Szeptember utolsó napján majdnem vettem magamnak még egy könyvet, de annyira megtartóztató üzemmódba léptem miután a kedves férjem emlékeztetett az ebben a hónapban szerzett könyveim mennyiségére, hogy végül ott maradt a bolt polcán. De mivel holnap már október van, lehet, hogy visszamegyek azért a könyvért.

Minden a The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál című regénnyel kezdődött, amivel megjutalmaztam magam, már nem is tudom, miért is. Pár nap múlva pedig ott ültem a  Bookdepository oldala előtt és a bankkártya adataimat pötyögtem be nagy elánnal, mert megláttam az Anne-köteteket díszdoboz kiadásban, egészen megfizethető áron, így úgy gondoltam, nem élhetek tovább enélkül. Tényleg nem, jó? S aztán ha már ott voltam, képzeljétek, pont szembejött velem Janine Beacham regénye, amiben nem csak komornyikok vannak, hanem macskák is. Már régóta a Goodreadses várólistámon volt, és végre megjelent. Nyilván, ezt is muszáj volt megvennem. Aztán érkezett hozzánk a boltba egy válogatás Lovecraft műveiből. Még nyáron kaptam az Arkham Horror nevezetű társasjátékot, és azóta elkezdtek érdekelni Lovecraft írásai, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy nincs egy kötete se a könyvtárban - legalábbis, ami földi halandó számára elérhető. Ráadásul igen nagy kedvezménnyel tudtam megvásárolni, szóval szerintem bűn lett volna otthagynom. És innentől kezdve a többi könyv már gondolkodás nélkül landolt a táskámban. Először Ferrante regénye, a Briliáns barátnőm, aztán pont két napja megvettem még a Holttest a fürdőkádban -t és a Minden madár az égen -t is. 

Olvasni most nem sokat olvastam, ha jól számolom, most csak hármat sikerült: a Szikomorfán születtem, a Briliáns barátnőm és Harry August csodálatos élete voltak most a társaim a mindennapokban. Az az igazság, hogy a szeptember nekem mindig nehéz hónap a munkámból kifolyólag, és ilyenkor sose sikerül remekelnem agyi tevékenységeket kívánó dolgokban. De legalább könyvesbolti morzsákat ismét zúdíthattam rátok - ha már más tevékenységekre képtelen voltam. És még mennyi van! 

Arra viszont roppan büszke vagyok, hogy a várólista csökkentéssel még mindig jól haladok. Már csak öt könyvem van hátra, ebből kettő igen rövidke, egy délután alatt elolvasható. Szóval, én ezt még mindig úgy gondolom, hogy teljesíteni tudom. Októberi terveim között szerepel még kettőt elolvasni a listáról, de nyilván ismeritek a viszonyomat az elgondolásaim megvalósításához. Szóval, ezt inkább nem is ragoznám tovább. Meg nyilván nehéz lesz azért is, mert rengeteg szuperséges megjelenés van, ami felcsigázta a fantáziámat (hello Amadea és PuPilla! :) ), és egyszerűen hiperventillálni kezdek, ahányszor eszembe jut, hogy mennyire kevés időm van arra, hogy ezt a rengeteg szuper könyvet mind elolvassam. De hátha megtanulom egyszer jobban beosztani az időmet. Apropó, vettem még magamnak egy Johanna Bashford által illusztrált határidőnaplót is, hátha ez kicsit segít rajtam. 

Ja, és a legfontosabb beszerzés kimaradt: egy új Harry Potter-kötet! Méghozzá a Griffendéles jubileumi kiadás - a Hollóhátast már júliusban megkaptam születésnapomra a keményfedeles változatban. Ez a kötet most egyenesen Norvégiából repült ide hozzám a férjem útitáskájában, aki azt gondolta, ezzel fog engem megajándékozni hazaérkezése alkalmából. Szeretem ezt a fiút.

Mint mondtam, októberi tervek vannak most dögivel: olvasásra és nem olvasásra vonatkozólag is. Mozizásokat, forró csokizásokat, teázásokat, süti sütéseket és sorozatnézős esteket is tervezek, miközben persze az összes -engem érdeklő - friss megjelenést is elolvasnám, ahogy az eddig megvett könyveimet is, és persze a várólista csökkentésről ne is beszéljünk. :) Szabadidőmben az időnyerő kifejlesztésén gondolkodom amúgy. Ha azt tapasztaljátok, hogy minden tervem összejött, akkor gyanakodhattok, hogy sikerrel jártam. 

De addig is: hello, október! Már nagyon-nagyon vártalak, szeretek benned zsizsegni!

A többiek szeptembere:

Amadea, Theodora, Nikkincs, Nita, PuPilla , Colourfulfantasy

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Egy német könyvet keresek. Sajnos, sem a címét, sem a szerzőjét nem tudom. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok róla, hogy kék a borítója.
(naná, milyen más színű lenne.... szakirodalom: LINK )
Elmondom neki, hogy ennyi információ alapján sajnos nem tudok neki segíteni, így elvezetem a német részleghez, hátha felismeri azt a könyvet. Körülbelül tíz perces nézelődés után az alábbi könyvvel fárad oda a kasszához:

Szóval, néha ilyenek ezek a kék könyvek.... néha zöldek :)

Szikomorfán születtem

Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 

Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.

– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 

Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 

Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 

Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 

Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat

Fordította: Sinka Erika

IPC Könyvek

373 oldal

Ha én roxfortos lennék...

Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 

Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?

Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?

A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?

Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)

4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?

Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?

Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 

De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?

Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.

7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

Könyvesbolti morzsák

- Hello. A szürke ötven árnyalata megvan nektek?
- Pillanat, és mindjárt megnézem az adatbázisban.
- Mert A fekete ötven árnyalatát most láttam kint a polcon, azért kérdezem.

- Őőőőő.... oké....

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Verne Gyula bent van?
- Mármint a könyvei? Csak mert ilyen nevű munkatársunk nincs.

Szeretem a kollégák humorát.

#augusztus

Az augusztusomból talán Korfura emlékszem vissza a legszívesebben, amit maga Gerald Durrell és mókás családja tett igazán élvezetessé. De nyaraltam még Woolf segítségével a Hebridákon is Mr. és Mrs. Ramsay családja körében. Lázongtam picit a Marson, meg ellátogattam az Owens nővérek furcsa orgonafájához is. És nektek milyen volt az augusztus?

Az enyémről elmondható még egyébként, hogy mivel egy rakás könyvet felhalmoztam a könyvtárból, így szinte teljesen kiszámítható volt, hogy kizárólag saját könyveket fogok olvasni. A tizenvalahány kikölcsönzött könyvnek köszönhető szerintem, hogy két várólista-csökkentéses könyvemet is elolvastam, és most jelenleg egy harmadik van terítéken. Igazán büszke vagyok erre a hónapra!

Főleg, mivel múlt hónapban sikerült tudatosítanom magamban, hogy a beszerzéseim terén a hármas szám kísért ebben az évben, így most sikerült egynél megállni a vásárlásban (pedig, ha akartam volna, vásárolhattam volna egy prágai könyvesboltban, de kibírtam.) Hah! Amíg elém nem vetődött a könyvesbolt polcai közül A világítótorony, amit kénytelen voltam megvenni. De! Továbbra is el tudom mondani, hogy kettőnél tartok, ami még mindig nem három, szóval mégis csak sikerült a folyton kísértő hármas számot kiküszöbölni. Így már kevésbé félelmetes. 

Szóval, amiket most beszereztem:

1. Katherine Woodfine: The Jewelled Moth - A Clockwork Sparrow után nem volt kérdéses, hogy kell-e a folytatás. A vásárlásban mondjuk lehet még az is szerepet játszott, hogy 48% -kal olcsóbban volt kapható a Bookdepository-n. Én ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak interpretáltam a könyv részéről, nyilván sürgősen kellett neki az új otthon, én meg örömmel feláldoztam magamat. 

2. Virginia Woolf: A világítótorony - a könyvesboltosok sose olvasnak a munkahelyükön. Ez a szabály. 

Kivéve, ha:

A) fegyverrel fenyeget meg valamelyik vevő, hogy ezt el kell olvasnom MOST.

B) ebédszüneten vagyok

C) minden polcot feltöltöttem, minden könyvet leporoltam, mindent számlázást, átárazást, megrendelést, bevételezést megcsináltam és már harmadik napja ültem a pénztár mögött és sehol nem volt egy vevő se. Egész nap. Még a zárás előtti öt percben se esett be senki, pedig általánosan elismert igazság, hogy az a legvevőcsalogatóbb időszak. Már amikor ott tartottam, hogy azt számolgattam, hány könyv fér el egy polcon, és azok vajon összesen hány oldalt tehetnek ki; na akkor döntöttem úgy, hogy itt van az a pillanat, amikor engedélyezek magamnak némi pad alatti olvasást. Lekaptam ezt a Woolf regényt, mert igazából csak kíváncsi voltam, mennyire tetszene, és hát... úgy maradtam. Nap végén kénytelen voltam megvenni, mert rájöttem, hogy enélkül nem élhetek tovább. 

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet olvastam el, amit egészen jónak tartok, hiszen azért elég aktív volt az augusztusom más szempontból. A várólista-csökkentéssel, mint említettem fentebb, kitűnően haladok a magam elhatározásait ismerve, hiszen már a felénél járok. Még mindig abszolút reális esélyt látok arra, hogy sikerüljön teljesíteni. Most nézem, a jelenleg terítéken levő Szikomorfán születtem című regényt, pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly augusztusban vettem. Akkor nem kísértette a hármas szám a beszerzéseimet, ahogy látom.

Amit mindenféleképp szerettem volna még mondani nektek, - különösen a Durrell-rajongóknak. Szevasztok! - , hogy ha eddig még nem tettétek, akkor nézzétek a The Durrells című sorozatot, amiért én totálisan odáig vagyok, és ha tehetném, éjjel-nappal ezt nézném. Tavaly jött ki az első évada, és most adják a másodikat. A sorozat egyébként Durrell Korfu-trilógiáján alapszik, de nem teljes átdolgozás. Mrs. Durrell szemszögén keresztül látjuk leginkább a dolgokat, ami ugye ad a történetnek egy komolyabb színezetet is, de ez csak jót tesz neki, mert a humoros részek mellett mélységet is ad a sztorinak. Szóval, ha még nem láttátok, akkor hajrá! Csodálatosan fényképezett sorozat, remek színészekkel. De vigyázat, óhatatlanul is Korfu után fogsz vágyakozni. Csak mondom. 

De amúgy szevasz, ősz! Már nagyon vártalak. Elő a Váratlan utazással és a Gilmore Girls-zel, és a többi - sokak által utált - őszi klisével, amikért én meg odáig vagyok. 

A többiek és az augusztus:

Amadea, Nikkincs, Nita, PuPilla, Theodora

A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.

Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

Kérdések a várólistámról

A várólista leginkább egy nagyon hasznos lista, ám az is előfordul, hogy szörnyű monstrumként magasodik az ember fölé, aminek úgy érzi, hogy sose fog a végére jutni. *Spoiler tényleg soha nem érsz a végére... Spoiler vége* Ám így vagy úgy, mindenesetre jól esik számba venni a terveket, elidőzni egy-egy régóta olvasásra váró könyv felett, akinek egyszer majd eljön az ideje az olvasóként folyton elfoglalt életünkben. 

PuPillánál láttam ezt a kérdéssort, és mivel imádom a listákat, a várólistámat meg különösen, illetve előkelő helyet foglal el a kedvenc tevékenységeim listáján a cicasimogatás és az olvasás mellett a várólistám igazgatása, illetve a róla való mesélés, ezért meghívva éreztem magam, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Amit nyilván mindenki izgatottan vár. jah, nem...

 
1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Sok helyen vannak összegyűjtve a listáim, de talán a legmegbízhatóbb és leginkább up-to-date az a Book Journalem. Az mindig kéznél van, így fel tudom vésni a pillanat hevében is a könyvcímeket. Ott több listát is vezetek: megkülönböztetem a saját, még nem olvasott példányokat; azokat, amiket könyvtárból szeretnék majd kivenni valamikor; amik csak úgy felkeltették hirtelen az érdeklődésemet, és persze a várólista csökkentéses listámat is ott vezetem, valamint a hamarosan megjelenős listát se feledjük el. De van még listám a Goodreadsen is (ez nem teljes), illetve a blogomon is van egy várólistás menüpontom, amit többé-kevésbé igyekszek frissíteni. 
Most hogy belegondolok, lassan a listáimról is kéne egy listát vezetnem.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol el a várólistádról legközelebb?

Abszolút hangulat alapján. Néha - ha nagyon finnyás vagyok - napokon keresztül próbálom meghozni a döntést és csak bámulom ráérő időmben a könyvespolcomat, amíg el nem jön a heuréka-érzés. De olyan is van, hogy megunom a nyafogásom, és leveszek egy random könyvet a polcról, amiről aztán persze kiderül, hogy nincs kedvem hozzá, de legalább utána eszembe jut, mire lenne most szükségem.  

De néha olyan is előfordul, hogy az egyik könyv visz a másikhoz, vagy már valaminek az olvasása közben beugrik egy könyvcím. Az ilyen élményekről mindig tudom, hogy kellemesek lesznek. 

  

3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

Szerintem Tolsztojtól a Háború és béke. Lassan tizennégy éve csücsül a polcomon még mindig olvasatlanul. De hiszem, hogy el fog jönni a mi időnk!

 

4. Egy könyv, amit nemrég adtál hozzá a várólistádhoz?

Pam Munoz Rian: Esperanza Rising, amely egy Mexikóból érkező bevándorló család történetét meséli el lányuk, Esperanza szemszögéből. 

 

5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra.

Naomi Novik: Rengetegjére. meg a Clockwork Sparrowra is először a borítója miatt figyeltem fel. Már mindkettőt elolvastam azóta. Utóbbit jól tettem, az előbbiről pedig azt tudom mondani, hogy még mindig szép a borítója.

 

6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel elolvasni.

Nagyjából rendet tartok ilyen tekintetben a várólistámban. Ha tartósan azt érzem, hogy egy bizonyos könyvet mégsem szeretnék elolvasni, mármint úgy kábé soha, akkor leveszem a listáról. Ha van belőle saját példányom, akkor odaajándékozom valakinek, akit tudom, hogy érdekelhet vagy elviszem egy antikváriumba. Szóval most ilyen talán nincs is.

 

7. Egy, még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt izgatott vagy.

V. E. Schwab új trilógiájának a következő része, a Gyülekező árnyak. Még emlékeztetőt is beállítottam a telefonomra. 
 
8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te.

Most hogy már elolvastam Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajtákat, legalább lekerült erről a listáról. Most már Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye a következő hatalmas és cikis elmaradásom.
 
9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl.

Mostanában Atwoodtól A szolgálólány meséje az. 
 
10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni.

Mindet. :) Bár most jelenleg éppen a kettes kérdésre adott válaszomban említett "finnyás hangulat" van nálam terítéken, és csak ténfergek a könyvespolcaim előtt nagy sóhajtások közepette. Ahogy Anne Shirley mondaná: én vagyok a tragédia élő szobra.
 

11. Könyvek száma a várólistádon.

A jelen állás szerint, ebben a percben éppen százkettő darab könyv vár elolvasásra - viszont, ez a szám nem tartalmazza a kívánságlistámat, ami még plusz huszonhárom könyvet jelent.

   

     

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!

"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

Átkozott boszorkák

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.

Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

Everything, Everything - Minden, minden

Szeretném azt képzelni, hogy ez az első romantikus YA regényem, amit valaha olvastam. És akkor talán fel se tűntek volna az olykor kissé klisés fordulatok vagy nem suhantak volna át az agyamon néha a hasonlítgatások. De így is hajlandó vagyok vállalni azt, hogy szerettem - mit szerettem! Imádtam! - ezt a történetet az apró hibáival és kihagyott lehetőségeivel együtt. 

Mert oké, én ezt elismerem, hogy tényleg nem hibátlan. Mégis nagyon elnéző vagyok ezzel a könyvvel, mert az elbeszélői stílusával totálisan levett a lábamról. Szerettem a megoldásait: a rajzokat, az e-maileket, a kutatási naplókat és a Maddy által olvasott könyvek tanulságait, amik mindig nagyon ütősekre sikeredtek, akárcsak a szótárrészletek. E két utóbbi pont volt ugyan mindig a legrövidebb, ugyanakkor mégis nagyot szóltak nekem, bennem, hiszen ezek mindig valamilyen módon reflektáltak az életére vagy éppen a lelkében zajló dolgokra. Nicola Yoon regénye megadta nekem mindazt, amit anno a Csillagainkban a hibától vártam, de nem kaptam meg. Ott valahogy elcsúszott minden: annyira mélyen szántó akart lenni, hogy végül csak az üresség kongott a lapok között. Az Everything, Everything viszont egy nagyon is szerethető történet, ami nagyon jól operál a hasonlatokkal, és képes arra, hogy az elcsépelt klisés mondatokat új formába öltse.

For the first time in a long time, I want more than I have.

Ezen kívül Maddyt is határozottan kedveltem. Szerettem a jókedvét és a humorát, és hogy igyekezett úgy elfogadni az életét, ahogy van. Pedig ez egyáltalán nem lehetett könnyű, tekintve hogy súlyos immunhiányos állapota miatt nem hagyhatta el soha az otthonát, mert bármi a halálát okozhatta. Ám Maddy amellett, hogy próbált együtt élni ezzel a keresztjével, azért mégsem süllyedt teljes apátiába. Folyton ott munkált benne a világ megismerése iránti vágy akár olyan egyszerű dolgok képében, hogy  milyen érzés lehet, mikor a szél belesimul az ember hajába vagy mondjuk érezni a tenger illatát. Néha kicsit megszakadt érte a szívem. Nicola Yoon főhősnője tényleg egy nagyon-nagyon szerethető karakter, olyan akivel a való életben is szívesen megismerkednék - ahogy a könyveket, az embereket, a világot látja az nagyon különleges, és szívesen olvastam a gondolatait ezekről.
Olly a szomszéd srác már jóval melankolikusabb karakter Maddynél. A családon belüli erőszak már csak ilyen, ezt hozza ki az emberből. Olly apja ugyanis munkája elvesztése után az alkoholizmus rögös útjára lépett, és az agresszió olykor hevesen tör elő belőle, és Olly édesanyja ennek a leggyakoribb áldozata. Nehéz téma ez amúgy, és az írónő nem is mert ebbe túlságosan belenyúlni - ezért én most nem is hibáztatom igazán, lehet nagyon eltolta volna a hangsúlyokat a regényben. Mindenesetre így is olykor felbukkan ennek a helyzetnek a hihetetlen súlyossága, és főleg mikor kicsit jobban kibontásra kerül, mikor Olly végre hajlandó lesz beszélni erről Maddy-nek, akkor picit benn akad a lélegzet. Viszont ezt leszámítva azt kell mondanom sajnos, hogy Olly-ban nincs semmi különleges, ami megkülönböztetné őt a YA regények kissé sematikus hősszerelmesei közül. Ezt például picit fájlaltam.

Az írónő az egyik interjújában elmondta, hogy regényét valójában saját lánya és a vele való kapcsolata ihlette. Elmondása szerint nagyon féltette kislányát, talán túlságosan is - és innen jött az ötlet a regényéhez, amely egy olyan lányról szól, aki egész életére arra van kárhoztatva, hogy otthon töltse az életét steril körülmények között. S ha alaposabb megnézem a regényt és lehámozom róla a romantikus mázat, akkor tényleg azt látom, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szülő-gyermek kapcsolat problematikájába: szinte minden szereplőnél megjelennek az ebből a kapcsolatból adódó szorongások, félelmek. Vagy éppen a hibás szülői magatartások: túlzott féltés, elkényeztetés, agresszió, elhanyagolás vagy a rávetítés és az el nem fogadás. Hogy milyen az, amikor ezt a nagyon fontos kapcsolatot belülről mérgezi valami. Nicola Yoon zseniálisan megragadta ezt a dolgot: nem túl didaktikusan vagy túlmagyarázón - és azt hiszem, bizonyos szinten megoldásokat, lehetséges kiutakat is kínált hozzájuk. Ez szerintem fontos.
Ahogy maga a könyv is.


Nicola Yoon: Everything, Everything
Corgi Books
306 oldal

Vörös lázadás

A Vörös lázadás egy nagyon erős kezdőkötet, csak túl kell esni az első húsz oldalon, ami nem szól másról, mint hogy a főhős, Darrow mennyire izzad a hőszkafanderben. De miután a 21. oldalon végre letusol, utána tényleg teret kaphat ennek a világnak a zseniálissága és összetettsége. Meg olykor hátralapozhatunk az utolsó oldalra, hogy rácsodálkozhassunk minden egyes alkalommal, hogy Pierce Brown mennyire piszkosul jóképű.

"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. Én vagyok a pöröly, ami leveri majd a láncokat."

Darrow születése óta lent él a Mars alagútrendszerében, ahol bányászként dolgozik. Sosem látta még az égboltot. Ám Darrow nemcsak bányász, hanem Vörös is - vagyis a társadalom legalacsonyabb rétegének a tagja. A Vörösökkel elhitetik az Aranyak, hogy sok-sok éve tartó munkájuk egyszer csak megtérül, és valamikor végre lakhatóvá varázsolják a bolygót. Addig is bányásznak, és életveszélyes körülmények között dolgoznak, miközben igencsak szűkös betevőjüket próbálják beosztani. Ám egy nap Darrow is rájön az igazságra: az Aranyak végig hazudtak. A Mars már egy nagyon is lakható bolygó, ahol a társadalom felsőbb rétegei nem is akármilyen életet élnek, miközben ők lent gürcölnek embertelen körülmények között a megélhetésért. Bár Darrow ennek tudatában továbbra is tenné a dolgát, de felesége Eo nem tud belenyugodni a tudatba. Eo elsuttogott vágyai végül Darrow vágyaivá válnak, mikor a lányt egy betiltott dal éneklése miatt felakasztják az Aranyak. Darrow bosszút esküszik, és nem érdekli, hogy meddig kell ezért elmennie. Neki már nincs vesztenivalója. 

A Vörös lázadásról az első benyomásom az volt, hogy talán ezt már olvastam valahol: benne van egy pici Vének háborúja, egy csipetnyi Végjáték némi Éhezők Viadalával hígítva. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy totálisan koppincs lenne az egész mert egyáltalán nem az, csak voltak momentumok, amelyek egy picit a fentebb említett könyvekre emlékeztettek. Emellett azért bőven voltak benne új dolgok és sajátos megoldások. 

Nagyon szerettem benne, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a politika működésére. Tetszett, hogy nem akar szépíteni vagy az optimista jövőkép jegyében elmaszatolni bizonyos dolgokat. Mert Pierce Brown világában nincsen semmi optimizmus. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy miképp hitetik el bármelyik társadalmi réteggel saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét, miközben észrevétlenül tartják őket elnyomás alatt. Legyen szó akár a Vörösökről, akik kvázi rabszolgasorba vannak taszítva a Mars felszíne alatti alagutak mélyén, és hosszú évtizedek óta csak a reményt kapják, hogy egyszer minden jobb lesz. Ha Arany vagy, annak is ára van. Aranyként meg kell feleljél bizonyos elvárásoknak születésedtől kezdve. Ha nem, akkor meghalsz. Erről gondoskodik az iskola. Ha sikerül életben maradnod, akkor meg kell tanulnod lavírozni a politikai élet útvesztőjében, különben... nos, igen akkor is meghalsz. 

Pierce Brown igazából végig azt sugallja, hogy a társadalmat úgy tudod leginkább az irányításod alatt tartani, ha mindenkivel sikerül elhitetned, hogy nyerhet, hogy előrébb juthat, hogy jobb lehet a helyzete. És hogy mindez csak rajtuk múlik. Pedig ez valójában hazugság, mert minden előre eldöntött. De a hitet meg kell hagyni, mert anélkül mit sem ér az egész. S persze ne feledkezzünk meg az ellenségképről sem, ami szintén nélkülözhetetlen egy társadalomban. Ellenség nélkül még a végén a tényleges vezető kerülne veszélybe. Az ellenség társadalmi szempontból szükséges és jó dolog: segít levezetni a dühöt, és lefoglalja az embereket a gyűlölködés - ahogy Umberto Eco írja az Ellenséget alkotni című esszékötetében: "Önmaga ​jobb definiálásához, úgymond, minden társadalomnak és minden egyénnek szüksége van ellenségre, akitől különbözhet. Erről tettek bizonyságot a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek, amikor – tűrhetetlen faji érveléssel – rettentő ellenséget találtak ki maguknak. És ugyanezt bizonyítják ma is mindazok a társadalmak, amelyek úgy keresnek valamiféle, ellentmondást nem tűrő közmegegyezést, hogy például a bevándorlók „másságában” lelnek ellenségre." És ezt a gondolatmenetet Pierce Brown remekül megfogta és adaptálta ebben a regényében. 

Ám nem csak a történet mögött meghúzódó ideológiát kedveltem, hanem főhősünk kitartását és eltökéltségét is. Az író Darrow kezébe a bosszú mindent elsöprő és soha nem nyugható erejét adta. Egy olyan hihető motivációt, hogy nem kérdőjelezzük meg soha, miért is csinálja. Darrow elveszített mindent, ami fontos neki, így úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Csak a bosszú élteti, és bármire képes azért, hogy elérje, amit akar. Ahogy Darrow is mondta: ő lesz a szikra, ami lángra lobbantja a világot. És ezt mi is érezzük már attól a ponttól kezdve, hogy az Aranyak elveszik tőle a feleségét, Eo-t. 

A Vörös lázadás egy nagyon okos, nagyon erős kezdőkötet. Ugyan a sokszor kissé nyers és realisztikus leírásai nélkül örömmel meglettem volna, de így is körömrágósan izgalmas volt. A megfilmesítése állítólag tervben van, a forgatókönyv már kész - mondjuk, vannak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetne ezt vászonra vinni. Mindenesetre a következő részekre is vevő vagyok, és ha esetleg a film is megjelenik egyszer csak, nem fogok nemet mondani egy mozira sem. 

Pierce Brown: Vörös lázadás   

Red Rising

Fordította: Török Krisztina

Agave Könyvek

424 oldal

The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1

* Ezennel szeretettel meghívjuk Önt a Sinclair áruház nagyszabású megnyitójára!

Lépjen be a bonbonok, kalapok és parfümök világába, ahol minden sarokban egy-egy rejtély leselkedik! 

Ámuldozzon a felbecsülhetetlen értékű mechanikus papagáj vakmerő ellopásán!

Reszkessen a félelemtől, ahogy London leggaládabb bűnözői megvalósítják ördögi tervüket!

Álmélkodjon miközben bátor hősnőink, Miss Sophie Taylor és Miss Lilian Rose, kódokat fejtenek, cukormázas süteményeket falnak és megfogadják, hogy igazságot szolgáltatnak....

Egy pompás kaland vár Önre!*

Vannak azok a beszerzések, amiket hosszas átgondolások előznek meg, és vannak azok is, amiket csak elénk sodor a véletlen. Katherine Woodfine regénye ez utóbbiak közé tartozik nálam. Hiszen ha nem bolyongok a Goodreadsen, ha nem akad meg a szemem a gyönyörű borítón majd aztán a fülszövegen, akkor lehet, hogy elébem se kerül sose. Amiért persze igazán kár lett volna.

A Clockwork Sparrow egy igazán szórakoztató, aranyos könyv, ami nem szűkölködik kalapokban és rejtélyekben sem. A XX. század elején járunk, és történetünk nagy része a londoni Sinclair áruházban játszódik, amely éppen megnyitja a kapuit a nagyközönség előtt, hogy süteményeket, divatot, finom kelméket, ragyogó ékszekereket és más csillogást adhasson el vevőinek. A bátor hősnőink, Sophie és Lil pedig fiatal bolti eladók itt a Sinclair's-ben, akik egy furmányos rablás kellős közepén találják magukat, ami beárnyékolja az áruház megnyitójának hírét. Mivel Sophie egy véletlen folytán gyanúba keveredik ebben a botrányban, elhatározza, hogy saját szakállára nyomoz. 

Woodfine regényének legnagyobb erőssége szerintem a környezet, amelyben játszódik. A Sinclair áruház csillogása szinte pillanatok alatt elbűvölt, és imádtam olvasni erről a különös világról, erről a régimódian elegáns helyről, ami olyan akár egy porcukros álomvilág. És persze a korabeli London leírásait is élvezettel olvastam. Bár ifjúsági regény, de mégis érződik a mögötte levő alapos kutatómunka, hogy minél élethűbb, minél hihetőbb legyen a Clockwork Sparrow világa. Az írónő írt is erről a blogján, hogy mennyire fontos volt számára, hogy átélhetően megjelenítse ezt a világot. Rengeteget sétált Londonban emiatt, hogy elsősorban a saját benyomásaiból, élményeiből merítsen az ihletet. Különösképp nagy figyelmet fordított továbbá azokra az áruházakra (Fortnum & Mason, Harrods), amelyekből megalkotta a képzeletbeli Sinclair'st. 

Ezenkívül rengeteg térképet, fotográfiát nézegetett a korabeli Londonról, sőt még úti beszámolókat is olvasgatott az 1900-as évek elejéről, hogy minél inkább el tudja képzelni, át tudja adni ezt a kort. És ez szerintem maradéktalanul sikerült is. Nem erőlködik a leírásokkal, nincs benne semmi mesterkéltség - egyszerűen csak elragadó. 

Ahogyan főhőseink is. Sophie -t például egyenesen imádtam, ő volt az abszolút kedvencem. Amikor az első fejezetben találkozunk vele, épp egy omnibuszon zötykölődve tart új munkahelyére. Mint később megtudjuk, éppen egy igazán nehéz időszakon megy keresztül: édesapja elhunyt, és a gazdag környezetből kiszakadva kénytelen volt munkát keresni, hogy el tudja magát tartani. Ám Sophie nem panaszkodik. Nem csak másoknak, nekünk sem. Nem monologizál oldalakat ezen - pedig hát lehetne - , mert ő egy erős, okos hősnő, aki a történet végére igazán talpraesetté válik és nem féli a világot. Aki tudja ki ő és mit akar.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: bájos. És ezt csakis pozitív értelemben mondom. Szeretem az ilyen regényeket, amik látszólag nem veszik komolyan magukat, de a megírásukra mégis nagy figyelmet fordítottak. Nem is beszélve az illusztrációkról, amik meseszépségesek! Ezt már a borítót meglátva is le lehet szűrni, illetve a könyv belsejében található rajzok is rengeteget dobnak a könyv megjelenésén. Ez a tehetséges illusztrátor egyébként Júlia Sardà, aki olyan klasszikus mesékhez készített még rajzokat, mint a Mary Poppins vagy az Óz, a nagy varázsló. 

Egy szó, mint száz: örülök, hogy ez a kívül, belül csodálatos kötet végül a virtuális kosaramban landolt. Természetesen, a sorozatot mindenképp folytatni fogom, mert szeretnék még a Sinclair's-ben kalandozni, és azt is tudni szeretném, hogy mi lesz Sophiék további sorsa. 

Katherine Woodfine pedig egy nagyon szimpatikus írónő, aki igazán a szívén viseli az ifjúsági irodalom népszerűsítését - nem a saját könyveit értve ez alatt. Könyvajánlókat írogat, egy gyerekirodalommal foglalkozó podcastot vezet, és a YouTube csatornáján is szokott ifjúsági könyveket bemutatni. Ha lesz energiám, lehet hogy jobban bemutatom őt, mert nagyon izgalmas dolgokat csinál. 

Miss Woodfine, végtelenül örültem!

Katherine Woodfine: The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1

Illusztrációk: Júlia Sardá

Egmont

312 oldal

#július

A júliust a kalapok és a bonbonok bűvöletében töltöttem, miközben együtt nyomoztam főhőseinkkel egy galád tolvaj után. De hallgattam gondolatokat az élet szeretetéről is, illetve az attól való búcsúzásról is. Próbáltam elröppenő emlékek után kapadozni egy egyre zsugorodó térben, ahol jácintok nőnek a padok alatt. És újra visszatértem pár nap erejéig a gimi falai közé, ami pont ugyanolyan borzalmas volt, mint ahogy emlékeztem.

*Amúgy pedig Bóóódog szülinapot, Herri!*

Egyébként nagyon vicces, hogy szinte mindig konstans három szerzett könyv a havi mérlegem, bármit is csinálok. Ha esetleg egy hónap mégis kimarad, akkor a következő hónapban veszek hatot. Most viszont az történt, hogy nem vettem egy könyvet se. Tényleg. 

Egyet se.

Viszont, volt egy szüli(hó)napom meg részt vettem egy nyereményjátékban is. Így lett három beszerzett könyvem júliusban. 

Neil deGrasse Tyson: Ha felfal egy feketelyuk - ezt a könyvet Mamámtól kaptam. Imádom a csillagászattal, asztrofizikával foglalkozó írásokat, még ha csekély értelmi képességeimnek köszönhetően nagy részüket fel sem fogom. De én mindezek ellenére hűségesen olvasgatok ilyen írásokat meg járok előadásokra, hátha rám ragad valami. Neil daGrasse Tyson könyvét egyik barátom ajánlotta amúgy. 

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - jaj, hát ugye nem gondoltátok, hogy ilyen ünnepi kiadás nélkül maradok? Mert én nem. És szerencsémre húgcskám se, aki meglepett vele. Természetesen, a Hollóhátas változatot kaptam, mi mást. Csodálatosan gyönyörű kiadvány, tele mindenféle plusz infóval az adott házról. Imádom!

J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve - ezt a csodaszépséges díszkiadást az Animus Kiadó játékán nyertem. Mindenki aláírta a kiadóból, köztük a fordító - Tóth Tamás Boldizsár - is. Ha ezt el tudnám mesélni a tizenhárom éves kori énemnek, valószínűleg sikongatna örömében. Én csak szentimentális felnőtt módjára sírva fakadtam a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy nyertem, és aztán hosszú perceken keresztül nem tudtam abbahagyni. Majd akkor is, amikor a borítékból kivettem a kötetet. 

Ebben a hónapban öt könyvet olvastam el, és mindet eléggé szerettem. Elolvastam a Nyitott Akadémia keretén belül megjelent A lélek dolgait, amiben válogatott írásokat olvashatunk Almási Kittitől, Bagdy Emőkétől, Ranschburgtól, Poppertől és még sokan másoktól. Hasznos kis írások amúgy, szerettem olvasni - annak ellenére hogy majd három hónapig hevert az éjjeliszekrényemen a könyv. 

Elolvastam még Julie Buxbaumtól a Három dolgot mondjot, amit egyébként egy kis laza gimis történetnek gondoltam - és hát valahol amúgy az is, de emellett nekem tetszett még a regényben megjelenő kicsit komolyabb tónus is. Sorra került még az előző hónapban zsákmányolt Backman kötet is, a Hazavezető út minden reggel egyre hosszabb is. Ezzel a kis rövidke írásával is sikerült végigzongoráznia a lelkemen, viszont a történetnek kicsit ülepednie kellett, hogy megszeressem. Illetve befejeztem még egy múlt hónapban zsákmányolt könyvet, Katherine Woodfine regénye személyében. The Clockwork Sparrow egy nagyon aranyos, imádnivaló krimi. Csak még írni nem sikerült róla, de majd pár nap múlva részleteiben is áradozom róla egy sort. És utolsóként pedig elolvastam Jojo Moyestől a Mielőtt megismerteleket, amitől nagyon sokáig ódzkodtam, de végül rájöttem, hogy totál felesleges volt. Nagyon szerethető regény, amit jó volt olvasás után kibeszélni a húgommal egy csésze jegeskávé mellett.

Ezen kívül kifosztottam egy könyvtárat is a nagy nyári bezárása előtt. Azt hiszem, elég csak annyit mondanom, hogy két táskával vittem oda a férjemnek a könyveket, hogy inkább autóval vigye haza őket. A láthatóan lesokkolt állapotára tekintettel, gyorsan megnyugtattam, hogy csak könyvtári könyvekről van szó - s mihelyst ezt kimondtam, egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt hallatott. Amúgy fogalmam sincs, miért vittem ki ennyit, totál pánikba ejtett most ez a bezárás. Eluralkodott rajtam a hörcsögtermészet. 

A többiek zárásai:

Theodora, Nita, PuPilla, Nikkincs , Amadea

Mielőtt megismertelek

A Mielőtt megismertelek az a könyv volt, amiből szinte folyton túl kevés volt a boltunkban, és az a kevés is napok alatt elfogyott. Komoly előjegyzési lista alakult ki rá, és minden második ember, aki bejött hozzánk, tutira ezt a könyvet kereste. Be kell vallanom azonban, hogy ez a nagy kereslet se indította be bennem a kíváncsiságot a könyv irányába, szóval egyáltalán nem volt rajta a várólistámon.

A félfüllel hallott információim alapján egy keményvonalas romantikus történetet képzeltem, és tejóég mekkorát tévedtem. Vagy legalábbis az én olvasatomban Ha húgom nem áradozik róla nekem és nem ajánlja, akkor valószínűleg megmaradtam volna ebben a hitemben. 

"A mi családunkban semmi olyasmi nem történhet, amit ne lehetne megoldani egy csésze teával. Állítólag."

Louisa Clark viszonylag elégedett az életével: egy folyton nyüzsgő kávézóban dolgozik, és bár nem veti fel a pénz, de ettől függetlenül szereti ezt a helyet és a vendégek mögött megbúvó történeteket. Még mindig együtt él szüleivel, nagyapjával és húgával, Treenával, aki valaha a család reménysége volt, ám teherbe esett és ez keresztülhúzta a tanulmányaira vonatkozó számításait. A ház kicsit ugyan zsúfolt és zajos, de mégis árasztja magából az otthon melegét, ahova jó Louisának visszatérni a fárasztó munkanap után. Emellett van egy barátja is, akivel már lassan hét éve együtt vannak - szóval mint mondtam, viszonylag elégedett az életével. 

Ám a főnöke egy nap váratlanul bejelenti, hogy holnaptól bezárja a kávézót, mert vissza kell mennie Ausztráliába. Louisa egyik napról a másikra elveszíti állását, és kénytelen szembenézni vele, hogy az álláskeresés szakképzettség nélkül nem egyszerű dolog. Végül sok sikertelen próbanap és egy csirkefeldolgozó üzemben eltöltött borzalmas idő után, egy hirdetés érkezik a munkaügyre, ahol egy kvadriplégiás beteg mellé keresnének gondozót. Louisa eléggé ódzkodik ettől a dologtól, mert elmondása szerint nem képes a beteg emberekkel bánni, még a saját nagyapját se tudja ápolni.  Ám mivel a munkaügyis kvázi rákényszeríti, hogy elmenjen az interjúra, Louisa kénytelen belemenni. Legnagyobb meglepetésére egy igazán előkelő házba érkezik, ahol mesés fizetést és egy kvázi társalkodónői munkát ajánlanak neki Will Traynor mellé, aki egy végzetes baleset következtében teljesen lebénult, és azóta gyűlöli az életét. 

Persze, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem romantikus történetről beszélünk, mert az nem lenne igaz. A Mielőtt megismertelek című regény alapvetően egy modern Szépség és a Szörnyeteg átirat. Ám a hangsúly nem a romantika részén van, hanem sokkal inkább az énkeresésen. Louisa sokak szerint többre hivatott, mint ami most, ám ő képtelen megfogalmazni céljait magának, és ahelyett hogy a saját boldogulását tartaná szem előtt, inkább másoknak teszi folyton a szívességeket.
Will úgy látja, Lousia mellett elrohan az élet, és a végtelen sok lehetőségét nem hajlandó észrevenni, inkább kényelemből beskatulyázza magát ebbe a kisvárosi, középszerű életébe, amit valójában még csak nem is élvez. Mert ő is többre vágyna - bár ezt sose merte bevallani magának. Louisának egy olyan ember mutatja meg végül az élet sokszínűségét, aki - saját elképzelése szerint - már csak a fekete és fehér árnyalatát tudja megélni betegsége miatt.

Will helyzetéről nem könnyű beszélni... Fájdalmasan nehéz lehet egy olyan férfinak (vagy egyáltalán bárkinek) másoktól ilyen szinten függeni, aki korábban két kanállal habzsolta az életet. Akinek megvolt a csodaszép, csillogó élete, és most képtelen mozdítani a végtagjait. És úgy kell már élnie, hogy tudja, az állapota nem hogy nem lesz jobb, hanem a fertőzések, betegségek miatt egyre és egyre nehezebb lesz. És persze nem arról van szó, hogy ez az éles kontraszt adná meg a balesetének a tragédiáját, hiszen ez már önmagában is szörnyű, nem kell ehhez csillogó élet... Egyszerűen szar helyzet ez, nincs rá jobb szó. Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy a bénulástól miatti újrakezdéshez is mekkora akaraterő kell, hogy tényleg akard és ne add fel az egészet. De ott van egy kis remény az önállóságra, van rá esély, hogy gondoskodhass egyszer önmagadról, még ha nem is olyan formában, mint régen. De ott, ahol erre még csak remény sincs... Nem tudom, hogy én mit választanék. Nem tudom, hogy én ezt el tudnám-e valaha is fogadni.

Szerettem a könyv humorát, és a mondanivalóját is. Szerettem Louisa Clark fura ruháit, és Will Trainor életszeretetét. Mert ő igenis szerette az életet, talán túlságosan is.
Egyszerűen csak szerettem.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Me Before You
Fordította: Lányi Judit
Cartaphilus Kiadó
484 oldal

Könyvesbolti morzsák

- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! - delikvens közelebb jön, annyira, hogy szinte bemászik az intim szférámba. Szolidan hátrébb lépek.
- Tudok segíteni valamiben?
- Igen.
*kábé tíz, végtelen hosszú másodpercig várok a folytatásra*
- És miben tudok segíteni? - töröm meg végül a csendet.
- Vásárolni szeretnék.

... erre már nem tudtam mit mondani.

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébredt ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:
- Ne félj!

Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 

Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal