Azért olykor a kollégák is tudnak meglepetéseket okozni. A múltkor a Válogatott metafizikai írások című köteteket bányásztam ki a fizika részlegből. Nem tudom, Lacan vagy Descartes gondolatai vajon mennyit tudtak hozzátenni Newton első törvényéhez...

Én, Lívia

"Néha elgondolkodom azon, hogy fognak rám nézni az emberek. Országom anyjaként, ahogy a férfiak hívnak, avagy egy szörnyetegként? Tudom, hogy a szóbeszédet senki nem meri a szemembe mondani. Vannak, akik azt hiszik, többszörös gyilkos vagyok. Irigyelnek, és gyűlölik a hatalmamat. Rómában visszatetszést kelt, ha egy nőnek ekkora befolyása van, még akkor is, ha nagyon óvatosan él vele."

Vannak bizonyos témák, amikért totálisan odáig meg vissza vagyok, és egyáltalán nem kell lyukat beszélni a hasamba ahhoz, hogy megnézzem magamnak. Ilyen hívószó nálam például - többek között - az ókor. Legyen szó akár a Római Birodalomról vagy a görögökről, egyszerűen ide vele! Nem tudom, honnan jön ez a zsigeri imádat, valószínűleg a gyermekkorom és elsősorban édesapám tehető ezért felelőssé. A családi mendemonda szerint én már pár hetesen az Iliászt hallgattam - bizonyára csak a hexameterek ritmusa bűvölhetett el még akkor, nem pedig a történet, de tény, hogy a gyerekkoromat akkor is végigkísérte a görög-római mondavilág és a kisgyereknyi ésszel felfogható történelem is - mindez édesapámnak köszönhetően.  Emlékszem, hogy később felső tagozatosként, a tanórák keretén belül is mennyire elbűvölt a történelemnek ez a szelete - például szabadidőmben, puszta szórakozásból lerajzoltam a Római Birodalom térképét (a Traianus korabelit), hogy megtanuljam a részeit és nagyobb városokat is. Biztosan találhattam volna amúgy sokkal szórakoztatóbb elfoglaltságot is, de akkor imádtam szöszmötölni ilyesmikkel. 

Így, hogy elárultam most már az előzményeket, talán megértitek, miért is csaptam le erre a könyvre rögtön, főleg miután PuPilla is megírta a élménybeszámolóját, amiben olyan lelkesen, rajongósan mesélt róla, hogy engem is totálisan magával ragadott a lelkesedés - ami sajnos, csupán a könyv 50. oldaláig tartott részemről... 

Hogy őszinte legyek, nem igazán van kedvem szidni a könyvet, így tényleg nagyon rövid leszek, és kimondom már most: nekem ez túlságosan limonádé volt - ah, ez tudom, hogy most szörnyen fellengzősen hangzik, higgyétek el, nem annak szánom. De egyszerűen nem találok rá jobb szót: minden súlyosabb, komolyabb téma csak lebegett a levegőben, mintha az írónőt baromira untatta volna, hogy ezeket bele kell írnia - ellentétben Augustus szépségét bekezdéseken át tudta részletesen ecsetelgetni, amivel nem is lenne probléma, csak így szerintem az arányok nagyon eltolódtak. Amivel persze, újfent nincs baj - romantikus könyv mégis ez csak történelmi díszlettel, oké, akkor igyekeztem így olvasni. 

Aztán persze, a romantika is háttérbe szorult, és mi maradt? Igazából egy kiwikipédiázott életrajz, csak éppen még vagy 150 oldalon keresztül nyújtva. És az volt még az igazán rossz hír, hogy sajnos szerintem Phyllis T. Smith nem ír jól... Mindent a számba akart adni, hogy kiről mit kell gondolnom, de arra sajnos már képtelen volt, hogy meg is győzzön ezekről. A karakterek felépítésénél és kapcsolataik átalakulásainál  is úgy éreztem, hogy csak kapkodott, nem gondolta át ezeket alaposan, és ez nagyon kellemetlen utóízt hagyott bennem. A hozzávalók adottak voltak minden tekintetben szinte, de képtelen volt homogén egésszé összegyúrni. S ami a legfájóbb, számomra Lívia alakját se tudta igazán átadni, nem éreztem azt a csodálatot, amit az erős és eszes hősnők szoktak bennem kelteni. Még az ő alakjával talán menthető lett volna a szememben a regény, de nem bírta mégsem a hátán cipelni, ehhez túl kevés volt. 

Mindent összevetve szerintem nagyon érződik, hogy ez egy első regényes szerző. Persze ettől még lehet jó, sokaknak nagyon tetszett amúgy, szóval elképzelhető, hogy én vagyok túl finnyás. De ha az ókorban játszódó, könnyed regényt keresel, én például Antoinette May: Pilátus feleségére szavazok. Az tényleg egy igazi kapu arra a korra. Én anno az olvasása után még heteken át rajongtam érte. Most sajnos, ez elmaradt. 

 

Phyllis T. Smith: Én, Lívia

I am Livia

Fordította: Ballai Mária

Agave Kiadó

380 oldal

I'd like you better

... avagy íme a legújabb kedvenc pólóm, ami tökéletesen kifejezi általános életérzésemet. Úgy éreztem, muszáj ezt megcsináltatni.

Amúgy a múltkor kerestek nálunk könyveket Jane Eyre-től...

Hajnali láz

Ez volt az a könyv egyébként, ami egyszer megjelent álmomban. Olvastam, és nagyon tetszett - nem tudom, miféle megmagyarázhatatlan lelki folyamatokat dolgoztam fel azon az éjszakán, de úgy ébredtem fel azon a reggelen, hogy nekem ezt a könyvet egyszerűen meg kell vennem. Persze pár óra múlva, mikorra kipislogtam az álmot a szememből, mégis csak úgy voltam végül vele, hogy egy olyan könyvet megvenni, amiről még nem sokat hallottam, azért mégis csak túlzás. 

Ez volt tavaly októberben. S hát íme, most itt vagyok én és egy könyvtárból kölcsönzött, általam is elolvasott Hajnali láz.

Gárdos Péter regénye öt évvel ezelőtt jelent meg magyarul először, aminek emlékezetem szerint - vagy az én berkeimben - nem volt akkoriban különösebb visszhangja. Ám talán a film miatt, mostanában egyre többször jött velem szembe a könyv is, és biztosan ily' módon mászhatott bele valahogy a tudatalattimba. S most, hogy elolvastam, őszinte leszek: nagyon nagy bajban vagyok, hogy mit is gondoljak a könyvről pontosan. Egyfelől ott van az, hogy ez a regény az író szüleinek megismerkedésének története, akik a Holokauszt elképzelhetetlen és elbeszélhetetlen borzalmai után mégiscsak képesek voltak találni még ebben a világban valami szépet, valami igazat - s nemcsak megtalálták, hanem be is fogadták azt magukba. Igaz, a múlt szörnyűségei kitörölhetetlenül beléjük égtek örökre, ám nem veszett ki ennek ellenére belőlük a boldogság iránti vágy sem - ami valljuk be, igazán csodálni való dolog. 

Valahogy mégis csak azt kell mondanom, hogy maga a könyv nem tudott teljes mértékben lenyűgözni. Pedig a történet tetszett, érdekesnek találtam az elbeszélési módot is, de valahogy a szöveg, a stílus számomra nem működött. S most hogy visszagondolok úgy általánosságban a holokauszt-történetekre, valahogy mindegyikkel ez a "bajom"... Talán olyan közel történt mindez, annyira itt van még a sarkunkban a múltunk sokkja, hogy képtelenség erről másként beszélni, mint szikár, minimál stílusban, mert ez egyszerűen még mindig elbeszélhetetlen igazából a túlélőknek vagy a leszármazottaiknak. És én ezt megértem. Tényleg megértem. Csak olvasóként érzem azt sokszor, hogy a szöveg távol akar tartani önmagától, és ez olykor zavar. 

Pedig Gárdos Péter regénye egy alapvetően pozitív szemléletű történet, amely az élet és annak apró csodáiba vetett mérhetetlen hit győzelmét hirdeti a halál és a fájdalom felett. Azt hiszem, még Goodreadsen olvastam egy külföldi véleményt, miszerint ez a "legcukibb könyv a holokausztról" - ami talán tényleg kicsit túl merészen kezeli ennek a két szónak az összekapcsolását, amelyek olyan távol állnak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de valahol mégis csak helyeslően bólogatok így utólag. Mert hogy így van: a regény - a halál folyton rávetülő árnyéka ellenére - mégis csak bájos a maga módján. 

A történet valahol kicsit emlékeztet a How I Met Your Mother -re, persze kevésbé amerikaiasan, de azt hiszem, Ted Mosby és a könyvbeli Miklós - aki 117 levelet ír a svéd rehabilitációs táborokban élő magyar lányoknak, hogy megtalálja köztük azt a nőt, akit feleségül vehet és akivel új életet kezdhet - talán egy párhuzamos dimenzióban mégis csak kezet fognának. 

Aztán felötlött még bennem György Péter Apám helyett című könyve is, aki szintén édesapja csendjét törte meg könyvével, és felvállalta helyette, hogy beszél a múlt szörnyűségeiről, az akkor átélt dolgokról, mert beszélni kell róla. Fel kell dolgozni újra és újra, mert a feledés nem szabad, hogy megoldás legyen - hiszen a fel nem dolgozott feledés újabb tragédiákat szülhet. S bár Gárdos Péter nem vállalt fel - és talán nem is szeretett volna felvállalni - ennyire komoly témát a történetével, azért mégis csak elmondta ő is, hogy milyen idők jártak akkoriban, és hogy a megmaradt romokból hogyan voltak képesek az emberek mégis újrakezdeni. Elmondta. Az apja helyett. 

Gárdos Péter: Hajnali láz

Libri Kiadó

284. oldal

Tervek a nyárra

... avagy egy újabb lista.

Most visszanéztem a legutóbbi listám, és meg kellett állapítanom magamban, hogy nagyon király vagyok - a time managment továbbra se tartozik az erősségeim közé, de határozott javulást mutatok. A múltkor eltervezett könyvlistából - magamhoz képest - elég sok mindent olvastam el, szóval most tökre megérdemlem, hogy egy újabb listát gyártsak. 

Úgyhogy *dobpergés* Íme itt van, feketén-fehéren a legújabb, legátgondoltabb, legmegfontoltabb nagy nyári olvasmánylista! Avagy: tudom, mit olvasok idén nyáron.

1. Madeline Miller: Akhilleusz dala
2. Phyllis T. Smith: Én, Lívia
3. Jodi Picoult: The Pact
4. P. D. James: A halál jár Pemberley-ben
5. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
6. Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie
7. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Persze, nagyon remélem ennél azért többet fogok olvasni, de jelenleg ezek azok a könyvek, amik mindenképp musthave-ek és kihagyhatatlanok és muszájok meg minden.  Amúgy meg nyilván azért csinál az ember olvasmánylistákat, hogy legyen mitől eltérnie - így nincs az az érzés, hogy az ember csak úgy olvas bele a nagy vakvilágba - pedig hát de.

Az Ackroyd-gyilkosság

Kint szemerkél az eső, én fekszek a kanapén egy puha takaró alatt, miközben kamillateát kortyolgatok, a macska mellettem dorombol és közben egy jó kis krimit olvasok - azt hiszem, nem nagyon tudok ennél ideálisabb péntek estét elképzelni magamnak. Most szinte minden adott volt hozzá: rossz idő, viszonylag nyugodt és szeretetrohamos macska és véletlenül pont volt nálam egy eddig még olvasatlan Agatha Christie-krimi!   

Rögtön az elején lelövöm a poént: veszettül jó regénye ez is! Sőt, ki is kiáltottam a harmadik legkedvencebb Agatha Christie-mnek.* Ekkora pofán csapós véget régen láttam, igazából percekig hápogtam utána.  Persze, az is hozzátartozik ehhez, hogy olyan régen olvastam Agatha Christie-t, hogy már majdnem elfelejtettem, mennyire zseniálisan furmányos  és körömrágósan izgalmas tud lenni. Lehet, hogy ennek is a számlájára írható valamennyire, hogy ennyire letaglózott most ez a könyve, de azért én hiszem, hogy 90%-ban mégis csak arról van szó, hogy Az Ackroyd-gyilkosság mégis csak roppant módon rafinált egy krimi!

King's Abbot békés falucska. Mindenki ismeri egymást, mindenki mindenkiről mindent tud, vagy tudni vél. Ám egyszer csak rejtélyes gyilkosság kavarja fel az álmos hétköznapokat. Vajon kinek állt érdekében meggyilkolni a környék leggazdagabb emberét? A számtalan gyanúsított egyikének sincs alibije, s rendre kiderül, hogy titkok lappanganak a nyugodt felszín alatt. Hercule Poirot, a belga mesterdetektív előtt semmi nem maradhat sokáig rejtve, holott nyomozása során nem használ más eszközt, csupán „szürke agysejtjeit”.

Igazából szinte az elejétől kezdve a letehetetlen kategória, és aztán ahogy haladunk előre, ahogy próbáljuk Poirot-val és társával együtt rekonstruálni az eseményeket, egyre inkább hajlik afelé az ember, hogy kit érdekel mennyire fáradt és már hajnali kettő van, akkor is tudni kell ki a gyilkos és mi a megoldás. Persze, a szokásos módszerrel dolgozik Poirot itt is, vagyis egyszerűen nem engedi, hogy az olvasó kitalálhassa, mi a megfejtés. Talán találgatni esetleg lehet, de annyi a homály és annyi a bizonytalanság, hogy olvasó legyen a talpán, aki biztosnak érzi a tippjeit! Mert hiába mondja ugyan Poirot valahol a regényben, hogy de hát az összes nyom és tény itt van előttünk, csak össze kell kötni őket, én ezt határozottan cáfolom! De igazán talán csak egy újraolvasás tudna ebben segíteni dűlőre jutni.

Igazából ez a történet azért is tetszett nekem ennyire, mert nagyon hajaz a Sherlock Holmes történetekre. Poirot-nak ugyanis most új segítője akad, nevezetesen a helyi orvos, Dr. Sheppard személyében, aki folyton próbálja kitalálni Poirot gondolatmenetét, de ehhez ő is túl kevésnek bizonyul, és inkább csak a kiváló megfigyelőkészségének köszönhetően szerepelhet társként a történetben. Ráadásul, a Sherlock történetekhez hasonlóan itt is szintén a társ, vagyis jelen esetben Dr. Sheppard az elbeszélő, az ő szemén keresztül ismerjük meg a nyomozás folyamatát. Már persze, amennyire Poirot beenged minket és társát az elméjébe. Azt hiszem, eddig ennél a könyvnél éreztem a legerősebben a Sherlock Holmes-hatást. Mert bár Poirot-nak mindig akadnak segítői, de Dr. Sheppard emlékeztetett engem a legeslegjobban Watsonra - és erre maga az elbeszélő is utalt egyébként egy ponton. 

De Sherlock ide vagy oda, az Ackroyd-gyilkosság ismét rávilágított arra a rég elfeledett tényre, hogy én tényleg nagyon bírom Agatha Christie-t. Persze, nem az összes krimijét, de azért jó párat. Meg hogy imádom ezeket a régimódi nyomozásokat is, ahol nem a véres részletek, hanem a logika és az agymunka az igazán lényeges dolog.  

Többször kéne a kis belgával kalandoznom.... 

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

The Murder of Roger Ackroyd

Fordította: Szilágyi Tibor

Európa Kiadó

327 oldal

* Az első természetesen a Tíz kicsi néger, ami abszolúte kilóg a szokványos Agatha Christie -krimik közül, de egyszerűen zseniálisan furmányos! A második pedig a Gyilkosság az Orient-expresszen, ami szintén mind-blowing-os élmény volt. Mint nem olyan régen kiderült, hogy ezzel bizony sokan vannak így, ugyanis az Európa Kiadó által meghirdetett AC-felmérésből kiderült, hogy a többségnek bizony ez a két regény a legkedvencebbje, így meg is jelentek csodaszép díszkiadásban, amiért tökre irigy vagyok, mert én is szeretnék olyat magamnak, de hát tök felesleges lenne, ugyanis nyilván a legkedvencebbjeim megvannak nekem... 

Az ember, akit Ovénak hívnak

Azt hiszem, talán nem túlzás kijelentenem, hogy megtaláltam 2016. legkedvencebb olvasmányát. Ove jött, látott és végül beférkőzött minden morcosságával és érdességével a szívembe, ahol innentől kezdve biztos helye van. Backman valami olyasmit alkotott ezzel a regényével, amiről jelenleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és folyton azon sajnálkozom azóta is, hogy miért nem találtam rá hamarabb. 

Vannak ezek az igazságtalan helyzetek, amikor a kezünkbe kerül egy hihetetlenül szuper könyv, ami nem csupán jó, hanem tényleg meg is mozgat az olvasójában valamit, és egyszerűen csak annyit tudunk mondani róla, hogy jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó! És kész, ezen kívül más szavak nem is találnak a nyelvünkre, mert egyszerűen.... too much feelings! És ez mindig, de mindig az ilyen jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó -knál fordul elő... A világ igazságtalan! 

De próbáljunk először is a hideg és száraz tényekre szorítkozni! Miért Ove a legjobb választás?

a) van egy macskája! Pontosabban -  elnézést Ove! -  neki nincs macskája, mert hát nem az övé, hanem senkié, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy szerepel a történetben egy macska. 

Bár igazából ezután minden pont szinte felesleges is, de azért mégis csak írogatok még:

b) egy svéd könyvről van szó. S mint tudjuk, a svédek nagyon királyul tudnak írni! Gondoljunk csak Jonas Jonassonra! Vagy Fredrik Backmanra! Hah, na ugye?

c) Amennyiben szeretsz nevetni és sírni - és ha mindezt felváltva vagy akár egyszerre is képes vagy művelni, akkor ez tényleg a te könyved! Ha azt hiszed erre képtelen vagy, akkor olvasd el ezt a könyvet - és hidd el, megtanulod!

 

Pedig Ove a legkevésbé sem nevezhető kedves vagy éppen szeretni való karakternek: mogorva, rigolyás és idegesítően szabálykövető, és persze mindenkiről megvan a maga lesújtó véleménye. Leginkább az, hogy mindenki egy idióta. Ám Ove valahogy - ki tudja, hogy - mégis szépen-lassan befurakszik az ember szívébe, és mire az utolsó oldalakra érsz, egyszerűen érzed, hogy menthetetlenül és visszavonhatatlanul megkedvelted, mi több, megszeretted őt.

"Épített a feleségének egy könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett."

 

 Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet, de talán a legfontosabb üzenete mégis az, hogy ha valaki az élet göröngyös útjain mégis becsületesen jár és soha nem tér le a helyes útról, az előbb-utóbb, valamilyen formában kifizetődik, és mi is nyugodt szívvel léphetünk át egy másik világba, amikor legördül végül a függöny. 

Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút! Backman ezzel a könyvével engem totálisan meggyőzött, hogy remek író, és egyszerűen muszáj lesz elolvasnom a többi könyvét is. Mert aki egy Ovét meg tud írni, nos.... az biztosan beléphet a kedvenc íróim csarnokának előszobájába.

Ove, te vén morgós medve! Még biztosan találkozunk!

 

 

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

En man som heter Ove

Animus Kiadó

Fordította Bándi Eszter

336 oldal

 

Részlegesek -trilógia

Vannak dolgok az ember életében, amelyekre első pillanatban azt lehet gondolni, hogy talán jó ötlet. Mint például esőben táncolni, macskát fürdetni, a paradicsomos turmixot tejjel készíteni, hétköznap hajnalig olvasni vagy mondjuk elővenni megint egy felkapott young adult sorozatot. Ne értsetek félre, jó ötlet volt amúgy ez a Partials, hiszen olyan irányba terelgette az érdeklődésemet, amiről azt hittem, nagyon távol áll tőlem, de azért így már mind a három résszel a hátam mögött elmondhatom, hogy továbbra sem értem ezt az óriási felhajtást ekörül a trilógia körül.

Rendben, oké. Álljunk meg itt egy percre. Hazudtam. Bevallom, engem is elkapott olykor-olykor a rajongási láz, előfordult, hogy azt vettem észre, hogy génmódosításokról és egyebekről olvasgatok szabad perceimben, és a városban csatangolva elképzelem, hogy hogyan is nézne ki ez vagy az az utca, ha már több mint tíz éve nem járkálnának rajta emberek. Hogyan foglalná vissza magának a természet a tőle elorzott területeket, hogyan törné fel a betont a fű és a gaz, hogyan nőnének fák a házak tetején, és hogyan vadulnának hipp-hopp vissza a többezer éve megszelídített állatok.S vajon mi lenne, ha a manapság oly' megszokott dolgok, mint mondjuk az internet, egyszer csak eltűnnének a föld színéről.

"Barlanglakó régészként ülünk a jövő romjain."

Dan Wells tinidisztópiás trilógiája egy nem is olyan távoli jövőben játszódik. Tizenegy évvel ezelőtt történt, amikor a mesterségesen létrehozott, genetikailag módosított biofegyverek, a Részlegesek fellázadtak az emberiség ellen, és egy olyan vírust szabadítottak a világra, amelynek köszönhetően az emberek 99% meghalt, és csak párezren élték túl. A túlélők nagy része közösségbe tömörült, és a civilizáció maradványain élősködve próbálnak túlélni, miközben a Részlegesek újabb csapásaitól tartanak. Sajnos, hiába élték túl a vírustámadást, úgy tűnik, mégsem menekültek meg teljesen: sajnos, egy csecsemő sem képes életben maradni. Pár nap után, a fertőzést követően, mindannyian borzalmas kínok között elhaláloznak. Az emberiség nagyon úgy tűnik, hogy az utolsókat rúgja. Kira Walkernek, a szülészetre helyezett ifjú ápolónak azonban van egy elmélete, hogyan lehetne ezt az igen fájdalmas és nehéz problémát megoldani. Ehhez tulajdonképpen nem is kell más, mint egy Részleges...

Igen, szinte látom az arcotokat: én is pont így voltam vele, amolyan olvassam-neolvassam dilemma volt ez, hiszen valahol úgy is tudtam, hogy csak egy szokásos YA regényt fogok kapni, de egy kis részem reménykedett benne, hogy ez egy amolyan ritka és jófajta YA lesz. Most lőjem le a poént? Persze, hogy szokásos volt! Nagyon jól indult minden egyébként, iszonyatosan bejött nekem ez a romos világ, sőt a szereplők is viszonylag szimpatikusak voltak. De! Igen, itt ez a fránya de... a második résztől lett számomra egyre inkább világosabb, hogy Dan Wells tulajdonképpen az egész első kötet alatt átvert: elhitette velem, hogy ő egy jobb fajta író, pedig nem is. Szerintem ő a YA disztópiák John Greenje: össze tudott hozni egy viszonylag tisztességes iparos munkát, de igazából ennyi. Nincs benne megújító szándék, és igazából - ami talán a legszomorúbb -  lélek sem. Mert én egyszerűen hiszem, hogy minden igazi könyvnek lelke van: legyen jól kivitelezett vagy éppen kicsit hibás, az igazán jó könyvekben érezni lehet a lelket; az író lelkesedését és szeretetét, amivel leírta mindezt; az erőt, amivel kikívánkozott belőle; vagy a fájdalmat, amivel kiírta magából. Ezen érzések valamelyikét én úgy vélem, tényleg lehet érezni olvasás közben, mert áthatják a lapokat. Ám itt, ahogy John Greennél, úgy itt sem éreztem semmit, inkább csak egy recept szerint megírt valamit. 

A Partials - így már a három résszel a hátam mögött elmondhatom - éppen két kötettel hosszabb, mint aminek lennie kéne. Na jó. Legyen másfél kötet. Igazából ezt az egész mindenséget simán el lehetett volna mesélni rövidebben is, és akkor lehet nem húznám ennyire a szám. Voltak kérdések, amik nagyonnagyon érdekeltek, hogy akkor most ez vagy az hogy is van, de így utólag visszagondolva, nem érte meg ez a közel 1000 oldal a válaszokért. Mert túl hosszú ez. A válaszok meg túl bagatellek. Wells elhúzta előttem a mézesmadzagot, én meg bedőltem - nem is mondhatnám ezt másként. 

A másik akivel a legnagyobb gondom volt, az a főhősnő, Kira Walker. Az elején még szimpi volt, kifejezetten szimpi. Meglepett, hogy végre nem egy tipikus és idegesítő női főszereplőt kapunk, ám a történet előrehaladtával egyre inkább idegesített ez az öncélú világmegmentős rögeszméje, ami fogalmam sincs igazából, hogy honnan jött és tulajdonképpen minek a hatására is döntötte el magában, hogy akkor ő most az egész bolygót meg akarja menteni a legutolsó hangyáig. Egyszerűen unalmas, ismétlem u-nal-mas volt, hogy csak ez mozgatja ezt a lányt meg persze a hormonok, amik - micsoda szerencse! - a legnagyobb szörnyűségek közepette is működnek, és nekik hála pár hulla és robbanószer vagy éppen savas eső társaságában elmélázhatunk főhősünkkel arról, hogy vajon vonzódik-e hozzá a kiválasztott fiú? Bár ez talán egy kis üdítő változatosság volt a fárasztó mindenkitmegfogokmenteni - gondolatok garmadája után. 

Szóval, jó lett volna ez a történet amúgy, ha nem Dan Wells írja meg, hanem mondjuk egy igazi író. Vagy egy tűrhetően író akárki. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, mert azért bevallottan jól esett néha ez a világ, meg belehelyezkedni a YA regények egyszerű kis világába, és elhatárolódni a valóságtól. Ám mindenesetre utána alig vártam, hogy normális könyvek foghassak a kezembe. Most egy darabig messzire elkerülöm a YA könyveket, azt hiszem. 

Dan Wells: Partials, Fragments, Ruins

Fordította: Bayer Antal

Fumax Kiadó

Amnézia

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.

"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 

Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal

Értekezés a disztópiákról

"Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."
 George Orwell

Az utóbbi években a szórakoztató irodalom - különösen a young adult - terén egyre inkább helyet követel magának a disztópia mint olyan. Azonban ebben az esetben szerintem korántsem a vámpíros, vérfarkasos-vonulat érthetetlen felkapottsága játszik szerepet, hanem a mai világban jelenlevő kulturális, társadalmi és morális kérdések megválaszolására hívták ezt a műfajt újra életre. A miértekre és a hogyanokra ebben a bejegyzésemben próbálok válaszokat találni, némi szórakoztató népnevelő szándékkal. 

A jövő lehetséges kimenetele mindig is foglalkoztatta az embereket - talán már azóta, hogy az idő fogalmát megalkottuk magunknak - , s az is hogyan is lehetne ez a jövő a lehető legjobb, hogyan élhetnének az utódaink mindenféle probléma nélkül - nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is. Már Platón az Állam című művében is igyekezett felvázolni egy ideális társadalom képét: azt a világot, ahogy szerinte a dolgok a legjobban működhetnének. Ám nem csak a pozitív jövő alkotja párbeszédei témáját: a VIII. könyvben a hibás államformákról is értekezik, azaz olyan jövőképekről, amelyben a boldog jövő létrehozhatatlan lenne. A hibás államformák metamorfózisára is részletesen kitér, azaz hogy süllyed egyre lentebb és lentebb ez az egész, mígnem végül a türanniszok zsarnoki uralmában tocsognak az elszenvedők. 

S Platón filozófiai eszmefuttatása tulajdonképpen magában hordozza a jövő két faék egyszerűségű lehetséges kimenetelét: mégpedig vagy csudijó lesz minden vagy nagyon szar. És most itt álljunk csak meg egy percre, hogy érezzük ennek a kijelentésnek a zsenialitását és egyben súlyát is. Látszólag egyszerű dolog ez, nem szükséges ehhez platóni magasságokba emelkedni, ámde gondoljatok bele, mégis csak mekkora óriási dolog ezt leírni és több oldalon keresztül lamentálni rajta! Hiszen - mai tudásom szerint - mégis csak ő volt az első, aki ezt az egészet leírta, és rendszerezni próbálta a lehetséges végkimeneteleket, megalapozva ezzel egy több ezer évvel utána kifejlődött irodalmi műfaj alapjait. Minden, de tényleg minden itt kezdődött. Bár azt hiszem, Katniss nem mondana neki köszönetet ezért. 

Ha már Platón szóba hozta, azt hiszem nekünk is jó lenne tisztázni itt az elején az utópia-disztópia fogalompár különbségeit. Szóval:

utópia: Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent. A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt, magát a terminust Morus Tamás alkotta meg a nemes egyszerűséggel Utópia címre keresztelt, remekbe szabott könyvében 1516-ban. 

disztópia: A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. A legtöbbször negatív jövőképet mutat, ahol a hatalom elnyomás alatt tartja a népet, korlátozva őket egyéni szabadságukban. A disztópikus társadalmakban általában az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik.

Kifejezetten disztópikusként kikiáltott irodalmi művel jóval később bukkantak fel az irodalom polcain, mint a boldog jövőképet lefestő társaik. A társadalom jobbá tétele a felvilágosodás kora környékén kezdte igazán foglalkoztatni Európa gondolkodóit - persze, korábban is jelen volt, de talán ez volt az az időszak, amikor inkább előtérbe került - , ám a negatív jövőképek, vagyis hogy ez az egész mindenség balul sülhet el, a globális háborúkkal sokkolt XX. század termékei lettek igazából. 

Ez az utópia-disztópia párosa azonban csak látszólag ellentéte egymásnak. Véleményem szerint mind a kettő ugyanarról a jövőről beszél, csupán a szemszög változik a két műfajban. Míg az utópia elsősorban a hatalom, a "felsőbb jó" oldaláról mutatja be a dolgokat, addig a disztópia ugyanezt a jövőképet a kisemberek szemén keresztül láttatja. Az utópiák már Platóntól kezdve Morus Tamáson át a társadalmi elégedettség, a paradicsomi állapot elérésének érdekében a konformitás megvalósítására törekszenek. Hiszen rájöttek: az igazi boldogság, a konfliktus mentesség csak úgy érhető el, ha mindenki egyforma, ha mindenki mindenre ugyanúgy reagál - hiszen csak így működhet a gondosan kigondolt elmélet. Valamit valamiért. Az utópia az egyéniség temetője. Ám az utópia efelett mind szemet huny, hiszen ez a műfaj nem a kisemberek szemén keresztül láttatja a dolgokat, hanem csak a célt mutatja: íme, elértem a boldog társadalom állapotát. Ezt csináld utánam! Igen ám, de milyen áron?!

A boldog társadalom, mint globális dolog, azonban elérhetetlen. A boldog társadalom lemondásokkal, áldozatokkal járhat; ám maga az ember hiába társas lény, saját egyéni boldogulása mégis valahol előbbre való, s mindig akadni fognak olyan személyek vagy csoportok, akik ki mernek állni a többség ellen saját magukért. A való életben ez pontosan így működik: egy csoport elnyomásban él, harcol a maga igazáért, felülkerekedik, hogy aztán később egy másik elnyomott csoport fellázadhasson a többségbe kerültek ellen. Ez a történelmünk dinamikája, ami persze sokakat becsaphat: azt az érzést keltheti bennünk, hogy tartunk valahová, hogy fejlődünk, és hogy végül, hosszú utak során elérhetjük a boldogság állapotát. Azt az állapotot, ami után már nincs dinamika, már nincs mozgolódás, hiszen mindenki elégedett és boldog. 

A véres XX. század sokat megélt és látott embere, aki látta az egész világot vérben tocsogni; aki a diktatórikus ideológiák agymosását szemtől szembe megtapasztalhatta a világ szinte bármely pontján immár, elvesztette a reményét a szebb jövőben. Látta, hova vezethetnek a megvalósuló eszmék, s fizikailag megtapasztalhatta, milyen áldozatokkal járhat a felsőbb jó szolgálata. Nem csoda, hogy ebben a kiábrándult korban jelentek meg az első igazi disztópiák Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényével az élén, amelyet aztán az 1984, a Harc a szalamandrákkal vagy a Fahrenheit 451 követett. 

Ám az igazi disztópia-cunamit, Lois Lowry: Az emlékek őre című regénye indította el, amely az első ifjúsági témájú disztópia volt, s ezt követően a 2000-es évek elejére egyre több és több ilyen műfajú regény jelent meg a könyvpiacon, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.
Biztos vagyok benne, hogy ez a műfaj több komponensből álló okok miatt került fel a világirodalmi slágerlisták élére. Nyilván beszélhetünk az ifjúsági irodalom kiterjesztéséről, ami az utóbbi évtizedekben egyre inkább árnyalódik (mind műfajban, mind korosztály szerint), valamint a világpolitika terén jelenleg fennálló enyhén puskapor szagú levegőről, amely szinte már csak a megfelelő gyújtószilánkra vár a robbanáshoz. Illetve talán a technikai vívmányok elképesztően gyors fejlődése és az ezzel járó morális kérdések felröppenése is kivetül ilyen szinten az irodalomra.

S hogy mit a hoz a jövő a disztópiák szempontjából? Mennyire tekinthetjük majd ezt csak egy múló divatműfajnak pár év múlva? Talán ez megjósolhatatlan. Mindenesetre most szerintem megvan a maga létjogosultsága.

Fontosabb disztópiák, amelyeket olvastam illetve amiket csak tervezek elolvasni:

1. George Orwell: 1984
2. George Orwell: Állatfarm
3. Aldous Huxley: Szép új világ
4. Ray Bradbury: Fahrenheit 451
5. Lois Lowry: Emlékek őre
6. Suzanne Collins: Éhezők viadala
7. Veronica Roth: A beavatott
8. James Dashner: Az útvesztő
9. Lauren Oliver: Delírium
10. Dan Wells: Részben ember
11. Scott Westerfeld: Csúfok
12. Ally Condie: Matched
13. Kiera Cass: A párválasztó
14. H. G: Wells: Az időgép
15. Marissa Meyer: Cinder
16. Kurt Vonnegut: Macskabölcső
17. Rick Yancey: Az 5. hullám
18. Philip K. Dick: Ember a fellegvárban
19. Jasper Fforde: Shades of Grey
20. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
21. Karel Capek: Harc a szalamandrákkal 
22. Pierce Brown: Vörös lázadás
23. Karen Thompson Walker: Csodák kora
24. Anthony Burgess: Gépnarancs
25. Catherine Fischer: Incarceron
26. Dmitry Glukhovsky: Metro 2033
27. Robert Merle: Védett férfiak, Malevil
28. Victoria Aveyard: A vörös királynő
29. Samantha Shannon: Csontszüret
30. Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Építs könyvtárat!

Az év híre számomra: a régóta áhított könyvtárszobám megvalósulása folyamatban van. Az új házunkban a legfelső szinten kapott helyet a vendégszoba kombinációjaként. Egyszerűen imádom, és számomra még mindig felfoghatatlan és hihetetlen, hogy tényleg létezik és az enyém! khmmm vagyis a mienk...

Rengeteg tervem van vele, amelyek legtöbbször csak a fejemben kavarognak vagy pedig a Pinterest oldalamon kavarodnak valahol az egyéb berendezési terveimmel összegubancolódva, így hát úgy döntöttem, hogy mindezen dolgokat itt fogom majd összesíteni, hogy ne vesszenek kárba a Pinteresten és Tumblr-on töltött magányos óráim, illetve hogy a több órákon át való tervezgetéseimnek is legyenek nyomai a nagyvilágban. 

Most először, mielőtt kiengedném hihetetlen kreativitásomat és megfizethetetlen vágyaimat a palackból, nézzük a talán (?) kevésbé érdekes részt: milyen könyveket kellene még vennem, hogy teljes legyen a könyvtáram?

Nyilván, ez egy hülye kérdés, hiszen a könyvtáram sose lesz teljes, illetve nincs az a lista a világon, amit meg lehetne írni a "milyen könyveket kell még vennem?" - témakörben. Nyilván. Ugyanakkor igenis idegesítő dolog tud lenni, mikor egy szuperséges sorozatnak csupán az első része árválkodik a polcaimon, vagy ami még rosszabb: ha csak a harmadik vagy ötödik vagy ki tudja hanyadik van meg, a többi pedig egyáltalán nem. Persze, ez inkább Milán könyveire igaz, mert ő sokszor e-könyvben fogyasztja az olvasmányait, és csak hébe-hóba vesz magának könyvet. De bevallom, nálam is előfordul olykor, hogy csak az első rész megvételéig jutottam. 

Akkor hát jöjjön a kedvenc részem! A listázás:

• Edith Wharton: Az ártatlanság kora
• Neil Gaiman: Óceán az út végén (mert a legkedvencebb Gaiman, és nincs meg nekem!)
• Claire Tomalin: Charles Dickens
• George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja
• Suzanne Collins: Futótűz, A kiválasztott
• Lev Tolsztoj: Anna Karenina
• Mark Lawrence: Tövisek hercege, Tövisek királya
• Bán Mór: Hunyadi sorozat (mert csak az utolsó rész van meg belőle)
• Agatha Christie: ABC-gyilkosságok, Öt kismalac, Az Ackroyd-gyilkosság

A lista természetesen folyamatos bővítés alatt, illetve visszavonásig vagy teljesítésig érvényes. Köszönöm a figyelmet!

Ready Player One

Azt hiszem, enélkül a könyv nélkül nem tudtam volna meg, hogy a világ első videojátékát, a Tennis for Two-t,  1958-ban készítették - illetve a fene gondolta volna, hogy a nyolcvanas években ennyire rengeteg játék futott.... 

Ernest Cline regénye a manapság annyira divatos, szuperszexi geek-kultúra hullámát lovagolja meg, és minden kockaságot igyekszik belesűríteni ebbe a történetbe, ami csak eszébe juthat egy, a nyolcvanas éveket mániákusan szerető írónak. Kicsit kétkedve fogadtam a regény alapelképzelését, nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy virtuális térben történő cselekmény hogyan lehet mégis érdekes, és nem süllyed a YouTube-os gamer videók unalmába. 

Szerencsére nem történt ilyesmi. Bár azt a véleményemet azért szeretném fenntartani, hogy a Ready Player One korántsem egy egyedülálló, különleges, sosem-olvastam-még-ilyet regény, ahogy a molyon jó pár értékelés beállítja. Szóval, én előre szólok: nem különleges, nem rengeti meg a regényekről alkotott alapvető elképzelését az embernek, hanem egy csak egy olvasmányos regény. 

Nagyjából a jobbik fajtából. 

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert. A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Az alapsztori szerintem iszonyatosan jól kitalált, rengeteg potenciált tartalmaz, amit az író olykor-olykor ki is használ, de vannak bizony benne hiányosságok. Ezek nagy részét szerencsére én nem éreztem olvasás közben, mert az izgatottság és kíváncsiság annyira vitt, hogy sok mindenre nem figyeltem közben, de így visszatekintve sajnos egyre több a szájhúzogatás részemről. 

Ám bevallom, leginkább azért vagyok elkeseredve, mert annyira, de annyira királyul indult az egész! És a végefele? Szépen, lassan átment ebbe a nyálas young adult vonalba; kiszámítható lett, klisés és unalmas... Nagyon nagy kár érte, pedig tényleg király regény lehetett volna. Így inkább csak jó regény maradt.

A szerelmi szál totál felesleges és céltalan volt szerintem újfent. Most vagy én vagyok az anti-romantikus, vagy mostanában az írók tényleg csak ilyen kis langyos nyálfergetegeket képesek alkotni romantika terén, némi klisével meghintve. A végén levő nyálas, didaktikus kis epilógus, amiben a szerelem legyőzte a virtuális teret, hát... blöööööeh - mondanám, de mivel úrinő vagyok, ezért csak finoman elfintorodok. 

 A szereplők ráadásul iszonyatosan papírmasékra sikeredtek, nincs mögöttük semmi... csak az OASIS és az Easter Egg rejtélye mozgatja őket. Egyről se tudnék mondani egy, kifejezetten az adott karakterre illő tulajdonságot, és ez azért elég gázos. Így igazából semmi se működik közöttük - nem csupán a szerelem, hanem úgy alapvetően semmilyen interakció. Lelketlenül bolyonganak a regény világában, és követik az író parancsait. 

De mindezt leszámítva jó regény ez, csak felejthető. Őrülten király az alapötlet, csak a kivitelezés siklott ki néhol. Nem is értem, hogyan, hiszen Cline az elején megmutatta, hogy tud ő írni... de aztán a közepétől körülbelül erős zuhanórepülésbe kezd benne minden, és a cselekmény is egyre kiszámíthatóbb lesz. Az utolsó fejezeteket már komolyan mondom, szinte felesleges is volt végigolvasnom, úgyis tudtam mi hogy lesz majd.

De mindezen hibáit leszámítva nagyon olvastatta magát, és nagyon jól vissza tudta adni a geek-kultúra alapvető jellemvonásait, és olykor egy-egy félmondat erejéig sikerült is bepillantást adnia a hardcore gamerek világába. 

Így a végére pedig csak annyit tudnék mondani, hogy sürgősen meg kell néznem a Gyalog Galoppot, illetve ellent kell állnom annak a kísértésnek, hogy letöltsem magamnak ismét a World of Warcraftot, mert még egy újabb hobbira most tényleg nincs időm. 

Hát, kösz Cline!

 

Ernest Cline: Ready Player One

Kiadó: Agave Kiadó

Fordította: Roboz Gábor

Oldalszám: 508 

A marsi

-- Milyen érzés lehet? -- tűnődött. -- Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?
Visszafordult Venkathoz. 
 -- Vajon mire gondolhat éppen? 

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL 
Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.

Néha már elfilóztam azon, miközben valamelyik sci-fi sorozatot néztük, hogy milyen lehet ott ragadni egy tök idegen bolygón. Totál szívás. Úgy értem, semmi otthonosság nincs benne, minden idegen, mások a törvények, és az ember ott tényleg minden percben a túlélésért küzdene. Persze, ez mindig csak átvillant az agyamon, sose foglalkoztam igazán behatóan a témával. Annyit azonban biztosan tudtam: én nem élném túl, az fix.

Nem úgy, mint Mark Watney, a Marson ragadt Robinson Crusoe, aki egy szerencsétlen véletlen folytán ott ragad a vörös bolygón, és nagyon úgy tűnik, ott is fog kipurcanni. De Mark nem adja magát olyan könnyen: tervet készít, hogyan is húzhatná ki minél tovább. Mark titkos fegyverei igazából a kiirthatatlan élni akarása és örök optimizmusa voltak, amik nélkül valószínűleg egy solig se bírta volna ki. Az olykor már-már mániás rögeszmébe átcsapó számítgatásait is elnézte neki az ember, mert egy idő után tudta, hogy újra visszatér majd az a szórakoztatóan sziporkázó elbeszélő, aki élvezetessé teszi ezt az eseménytelen Marson ücsörgést.

Jó, nyilván ez túlzás - mert nem volt eseménytelen, csak kicsit más volt a tempója a dolgoknak. Nem egy feszes tempójú, letehetetlenül izgalmas regénnyel kell számolni Andy Weir könyvénél, de az biztos, hogy az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor egyszerűen tudni akarja, hogy Mark épségben megmenekül, és a hihetetlen kalandja után visszatér a Földre, ahol a víz és az oxigén - egyelőre - nem egy számolgatni való, beosztásra létszükség.  Félelmetes amúgy belegondolni, hogy a számunkra természetesnek vett dolgok, amik az életben maradásunkhoz kellenek, mennyire kiszolgáltatottá tehetnek minket másmilyen környezetben. Például egy másik bolygón. Mindezen dolgok - víz, levegő, élelem, hőmérséklet - egyszerűen annyira természetesek, hogy észre sem vesszük, mennyire függünk tőlük az életben maradásnál. 

Ám Mark marsi tartózkodásának legfélelmetesebb része talán a magány volt. A teljes, totális magány - tudni, hogy ő az egyedüli élőlény egy egész bolygón. Félelmetes és nyomasztó egyszerre. Bár ez nyilván nem üt ki annyira a sorok közül, hiszen Mark egy hihetetlen pozitív személyiség, akinél nem igazán úgy tűnik, hogy nagyot szólna ez a "úristenamarsonragadtam"-dolog,  de azért át-átsejlik olykor az egyetemes magány érzése. 

Markot, mint elbeszélőt imádtam. Azt hiszem, kevesen lennének képesek egy robinzonádot élvezetesen elmesélni. Bár őszintén bevallom, még így is inkább a földi események voltak számomra a gyorsabban olvasósak, talán a több interakció és egyéb miatt. Mindenesetre Andy Weir regénye hihetetlenül jó volt (még ha ezt olvasás közben nem is gondoltam mindig így - főleg a sok számolgatásnál), a hihetetlen McGuiver beütések mellett is. Mindenesetre arra a megállapításra jutottam, hogy Weir regényében nem lennék főszereplő semmi pénzért, mert nem kevés megpróbáltatások elé állítja főhőseit. És én ezt garantáltan nem élném túl. 

 

Andy Weir: A marsi

The Martian

Fumax Kiadó

358 oldal

Hopeless - Reménytelen

Még úgymond rutinos olvasóként is könnyen érhetik meglepetések az embert. Itt van például Colleen Hoover regénye, amit igazából csak azért vettem ki, mert rengetegen vették tőlünk a boltban tavaly nyáron, majdhogynem kemény harcok mentek érte. Sztoikus nyugalommal oroztam el magamnak így hát egy kötetet, hogy lássam, miért is van ennyire odáig meg vissza a jelenlegi egyetemista lányok 90%-a. Nem számítottam semmi extrára, sőt reménykedtem, hogy csak maximum a 40. oldal után akarom majd a sarokba vágni.

Hát, ehhez képest kicsit másképp alakult a viszonyunk.

Az elbeszélő, Sky stílusa rögtön magával ragadott, kábé az első negyedénél totálisan beszippantott a történet, valahogy akkor és ott jó volt benne létezni és érezni. Emlékszem ahogy lassan elvált tőlem a külvilág és már csak én voltam - benne a történetben. Minden más megszűnt számomra. Hogy őszinte legyek, még a mai napig se tudom megmagyarázni, hogy mi hatott rám ekkora elánnal, de működött. Határozottan valami nagyon működött ebben a könyvben. 

Olyan igazi sóhajtozós, beburkolózós-romantikus könyv volt ez, aminek a háttérben bujkáló keserűsége adta meg az igazi fanyar ízét, és visszatartotta ezt az egész történetet attól, hogy nyáltengerbe fulladjon. Maga a háttér-sztori (gyermekek szexuális zaklatása) elképesztően szörnyű, de tényleg - ha jobban belegondolok, talán ez adta meg ennek a regénynek az igazi erősségét. Mármint ami még egy óriásit rúgott ezen az egészen. 

Hoover jól csepegtette az információkat oldalról oldalra, nem mindent (sőt, igazából semmit) kaptunk telibe - majdhogynem végig krimiként funkcionált a történet, és én nagyon imádtam ezt a végigvonuló sejtelmességet, ami nagyon passzolt az egész regény stílusához. És persze, arról se feledkezzünk meg, hogy szerencsére humorban se volt benne hiány. és tényleg vicces volt, nem csak erőlködött :) Szóval, egyre határozottabban bizonyos voltam benne, hogy valakinek újból sikerült egy tökéletes tiniregényt alkotnia.

De persze, mit érne egy magára valamit is adó tiniregény egy szívdöglesztő főhős nélkül? Holder szerintem totál ez a kategória volt. Annyira eltalálta az írónő a karakterét, hogy komolyan mondom, ennyi idősen majdnem én is beleestem, mint ló a meszesgödörbe. És talán az olvasás idején ez tényleg így is volt. Ráadásul a két szereplő között tényleg működött a kémia. Örömmel mondhatom, hogy nem kaptam agyfaszt tőlük. Ami aztán tényleg nagy szó! Egyedül a végénél voltak szemöldök emeléseim, de ez már az utolsó fejezet nyögve-nyelős utolsó rúgása volt. Hoover kicsit tovább vitte a sztorit szerintem, mint kellett volna. Egy elegáns, ámde gyorsabb lezárással szerintem többre ment volna, mint ezzel a nyivákolásos szexjelenettel. tökéletes tiniregény-elmélet over

De ahhoz képest igazán kellemes meglepetés volt ez a könyv, hogy azt hittem egy gagyi csiganyálat hozok ki a boltból. Őszintén szólva, totál megvett engem kilóra, napokra bemászott a bőröm alá, és nagyon sokáig végigkísért az a jellegzetes hangulata. sőt még a mai napig kellemes olvasmányként él bennem. El akartam amúgy olvasni a következő részét is, ami Holder szemszögéből íródott, és bele is kezdtem... de most vagy nekem nem volt meg hozzá a hangulatom, vagy az írónőnek ott nem sikerült eltalálnia azt a hangnemet, amit a Hopelessben annyira jól hozott. Én a Losing Hope-ban csak az erőlködést éreztem és az izzadtság szagot. Negyven oldalig jutottam, majd inkább úgy gondoltam, hogy maradjon meg a Hopeless szép emlékként a fejemben és Hoover jó íróként. Ne rontsuk el.

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen

Hopeless

Könyvmolyképző Kiadó

408 oldal

Outlander - Az idegen

Miután végigolvastam ezt a 912 oldalas monstrumot, megállapítottam magamban, hogy az Outlander az egy olyan túlírt valami, ami nem való mindenkinek.

Különösen nekem nem.

Igazából nem is tudom, hogy miért is eresztettem rá magam erre a könyvre, mikor szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni. Oké, biztosnak nem voltam biztos, de még mindig élénken élnek az emlékeimben a lehúzó blogbejegyzések, és igazából ezért nem akartam én ezzel próbálkozni. Én balga módon azonban mégis csak megvezethető vagyok, illetve sikerül mindig elbizonytalanodnom magamban, mert azért csak Skócia meg régi kor meg időutazás meg minden, és igazából minden esélye megvolt arra, hogy tetsszen is, szóval csak győzedelmeskedett bennem a kíváncsiság.

Az első kétszáz oldal azonban totál meglepett, mert igazából tetszett. Komolyan. Iszonyatosan olvasmányos volt, a stílusa is totál rendben volt, és már éppen úgy voltam vele, hogy húúú, de jó, hogy mégis csak elolvasom! Amikor már éppen kezdtem belehelyezkedni a kényelmes olvasó szerepembe, akkor kezdtek jönni a kb. 30 oldalanként előforduló szájhúzogatások, amik egyre jobban sűrűsödtek, míg végül olyan mértéket öltöttek, hogy az utolsó száz oldalt igazából csak átlapoztam, és kb. 5 oldalanként beleolvastam, hogy éppen hol tart a történet. és totálbiztos vagyok benne, hogy még így se maradtam le semmiről 

Nem, nem a szexjelenetek miatt volt ez amúgy. Igazából én még máig nem értem, hogy ezt egyesek miért kiáltották ki pornóregénnyé anno, mert szerintem azokhoz képest elég lightos mennyiség volt, és részletezve se volt igazából, hogy most mit és hogy csinálnak. Bár még sose olvastam pornóregényt, de nem igazán így képzelem a felépítést.

De mindegy is. Az igazi problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy iszonyatosanszörnyenborzasztóan túlírt, és akkor még tényleg csak a minimum jelzőt használtam. Annyi, de annyi felesleges rész van benne, hogy csodálkozom, az írónő hogyhogy nem aludt el írás közben. bár ki tudja, lehet előfordult. szinte látom is lelki szemeim előtt, ahogy a szerkesztő rázza fel, hogy még írnia kell legalább 60 oldalnyi felesleges  és funkciótlan párbeszédet 

Jamie Fraser ráadásul pedig az egyik legszánalmasabb férfikarakter, akiről valaha olvastam. Most előre bocsánatot kérek minden Jamie Fraser-rajongótól! Nem személyeskedés ez, csak tényleg feldühített. Vagyis nem is ő szánalmas igazából, hanem a funkciója...  Ő az a sehol nem létező, mindenki által vágyott férfi, aki amellett, hogy felébreszti az anyai ösztönt a női olvasókban kisfiússágával, tud gyengéd is lenni, és no persze bivalyerős is, aki meg tudja védeni szíve választottját bármilyen veszélytől. Erre rendkívül szofisztikáltan csak annyit tudok mondani, hogy nemnemnemnemnemnem és nem!

És persze, akkor még nem is beszéltem a párkapcsolatban levő erőszakról. Értem én, hogy más kor meg minden. De hogy Claire úgymond modern nőként végül megtűri maga mellett ezt a felfogást, és minden negatívság dacára mégis tetszik neki mikor szarrá verik a seggét, hát.... na, például ott kicsit elszakadt nálam a cérna. És hiába vezeti itt le nekem Gabaldon, hogy de hát a szegény Jamie-t is verték meg minden, meg ez tök természetes... a jó nagy francokat!

Mindent összevetve ekkora túlírt féltéglát ilyen .... nem is tudom, minek nevezzem férfikarakterrel még nem olvastam. Ha rajtam múlik, nem is fogok. Ez egy egész életre sokkolt.

 


Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
Outlander
Könyvmolyképző Kiadó
912 oldal

Listamámor

... avagy feljegyzés a percenként változó, soha véget nem érő, be nem teljesíthető, örökre befejezhetetlennek nyilvánított várólistámról, vagyis annak egy szeletéről. Pontokba szedve. Hogy a bűntudat az idő elmúltával minél jobban marhasson.

Elolvasásra váró könyvek a könyvesboltban (legalábbis amikre most emlékszem):

1. Dan Wells: Partials - Részben ember (elolvasva. Meg a másik két része is(
2. David Benioff: Tolvajok tele
3. Ernest Cline: Ready Player One (pipa)
4. Philip Pullman: Rubin és füst
5. Gárdos Péter: Hajnali láz
6. Terry Pratchett: Vége a mesének
7. Rick Yancey: Az ötödik hullám (inkább mégis csak töröltem, elég volt most egy ideig a YA-kból)
8. Neil Patrick Harris: Így jártam az életemmel
9. Yann Martel: Pí élete

 Könyvtárból kivett könyveim listája:

1. Jonathan Stroud: A gólem szeme - Bartimeaus 2. (Félbehagyva, mert nem tetszet)
2. Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben (félbehagyva, mert nem tetszett)

Az utóbbi két hónapban megvett, de még el nem olvasott könyveim listája:

1. George R. R. Martin: Jégsárkány
2. Robert Jackson Bennett: A lépcsők városa
3. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
4. Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok 
5. Cecelia Ahern: Love, Rosie
6. Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Jéghercegnő

Valahogy az én habos-babos lelkemet sosem tudtam elképzelni a skandináv krimik vérfagyasztó rengetegében. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha akár egyet is elolvasok, meghal valahol egy csillámpóni.... Aztán valahogy mégis barátkozni kezdtem ezzel a műfajjal, egyre több olyan könyv jött velem szembe, ami birizgálta a fantáziámat, és egy idő után bizony nem állhattam ellent. Éreztem, hogy eljött az idő.  

S közben számot vetek magamban a csillámpónik halandóságáról.

Lackberg az egyik munkatársnőm nagy kedvence volt, és mivel skandináv is meg krimi is, és ráadásul női író is, így egyértelmű volt, hogy hazajön velem, és megpróbáljuk, milyen is együtt. A fülszövege rögtön levett a lábamról, amolyan igazi borzongós krimire számítottam, ami netalán még álmatlan éjszakákat is okoz.

Hát......

Őszinte leszek: szerintem ez eddig a legantiskandinávabb krimi, amit valaha olvastam, és olvasni fogok! Camilla Lackbergnek igazán nem kellett volna erőltetnie ezt a krimi-vonalat, bőven elég lett volna, ha ír egy romantikus sztorit, amiben a két magányos farkas hosszú évek után hatalmas nyáladzások közepette egymásra talál - és ekkor igazából nem zavart volna a kínos úszógumik láthatóságáról való merengés vagy a smink vagy nemsmink megfejthetetlen dilemmája... mert el sem olvastam volna soha, de soha De így, egy alapvetően izgalmas krimibe telibe kapjuk ezeket a totál felesleges és helykitöltő nyavalygásokat, ah... csak felment bennem a pumpa. Jó lett volna amúgy, tényleg! Sok érdekes kérdést kapargatott (mint a nők kiszolgáltatott helyzete, a gyermekbánatlmazások, a zaklatás stb) , de az a baj, hogy tényleg csak kapargatta, és Erica khm-khm "problémái" között valahogy elvesztek ezeknek a súlyai. Kár értük, pedig tényleg izgalmas kérdések, és valahogy drámaibbak, mint a "szeretlekismegnemis" - balfaszságok. Így csak egy harmatgyenge lepkefing az egész. 

Erica meg a legidegesítőbb női főszereplők egyike, akikkel valaha találkoztam. Már a gondolatától is kiráz a hideg, hogy megint akár csak egy fejezetnyit is kell olvasnom róla. 

Soha, de soha többet.

Ennek köszönhetően az egész Fjallbacka-sorozatot kaszáltam, mert úgy hallottam, hogy ez az Erica még ennél is nyálasabb meg idegesítőbb meg picsásabb lesz később, és ehhez most tökre nincs türelmem. Meg úgy máskor sem.  S lám, erről az elhatározásomról most már feljegyzés is született, amit boldogan kiáltok ki nem visszavonhatónak. 

Ó, és úgy remélem, hogy egyszer találkozik Lisbeth Salanderrel! Amit valahogy úgy képzelnék el, hogy miután Lisbeth öt percen keresztül hallgatja a nyavalygását, Erica legalább ötször szembe találkozik - persze véletlenül - egy baseball ütővel. Vagy ilyesmi. Még pontosan nem gondoltam ki a részleteket. 

 

Camilla Lackberg: Jéghercegnő

Isprinsessan

Animus Kiadó

272 oldal

Az elvarázsoltak

Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege. 

Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem. 

Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.

A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.

Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.

És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.

Mert még a szörnyeknek is van történetük.

Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához. 

Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen. 

Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok... 

Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt,  és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként. 

Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

The Enchanted

Fumax Kiadó

211 oldal