Csepella Olivér képregényéről csupán a megjelenés környékén értesültem, és akkor tudtam meg azt is, hogy ez egy közösségi finanszírozású projekt volt, ami három éve várt a megjelenésre. Amennyire sokan várták, olyan vegyes lett a kész képregény fogadtatása is. Mivel én abszolút kiamaradtam a várakozás időszakából, számomra csak a lelkesedés maradt és az alapötlet előtti főhajtás. Úgy értem: Kosztolányi, Ady, Karinthy és Babits zombikat mészárolnak? Hát mi ez, ha nem egy csodálatos történet kezdete? 

A magyar irodalmi klasszikusokkal az az alapvető gond szerintem, hogy túl komolyan vesszük őket és szinte istenkáromlásnak minősülhet egyeseknél a popkultúrába való beágyazásuk. Pedig a tényleges művek értéke ettől még nem sérül, sőt még továbbmegyek: új dimenziókat is nyithat előttünk. A klasszikusok továbbélése nem a kötelező olvasmányok vagy az irodájukban csendesen pipázgató irodalomtudósok világán múlik, hanem - bármennyire is ódzkodnak ettől egyesek, de ez szerintem ettől még így van - a szélesebb olvasóközönség befogadásán. Hiszen a klasszikusokat is azért írták valaha, hogy olvassák; hogy élvezzék és nem a róluk szóló, könyvtárakat megtöltő tanulmányokért. És ha az iskolai kötelező olvasmányok és irodalomórák traumatizálásán átesett olvasóközönség figyelemfelkeltésén már csak a zombik segíthetnek, akkor nyugodtan menjenek a Nyugatosok, és vadásszanak zombikat. Csepella Olivér képregényét ezért tartom én nagyszerű ötletnek, és nagyon remélem, hogy nem fogunk itt megállni. Még sok ilyet szeretnék olvasni.

A Nyugat + Zombik története Babits Mihály születésnapi mulatságán veszi kezdetét, ahol az ünnepelten kívül jelen van még Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a "kissé" ittas állapotú Ady Endre. Az ünneplés mámorát a kávéházba betörő zombisereg zavarja meg, és Nyugatos költőinknek nincs más választásuk, mint felvenni velük a harcot.
A képregény tele van humoros irodalmi és irodalomtörténeti utalásokkal, amiknek igencsak nagy része kifejezetten jól sikerült és ötletes, számomra a humor a végefelé se fáradt el. Amit én egyedül kifogásolni tudok az az, (amit már mások is írtak korábban), hogy a tömegjeleneteknél tényleg nem sikerült mindig egyértelműsíteni, hogy most pontosan ki is beszél, és így kissé követhetetlen volt olykor. De ezt leszámítva én nagyon imádtam az ötletet, a humort és a történetet is. Persze, azt nem tagadom, hogy ne lettek volna sokkal jobban sikerült képkockák vagy jobban csattanó poénok, de azt hozzátenném, hogy a befogadó még a legjobb poénok tömkelegén is elfáradhat egy idő után.

Az elolvasása után még sokszor bele-belelapozgattam a kötetbe, szóval nagyon érik bennem a döntés, hogy ez ne csupán kölcsönkönyv maradjon számomra, hanem saját példányra is beruházzak.

Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Corvina Kiadó
264 oldal

Ivy Pocket és az Óragyémánt

Ismeritek Ivy Pocket kisasszonyt? Ha nem, akkor szerintem feltétlenül pótolnotok kéne ezt a kínos mulasztást, ugyanis nála szórakoztatóbb antihősnővel még nem hozott engem össze a sors. Amikor gyanútlanul levettem a könyvtár polcáról ezt a kötetet, rögtön eszembe jutott, hogy Lobo mennyire pozitívan nyilatkozott róla. Az első oldal elolvasása után, aminek hatására majdnem hangosan felnevettem a csendes olvasótérben, tudtam, hogy ezt a könyvet nekem tényleg olvasnom kell. 

Ivy Pocket tizenkét éves és szobalány. Munkaadója, Carbunkle grófnő egy nap inkább úgy dönt, hogy megszökik előle az éjszaka leple alatt Dél-Amerikába, mert - mint sebtében hátrahagyott levelében írja - az elég messze van Párizstól ahhoz, hogy soha többé ne kelljen szobalányát újra látnia. A koszt és kvártély nélkül maradt Ivy ekkor egy váratlan feladatot kap Trinity grófnőtől: féltveőrzött kincsét, a titokzatos Óragyémántot el kell vinnie Angliába, hogy a születésnapos Mathilda Butterfield nyakába akassza a nagy napon. Cserébe Ivy fejedelmi fizetségre számíthat, ha teljesíti ezt az első egyszerűnek tűnő feladatot. Ám gyilkosságokkal, kísértetekkel, titokzatos összeesküvésekkel és egyéb veszélyekkel nem számolt, mikor igent mondott erre a küldetésre.

Számos szolgálóm volt hosszú életem során, Ivy Pocket, de mostanáig egyet sem akartam ágyúcsőbe tömni, azt az óceán felé irányítani, és meggyújtani a kanócot.

Regényünk főhőse az egyik legszórakoztatóbb karakter és narrátor, akiről csak olvastam. Nem igazán azt teszi vagy nem igazán úgy történnek a dolgok, amit elmond nekünk, gyakran megsérti a nála idősebbeket és az igazsághoz való viszonyulása is eléggé... hogy is mondjam: rugalmas. Ivy, ha segítségére siet valakinek, azt eléggé szórakoztató módon teszi, és ebbe nem átall olyan dolgokat is belevinni, mint munkaadójának fejét belenyomni a gyümölcspuncsba fontos emberek egész vendégserege előtt ( "Ez volt az egyetlen módja, hogy enyhítsem az agyvelőgyulladását."). Caleb Krisp egy általa adott interjúban elmondta, hogy "Amikor Ivy Pocket történetét elkezdtem írni, úgy döntöttem, hogy teljes kreatív szabadságot adok magamnak a történet tekintetében, és hagyom, hogy főhősöm azt csinálja és azt mondjon, amit csak szeretne. Ez volt a legszórakoztatóbb írásélményem valaha."
És valóban: egy olyan regény kelt életre a lapok között, ami nem csupán a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is remek szórakozást nyújthat. Bár illetékeseket nem kérdeztem ez ügyben, de biztos vagyok benne, hogy Ivy kortársai hasonlóan élveznék a világ legrémesebb szobalányának izgalmas kalandjait. A trilógia második részét is, amely már megjelent magyarul Állítsátok meg Ivyt! címmel, biztosan el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik Pocket kisasszony története.

Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt
Anyone But Ivy Pocket
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
305 oldal

#február

A február valahogy az a hónap, amiben minden évben elfáradok, és azt érzem, hogy ez a hónap soha nem fog véget érni. Pedig ha objektíven nézzük, ez a legrövidebb az összes közül. Most agyi kapacitásom nem nagyon volt komolyabb művek befogadására, úgyhogy az ifjúsági kontent túltengett az e hónapban elolvasott könyveim között. Nem mintha emiatt szabadkoznom kéne, mert szerintem nem, hiszen akadtak köztük értékes regények is: mint például a Nap is csillag Nicola Yoontól, amit nagyon megszerettem, hiszen a kötelezőnek számító romantikus szál mellett olyan komoly dolgokkal foglalkozott, mint például a bevándorlás. Megismertem még Ivy Pocket kisasszonyt is, aki a legklasszabb antihősnő valaha. Róla majd hamarosan írni fogok, ha engedi majd az agykapacitásom. Illetve ott van még a Holding Up the Universe is, ami a hibái ellenére mégis emlékezetes marad számomra, pozitív értelemben. Egyébként - ehhez kapcsolódva - elég klassz pillanat volt, amikor jött az Instagram értesítés, hogy maga Jennifer Niven kedvencelte a könyvéről készített képemet. Ez azért elég menőségként marad meg az emlékezetemben. Aztán ott volt még Becky Albertalli regénye, ami alapvetően cuki volt, de számomra mégse adta azt a hűha-élményt, mint másoknak. Kicsit úgy érzem, kimaradtam valami jóból. 

A nő a tizes kabinból pedig bizonyára nem fog az év végi top5 listámon helyet foglalni. Fárasztó főszereplő, Lo Blacklock a neved!De Steinbeck Lement a hold című kisregénye kellően kompenzálta később ezt a rossz élményemet.

A februári vásárlásaimra iszonyatosan büszke vagyok, és alig várom, hogy valamelyiknek nekiessek hamarosan. Az első beszerzésem Az essexi kígyó lett. Már nagyon régóta vacilláltam a megvételén, mindig hol ezen, hol azon az oldalon voltam e tekintetben, de aztán PuPilla megerősített, hogy mégiscsak kell nekem ez a könyv. Így rögtön másnap már meg is vettem magamnak. The Bear and the Nightingale -nek ugyan hamarosan érkezik a magyar fordítása, de most valamiért mégis inkább az angol kiadáshoz kezdtem vonzódni, főleg miután Lobo pozitívan nyilatkozott a könyvről. És ha már a Bookdepository oldalán voltam, akkor Eowyn Ivey: The Snow Child című könyve is végre ott landolt a kosaramban. Ennek a regénynek ugyan létezik magyar kiadása és kapható kategória is, viszont a borító annyira elriasztott mindig a megvételétől, hogy azt elmondani nem tudom. 

Tervek:

Most márciusban megpróbálok ellenállni a könyvtár csábításának, és igyekszem saját könyveket olvasni. Hiszen a várólistacsökkentős könyveimhez még hozzá se szagoltam a decemberi kiválasztás óta. És hát egyébként is nagggyon király könyveket vásároltam ebben a hónapban is, meg január óta ott vár a polcomon Az obeliszkkapu. Bár most ezt a számításomat kicsit áthúzta az a pillanat, amikor a boltunkba végre megérkezett A tél jegyesei című könyv, amit a márciusi hóra való tekintettel tegnap este el is kezdtem olvasni. Eddig nagyon imádom, különleges könyvnek tűnik. 

A többiek és a február:
Amadea - aki már öt (!!) várólistacsökkentős könyvet elolvasott idén. Wow!
Nikkincs - aki ebben a hónapban nem csupán átlépte a komfortzónáját, hanem még a Három dolgot mondj című ifjúsági regényt is imádta. (én is :) )
Nita - akinek szupermozgalmasra sikeredett a februárja
TheoDora - aki négy könyvvel gazdagodott, és ismét rengeteget olvasott, köztük Philip Pullman trilógiáját
Szilvi - aki  - érthető okokból - nem örült az influenzának.

Lement a hold

Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.

"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.

Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.

"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."

Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.

Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.

John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal

A nő a tízes kabinból

Ruth Ware regényével bár ígéretesen indult a kapcsolatunk, de aztán elég hamar leült az érdeklődésem. Hiába erőlködött utána az írónő, ezt sehogyan se tudta visszaszerezni. A nő a tízes kabinból szerintem az a fajta regény, aminél el kell fogadnod a narráló főszereplőt olyannak, amilyen és nemcsak a bűnügy iránt kell érdeklődj, hanem az ő magánéleti válságai és problémái iránt is - máskülönben utálod magát a regényt is. Engem Lo Blacklock élete pedig a legkevésbé sem érdekelt azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt érdekes. 

A történet röviden annyi, hogy Lo újságíróként egy lehetőséget kap: cikket kell írnia egy bizonyos luxushajóról. Részt vesz a hajó próbaútján, ahol egyik este különös eseménynek lesz véletlenül szemtanúja: egy nőt kidobnak az egyik kabinból. Amikor jelenti az esetet a hajó személyzetének, ők váltig állítják, hogy abban a kabinban nem utazott senki, illetve a létszám-ellenőrzéskor se találnak hiányzó embert. Pedig Lo látta, azonban senki nem hisz neki - vagy csak úgy tesznek. Így kénytelen őmaga utánajárni a dolgoknak, ám arról fogalma sincs, hogy ezzel milyen veszélyes dolgokba ártja bele magát.

Alapvetően egészen jól hangzik ez a történet első hallásra, ám amíg az események sűrűjébe jutunk feltétlenül tudnunk kell Lo "bonyolult" kapcsolatáról, végig kell hallgatnunk az összeköltözés/nem-összeköltözés rendkívül érdekes huzavonáját; hogy a munkatársnő terhességi szabadsága mennyivel lendíti előre majd az ő karrierjét; és a luxushajó Swarovski kristályos csillárját is legalább ötször meg kell említeni teljesen indokolatlanul. 

* Meg oké, még hozzátenném azt a totális és bevallottan szubjektív dolgot részemről, hogy hihetetlen mértékben hidegen tudnak hagyni az alkoholista főhősök. De tényleg.*

Ruth Ware bizonyos szempontból kicsit Camilla Lackbergre emlékeztetett, illetve arra, hogy miért is kaszáltam anno a Fjällbacka sorozatot. Nekem ez a fajta chick-lit (? vagy nem is tudom, milyen) vonal keresztezése a thrillerekkel abszolút nem jön be, mert utóbbit totálisan kiheréli. És igenis lehetne attól valami női thriller vagy női krimi, hogy nem a főhősnő sokszor nem is valós, abszolút műválságairól kell olvasnom hosszú oldalakat vagy a gazdagok csillogó világáról, különös tekintettel a Swarovski csillárokra. Ez utóbbi nekem különösen olcsó megoldásnak tűnt, de ez már megint tök szubjektív dolog. 

De hogy ne csak a fintorgásaimról írjak, azért azt is megjegyzem, hogy voltak dolgok, amik tetszettek a történetben. Így például a Lo lakásába betörő ismeretlen, és ennek az esetnek a hatása főszereplőnk későbbi érzéseire. Szerintem nagyon jól jelenítette meg azt a pánikszerű érzést, amit egy otthonba betörés eredményezhet az áldozatban. Amikor a biztos helyed, az otthonod veszélyforrássá válik. Egy olyan hellyé, amit beszennyezett a hívatlan, idegen vendég jelenléte. Fontos téma volt ez szerintem, ami aztán hirtelen köddé vált a regényben. Ezt mondjuk eléggé sajnáltam. 

Ruth Ware könyvére azt mondanám, hogy a megtévesztő thriller címke ellenére totálisan strandkönyv, és részemről a feszültségskálán még B. A. Paris: Zárt ajtók mögött című regénye is bőven lekörözte. Amitől amúgy (fun fact) szintén nem voltam elájulva.

Ruth Ware: A nő a tízes kabinból

The Woman in Cabin 10

Fordította: Benedek Leila

Gabo Kiadó

386 oldal

Könyvesbolti morzsák

- Egy könyvet keresek.
- Címet tudsz mondani?
- Third Edition.
- Öhm.... oké, de milyen könyvből?
- Hát angolból!

Holding Up the Universe | Veled teljes a világ

Holding Up the Universe comes from my heart, as well as from my own loss and fear and pain, and from real people who are dear to me. Those people - along with many others - help hold up my universe.

Jennifer Niven regényével kapcsolatban az az állítás jutott eszembe folyton olvasás közben, hogy a kevesebb néha több. Legalábbis valami ilyesmit kellett volna szerintem szem előtt tartania, és akkor szuper regény tudott volna lenni. Mármint voltak pillanatai, fejezetei, amikor szerintem tényleg szuper volt, de a regény összességére ezt mégsem tudom teljesen őszintén elmondani. Végig az volt az érzésem, hogy túl sok súlyos témát akart belesűríteni ebbe a történetbe, és ezzel nem mindig tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy én sem.

Libby Strout Amerika legkövérebb tinédzsereként vonult be korosztályának tudatába. Ő volt az a lány, akit pár évvel ezelőtt rengeteg ember szeme láttára mentettek ki a saját otthonából. Mert testsúlya miatt nem tudott már felkelni többet. Libby nem tudta kiheverni édesanyja váratlan halálát, ezért zárta rá magára otthonának ajtaját, talán örökre. Libby, a kimentése után pár évvel, sikeresen leadott pár kilót, így a mozgás már nem okoz problémát neki. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy újra közösségbe lépjen, és folytassa középiskolai tanulmányait.
Jack elég menő srácnak számít. Mesterien műveli azt, hogy mindenki azt kapja tőle, amit szeretne. Hogy elfogadják, hogy befogadják. Amit azonban senki sem tud róla az az, hogy egy igen ritka betegségben szenved: képtelen az arcok felismerésére. Mindenki idegen számára: még a saját anyja is. Hosszú évek óta titkolja mindenki előtt, és még senki sem jött rá.
Aztán ők ketten egy nap találkoznak. Nem mondhatni, hogy kellemes körülmények között, ugyanis Jack baráti társasága Libbyt pécézte ki a legújabb heccelésükhöz. Jack és Libby szenvedi el végül ennek következményeit, hiszen együtt kell tölteniük iskolai büntetésüket: ez eleinte elég cikis, ám az idő múltával egyre kellemesebbé válik, hiszen ahogy kezdik megismerni egymást, egyre kevésbé érzik magukat egyedül a saját kis magányos világukban.

A Holding Up the Universe alapvetően jó ifjúsági regény amúgy, de volt pár téma, amit én inkább kihagytam volna. Például Jack betegsége egy ilyen rész volt. Libby gyásza, testsúlyával járó gondjai, valamint alapvetően az iskolai bullying témája bőven elég lett volna már egy történetnek vagy akár kettőnek is. Niven itt túl sokat szeretett volna markolni, inkább még ezek mellé keresett vagy egy másik tucat olyan témát, amikből szintén ki lehetett volna hozni egy másik szuper ifjúsági regényt. És akkor Jack betegségéről még nem is beszéltünk.
Ez nekem már egy tényleg beszuszakolós problémának tűnt (és már túlontúl extrémnek), ami ráadásul félre is vitte az egész Jack és Libby szerelmi viszonyt - amiben szerintem amúgy sem volt meg a kémia, de ez mindegy is. Tényleg nyugodtan eltekinthetünk ettől az egyéni megítélésemtől, hogy szerintem Jack és Libby között sokkal erősebb - és kevésbé klisés - dolog lett volna a barátság. Mert ez a kapcsolat, mármint a szerelmi kapcsolatuk, akkor sem volt képes megállni számomra kétlábon. Mármint.. Jack a betegsége ellenére egyedül Libbyt volt képes felismerni a tömegből, méghozzá igen hamar. Ez nyilván kötődéshez vezetett Jack részéről, hiszen ha valaki kvázi idegen arcok között éli az életét, akkor kötődni fog ahhoz az egyhez, akit felismer. És Jacknél igazából ebből állt a kapcsolatuk, még akkor is, ha az ellenkezőjét akarta folyton bizonygatni Libbynek is és saját magának is. És ez elég visszás érzéseket keltett bennem, ugyanis nekem azt az üzenetet közvetítette, hogy Libbybe - vagy tágabb értelemben véve a hasonló súlyproblémákkal küszködőkbe - csak akkor lehet beleszeretni, ha a másik félnek például egy ilyen betegsége van, mint Jacknek. És ez így, kérem szépen, nagyon nincs jól. Egy ifjúsági regényben meg aztán különösen nem.

De voltak dolgok, amiket kétségtelenül nagyon jól meg tudott fogni a könyv, mint például a gyász témáját. Jennifer Niven az utószóban egyébként elárulta, hogy ez lett életében az első könyv, amit édesanyja már soha nem olvashat el. Az írónő számára bizonyos szempontból gyászmunka is volt ennek a regénynek a megírása, hiszen Libby vesztesége az ő vesztesége is, és fájdalmasan igazan tudta bemutatni ezt a hatalmas ürességet, amit egy elvesztett személy, pontosabban egy anya hagyhat maga után a gyermeke életében.

 It's not moving on, Libbs. It's moving differently. That's all it is. Different life. Different world. Different rules. We don't ever leave that old world behind. We just create a new one.

Szerettem azt is, hogy Libby elfogadta magát olyannak amilyen, és ezt az üzenetet közvetítette mások felé is, hogy ezt ők is tegyék meg saját magukkal. Tetszett, ahogy egyre magabiztosabban kezdett el mozogni ebben a régen látott világban, hogy végül nem engedett az agresszoroknak. Libby nem hagyta, hogy a megalázott főhősnő legyen, és képes volt fellépni az őt támadókkal szemben. Egyébként szerintem még több ilyen YA-beli szereplő kéne, mint Libby: akiknek bár megvannak a maguk harcai, csalódásai és kétségei, mégis megtanulják elfogadni önmagukat.
Szóval, alapvetően szerintem jó történet volt ez, csak kellett volna még csiszolgatni meg talán aludni rá pár hónapot. De nagyon sok mindent értékeltem amúgy Niven szándékában, és számomra is hasznosítható értékes gondolatokat is bőven találtam. És ez szerintem már elég jó dolog.

Jennifer Niven: Holding Up the Universe
Penguin Books
424 oldal

A regény magyarul is megjelent Veled teljes a világ címen a Maxim Kiadó gondozásában.

Könyvtári kalandozások - Az én könyvtáram

A bejárati ajtótól akár csukott szemmel is eltalálnék kedvenc helyeimig. Ahogy visz a lábam fel a lépcsőkön, gondolatban már a polcok előtt mászkálok. Próbálom fejben tartani a legutóbb kinézett címeket, de úgyis tudom, hogy már az első emeleti nézelődésem során újabb könyvek terelik el a figyelmemet. Igyekszek parancsolni a harácsolós ösztönömnek, de nem könnyű. Elvégre egy könyvtárban vagyok. 

Méghozzá nem is akármilyenben.

Képzeld el ezt a könyvtárat úgy, mint egy kisvárost. Boltok, kávézó, közösségi terek szolgálják ki a tagok igényeit ebben az óriási üvegpalotában. Postások, biztonsági őrök, könyvtárosok sétálnak át az aulán ráérősen vagy éppen kicsit sietve - kinek-kinek dolgai sürgőssége szerint. A függőfolyosókon hallgatók cseverésznek egymással személyesen egy pohár kávé felett vagy telefonon, a külföldi hallgatók pedig a laptopjukon webkamerán keresztül beszélnek az otthoniakkal. Olykor egy-egy jegyzetei felett motyogó tanuló is elsétál közöttük. Ők néha letekintenek a függőfolyosóról az aulára, és az előttük levő nagy térnek gesztikulálva magyarázzák az anyagot, mint holmi politikusok a kampányidőszakban. De senki nem néz fel rájuk lentről, mindenki igyekszik a dolgára.
A mi könyvtárunkban nagyon különböző egyéniségek fordulnak meg, akik általában kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Ezek majdnem olyanok, mint az amerikai klisés gimis filmek klikkjei, olykor tényleg kétlábon járó sztereotípiák. Vannak az öltönyös-nyakkendős, kiskosztümös-tűsarkos jogászok, akik magabiztosan, felemelt fejjel csörtetnek át a könyvtár terein. Nem húzódnak félre sosem, mert ők tudják a céljukat, tudják hova tartanak, és tudják, hogy elérik azt. Ám nem mindenki ilyen magabiztos, olykor vannak olyanok is, akik nagyon elveszettnek tűnnek, és talán nem csak a teret értve ezalatt. A boltunk előtt néha végiglibegnek mezítlábas, elvarázsolt tekintetű emberkék is, akiknek a füléből meghatározhatatlan vagy éppen furcsa dolgok lógnak. Például a ruhatári akasztó. Néha behunyt szemmel élvezik a napfényt, és nem zavarja őket, hogy a percek pörögnek körülöttük - ők valami olyan időtlen térben léteznek, ahol nem kell sehova sem sietniük.

A könyvtárunk szinte sohasem alszik. Nappal és éjszaka is megvan a maga arca, és mindegyikben megvan az a szépség, amiben mindig gyönyörködni lehet. A napfényes napokon mikor áttörnek a napsugarak az üvegfalakon, ragyogó fényességgel beterítve a könyvtár tereit, valami egészen elképesztő. Ha pedig esik az eső, igazi kuckós hangulatot hoz magával az üvegmennyezet kopogása. Szeretem ezt a könyvtárat: hogy annyira modern, mégis otthonos.
Jó az emeletein céltalanul bóklászolni vagy éppen magabiztosan megcélozni egy részleget, egy polcot, egy kimondott lelőhelyet. Emlékszem a legelső, még egyetemista könyvtárazásaimra, amikor képtelen voltam megtalálni bármit is, és úgy éreztem, hogy elveszek a négy emeletnyi könyv között. De aztán megtanultam az évek alatt. Nagy lépés volt ez nekem a kisvárosi és iskolai könyvtárakhoz képest. Mit nekem a raktári kérések, ETO jelzetek vagy Cutter számok most már!
Nem is annyira félelmetes ez az egész, mint kezdetben volt. Csukott szemmel eltalálnék már a kedvenc helyeimre - mert bizony ilyenek is lettek itt, amit akkor tizenkét évvel ezelőtt nem hittem volna.

Olvassátok el Theodora bejegyzését is az ő könyvtáráról :)

Simon és a Homo sapiens lobbi

Becky Albertalli könyve egy könnyed és szerethető LMBT ifjúsági regény - vallom ezt annak ellenére, hogy esetemben nem szólt akkorát, mint az olvasók 99% -ánál. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak egy picit a komolyabb vonulatot hiányoltam belőle vagy reméltem tőle - ezt amúgy nem feltétlen írom a könyv hiányosságai közé, mert miért is kéne ezt minden történettől elvárni, sőt. Viszont ennek hiányában kevésbé érzem azt, hogy az átmeneti szórakoztatáson kívül kaptam volna bármiféle maradandóságot a történettől. És így nem állok annyira közel az olyan kijelentésekhez mint a "kedvenc könyv valaha" vagy ilyesmi, mint azt még az olvasás megkezdése előtt reméltem a rengeteg rajongói vélemény olvasása vagy hallgatása közben. De mindettől független  maradéktalanul elfogadtam a "feel good" mivoltát, és nagy részében élveztem is. 

Bár azt még ennyi idő után sem értem, hogy a borítón található Teen Vouge ajánlás szerint miért is kellett volna sírnom a végén. Ötlet?  Ismét totál érzéketlennek érzem magam.

Az embereket elválasztó óceánról beszélt. És hogy az az értelme mindennek, hogy megtaláljuk a partot, ahova érdemes kiúsznunk.

Történetünk főhőse Simon, aki egy ideje titkos levelezésben áll egy ismeretlennel. Ismerkedős, tinisen merengős, flörtölős e-maileket írogatnak egymásnak, és Simon egyre inkább belezúg ebbe a titokzatos ismeretlenbe. Mellesleg Simon meleg. A sulis számítógépen egy nap véletlen bejelentkezve marad az e-mailcímében, és a levelezése Blue-val illetéktelen kezekbe kerül. Martin szeretné, ha Simon segítene neki abban, hogy az egyik lány felfigyeljen rá, és ezért a zsarolástól se riad vissza: ha Simon nem segít neki, akkor a Blue-val való levelezése nyilvánosságra kerül, és akkor az egész suli megtudja, hogy Simon meleg. Vajon Simon képes lesz felvállalni önmagát vagy belemegy a zsarolásba?

Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek. És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.
Simon amúgy jófej srác volt elbeszélőként és egészen szórakoztató, viszont a szüleivel való kapcsolatát nem igazán sikerült megértenem (tudom, nem ez volt a lényeg a sztoriban, de akkor is). Biztosan régen voltam már tinédzser vagy csak módosultak az emlékeim, de én sose éreztem anyu kérdéseit vagy tanácsait tehernek, sose zavart, ha tudni akarta mi van velem, mi foglalkoztat, és számomra sose ő volt a legutolsó személy, akinek elmondtam valamit a dolgaimmal kapcsolatban, hanem mindig az elsők között volt. És tudom persze azt is, hogy sokak nem feltétlen így álltak a szüleikhez, de Simont ebből a szempontból akkor sem sikerült megértenem, mert szerintem egy egészséges családban élt, ahol alapvetően jól működtek a dolgok, vagyis tényleg szuper szülei voltak. És ha ezt Simon mind szemtől szembe mesélte volna nekem, kapott volna jó pár szemforgatást tőlem ezeknél részeknél.

Tudom, hogy mennyien imádják ezt a történetet, és a molyon az olvasók közel harmada kiáltotta ki kedvenc könyvének Albertalli regényét, én mégis azt mondom, hogy szerintem Aristotle és Dante története sokkal erősebb, és emellett cukiságfaktor tekintetében sem marad el Simonétól, sőt. És ott legalább nem kevertem folyton a mellékszereplőket, mint itt tettem.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Simon vs. the Homo Sapiens Agenda
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
324 oldal

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Egy kézilabdát keresek.
- Hogy a micsodát???? Itt??? - kérdezném kikerekedett szemmekkel, de udvarias vagyok, így nyugodt hangon és rezzenéstelen arccal ezt mondom: - Megismételnéd, kérlek?
- Egy kézilabdát. - Nagyokat pislogok, nem tudom feldolgozni ezt az információt. Kézilabdát egy könyvesboltban? Gondolom, látja az értelmes tekintetemet, ami élettelenné meredt ezalatt, így ismét megismétli, most egy kicsit máshogy, kicsit tagoltabban: - Egy kézilabdás könyvet keresek.
- Jaaaa! Vagy úgy! - és közben arra gondolok, hogy de jó, hogy mégis normális vevővel van dolgom, nem olyannal, aki kézilabdát keres egy könyvesboltban...  - Azt hiszem, most csak egyetlen fajta kézilabdás könyvünk van, azt itt találod, illetve errefele még tudsz nézelődni ladbajátékokkal illetve sporttal foglalkozó könyvekkel kapcsolatban. - Most a lány néz rám totál értetlenül.
- Őőőő.... bocsi, de én naptárat mondtam, kézinaptárat.

#január

Meglepő módon a januárt hét darab elolvasott könyvvel és kettő darab vásárolttal zárom. Azt hiszem, ez elég jó arányában is meg mennyiségében is. És hogyha még azt is hozzávesszük, hogy annak a hét darab könyvnek a nagy része nagyon jó volt, akkor az úgy már tényleg valami. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy új kedvenc sorozatot avattam Az ötödik évszak személyében. 

Így már kevésbé meglepő az a tény, hogy a januári beszerzéseimet nagyban befolyásolta az a pillanat, amikor leemeltem a könyvtárunk polcáról N. K. Jemisin könyvét. Vagyis inkább az, amikor elkezdtem olvasni pár nappal később. Nem győzöm hangsúlyozni elégszer és elég embernek, hogy mennyire imádtam az első részt - néha már én is uncsinak érzem magam amúgy. És bár a második részt is már megvettem, de még azért nem kezdtem el végül olvasni, mert belegondoltam, hogy akkor mi lenne velem a harmadik rész megjelenéséig. (amit egyébként idénre ígért az Agave) De nyilván úgyse tudom már sokáig húzni, mert folyton ez jár a fejemben, hogy mi lett azzal, ami az első részben elkezdődött. Remélem, mindenki átérzi ennek a problémának a mérhetetlen súlyát. 

Szóval, mivel a második rész pont megvolt a boltunkban, ezért már Az ötödik évszak olvasása közben meggátolhatatlan kényszert éreztem a megvételére. Utána, mintha az Agave csak kiszagolta volna vágyaimat, pár napra rá csapott egy 50% akciót bizonyos sorozatkezdő köteteire, és lássatok csodát, Az ötödik évszak is ott figyelt. Ez már az univerzum elrendelése volt, én mondom!

Az év első befejezett könyve Thomas Cullinantől a Csábítás volt, ami hát... jó is volt meg nem is. Olvasni nem annyira szerettem, de gondolkodni viszont szerettem róla - amikor épp nem olvastam. Befejeztem a még decemberben félrerakott Artemist Andy Weirtől, ami elég szórakoztatóra sikeredett szerintem. Elolvastam mintegy véletlenül, egy unalmas ebédszünetnek köszönhetően a Fejben dől el? című pszichológiai esszékötetet. Aztán jött A megtört föld trilógia első része, Az ötödik évszak (mondtam már, hogy mennyire király könyv?) , aminek az olvasását aztán a két karácsonyi ajándékommal vezettem le: az illusztrált Fantastic Beasts és a History of Magic követték őt a sorban. Becky Albertalli könyvére, a Simon és a Homo Sapiens-lobbira régóta kíváncsi voltam, ennek az értékelésével még adós vagyok. Szerintem majd hétvége felé befejezem a bejegyzést is.

Jelenleg most Jennifer Niventől olvasom a Holding Up the Universe-t, ami szintén karácsonyi ajándék volt. Elég büszke vagyok magamra, hogy tőlem szokatlan módon most a karácsonyi ajándékaim már januárban elolvasásra kerülnek. Esküszöm, nem tudom mi van velem, de nagyon büszke vagyok erre az összeszedett és megfontolt énemre.

A januárra tervezettek közül egyedül az Egy különc srác feljegyzéseit nem sikerült elolvasnom, ami egyébként várólista csökkentős könyv is, de még nem esek pánikba, februárban simán sorra kerül! Terveztem továbbá még egy könyvtáras barangolós bejegyzést is, ami már félig-meddig elkészült amúgy, de majd ez is februárra csúszik át. 

Kicsit olyan ez a január nekem, mint egyfajta beindulás. Minden mozgásba lendült, szó szerint és átvitt értelemben is. Pár hete elkezdtem futni is - nem újévi fogadalom hatására, hanem csak úgy, mert kíváncsi voltam. És eddig eléggé bejött. Minden elindul most valamerre, már csak az irány a kérdés. Most bizakodó vagyok!

A többiek és az év első hónapja:
Amadea
Colourfulfantasy
Nikkincs 
Nita 
PuPilla
Szilvi
Theodora

Harry Potter: A History of Magic

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.

Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Fantastic Beasts and Where to Find Them | Legendás állatok és megfigyelésük - illusztrált kiadás

Emlékszem, anno 2000 valahányban  akadtam rá véletlenül egy könyvesbolti kószálás során az alig párszáz forintos Legendás állatok és megfigyelésük című füzetkére, amit Göthe Salmander jegyzett, és Harry Potter elsőéves tankönyvi listáján ajánlott irodalomként szerepelt. Nem is volt kérdés, szükségem van-e erre a kötetre, gondolkodás nélkül battyogtam oda a pénztárhoz A kviddics évszázadai című hasonló könyvecskével egyetemben. 

Ezzel a két kötettel Rowling a Comic Relief nevű alapítványt támogatta, ami nehéz sorsú gyermekek és családjaik életét igyekszik könnyebbé tenni. Az írónő ezzel a lépésével nem kevesebb, mint 17 millió fontot hozott az alapítvány számára az évek során. A 2017-ben megjelent illusztrált kiadás bevételeiből pedig most nem csupán a Comic Relief kap jelentős összeget, hanem Rowling saját alapítványa, a Lumos is, amelynek célja, hogy a családjuktól elszakított gyermekek ne árvaházakban nőjjenek fel, hanem visszakerülhessenek otthonukba, ahol az alapítvány megteremti számukra a megfelelő környezetet. Honlapjukon fogadnak kisebb, nagyobb pénzbeli adományokat is - ezzel én már éltem korábban - , illetve lehet vállalni egyéb részvételeket is, amivel az alapítvány munkáját lehet segíteni. 

Szóval, a jubileumi évfordulóra nem csupán a Bölcsek köve kapott új külsőt, hanem Göthe Salmander könyve is, amelyet Olivia Lomenech Gill illusztrált. A korábbi füzetkékhez képest egy nagyon látványos képeskönyv jött létre, amely a készítés fázisában nem kevés kihívás elé állította az illusztrátort, hiszen a könyvben szereplő fajok közül jó pár még soha nem volt korábban illusztrálva. Azokban az esetekben, ahol egy legendás állat a Harry Potter filmek kapcsán már megjelent a mozivásznon, igyekezett távol maradni, és inkább ott is saját fantáziájára, illetve Rowling leírásaira hagyatkozni. Egy vele készült interjúban elmondta azt is, hogy munkáját úgy fogta fel, mintha egy valódi kézikönyvet, egy modern bestáriumot készítene éppen. Sokféle technikát használt, de legnagyobb részt rézmetszeteket alkalmazott, hogy a könyvnek legyen egyfajta régies varázsa, és ez szerintem sikerült is. 

Olivia Lomenech Gill munkája tényleg nagyon változatos a könyvben: minden illusztráció kicsit más stílusú, egy percig sem volt unalmas lapozgatni ezt a szépséges kiadványt. Nekem ugyan személy szerint nem mindegyik tetszett esztétikailag, de az elgondolásokat azért ott is értékeltem. Ilyen volt például a troll illusztrációja, amely nagyon nyers, nagyon szürke, olyan a hatása mint egy összegyűrött, durván megformált újságpapírnak. Érdekes volt észrevenni az olyan finomságokat is, hogy a trollnál használt papírdarabok visszaköszönnek a háttérben kirajzolódó hegyek alatt is. 

Ez a színekben, formákban, technikákban és vonalvezetésekben is változatos kötet hat új mágikus lényt tartalmaz a korábbi kiadáshoz képest, valamint Göthe Salmander előszavát. Aki Harry Potter rajongó nyilván nagyon értékelni és szeretni fogja ezt a kötetet, de szerintem még a képeskönyvek szerelmesei is találnak benne csemegézni valót, mert tényleg igazi különlegesség. A magyar kiadás már tervben van, most januárban jelentette be az Animus Kiadó, hogy hamarosan magyarul is élvezhetjük Salmander úr könyvét. 

J. K. Rowling - Olivia Lomenech Gill: Fantastic Beasts and Where to Find Them

Bloomsbury Publishing

Linkek:

Interjú Olivia Lomenech Gill illusztrátorral a Pottermore oldalán

Kisfilm az illusztrációk készítéséről

Az illusztrátor oldala, ahol megtekinthetitek korábbi munkáit is

A Lumos oldala

A Comic Relief oldala

Az ötödik évszak

Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 

Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

Artemis

Andy Weir új regényének nem lehetett könnyű helyzete, hiszen A marsi című nagysikerű robinzonád után következni olyan dolog, amit egyetlen második könyv sem kíván magának szerintem. Ez majdnem olyan szintű, mint magával a fiatal Matt Damonnal versenyre kelni - az idősebbel nyilván könnyebb a helyzet. 

Na, de térjünk rá a legfontosabb kérdésekre: van-e olyan jó, mint A marsi? Képes volt-e Jazz Bashara utolérni Mark Watneyt? Vajon ennének-e együtt krumplit? 

A válasz: szerintem igen!

A nem túl távoli jövőben járunk, amelyben az emberiség megkezdte kitelepülését a Holdra. Ott létrehoztak egy várost, Artemist, ahol bizony nem könnyű az élet, ha nem turista vagy vagy milliárdos befektető. Jazz Bashara hordári munkája mellett, amelyből épphogy meg lehet élni, némi csempészést is vállal egy kis plusz pénzért. Egy nap kap egy páratlan lehetőséget, ami kicsit illegális, és ha elkapják, akár örökre deportálhatják őt a Holdról, ahol született és élt. De mindezen kockázatokat elhomályosítja az ígéret, hogy mekkora brutális mennyiségű pénzt kereshet ezzel az egyetlen melóval. Azonban a küldetésének teljesítése közben rá kell döbbennie, hogy ez az egész akció sokkal nagyobb és sokkal komolyabb, mint hitte...

Mint minden jó tervhez, ehhez is kellett egy őrült ukrán csávó...

Az Artemis szerintem abszolút hozza a Weir-feelinget - azt hiszem, ezt a fogalmat lassan nyugodtan megalkothatjuk - : szórakoztató, vicces, tele eredeti ötletekkel, kalandos és az én laikus bölcsész szintemen is értem a történet mögött megbúvó tudományos magyarázatokat. A hangvétele valamennyivel könnyedebbnek hatott számomra az előző köteténél, hiszen bár Jazzt többször is el akarják tenni láb alól, ez mégsem volt számomra annyira félelmetes és komoly, mint Mark Watney magánya egy élettelen bolygón, totálisan kiszolgáltatva annak kegyetlenségének és ismeretlenségének. Jazz nincs egyedül, még akkor sem, ha ezt próbálja láttatni velünk. Ha már nagyon nem megy magától a megoldás, mindig akad valaki, aki kihúzza a kulimászból. És ezzel nincs semmi baj szerintem. Nem baj, hogy egy könnyed sci-fis kalandregényt kaptunk most, amin tényleg önfeledten szórakozhatunk. 

Jazz karakterével igazából az az egyetlen egy bajom volt, hogy hiába nő, mégis nagyon maszkulin volt számomra. És most nem arra gondolok, hogy nem ecsetelte az outfitjét bekezdéseken keresztül vagy nem sóhajtozott egy vagy esetleg két férfi után fejezetről fejezetre - mert nyilván ettől én is falnak megyek. Inkább arról van szó, hogy Weirnek mégsem sikerült nőként gondolkodnia. Megalkotott egy holdbéli Watneyt, aki szemtelenebb, lázadóbb, lelkileg kicsit problémásabb és éretlenebb és mellesleg lány nevet kapott. Talán ez az egyetlen dolog, amit én hiányosságként látok itt.

Ezt leszámítva szerettem ezt a könyvet olvasni. Tényleg egy nagyon könnyed regény, ami mondjuk jó kezdet lehet bárkinek a sci-fi irodalommal való ismerkedéshez vagy csak egy hétvégi olvasmánynak. Ne várd tőle A marsi élményét - ha a fülszöveg alapján érdekesnek tűnik, kezdj bele. De csak azért szerintem ne, hogy olyat kapj, mint az első regényétől. Az Artemis más. Máshogy jó, máshogy élvezhető - de ettől még nem rosszabb regény szerintem. 

Andy Weir: Artemis

Artemis

Fordította: Rusznyák Csaba

Fumax Kiadó

316 oldal

Fejben dől el? | Ami rajtunk múlik - és ami nem

Régóta halljuk mindenhonnan, hogy a pozitív gondolatoknak mekkora erejük tud lenni. Bár ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom saját tapasztalataim alapján, de az biztos, hogy az ember jobban érzi magát a bőrében, ha pozitív gondolatokkal van tele. Igazából, nem is nagyon terveztem erről olvasni, mert nem hittem, hogy tud bármi újat vagy bármi világrengető dolgot mondani erről bárki. A Fejben dől el? című kötet véletlenül akadt a kezembe, és egy miért ne? felkiáltással kezdtem el olvasni az egyik ebédszünetemben, amit aztán újabb ebédszünetek követtek az elkövetkezendő napokban, és így végül el is olvastam. Az előzetes elvárásaimhoz képest abszolút pozitívan csalódtam: hol érdekes történetekkel, hol pedig érdekes és hasznos meglátásokkal leptek meg az esszék írói. Sok mindenről elgondolkodtattak önmagammal kapcsolatban, hoztak apróbb ráismeréseket is - és ez már bőven több, mint amit reméltem ettől, mikor gyanútlanul belekezdtem. 

Kádár Annamária esszéjében azokat a szempontokat, erőforrásokat vette górcső alá, amelyeket a különböző akadályokkal való szembesülés során hasznosíthatunk. Ilyen például az önmagunkban való hit fontossága, vagy az önazonosság megkerülhetetlensége. Nem tagadja, hogy önmagunk megmutatása olykor kifejezetten nehéz, és a szerepjátszások mögött legtöbbször a félelem rejtőzik - a félelem, hogy esetleg valakinek nem tetszünk. De ennek az a veszélye, hogy a maszkok előbb-utóbb ráéghetnek az egyénre, és így az önmaga felé levő hitelesség könnyen csorbulhat, ami további frusztrációkhoz vezethet. 

Érdekes volt annak az elképzelésnek a vázolása is, miszerint alapvetően kétféle gondolkodásmód létezik: az úgynevezett rögzült tudat és a fejlődő tudat. A rögzült tudattal rendelkezők úgy gondolják, hogy az emberek csak a velük született képességekkel rendelkeznek, és ha kudarcot szenvednek valamiben, azt a velük született képességük megítélésére használják. Így a sikertelenséget csalódásként élik meg. A fejlődő tudattal rendelkezők ezzel szemben abban hisznek, hogy a képességek elsajátíthatóak, és nem is annyira az eredmény, hanem a célért tett erőfeszítés a lényeges számukra. Ők éppen ezért szeretik a kihívásokat, és a sikertelenséget a tanulás egy útjának tekintik. Ez a kétféle tudat a gyerekkorban alakul ki, és elsősorban a szülői visszacsatolások a meghatározóak abban, hogy kinek melyik tudat rögzül végül. Hogy őszinte legyek, számomra ez a rész egészen meglepő volt, mert sosem hittem volna, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolkodnak, mint a fejlődő tudattal rendelkezők. Azt hiszem, ez a rész nálam rávilágított olyasmikre is például, hogy honnan eredeztethetőek bizonyos berögzüléseim vagy a kudarcoktól való örökös félelmem. 

Buda László buddhista vonalon közelítette meg a kérdést. Esszéjének két fontos fogalma: a shenpa és a maitri. A shenpa állapota azt jelenti, amikor az ember egy sajátos kellemetlen lelkiállapotba kerül, aminél az automatikus reagálás sokkal erősebb, mint a józan megfontolás. Ezek gyerekkorban elsajátított, berögzült válaszreakciók, amiken baromi nehéz túllépni. De ha felismerjük, hogy a shenpa állapotába kerültünk, akkor már tudatosan képesek vagyunk másfajta válaszreakciót adni az adott helyzetre vagy érzésre. Ám ahhoz, hogy ez valóban és tartósan létrejöhessen, minél szeretettelibb kapcsolatba kell kerülnünk a bennünk élő szülőkkel. Ahogy olvastam Buda László írását, rögtön felrémlettek bennem a saját shenpáim, amiket előtte sose mondtam ki magam számára, hogy azok lennének - és persze, ezeken kívül nyilván van még egy csomó, de az erről való gondolkodásaimban pár dolgot megértettem magammal kapcsolatban. Ezeket persze már korábban is sejtettem, mégis a miért?-ek válaszaival egy kicsit még jobban sikerült letisztáznom magamban ezeket. S így ezáltal a maitri állapotához is sikerült kicsit közelebb kerülnöm - persze, még mindig nem optimális a dolog. A maitri ugyanis nem más, mint a feltétel nélküli barátságosság és szeretet önmagunk iránt. S ez az a dolog, amin a leginkább szeretnék dolgozni úgy egyáltalán, mert tudom, tapasztalom, hogy sokszor  mindig túlságosan szigorú vagyok magamhoz, és nehezen tudok megbocsátani. S azt hiszem, ez már egy igazán komoly lépés, hogy egyáltalán eljutottam idáig, hogy ezt kimondjam, hogy szeretném átélni a maitri állapotát. 

Dr. Bagdy Emőke a cím kérdésére határozottan azt mondja, hogy bizony minden fejben dől el. Sportéletből, orvosi történetekből vett példákkal illusztrálja azt, hogy szervezetünk működése mennyire függ attól, hogy mi van a fejünkben. Hiszen - mint mondja - minden gondolatunknak van egy fészke, egy emlékudvara, amely hatást gyakorol a testünk működésére. Mint akár a kedélyállapotunk az immunrendszerünkre.

Pál Ferenc esszéje viszont igazán felszabadító erővel bírt nálam, az övé lett a legkedvesebb számomra a négy közül. Írásában olyan kérdéseket és válaszokat fogalmazott meg, amelyek mintha csak a helyzetemre és a jelenem kérdéseire íródtak volna. Szerinte vannak kérdések, amikre nincsenek szavakkal megadható válaszok. Ezek általában élet nagy kérdései: például miért történnek tragédiák az életünkben; vagy globálisabban: miért éheznek emberek bárhol; miért halnak meg kisgyermekek.... és ez, hogy nem létezik rájuk olyan válasz, amely elmondható, nem azt jelenti, hogy ne lennének válaszok: mert itt a tettekben és a kapcsolatokban rejtőzik minden olyasmi, amit tudni szeretnénk vagy tudni érdemes. Pál Ferenc szerint már alapvetően ez a kérdésfeltevés is rossz. Nem szabad ilyesmiket kérdezni, hogy ez vagy az a tragédia miért történik, mert a válasz - ha egyáltalán létezik - úgyis lehangoló. Meg kell tanulnunk átfogalmazni a kérdést, meg kell tanulnunk érdekesebb kérdéseket feltenni, mint például: valaki a sok rossz vele történt dolog után, hogy tud még mindig jót és igazat cselekedni? Mert - mint írtam - a válaszok mindig a cselekedetekben és a kapcsolatokban rejlenek. Pál Ferenc konklúziója a legígéretesebb, a legbíztatóbb. Ő azt mondja, hogy ugyan sok minden fejben dől el, de az az igazán fontos, hogy utána mit teszünk. És azt hiszem, tényleg igaza van.

Bagdy Emőke - Buda László - Kádár Annamária - Pál Ferenc: Fejben dől el?
Kulcslyuk Kiadó
151 oldal

Könyvesbolti morzsák - Bendegúz pillanatok

Bendegúz pillanatok: avagy vicces és/vagy kínos pillanatok a pult másik oldaláról (mert ott is vannak ám). És persze újabb bizonyítékok arra, hogy valószínűleg egy sitcomban dolgozom

- Légyszi, meg tudnád nézni az adatbázisban, hogy milyen színű a The European Union című könyv? Csak mert nem találom sehol.
* hangos sóhajtozások és végtelennek tűnő percek után*
- Citromsárga, és egy Európa térkép van a borítóján.
- És ez a térkép ott van a gerincén is? Csak mert ha nem, akkor ez így nem valami releváns információ... Ugyanis a gerincét látom a könyveknek...
- Szerintem nincs ott.
- Akkor miért gondoltad, hogy ezt jó ötlet mondani?
- Gondoltam, biztos lesz ott más citromsárga borítós könyv, és akkor az Európa térkép majd segítség lesz.

(inkább nem akartam belemenni, hogy a címek elolvasása a leghasznosabb, de whatever. Ez sok mindent megmagyarázott Bendegúz keresési idejének és sikereinek tekintetében.)

Csábítás

A Csábítás az a regény volt, ami szerintem ékes példája annak, hogy ugyan az elvárások elvihetnek minket rossz irányba az aktuális könyvvel kapcsolatban, és emiatt az okozhat csalódást, ugyanakkor ennek ellenére képesek lehetünk észrevenni az erényeit, és ezért mégsem keserű szájízzel csukjuk be az utolsó oldalaknál.

Thomas Cullinan könyve valamilyen szinten mindig is vonzott, de nem a film miatt, hanem sokkal inkább a pszichothriller címke volt számomra a hívószó. És szerintem itt rontottam el a dolgot, ugyanis ez a regény - szerintem - a legkevésbé sem pszichothriller, sokkal inkább pszichológiai regény. A könyv egyetlen thrilleres impulzusát a fülszöveg adja, ami ígér valamit, és emiatt az olvasó folyamatosan várja, mikor is szabadul el a pokol, mikor kezdődik el az őrült vérengzés, mikor bomlik meg a lányok elméje... És persze, ezek valamilyen szinten megtörténnek, ugyanakkor mégsem teljesen. A fülszöveg szerintem kicsit becsapós.

A történet szerint a polgárháború zilálja össze Amerika hétköznapjait: puskaporral teli mindenhol a levegő, csapatok masíroznak hol erre, hol arra, amikor megütköznek egymással, akkor pedig ágyúdörgéstől és csatakiáltásoktól hangos minden. Ebben a megváltozott világban helyezkedik el magányos sziklaként, Miss Harriet és Miss Martha leánynevelő intézete, akik a háború szörnyűségei ellenére próbálják a megszokott mederben folytatni hétköznapjaikat, nevelni az ott élő lányokat, és a világ jelenlegi őrültségéből a lehető legkevesebbet beengedni a falak közé. 

Igen ám, de egy nap az egyik növendék, Amelia egy sebesült ellenséges katonát talál az intézettől nem messze. Úgy dönt, hogy nem hagyja ott meghalni, így hazaviszi, hátha nevelői segítenek ellátni a sebesültet. A fiatalember viszont hamarosan fenekestül felforgatja az ott élők életét.

A Csábítás amúgy olyan, hogy baromi lassan indul be - sőt, a klasszikus értelemben igazából ez a beindulás csupán a vége felé következik be. A történések nem igazán a cselekményben érhetők tetten, hanem a szereplők lelkében, amibe Cullinan részletes betekintést enged a monológokkal és a szereplők közötti interakciókkal - és ezek szinte soha nem hoztak gyors eredményeket. Cullinan nem sajnálta rá az időt, hogy felépítse azt a gyönyörű ívet, hogy szereplői eljussanak A pontból B pontba. És ezzel nincs is semmi gond, mert visszatekintve ez a regény hibátlan bizonyos szempontból, egy valódi pszichológiai tanulmány a zárt közösségek dinamikájáról és persze a benne élő egyénekről vagy éppen azok típusairól is. Bár eközben azt is szeretném bevallani, hogy bizony olvasás alatt nem egyszer túlírtnak éreztem. 

Furcsa kettősség ez most bennem, mert ebben a két mondatban ellent mondtam önmagamnak, de én mind a kettőt igaznak érzem, ugyanakkor nem látom azt a dolgot, ami feloldja ezt az ellentétet. Talán csak az eltelt idő vagy éppen a távolság lehet az. 

Hogy szerintem miért hazudott a fülszöveg és egyéb erősen spoileres dolgok olvasásáért jelöld ki egérrel az itt következő üres részt, hogy a szöveg látható legyen:

Szóval, mint említettem, a fülszöveg szerintem hazudott. Hogy miért? Mert a lányokat úgy állította be, mintha titokban dühöngő, vérengző őrültek lennének, de szerintem koránt sem erről van itt szó. A tizedes már ott létének másnapja óta elkezdte kavarni a dolgokat. Igyekezett minél többet megtudni a házban mindenkiről, hogy aztán később, a szép lassan kiépített magához édesgetések után lelki - valakinél fizikai - terrort alkalmazzon minden ott lakón. A tizedes egyáltalán nem tekintette egyenrangúnak a lányokat, sem a nevelőket, nem vette őket komolyan, csak a játékszerének vagy a háborúból való menekülés lehetőségét látta bennük. 
És ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy a végkifejlet egészséges emberi mércével normális volt. Mert nem volt. Miss Martha beteges hajlamú volt, kicsit kontrollmániás is, és szinte mindegyik lányka lelkileg sérült volt valamelyest a családi háttér vagy a polgárháború következményei miatt. De a végkifejlet ilyenformán teljesen logikus volt. Logikus volt, hogy ez a zárt, világtól elzárt közösség előbb-utóbb fellép agresszoruk - vagy még tovább megyek: fogva tartójuk - ellen, méghozzá drasztikusan. 

Cullinan regényét nem igazán szerettem olvasni, ugyanakkor szerettem róla gondolkodni. Nagyon ellentétes ez a könyv nekem, amit nem tudom, mikor fogok feloldani magamban vagy egyáltalán kell-e ezt feloldani valaha. De egy biztos: így vagy úgy, de emlékezetes maradt.

Thomas Cullinan: Csábítás
The Beguilded
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
528 oldal

2018. és a tervek

Bár a magánéletemben csak sodródom idén az árral, ezért kompenzálásul nyilván a könyves életemet igyekszem betervezni, már amennyire a hobbim elbírja azt. Nem komoly tervek ezek, amikhez minden áron ragaszkodni akarok, és tisztában vagyok vele, hogy tutira nem fog összejönni az összes megjelölt dolog, így én már azzal is boldog leszek, ha csak a fele teljesül. Viszont ha még annyi sem, hát nem dől össze a világom, majd számot vetek erről év végén, és jót röhögök magamon, hogy mégis hogy gondoltam ezt. 

Lobo játékára, a várólista csökkentésre már jelentkeztem is, így ez nem is kérdés, hogy tervben lesz-e ebben az évben, mert naná. Szerintem szuper ötlet ez a kihívás, ami a várólistádon régóta betokosodott könyvekre hívja fel a figyelmet. Mert a sok új megjelenés, lelkes könyvajánlók, könyvtáras vagy könyvesboltos böngészgetések bizony könnyen elterelhetik azokról a könyvekről a figyelmet, amik jó ideje ott árválkodnak a polcainkon. 

A Goodreadses kihívást folytatom idén is. A számot nem emelem, úgyhogy megint az "Olvass el idén ötven darab könyvet" lőttem be magamnak, mert a tempómmal kábé szerintem ez az, amit teljesíteni tudok. Kicsit kényelmesnek hangzik ez a hozzáállás, de nem szeretnék rajta emelni, mert akkor már lehet nyűg lenne. Ez a harmadik év, hogy ötven könyvet vállalok be. Tavaly sikerült, azelőtt meg nem - kíváncsi vagyok, ebben az évben hogy jön össze.

Elhatároztam, hogy ebben az évben szeretném újraolvasni is néhány korábbi olvasmányomat. A Harry Pottert nem szeretném beleszámolni, mert az elég sokszor előkerül nálam. Sokszor eszembe jut még a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek, de az Úr Sötét Anyagai trilógia után is sokszor vágyakoztam az utóbbi időben. Majd meglátom, mihez lesz kedvem, de annyi biztos, hogy szeretnék magamnak adni időt az újraolvasásokra. 

Van amúgy egy -egyelőre- titkos projektem, amit már féléve tervezgetek magamban. Vannak már jegyzeteim vele kapcsolatban, de még mindig nem elég a megvalósításhoz. Úgyhogy szeretnék erre kicsit több időt áldozni, hagyni időt a gondolkodásra és a tervezgetésre, hogy ebből a projektből minél hamarabb valóság legyen. Ehhez elég nagy felkészülés kell szerintem, de az üzenetében abszolút hiszek, ahogy abban is, hogy tényleg hasznos lehet majd. De erről majd a maga idejében! Nagyon izgatott vagyok miatta, és tényleg nagyon remélem, hogyha mást nem is, de ezt majd sikerül összehozni.

Továbbá ünnepélyesen megfogadom, hogy igyekszem ezentúl a megvett könyveimet három hónapon belül elolvasni. Bár mindenki nagyon kedvesen megnyugtatott 2017. utolsó beszerzős posztjánál, hogy nem sok könyvet vettem abban az évben, de azért mégis csak jó lenne, ha a megvett könyveim egy év múlva nem pályáznának a várólista csökkentős játék lehetséges résztvevői posztjára. Ugyanis a Book Journalem szerint a beszerzett 36 könyvből csupán kilencet olvastam el végül. Ez pedig rém kevés.... Szóval: én igyekszem ebben az új évben tartani magam ahhoz, hogy a megvett könyveket három hónapon belül elolvasom. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog kitartani egyébként. 

Lehet, mondom: csak lehet! Hogy ebben az évben indítok egy könyvtározós rovatot is, ahová feljegyzem a könyvtárunkban tett barangolásaimat. Ehhez most eléggé kedvem van, aztán majd látom, hogy mi lesz ezzel mondjuk két hét múlva.

én és a megcsúszott vcs-s torony

És szerintem nagyjából ennyi is, ami részemről célkitűzés vagy elhatározás erre az évre vonatkozóan. Mindenkinek hajrá a tervekkel vagy ha azok nincsenek, hát akkor éljen a spontaneitás!