A guilty pleasure vagyis a bűnös élvezet is egy olyan dolog, aminek nem kéne jelen lennie. Hiszen miért is kéne negatív érzéseket társítanunk ahhoz, ami élvezetet okoz? Miért nem lehet csak úgy valamit élveznünk önmagáért vagy a saját örömünkért? Miért gondoljuk, hogy az egyik örömforrásunk vállalható mások előtt, a másik meg nem?
Nem emlékszem már kinél és mikor láttam, de egyszer szembejött velem egy olyan instagramos bejegyzés, amelynek a szerzője azon pironkodott éppen, hogy Fredrick Backmant olvas és még élvezi is. És emlékszem arra, hogy én mennyire furcsán éreztem magam ezt olvasva. Mert bár Backmantól nem olvasnék már, mert kicsit kiábrándultam belőle, ugyanakkor mégsem gondolnám olyan szerzőnek, akinek a könyveit csak barna papírba csomagolva lehetne olvasni a villamoson, nehogy mások megtudják. Egész délután aztán ezen gondolkodtam, hogy tulajdonképpen ezt az egész guilty pleasure dolgot mi csináljuk magunknak - és hogy ez az egész annyira viszonylagos. Mármint hogy mit érzünk cikisnek. Backmant, Daniel Steelt, Coelhot, Helen Fieldinget vagy Christelle Dabost vagy esetleg Tolkient.
Igazából ebben az egész bűnös élvezet dologban, ott van a kisebb vagy nagyobb mértékben jelen levő megfelelni akarás mások felé. Hogy mit fognak gondolni rólunk, ha kiderül, szeretjük például a Twilightot. De persze, nem akarok magas lóról beszélni, mert amikor sok-sok évvel ezelőtt arról meséltem egy illetőnek, hogy szeretem Cassandra Clare könyveit és erre kaptam egy képembe röhögést, akkor azért elszégyelltem magam az Árnyvadászok miatt. De alapvetően utána sem éreztem azt, hogy el kéne dugnom azt a három könyvet a könyvespolcom hátsó zugába, meg azért elolvastam utána a Pokoli Szerkezeteket, de a reakció pillanatában - meg talán utána is pár óráig - mégis cikinek éreztem magam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy negatív kritika egy általam szeretett könyvről nem gondolkodtat el olykor (aztán néha tényleg találok benne igazságot, néha meg nem), de azt hiszem olyan még tényleg nem fordult elő velem, hogy miközben olvasok valamit és élvezem, kínos élményként élem meg az örömömet. Persze, olyan volt már, hogy egy könyvről úgy gondoltam, hogy ez aztán biztos nem nekem való, mert nem volt valamiért szimpatikus, aztán mégis belelapoztam valami miatt, és kiderült, hogy tetszik. Ilyen volt például Leiner Laurától az Ég veled vagy mondjuk sok-sok évvel ezelőtt a képregény mint műfaj is. Amikor még nem olvastam őket, mert nem gondoltam, hogy élményt tudnának számomra nyújtani. De azt hiszem, ezeket sem bűnös élvezetként éltem meg, hanem csak tévedésként.
Azt viszont tudom, hogy néha kínosnak érzem olvasni mások guilty pleasure-jeit, főleg amikor olyan címek bukkannak fel, amiket én is szeretek. Mint például, hogy D. Tóth Krisztának a guilty pleasure filmje a Bridget Jones naplója. Amit én odáig és vissza imádok, egyetemista korom óta rengetegszer megnéztem, és a mai napig előkerül minden decemberben. És egyáltalán nem gondolom kínos filmnek, mert szerintem sok problémát dolgoz fel, jól visszaidéz bennünk egy érát, és hát úgy egyébként is... annyira vicces még mindig, pedig már kívülről tudom az összes szöveget benne.
Persze, játékosan szoktam vicceskedni azzal, hogy a férjem titkos kedvenc filmje a Pitch Perfect - ami egyébként totál igaz, ez az egyetlen film, amit több mint ötször látott, és biztos nem vallaná be a barátai előtt. De amúgy meg semmi bajom ezzel, igazából jobban örülök ennek, mintha Stallones vagy A karate kölyök típusú filmeket kéne néznem.
Azt hiszem egyébként én személy szerint azért nem érzem vagy értem ezt a guilty pleasure dolgot, mert mindig meg tudom magamnak ideologizálni, hogy miért is tetszik valami - mégha az a valami olyan kis könnyed semmiség, mint mondjuk Kerstin Gier Rubinvörös című regénye. Meg a másik dolog még szerintem az, hogy számomra sem a film- vagy sorozatnézés, sem az olvasás nem azért létezik, hogy művelődjek általuk. Persze, kellemes hozadéka tud ez lenni, jó érzés ezt-azt megtudni a világról, a történelemről, egy adott kultúráról - vagy az is szuper szokott lenni, amikor valami annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy utánaolvasok máshol is, kutakodok és beleásom magam az adott témába. De mindez csak kellemes hozadék, és nem cél nálam. Számomra ezek a hobbik tényleg azért léteznek, hogy feltöltődjek, hogy merítkezzek belőlük, hogy megtaláljam önmagamat bennük. És ha ezt adott esetben egy kortárs ifjúsági regény adja meg, hát akkor az. Nem fogok pironkodni, hogy nem Heidegger művei tornyosulnak az éjjeli szekrényemen, és hogy könnyed esti lazításként nem Hannah Arendt értekezéseit olvasom. De ha majd egyszer ezeket fogom, és ráadásul élvezem is, ígérem, ezek miatt sem fogok pironkodni.
Ti mit gondoltok a guilty pleasure-ről?
A bejegyzés a Témázás keretein belül született, amihez bármikor lehet csatlakozni, ha szeretnél.
Less be a többiekhez is, nekik mit jelent a guilty pleasure:
