúsági regénysorozatával is pont így jártam. Ha nem olvasom el a tök jó koncepciójú, ám számomra közepes élvezeti értékkel bíró Időfutár sorozat első részét, akkor - valószínűleg -  soha nem kezdek el gimis témájú hazai ifjúsági regények témában szörfölgetni a molyon, és akkor nem találtam volna rá az írónő nevére, és ki se hoztam volna a könyvtárból a Lídia-sorozatot. Amiért igazán kár lett volna, mert akkor egy nagyon eredeti, igazi hazai ifjúsági történetről maradtam volna le. 

Kicsit elegem van az angolszász irodalom majmolásából, az az igazság. Nem azért, mert annyira hazafi vagyok, csak számomra nem hiteles például, ha egy magyar író által írt regény Londonban játszódik mégpedig úgy, hogy a szerzője mégcsak a közelében sem járt vagy maximum egy hosszúhétvége erejéig. Ahogy azt se igazán szeretem, ha amerikai filmek és sorozatok elemeiből van összeollózva a történet és azt mondják, hogy Budapesten játszódik. Ez a fajta hitelesség is sokat számít egy ifjúsági regényben (is) szerintem, ahogy az is, hogy a főszereplő tényleg a korának megfelelően viselkedjen és gondolkodjon. 

Vasárnap, amikor nem történik velem semmi, talán akkor érzem magam a legjobban. Ezt nem úgy értem, hogy akkor a legszórakoztatóbb a világon lenni, sokkal inkább olyasmire gondolok, hogy akkor érzem magamat a legközelebb önmagamhoz. Ülök a szobámban az ágyon, nézem a szobám falát, a cuccaimat, a könyveim gerincét, és eszembe jut, hogy jé, én most vagyok.

Gévai Csilla regényének főhőse Lídia pedig végre egy olyan tinédzserlány, akit nemcsak a hormonjai irányítanak, és képes másra is gondolni, mint a fiúk. Nekem ez egy nagyon fontos és elképesztően pozitív meglepetés volt, hogy végre találkoztam olyan ifjúsági regénnyel, ahol a női főszereplő nem csak a fiúk és saját kinézetének tengelye mentén képes gondolkodni. Mert eddig én bárhogy is próbáltam, sose - vagy csak nagyon ritkán - voltam képes megtalálni sok-sok évvel ezelőtti önmagamat a modern gimis történetek lapjain. Sokszor a lányok - meg persze a fiúk is - csupán  leegyszerűsített hormonlények, ritkán találni olyan szereplőket, akik túlmutatnak ezen. 

Mert szerintem a tiniket bizony ilyesmik is foglalkoztatják, mint az élet értelme, a vallásfilozófia és ehhez hasonló, kicsit elvont, de a világ - nem feltétlen természettudományos értelemben vett - megismerésére tett gondolatkísérletek. Legalábbis engem érdekeltek anno az ilyesmik. Sokat monologizáltam magamban ilyen témában - ennek az akkori naplóim a tanúi -  és a barátaimmal is jókat tudtunk ilyesmikről beszélgetni. Kicsit olyan köldöknézegetős bölcsészkedések voltak ezek, amiknek ma nem feltétlen látom értelmét, de akkoriban fontos szelete volt a személyiségemnek. Nem tartottam magam ettől különleges gyereknek: tinédzser voltam, aki amellett, hogy önmaga felfedezésére és megvalósítására törekedett, a környezetéről és a világunk különféle síkjairól is sokat gondolkodott. Ahogy a barátaim is. Szóval, én ezt tényleg nem egyedi esetnek gondolom. És végre itt van Lídia, akit anno simán befogadtam volna a baráti társaságomba. Akinek a titkos szerelmi crusha nem Robert Pattinson vagy Cole Sprouse, hanem Gulácsy Lajos, a festő. Ami így kicsit randomnak tűnik, de ha elolvassátok, megértitek, hogy miért pont ő. A második részben pedig Latabár Kálmán veszi át a helyét, aki bár kevésbé intenzíven lesz jelen a történetben, de legalább annyira szórakoztató lesz, mint a Lajos. 

Eleinte Sárának úgy beszéltem Gulácsyról, mintha ez a fiú eggyel felettünk járna, és nem tűnt fel neki, hogy szerelmem tárgya igaz felettünk járt, de kábé kilencvenöt évvel ezelőtt!

Merthogy Lídia titkos szerelmei bizony hiába távoztak már az élők sorából, ebben a naplóregényben - főhősnőnk kreativitásának és humorának köszönhetően - bizony ők is kimondják, amiket ki kell mondani. Kommentálják tetteit, gondolatait egy-egy széljegyzet formájában, ami nagyon jó humorforrásként is szolgál. Maga a napló is - merthogy ez egy naplóregény, mondtam már? - teljesen hiteles formailag tekintve. Rajzok, firkák bontják meg olykor-olykor a szöveget vagy csak megbújnak visszafogottan a margó takarásában. Lídia nem párbeszédezik benne, ha mégis, akkor azért, mert próbálja úgy leírni az eseményt, mint egy színdarabot (azt hiszem, ez egy dráma tagozatos diáktól még egészen hihető is az ilyen irányú ambíció). Plusz az is különösen tetszett, hogy a naplóját olvasva, én tényleg elhittem Lídiáról, hogy ő egy okos és művelt lány. Nem azért, mert azt írta, hogy jó jegyeket kap a suliban vagy megemlített pár klasszikus könyv címet, hogy éppen ezeket olvassa. Nem. Hanem mert Lídia szóhasználata, fogalmazásmódja valamint a művészettörténeti és irodalmi utalásai tényleg ezt a benyomást keltik az olvasóban. 

A két rész alatt ugyan sokat változott főhősnőnk, ám talán ez pont az a kor, amikor az ember gondolkodásmódja rohamléptekben változik és átalakul. Az első rész könnyed gimis érzete erősen átalakul a második részre. Nagyobb teret kap az elvontság: Lídia olykor egészen transzcendentális vonalra nyergel át. A keleti vallás és filozófia jobban begyűrűzik a szövegbe, hiszen Lídia még inkább keresi a helyét a világban. Az időpont vészesen közeleg, amikor is neki el kell döntenie, hogy merre a tovább, mit kezd az életével a gimnázium után. A második részt én ezért kicsit komorabbnak és komolyabbnak éreztem. Nem vált a szöveg hátrányára, és teljesen hihető volt ez a fajta elmozdulás, de őszintén megmondom, azért meglepetésként ért. A humor már nem volt annyira jellemző a történetre, ezt viszont picit sajnáltam, mert nagyon jól állt az első kötetnek.

Tetszett az is a sorozatban, hogy az alapvetően könnyed, gimis történetbe nem félt az írónő komoly témákat is behozni - már az első részben sem- , és ezek nem feltétlenül kerültek fel- vagy éppen megoldásra a végére. Azért is tetszett ez, mert ha belegondolunk, az élet is ilyesmi: nem mindig kerül pont minden mondat végére.

Gévai Csilla regénye egy teljesen hiteles és ezenfelül szuper történet, ami sajnos valahogy kevés figyelmet kapott idehaza. Igazán kár érte, pedig megérdemelné, ha sokan ismernék és olvasnák. Értékes ifjúsági regény, egy nagyon különleges és szerethető főszereplővel. Szerintem - és most tényleg nem túlzok - egy igazi gyöngyszem a hazai ifjúsági irodalom palettáján. Ismerjétek meg Lídiát, ha még nem tettétek.  

Gévai Csilla: Lídia, 16 + Lídia, 17

Tilos Az Á Könyvek

Nimona

Úgy tűnik, az idei évet a jövöben majd úgy fogom hívni, hogy az év, amikor elkezdtem belebolondulni a képregényekbe. Egyre több kerül a látóterembe, egyre inkább izgatnak az általuk nyújtott történetek. Mert valami más, valami új érzés ezeket olvasni, és kénytelen vagyok megfeddni korábbi (mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti) önmagamat, aki azt hitte, hogy egy képregény nem tud felérni a regények nyújtotta történetekkel. Pedig ó, dehogynem! Ez az előítéletem már a Persepolis olvasása alatt fel is került Életem legnagyobb tévedései listájára. 

Noelle Stevenson képregényét ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy übercuki. Elnézést, ha esetleg fennköltebb jellemzést vártál. Ez a történet szerethető, vicces, könnyed, ám mindemellett nagyon eredeti is. Nimona egy független online képregényként kezdte életét a szerző tumblr oldalán mielőtt a HarperCollins lecsapott volna rá. Egy interjúban Stevenson elmondta, hogy Nimona történetével kapcsolatban a végét már kezdettől fogva tudta, és az elején csupán egy, maximum két oldal hosszúságú történetként indult, ám ahogy egyre inkább körvonalazódott benne Nimona alakja, úgy érezte szükségét a történet kibővítésére, illetve hogy bebizonyítsa magának, hogy ingenis tud alkotni egy hosszabb lélegzetvételű képregényt. Hogy egy olyan nagy kiadó felkarolja, mint a HarperCollins, a legvadabb álmaiban se fordult elő. 

Nimona világa érdekes egyvele a fantasynek és a sci-finek, mindkét műfaj jellegzetes elemei fellelhetők a történetben. Úgy mint az őrült tudós figurája, a tudományos kísérletek vagy éppen a népi hiedelmek itt nagyon is létező megtestesülései. Meg persze sárkányok! És mindehhez némi középkori feeling is társul lovagokkal és lovagi tornákkal. Azt hiszem, engem már ezzel a koncepcióval megvett magának.

De a szereplők is rendkívül érdekesek meg cukiságok mindenféle ármánykodásuk vagy éppen gonoszkodásuk ellenére. Érdekesek, hiszen mindenkiről kiderül, hogy alapvetően más karakter, mint amit a történetben elfoglalt eredeti szerepe vagy amit a toposzok alapján várnánk az illetőtől. A jó és rossz oldala ide-odaugrál a szereplők között: események, vélemények és személyek tükrében cserélődnek ezek a fajta szerepek is. Minden csak nézőpont kérdése.
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is -  a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét. 

kedvenc jeleneteim egyike

Maga a történet egyébként meglehetősen karakterközpontú, szóval ha nagyobb volumenű világépítést várnál ettől a középkori fantasy/sci-fi képregénytől, akkor el kell keserítselek, ez nem az a történet. Sok egyéb kérdést is nyitva hagy bizonyos szereplőkkel kapcsolatban, ám ennek ellenére mégis lezártnak érezhetjük a történetet. A Nimona alapvetően inkább egy kedves, könnyed történet - maguk a rajzok is ezt az érzést erősítik - , ami nem is akar több lenni, mint ami. És pont ezért lehetetlen nem imádni.

Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal

A kis idegen

Sarah Waters regényével szemben voltak bizonyos elvárásaim, tekintve, hogy A szobalány című kötete számomra abszolút fotelba szegezős kategóriába esik. Azonban olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy jobb lesz ezeket az elvárásokat elfelejteni, mert A kis idegen teljesen más. 

A félreértések elkerülése végett: más, de ez nem baj. Sőt. A vége tudatában igazából sokkal, de sokkal összetettebbnek és agyeldobósabbnak gondolom a másik regényénél. 

A klasszikus gótikus regényeket idézve a történet elbeszélője itt maga az orvos. Ebben a műfajban már szinte egy általánosan bevett szokásnak mondható, hogy az orvos képviseli a racionalitást, a kétkedést a történet furcsa eseményeivel szemben. Elbeszélőnk több ponton is homályosan előreutal a majdan bekövetkező baljós eseményekre, anélkül, hogy konkretizálná pontosan mi is fog történni, de azt neki köszönhetően tudjuk, hogy valami nagyon nem lesz itt rendben Houndreds Hallban. 

Orvosunk azonban nem csak a furcsa eseményekre koncentrál, sőt: igazából mivel kételkedik is ezekben, maga a gótikus vonulat egyre inkább marginális helyzetbe kerül és csak finom sejtetésként van jelen. Néha be-betör a szövegbe mások elbeszélése, akik megélték ezeket a furcsa eseményeket, de alapvetően az olvasó egy idő után el is felejti, hogy gótikus regényt olvas. 

Narrátorunk annál többet szentel viszont a háború utáni, átalakulóban levő világ bemutatására, ahol az arisztokrácia korábbi formái letűnni látszanak. Megszűnőben vannak a hatalmas úri házak a sok fős személyzetükkel együtt. Ishiguro Napok romjai című regényével szuperül párhuzamba állítható egyébként. Hasonló problémák jelennek meg itt is, viszont Sarah Waters regényében a vagyonukat vesztett arisztokraták szemszögéből nézhetjük végig, ahogy a nagymúltú ház lassan az enyészetté válik a benne lakó családdal együtt. 

Houndreds Hall az egyik utolsó főúri ház a környéken, amelyet még eredeti tulajdonosai laknak, ám a hozzá tartozó birtokok szépen, lassan feldarabolódnak, más kezekbe kerülnek. A család vagyona azonban már korántsem elég ahhoz, hogy nem hogy a fényűzést megengedni, de még csak a ház fenntartását sem tudják megfizetni.  A háborúból visszatért, fiatal főúr legszívesebben túladna rajta, ám a családi büszkeség, a megszokás nem engedi. A házat több ponton is megszemélyesítik a szereplők: Houndreds Hall egy falánk, kisajátító szörnyként lebeg tulajdonosai feje felett, ami még többet és többet akar, és aminek semmi sem elég. Szépen, lassan felemészti az ember erejét. A ház egyértelműen a család régi státuszát szimbolizálja, amit ebben az új korban egyre nehezebb fenntartani, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük, hogy talán nem is éri meg. 

Ahogy haladtam a történettel, azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy "gótikus történetnek kissé langyos, családtörténetnek, korlenyomatnak viszont szuper" . Ám ez a közepe felé kezdett bennem kicsit megváltozni. Hogy őszinte legyek, majdnem abba is hagytam az olvasását. Mert a családtörténet része is kezdett kicsit túlírtnak hatni, a gótikus szál még mindig langyos volt, és volt még valami megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt nem hogy untam, hanem szabályosan undorodni kezdtem a történettől. Ahogy gondolkodni kezdtem a miérteken, rájöttem, hogy az elbeszélővel van bajom. Vele kapcsolatban érzem ezt a taszító érzést, még pedig azért, mert Lucy Strange regénye A fülemüleerdő titkának orvosát kezdi eszembe juttatni, aki a problémák megoldását egyedül ott látta, hogy mindenkit becsukatna a szanatóriumba. És innentől kezdve egyre több olyan momentumra figyeltem fel, amiből aztán világosan érződni kezdett, hogy narrátorunk egy ritka undorító ember.

* Sarah Waters regényének zsenialitása kétségtelenül a megbízhatatlan narrátor, aki megbízhatónak próbálja feltüntetni magát az olvasó előtt. És én ugyan imádom az ilyen elbeszélőket, de egészen idáig nem igazán találtam olyat, aki képes lett volna átejteni engem. Mint írtam: egészen idáig. Bár azért a háromnegyedénél kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nem okés itt, de az utolsó fejezetek áll-leesős meglepetésként értek. És így minden, de minden korábban hibának gondolt dolog a történettel kapcsolatban értelmet nyert, minden a helyére került. Zseniális csavar egyébként ez a gótikus irodalmi hagyományon, hogy az orvos, aki a józanészt képviselte mindig is, szóval hogy ő a pszichopata gyilkos a történetben, aki magának akarja Houndreds Hallt. 

A molyos értékeléseket olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasók alapvetően nem tudnak mit kezdeni egy - végre - zseniális megbízhatatlan elbeszélővel. Annyira jól hozza a szerepét, hogy a többségnek nem esett le, hogy a narrátor a legtöbb esetben nem mond igazat, elhallgat, elferdít dolgokat, és a család kiírtását egy langyos kísértettörténettel próbálja elmismásolni. Vajon ezért olyan ritka a jó megbízhatatlan elbeszélő a modern irodalomban? 

A kis idegen egy családtörténet, egy korlenyomat némi gótikus felhanggal. És egy zseniális csavarral. Azonban ez nem az a könyv, ahol a kezünkbe van adva a megoldás, ami aztán a végén mindent megmagyaráz. Sarah Waters hagyja, hogy az olvasó gondolkozzon a történteken, az értelmezést teljesen rábízza. S ez már csak az olvasón múlik, hogy kezd-e vele valamit vagy sem. 

Sarah Waters: A kis idegen

The Little Stranger

Gabo Kiadó

504 oldal

* ordenáré spoilerek és az azzal kapcsolatos megállapításaim rögtön láthatóvá válnak, ha kiemeled kurzorral a csillag után kezdődő bekezdést.

Hill House szelleme

Kérdés, hogy a klasszikus gótikus regények mennyi maguknak való olvasót találnak meg manapság. Napjainkban annyira kitolódott az ingerküszöb a legtöbb embernél, hogy egy tisztességes kísértettörténet félelem-faktora szinte a nullával egyenlő vagy úgy egyáltalán hova tenni nem tudják.

Persze, néha adódnak félreértések is a műfaj sajátosságait tekintve, és mást várnak mint amit kapniuk kéne. Én legalábbis ezeknek a számlájára írom Shirley Jackson könyvének itthoni eléggé vegyes fogadtatását. Pedig ez egy jól megkomponált, a gótikus irodalom hagyományait jól követő regény, ami szerintem kihozta műfajából a maximumot. Vagy ha nem is a teljes maximumot, de elég magasan teljesít.

 

A klasszikus gótikus történetek nagyon jól tudják, hogy a legfélelmetesebb rész sosem az, amikor felbukkan a gyilkos vagy megjelenik az a valami, ami a rettegést okozza, hanem az azt megelőző pillanat. Amikor tudjuk, hogy most már bármikor megjelenhet rettegésünk tárgya, de még nem tűnt fel. A gótikus sztorik ezt a pillanatot nyújtják meg a történetükben. 

Shirley Jackson regényében se történik nagyjából semmi konkrét, csak ez a rettegéssel átitatott pillanat tör be egyre többször a sztoriba. Mint egy fokozatosan gyorsuló dobpergés, ami a legvégén elárasztja az egész szöveget. 

Hill House már jó ideje furcsa ház hírében áll. A helyiek messze elkerülik, csupán két ember gondozza a hosszú évek óta lakatlan épületet. Dr. Montague, aki a természetfeletti létezésének fizikai bizonyítékai után kutat, úgy dönt, hogy kibérli pár hétre a tulajdonosoktól Hill House-t. Adatgyűjtéséhez még két embert magához vesz: Theodorát, különleges adottságokkal rendelkező asszisztensét, valamint Eleanort, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Melléjük érkezik még Luke is, a birtok fiatal örököse, hogy szemmel tartsa a kísérletet. 

Azonban megérkezésük után Hill House nem marad sokáig csendes. Életet akar. Négy vendége közül az egyikét.

– Mégis, mi van itt? Mi az, ami annyira megijeszti az embereket?
– Nem adok nevet annak, aminek nincsen neve.

 

Hogy ki vagy mi lehet Hill House-ban, akitől félni kéne, nem derül ki. Egy jó gótikus történet ugyanis nagyon jól tudja, hogy az ismeretlen, a megnevezhetetlen a legfélelmetesebb dolog mind közül. Mert ha nem tudod mi az, amivel szembenállsz, képtelen vagy védekezni, nem tudod mit várhatsz tőle: minden kiszámíthatatlan, minden kiismerhetetlen. 

A szövegben előforduló furcsa ismétlődések is a műfaj sajátosságai közé tartoznak, amik tovább fokozzák az olvasóban a "valami-nagyon-nincsen-rendjén" érzést. Jackson könyvében ilyen például az is, amikor a házvezetőnő ugyanazt és ugyanúgy mondja el az érkező vendégeknek, amit tudniuk kell a házról és az ő feladatairól. Még a spontánnak tűnő mimikái is pontosan ugyanúgy esnek meg és monológjának ugyanazon a részén minden egyes vendég esetében. Nem zökkenti ki őt semmi sem a mondókájából, bármilyen közbeeső megjegyzés vagy kérdés esetén se változtat, mintha csak egy újra és újra lejátszott filmfelvételt látnánk. 

Furcsa és nyugtalanító hatású, ahogy a szereplők párbeszédei elmennek egymás mellett, mintha egymástól teljesen független beszélnének a másikhoz. S eközben pedig észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá a rettegés, pontosan  nem tudni, hogyan, hiszen semmi konkrét dolog nem történik, csak sejtetések, utalások. Valaki kopog a folyosón vagy rángatja dühösen a kilincset. Hogy ki vagy mi az, nem tudni; de ember legyen a talpán, aki utána jár. És így most ez leírva talán nem tűnik eléggé félelmetesnek, de esküszöm, amikor most visszagondolok ezekre a jelenetekre rendesen átjár a libabőr. Shirley Jackson regénye annyira belemászott az agyamba, hogy a legutolsó fejezeteket egyhuzamban, ugyanakkor félelemtől bénultan olvastam végig, akinek a legkisebb neszre is képes volt kiugrani ez időben a szíve a helyéről. 

"Hill House nyomasztó csendje vette körül. Olyan vagyok, mint valami kis élőlény, akit egészben elnyelt egy szörnyeteg, gondolta, és a szörny érzi az én apró mozdulataimat. "

 

A Hill House egy szuper gótikus regény. Nem újító a műfajában, de elég tisztességesen megírt történet. Ha a modern horrorfilmek szerelmese vagy, akkor ez talán nem a te könyved. Azonban ha a sejtetés, a hangulat nálad hatásosabb félelemkeltő eszköz, akkor ez a történet garantáltan nem hagy nyugtot. 

Shirley Jackson: Hill House szelleme

The Haunting of Hill House

Fordította: Bozai Ágota

Gabo Kiadó

296 oldal

A szenvedély

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal

Szuper olvasmányok őszre

Vagy százezerszer lefutott kör, hogy az ősz a kedvenc évszakom. Ha olvasod a blogomat rendszeresen - különösen ősszel - akkor ez igazán nem kérdés számodra sem. Szeretem a kliséit, amit most felsorolni nem fogok, mert úgyis mindenki unásig ismétli - ahogy én is. De szóval a könyv, az legalább egy olyan klisé ilyenkor, mint a kockás takaró és a forró tea. Vagy a Pumpkin Spice Latte. Évszakos ajánlót még sose csináltam ebben az elmúlt tíz évben, ezért úgy gondoltam, egy őszi napon igazán ideje lenne elkezdeni. 

Könyvek napsütéses őszi délutánokra

Persze, ilyenkor inkább a természetet érdemes járni, feltöltekezni az őszi aranyló napsugarakból. Én legalábbis napsütéses napokon könyvek felé se nézek, de tegyük fel, hogy valaki mégis. Mert mondjuk szeret kint a kertben olvasni. Vagy az arborétumban. Vagy utazás közben. Vagy beteg és ezért nem tud kimozdulni. 

Úgyhogy íme az én ajánlataim az ilyen csodás napokra

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Kazuo Ishiguronak ez a regénye egy eltűnőben levő világról szól, az angol arisztokrácia végéről. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés. Bár a könyv nyáron játszódik, de a nosztalgia, az elmúlás érzése annyira áthatja ezt a könyvet, hogy bennem igazi őszi könyvként maradt meg. 

Katherine Webb: Az örökség

Katherine Webb könyve jóval könnyedebb történetet ígér, mint Ishiguroé. Ez egy nagyon kellemes hangulatú, családi titkok után nyomozós történet, ahol poros ládákat nyitogatunk a szereplőinkkel a padláson és megsárgult leveleket olvasgatunk. A sztori egy része egy ódon angol kúriában játszódik, ahová a két testvér Erica és Beth visszatérnek nagyanyjuk halála után. Sok emlék fűzi őket ehhez a helyhez, és lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait is, amik ide kapcsolódnak. 

Eközben a másik szálon az időskorára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Ám az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával, aki a századforduló idején még Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelenséggel Angliába költözött. 

Izgalmas, és könnyed történet, amihez jól áll a forró tea. 

David Nicholls: A nagy kvízválasztó

David Nicholls könyve hiperszuper kedvencem, mert irtóra vicces, miközben húsbavágóan igaz is. Főhősünket, Briant végigkövetjük első egyetemista évének rögös útján, miközben önmagát és a körülötte levő világot is újra kell definiálnia. Csetlései, botlásai legtöbbször komikusak, azonban valahol görbe tükrök is. Szerettem, hogy olyan kis dolgokon keresztül szól fontosakról, hogy a nevetések közepette azért mégis csak elgondolkodtatott. Leginkább reményekről, álmokról szól ez a könyv és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve.

Igazi egyetemista önkereséses történet. Szerintem szuper olvasmány egy tweedzakóhoz és egy kötött sálhoz. 

Könyvek borongós, esős estékre

A legszuperebb hangulatalapozás az olvasáshoz az ilyen idő, nem? Az eső kopogása az ablaküvegen mindig beindítja bennem azt a Pavlovi reflexet, hogy elő kell vegyek egy könyvet. Mondjuk valami Angliában játszódót. Ilyenkor szívesen teszek látogatást képzeletben mondjuk a Baker Streeten vagy Rowling krimisorozata óta a Tottenham Court Roadon. 

Sarah Waters: A szobalány

Sarah Waters viktoriánus regényeket idéző története a totálisan letehetetlen kategóriába tartozik. Egy igen méretes féltégla, mégis elképesztően gyorsan végigrohantam rajta. Olyan csavarokkal és olyan függővégekkel érnek véget a fejezetek, hogy ember legyen a talpán, aki nyugodt szívvel félreteszi. 

A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Robert Galbraith: Kakukkszó

A karakterközpontú, lassan kibontakozó krimit kedvelők új kedvenc sorozata a Cormoran Strike nevével fémjelzett sorozat, aminek idén jelent meg a negyedik része. A csavaros bűntények mellett érdekes társadalmi problémákat is boncolgat a lapokon, miközben különc nyomozónkkal és segítőjével részről részre jobban megismerkedünk. Galbraith regényei nagyon jól hozzák az esős, pubba beülős londoni hangulatot. Ha még esetleg nem ismerkedtél volna meg ezzel a sorozattal, érdemes lenne elkezdened.
Mondjuk egy esős, őszi estén.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 

Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik.  Engem mindig magával ragad ez a világ, mégha kissé szorongva is lépek be minden egyes olvasáskor a kapuján.

Könyvek ködös őszi reggelekre

Az őszi reggelek is a kedvenceim közé tartoznak, főleg amikor az ajtón kilépve kicsit megcsípi az orromat a hideg levegő, és az utcán sétálva haloványan érzem a frissesség illata mellett a befűtött házak otthon-illatát. Amikor busszal mentem munkába, mindig volt félórám utazás közben belemerülni egy-egy izgalmas történetbe, de nagyon szerettem a lusta vasárnap reggeleken is egy órát ágyban olvasni mielőtt elindult volna a nap. A ködös őszi reggelek és az olvasás két olyan dolog, ami szuperül illik egymáshoz. 

De ezekhez a könyvekhez különösen!

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Niffenegger regénye egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából. Az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

A történet központi témája a gyászfeldolgozás, valamint szeretteink elengedése. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. S mindennek a Highgate temető és környéke szolgáltat igazán hangulatos hátteret. Érdemes megismerkedni ezzel a regénnyel. 

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.

Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör?

Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.  

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefonja olvasóját. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. 

Egy ködös, álmosító reggelen olvasva hamar fel tudja rázni az embert, az biztos.