A blogolás tíz éve alatt számtalan kalandot megéltem, amelyet az elolvasott könyveimnek köszönhetek. Voltam fejvadász, nyomozó, varázsló, árnyvadász, sárkánylovas vagy egy tisztességes évi jövedelemmel rendelkező úriember után vágyakozó kisasszony. Az olvasmányaim elrepítettek Nápolyba, Londonba, Afrikába, Tündérföldre vagy éppen Westerosba. Voltam ármánykodó, magabiztos, elveszett vagy mondjuk bátor is - néha ez mind egyszerre, néha meg nem. 

És még persze, annyi minden...! 

Számtalan életet megéltem már, és még fogok is - és nagyon remélem, hogy a blogom a jövöben is ugyanúgy fogja őrizni a lenyomatait ezeknek a képzeletbeli kiruccanásaimnak. Ám szerettem volna, ha ennél a tíz évnél egy kicsit megállnék, és visszatekintenék a hátrahagyott, ám azóta is dédelgetett kalandjaimra. Mert a sok megélt élet között vannak bizony olyanok, amelyek világítótoronyként állnak a kupacban. Amik meghatároztak, amik hozzámadtak valamit. Persze, a most közreadott listánál jóval több könyv van, amit rajongásig szerettem és szívesen emlékszek vissza rá, de úgy döntöttem, hogy szemöldök-összehúzósan szigorú leszek most, és csupán tíz könyvet fogok most felsorolni - minden évből egyet-egyet -, ami az olvasása közben beszippantott a világába, és utána napokig nem eresztett. Amelyek akkor is ott motoszkáltak bennem, amikor már rég elolvastam az utolsó sorokat is. 

Nehéz döntés volt, különösen azokból az évekből választani, amikor száz fölötti volt az éves olvasásom - vagy azokból az évekből, amikor már teljesen tudatosan kezdtem nyúlni a könyvekhez. Oké, nem ragozom: mindegyik évből piszok nehéz volt a választás. Számos álmatlanul forgolódó éjszaka után, nagyon komoly, ceruzavég-rágcsálós átgondolással a hátam mögött, de végül megszületett a lista.  

Szóval, íme tíz év könyves blogolásom tíz kiemelkedő olvasmánya! 

Mindegyiket szívből tudom ajánlani. Bárkinek. Mindenkinek. 

Neked, kedves Olvasóm!

2009

Gregory Maguire: A boszorkány

Blogolásom első évéről elmondható, hogy akkor kezdett el számomra kinyílni a szórakoztató irodalom, illetve a kortárs irodalom világa. Gregory Maguire regénye számomra nagyon újszerű volt, hiszen - emlékeim szerint - korábban sose olvastam semmiféle retellinget, ez volt az első találkozásom ezzel a műfajjal. A boszorkány L. Frank Baum híressé vált gyerekregénye, az Oz, a nagy varázsló történetét meséli újra a Gonosz Nyugati Boszorkány szemszögéből. Egy nagyon komplex történetről van szó, ami sok fontos témát érint ( úgy mint a kirekesztés vagy éppen a zsarnokság, a hatalom), és sok elgondolkodni valót hagy maga után. Ha Orwell disztópiáit kedveled és szereted, ha egy klasszikus történet egy újfajta szemszögből kerül bemutatásra, akkor bátran ajánlom ezt a könyvet. Anno az orosházi könyvtár "Veszíts el egy könyvet!" játéka kapcsán én ezt a könyvet ajánlottam fel elvesztésre - remélem, akik a játéknak köszönhetően hozzájutottak ehhez az Oz birodalmába vezető hátsóajtóhoz, végül elégedetten csukták be maguk mögött.

2010

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset

Képzeljünk el, egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtódon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)

Fforde univerzuma egyszerűen zseniálisan szórakoztató, Thursday Next pedig azóta is a valaha volt legkedvesebb irodalmi mesterdetektívem. Ez az elképesztő irodalmi agymenés minden könyvmoly kedvenc olvasmányává válhat.

2011

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Ekkor már túlvoltam a Vörös Pöttyös YA regények tömkelegén - már persze viszonylagosan értve itt a tömkeleget - és ebben az évben egyáltalán nem vágytam hasonló jellegű olvasmányokra. Suzanne Collins trilógiáját nagyon sokáig kerülgettem emiatt, mert bár rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, mégis YA mivolta visszatartott. Aztán végül csak elolvastam. 

Együltő helyemben. Semmi más nem érdekelt abban a két napban, amíg a részeket olvastam, csak az, hogy mi lesz Katnissal és Peetával. Annyira addiktív volt, annyira mást adott, mint az eddigi YA olvasmányaim. Berántott magába ez a küzdelmekkel és kegyetlenségekkel teli világ, ahol a hepiend egyáltalán nem volt garantálva. 

Idén fog megjelenni egy felújított kiadás az Agave jóvoltából, tervbe is vettem az újraolvasását. Kíváncsi vagyok, hogy vajon még mindig adná-e azt a fotelbe szegezős érzést. Mindenesetre így vagy úgy, de szerintem nagyon fontos könyv ebben a műfajban.

2012

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele. Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

2013

Charles Dickens: Szép remények

Egy sok-sok éve magam előtt tologatott elmaradás volt, ami végül hihetetlenül kellemes csalódást okozott. Dickens nagyregényeitől valamiért mindig is féltem, hogy unalmas, poros és száraz a prózája - azok a fránya előítéletek! Ám itt jöttem rá, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Dickens igenis nagyon vicces, a karakterei érdekesek és gyönyörűen építi fel a történeteit. Mrs. Havisham alakja még a mai napig sokszor eszembe jut, valahogy nem enged ez az időbe belefagyott nőalak.
A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett. Nagyon érdekes fejlődéstörténet, amivel érdemes megismerkedni. 

2014

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok

A könyv, ami abban az évben végigsöpört a blogokon, és kapott hideget-meleget. Néha egészen szélsőséges reakciókat váltott ki a könyv az olvasóiból, ám én még ezzel együtt is azt mondom, hogy érdemes az elolvasásra. Pont ezért, mert elgondolkodtat, mert nem hagy maga után üres lapot. Caitlin Moran ebben - a magyarul elég szerencsétlen címet kapott - könyvében arról beszél, hogy milyen számára nőnek lenni, milyen utat járt be, amíg rátalált a saját nőiségére. Sok témát érint ebben a memoárjában, amiket nagyon erős - és vállaltan - szubjektív szűrőn keresztül ad elő számunkra. Morannel nem kell egyetérteni ezekben a kérdésekben, a legkevésbé sem. Viszont szerintem ezzel, hogy valakinek elolvassuk a saját nőiségének a történetét, akaratlanul is megfogalmazzuk a magunkét is ( "ez velem is pont így volt/van" vagy éppen "nálam ez teljesen máshogy volt..." )  - és szerintem ez a legfontosabb hozadéka ennek a könyvnek. Nem feltétlen Moran gondolatmenete, hanem az, amit eredményez bennünk. Mert igenis fontos, hogy nőként (de akár férfiként is)  valamennyire tudatosítsuk magunkban személyiségünknek ezt a szeletét, ami a nemiségünkkel kapcsolatos. Mert sok mindent megérthetünk ezáltal önmagunkkal kapcsolatban.

2015

Jane Austen: Értelem és érzelem

Ó, Willoughby, te óriási tuskó! - kezdhetném akár így is a könyv bemutatását, hiszen Willoughby miatt rengetegszer dühöngtem a regény olvasása során. Persze, a legellenszenvesebb férfikarakter mellett Austen megalkotta Eleanor Dashwoodot, akit legalább annyira a szívembe zártam, mint Elizabeth Bennett kisasszonyt. Az Értelem és érzelem egy fantasztikus Austen-regény, ami azóta is komoly versenytársa nálam a Büszkeség és balítéletnek. Okos, ironikus és csipkelődő, mindemellett emlékezetes női karaktereket szerepeltet. Minden benne van, amiért egy Austen-regény jó lehet. Annyi mindent lehet rajta boncolgatni, a háttérben megbúvó nagy emberi tragédiákon keresztül a karakterábrázolás aprólékosságáig. 

Ha éppen egy jó Earl Greyt iszogatsz, ne hagyd ki a kezedből ezt az Austen regényt (se)!

2016

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Az év, amikor Backman jött, látott és győzött nálam. Ove története egyszerre szórakoztató és szívbe markoló. Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet. Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút. És bár soha nem hittem volna, most mégis azt írom, hogy ennek a könyvnek köszönhetően zártam a szívembe egy folyton morgolódós, kínosan szabálykövető vénembert. 

Ove történetével szerintem mindenkinek meg kell ismerkednie, mert még a legkérgesebb szívet is megszelídíti.

2017

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni. 

Ferrante prózája első pillantásra egyszerű, ám valahogy mégis ritmusos és zubog, akár egy soha nem nyugvó folyó. Ha egyszer az ember rálép az első sorokra, onnantól kezdve nincs megállás egészen az utolsó oldalig. Szeretem, hogy olyan sok komoly témát felölel ez a könyv, miközben mégse érezzük az olvasását súlyosnak. Ferrante Nápolya sokáig nem engedi olvasóját utána. A telep, Lila, a tenger, Elena... - valahogy beköltöznek az ember agyának hátsó traktusába.

2018

Christelle Dabos: A tél jegyesei

Abban az évben sok komoly olvasmányom is volt, akárcsak az Alias Grace vagy A szolgálólány meséje. Mégis Dabos sorozata az, amit ki kell emelnem mindközül, hiszen nagyon régóta nem ragadott úgy magával világ, mint akkor, amikor ezt olvastam.  Szavak nincsenek rá, mennyire imádom ezt a skandináv steampunkos hátteret, ahogyan a komor és szűkszavú főkincstárnokot, Thornt is. Szeretem az összetettségét, ahogy azt is, ahogy a sztorit csűri-csavarja. Egy igazán igényes, izgalmas és kalandos történet ez, amit nem szabad kihagyni, ha olvasóként vonzanak az idegen világok.

Pénelopeia

Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

10 + 10 random könyves tény rólam | Avagy hurrá, jubilálunk!

1. Első fiktív szerelmem Anyegin volt.

2. A cicám, Mignon imád a nyitott könyveimre feküdni. Naná, hiszen macska. Amikor olvasok, odasündörög hozzám, majd a bolyhos kis testét elnyújtja az éppen olvasott könyvemen, és nem lehet ilyenkor arrébb tenni, mert sértődés lesz vagy a könyvem issza meg a levét. Ha épp egy nagyon izgalmas résznél tartok, és nem tudom kivárni, míg Mignon őnagyasága arrébb helyezi székhelyét (ami akár egy órát is igénybe vehet), akkor fogom magam és kinyitok magam mellett egy másik könyvet, és kedvesen odainvitálom őt. Ez általában sikerülni szokott, és így ő is boldog meg én is. 

3. Nem tudok félbehagyni fejezetet. Soha. SOHA. maximum akkor, ha a fáradtság miatt elalszom, ez az utóbbi időben viszont elég sokszor előfordul :D 

4. Ellenben könyvet már bármikor. Ha nagyon nem tetszik, ha az idegeimre megy, egyszerűen nem olvasom végig. De akkor sem, ha csak azt érzem, hogy nem fog meg. A 100. oldal környéke az a kritikus pont, ahol általában eldől nálam a könyv sorsa. De a fejezetet akkor is végigolvasom :D

5. Mindig szeretnék olvasás közben kiírkálni szép vagy megkapó vagy vicces idézeteket, de mindig elfelejtem. 

6. A saját könyveimet néha szoktam szamárfülezni, ha épp nem találom hirtelen a könyvjelzőmet. Amiből mellesleg minden szobában van legalább kettő, de ez elég gyakran előfordul, hogy nem találom. Mert nyilván, amikor kellenének, sosincsenek a helyükön.

7. És ebből következik, hogy a saját könyveimre amúgy nem vigyázok. Mármint nyilván nem öntöm le kólával direkt, nem nyúlkálok hozzájuk csokis kézzel, nem húzogatok bennük alá és nem teszem a sínekre őket, hogy átszáguldjon rajtuk egy vonat. De ha a puhakötésesnek megtörik a gerince az olvasás miatt, vagy ne adj isten szamárfüleznem kell, esetleg a táskában cipeléstől kicsit meggyűrődik a sarka vagy a borítója, nem esek gyógyszeres kezelésre szoruló depresszióba. A könyv azért van, hogy olvassuk. És semmi baj nincs szerintem azzal, ha látszik rajta, hogy forgattuk. 

8. Nem szeretek kölcsönkönyvet olvasni. Mert máséra viszont vigyázok, már szinte betegesen. Az én szabályom e tekintetben, hogy pontosan olyan állapotba adjam vissza, ahogy kaptam. Ha egy karcolást veszek észre a borítón, tiszta kétségbeesett leszek, hogy most azt én csináltam vagy az már ott volt? Kész idegbaj, ha kölcsönkapok könyvet, szóval nem nagyon szoktam kérni. 

9.  Amikor könyvtárban válogatok, nézelődök, rendszeresen rendet rakok a polcokon közben, ha meglátom, hogy valami nincs a helyére rakva.

10. Idegen könyvesboltokban szoktam néha könyveket igazgatni, ha csálén állnak mondjuk vagy ilyesmi.

11. Az első önállóan elolvasott könyvem Gerald Durrelltől a Léghajóval a világ körül című regénye volt. Azóta szeretnék minél többet látni a világból.

12. Nem tudok enni olvasás közben. Nem azért, mert félek, hogy leeszem a könyvet, hanem mert az olvasás is és az evés is számomra teljes figyelmet élvező tevékenység.

13. Emlékszem, gyerekkoromban azzal töltöttem el az időm java részét, hogy memorizáltam magamban a könyvek gerincén levő infokat, és hogy melyik könyv hol található pontosan. Ha nem lehetett mesét nézni, és nem volt kedvem játszani, én ezzel foglaltam el magamat. Visszagondolva, kicsit fura gyerek voltam.

14. Ha valakinek az ajánlására vagy lelkendezésének a hatására figyelek fel egy könyvre, azt sose felejtem el. A képzeletemben ilyenkor a könyv és a személy összefonódik, és elválaszthatatlanok nekem innentől. Ha a könyvre gondolok, eszembe jut az illető is.

15. Nem tudok a szabadban olvasni, bármennyire idilli is. Ha utazok, akkor se. Olyankor a táj, a fények, az emberek kötnek le, nem tudok olyankor könyvbe temetkezni.

16. A családi legendárium szerint apukám az Iliászt olvasta fel nekem pár hetes koromban, és meglepő élvezettel hallgattam.

17. Egy könyvnek mindig lennie kell a táskámban. Elvégre bármikor adódhat olyan alkalom, hogy sokat kell várni valahol, és mondjuk a Fiatalúr pont bealszik. S bár ez még sose fordult elő, de biztosítéknak mindig ott van.

18. Volt már, hogy egy adaptáció hozta meg a kedvemet a könyvhöz, szóval én a filmfeldolgozásokat alapból nem tekintem ördögtől való dolognak.

19.Mindig ősszel olvasok a legtöbbet.

20.  Imádom az illusztrált köteteket, előfordul olyan is, hogy kifejezetten az illusztráció miatt veszek meg egy könyvet. (például ilyen volt a The Fox and the Star is)

#július

Ténymegállapítás: úgy tűnik, ezek a havi összegző posztok egyre inkább a hónap közepére csúsznak.

Pontosan az áprilisi havi beszámolóm óta nem írtam ilyet, de képzeljétek: új könyvek kerültek a polcaimra! Bár a szülihónapomhoz képest egészen visszafogott voltam így is könyvbeszerzés ügyileg, de a mostani évemet tekintve már ez is valami. Néha amúgy vannak fellángolásaim még mindig, hogy úúristen-de-felvásárolnám-a-könyvesboltot, de aztán rájövök, minek. A hirtelen ötlettől vezérelt beszerzések vagy jól sülnek el vagy nem. És most, hogy éppen nagy szelektálásban vagyok a kis magánkönyvtáramban, és már a nemtudomhanyadik kört teszem a babakocsi aljában összezsúfolt könyvekkel településünk kihelyezett ingyen könyvtáraiba, szóval így már kétszer is meggondolom, ha nem háromszor, hogy valóban szükségem van-e az ominózus könyvre, és vajon mekkora az esélye, hogy annyira tetszeni fog, hogy évek múltán is szeretném majd a polcomon tudni. 

Mindenesetre a születésnapomra kapott könyveimnek elég nagy esélyük van arra, hogy sok-sok éven keresztül még a birtokomban legyenek. 

Tony DiTerlizzi: The Search for WondLa - JustABookishSoul vlogjában figyeltem fel erre a trilógiára, annyira jól hangzott az alapötlet és olyan lelkesen beszélt róla, hogy mindjárt tudtam, nekem erre szükségem van. El is kezdtem már olvasni - valóban lenyűgöző ez a fantáziavilág - , viszont most az agyam kábé napi öt oldalnyi angol szöveget tud befogadni, úgyhogy most ezt kicsit félretettem, de a közeljövőben mindenképp folytatom.

Margaret Atwood: MadAdam-trilógia - Atwood minden frissen megjelent könyve instantkívánságlistás számomra, hiszen A szolgálólány meséjével és az Alias Grace-szel bebizonyította számomra, hogy mennyire intelligens és komoly prózát ír ő, és nehéz elképzelni olyan írását, amit ne szeretnék majd. A teljes trilógia beszerzése amúgy egy Tesco-s 30%os akciónak volt köszönhető, így egészen baráti áron hozhattam haza őket.

Robin Hobb: Bűvös hajó I-II. - egy kedves barátnőmtől kapott születésnapi ajándék. A sorozattal amúgy már régóta szemeztem, mert mindig olyan áradozva beszélt róla, plusz eléggé vágyom mostanában egy jó fantasy után. Ha megint rámtör a vágy, megismerkedem most már Robin Hobb világával, hiszen innentől kezdve nincs kifogás, miért ne. 

Bár könyvvásárlás terén sikerült produkálnom valamit, olvasásügyileg ez most nem igazán mondható el. Azt hiszem, beleestem a szokásos, szinte már évi rendszerességű Nyári Nagy Olvasásválságba, amitől a legizgalmasabb, legfantasztikusabb könyv is csak egy meeeeeeh... szintű reakciót képes belőlem kiváltani. Csodálkozom, hogy idén ez most csak július környékén ért el engem, általában már május végén mutatkozni szoktak a jelei, de idén meglepően sokáig elkerült. 

Ilyenkor nyáron valahogy sokkal jobban lekötnek a strandolások, kirándulások, nyaralások, családi összejövetelek és az egyéb szabadtéri programok. Amikor pedig kikapcsolódni vágyom, akkor pedig csak a sorozatnézés jöhet szóba. 

Hát ez van. 

Úgyhogy ezért is írom, picit elkeseredve, hogy júliusban egyetlen egy könyvet se tudok felmutatni, amit végig is olvastam volna. Belekezdeni jó párba belekezdtem, úgy mint Perrytől Az essexi kígyóba, P. D. Jamestől A halál jár Pemberley-benbe, a The Search for Wondla-ba, a Régimódi történetbe de az az igazság, hogy semmi se tudott most lekötni, és kábé az első este után mindet félbe is hagytam, egynél se sikerült kicsikarni magamból a folytatni akarom érzést. És aztán jött Madeline Miller Kirkéje - és nagyon úgy tűnik - bár nem akarom elkiabálni - , hogy ő megtörni látszik ezt a szerencsétlen sort. Úgyhogy remélhetőleg az augusztusi beszámolómban már több elolvasott könyvről tudok írni majd. Drukkoljatok!

Akik nem késtek meg a júliusi beszámolóikkal:
Nita
PuPilla
Theodora
Sister

Nóra

Hogy Henrik Ibsen mennyire volt tudatosan feminista avagy sem, nem igazán van róla fogalmam. De az tény, hogy Nóra egyike azon kevés női karaktereknek a középiskolás kötelező olvasmányok között, aki nem csak hogy saját döntést hoz a saját érdekében, de ki is mer szakadni az akkoriban hagyományosnak nevezhető női szerepkörből. 

Mondjuk most nem tudom, vajon hány embernek tapostam bele a lelki világába, hogy használni mertem a sokak által rettegett és mélyen gyűlölt F betűs szót. Beszéljünk egy kicsit most erről, jó? Én feministának vallom magam teljes vállszélességgel - úgy, hogy van egy férjem és egy kisfiam. Boldog házasságban élek, és én vagyok itthon a gyerekkel GYEDen, tehát mondhatni egy hagyományos családmodellben élek. Számomra a feminizmus azt jelenti, hogy nem vagyok kevesebb (se több) azért, mert nő vagyok. A párkapcsolatomban nem vagyok alá- (se fölé)rendelt, mert úgy véljük, mindketten egyenlők vagyunk. Hiszem, hogy a férfiaknak fel kellene vállalniuk az érzéseiket és nem magukba fojtani őket, mert ezek komoly lelki betegségekhez vezethetnek. Hiszem, hogy egy nő tanulhat, csinálhat karriert - gyerekkel vagy gyerek nélkül. De akár háztartásbeli is lehet nyugodtan, ha úgy érzi, őt az teszi boldoggá. De a gyerek nélküli lét is teljesen elfogadható számomra, és a gyerekvállalással kapcsolatban mindenki a saját személyisége, céljai, életútja vagy vágyai ismeretében és tudatában hozzon döntést. Hiszem, hogy egy nő nem lesz attól kevesebb, hogy nincs férjnél vagy/és nincs gyereke, ahogy egy teljes állású anya is ugyanolyan egyenlő bárkivel. Viszont egy férfi se lesz attól kevesebb, ha ő úgy gondolja, hogy a karrierje építése helyett, ő marad otthon a gyerekkel. Valamint nem lesz kevesebb attól sem, ha olyan foglalkozást választ, ahol jellemzően nők vannak többségben: például óvóbácsi, fodrász stb.  És még részletezhetném, de remélem, értitek a lényeget. Számomra ez a feminizmus, és mindig megrökönyödök, amikor valaki azt mondja, hogy ő ugyan nem feminista. Az én szememben ugyanis ezekre mond nemet. 

***Vigyázz a spoilerekre!***

De azt hiszed, kevésbé vagy kedves nekem, mert nem tudsz önállóan cselekedni? Nem, nem; támaszkodj csak rám; én majd vezetlek, tanácsot adok. Nem volnék férfi, ha épp az asszonyi gyámoltalanságod kétszeresen vonzóvá nem tenne a szememben.

Nóra házassága látszólag ugyan boldognak mondható, hiszen mindig vidám, mindig csacsogós énje feldobja férje, Helmer napjait. Helmer büszkén lehet mellette az erős, mindentudó férfi, aki kissé lenézve és atyáskodóan szemléli kicsi feleségének semmiségeit. Minden vágya, hogy ő legyen Nóra páncélos lovagja, aki minden veszedelemtől megóvja védtelen kis feleségét. S mindez első pillantásra akár gyengédségnek, akár féltő, óvó szerelemnek is lehetne nevezni - némi apakomplexusos problémával. Ám Helmer "szerelme" valójában csak addig tart, amíg Nóra úgy viselkedik, ahogy ő elvárja: egy baba a babaházban, aki csak szórakoztatás céljából létezik. Akinek nincsen önálló akarata és cselekvése se. Nóra csak a Helmer által szabott keretek között mozoghat, és amint nyilvánvalóvá válik számára is, hogy ezen túllépett - hovatovább az életét köszönheti neki - , Nóra megszűnik számára létezni. Hiszen hogy lehetne fényes páncélos lovag egy olyan nő mellett, aki maga is meg tudja oldani a felmerülő problémákat? 

Hogy milyen kapcsolatban is élt idáig, hogy Helmer szerelme valójában mi is, csupán ebben a pillanatban esett le Nórának. Hogy hibáztathatjuk őt ezért? Nem hiszem. A rossz kapcsolat felismerése mindig valami kritikus ponthoz köthető, és ez Nóra titkának felszínre kerülésével jött el.  Ekkor mutatta meg a férj, hogy valójában mit is gondol kicsi feleségéről. Ám ahogy a zsaroló problémája megoldódik, hogy Helmer hírneve világossá válik, hogy nem kerül veszélybe felesége miatt, és Helmer végül fátylat hajlandó ezután borítani az incidensre - vajon folytatható-e ez a kapcsolat úgy, mintha mi se történt volna? Lehet-e élni ezután abban a tudatban, hogy férje szeretete bizonyos feltételekhez kötött? Boldog lehet-e Nóra egy olyan életben, ahol nem hozhat önálló és fontos döntéseket?

Valószínűleg az ő fejében is hasonló dolgok cikázhattak. Amikor Nóra fogta a bőrőndjét és azt mondta férjének, hogy innentől oldd meg magad, az a gimnazista énemnek egy óriásian katarzisos élményt nyújtott. Hiszen teljesen abban a hitben voltam, hogy a valódi probléma az, hogy kiderül-e Nóra titka és hogy vajon Helmer megbocsát-e neki a végén. De csak abban az ominózus pillanatban, amikor Nóra ott állt a bőrőndjével az ajtóban, akkor esett le, hogy már maga az egész titkolózás is a kapcsolatuk hamisságáról szólt, és az volt az igazi kérdés, hogy Nóra rájön-e erre, és ha igen, tesz-e valamit ez ellen. 

Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem. S te nem vagy az a férfi, aki segíthetsz ebben. Ezt egyedül kell megcsinálnom.

Az önálló döntése és annak tudata, hogy helyesen tett, amit tett - még akkor is, ha szembe ment férje elveivel - mutatta meg számára, hogy véleménye a világról és a benne levő dolgokról nem feltétlen azonos Helmerével. Ez a felismerés is megrengette addigi világát, hiszen idáig úgy hitte, hogy minden gondolata, ízlése és érzése megegyezik a férjével. Hogy Nóra ki is valójában, rejtély lett még önmaga számára is. Ennek felismerése és ennek a hiányosságnak a pótlásának az igénye előrevetíti a modern nő alakját, aki először szeretné magát elhelyezni a világban, megismerni önmagát és céljait, vágyait, és ennek megfelelően választani meg később élete párját, önmagát ismerve nevelni később gyermekeit. És ez hatalmas felismerés, hatalmas lépés! A modern nő önmagához alakítja sorsát tehát, és nem más vágyaihoz igazítja személyiségét. 

Nóra alakja ebben a pillanatban elevenedett meg teljes valójában - Helmernek köszönhetően. Egy kicsit kifacsart Pygmalion történet ez, ahol az életre kelt baba elfordul korábbi életétől, hogy teljes szívvel önmaga megismerése felé vegye az irányt. 

Mert többé nem akar élettelen bábu lenni.

Hogy a darab pszichológiai szempontból hiteles-e? Nyilánvalóan nem. Nóra a való életben nem hiszem, hogy a felismerése után olyan könnyedén kisétálna az ajtón, hátrahagyva gyermekeit és a sok-sok év alatt felépített életét. Tudom, sokak szemében ez olyan könnyű lépésnek tűnik, mint ahogy a lelkileg vagy fizikailag bántalmazó kapcsolatban is minek van az ember, ugye*...  De sajnos, ha benne van az ember, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy a kívülállóknak tűnik. Ha ez a való életben történne, Nóra valószínűleg elhessegetné ezt a felismerését, hogy visszatérhessen újra a boldog tudatlanság állapotába, majd ez a választása szépen, lassan mérgezné a lelkét az évek alatt.  Vagy pedig ezután a pillanat után már tudatosan lenne boldogtalan a házasságában, ahol mindennap egy fuldoklással érne fel, majd létrejönne egy Anna Karenina-effektus.
De Ibsennek persze, itt nem a pszichológiai hitelesség volt a célja a darabbal, hanem az, hogy megmutassa, a modern korban Pygmalion már nem tudná csak úgy maga mellett tartani teremtményét. Nóra önálló individuum, saját döntésekkel, aki egyenlő fél szeretne lenni a kapcsolatában úgy, hogy tisztában van önmagával.

Henrik Ibsen: Nóra

Ett Dukkhjem

Fordította: Németh László

Európa Kiadó

95 oldal

* nyilvánvaló irónia, de azért gondoltam egyértelműsítem irónia voltát

Bejegyzés arról, hogy a blogom 10 éves | Avagy hurrá, jubilálunk!

Tíz év elég sok idő. 

Ha azt vesszük az életem kábé egyharmada. 

Ugyanakkor hihetetlen belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt, hiszen mintha csak most történt volna, hogy az egyik egyetemi nyári szünetem alatt gondoltam egyet, és könyves blogolásba fogtam. Még ma is emlékszem, ahogy ott kuporogtam a nappalink padlóján, a laptop fent volt a kanapén, és miközben egy jeges kávéval próbáltam enyhíteni a nyári meleget az akkor még klíma nélküli, alig bútorozott panellakásunkban, azon agyaltam, hogy "jó, jó belefogok, de mi legyen a blogom neve?" A Szellemekkel suttogó ment a tévében éppen háttérzajként - mert akkor még elég gyakran ment a tévé ilyen módon nálunk - , és végül innen jött a név.

**Fun fact, abból a sorozatból akkor se és azóta se láttam egy részt sem. **

Nyilván a tíz év alatt aztán számos sokkal kreatívabb, sokkal átgondoltabb vagy hozzám sokkal inkább passzoló név eszembe jutott, némelyik egészen homlokcsapkodós módon, de aztán sose mertem változtatni. Én a névadással úgy voltam, hogy ez örökre szól. 

Bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a hirtelenségből jött ötlet ennyi ideig ki fog tartani nálam. Ha tudtam volna, jobban átgondolok mindent. Sőt, lehet annyira túlgondoltam volna, hogy végül bele se fogtam volna. 

Azt hiszem, mégis jobb volt a jövő ismeretlenségében kuporogni a nappali padlóján, és jeges kávét szürcsölgetve  izgatottan megírni a beköszönő bejegyzésemet.  

Tíz év alatt sok minden történt. Szereztem két diplomát és egy szakmát, cicagazdi lettem, dolgozni kezdtem, férjhez mentem, kertes házba költöztünk és most már féléve egy csodálatos kisfiú anyukája vagyok. A blogom valahogy, valamilyen formában ennek az idáig megtett útnak a lenyomata is. Az olvasói létemé elsősorban persze, de az ezen túli életem is visszaköszön egy-egy sorban, bekezdésben, olvasmányban. 

Olvasóként is sokat változtam a tíz év alatt: nem mondanám, hogy szofisztikáltabb olvasóvá lettem volna, viszont sokkal tudatosabbá váltam. Tudom már, hogy mit keresek egy olvasmányban. És végülis ez is valami, szerintem. A tíz év alatt rádöbbentem továbbá arra is, hogy az olvasásnak számomra szigorúan csak hobbinak kell maradnia, mert amint túl komolyan vettem a dolgot, elillant az egész varázsa. Kaptam recenziós példányokat jó pár kiadótól, rendszeresen írtam egy időben az ekulturának, az Irodalmi Jelennek és a Bárkának is. A lehetőségért, az élményekért a mai napig hálás vagyok mind a kiadóknak, mind ezeknek a felületeknek és az ott dolgozó munkatársaknak. Viszont ahogy az olvasás kötelezettség lett, ahogy egyre kevésbé tudtam abban a tempóban, sorrendben olvasni a könyveket, ahogy szerettem volna, akkor döbbentem rá, hogy én tényleg csak egy egyszerű, kis mezei olvasó vagyok, aki csak a kikapcsolódásért olvas és nem másért. Nem mintha többet képzeltem volna valaha magamról, de jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó lenne tényleg teljes állásban csak az olvasással foglalkozni. (most őszintén, ki ne álmodozott volna valaha ilyesmiről? ) 

Én ehhez túlságosan is szeszélyes hangulatolvasó vagyok, akinek mégsincs annyi gondolata mindenről, mint ahogy azt hitte.  

Fiatal voltam és bohó, de azóta azért tudom a határaimat ilyen tekintetben is. 

De ezt a tíz évvel ezelőtti elhatározást, hogy én most blogot indítok, azóta is életem egyik meghatározó pillanatának érzem. Azon túl, hogy sok szuper embert megismertem általa - blogosokat, olvasókat, könyvekkel foglalkozó szakembereket -, hogy egy legjobb barátra is leltem neki köszönhetően, a blogom számomra mindig egyfajta világítótoronyként szolgált. A tíz év alatt sokszor éreztem magam elveszve, sokszor kérdőjeleztem meg magamat, a jövőmet, nem láttam, hogy merre tartok vagy ki vagyok éppen, de azt mindig el tudtam mondani - akárcsak magamnak suttogva - , hogy van egy blogom. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne vagy annyira elismerésre méltó, de az évek során annyira a részemmé vált ez a felület, olyan állandósággá vált az életemben, hogy nehéz elképzelnem magam nélküle. És amikor magammal kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem is, a blogom itt volt feketén-fehéren, belebetonozódva a virtuális világ állandóságába. 

Sok mindent írhatnék még az elmúlt tíz évről. Írhatnék a statisztikáról, meg arról, hogy mennyire cikisnek érzem visszaolvasni a régi bejegyzéseimet vagy hogy a kommentekben a kelleténél mindig jóval több smiley-t használtam, mint amennyit még büntetlenül lehetne. Írhatnék arról, ahogy szépen felfedeztem az akkor könyvesblogos közösséget (egy-egy blog felfedezésére még a mai napig élénken emlékszem, ahogy például arra is, amikor Amadeához szinte remegve megírtam az első kommentemet, amin órákon keresztül agyaltam - visszaemlékezve nagyon vicces egyébként :D ) vagy ilyesmiket. 

De inkább csak azt írom ide, hogy

köszönöm Nektek ezt a tíz évet!

#június

Jól elszaladt mellettem ez az utóbbi három hét, és csak kábé most realizáltam, hogy már itt toporgunk a hónap közepén. Köszönöm szépen az érdeklődéseket mindenféle platformon, nincs semmi gond, csak zajlik az élet. :) 

Rengeteg minden történt, csupa jó és érdekes dolgok:  voltunk nyaralni a csodálatos Krakkóban, ahol fantasztikus hetet töltöttünk el - ennek a lehetőségét köszönjük a jófej cicáinknak, akik elengedtek minket, valamint a legjobb cica Mary Poppinsunknak, akinél tudtuk, hogy jó kezekben lesznek a mi négylábú gyermekeink. Valamint úgy örülök, hogy a Fiatalúr is könnyen adaptálódott az új helyzethez és az utazáshoz is - emiatt kicsit izgultam ugyan, hiszen egy öt hónapos babáról van szó, de kezdem megtanulni, hogy teljesen felesleges vele kapcsolatban idegeskednem, szuperül alkalmazkodik mindenhez.  Aztán ott volt a születésnapom, valamint a szokásos több napos ünneplése is - bár a júniust könyves beszerzések szempontjából ismét csak nullás hónapnak kellett nyilvánítanom, de a július végre határozottan nem lesz az. 

Megint lógok jó pár poszttal, úgymint a Nórával Henrik Ibsentől, valamint Jodi Picoult Tizenkilenc percéről sem írtam még, pedig brutálisan jó olvasmány volt. Igazából az elolvasása után napokig nem tudtam más könyvre nézni, és gyanítom, hogy az enyhe olvasási válság, ami kerülgetett engem az utóbbi héten valószínűleg neki köszönhető. Kellett egy kis idő, hogy túllépjek rajta lelkileg. A Nóra újraolvasás volt, amiről szépen lassan készülget a bejegyzés, a hét folyamán tervezem befejezni. Érdekes amúgy, hogy most nem hatott olyan elementáris erővel mint anno középiskolában. A Vörös sátorról szóló posztot továbbra is tologatom magam előtt, azért remélem, decemberre megleszek vele. Lassan most már kezd a mumusommá válni. 

Már csak két hét és az én blogom is jubilálni fog, így a blogszületésnapomról kivételesen meg fogok emlékezni egy külön bejegyzéssel (azért a tíz év mégis csak valami, nem?), valamint theodorához hasonlóan én is szeretnék egy bejegyzéssorozattal jelentkezni ennek kapcsán. Szóval vészesen fogy ez a július, nekem meg rengeteg tervem van még. 

Vajon ha rendelek egy időnyerőt az ebayről, az segíthet? 

És az vajon megérkezik még júliusban?

Égető kérdések ezek, kérem!

A többiek júniusa:

Édes Anna

Vajon joga van-e bárkinek elmesélni azt, ami mással történt? Meg tudja-e fogalmazni, át tudja-e valóban érezni azt, amit az illető érzett akkor? Tudja-e, hogy valójában mit és miért cselekedett? Sokszor csak azt hisszük, hogy tudjuk. Vesszük az eseményeket, és betöltjük a lyukakat a saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal, amiket másokénak hiszünk. Összefércelt, többé-kevésbé kókányolt történetet szövünk, ami változó távolságra áll majd annak az embernek igazságától. Sokkal inkább a miénkhez közelít.

Ám mi van, ha valaki nem hajlandó mesélni?

De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket s szabadjára hagyja csapongani.

Édes Anna nem mesélt. Nem osztott meg gondolatokat, érzéseket. Néha ugyan felszakította a szöveget a kétségbeesése, a menekülni akarása, de aztán minden visszasimult. Anna nem mesélt magáról, sem másokról. Engedelmes szereplő módjára csak akkor beszélt, ha szót kapott, minden cselekedete csak reakció volt a vele történtekre.

Ám ennek ellenére mégis sokan úgy vélték, hogy el tudják mondani a történetét, hogy magyarázatot tudnak adni a történésekre. Miért tette, amit tett? Ez talán a regény legnagyobb kérdése, amivel kapcsolatban többféle elgondolás is létezik - másoké. Ám Anna erről is mélyen hallgat.
Margaret Atwood Grace Marksjához hasonlóan, itt is mindenki megalkotta a saját verzióját - bár itt az, hogy Anna tette, talán kevésbé kérdéses. Itt csupán a miértek maradnak homályban.

(…) aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

Ha Annát valóban sikerült volna megismernünk, szerintem kevésbé lennénk bizonytalanok ebben a kérdésben. A szöveg azonban szintén elrejtette őt, nem csak Vizyék lakásában járt hangtalanul. Bár azt hittük, hogy ott van, teljes valójában, de mégsem. Sokféle narratívában létezett: a tökéletes cseléd, bűnös szexuális csábító vagy a hálátlan mostohalány történetében. De hogy Anna milyen volt valójában, mit érzett, mit gondolt, nem tudtuk meg igazán.
Azon kívül persze, hogy Vizyéktől mindenáron menekülni akart az elején. És persze óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a narrátorunk mennyire megbízható? Valóban mindent elmondott, ami történt? Valóban ott lebegett a történések felett vagy csak mások elbeszéléséből alkotta meg később ő maga is a történetet? Miért nem hagyta Annát szóhoz jutni sose?

Éppen ezért én nem is akarom megkísérelni a miért? kérdés megválaszolását, mert számomra talán nem is ez a lényeg. Én csak remélni merem, hogy Anna később legalább magának el tudta mesélni a saját történetét.

Ám Vizynének, a magyar irodalom Emily Gilmore-jának se volt egyszerű az élete. Bár Anna első számú kínzójaként emlegetik a gimis tankönyvek, szerintem mégsem annyira fekete-fehér a helyzet. Vizyné ugyanis egyáltalán nem volt egészséges lelkileg. Elvesztette gyermekét és emellett a férje megcsalásaival és elhidegülésével kell szembesülnie napról napra. Ez senki számára nem lehetne könnyű, sőt.. de mindez egy olyan személy számára, akinek az otthona a világ, maga a teljes megsemmisülés. Vizyné rögeszmés, szorongó és lelkileg eléggé labilis. Ő a tragédiában már évek óta benne volt.
És ugyanúgy áldozat volt szerintem ő is - ám nem Annáé, hanem az életé.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
E-könyv - DigitalBooks.hu

Így lettem

Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 

Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 

Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal

Ezt olvasom majd a nyáron!

... vagy nem. Mindenesetre úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy ismét összeállítsak magamnak egy évszakos várólistát. Feleannyira átgondolt, mint kellene és duplaannyira engedtem a pillanatnyi szeszélyeimnek, mint szabadott volna. Viszont legalább két várólista csökkentős könyv is benne van, valamint az idei olvasatlan vásárlásaimból is. Szóval, azért azt elmondhatom mindemellett, hogy valahol mégis csak tudatos lista ez, kérem. 

De nem is szaporítom tovább a szót, íme az idei nyári tervem:

Szabó Magda: Régimódi történet

A könyv, amelyben Szabó Magda megírja édesanyja élettörténetét

Várólista csökkentős, plusz már évek óta szeretnék újra olvasni tőle ismét. Csupa jót hallottam róla és a fülszövege is nagyon tetszett, és ráadásul már legalább öt éve a birtokomban van ez a könyv. Szóval, igen... el kéne most már igencsak olvasni.

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Pamela Druckerman újságírónő Párizsban töltött néhány évet. Nem tervezte, hogy francia anya legyen belőle, hisz francia konyha, francia divat ugyan van, de francia gyereknevelésről nem volt tudomása. Ráadásul a franciák szerint ő k nem csinálnak semmi különöset gyermekeikkel. A francia gyerekek mégis 2-3 hónapos kortól átalusszák az éjszakát, míg az amerikai gyerekeknél az első év az éjszakázásé. A francia gyerekek rendesen esznek, még a zöldségeket is vígan behabzsolják. Mindennek tetejébe pedig, az amerikai szülők azzal töltik az idejüket, hogy szétválasszák veszekedő gyerekeiket, míg a franciák kávé mellett beszélgetnek, míg gyermekeik rendben játszanak. Az anyaság teljesen más Franciaországban. Nincsenek szerepmodellek, követendő szuperanyák, mint Amerikában, a francia nők pedig nem gondolják, hogy 24 órás szolgálat az anyaság, hanem mindig szakítanak időt magukra is. Van tekintélyük a gyermekek előtt és irigylésre méltóan nyugodtak.

Ha nem lenne gyerekem, nagy valószínűséggel nem került volna fel a listámra. Vagy lehet, hogy mégis. Igazából a francia emberek lazaságáról  szól ez a könyv, ami nem csupán a mindennapokban mutatkozik meg nálunk, hanem a gyereknevelésben is. Alapvetően nem tartom magam parás szülőnek meg talán nem görcsölök annyira rá a dologra, de azért jó lenne pár lazasági tippet venni a franciáktól vagy csak egy másik látásmódot vagy egy-két ötletet bármire nézve. Na, szóval remélem, hasznos lesz.

Madeline Miller: Kirké

A leghatalmasabb titán, a Napisten, Héliosz házában egy kislány születik. Kirké furcsa gyermek – nem rendelkezik hatalommal, mint az apja, sem azzal a rosszindulatú vonzerővel, mint az anyja. Ám amikor társaságért a halandók világa felé fordul, felfedezi, hogy mégiscsak van egy különleges tehetsége: a varázslás képessége, amelynek révén szörnyekké tudja változtatni a riválisait, ráadásul még az istenekre is veszélyt jelenthet.
Fenyegetettségében Zeusz száműzi őt egy lakatlan szigetre, ahol az istennő tökéletesíti titkos tudományát, vadállatokat szelídít, és a híres mitológiai alakok közül többel is találkozik: a vérszomjas Minótaurosszal, az ügyes kezű Daidalosszal, a gyilkos Médeiával és persze a fortélyos Odüsszeusszal is.
Ám egy nőnek veszélyes egyedül élni, Kirké pedig akaratlanul is magára vonja mind az emberek, mind az istenek haragját, és végül az egyik legrettegettebb olümposzi istennel találja szemközt magát. Hogy megvédje, amit a leginkább szeret, minden erejét össze kell szednie, és egyszer s mindenkorra választania kell az istenek és a halandók világa között.

Csodálatos könyv, a borítója álomszép. Alig várom, hogy a beltartalommal is megismerkedhessek. De tetszeni fog, tutira - ez az én megérzésem vele kapcsolatban. 

Sarah Perry: Az essexi kígyó

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.

A könyv, amit már szinte mindenki olvasott rajtam kívül. Plusz ez is várólista csökkentős. Meg ez is gyönyörű. És hát amúgy is érdekel és izgatja a fantáziámat. Na... szóval most már de aztán tényleg el fogom olvasni!

Jeanette Winterson: Az időszakadék

Új-Bohémia, Egyesült Államok. Vihar. Egy fekete férfi fehér leánycsecsemőt talál egy kórház babamentő inkubátorában. Magához veszi, maga sem tudja, miért, hazaviszi – és felneveli.
London, Anglia. Leo Kaiser remekül érti a pénzcsinálás módozatait, de nem tud mit kezdeni mérhetetlen féltékenységével. Legjobb barátját azzal gyanúsítja, hogy születendő gyermekének valójában ő az apja.
Új-Bohémia, 17 év múlva. Egy fiú és egy lány egymásba szeretnek, de fogalmuk sincs, kik is ők valójában – a felfedezés új világot nyit meg előttük.

Winterson prózájába beleszerettem, amikor elolvastam az önéletírását. Rendkívül érzékeny és érdekes embernek tartom a könyve alapján, így hát elhatároztam, hogy minél több művével szeretnék majd megismerkedni. Kezdetnek mondjuk ezzel, mert ez egyébként is megvolt itthon. 

Alice Walker: Bíborszín

A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát. Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat.

Régóta várólistás volt nálam a Kedves Jóisten!, és üdvözítve fogadtam tavaly a hírt, hogy újrafordítják és újra kiadják. Iszonyatos lelkesedéssel meg is vettem, aztán.. szóval aztán olvasatlanul a polcomon landolt. És ez meg nem maradhat sokáig így. 

Mindezek mellett tervezek újraolvasásokat is, de ott tényleg inkább a pillanatnyi szeszélyeimnek szeretnék engedni. Nagyon ott van a látómezőmben most Stockett regénye, A segítség, Puskin Anyeginje (éljen a NIOK ehavi témája!), Orwelltől az 1984 vagy a Ne bántsátok a feketerigót! De ez kábé naponta változik, hogy mit szeretnék újraolvasni, szóval ezeket inkább le se írom most. Mondjuk a Hamuváros eléggé sanszos, mert a Csontváros újraolvasása közben rájöttem, hogy egy csomót felejtettem ezekből a könyvekből. 

Majd kiderül, mik lesznek. De a lényeg, hogy a nyáron nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni az újraolvasásokra. 

*** Nektek milyen nyári terveitek vannak? ***

Csontváros

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?

Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 

 

Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.

Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

#május

Ez az esős május igazán kitett magáért, én mondom. Rengeteg programomat és találkozómat húzta keresztbe az időjárás, és úgy érzem, ennek még mindig nincs vége. Bár talán ennek köszönhetően kicsit aktívabb is tudtam lenni a blogon, mint előző hónapban. Bár az öt darab közzétett bejegyzéssel még mindig elég csendesnek számítok, főleg ahhoz képest, hogy ezen kívül még legalább ugyanennyi bejegyzés hever piszkozatban - olvasásélményekről és kicsit általánosabb témákról is. Csak hát idő vagy éppen energia nincs megírni őket. Talán majd ebben a hónapban. 

Májusban ugyanis sokszor éreztem azt, hogy nem jönnek azok a kezdőmondatok. Megvolt, hogy mit akarok mondani a szóban forgó könyvről, de az első bekezdés, ami aztán mindig megadja nekem a lendületet, iszonyatosan nehezen jött. Aztán végül megpróbáltam inkább mindenféle sorrendiség nélkül megírogatni a bejegyzések elemeit, és utólag fűztem őket csak össze. Meglepően hatékony volt így az írás, hiszen - mint láthattátok-  öt bejegyzés is megszületett ennek a módszernek a segítségével, és mindegyik könyvről sikerült írnom, amit ebben a hónapban olvastam. 

A Halálos fehér volt az első. Ez az olvasásom még áprilisból maradt. Ám nem azért olvastam olyan lassan, mert nem élveztem volna, inkább az április maga szorította háttérbe az olvasást. De erről az előző havi zárásban már értekeztem. Az új Cormoran Strike könyv szuper volt és nagyon összetett, és jól egyensúlyozott a magánéleti szálak és a nyomozás között. Pedig a Gonosz pálya után eléggé tartottam tőle, hogy rossz felé fog billenni a mérleg. Ahogy néztem sokaknál megosztó lett ez a rész, de én nagyon élveztem az aprólékosságát, illetve a hangulata még mindig magával tud ragadni. 

Végre megírtam a könyvajánlót az áprilisban olvasott Six of Crowsról, így legalább ez már nem lebeg a fejem felett súlyos és borzasztó elmaradásként. Sajnáltam volna, ha nem emlékezek meg erről a könyvről egy bejegyzés erejéig, mert iszonyatosan tetszett ez a fantasy beütésű Ocean's Eleven sztori. Aki szereti az ilyesmit, annak szívből tudom ajánlani.  

Aztán egy újabb ifjúsági regényt olvastam ebben a hónapban, méghozzá egy magyart: az Időfutár sorozat első részét. Voltak ugyan kifogásaim a megvalósítással kapcsolatban, viszont kétségtelenül kalandos és izgalmas a történet, nem csodálom, hogy a célközönség odáig van érte. Terveim között szerepel a sorozat többi részét is elolvasni majd. 

Jessica Townsend nagyon hypeolt könyvével, a Nevermoorral is megismerkedtem végre. Alapvetően egy aranyos történetnek tartom, viszont azt az őrült rajongást mégsem éreztem, amit vártam volna magamtól a rengeteg lelkendező vélemény után. Ez van, ha az ember túl magasra teszi a lécet így ismeretlenül is. De amúgy ne higyjetek nekem, szuper kis olvasmány, a célközönségnek (12-14 éves korosztály) pedig tényleg garantált szerelemkönyv lehet!

Emellett még hirtelenjött nosztalgiából belekezdtem a Csontvárosba is, Cassandra Clare-től. Alig száz oldal van már csak hátra, és nem tudom, hogy is írjam, de baromira jól esik most elmerülni az Árnyvadászok világába. Tök jó, hogy ennyi év után is élvezem - annak ellenére, hogy már jobban látom a hibáit. 

Venni most nem vettem könyvet... Ja, de mégis! Szóval Ian McDonaldtól A dervisház jött haza velem ismét csak egy liter tej és némi gyümölcs társaságában kemény 590 forintért. Jó pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Ad Astrás könyveket fogok venni fillérekért egy vegyesboltban. Mindenesetre azt hiszem, ez valahol szomorú is. 

A nyárra rengeteg tervem van az olvasásaimmal kapcsolatban is plusz júliusban lesz tízéves a blogom, aminek örömére pár speciális bejegyzést szeretnék majd hozni. A nyári terveimről majd egy külön posztban értekezek, remélem, egy-két napon belül. Pontosabban mihelyst rá tudom magam venni, hogy csináljak a kupacokról képeket. Az ehavi beszerzésről se volt kedvem, ezért lett inkább egy pipacsos kép a bejegyzésben még a tavalyi villásreggeli fesztiválról. Igen, nem hogy nem könyves, de ráadásul még tavalyi is... 

És igen, tudom most tökre nyűgös vagyok... 

Így búcsúztak a többiek a májustól:

PuPilla

theodora

Nikkincs

Sister

Nita
Amadea