2009. december 31., csütörtök

Számadás

Elérkezett az év utolsó napja, s így Heloise számot vet tetteivel a könyvek ügyén. Az első bejegyzésem július 29-én született, több mint 5 hónapja, s az első olvasmányom, amit feljegyeztem Joanne Harris Rúnajelek című könyve volt.

A legkevesebbet olvasós, teljes hónapom az augusztus volt, ahol három könyvet sikerült elolvasnom. S a legtöbbet olvasós hónap címéért a november és a december szállt ringbe, de holtversenyben maradtak. Mindkét hónapban 10 könyvet sikerült kivégeznem.

Egyébként összesítve öt hónap alatt harminchat könyv került fel a 2009ben olvastam kategóriába, a legtöbbet az Európa Kiadótól, és a romantikus műfajban sikerült begyűjtenem. Ez is meglepő volt számomra!

Az első komment Zenkától érkezett október 20-án, Gregory Maguire A boszorkány című könyvének értékeléséhez. Ezer köszönet érte, kedves Zenka!

Szeptember végén felraktam az oldalamra egy látogató számlálót, ami azóta 2440-et mutat. Tudom, vannak blogok, ahol ennyi a havi látogatottság, de én ezzel tökéletesen megelégszem. Mit megelégszem! Fantasztikusan boldog vagyok tőle! Amikor indítottam, alig számítottam látogatókra, s most mégis felpörgött a számlálóm! Mondjuk nekem már az is sokat jelentene, ha így év végén azt mondanám, hogy 10 látogatóm volt az évben. Én minden egyes kattintásnak iszonyatosan örülök! Ezért köszönet mindenkinek!
November hónap nagy sikerének a könyves aloldal megindulását könyvelem el, melyet Natasha és Lobo szerkeszt. Nagyon szép, igényes és informatív, ahogy egy ilyen oldalnak lenni kell. Tudom, már egy csomószor írtam (igaz máshol) de továbbra is le a kalappal előttük!

És most jöjjön egy kis szubjektív díjkiosztás: először is, az Év Könyve kategóriában:

1. Emily Bronte : Üvöltő szelek - nagyon örülök, hogy nem rettentem el tőle a vele kapcsolatos rossz emlékek miatt. Számomra ebben a könyvben minden megvan, ami egy jó könyv számára szükséges. Teljesen a bolondjává tett, minden egyes sorát élvezet volt olvasni.

2. Ian McEwan: Vágy és vezeklés - az értékelésemben mesterműnek neveztem, hiszen teljesen magába szippantott az egész könyv. Gyönyörűen van megírva, már csak ezért is érdemes elolvasni, de azért a történet is tartogat meglepetéseket.

3. Mick Jackson: A vakondherceg - nagyon megszerettem a főszereplő öreg bácsit, aki sokszor megmosolyogtatott, sokszor elgondolkodtatott. Érdekes kérdést boncolgat az egész könyv: vajon mennyire különbözünk attól a képtől, amit mások látnak ha ránk néznek?

Az Év Felfedezettje kategóriában, pedig egyértelműen Ian McEwan a győztes, akinek a Vágy és vezeklés elolvasása után, elhatároztam, hogy felhajtom az életművét. Eddig A képzelgőt sikerült még tőle elolvasnom, ami szintén egy magával ragadó mű, hiszen egy gyerek szemszögéből láttatja a dolgokat.

És a Citrom Díj boldog tulajdonosa: Danilo Kis: Holtak enciklopédiája. Egyszerűen csak ennyit mondanék (tisztán szubjektíven persze): Borzalom!

A Legötletesebb Történet Díját Gregory Maguire zsebelheti be tőlem, A boszorkány című művéért. Brilliáns ötlet, jó kivitelben!

Minden résztvevőnek gratulálok, s akik nem nyertek, ne búsuljanak, lehet hogy más blogon jobb babér termett nekik! Köszönöm minden egyes könyvnek a részvételt, örülök hogy a kezembe vehettelek titeket, s díszítitek a szép polcomat!
- balra el! Taps!

Ja, és ha már Újév, akkor fogadalom:
Ahogy visszanéztem a bejegyzéseimet, rájöttem, hogy egy magyar írótól se olvastam... nos, következő évben ezt a hiányosságomat szeretném pótolni, s Bridge után szabadon, elnevezném Kortárs magyar irodalom project -nek. Szóval, a következő évi jelöltjeim a következők lennének:
1. Grecsó Krisztián: Isten hozott!
2. Benedek István Gábor: Varázs
3. Szabó Tibor Benjamin: 47
4. Darvas László: A könnymutatványosok legendája
5. Tisza Kata: Reváns
6. Hász Róbert: A künde
7. Péchy Blanka: Regény
8. Szabó Magda: A pillanat
9. Nagy Bandó András: Sosemvolt Toscana
10. Kiss Ottó: Javrik könyve
11. Závada Pál: Jadviga párnája
12. Vámos Miklós: Zenga zének

És most szeretnék minden kedves Olvasómnak, Bloggertársamnak, Idetévedőnek sikerekben és igazán jó olvasmányokban gazdag Újévet kívánni! Remélem, a kiadók sok jó könyvvel fognak minket elárasztani a következő évben, vagy a könyvtár egy eldugott polcán sikerül rálelnünk egy elfeledett, ám fantasztikus könyvre!

Üdv Nektek,
Heloise

2009. december 29., kedd

Történetet szőni egy falikárpit köré

Tracy Chevalier: A hölgy és az egyszarvú
kiolvastam: 2009. december 29.


Az első Chevalier könyvem, de ezek után biztosan nem az utolsó. Maga a téma is nagyon közel áll hozzám, mert be kell valljam imádom a képzőművészetet, teljesen a bolondja vagyok! Egyre másra vásárolom a különböző, szebbnél szebb festészeti, szobrászati albumokat és órákon keresztül lapozgatom, nézegetem, elcsodálkozom, belefeledkezem ezekbe a szépségekbe. S én is sokszor belegondolok, hogy vajon hogyan készülhetett egyik másik, milyen története van, milyen ember volt aki festette, hogyan nézett ki a munkafolyamat, kik látták, mit szóltak és így tovább...

Szóval, engem már a fülszöveggel megnyert magának az írónő, tudtam, hogy ezt egyszerűen a kezembe kell vennem, el kell olvassam.

A középpontban egy hat darabból álló csodálatosan szép faliszőnyeg áll, ami az egyszarvú elcsábításáról szól, és jelenleg egy párizsi múzeum falait ékesíti. Hozzá kell tenni, hogy sajnos e gyönyörűséges műalkotások történetéről nagyon keveset tudunk: a szakértők csak a keletkezési idejüket (XV. század) illetve a szövés helyszínét (valószínűleg egy brüsszeli szövőműhely) tudják megállapítani, habár ezekben se lehetünk teljesen biztosak.

Chevalier fantáziáját megragadta ez a régi faliszőnyeg, s egy fantasztikus történetet szőtt köré, igazi brüsszeli takács módjára. Ám itt a millefleurs -ök helyett a történelem díszíti a könyvet, s egy-egy fejezet középpontjában (akárcsak a szőnyegeknél) egy szereplő áll, akinek a szemén keresztül láthatjuk a dolgokat, s a különböző történéseket. Ami abból a szempontból nagyon jó, volt, mert így valóban mindenki fejébe belekukkanthattunk egy kicsit, láthattuk ki mit gondol, milyen érzések mozgatják, és hogy látják az őket körülvevő világot. Nagyon tetszett amikor Aliénor, a vak lány nézőpontját ismerhettük meg, hiszen itt az írónő valóban a hangokkal, illatokkal érzékeltette a világot, s így láthattuk azt, amit Aliénor is "lát". Azt hiszem Nicolas des Innocents fejében szerettem a legkevésbé lenni, őt nem tudtam sokszor megérteni. De azt hiszem a végén kapott egy kis leckét Geneviéve úrnőtől, s visszakapta azt a fájdalmat, amiket ő okozott más hölgyeknek.

Lévén, hogy a regény egy műalkotást állít a középpontjába, magától értetődő szerintem, hogy valamelyest kifejezésre juttassa a művészethez való viszonyokat, illetve annak elrendelését. Például Claude a művészetet csak az élet utánzásának tartja, annál nem többnek. S mint utánzás, meg sem közelítheti a valóságot, inkább csak törekedik arra. Nicolas, a festő számára viszont a művészet inkább kiszínezi az életet, szebbé varázsolja a dolgokat, mint amilyenek valójában. Tehát, egy újfajta dimenziót teremt, ami nem csak egyenlő az élettel, hanem annál jóval több.

A könyvben az unikornis, vagy nevezzük inkább egyszarvúnak, nemcsak a falikárpiton szereplő csodás lény, hiszen szinte mindegyik szereplőnek mást és mást jelent: Nicolas -nak egyértelműen a szexualitás, a férfi nő iránti vágyát jelképezi, hiszen mindig ezzel a mesével édesgeti magához a nőket. S Christine -nek is ezt szimbolizálja, hiszen amikor megpillantja a Látás faliszőnyegén lánya arcát, akinek az ölében az egyszarvú pihen, rögtön tudja, hogy történt valami a két fiatal között. Jean la Viste -nek, a tulajdonosnak viszont teljesen más jelentésben él, számára az egyszarvú a családi névre való utalás ( Viste= sebes --> az egyszarvú a leggyorsabb állat --> Viste= egyszarvú). Hiszen mindig így van ez a művészet világában: ahány ember, annyiféle jelentés.

De ugyanilyen interpretációs eltérésre lehetünk figyelmesek a regény végén, amikor Jean le Viste bált ad, s a falakat már a gyönyörű szép kárpitok díszítik, s Geneviéve elmondja Nicolas -nak, hogy számára a Tapintás a kedvence, s elmondja, hogy mit jelent ez számára: "mert ez a hölgy nagyon tiszta, mármint lélekben tiszta. Ott áll egy másik élet küszöbén, és boldogan várakozó szemmel tekint előre. Tudja, mi fog történni vele." Ehhez képest Nicolas egészen mást festett meg: " eszembe jutott ki inspirált ennek a képnek a megfestésére - a műhely küszöbén álló Christine, aki el volt ragadtatva attól, hogy szőhet." S talán itt érezhetjük a legjobban azt a dolgot, amikor a közönség értelmezése teljesen elkülönböződik a művész céljától. Persze, ez nem feltétlenül rossz dolog. Szerintem az a jó műalkotás, ami képes mindenki számára mást mondani, ami képes megmutatni értelmezője vágyát, lelki világát, s tükörképként funkcionál számára.

S ha már a tükörképnél tartunk: fontos, hogy ez sokszor előkerül valamilyen módon a regényben. Gondolhatunk itt tényleges tükörképre (mint a Látás faliszőnyegénél), illetve képletesre is: így Párizs és Brüsszel leírása, vagy Geneviéve-Jean le Viste illetve Christine - Georges házastársi viszonya, Geneviéve-Claude és Christine- Aliénor viszonya.. Egyszóval a tükörképek leginkább az emberi kapcsolatokban, jellemekben fedezhetők még fel, amiket nagyon hosszan lehetne boncolgatni, elemezgetni, de itt most nem teszem.

Végül talán az utolsó faliszőnyeg kérdésére térnék rá, ami a "A Mon Seul Desir" (Az egyetlen vágyam) felirattal ékeskedik. Itt a hölgy, aki a többi kárpiton egy aranyláncot visel, azt a kezében tartja egy szolgálólány kezében levő doboz felett, miközben az egyszarvú és az oroszlán kétoldalt kinyitja a sátor ajtaját, aminek a tetején olvasható ez a felirat. A szereplők között van olyan aki ezt az öt érzéket összefoglaló képnek tartja, van aki azt mondja, hogy a hatodik érzék maga a szerelem, Nicolas szerint viszont nem csak a csábítás jelenik itt meg, hanem maga a lélek is. S szerintem itt talán mindegyik megállapítás helytálló.

Fülszöveg:
Jean Le Viste a XV. századi nemesúr, a király bizalmas embere felkér egy becsvágyó művészt, tervezzen számára faliszőnyegeket, amelyek hírnevét dicsőítik. A tehetséges miniatűr festő, Nicolas des Innocents épp csak magához tér a nagy megtiszteltetéstől, amikor megpillantja a nemesúr gyönyörű lányát, Claude -ot. E perctől fogva nincs más vágya, mint megkapni a szépséges hölgyet...

Összefoglalás:
Az elején kicsit nehezen szoktam meg Chevalier stílusát, kicsit idegenkedtem tőle. Kicsit olyan volt, mintha egy történelem könyvbe ágyazódott volna bele egy romantikus regény. Ezt legfőképp azért gondoltam, mert olyan gondosan elmagyarázták a szereplők, hogy mi volt a szokás az ő idejükben meg ilyenek... de aztán rájöttem, hogy ennél nagyon nehezen lehetett volna jobban érzékeltetni a régi kort, megértetni az olvasóval, hogy miért van ez így és nem máshogy. Szóval, aztán megbékéltem ezzel, és teljesen elbűvölt! Mindig miután letettem a könyvet a kezemből, órákon keresztül ott éreztem magamban azt a milliőt, amit ez a könyv teremtett. Szerintem ez egy nagyon jó könyv védjegye! Az értékelésemben 8 pontot adok!

2009. december 24., csütörtök

Egy igazi karácsonyi könyv


Charles Dickens: Karácsonyi ének

kiolvastam: 2009. december 23.


Dickensnek ezt a művét most vettem először kezembe életem során. Valahogy eddig nem jutott el hozzám, pedig sokszor gondoltam rá, hogy milyen jó lenne karácsony táján valami igazi karácsonyi történetet olvasni.

Mert hát mindenkinek megvan a saját karácsonyos könyve. Az a kötet, ami felébreszti benne ennek a csodálatos ünnepnek a hangulatát, és ahogy olvassa, felrémlenek előtte a régebbi karácsonyok árnyai. Nekem is van ilyen könyvem, habár közel sem ebben a témában íródott: a Harry Potter első része. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesanyámtól, még akkor amikor fel sem merült a megfilmesítése (legalábbis nem lehetett róla hallani) és az egész "láz" éppen csak kibontakozni látszott. Azt hiszem általános iskolás voltam, és még ősszel valamikor megláttam az egyik osztálytársamnál ezt a könyvet, és megkértem meséljen róla. Már amikor a varázslókat említette, akkor tudtam, nekem ezt muszáj elolvasnom. Így hát az én drága jó édesanyám nyakába vette a várost, hogy megszerezze nekem. Még Szenteste kiolvastam, s azóta minden karácsonykor a kezembe veszem.

No, de most beújítottam. Úgy döntöttem Dickens úr művét veszem le a polcomról (pontosítva a könyvtári polcról...) . Ebben két dolog is közrejátszott: egyrészt, nem régen láttam a moziba és ott nagyon megtetszett, rögtön tudtam ez is olyan könyv, amit élveznék elolvasni. Másodsorban pedig kedves bloggertársamnak, Zenkának az örök karácsonyos könyve, és gondoltam, ha már minden évben előveszi, akkor nem lehet az olyan rossz :-)

És teljesen igaza volt! Dickens stílusa magával ragadó: mintha egy jó öregapó mesélne nekünk. Sokszor előfordult, hogy miközben olvastam, éreztem hogy a szívemből szól minden egyes szava. Mintha azok az érzések, amelyek bennem vannak, testet öltöttek volna... egyszerűen csodálatos volt! Végig az a furcsa, kettős érzésem volt, hogy bárcsak ne érne véget ez a történet, miközben csak úgy faltam az oldalakat: igyekeztem minél kevesebbet elővenni, nehogy olyan hamar véget érjen. Igazából beosztottam szépen, minden napra jusson egy kis történet, amin elgondolkodhatok: az első napon hozzám is ellátogatott az Elmúlt Karácsonyok Szelleme, aki számomra is (nemcsak Scrooge -nak) felidézett egy-egy jelenetet gyerekkori ünnepeimből. Eszembe jutottak a hatalmas karácsonyfák, amiket apa hozott a piacról, és hogy kicsiként én is igyekeztem besegíteni a díszítésbe (ugyanis féltek, hogy magamra borítom...így én csak alulra aggathattam a gömböket)...vagy az anyuval saját kezűleg készített díszek (angyalkák, csengettyűk)... Szentestén pedig apával és testvéremmel mindig átvonultunk a másik szobába és amíg apa furulyázott, mi karácsonyi dalokat énekeltünk a Jézuskának, és mikor átmentünk a nappaliba csodák csodájára ott tornyosultak az ajándékok a fa alatt! És meg voltunk róla győződve, hogy az énekünkkel hívtuk ide a Jézuskát... aztán anya fantasztikus halászléje, a töltött pulyka... kint nagy pelyhekben hull a hó, és mi csak nézzük az ablakból... minden mesés és karácsonyos...

Második nap hozzám is ellátogatott a Jelen Karácsonyok Szelleme és miután elolvastam ezt a fejezetet, én is végiggondoltam, hogy vajon mit csinálhatnak most a szeretteim, akik most nincsenek mellettem... anya és a húgom boldogan díszítik a fát (mint a telefonból kiderült, elhagyták valahol az égőket, így nem világít a fájuk és nagyon szomorúak. Pedig tavaly még meg voltak -legalábbis anya ezt állítja)... apa biztos süti a finom töltött káposztát és az egész ház illatozik... mamám és nagypapám is biztos sürögnek, forognak a konyhában és sülnek, főnek a finomabbnál, finomabb ételek, miközben szalad velük a ház. És mindannyian boldogok, legalábbis nagyon remélem.

És harmadik napra hagytam a Jövő Karácsonyok Szellemét... elképzeltem, hol lehetünk ilyenkor húsz év múlva... egy biztos, remélem mindenki boldog lesz, és vidámságban ünneplünk!

Fülszöveg:
A szőrösszívű Scrooge úr, a "zaklató, szipolyozó, zsugori, kapzsi vén bűnös", akinek a karácsony is csak olyan nap, mint a többi, dühvel és megvetéssel nézi az emberek ünnepi készülődését. Kidobja a karácsonyi énekeket kántáló koldus kisfiút és a szegényeknek gyűjtő úriembert egyaránt, kiszipolyozott írnokát is felmondással fenyegeti. Este, hazatérve magányos házába jelenést lát: meglátogatja Marley, rég halott üzlettársa, s bejelenti három további szellem érkezését. Az első a régi karácsonyok szelleme, aki végigvezeti Scrooge urat saját hajdani életén, s elfelejtett, fájó emlékeket elevenít föl benne. A második az új karácsony szelleme, aki felnyitja Scrooge szemét a körülötte élők sorsára, nyomorúságára és vidámságára, szenvedéseikre és emberségükre. Végül a harmadik, a jövő szelleme megmutatja neki saját, ijesztő, magányos halálát. Scrooge urat a jelenések új emberré teszik: más szemmel kezdi látni a világot, karácsonyi pulykát küld írnoka családjának, ellátogat megvetett unokaöccséhez - s "jó barát, jó gazda, jó szomszéd" válik belőle.

Összegzés:

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, sok mindent adott nekem így karácsonykor. Dickens ebben a kicsi könyvben tényleg összefoglalta a karácsony lényegét, azt az érzést, ami ilyenkor mindenkit átjár, azt az odafigyelést, amit ilyenkor mindenki megérdemel. Az én értékelésemben 10 pontot ért el.

Gondolat huszonnegyedikén

Kívánságom minden idetévedőnek, rendszeres olvasómnak, illetve minden könyvszeretőnek, könyvesbloggernek szól:

"Karácsonyestnek fénye hogyha följön,

Elolvad minden, minden bűn a földön

S a tisztaság szül hófehér virágot,

A csillag szór rá biztató világot,

S kik tegnap féltek, dideregtek, fáztak,

Kiket még tegnap százan megaláztak,

Ma elfelejtik tegnapuk vetését,

A fájdalomnak rajtuk nevetését

S szelíden néznek végig a kalácson,

És boldogok, mert megjött szent karácsony." /Móra László/

Szellemes Karácsonyt! Elemes zseblámpát, világító matracot, bort, búzát, békességet, porszívót meg turmixgépet, tűlevelű lóherét és Békés Boldog Szentestét!

2009. december 22., kedd

Borzalomváros


Stephen King: Carrie

kiolvastam: 2009. december 15.

Egyik "kis" hugocskám nagy Stephen King rajongó. Gyűjti, gyűjti a könyveit és falja az oldalakat, s aztán nagy, kerek szemekkel és átszellemült hangon meséli nekem azokat a történeteket, amik legutoljára rabul ejtették. Így néhanapján én is elcsábulok egy könyvre, hogy megnézzem mégis miket olvas az én hugicám.

Eddig két könyvhöz volt szerencsém King úrtól: a Borzalmak városa volt az első (pont tavaly novemberben olvastam), ami tényleg nagyon félelmetes volt. Odáig jutottam vele, hogy ha egyedül voltam és kint már sötétedett, nem mertem olvasni, annyira féltem. A másik könyvet nyáron vettem elő, ez a Halálos árnyék volt. Na, ez annyira már nem jött be, mert a fülszövegből megtudtam minden lényegi dolgot, és így sokat vesztett az értékéből a szememben. Meg a vége se tetszett. Habár, később tesóm elmagyarázta, hogy Kinget nem úgy kell felfogni, mint ahogy én teszem... úgy látszik, még nem olvastam tőle eleget.

Na, és most a Carrie -t kértem kölcsön. Amiről tudni kell, hogy ez volt az a regény, amely az író számára meghozta az áttörést 1974-ben. A könyv hatalmas sikerének köszönhetően a továbbiakban főállású íróként tudott tevékenykedni. Ezt pedig nagy részben feleségének, Tabithának köszönheti, hiszen King számos interjúban rendszeresen emlékeztet arra: ő maga elégedetlen volt a félkész regénnyel, ezért kidobta a szemétbe a még el nem készült kéziratot, amelyet felesége megtalált, kihalászott és elolvasott. Tabitha annyira ígéretesnek tartotta a regényt, hogy ezt követően folytatásra biztatta a férjét.

A véleményem a könyvről eléggé felemás. Egyrészről nagyon érdekesnek találtam azt, ahogy megírta. Ezt az egészet úgy kell elképzelni, mintha lenne egy történetről négy-öt könyved, s ebből egyet úgy mond mérvadónak tekintesz, s a többit mellette olvasnád, tehát együtt haladnál az összes könyvvel: mindig amikor történik valami fontos a "főkönyvedben", akkor megnéznéd, hogy a többi kötet mit ír erről. Először nehéz volt megszokni, mert folyton megszakította a tulajdonképpeni cselekményt, de aztán szépen belerázódtam. Nagyon érdekes játék ez a szövegekkel, mellyel igyekszik az író minél pontosabb képet adni a történésekről. És külön tetszett benne az is, hogy a különböző szövegekhez különböző írási stílus társult. Például egy bulvár lap cikke, tényleg olyan igazi szenzációhajhász stílusban íródott, divatos szavakkal megtűzdelve. De szerepeltek benne tudományos cikk -utánzatok, amik valóban olyan stílusban voltak megírva, sok-sok terminussal.

Igazából, a végkimenetelét már a regény elejétől fogva tudjuk, s azt is, hogy Carrie különleges képessége fog ebben nagy szerepet játszani. De nem is ez benne az érdekes, hanem hogy hogyan, mi módon jut el odáig ez a szegény lány, hogy egy egész várost a semmivel tegyen egyenlővé. Mi az a pont, ahonnan már nincs visszalépés.

Carrie White nem igazán nevezhető egy átlagos kamaszlánynak, hiszen már kiskorától kezdve telekinetikus képességekkel bír, habár ez csak a regény során tudatosodik benne. Édesanyja egy igazi vallási fanatikus, aki mindenhol az ördög jelenlétét érzékeli, s épp ezért lányát igen szigorúan neveli, napi többszöri imádkozást ír elő, s olykor-olykor egy cellabezárást Carrie lelki üdvéért. De persze, mintha ez szegény lánynak nem lenne elég, még az iskolában is a gúnyolódások céltáblája: csúfneveket aggatnak rá, folyton megalázzák és kinevetik. Én végig nagyon sajnáltam szegényt, hiszen semmi baj nem volt vele, egyszerűen csak annyi, hogy az anyja másképp nevelte, más normákat igyekezett átadni neki, miközben nem ismertette meg az átlagos emberek szokásaival, s emiatt vált a fiatalok kedvelt céltáblájává.

Carrie igazi tragédiája pont a két környezet eltéréséből fakad, illetve hogy igazából egyikkel se tud azonosulni. Próbál kitörni anyja zsarnoki fegyelme alól, de a szülők megtagadása (bármilyen kegyetlenek is) a legnehezebb feladat. A gimnazista társaihoz igyekezne tartozni, de eltérő kultúrális különbségeik miatt ez teljességgel lehetetlen. S ezekből az ellentétekből következik be a tragédia.

Az író stílusa egész jó, habár férfi mivolta néha nagyon érezhető. Ezt főleg Billy és Chris jeleneteinél vettem észre. No, de egyébként semmi panasz! :-)

Fülszöveg:
A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai – főként a lányok – gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megrázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad…


Összegzés:

A könyv egész jó volt, habár nem éreztem a várt borzongást, inkább csak szegény Carrie -t szántam végig, s nem értettem hogy lehetnek valakivel ennyire kegyetlenek. Néha, néha ellankadt a figyelmem, de ez inkább a könyv elejére volt jellemző, s a stílus még-nem-megszokásának a számlájára írható. Aki szereti King bácsit, az szerintem ne hagyja ki, rajongóknak ugye kötelező (mert hát mégis csak ez volt az első átütő sikere). Még azoknak ajánlanám elolvasásra, akik szeretik a lélektani regényeket egy kis horrorral megfűszerezve.
Az értékelésemben 6 pontot ért el.

2009. december 15., kedd

"Az én történetem kacskaringós, tarka és bús"


Lewis Carroll: Alice Csodaországban

kiolvastam: 2009. december14.


Bevallom, félve kezdtem neki az olvasásának. A Walt Disney -s feldolgozásból indultam ki: mikor kislány voltam megvolt nekünk videón, s ezt is, akárcsak a többi mesét, rongyosra néztem. De sose éreztem magam közel ehhez a világhoz: nagyon nyomasztónak és összevisszásnak találtam. És nem értettem, hogy Alice miért csinálja mindezt, miért fut állandóan a fehér nyuszi után, s miért engedi, hogy folyton nevetségessé tegyék. Nem egy szép álomként gondoltam el, inkább lidércesnek neveztem.

Azóta eltelt pár év, Alice nélkül. Most nyáron egyik otthonülős, unalmas délutánomon vettem elő a DVD -t (igen, én is haladok a korral. Azóta az összes régi Walt Disney mesét felvásároltam, köztük ezt is), és ekkor gondoltam először arra, hogy én ezt el szeretném olvasni.

Azóta pedig jó pár hónap telt el. De végül megszereztem a könyvtárból, és boldogan cipeltem haza, és alig vártam hogy nekikezdjek. Eljött ez a pillanat is. Aztán elolvastam, mondhatni elég gyorsan. Nem olyan hosszú ez a könyv, és le se tettem a kezemből.

Egyrészt imádom Kosztolányi Dezső fordításait, szerintem fantasztikusan csinálja! Annak ellenére, hogy sokan önkényesnek tartják, és sokszor vádolták meg azzal, hogy inkább Kosztolányi művek ezek, mint fordítások. Ez persze lehetne baj is, de mivel imádom a műveit, ezért külön öröm számomra az ilyesmi. És persze nagy leleménnyel oldja meg a különböző szójátékokat! Erre tényleg csak az az ember képes, aki jól ismeri a nyelvünket, és a mi gondolkodásunkat.

Lewis Carroll világát a könyvön keresztül nem találtam annyira nyomasztónak. A szavakkal való játszadozás, a korabeli angol költők kifigurázása miatt inkább érdekesnek és humorosnak találtam. El tudom képzelni, hogy a korabeli angolok ezeket a versikéket olvasva hogy fetrenghettek a nevetéstől! Én sajnos a versikékben rejlő poénokat azért nem értettem, mert nem ismerem az eredetieket. De ettől függetlenül tetszettek, különösen az egérfakincás képvers. De érdekes altatódalnak találtam a Hercegnő által költöttet: " Tente baba,tente/ ne bőgj, anyja szentje/Ne tüsszögj már, ne üvöltözz/oda váglak én a földhöz/adta teremtette"

A könyvben a kedvenc részem a Bolondok uzsonnája című fejezet volt. Kellően agyamentek itt a szereplők, akiknek az órájuk a napokat mutatja, és vajjal igyekeznek javítani, ha késik, és mivel mindig teaidő van náluk, nincs idejük mosogatni, s ezért mászkálnak mindig egyik terítéktől a másikig. Azt hiszem, itt az angolok berögzött teamániája került Carroll csipkelődős regényének oldalaira.

Az olvasás közben végig az motoszkált bennem, hogy vajon mi célja van ennek a történetnek? Mit képes számomra mondani? A regény közepén egyre erősödött az az érzésem, hogy talán ez az egész látszólag logika nélküli, összekavarodott világ a gyermeki szemmel nézett felnőtt világot ábrázolja. Legalábbis nekem mindenképpen. Alice -t mindig kioktatják, s ő nem képes felfogni (az olvasóval együtt) a gondolatmenet mögött megbúvó logikát. Azt hiszem egy gyermek tényleg így láthat minket: a saját kialakult, értelmetlen szokásaink rabjai vagyunk, igyekszünk a kisebbeket kioktatni a világ dolgairól, anélkül, hogy számára értelmes magyarázatot adnánk. A Szívkirálynő állandó agressziója pedig gyerekkori leszidásaimat juttatta eszembe, amikor nem értettem meg, miért is csináltam rosszat (persze így utólag azért már rájöttem, hogy például fehér szoknyában a fűben csúszás, kúszás nem igazán jó dolog a ruha szempontjából).

És Carroll zsenialitása leginkább abban rejlik, hogy Alice-szal azonosul az olvasó, az ő gondolkodását teszi meg hozzánk közelivé, s a felnőttvilágot jelképező kusza álom logikáját nem érezzük magunkénak.

Alice testmagasságának folyton változása szerintem nagyon érdekes. Igazából nem tudom úgy megfogalmazni most ezt a dolgot, mint ahogy a fejembe van, de nekem ebből teljesen az jött le, hogy ez a növés, összemenés a felnőttek világába történő beilleszkedés próbálgatása. Igyekszik megtalálni azt az álarcot, amivel nem tűnik fel rögtön ebben a felnőtt világban, mert ez bizony kavarodásokhoz vezethet. (mint például amikor túlságosan megnőtt a házikóban és rá akarták gyújtani a házat)

Most sokan gondolhatják, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok apró kis dolgoknak, és ezt az egészet rosszul gondolom. Lehet. Én nem is egy irodalmi elemzésnek szántam ezt az egészet (ahhoz elég kevés), csupán szavakba öntöttem, hogy számomra mit mesélt ez a történet.

Fülszöveg:
Alice eleven eszű, bűbájos kisiskolás lányka, aki álmában az óráját aggodalmasan nézegető, piros szemű Nyuszi nyomába ered s egy mély kúton át Csodaországba jut, ahol különféle varázsszerek hatására hol pöttömke lesz, hol óriás; furcsa beszélgetéseket folytat különféle érdekes személyekkel, Egérkével, Struccal, Griffmadárral és Ál-Teknőssel, meglátogatja otthonában doktor Nyuszi Alajost, megismerkedik az örökké vigyorgó Fakutyával, Április Bolondjával és nem kevésbé bolond kalapossal; krokettezik a játékkártyaudvara felett zsarnokoskodó, mindenkit folyton lefejezéssel fenyegető Szív Királynővel - s közben rengeteg mulatságos csacsiságot lát, hall és mond: a verses és prózai nonsense-ötleteknek se szeri se száma.

Összegzés:

Örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, aminek nagyszerűsége egyre növekszik bennem, ahányszor csak pörgetem a fejemben az eseményeket, vagy újra bele-beleolvasok a könyvbe. Kellően szürreális, az én ízlésemnek pont megfelelő. Akik szeretik az összevisszás dolgokat, azok nehogy kihagyják! Az értékelésemben 8 pontot ért el.

2009. december 14., hétfő

A lengyel novella nagymestere


Slawomir Mrozek: Ismeretlen barátom

kiolvastam: 2009. december 14.

Ilyenkor vizsgaidőszakban az embernek nem igazán van ideje a kiadós olvasásra, nem tud nekikezdeni monumentális regényeknek, mert ki tudja mikor van ideje a folytatásra. Csak kapkodunk össze-vissza, és ha olvasunk, akkor is csak a tananyagra van időnk. Ilyenkor jönnek jól a novellák, amik rövidek, tömörek és lényegre törőek, és ha még netalán viccesek vagy meghökkentőek, akkor tényleg szerezhet pár gondtalan percet.

A lengyel író novellásköteteit még jó pár évvel ezelőtt a gimis ballagásomra kaptam unokabátyámtól. Előtte még sohase hallottam ezt a nevet, de ahogy beleolvastam egy-egy novellájába azonnal megkedveltem. Azóta is ha rossz kedvem van, néha-néha lekapom a könyvespolcomról, és elolvasgatok pár történetet. A kedvenc köteteim: A perverz, illetve A túlvilág titkai.

Az ismeretlen barátom ritkán került a kezembe, sőt hogy őszinte legyek, lehet hogy valójában csak egyszer olvastam bele. Ez a kötet Mrozek 1981-1985 között készült novelláit tartalmazza. Itt is jellemző a szerző korábbi köteteiből megszokott groteszkség illetve az abszurditás. Történeteiben egyfajta torz tükröt tart elénk, s egy-egy szituáció illetve komoly gondolat fejtetőre állításával, végletességével megmutatja számunkra a dolgok fonákját. Megjelenik bennük a jellemtelenség, a korrupció, a szervilizmus, a közöny, az ostobaság és a hazudozás is, tehát mind olyan témák, amik jelen korunkra is annyira jellemzőek.

Az ebben a kötetben található történetek közül nehéz lenne kedvencet választani. De ha mégis mondanom kéne, akkor talán A forradalom, Járvány és a Tudományos akadémia című novelláit említeném meg nektek. A legelsőben a forradalmak, lázongások lefolyását ábrázolja egy szobának az átrendezésével: megmutatja, hogy ilyenkor mennyire a feje tetejére állnak a dolgok. A szekrény, ami addig a szoba egyik fala mellett állt, hirtelenjében középre kerül, és átveszi az ágy funkcióját pár nap erejéig. Aztán persze, egy idő után ez is elveszti az újdonság varázsát és kényelmetlen lesz, és kénytelenek vagyunk visszarendezni a szobát úgy, ahogy előtte volt. És ilyenkor boldogan nyugtázzuk magunkban, hogy azért pár napot mégis forradalomban éltünk.

Összegzés:

Mrozek novellás köteteit azt hiszem, mindenkinek bátram ajánlom, hiszen meghökkentőek, olykor viccesek, ám ezek mellett komoly mondanivalóval rendelkeznek: szóljanak akár rólunk, emberekről, az ideológiákról, a hatalom és az alattvalók viszonyáról. Az értékelésemben ez a kötete 8 pontot ért el (azért a kedvenceim jobban tetszenek)

2009. december 12., szombat

Gasztronómiai időutazás


Károlyi F. Béla: Ízes Orosháza

Mivel már mindenki ajánlott a blogján karácsonyra könyveket, így én is szeretnék ezzel kedveskedni. Az én ajánlatom a fentebb említett mű, amit sajnos nem lehet kapni minden könyvesboltban, de az író honlapján megrendelhető (http://izesoroshaza.blogspot.com ).

Hogy miben más mint a többi szakácskönyv? -teheti fel a kérdést most az olvasó. Hiszen szakácskönyvek tömkelegét lehet kapni a különböző könyvesboltokban és nem kell vesződni a rendeléssel meg hasonlók. Van ott Jamie Oliver, Stahl Judit és különböző sztárséfek nagy, színes fényképpel díszített csodálatos albumai. Az Ízes Orosháza könyvnek az írója elárulom, nem sztráséf... még csak szakács sem. A végzettségét tekintve magyar tanár, de szabadidejében verseket, meséket ír. Már több díjat maga mögött tudhat, többek között a Darvas József-díjat, a Pro Novo Kiadó Országos Meseírói pályázatán II. helyezett lett, 1999-ben Orosháza kultúrájáért tett munkásságáért is elismerésben részesült.

Az Ízes Orosháza című műve a legnépszerűbb az összes közül, már a második kiadását érte meg ebben az évben. Írója lehet hogy nem szakács, de a jó ételek kedvelője. A szokásos szakácskönyvekre manapság az a jellemző, hogy olyan ételek is a lapok közé kerülnek, amik nagyon idegenek számunkra, nem a mi kultúránkhoz tartozók. Vagy ami a kedvencem, hogy olyan hozzávalók is belekerülnek a receptbe, amiket egy egyszerű ABC-ben nem lehet kapni, el kell menni egy speciális boltba és persze marha sok pénzt kiadsz érte, aztán kiderül, hogy nem is jó az a kaja...

Az Ízes Orosháza nem csak orosháziaknak szól, hiszen a könyvben nem kizárólagosan orosházi receptek vannak: bizonyos, hogy az ország többi részén is ismert receptek találhatók benne (főleg Erdély), maximum egy picit különböznek az elkészítési módjukban. A könyv tele van mások által kipróbált vagy titkos családi receptekkel. (az író sok orosházi ismerőst, barátot, családtagot megkért, hogy küldjenek neki recepteket és ő ebből válogatta ki a legmegfelelőbbeket. A recepteknél zárójelben oda is van írva, hogy kitől származik) És a könyv különlegessége, ami megkülönbözteti a többi szakácskönyvtől: nemcsak mai receptek találhatók benne, hanem 1900-as évek elejéről is találunk benne ételeket: pörköltek, kalácsok, kenyerek, sütemények stb. (a mértékegységek le is vannak fordítva maira) és hogy még érdekesebb legyen, az ilyen régi receptek szövegét szóról szóra kimásolta, és így gyönyörködhetünk őseink szóhasználatában, láthatjuk milyen volt régen egy recept.

A másik dolog, amiben különbözik a többi, könyvesboltokban fellelhető szakácskönyvektől, és ezáltal az én szememben még nagyobbat nő ez a könyv: itt nemcsak receptek találhatók (persze ezek vannak többségben), de az egyes tematikák között verseket, novellákat is fellelhetünk, amiket az író és a többi orosházi költő, író alkotott, témájukban pedig az ételekhez, a főzéshez kapcsolódnak. Mind, mind csodaszép műalkotás, amiket jól esik otthon olvasgatni, amíg várjuk hogy kisüljön a hús, vagy elkezdjen rotyogni a leves, de én elárulom Nektek, sokszor előveszem csak úgy, mindenféle főzés nélkül, és olvasgatom. A legjobban tetsző írás, amit már tényleg rengetegszer elolvastam, az az író családi ebédlőasztalának története: egy hatalmas faasztal, valahonnan még az 1800-as évek végéről. Csodaszép történet, csodaszépen megírva! A másik kedvencem, Az otthon melege címet viseli, és írója emlékek, érzések, ételek révén igyekszik meghatározni hogy mi is ez tulajdonképpen, mit is ért ő ezalatt. A könyvben még nagyon sok figyelemre méltó írás van, de nekem ez a kettő a kedvencem.

Még különféle, az ételekhez kacsolódó tanulmányok is vannak benne. Persze, itt ne a száraz, unalmas tanulmányokra gondoljunk, hiszen igazi érdekességeket tartogat: hogyan is zajlott régen a disznótor, a híres orosházi kenyér, aminek a receptje még Németországba is eljutott, az 1700-as években miket ettek és így tovább és így tovább.

A könyvet egyébként Tóth Nóri grafikus rajzai teszik igazán széppé és esztétikussá. Az ő rajzait az alábbi internetes oldalon tekinthetitek meg: www.tothnori.hu

Szóval, aki igazán szép és nem mindennapi karácsonyi ajándékot szeretne anyukájának, barátnőjének, feleségének, főzni tanuló lányának, főzni szerető férjének, barátjának, vagy akár a finom süteményeket készítő nagymamának is remek ajándék! A könyv ára pedig nem eget rengető: 2000 Ft + postaköltség

Tehát, akkor nem kell mást tenni, mint egy emailt küldeni a szerzőnek: helios@globonet.hu , akár dedikálva is kérheted, s a könyvet postai utánvéttel küldik pár napon belül.

2009. december 9., szerda

Hölgyválasz


Stephanie Meyer: Eclipse

kiolvastam: 2009. december 8.


Eljutottam én is odáig, hogy nekem is kezembe akadt Meyer új könyve. Megjegyzem, nagyon tartottam tőle, mert az eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy a sorozat és én nem igazán férünk össze. Az Alkonyat olyan, hát-elmegy-könyv volt számomra, amikor először olvastam, másodjára viszont legszívesebben a falhoz vágtam volna (szerencséje, hogy olyan szép a borítója). De az Újhold volt számomra a mélypont: sokszor éreztem olvasás közben azt, hogy nekem meg kell találnom azt az írónőt, és fejbe kell kólintsam párszor ezzel a könyvvel. De hát messze van Amerika...

Na, szóval ilyen előélettel kezdtem neki a dolognak. Megjegyzem, most kellemesen csalódtam. És meg kell valljam, az eddigi három rész közül én ezt élveztem a legjobban. Miután letettem a könyvet, el is gondolkodtam rajta, hogy ez miben más, mint az előzőek.

Hát, először is maga a téma tényleg sok feszültséget hordoz magában. Milyen lehet két férfi közt őrlődni? És a végén mi alapján választunk? Itt úgy éreztem, hogy Meyer végre talált valami normális témát a könyvéhez, amiért tényleg érdemes elolvasni 600 oldalt. Az előzőeknél sokszor felesleges szócséplésnek éreztem azt a rengeteg oldalt, de itt valahogy nem. (mondjuk nem azt mondom, hogy nem lehetett volna elintézni 60 oldalban az egészet...)

Ez a kötet még azért is kedveltebb számomra, mert végre felfedeztem valamiféle humort a sorok között. Jó párszor rándult mosolyra a szám. A legkedvesebb jelenetem pedig az volt, amikor Bella, Jacob és Edward a sátorban fagyoskodtak, és amikor a csaj nagyjából elaludt, akkor Edward nyíltan beszélt az érzéseiről a vérfarkasos srácnak. Na, itt és úgy általában a regényben a két fiú csipkelődései elég sokszor mosolyra késztettek. Szerintem ezekre nagy szükség volt, mert különben túl melodrámaira sikeredett volna, és persze így sikerült nagyjából elterelni a figyelmemet Belláról....

Mert komolyan, az a csaj! Hát, ha én ebben a regényben szereplő volnék, tuti hogy már rég kinyírtam volna. Hogy ez mennyit tud nyafogni, meg szenvedni meg hisztériázni, meg semmi se jó neki és..... folytathatnám még bőven a sort, de inkább nem. Komolyan, a mély pont számomra az volt, amikor a harc előtt voltak és ő össze vissza nyafogott, hogy ő is ott akar lenni a harctéren meg mittom én. Most komolyan, ezzel mit segített volna? Ennél a csajnál teljesen olyan érzésem van, hogy ő imád áldozat lenni, és ha nem rágja le érte senki se a tíz körmét, akkor az úgy marhára nem okés számára.

Igen, ez a legnagyobb bajom ezzel a sorozattal: hogy Bella szemén keresztül látjuk a dolgokat, akivel én egyáltalán nem tudok azonosulni. És ez még enyhe kifejezés... Lehetett volna egy kicsit szimpatikusabb, kevésbé hisztis és kevésbé áldozat típust teremteni helyette. De persze, azért vannak olyan szereplők, akiket szerintem tényleg nagyon eltalált! Nekem például Alice (mint oly' sokunknak) a kedvencem. Őt tényleg nem lehet felülmúlni! :-) de még Edwardot is nagyon kedvelem. No, persze nem úgy... csak nagyon szimpatikus volt most a hozzáállása ehhez az egész Jacob vs. Edward helyzethez. Jacobot inkább idegesítőnek és olyan igazán kihasználósnak éreztem, persze tisztában vagyok, hogy ez az élethez közelibb viselkedés. Valószínűleg hasonló helyzetben én is így viselkednék... Meg azért azt megjegyzem, hogy a végén nagyon sajnáltam szegényt.

JA, és örömmel konstatáltam hogy végre eltűnt ez a Rómeó és Júliára való utalgatás. Nem tudom, hogy Amerikában miért van az, hogy ha azt akarjuk bemutatni, hogy valaki fúúú, de művelt, akkor Shakespeare erre a darabjára hivatkozunk. Mert az olyan intelligens dolog, ha valaki szereti és állandóan csak azt olvassa. Hát, az ilyennel engem meg lehet ölni. Shakespeare -nek szerintem ez a leggyengébb darabja, sokkal de sokkal jobbak találhatók az életművében (Szentivánéji álom, királydrámák, Ahogy tetszik, Vízkereszt és még sorolhatnám), a másik dolog pedig, hogy szerintem boldog-boldogtalan ismeri a történetet, nincs a földön olyan ember, akinek ha azt mondják, hogy Rómeó és Júlia, akkor csak néz, mint borjú az új kapura és aztán megkérdezi, hogy mivan??? (persze, ezzel nem a Rómeó és Júlia fanokat akartam megsérteni, hanem csak annyit szerettem volna mondani, hogy már unalmas az erre való utalgatás a könyvekben, filmekben)

Summa summarum:

Elolvastam, jó volt. Jobban tetszett nekem, mint a többi. Persze, azért Meyer stílusa sajnos nem sokat csiszolódott még ennyi könyv után sem. Még mindig túl sok a klisé a számomra, így nem tudom megállni a szemforgatásokat és a hasonló reakciókat. De azért most már (ezektől eltekintve) tényleg kezdem felfogni, hogy a rajongóknak miért tetszik. Nos, ha még nem olvastad és nem vagy rajongó: azoknak ajánlom, akik szeretnének pár nap kikapcsolódást szerezni maguknak, mert elegük van a tanulásból/munkából és csak pihenni és szórakozni vágynak.
Az értékelésemben 6 pontot ért el!

2009. december 5., szombat

Mert porból lettél...


Philip Pullman: Északi fény (Az arany iránytű)

kiolvastam: 2009. december 5.


Képzeljük el, hogy nem csak ez az egy világ van, amelyben mi élünk. Képzeljük el, hogy számtalan létezik a mienk mellett, amelyek egy lélegzetvételnyire vannak tőlünk és mégis olyan távol. És ezek a világok mások. Vannak, amiben az embereket daimónjuk kíséri állatalakban, vannak, ahol a daimónok az emberekben vannak, s olyan világokkal is találkozhatunk, ahol a daimónok egyszerűen nem léteznek.

Ez a világ, ahol Philip Pullman regényének első része játszódik olyan, mint a mienk, és mégis más. Más, mert vannak benne igazi páncélosmedvék, akik képesek a beszédre, s igen fejlett társadalomban élnek, fent északon. S itt a tatárokat még mindig rettegi Európa, igaz nem kis hazánkat fenyegetik, hanem Svédország, Norvégia magasságában fosztogatnak, pusztítanak. Az író talán azért is tudott elvarázsolni rögtön, mert ebben a világban, amit teremtett olyan dolgok vannak jelen, amik kicsit meghökkentőek olvasás közben (mert a narrátor úgy tárja a szemünk elé ezeket a dolgokat, mintha tök természetesek lennének és semmi furcsaság nem lenne bennük), s ezek a tények mind mind olyanok, amik bár érezhetően modern korba vannak helyezve, mégis az általam annyira kedvelt patinásság megmaradt és nem válik egy extra hiperszuper modern történetté.

Ám ennek ellenére mégis hozzátenném a science fiction műfaj megjelölést ehhez a regényhez. Hogy miért is? Mert ez az egész pont egy olyan fizikai feltételezésből indul ki, ami lehetségesnek tartja a párhuzamos világok létét, amik olykor- olykor egymásba csúsznak. No, igen. Ez a húrelmélet. Persze, az egész ennél sokkal bonyolultabb, de az én kis bölcsész agyam csak ennyit volt képes felfogni ebből az egészből. (ezt egy nagyon komoly fizikus haverom magyarázta nekem. Vagy legalábbis megpróbálta. Órákon keresztül. De ennyit tudtam felfogni.) Szóval, nagyon sajnálom, hogy nem tudom hosszú sorokon keresztül taglalni nektek, hogy mi is ez, meg mit takar pontosabban. Akit érdekel, guglizzon rá, elég sok anyagot ki fog nektek adni.

Meg kell valljam Nektek, hogy 1. utálom a sci-fi történeteket. Vagyis pontosítanék: eddig nem tudtam magam rávenni, hogy elolvassak egyet is. Valahogy nem az én világom, pedig anya és apa meg a párom is nagy Asimov rajongó, de én valahogy kimaradtam ebből. DE! Ez a történet olyan jól elegyíti a sci-fi vonalat (ami tulajdonképpen csak mint kiindulási pont van jelen) a fantasy résszel, hogy számomra emészthetővé vált a dolog. Mit emészthetővé! Fantasztikus! Beszippantott az egész világ! 2. ódzkodom minden fantasytól (kivéve ugye Tolkien és C.S. Lewis, a fantasy nagyatyjai), mert mindig attól tartok, hogy basszus, már megint egy koppincs... hogy nincs semmi eredeti benne, hogy biztos ez is egy Tolkien utánzat tündékkel, orkokkal, törpékkel meg ilyesmi. Nos, meglepve tapasztaltam, hogy itt nyoma sincs ennek! Jó, persze, ha nagyon akarjuk megfeleltethetjük a tatárokat az orkokkal, Bolvangart Mordorral meg ilyenek. De azt hiszem, ha ezt megtesszük, akkor minden történettel, ahol van jó és gonosz, megtehetjük. Egyszóval, örömmel konstatáltam, hogy végre olvashatok olyan fantasyt is, aki nem Tolkien köpönyegéből bújt ki, hanem egy igazán eredeti, mondhatni philip pullmanos világot hozott létre.

Persze, amivel abszolúte levett a lábamról, az az állat daimón! Tényleg, milyen jó dolog lehet, ha mindig van melletted valaki, sose vagy egyedül, és mindig olyan személy van a közeledben, aki a legtitkosabb, legrejtettebb gondolataiddal, érzéseiddel tisztában van, és úgy igazán ismer téged. A könyv szerint a daimón sokkal többet adhat, mint amit bármely személy nyújtani képes, hiszen valójában az is temagad vagy, ő a te lelkednek egy darabja. (és persze itt zárójelben megjegyzem, ha én ebben a világban élnék nekem valami macskaféle lenne a daimónom, ez tuti. Nem feltétlen nagymacska, mert nem vagyok valami tekintélyt parancsoló. Egy sima macska daimónnal teljesen megelégednék. :-) )

A regényről magáról még a következőket mondanám: ugye, ez egy trilógia első része, így teljesen megfelel egy felvezető könyvnek, hogy megismerhessük a főbb szereplőket, mik mozgatják őket, hova tartoznak, magát a világot, a politikáját és a működését is nagyvonalakban. Igazából nagyon jó, pörgős cselekménye van, ami mégsem megy a leírások rovására, nagyon jól képes megteremteni a hangulatokat. Az egészet egy narrátor szemén át láthatjuk, akinek figyelme elsősorban Lyrára, a főszereplőre irányul. Az ő gondolataiba enged betekintést, az ő szemén keresztül látjuk a szereplőket is, s a cselekménynek sokszor csak azoknak a részeinek lehetünk szemtanúi, aminek Lyra is.

Ja, és egy kis érdekességet hadd jegyezzek meg: a könyvben, a fejezetek elején található piciny rajzocskákat maga az író készítette! Én nagyon érdekesnek találtam ezeket az illusztrációkat, hiszen ahogy mostanában látom, eléggé kiment a divatból. Már csak a gyerekkönyvekben találni irodalmi illusztrációkat.

Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, és kényszerítenétek, hogy mondjak hibákat a könyvvel kapcsolatban, akkor a következőket mondanám: a külseje. Na, igen. Ezt már régebben beszéltük, hogy ez a filmmel reklámozós dolgot mennyire nem tudják jól megcsinálni a könyvborítókon. Nos, itt is ez a helyzet. Legalábbis nekem nem tetszik. És még persze jó nagy, öles betűkkel ráírják a borítóra, hogy a vásárló tudja, hogy ez az a könyv, amiből Az arany iránytű című film készült, felette meg az eredeti cím, az Északi fény (de ez már kisebb betűtípussal szedve, és nem olyan feltűnő, mint az előbbi) Hát, no comment... A másik dolog, amit még megemlítenék a rossz dolgok listáján, az a fordítás. Néhol egészen durva fordítási hibák bukkannak fel, amiből most momentán egy se jut az eszembe, pedig direkt meg is akartam jegyezni magamnak. Most csak annyi jut eszembe, hogy például amikor az ember megijed nem azt mondja, hogy Tyűha! - ez inkább meglepődést fejez ki, mint rémületet. De voltak ennél durvábbak is, de most meg nem mondanám nektek, hogy hol és mik.

A történethez egy kis ajánló:
Lyra Belaqua kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután a szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől egy titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel veszi kezdetét egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet, ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára lesz mérhetetlen következményekkel, de olyan párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyek létezéséről nem is tudunk...


Összegzés:

Igazából, egy nagyon jó könyvvel volt dolgom, amit maximálisan megérte már másodjára kiolvasni. Nagyon élveztem! A film ne vegye kedvét senkinek, mert ugye ahogy lenni szokott a könyv sokkal többet tartogat. És azoknak megsúgok egy dolgot, akik látták a filmet és azért nem akarják elolvasni a könyvet, mert úgy is tudják mi lesz a vége: hát, nem! A könyv nem úgy végződik, és nagyon, de nagyon sok részt kihagytak belőle - és persze le is butították, hiszen az egész trilógiának egy nagyon súlyos üzenete van. Az értékelésemben 9 pontot ér el a fordítási bakik és a ronda borító miatt.

2009. december 1., kedd

Ragadd meg a napot!


N.H. Kleinbaum: Holt Költők Társasága

kiolvastam: 2009. december 1.

Kleinbaum regénye, nálam azon kevés könyvek közé tartozik, amit minden évben muszáj elolvasnom. Még anno az egyetem első éveiben ajánlották nekem, és elolvasása után rögtön megfogott, mert nagyon sok mindent képes számomra mondani.

Az első, hogy milyen a tanári szakma. Hogy kell hozzáállni a gyerekekhez? Hogy kell őket megfogni? S a legfontosabb kérdés: hogy kell tanítani? Azt hiszem mindenféle hozzáállással találkozhatunk a regény során: vannak igazi vaskalaposok, akiknek egy tantárgy nem más, mint magoltatni való dolgok halmaza, s a gyereket egy gépnek tekintik, akinek nincs más dolga, mint bemagolni, és kész. Még értenie se muszáj, de a lényeg, hogy tudja. És vannak olyan tanárok, akik a tanári hivatást nem csupán a tárgyi tudás átadásával tartják egyenlőnek, hanem hogy arra is megtanítsa a nebulót milyen a kritikai hozzáállás, a szabadgondolkodás, önmaga megismerése, és hogy kell követnie a vágyait az életben. S ezek megtanítása igazán egyedi módszerekkel társul. És persze ott van az a tanárfajta, aki habár rokonszenvezik ezekkel a nézetekkel, mégsem meri meglépni azt.

A másik dolog, pedig a szakommal kapcsolatos, illetve a művészetekkel, irodalommal. Sokszor találkoztam olyan kérdéssel egyetemi éveim alatt, hogy mire jó az, amit tanulok? Ez hogyan hasznosítható? Miért kell egyáltalán irodalmat tanulni, amikor az csak szórakozás és haszontalan dolog? És mikor olvasom ezt a nagyszerű könyvet, akkor mindegyik kérdésre választ találok -újból és újból.

" Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik, amely emberi faj tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, a jog, a bankügyek ... mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a romantika, a költészet, a szeretet, a szépség... ezért élünk!"

És valóban! És ez az üzenet nemcsak nekem, hanem mindenkihez szól! Hiszen mitől vagyunk igazán emberek? Azt hiszem erre a kérdésre tényleg a művészet a válasz. Az erre való hajlam már évezredek óta ott van bennünk, s egész életünkben vágyunk rá, igényeljük. Nem szabad hát lebecsülni, hiszen ezzel emberi mivoltunkat kicsinyítjük le.

És mit adhat nekünk az irodalom? Szenvedélyt, szabadgondolkodást. S ebben a történetben megjelennek azok a lehetséges magatartásmódok, hogy ki-ki mit tud kezdeni a hirtelen megvilágosodásával? Képesek vagyunk-e kezelni ezt?

A történetben egyébként egy baráti társaság áll a középpontban, s Kleinbaum az ő helyzetükön mutatja be nekünk mi is az a barátság? És ez mit adhat nekünk? És nagyon szép példáját adja, hogy a különböző, egymástól teljesen eltérő srácok hogyan alakulnak egy igazi, összeszokott csapattá. Ebben a csoportban vannak igazi művészlelkek, igazi idealisták, nőcsábászok, végtelenül szerelmesek, álmodozók, félénkek és stréberek is. S a nagy próbatételnél, amely az utolsó lapokon jön el,megtudjuk, hogy ki áll ki igazán a barátai mellett és ki döfi hátba őket.

Azt hiszem az egyéni elrendelésnek, tehetségnek is nagyon szép példáját adja a történet Neil alakján keresztül. Neil -nek nagyon szigorú apja van, aki elvárja gyermekétől, hogy teljesítse az ő által kijelölt utat, és nem számít van-e kedve hozzá. Ezt kell tennie és kész. Ám jön Mr. Keating, aki beszélni kezd a Carpe Diem életérzésről, és megtanítja őket milyen is az, ha magunk gondolkodunk, s nem más határozza meg. Neil szeme kinyílik, s a színészet felé kezd kacsintani. Ez lesz az élete, s a regény során többször is kijelenti, hogy milyen jó, hogy megtalálta ezt a célt! Korábban sejtelme sem volt, mennyire üres is az ő élete! És most végre nem az! S azzal, hogy ezt a már egyszer megkóstolt vágyat elveszik tőle, tényleg értelmetlenné tesz számára mindent. Hiszen, igaz, hogy előtte is a színészet nélkül élt, de most hogy egy pillanatra az övé lehetett, már nem térhet vissza ugyanúgy a hétköznapjaiba.

És hát a befejezés meg egyszerűen csodás! Már tényleg lassan kívülről fújom magát a szöveget is, de mindig sikerül elbőgnöm magam az utolsó pár oldalon, annyira megható! " Kapitány, ó Kapitányom!"

A történet:
Az évszázados múltra visszatekintő, tradícióira és eredményeire büszke Welton Akadémia konzervatív világába egy napon új irodalomtanár érkezik, aki vibráló személyiségével, egyedi oktatási módszerével, lelkesedésével, humorával és a diákok iránti teljes elkötelezettségével egyetlen pillanat alatt felkavarja maga körül az állóvizet. Az uniformizáltságra törekvő, teljesítménycentrikus oktatással szembeforduló tanár gondolatai fogékony lélekre találnak diákjainál. John Keating gyorsan rádöbbenti őket az élet rövidségére, a költészet szeretetére, és arra is, miképpen találhatják meg önmagukat, hogyan szabadíthatják fel saját gondolataikat, és hogyan küzdjenek álmaikért. Lapról lapra tépeti szét velük a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet, tudjanak önállóan gondolkodni, legyen véleményük.

A felismerés egyeseknek életre szóló szerelmet, másoknak tragédiát okoz, a hagyománytisztelő iskolában, azonban felüti a fejét a lázadás szelleme. A fiúk egy részét megragadja a költészet bűvös hatalmának megismerése, felélesztik az iskola falai között működő Holt Költők Társaságának hagyományait, és megpróbálnak kitörni a köréjük állított korlátok közül.

Összegzés:

Ez a regény számomra nagyon különleges, már évek óta! Az általa közvetített gondolatok mintha tényleg hozzám szólnának, s az életem során felmerülő kérdésekre válaszolnának, vagy csak megerősítenének az elhatározásaimat. Kleinbaum szerintem óriásit alkotott! És külön jó dolognak tartom, hogy a mélyenszántó gondolatok mellett azért jut hely a humornak is (pl. A Carpe Diem -es szójátékok és ehhez hasonlók), ami azért nagyban oldja a hangulatot. Az én értékelésemben 10 pontot ér el (még így 4. újraolvasás után is), és komolyan: olvassátok! :) Egyébként én a tanároknak, tanár szakosoknak kötelezővé tenném :)

2009. november 27., péntek

Főszerepben: egy bolond kutya


John Grogan: Marley meg én


Kiolvastam: 2009. november 27.


Sajnos, nekem sose lehetett kutyám, bármennyire is szerettem volna, mert sose laktam kertes házban. Gyerekként is mindig azzal nyúztam anyát, hogy legyen egy kutyám, és ilyenkor fűt-fát megígértem cserébe. De anya tudta, hogy egy kutya nem érezné jól magát egy lakásban, s ezért mindig ellenállt a könyörgéseimnek. Most, hogy a párommal összeköltöztünk, ugyancsak egy lakásba, a kutya már eszembe se jut, mert tudom, lesz még idő, amikor kertes házban fogok lakni, és akkor lesz két gyönyörű szép labradorom.

Nos, ennek a könyvnek is labrador a főhőse. De ne egy Lassie reinkarnációt képzeljünk el, aki ahol tud, segít. Marley-ra inkább az ahol-van-baj-van a jellemző. Javíthatatlanul kíváncsi, neveletlen, képes a gazdáját végighúzni a betonon sétáltatás közben ha meglát egy másik kutyát, szereti a vendégek sliccét szagolgatni, a kukában turkálni, az ajtón levő szúnyoghálót rendszeresen kiszakítja nekifutásból, retteg a vihartól és ilyenkor ijedtében szétkaparja a falat, ja és a kutyaiskolából is kirúgták, mert egy parancsot se volt hajlandó megtanulni. De mindezek ellenére (miatt) Marley mégis egy szeretnivaló kutya, aki viszontszereti gazdáit.

A fiatal Grogan-házaspár egyre csak pusztítja a cserepes növényeket, és végül úgy döntenek, hogy meg akarják tanulni a felelősséget. Így vesznek egy kiskutyát. A könyvben figyelemmel kísérhetjük Marley csínytevéseit, lükeségeit, miközben a házaspár életének a fontos eseményeinek is tanúi lehetünk: hogyan válik a feleségből anyáskodó nő, hogyan vészelik át az első vetélés nehézségeit, hogyan képesek megbirkózni két totyogós gyerek nevelésével, a munkahelyváltással, Marley nevelésével, a házasságban adódó hullámvölgyekkel, a költözésekkel.

A házaspár életének fontosabb eseményeinél mindig ott volt ez a szerethető, ám szertelen kutya. S a könyv végén az olvasónak is nehéz tőle búcsút vennie, mert ekkor már a saját kutyájának is érzi, nemcsak egy szereplőnek. Az író stílusa szerintem nagyon rendben van, habár néha idegesítettek a ritkán előforduló mintha-Marley-most-azt-mondaná-hogy típusú bekezdések, de ezek száma szerencsére nagyon kevés volt. A regény egyébként a férj nézőpontjából van megírva, szóval nem a beszélő kutya esete forog fenn.

Igazából ez az a regény, ami a legszélsőségesebb hangulatokat képes belőlem kiváltani: az egyik oldalon szabályosan bőgtem, de annyira, hogy a könnyeimtől nem láttam a betűket; aztán pár oldal után pedig hangosan felkacagtam.

A regényből egyébként film is készült Jennifer Aniston és Owen Wilson főszereplésével, amit tavasszal vagy nyáron adtak a mozikban. A filmről röviden annyi, hogy néhány humoros történetet nagyon jól vissza tudtak adni, de nekem nagyon nem tetszett, hogy a férj, John Grogan figuráját annyira megváltoztatták. Mondjuk annyira nem rossz film.

Fülszöveg:

Marley a világ legrosszabb kutyája, akit gazdái, John Grogan újságíró és felesége Jenny kölyökkorában vásárol. Hogyan lehet egy labrador, a legkezesebb és legszelídebb munkakutya ennyire nevelhetetlen? Ezt nem érti a fiatal házaspár sem. A Marley meg én egy gazdi könyve felejthetetlen kutyájáról mindenkinek.

Összegzés:

Meg kell valljam őszintén, nekem az olyan regények tetszenek, amik 1: van bennük valami fantasy elem vagy 2: nem ebben a korban játszódnak 3: humorosak. Nos, Grogan könyve egyik kategóriába se sorolható igazán, mondjuk a humorosnál rezeg a léc, mert nagyon sok kedves és vicces történet van benne, de összességében kevés ahhoz, hogy humoros könyvnek tituláljam az egészet (mert ami nálam humoros, az végig az, és nincsenek benne megszakítások). De ennek ellenére nekem mégis elnyerte a tetszésem, és bátran merem mondani, hogy ez egy jó könyv! A véleményem kialakulásához nagyban hozzásegített Marley, a bolondos kutyának az alakja, és hogy a könyvnek van valami mondanivalója, üzenete az olvasó számára. Szerintem mindenkinek megéri az elolvasást, akinek van kutyája vagy volt, vagy csak szeretne egyet. Az én értékelésemben végül 8 pontot ért el.

2009. november 23., hétfő

Színház az egész világ!


Agatha Christie: Tragédia három felvonásban

kiolvastam: 2009. november 23.

Szeretem a karácsonyi bevásárlásokat. Főleg, ha könyvajándékokat veszünk. Ilyenkor nem tudok ellenállni a kísértésnek, és elolvasom pimasz módon az előre megvásárolt könyveket. Most anyósom ajándéka volt soron.

Nos, ez volt életem második Agatha Christie regénye, habár most nem Miss Marple főszereplésével, hanem másik híres nyomozója kalauzolt végig a bűntényen: Hercule Poirot.

A történetben adott egy idősödő, híres színész, aki partyt ad vendégeinek kis vidéki vityillójában, ahová hogy hogy nem, Poirot is hivatalos. Ám az este balul sül el, mert a szintén meghívott tiszteletes váratlanul rosszul lesz, majd meghal. Természetes halál vagy gyilkosság? Hercule Poirot és a rendőrség az előbbire gyanakszik, míg a házigazda az utóbbira. És legördül a függöny, vége az első felvonásnak. Következik a második, majd a harmadik, mindegyikben főszerepet kap egy-egy hulla. Még szerencse, hogy Hercule Poirot a világosító, s így nem kell sokáig a sötétben tapogatóznunk!

Most hogy Agatha Christie mindkét regényalakjával találkoztam, meg kell valljam, valahogy Poirot stílusa jobban tetszik: jobban betekintést enged a logikájába, és vicces a franciás beszédmodora. Számomra Miss Marple sokkal inkább a háttérben maradt (persze lehet, hogy csak annál a regényénél, amit olvastam), míg Poirot jobban bekapcsolódott a nyomozásba.

Jó pörgős volt a cselekmény, pár óra alatt végezni tudtam vele. És külön tetszett ez a drámaírói hangnem: például a jelenetek (vagyis fejezetek) végén sokszor találkoztam ezzel a mondattal: "Sir Charles el." És a párbeszédek aránya is jóval nagyobb volt, tényleg akár egy drámában! Szerintem nagyon jó hangulatteremtőek voltak ezek a finom, kis árnyalatnyi apróságok.

Ja, és megint megdicsérem magamat, mert ismét hamar kitaláltam ki is követte el ezeket a bűntényeket! Lehet, hogy megkérem Poirot -t alkossunk nyomozópárost ;-) no, persze azért ennyire nem kiszámítható, én is volt amikor megingottam...

Összegzés:
Igazából, nem akarom tovább ragozni a dolgokat. Jó kis krimi volt, szerzett négy kellemes órát nekem, és megnyugodtam, hogy jó kötetet választottam anyósomnak (mondjuk a másik három kötetről nem nyilatkozom, amit még megvettünk. De lehet, hogy azokat is majd elolvasom :-) ) Szerintem Agatha Christie-hez nem kell ajánlólevél, aki szereti a regényeit és ezt még nem olvasta, tegye meg! :-) szerintem jó volt! Az értékelésemben 10 pontot kap

2009. november 22., vasárnap

Feljegyzések egy bogaras bácsi naplójából...


Mick Jackson: A vakondherceg

kiolvastam: 2009. november 21.

Amikor megláttam a boltban ezt a könyvet, nagyon megörültem! Nemcsak azért, mert 500 Ft volt az ára (habár ez elég sokat nyomott a latba. Legalábbis én ha tudtam volna, örömömben hátraszaltóztam volna), hanem maga a fülszöveg is rettenetesen felkeltette az érdeklődésem. Itt közlök belőle egy kis részletet (mert egyébként jó hosszú... mármint a fülszöveg)

Fülszöveg:

Egy Viktória korabeli brit herceg szerteágazó, tágas alagútrendszert építtet ki birtoka alatt, hogy észrevétlenül közlekedhessen kastélya és a környező települések között. Csakhogy viselkedésében nem ez az egyetlen furcsaság: a magányos különcöt földalatti kocsikázásai korántsem teszik boldoggá... aminthogy hatalmas vagyonának egyéb áldásai sem. Kerüli az embereket - vajon miért? Személyzetével szívélyes, a közrendűekkel közvetlen, mégis az tejed róla, hogy csúf, eltorzult arcú szörnyeteg, aki emiatt menekült a föld alá.

Értékelés:

Nos, ez a könyv abszolút megérte a vásárlást számomra! A történet fantasztikus, vagyis nem is inkább a történet... hanem a kivitelezés! Az egész regény napló formájában íródott (a herceg naplója), és a feljegyzések között itt-ott be van szúrva egy - egy visszaemlékezés is, szolgálólányoktól, falubeliektől, kertésztől, inastól és sok más embertől, aki valaha találkozott ezzel a bogaras öregúrral.

Ahogy olvassuk a naplót elénk tárul az öreg herceg alakja, bepillantást nyerünk elméjébe: mi foglalkoztatja, mire gondol stb. Ám amikor mások beszámolóit olvassuk, egy teljesen más herceg alakja tárul elénk: eleinte a beszámolók csak egy rokonszenves, ám kissé furcsa ember alakját idézik fel, majd ahogy haladunk egyre az időben és a hercegnek egyre több rigolyája lesz, a beszámolók egyre rosszindulatúbbá válnak, s sokszor kiderül, hogy félelmet kelt bennük az öreg herceg. Így a beszámolók egyre jobban eltávolodnak attól a képtől, amit a naplóból ismerhetünk. Azt hiszem, maga a herceg fogalmazta meg ezt a dolgot nagyon szépen:
"Milyen tanulságos, ha az ember a házát nézi, s nem a házából néz kifelé. Nem is azonnal ismertem fel az erkélyt (...) s a fürdőszobám ablakát sem. Most már látom, hogy sajátos gondolkodásmódot igényel, hogy az ember összeillessze egy szoba belsejéről való képét azzal a képpel, ahogy kívülről kinézhet."


Én nagyon megkedveltem ezt a herceget! Egy igazán aranyos, jószívű, jóhiszemű, kíváncsi öregemberként ismertem meg, akinek egy kicsit nyakatekert gondolkodása van. S ez persze nagyon jó humorforrás volt (legalábbis nekem mindenféleképp), s nem utolsósorban sok életigazságot mondott ki, amiken érdemes elgondolkodni. A beszámolókat olvasva nagyon sajnáltam szegényt, hogy ennyire félreismerik (de persze az elmesélt történeteken jókat derültem). Ezekből adódóan gondolkodtam el azon, hogy vajon hány embert ismer félre ennyire az ember? Hány embernél fordult elő, hogy ami benne van teljesen különbözik attól, amit láttat másokkal?

A történetét tekintve: igazából nem az a tipikus regény, ahol ez meg ez meg ez történik. Igazából a történet lényege (legalábbis az én olvasatomban), hogy bepillantást enged egy másik ember elméjébe, miközben a beszámolók egyfajta kontrasztot alkotnak vele. De persze, ettől még ne gondoljuk, hogy ez unalmas történet! A történések hiányát kárpótolja az öreg észjárása, s az ebből fakadó humor.

A könyv vége szerintem hagy némi kívánnivalót maga után. Meglepő volt a vége (jó persze, erre számítottam, de nem így), és szerintem valahogy nem jó helyre csúszott be ez az egész. Még pár oldalt írni kellett volna, hogy kicsit teljesebb legyen a történet.

A regény egyébként valós eseményeket alapul. Ezt a szerző is elárulja utószavában: regényéhez Portland ötödik hercegének élettörténetét használta fel. A figura alapjául szolgáló herceg gazdag arisztokrata volt, s az alagútrendszer, amelyet a birtoka alatt építtetett, ma is megtekinthető a Clumber Park közelében.

Összegzés:

A könyvvel teljesen meg voltam elégedve. Egy nagyon jól megrajzolt szereplőt ismerhettem meg, s a maga nemében egy nagyon különleges regényt olvashattam. A végével volt egy kis gondom, de ezt viszont elkendőzi a szememben a korábbi oldalak olvasása közben kapott sok nagyszerű felismerés, és persze a humor. Gyorsan tudtam vele haladni, mert jó az író stílusa. A kiadóval is meg vagyok elégedve, szép munkát végeztek. Egyedül talán a túl apró betűket tudnám nekik felróni hibaként. De a könyv 10 pontot ért el a szememben. Egy élmény volt!

Ja, és majd' elfelejtettem mondani: a regényt 1997-ben Booker -díjra is jelölték.

2009. november 18., szerda

Kell-e nekünk a kategorizálás?

Tegnap összegyűlt egy nagyobb baráti társaság az éjszakában. Nevetgéltek, elmélkedtek, s egyszer csak felvetődött egy olyan kérdés, hogy mitől nevezünk egy könyvet szépirodalomnak? Létezik-e ma szépirodalom? Egyáltalán szükséges-e ez a kategorizálás? Miért nem mondja mindenki azt, hogy jó könyv vagy rossz könyv? És vajon csak a ponyva és a szépirodalom kategória létezik, vagy kell lennie egy köztes útnak?

Na, hát erre az én (teljesen szubjektív) válaszom az, hogy szépirodalom csak bizonyos idő távlatából létezik, mert az én fogalomtáramban a szépirodalom szó a maradandó értékek hordozója. Olyan, ami kétszáz sőt több száz év múltán is képes valamit mondani az olvasójának, képes őt megfogni. Tehát, szerintem mai szépirodalomról nem beszélhetünk (mert ugye ki tudja most megmondani, hogy száz év múlva mely' könyvek maradnak benn a köztudatban). És a szépirodalomnak még az is fontos sajátsága (szerintem), hogy nem elég egyszer elolvasni (nem azért mert érthetetlen :) ) , mert minden egyes olvasáskor más-más mondanivalóval szolgál az olvasója számára.
Hogy szükséges-e egyfajta kategorizálás? Szerintem szükséges (persze nem a mostani irodalomra gondolok), bár a szépirodalom-ponyva szembenállást kicsit erősnek tartom... inkább helyesebb lenne talán valami olyanfajta elnevezéssel illetni, hogy benne van-e az irodalmi kánonban vagy nincs. Ez szerintem máris elfogadhatóbb lenne.

Nektek mi a véleményetek a fenti kérdésekről?

2009. november 17., kedd

A halál történetei


Danilo Kis: A holtak enciklopédiája

kiolvastam: 2009. november 17.


A címe megkapó, és pont ebből kiindulva teljesen másra számítottam... Valami misztikus, thrilleres esetleg tanulságos történeteket felvonultató művet képzeltem el. Ehelyett teljesen mást kaptam. Ebből is látszik, hogy a cím mennyire képes befolyásolni az olvasót, mennyire meghatározza elvárásainkat, mennyivel másképp olvasunk valamit, pusztán a címéből kifolyólag....

A kötet kilenc történetből áll, melyeknek teljesen különböző a stílusuk, más a megjelenítésük, más a történetük, más időben játszódnak. A mű egyetlen központi témája a halál: a történetekben mindenki meghal, vagy már meghalt...

Persze, ettől még lehetne érdekes is a dolog. De engem valahogy nem tudott megfogni. Hogy miért? Én is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, s erre talán azt tudnám felelni, hogy a szereplők sokszor annyira személytelenül vannak ábrázolva (tényleg élettelenek). A sokszorosan összetett, egész bekezdéseket elfoglaló körmondatok is enyhén szólva idegesítettek. Ez talán a legjobban Az epheszoszi hétalvók legendájában érezhető a leginkább (én legalábbis itt vesztettem el teljesen a türelmemet). A címadó elbeszélés, A holtak enciklopédiájának alapötlete tetszett ugyan (egy könyvtár, ahol egy olyan enciklopédia található, ahol a már meghalt emberek életrajza fel van jegyezve. De nem csak évszámok halmaza, hanem minden egyes részlet az életéből feljegyzésre került: ki volt a padtársa a gimiben, hogy hívták a fodrászát gyerekkorában stb), de az egész elbeszélés egy adathalmazzá vált, és így nagyon nehezen olvastam, és kiveszett belőlem az érdeklődés...

Egyetlen elbeszélése tudott megfogni, A varázstükör. Na, ez egy pont olyan novella, amilyenekre én számítottam, hogy majd ilyeneket fogok én olvasni ebben a könyvben. Ez valahogy, szerintem ki is lóg a könyvből... Ez egy misztikus történet, amely során az anyukájával otthon maradt kislány az apjától kapott tükörben egyszer csak megpillantja azt, amikor apjával és két nővérével messze távol útonállók végeznek. Persze, senki sem hisz neki, csak másnap derül ki a kislány látomásának igaza.

Hát, dióhéjban ennyit tudok nektek erről a műről szólni. Nekem abszolút nem tetszett, de persze, lehet hogy valakinek bejön. Valószínű az én intelligenciám túl kevés ahhoz, hogy felfogja ennek a műnek a nagyságát. Még sokat kell tanulnom.

Fülszöveg:
A kitűnő szerb író külföldön is nagy sikert aratott elbeszélésfüzérének vezérmotívuma a halál, valamint a nép és a zsarnok viszonya. A zsarnok lehet maga az Isten, vagy a politikusok, illetve egy eszme vagy eszmeáramlat is, melynek segítségével másokon uralkodni lehet. A címadó elbeszélés valóságos szituációból indul ki, s ezt fejleszti aztán borgesi labirintussá. A kötet legszebb darabja, A vörös Lenin-bélyegek. A sztálinista időkbe ágyazódik bele egy gyönyörű és iszonytató szerelmi történet. Le tudja-e győzni a szerelem a hatalmi önkényt és a halált? A "farkas időkben" maga a szerelem is megtébolyodik, a halálra nyílik...

Összegzés:

Tisztán szubjektíven: rég olvastam már ilyen borzalmat... Egyáltalán nem jött be, nem felelt meg az elvárásaimnak. Az egyetlen történet, amit tudtam értékelni, az A varázstükör volt. Na, azt viszont élveztem! De sajna ez az egy elbeszélés se tudja úgy felhúzni ezt a művet, hogy jó pontszámot adjak neki. Így az értékelésemben 2 pontot kap... tudom, tudom! Irodalmárok, fogjátok csak a fejeteket! :-)

2009. november 15., vasárnap

Elfeledettek legendái




Jiri Langer: A kilenc kapu

kiolvastam: 2009. november 15.

"Ezeken a könyvoldalakon csak ritkán fordulnak elő képek a mindennapi életből. Inkább úgy érzitek majd, hogy egy időre átköltöztetek valamely távoli, egzotikus országba, ahol másfajta virágok nyílnak, és másfajta csillagok ragyognak. Ősrégi időkbe, amikor a valóság álom volt, és az álom valóság.
És mégsem egészen így áll a dolog. Minden a mi közvetlen szomszédsáunkban történt, és nem is régen, úgyszólván egy perccel ezelőtt. Avagy nem csupán egy perc-e hetven, százötven év egy olyan kultúrában, amely több mint háromezer é
ves történelme tükrében szemlélheti magát?"

Fülszöveg:
Jiri Langer Kilenc kapu című műve a világirodalom egyedi darabja, amely angol, német, olasz és lengyel nyelven is napvilágot látott. Figyelemre méltó, humorral telített eredeti munka, a haszid zsidó kultúra autentikus dokumentuma. Nyugaton csak kevesen ismerték a haszidokat, s még kevesebb volt az olyan ember, akit a zárt haszid közösség be is fogadott. Egyedül Jiri Langer a csodatévő belzi rabbi tanítványa hozhatott hírt felőle, egyedül ő írhatta meg a Kilenc kaput, melyben minden egyes történ
et a megsemmisült haszid világ egy-egy gyöngyszeme.


Értékelés:
Hogy miről olvashatunk itt? Haszid zsidókról. De kik azok? A haszidizmus
a XVIII. század közepe táján született jámbor zsidó mozgalom, melynek alapítója Baál Sém Tóv. Sok tekintetben kiművelt engem ez a regény a zsidó kultúráról, leginkább a haszidizmusról. Jiri Langerről és könyvéről nem igazán hallani sehol. Nagy kár! Könyve egy letűnt világ legendáit őrizte meg az utókor számára, hogy tanuljunk, okuljunk belőle.

A könyv elején Jiri, az író bátyjának előszavát olvashatjuk: egyfajta i
smerkedés ez. Bemutatja nekünk öccsének alakját, úgy, ahogy csak ő ismerhette és a családja és senki más. Beszél nekünk életéről, hogyan jutott el a haszidokhoz, milyen elhatározásból, s mikor visszatért, hogyan vált az átlagos prágai fiúból csodabogár a környezete szemében. Beszél nekünk magáról a könyvről is, elmondja hibáit is, s hogy ezeket miért nem javította ki. (ugyanis ő irodalmár, s Jiri erre kérte meg, hogy az esetleges stilisztikai hibáit javítsa)

Ezután Jiri hangját hallhatjuk az olvasóhoz intézett előszóban. Saját szemszögéből láttatja azokat a dolgokat, amelyeket bátyja már említett nekünk, s megtudunk olyan részeket is, amiket csak ő tudhatott életéből.

Ezután következik a kilenc kapu, amely kilenc fejezetnek felel meg, s a fejezetek köré egy-egy haszid szent alakja csoportosul: a róluk szóló legendákat ismerhetjük meg itt, s vele együtt a haszid szokásokat, s a szokások miértjeit. Az egész könyv az élőszó frisseségével hat az olvasóra: csapong ide-oda, jaj, még ez eszembe jutott, ezt feltétlenül tudnotok kell és ehhez hasonló
kiszólások. És az ember csak sodródik és sodródik a jobbnál jobb történetekkel és észre se veszi, hogy már mennyi oldalt átlapozott! Mintha olvasás közben megelevenedne a nagy mesélő alakja, aki csak mesél és mesél egész éjszaka és mi csüngünk rajta és mindig csak még egy utolsó történetecskét kérünk.

A történeteket olvasva (vagy inkább "hallgatva") sokszor elfelejtettem, hogy milyen korban is játszódik ez a történet! Ez a sok csoda, ez az idő nélküliség egy teljesen más idődimenziónak az érzetét váltotta ki belőlem. De nem tudnám behatárolni, hogy mely' időkre gondoltam, csak annyi, hogy nem 1700-as 1800-as eseményekre... Egyszer egyszer ugyan feltűnt egy évszám vagy megemlítették Mária Terézia vagy II. József nevét, de ez nem
volt jellemző. A térképzetem is teljesen más volt: a történetek mind egytől egyig Kelet-Galíciában történtek, de én mindig valami misztikus, varázslatos helyet képzeltem el helyszínként. Egy valami meghatározhatatlan, nem evilági helyet.

És még mindehhez hozzácsatoljuk az író stílusát, akkor egy nagyon jó könyvet kapunk! Egyszerű, nem túlcicomázott stílus ez, ami egy-egy szó kapcsán egy új történettel ismertet meg minket. A haszid szokásokat is olyan aprólékosan írja le és olyan jól magyaráz mellé, hogy még a legjáratlanabbak is megértik ezeket a konvenciókat.

A történetek változatosak, sok témát felölelnek, néha meglepődtem, néha "csak hallgattam", néha tanultam, elgondolkoztam, és rengetegszer nevettem! Nagyon sok humoros történet bukkan fel, olykor a legváratlanabb helyzetekben, mikor az ember nem is számít rá. De a leghumorosabb része, mégis a Negyedik kapu. Ha mást nem is, legalább ezt a részét olvassátok el, szerintem nagyon megéri!

Igazából, nehéz helyzetben vagyok a műfajba sorolásnál.... Regénynek nem tudom, hogy nevezhetném-e, mert a kapuk össze is függnek egymással, meg nem is... ha összevissza olvasod, akkor is van értelme, de lineárisan olvasva érzel valami kapcsot, de nem tudod megmondani, hogy mi az. Elbeszélés kötetnek nem tudom, hogy nevezhetném -e... mert a kapuk nem igazán úgy végződnek, hogy van egy kiindulási helyzetünk és onnan tartunk valahova. Egyszerűen csak van egy mesélőnk, aki leül mellénk és csak ontja, ontja a történeteit.

Összegzés:

Nehezen kezdtem hozzá, az elején nehezen haladtam. De aztán ahogy megszoktam ezt a furcsa (ám nem rossz stílust) már csak sodródtam a történetekkel együtt, és rengetegszer támadt nevethetnékem (ami egyszer-kétszer nyilvános helyeken érdekes szituációkat hozott ki). Voltak történetek, amik annyira nem fogtak meg (de szerencsére egyik történet se hosszú), de voltak amiket nagyon megkedveltem! Összességében elmondhatom, hogy jó és érdekes könyvvel volt dolgom, és sajnálkozom rajta, hogy jóval kevesebbet foglalkoznak vele, mint amit megérdemelne! Az értékelésemben 8 pontot kap!

Related Posts with Thumbnails